Józsa István
OTTO VON HABSBURG KÖZÉP-EURÓPA, PÁNEURÓPA
Páneurópai szemszögből, pontosabban magaslatról Közép-Kelet-Európa „új világának" eseményei hasonló kiváltó okaik, közös vonásaik, sőt átfedéseik révén egyazon stratégia szerint látszanak rendeződni — no persze nem közösnek mondható politikai-gazdasági. vagy más elméleti megfontolások alapján. E közös jelleg spontán, azaz természetes voltában gyökerezik a nagyobb távlatokban gondolkodók bátorsága, hogy a történé-sek erővonalainak vélt fókuszában közös célt fedezzenek fel. Otto vón Habsburg Zurtielt zur Mitte című, a bécsi—müncheni Amalthea kiadónál 1991-ben megjelent kötetében e cél perspektívájából pásztázza végig kon-tinensünk radikálisabb változásokat felmutató „felét", esszéi nemzetek, korproblémák, történelmi alternatívák és az újabban kialakult politikai metanyelv alapfogalmai, illetve — függőlegesen — a megújuló társadalmi rendszerek szerkezete szerint rendeződnek. A kötet végül is olyan szintézis, amely egyszerre látlelet a nagy fordulatok utáni Kelet-Közép-Európáról, ugyanakkor tisztázó jellegénél fogva hozzájárul az elvont fogalomnak, a vágyott célnak: Páneurópának az egyre valóságosabbá tételéhez. Az itt közölt esszé hűen példázza ezt.
J. I.
VISSZA A KÖZÉPPONTBA
Nem olyan régen az utazó, aki Münchentől kelet felé indult, útján végig ugyanazt a képet látta maga előtt. A bajor fővárosból való elutazásnál a vonat még tele volt, útközben egyre többen szálltak ki és egyre kevesebben be. Salzburg és Linz között a fülkék már félig üresek voltak, Bécsbe már többnyire vagononként kettő—négy utassal érkezett meg a vonat. Az embernek az volt az érzése, ez itt a végállomás; mögötte áthatolhatatlan fal van, amely azt, ami a Duna térségének népeit annak idején összekötötte, most könyörtelenül szétválasztja. Bécs éppolyan kihalásra ítéltnek tűnt, mint Németországban Berlin a maga Falával. A népesség a hagyomány szerint általában kelet felől nyugat felé áramlott; nem esetleges, hogy Bécsben többnyire szláv S nem más neveket találunk. A város Kelet kivándorlóiból élt. Azáltal, hogy a II. világháború S a totalitarizmus elharapózásának következmé-nyeként tiltották az ember életterének szabad megválasztását, Bécset is halálra ítélték. A statisztikák világosan beszéltek: az emberek legtöbbjének életkora 65 év fölött volt Bécsben ís, Berlinben is egyre kevesebb a fiatal! A városok túl nagynak tűntek az „új realitások" számára. Ma, akárcsak Prága vagy Budapest, mindkét metropolis a legjobb bizonyságot nyújtja arra, hogy a „realitásokkal" a II. világháború után szégyenletesen visszaél-tek. Nagyon is keresték a gyávákat, hogy jelenüket örökértékűnek kiálthassák ki. Ez volt még magukon a magasabb politikai emeleteken is a helyzet. Olyan emberek, mint például Willy Brandt, .aki a fordulat után sírástól elcsukló hangon üdvözölt egy új korszakot, akkor arról beszéltek, hogy csak az örök maradiak nem alkalmazkod-nának az adottságokhoz. Ezzel szemben azok, akik történelmi távlatokban gondolkoznak és ideológiailag nem gyepesedtek be, képesek felismerni, hogy a helyzet mégsem szánalomra méltó. Elítélték, revansistaként, diszkreditálták őket csak azért, mert állították: Európa felosztása nem a történelem végszava. Közép-Európában maradéktalanul. megmutatkozik, hogy a vándorlás az élet alaptörvénye. Magyarország fokozatos liberalizálásának és ennek a keleti KGST más államaira való kihatása eredményeként új helyzet jött létre: aki má átkel a magyar—osztrák vagy a cseh—bajor határon, látja a múlttól elválasztó óriási különbséget. A „Vasfüggöny" helyén ma természetes és akadálytalan az átkelés egyik országból a másikba. Bár még nem tökéletes minden, a magyar vagy a cseh—szlövák határon is általában olyan a nyugati utazókhoz való viszonyulás, mint az EK *belső határain belül, ahol Közösségünk jogelveit már tudomásul vették anélkül, hogy-Európa törvényszékének ítéletére várnának. Országról országra nő a népesség mozgásának szabadsága, fiatalok vándorolnak Nyugat felé, mások, első-sorban emigránsok visszatérnek Közép- és Kelet-Európa államaiba. Egyszerre ismét nyilvánvalóvá lesz a dunai népek szolidaritása, az öszetartozás Magyarország, Csehország Morvaország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország ésAusztria vagy Bajor-ország között, a barátság, amely egyébként az emberek szívében mindig megőrződött. Mert valamit nem ismertek fel eléggé: Magyarország nagy előrelépése — úgy is mondhatnók, Magyarország Közép- és Kelet-Európa liberalizálásában betöltött vezetőszerepe, -= nem utolsó sorban arra vezethető vissza, hogy az osztrákok a legsötétebb időkben is arra törekedtek, hogy mindig nyitva tartsanak egy ablakot a szomszédok felé, hogy bátorítsák a magyarokat, hogy megmutassák nekik, létezik még a szabadságnak . olyan világa, ahol nem felejtették el őket. Az osztrákok a válságos időkben is, különösen az 1956-os magyar forradalom leverése után sokat tettek azért, hogy Magyarországot vendégszeretően magukhoz emeljék, amit egyéb- ként a nyugati közösségben senki sem tett meg. Nem csoda, hogy ha a volt Jalta-vonalon túl utazunk, az az érzésünk, a Duna-tér-ség újra kezd Európa középpontjává válni. Az:emberek ismét így gondolkoznak, és nem olyan egyoldalúan Ausztria felé orientálódva, ahogy azt korábban tették. A tény legfőbb bizonysága az 1995-ös Bécs—Budapest világkiállítás terve, amely Közép-Európa felszabadulásának eredménye. Bécs. és Budapest,. Prága ,és Pozsony egyet-értésben dolgoznak és metropolisai egy nagyobb térségnek, amelyhez közben Közép-Európa különböző más népei és országai is felzárkóztak. Volt idő, amikor Bécs a halódás benyomását. keltette. A város lehangoló volt. Legjobb esetben egy fényesebb múlt műemlékének tűnt, akárcsak Prága, Budapest vagy Drezda, amelyek még sanyarúbb sorsot értek meg. Ma a helyzet épp ezzel ellentétes. Ha Európa visszatalál a középpontba, Bécs — és az egész térség — újra a remény, az ugrásszerű felfejlődés és a jövő jelképévé válhat. Az a fontos,. hogy politikusai méltónak bizonyuljanak a nagy fordulathoz., BŰN A modern vagy állítólag modern politika sajátossága, hogy elméletileg radikálisan elítéli a hozzátartozók, honfitársak büntetőjogi felelősségrevonását, a gyakorlatban azonban tovább műveli azt. Ez pedig visszaesés a barbárságba. Például a XVIII. században magától értetődő volt, hogy ha bizonyos államok háborúztak egymással, az rendszerint relatíve kis mértékben hatott adva lakosságra. A krónikák tanúsága szerint a Franciaország és Anglia közötti háború idején XIV. Lajos a legtermészete-sebb módon invitált asztalához angol személyiségeket, amennyiben azok épp Fran-ciaországon utaztak át — ami ugyancsak minden további nélkül lehetséges volt.
Ezzel szemben ma az ilyen személyeket legalábbis internálnák, hiszen a háború fogalmát az egész népre kiterjesztik. Hogy ezt bizonyos emberek demokratikus előrelépésnek tartják, az csak vakságuk jele: Nyugat szellemi hanyatlásának egyik különösen téves kifejezése a népek kollektív felelősségének fogalma — ez pedig elsősorban vallási örökségünk pusztulásából származik. A materializmus egy nagy gép apró részecskéjévé minősíti le az embert, amely részecske mindenesetre fontos alkatrésze a gépnek. Hibás azon vétkekért, teljesen függetlenül attól, hogy részes ezekben vagy sem. A keresztény filozófia épp ellenkezőleg, mindig a személyes felelősség fogalmát ismerte el. Az embert Isten olyan teremtményének tekintette, akinek 0 jogokat adott, amelyek azt megilletik, és amelyeket kormányok vagy más kollektív szervezetek nem vitathatnak el tőle. Ennélfogva az is világos volt, hogy ezt a felelősséget nem lehetett másra átruház-ni. Következésképpen a kollektív bűn fogalma mélyen kereszténység-ellenes beállí-tódásról árulkodott, amely abszolút ellentmondásban áll európai földrészünk géniuszával. Ilyen fontolgatásra kényszerülünk, mikor sajátos reakciókra figyelünk fel azok-ban az országokban, amelyek az utóbbi időben szabadultak fel a kommunizmus hatalma alól. Különösen a néhai NDK-ban élnek sokan olyanok, akiknek bűntuda-tuk lehet valami miatt, ami közreműködésük nélkül is megtörtént volna. Azzal vádolják magukat, hogy nem tanúsítottak elégséges ellenállást a rezsimmel szem-ben. Becsületes embereket, akik sohasem kompromittálták magukat a totalitárius hatalomhoz fűző viszonyukban, fokozatosan hatalmába kerít a tudat: részesei a kollektív bűnnek, amely tulajdonképpen túl van már az egyén felelősségének hatá-rain. A volt NDK esetében bizonyosan számolnunk kell egyéni bűnökkel, például az afféle emberek esetében, mínt Markus Wolf, Hans Modrow vagy Erich Honecker. Ezek súlyos gaztetteket követtek el, de ez ellen a nép nem tehetett és nem tehet semmit. Tudnunk kell, hogy az NDK rendszerét idegen csapatok építették ki ideológiai szempontok szerint és a választók beleegyezése nélkül. Magunkat kérdő-re vonni, hogy tehettünk-e volna többet a rezsim ellen, emellett pusztán egyéni, mindenesetre biztosan nem kollektív probléma. Viktor Frankl professzor, a neves gondolkodó Bécsben, Ausztria hitleri lerohariá-sának évfordulóján mondott beszédében hangsúlyozta: a hősiességet csak saját maga ösztönözheti. Gondolatát a mára alkalmazva így fogalmazhatnánk meg: egy nemzet sorsáért való felelősséget az egyének viselik, és nem a nép mint egész. Ezen a körön belül vannak a jogi szempontból bűnösök és ártatlanok. Rajta kívül már csak a Mindenható hajthat végre egy utolsó ítéletet. A komplexusok zavaró elemek a magánéletben és a politikában egyaránt. Ezért rendkívül szégyenletes lenne a jövőre nézve, ha effélék kiformálódását kívánnánk azokban az országokban, amelyek épp hogy visszanyerték szabadságukat. A valódi bűnösöket keményen meg kellene büntetni, a tömegek esetében azonban vastag vonalat kellene végre húznunk a számítások alá. Emellett szükséges volna folyton szem előtt tartanunk, milyen rombolóan hatott a kollektív bűn tézise a nemzetiszocializmus napjának leáldozása után. Joggal mondták, hogy így Hitler örök életét vigyázták. Még mindig születnek *olyan hatá-rozatok, amelyeknek semmi közük hozzá és szörnytettéhez — de amelyek az ő árnyékában élnek. Magától értetődően nem lenne szabad bolygatni a múlt sötét dolgait, de aki a személyes bűnt a kollektívvel helyettesíti, a következő totalitariz-. mus számára készíti elő a talajt.
Józsa István fordítása
J. I.
VISSZA A KÖZÉPPONTBA
Nem olyan régen az utazó, aki Münchentől kelet felé indult, útján végig ugyanazt a képet látta maga előtt. A bajor fővárosból való elutazásnál a vonat még tele volt, útközben egyre többen szálltak ki és egyre kevesebben be. Salzburg és Linz között a fülkék már félig üresek voltak, Bécsbe már többnyire vagononként kettő—négy utassal érkezett meg a vonat. Az embernek az volt az érzése, ez itt a végállomás; mögötte áthatolhatatlan fal van, amely azt, ami a Duna térségének népeit annak idején összekötötte, most könyörtelenül szétválasztja. Bécs éppolyan kihalásra ítéltnek tűnt, mint Németországban Berlin a maga Falával. A népesség a hagyomány szerint általában kelet felől nyugat felé áramlott; nem esetleges, hogy Bécsben többnyire szláv S nem más neveket találunk. A város Kelet kivándorlóiból élt. Azáltal, hogy a II. világháború S a totalitarizmus elharapózásának következmé-nyeként tiltották az ember életterének szabad megválasztását, Bécset is halálra ítélték. A statisztikák világosan beszéltek: az emberek legtöbbjének életkora 65 év fölött volt Bécsben ís, Berlinben is egyre kevesebb a fiatal! A városok túl nagynak tűntek az „új realitások" számára. Ma, akárcsak Prága vagy Budapest, mindkét metropolis a legjobb bizonyságot nyújtja arra, hogy a „realitásokkal" a II. világháború után szégyenletesen visszaél-tek. Nagyon is keresték a gyávákat, hogy jelenüket örökértékűnek kiálthassák ki. Ez volt még magukon a magasabb politikai emeleteken is a helyzet. Olyan emberek, mint például Willy Brandt, .aki a fordulat után sírástól elcsukló hangon üdvözölt egy új korszakot, akkor arról beszéltek, hogy csak az örök maradiak nem alkalmazkod-nának az adottságokhoz. Ezzel szemben azok, akik történelmi távlatokban gondolkoznak és ideológiailag nem gyepesedtek be, képesek felismerni, hogy a helyzet mégsem szánalomra méltó. Elítélték, revansistaként, diszkreditálták őket csak azért, mert állították: Európa felosztása nem a történelem végszava. Közép-Európában maradéktalanul. megmutatkozik, hogy a vándorlás az élet alaptörvénye. Magyarország fokozatos liberalizálásának és ennek a keleti KGST más államaira való kihatása eredményeként új helyzet jött létre: aki má átkel a magyar—osztrák vagy a cseh—bajor határon, látja a múlttól elválasztó óriási különbséget. A „Vasfüggöny" helyén ma természetes és akadálytalan az átkelés egyik országból a másikba. Bár még nem tökéletes minden, a magyar vagy a cseh—szlövák határon is általában olyan a nyugati utazókhoz való viszonyulás, mint az EK *belső határain belül, ahol Közösségünk jogelveit már tudomásul vették anélkül, hogy-Európa törvényszékének ítéletére várnának. Országról országra nő a népesség mozgásának szabadsága, fiatalok vándorolnak Nyugat felé, mások, első-sorban emigránsok visszatérnek Közép- és Kelet-Európa államaiba. Egyszerre ismét nyilvánvalóvá lesz a dunai népek szolidaritása, az öszetartozás Magyarország, Csehország Morvaország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország ésAusztria vagy Bajor-ország között, a barátság, amely egyébként az emberek szívében mindig megőrződött. Mert valamit nem ismertek fel eléggé: Magyarország nagy előrelépése — úgy is mondhatnók, Magyarország Közép- és Kelet-Európa liberalizálásában betöltött vezetőszerepe, -= nem utolsó sorban arra vezethető vissza, hogy az osztrákok a legsötétebb időkben is arra törekedtek, hogy mindig nyitva tartsanak egy ablakot a szomszédok felé, hogy bátorítsák a magyarokat, hogy megmutassák nekik, létezik még a szabadságnak . olyan világa, ahol nem felejtették el őket. Az osztrákok a válságos időkben is, különösen az 1956-os magyar forradalom leverése után sokat tettek azért, hogy Magyarországot vendégszeretően magukhoz emeljék, amit egyéb- ként a nyugati közösségben senki sem tett meg. Nem csoda, hogy ha a volt Jalta-vonalon túl utazunk, az az érzésünk, a Duna-tér-ség újra kezd Európa középpontjává válni. Az:emberek ismét így gondolkoznak, és nem olyan egyoldalúan Ausztria felé orientálódva, ahogy azt korábban tették. A tény legfőbb bizonysága az 1995-ös Bécs—Budapest világkiállítás terve, amely Közép-Európa felszabadulásának eredménye. Bécs. és Budapest,. Prága ,és Pozsony egyet-értésben dolgoznak és metropolisai egy nagyobb térségnek, amelyhez közben Közép-Európa különböző más népei és országai is felzárkóztak. Volt idő, amikor Bécs a halódás benyomását. keltette. A város lehangoló volt. Legjobb esetben egy fényesebb múlt műemlékének tűnt, akárcsak Prága, Budapest vagy Drezda, amelyek még sanyarúbb sorsot értek meg. Ma a helyzet épp ezzel ellentétes. Ha Európa visszatalál a középpontba, Bécs — és az egész térség — újra a remény, az ugrásszerű felfejlődés és a jövő jelképévé válhat. Az a fontos,. hogy politikusai méltónak bizonyuljanak a nagy fordulathoz., BŰN A modern vagy állítólag modern politika sajátossága, hogy elméletileg radikálisan elítéli a hozzátartozók, honfitársak büntetőjogi felelősségrevonását, a gyakorlatban azonban tovább műveli azt. Ez pedig visszaesés a barbárságba. Például a XVIII. században magától értetődő volt, hogy ha bizonyos államok háborúztak egymással, az rendszerint relatíve kis mértékben hatott adva lakosságra. A krónikák tanúsága szerint a Franciaország és Anglia közötti háború idején XIV. Lajos a legtermészete-sebb módon invitált asztalához angol személyiségeket, amennyiben azok épp Fran-ciaországon utaztak át — ami ugyancsak minden további nélkül lehetséges volt.
Ezzel szemben ma az ilyen személyeket legalábbis internálnák, hiszen a háború fogalmát az egész népre kiterjesztik. Hogy ezt bizonyos emberek demokratikus előrelépésnek tartják, az csak vakságuk jele: Nyugat szellemi hanyatlásának egyik különösen téves kifejezése a népek kollektív felelősségének fogalma — ez pedig elsősorban vallási örökségünk pusztulásából származik. A materializmus egy nagy gép apró részecskéjévé minősíti le az embert, amely részecske mindenesetre fontos alkatrésze a gépnek. Hibás azon vétkekért, teljesen függetlenül attól, hogy részes ezekben vagy sem. A keresztény filozófia épp ellenkezőleg, mindig a személyes felelősség fogalmát ismerte el. Az embert Isten olyan teremtményének tekintette, akinek 0 jogokat adott, amelyek azt megilletik, és amelyeket kormányok vagy más kollektív szervezetek nem vitathatnak el tőle. Ennélfogva az is világos volt, hogy ezt a felelősséget nem lehetett másra átruház-ni. Következésképpen a kollektív bűn fogalma mélyen kereszténység-ellenes beállí-tódásról árulkodott, amely abszolút ellentmondásban áll európai földrészünk géniuszával. Ilyen fontolgatásra kényszerülünk, mikor sajátos reakciókra figyelünk fel azok-ban az országokban, amelyek az utóbbi időben szabadultak fel a kommunizmus hatalma alól. Különösen a néhai NDK-ban élnek sokan olyanok, akiknek bűntuda-tuk lehet valami miatt, ami közreműködésük nélkül is megtörtént volna. Azzal vádolják magukat, hogy nem tanúsítottak elégséges ellenállást a rezsimmel szem-ben. Becsületes embereket, akik sohasem kompromittálták magukat a totalitárius hatalomhoz fűző viszonyukban, fokozatosan hatalmába kerít a tudat: részesei a kollektív bűnnek, amely tulajdonképpen túl van már az egyén felelősségének hatá-rain. A volt NDK esetében bizonyosan számolnunk kell egyéni bűnökkel, például az afféle emberek esetében, mínt Markus Wolf, Hans Modrow vagy Erich Honecker. Ezek súlyos gaztetteket követtek el, de ez ellen a nép nem tehetett és nem tehet semmit. Tudnunk kell, hogy az NDK rendszerét idegen csapatok építették ki ideológiai szempontok szerint és a választók beleegyezése nélkül. Magunkat kérdő-re vonni, hogy tehettünk-e volna többet a rezsim ellen, emellett pusztán egyéni, mindenesetre biztosan nem kollektív probléma. Viktor Frankl professzor, a neves gondolkodó Bécsben, Ausztria hitleri lerohariá-sának évfordulóján mondott beszédében hangsúlyozta: a hősiességet csak saját maga ösztönözheti. Gondolatát a mára alkalmazva így fogalmazhatnánk meg: egy nemzet sorsáért való felelősséget az egyének viselik, és nem a nép mint egész. Ezen a körön belül vannak a jogi szempontból bűnösök és ártatlanok. Rajta kívül már csak a Mindenható hajthat végre egy utolsó ítéletet. A komplexusok zavaró elemek a magánéletben és a politikában egyaránt. Ezért rendkívül szégyenletes lenne a jövőre nézve, ha effélék kiformálódását kívánnánk azokban az országokban, amelyek épp hogy visszanyerték szabadságukat. A valódi bűnösöket keményen meg kellene büntetni, a tömegek esetében azonban vastag vonalat kellene végre húznunk a számítások alá. Emellett szükséges volna folyton szem előtt tartanunk, milyen rombolóan hatott a kollektív bűn tézise a nemzetiszocializmus napjának leáldozása után. Joggal mondták, hogy így Hitler örök életét vigyázták. Még mindig születnek *olyan hatá-rozatok, amelyeknek semmi közük hozzá és szörnytettéhez — de amelyek az ő árnyékában élnek. Magától értetődően nem lenne szabad bolygatni a múlt sötét dolgait, de aki a személyes bűnt a kollektívvel helyettesíti, a következő totalitariz-. mus számára készíti elő a talajt.
Józsa István fordítása
