Józsa István
MONDATAIM IDEJE
ATTITŰDÖK AZ INTÉZMÉNYESÍTETT IDŐVEL SZEMBEN
Esszérészlet
KEZDETBEN újrateremtém az eget és a földet.
2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.
3. És szóla Isten a mondat elején: Legyen világosság: és lön világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának; és lön este és lön reggel; első nap.
6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.
7. Újrateremtém tehát a mennyezetet, és elválasztám a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lön.
8. És nevezénk a mennyezetet égnek: és lön este, és lön reggel, második nap.
9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lön.
10. És nevezénk a szárazát földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezénk. És látá Isten, hogy jó.
11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lön.
12. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.
13. És lön este és lön reggel, harmadik nap.
14. És kérém Istent: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.1993. Hogy pedig a rész kisebb vala az egésznél, véges mennyiségekre nézve igaznak mutatkozék. Kiteijeszténk azonban azokat a végtelenre, és a mondat elveszíté értelmét. És látá Isten, hogy jó.
Fél Európánk erejét meghaladó harcot vív, hadserege nincs vagy gyenge — „polgárság” —, meglévő energiáit önmaga mindennapi átmentésében emészti fel. Gondjainak megoldása sajátosan bonyolódik: országai nem annyira távlati terveket szőnek, mint inkább azonnali önvizsgálatra kényszerülnek, intézményrendszerük — kiderült tehát — idejétmúlt, fejlődésük nem annyira továbblépést jelent, mint inkább a bomlás tudatosítását. A bomlás identitásváltozást jelent, a letűnt rend maradványai egyszerre válnak megtartó tényezőkké, a gyűlölködés forrásává, nevet váltanak, megtartó formákként kínálkoznak, altatnak, lehúznak, befednek. Átmenetek. Miféle világban élünk? Morzsolgatjuk mindennapjainkat, mint hajdan szántóvető tenyerében a magot. Ő még azzal a reménnyel lépett tovább, hogy termése beérik, gyönyörködteti majd a kalász — a mi legfőbb érdemünk az lesz, ha magunkat átmentjük. „Folyamatosság”. A féleurópai társadalmak válsága, melynek bizonytalan intézményrendszer biztosít jövőt, véleményeket, arcokat, maszkokat váltogató szakembereket csinált az értelmiségből, akik a hatalmi képviseletek, az ellenzékiség, a törvényesség új felszínein kaparnak pozíciót maguknak. Magukért és mások ellen. Korszerűnek hitt és kikiáltott rögeszmék rabjai lettek — s bár helyzetük abszurd, ez valahol mégis jótékony rabság, mely ellensúlyozhatja a káoszt, míg hiánya feloldódást és pusztulást jelent. A válság programszerű mondemellenességet kíván, a modern kor pedig be sem köszöntött... úgy igazán, az emberi létezés hitelességének kérdése előre kész válasz felé fordít mindenkit: hanyatlás, poriadás, hamu.
Arccal tehát a létező világnak, ismét odajutottunk, hogy azon meditáljunk kérdőn, mi az, ami létezik? És milyen az, ami létezik? És... eh! Arisztotelésztől Berkeleyn, Kanton, Hegelen, Heideggeren át Gadamerig és Apelig sokan feltették ezt a kérdést, de míg őket csillapíthatatlan vágy hajtotta a létezők felé — szent megismerés —, mi a nihilizmusba rántó Modernség után támpontokat, fogódzókat, kapaszkodókat keresünk — olyan... metafizikusát, örököt és változatlant. Az egyes országok társadalmainak megújult és megújítható intézményrendszerre van szüksége, ehhez először is mi követelünk egy személyes, mélyhűtött, konyhakész Istent. Méghozzá azonnal. „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem lesz” — mondta André Malraux. Talán ő maga sem tudta, tán nem is tudhatta, hogy mondatával elsősorban NEM a vallásról beszélt... Újra felfejlődött bennünk az igény a Mesterek iránt, válaszokat keresünk az elődök munkáiban, a déli harangzúgásban és az utcasarki járdakőben, meditációnkat kérdések és a kérdések kérdései uralják. Hogyan határozzuk meg azt, amit „önmagában létező dolognak” nevezünk? Hol a kérdés súlypontja? Honnan indulunk ki... egy lehetséges válasz reményében? A dolgot vizsgáljuk, a módszert keressük, vagy a kapcsolatban az embert? Magunkat... A létezőt jelentésében tesszük felfoghatóvá, mondatokat fabrikálunk, s létező mondataink jelentését figyelve — hátha megkapaszkodhatnánk benne —, rá kell jönnünk, hiányos tükörképünket bámuljuk. A részletek, szilánkok, töredékek nem állnak össze teljes képpé, nem is jelzik egyértelműen egy létező kép síkját — viszont átkozottul pontosak és egyre pontosabbak. Sovány vigasz. Ha ezt egyáltalán vigasznak nevezhetjük. (...)
A tér—idő-kontinuum in abstracto holt fogalom, és bármennyire is meghatároztatni látszunk tőle — annak egyáltalán a létezése is a mi földhözragadt, köznapi múlandóságunk függvénye.
Nem a szó dekadens értelmében beszélek itt múlandóságról, ez most tisztán „attitűdmentes” ténymegállapítás. Nem azért „múlunk el”, mert az időben vagyunk, mert „időnk véges”, hanem azért élünk a negyedik dimenzió rabjaiként, mert létünk véges. Akár helytálló Fred Hoyle-ék steady state elmélete az Univerzumról, akár a valamiféle univerzális kezdetet feltételező Boulding, Sir Lovell, Hawking, Ellis, Davies, Guth teóriája — és akkor tegyük ide a Weinberg-féle, mára már megbukott big bang elméletet is —, az Idő fura mód mindentől függetlenül létezik és létezne. A Semmi ideje, az istenség ideje. És fura mód, teszem hozzá most már, mert hát nekünk nyilván kellemetlen eltörölni magunkat a képből, ráadásul úgy, hogy az semmiféle következményekkel ne járjon... Tehát ez remélhetőleg téves gondolat, csak a mi jelenlétünk vész el „azokban” a dimenziókban, hiányunk pedig általunk ellenőrizhetetlen. A Mindenség ideje.
Mi ebből megélünk egy emberöltőnyi vonalkát, de ha most gyorsan szimmetrikusan szempontot váltunk, akkor hatvan-hetven-nyolcvan hosszú esztendőről beszélünk. Mi az, ami ebben vagy ezen kívül létezik? Mi a „létező”? A válasz(adás) tárgya először is nem maga a létező lesz — az olyan, amilyen, nem sokkal többet fogunk tudni róla, de először is önmagunkra kell reflektálnunk.
Az idő lineáris megélése kényszerű és egyetemes emberi sajátosság, ugyanakkor (viszont) a mindennapoknak a nemlétezésig lágy, alakítható és szabályozható belső ritmusa mindennapi tehertételünk változásainak függvénye. A nagybetűs Időről lehet filozofálni, vagy — lásd például Borges kétoldalas regényeit — fantasztikus történeteket írni, mert hitünk és mai tudásunk szerint az Idő, az valamilyen, annak vannak sui generis sajátosságai. Legalábbis a talpunk alatti felszínről kémlelve a kozmikus dimenziókat, így véljük, de a kozmikus tudat absztrakcióinak szintjén már inkább az tűnik pontosabbnak, hogy a nagy Világ és a benne foglalt kis világ köznapi, kis dimenzióinak különbsége miatt érzékeljük így. A kisbetűs idő, amelynek (ha vannak) jellegzetességei, azok elvileg ugyanolyanok kell hogy legyenek, mint a Nagyéi.
Dolgozunk, főállásunk mellé másod-, harmadállást vállalunk, a nyolcórás munkaidő rég megmosolyogtató emlékké vált a ...struggle for life típusú, mindennapi taposásban. Közben (végig?) azt tartjuk fontosnak, amit az így elrabolódott idő álatt csinálhattunk volna. Hiszen az „életcél” valamiképpen és valamennyire más volt; legalábbis remélhetőleg, hiszen nem valószínű, hogy van olyan ember, akinek... Nos, a helyzet bennünket körülfogó adottságainak elfogadása — és először erre kell rábólintanunk — ezek szerint egy hármas egyensúly megteremtésének szükségességét feltételezné. Elvileg így helyes. Az elutasítása... Fél Európánk jellegzetes létezésstruktúrája: 1. Azért élünk, hogy éljünk; 2. Azért élünk, hogy megvalósítsunk valamit; 3. Azért valósítunk meg valamit, hogy éljünk — és hogy még maradjon... valami. Elsősorban idő. Ez az! Ez a kis többlet, az egyes teremtők személyes többlete — ez szerveződik aztán... irodalommá, művészetté, kultúrává. Fél Európánk kultúrája a felépítmény felépítménye.
Apró köveken botladozom, a nagy Idő vihara átszáguld fölöttem, alig veszem észre magam benne, ráad... Most kiürült a golyóstollam. Betétet kellett cserélnem. Közben... íme hát, érik a mondat, kristályos labirintusa fogva tart, ahogy nézem cipőm orra előtt ezt a rögöt, és mindenáron le akarom fordítani magamnak, mit is jelezhet nekem. Egy pillanatra úgy érzem, a teremtés még tart, minden csak önmaga lehetősége, s mint ilyen, szabadon formázható. Néma nyersanyag. De hát... már az utca szabja meg, merre lépjek tovább. A jelenidő pedig csak holt fogalom, mégis örömmel tölt el, ha az emberi érzékeknek erre a csodás tökéletlenségére gondolok. Már rájöttünk, hogy a jelen az a nem létező, zénoni fordulópont, ahol a jövő múlttá válik, ahonnan a jövő emlékeibe nézünk, ám folyamatosnak érzékelve azt, meghagyjuk magunknak a szabadság illúzióját. Mert tekintve létünk legmetafizikusabb dimenzióját, az időt és... legfőképpen az Időt, szabadságunk az Univerzum, a természet, ha úgy tetszik, Isten legkegyesebb csalása. Persze, rég felfedtük, hogy csalás, de ha fejre állunk is, Berkeleynek van igaza: ha Garp olyannak látja a világot, amilyennek, akkor Garp szerint a világ egyszerűen olyan. Azt bizonygathatja logikája, hogy mindez csak az érzékek színjátéka, attól ő még nem fog másként látni. Csak ugyanúgy. John Irving megírhatja regényét.
És látá Isten, hogy jó.
2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.
3. És szóla Isten a mondat elején: Legyen világosság: és lön világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának; és lön este és lön reggel; első nap.
6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.
7. Újrateremtém tehát a mennyezetet, és elválasztám a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lön.
8. És nevezénk a mennyezetet égnek: és lön este, és lön reggel, második nap.
9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lön.
10. És nevezénk a szárazát földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezénk. És látá Isten, hogy jó.
11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lön.
12. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.
13. És lön este és lön reggel, harmadik nap.
14. És kérém Istent: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.1993. Hogy pedig a rész kisebb vala az egésznél, véges mennyiségekre nézve igaznak mutatkozék. Kiteijeszténk azonban azokat a végtelenre, és a mondat elveszíté értelmét. És látá Isten, hogy jó.
Fél Európánk erejét meghaladó harcot vív, hadserege nincs vagy gyenge — „polgárság” —, meglévő energiáit önmaga mindennapi átmentésében emészti fel. Gondjainak megoldása sajátosan bonyolódik: országai nem annyira távlati terveket szőnek, mint inkább azonnali önvizsgálatra kényszerülnek, intézményrendszerük — kiderült tehát — idejétmúlt, fejlődésük nem annyira továbblépést jelent, mint inkább a bomlás tudatosítását. A bomlás identitásváltozást jelent, a letűnt rend maradványai egyszerre válnak megtartó tényezőkké, a gyűlölködés forrásává, nevet váltanak, megtartó formákként kínálkoznak, altatnak, lehúznak, befednek. Átmenetek. Miféle világban élünk? Morzsolgatjuk mindennapjainkat, mint hajdan szántóvető tenyerében a magot. Ő még azzal a reménnyel lépett tovább, hogy termése beérik, gyönyörködteti majd a kalász — a mi legfőbb érdemünk az lesz, ha magunkat átmentjük. „Folyamatosság”. A féleurópai társadalmak válsága, melynek bizonytalan intézményrendszer biztosít jövőt, véleményeket, arcokat, maszkokat váltogató szakembereket csinált az értelmiségből, akik a hatalmi képviseletek, az ellenzékiség, a törvényesség új felszínein kaparnak pozíciót maguknak. Magukért és mások ellen. Korszerűnek hitt és kikiáltott rögeszmék rabjai lettek — s bár helyzetük abszurd, ez valahol mégis jótékony rabság, mely ellensúlyozhatja a káoszt, míg hiánya feloldódást és pusztulást jelent. A válság programszerű mondemellenességet kíván, a modern kor pedig be sem köszöntött... úgy igazán, az emberi létezés hitelességének kérdése előre kész válasz felé fordít mindenkit: hanyatlás, poriadás, hamu.
Arccal tehát a létező világnak, ismét odajutottunk, hogy azon meditáljunk kérdőn, mi az, ami létezik? És milyen az, ami létezik? És... eh! Arisztotelésztől Berkeleyn, Kanton, Hegelen, Heideggeren át Gadamerig és Apelig sokan feltették ezt a kérdést, de míg őket csillapíthatatlan vágy hajtotta a létezők felé — szent megismerés —, mi a nihilizmusba rántó Modernség után támpontokat, fogódzókat, kapaszkodókat keresünk — olyan... metafizikusát, örököt és változatlant. Az egyes országok társadalmainak megújult és megújítható intézményrendszerre van szüksége, ehhez először is mi követelünk egy személyes, mélyhűtött, konyhakész Istent. Méghozzá azonnal. „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem lesz” — mondta André Malraux. Talán ő maga sem tudta, tán nem is tudhatta, hogy mondatával elsősorban NEM a vallásról beszélt... Újra felfejlődött bennünk az igény a Mesterek iránt, válaszokat keresünk az elődök munkáiban, a déli harangzúgásban és az utcasarki járdakőben, meditációnkat kérdések és a kérdések kérdései uralják. Hogyan határozzuk meg azt, amit „önmagában létező dolognak” nevezünk? Hol a kérdés súlypontja? Honnan indulunk ki... egy lehetséges válasz reményében? A dolgot vizsgáljuk, a módszert keressük, vagy a kapcsolatban az embert? Magunkat... A létezőt jelentésében tesszük felfoghatóvá, mondatokat fabrikálunk, s létező mondataink jelentését figyelve — hátha megkapaszkodhatnánk benne —, rá kell jönnünk, hiányos tükörképünket bámuljuk. A részletek, szilánkok, töredékek nem állnak össze teljes képpé, nem is jelzik egyértelműen egy létező kép síkját — viszont átkozottul pontosak és egyre pontosabbak. Sovány vigasz. Ha ezt egyáltalán vigasznak nevezhetjük. (...)
A tér—idő-kontinuum in abstracto holt fogalom, és bármennyire is meghatároztatni látszunk tőle — annak egyáltalán a létezése is a mi földhözragadt, köznapi múlandóságunk függvénye.
Nem a szó dekadens értelmében beszélek itt múlandóságról, ez most tisztán „attitűdmentes” ténymegállapítás. Nem azért „múlunk el”, mert az időben vagyunk, mert „időnk véges”, hanem azért élünk a negyedik dimenzió rabjaiként, mert létünk véges. Akár helytálló Fred Hoyle-ék steady state elmélete az Univerzumról, akár a valamiféle univerzális kezdetet feltételező Boulding, Sir Lovell, Hawking, Ellis, Davies, Guth teóriája — és akkor tegyük ide a Weinberg-féle, mára már megbukott big bang elméletet is —, az Idő fura mód mindentől függetlenül létezik és létezne. A Semmi ideje, az istenség ideje. És fura mód, teszem hozzá most már, mert hát nekünk nyilván kellemetlen eltörölni magunkat a képből, ráadásul úgy, hogy az semmiféle következményekkel ne járjon... Tehát ez remélhetőleg téves gondolat, csak a mi jelenlétünk vész el „azokban” a dimenziókban, hiányunk pedig általunk ellenőrizhetetlen. A Mindenség ideje.
Mi ebből megélünk egy emberöltőnyi vonalkát, de ha most gyorsan szimmetrikusan szempontot váltunk, akkor hatvan-hetven-nyolcvan hosszú esztendőről beszélünk. Mi az, ami ebben vagy ezen kívül létezik? Mi a „létező”? A válasz(adás) tárgya először is nem maga a létező lesz — az olyan, amilyen, nem sokkal többet fogunk tudni róla, de először is önmagunkra kell reflektálnunk.
Az idő lineáris megélése kényszerű és egyetemes emberi sajátosság, ugyanakkor (viszont) a mindennapoknak a nemlétezésig lágy, alakítható és szabályozható belső ritmusa mindennapi tehertételünk változásainak függvénye. A nagybetűs Időről lehet filozofálni, vagy — lásd például Borges kétoldalas regényeit — fantasztikus történeteket írni, mert hitünk és mai tudásunk szerint az Idő, az valamilyen, annak vannak sui generis sajátosságai. Legalábbis a talpunk alatti felszínről kémlelve a kozmikus dimenziókat, így véljük, de a kozmikus tudat absztrakcióinak szintjén már inkább az tűnik pontosabbnak, hogy a nagy Világ és a benne foglalt kis világ köznapi, kis dimenzióinak különbsége miatt érzékeljük így. A kisbetűs idő, amelynek (ha vannak) jellegzetességei, azok elvileg ugyanolyanok kell hogy legyenek, mint a Nagyéi.
Dolgozunk, főállásunk mellé másod-, harmadállást vállalunk, a nyolcórás munkaidő rég megmosolyogtató emlékké vált a ...struggle for life típusú, mindennapi taposásban. Közben (végig?) azt tartjuk fontosnak, amit az így elrabolódott idő álatt csinálhattunk volna. Hiszen az „életcél” valamiképpen és valamennyire más volt; legalábbis remélhetőleg, hiszen nem valószínű, hogy van olyan ember, akinek... Nos, a helyzet bennünket körülfogó adottságainak elfogadása — és először erre kell rábólintanunk — ezek szerint egy hármas egyensúly megteremtésének szükségességét feltételezné. Elvileg így helyes. Az elutasítása... Fél Európánk jellegzetes létezésstruktúrája: 1. Azért élünk, hogy éljünk; 2. Azért élünk, hogy megvalósítsunk valamit; 3. Azért valósítunk meg valamit, hogy éljünk — és hogy még maradjon... valami. Elsősorban idő. Ez az! Ez a kis többlet, az egyes teremtők személyes többlete — ez szerveződik aztán... irodalommá, művészetté, kultúrává. Fél Európánk kultúrája a felépítmény felépítménye.
Apró köveken botladozom, a nagy Idő vihara átszáguld fölöttem, alig veszem észre magam benne, ráad... Most kiürült a golyóstollam. Betétet kellett cserélnem. Közben... íme hát, érik a mondat, kristályos labirintusa fogva tart, ahogy nézem cipőm orra előtt ezt a rögöt, és mindenáron le akarom fordítani magamnak, mit is jelezhet nekem. Egy pillanatra úgy érzem, a teremtés még tart, minden csak önmaga lehetősége, s mint ilyen, szabadon formázható. Néma nyersanyag. De hát... már az utca szabja meg, merre lépjek tovább. A jelenidő pedig csak holt fogalom, mégis örömmel tölt el, ha az emberi érzékeknek erre a csodás tökéletlenségére gondolok. Már rájöttünk, hogy a jelen az a nem létező, zénoni fordulópont, ahol a jövő múlttá válik, ahonnan a jövő emlékeibe nézünk, ám folyamatosnak érzékelve azt, meghagyjuk magunknak a szabadság illúzióját. Mert tekintve létünk legmetafizikusabb dimenzióját, az időt és... legfőképpen az Időt, szabadságunk az Univerzum, a természet, ha úgy tetszik, Isten legkegyesebb csalása. Persze, rég felfedtük, hogy csalás, de ha fejre állunk is, Berkeleynek van igaza: ha Garp olyannak látja a világot, amilyennek, akkor Garp szerint a világ egyszerűen olyan. Azt bizonygathatja logikája, hogy mindez csak az érzékek színjátéka, attól ő még nem fog másként látni. Csak ugyanúgy. John Irving megírhatja regényét.
És látá Isten, hogy jó.
