Józsa István
PALOCSAY ZSIGMONDRÓL
Idegen a költő a világban, de nem idegenedik el attól soha. „Költő” – száz, kétszázévenként születik egy, versíró emberek, azok az evolúció és a természetes szelekció törv ényei szerint, ugye, vannak. Hogy ki a költő, azt „itt” és előítéleteink alapján, tehát azoknak kiszolgáltatottan döntjük el. Racionálisan, megfontoltan gondolkodunk, fejlődünk, Úristen, miccsa iramban, ügyesek és okosak vagyunk, hej! Szerveződik irodalmi életünk is, hogy kis csoportok, izé, az rendben, de hogy közöttük egyre kevésbé van vagy egyáltalán nincs kommunikáció, az... hm. Világgal szembeni megismerésünk racionalizálás. Az a Palocsay Zsigmond nevű ember, aki szavak és szünetjelek rövid (?!) sorait írta egymás alá – „vers" –, és akit ezért költőnek nevezünk, talán soha nem élt „irodalmi életet”. Remeteként élte külön világát – hogy végül elveszett benne? Hogy Palocsay Zsigmondot bekapták volna a szavak? Hogy a fejlődés ókori és középkori elődeink után különös hangsúlyeltolódást hozott magának az emberi érzékelésnek a természetében, azt McLuhan kaliberű szakemberek óta tudjuk. A hangok, a szavak mágikus, rejtélyes, életes, közeli, „meleg” birodalmából kifejlődtünk a képek külső, távoli, hideg, „objektív” világába – de Palocsay Zsigmonditól mindez mintha... másként ment volna végbe. Versvilágának világnézeti vizsgálata nemcsak az egyetlen igazán fontos feladat most, de világlátásáról mint premisszáról kell most írnunk, mivel a versek, a kötetkompozíciók ennek a íiiggvényei. Az életmű értékelésében természetesen változatlanul a művek esztétikuma marad a legfontosabb célpont, de ez olyan premissza, melynek az esztétikum vizsgálata ab ovo ki van szolgáltatva. 11a pedig mi, a „fejlettek” csak egy pillanatra is elhisszentjük magunkról, hogy birtokában vagyunk egy olyan – teljesen mindegy, hogy érzelmi vagy racionális – mércének, mellyel úgy elsőre, úgy egyből már felbecsüljük, sőt már ér már tékeljük egész költészetét, hát az a költő szavával élve gibemyúz gondolat'. Már. „NYÁR VÉGÉN MÁR KATÁNGSZIROM A KÓDOLT HÍREK REJTJELKULCSA (!)” (Nyár vége rejtjelkulcsa). Vaddisznó, csiperkegomba, virágbibe – matematikai felfogásuk is megfelel intuitív jelentésüknek, a metaforikus szóhasználatot épp az ember és világ kapcsolatának ábrázolása sugallja-hozza-kényszeríti.
A kapcsolat kiépítésének vágya – lehet „a kép” távoli meg hideg meg „objektív” – elemi ösztön. „S a tengeriszár [...] furuglázott” (Nyár vége rejtjelkulcsa). Ebben a költészetben egyes szavak metaforikus használata teljesebb, rendszeresebb, mélyértelműbb analógia kiépítését szolgálja, egy metafora használata itt annyit jelent, hogy a szerző világába így belclétezve magát, modellt épít környező valóságáról vagy annak egy részéről. Ideális világot. Hiszen hisz benne. Metaforizálásával bizonyos funkciókat töltött be a társadalomnak nevezett szervezettségi formában, sajátszerü „funkciót" alakított ki magának. Az említett tényvonatkozások körével az egyes müveknek, az életműnek, magának Palocsay Zsigmond létezésének olyan igazságértéke van, mely az emberekhez és a világhoz való kapcsolódás mértékét fejezi ki. „Belegyökereztem ebbe a tájba, / mit szósallanggal, pántlikával sohase cicomáztam------- /------------------------------------------------------------ csak lélegző s haló/ részévé váltam” (Mozgókép). Azt az interakciós képességet, melyet... 20. századvég meg elidegenedés meg ilyesmi ide vagy oda, folyamatosan megőriz. Sőt nemcsak őriz, hanem ez alkotásának, tehát megismerésének, tehát létezésének mindvégig alappillére marad. Majd csak utolsó megjelent kötetének zárópoémájában írja le, hogy „ légszomj fojtogat irgalmatlan”, „fejem gazba ejtem”, „itt nyugszom békében” (Csillaghír, Epitáfium). Metaforikus gondolkodásmódjának alapja a mágikus, de nem egyszerűen abban a legtágabb értelemben, hogy ugye, a művészet gyökerei azok az ősi... – satöbbi. Az övé az empirikus gondolkodásmód egyik variánsa – nem, nem próbáljuk meghatározni, ilyesmibe csak szélsőséges, elsősorban politikai ideológiák kezdtek a saját biztonságuk felméréséért –, de lévén ez a szöveg tipológiai jellegű, próbáljuk meg leírni röviden. Egy. Erős, sőt túlerőltetett függetlenségre való törekvés jellemzi, de nem hiányzik a maga eszkatologikus világrendjében a más, a magasabb szféráknak való alárendelődés sem. Kettő. Ezért helyénvaló itt vallásos vetületről is beszélni. Nem a huszadik századi városi kereszténységről, nem az Eliade szerint leszegényedett vallási érzékelőképességről, ezzel megismerési, ezzel alkotói lehetőségekről
illetve ezzel az Eliade jelzőjével minősíthető, pontosabban a már maguktól minősülő művekről. Hanem egy őseredeti, közvetlen Isten és ember kapcsolatról. „Vágok hagymát” mondja az Irgalom című drámában maga Isten az embernek, együtt szalonnáznak. „ő, az indító------------------------------------------------------------- /------------------------------ Ő, a mozgató
---------------------------- /-------------------------------------------------------------- Ő, a szervező / ---------------------------- a mindent rendező RENDEZŐERŐ.” „SZENVTELENÜL--------------------- SZÜNHETETLEN /--------------------------------- ÉLETET
ÉLETTEL ETET.” „S én mókusszőrrel?--------------- kínai selyemre?” (Színes fotó). Ebben a szövegvilágban nem csupán a személyes üdvösség a tét. De kedvezőtlen körülmények között, mikor a kollektív gondolkodást egy bizonyos specializálódott gondolkodásmód uralja – vallási, majd politikai után most éppen technikai –, művészi gondolkodásának, amely természete szerint túlzó mértékben vágyik a függetlenségre, engedményeket kell tennie. Vagy az alárendelődés irányában – ez megtalálható a Palocsay-versekben, de közvetlen és természetes, így nem minősül negatívnak –, vagy a defonnálódás irányába. Itt ennek az útnak az elutasítására lelünk: „Ismeretlen illat kószál------------------------------------------------------------ / ---------------------------------- szere piszkál – megszáll”, „Vágyódtat, húroz, ajz, zizgat, izgat”, „és testem--------------------- valami balzsamozza (?!)”, „Más nem ura!--------------------------------- csak az illat”, „Új hírnökre--------------------------------- várva / helyemen maradok” (Ajzó illat). Gondolkodó gondolkodás ez és nem elgondolt, nem ölt magára szerepeket – csak semmi közvetettség! A természetes szabadság- és fiiggetlenségvágy okán gondolkodásmódja eleve
magában hordja az aktualitástól való elszakadás veszélyét. Kétféle művészi gondolkodásmódot ismerünk: boldogat és boldogtalant, az előbbi – lásd Goethét, Schillert — bízik missziójában, az utóbbi – lásd Tolsztojt – egyre inkább kételkedik. Palocsay Zsigmond esetében egy alapjában véve felhőtlenül boldog, létezésének elemi módon örvendő
gondolkodásmódnak a meghasonlását követhetjük. „MAS AZ ÓRA! /------------------ ÉS MÁS A HÍREK REJTJELKULCSA!"(Vakondtúráson fekve). Állatnevek, növénynevek, állatnevek. Növénynevek. Természetimádata okán egész pályáján érték méltánytalan vádak, nem csak a pletyka szintjén – amely csak Agatha Christie szerint a szellem egészséges lélegzése –, a sajtóban is rágták. Ezeket a vádakat, "értékítéleteket” a pletyka mélységeiben megragadható vizsgálódások előzhették meg, és nem a versek, de a saját felszínükön ragadtak meg. Ennek a költőnek a legjobb szövegeiben mélystruktúrára, sőt mélystruktúrákra lelünk, legjobb szövegei, mondom, mert Palocsay Zsigmond roppant termékeny lévén, „túl sokat írt”, és ezzel mintegy teret nyitott a támadásoknak. Szóval hogy nem volt korszerű... Marhaság. De kor-szerü, az nem volt, hál’istennek. Olyasmire talált rá, olyan helyre vezetett el bennünket, ahonnét nagyon elkanászosodtunk, szép, racionális legények, „fejlődtünk”. Hogy rossz irányba? Hogy az emberiség hibás modell szerint fejlődik? Közhelyszerű gondolat a 20. századvégen, mindenki tudja, legalábbis tudatában kellene lennie. Ez viszont annyi mindent jelentene... Egy. Rólunk van szó, rólu és n és k! Kettő. Az ember saját magával érdekei szerint egyetért. Három. Ha a tudatában vagyunk annak a gondolatnak, az azt jelenti, hogy almás a vaker, fíukok, tréfli a szitu, mondom: a szitu és a benne magunkkal kósernek tekintett szempontrendszer. Meg kell tagadnunk a magunk összegyarlóskodta helyzetet, szóval... saját magunkat, igen, persze, például Tarkovszkij – kelet-európai, sőt orosz! – már tudta, a Nosztalgia Gorcsakovja – miccsa figura!, mellesleg költő – kimondja: „Vissza kell térnünk a kezdetekhez”, nahát Mester, ez a Palocsay nevű eljutott oda és nem térült-fordult, hanem maradt, meg tudott maradni. Ott. így lett ő... „más”. Idegen. Az idegen az azt jelenti, hogy számunkra lett az, klikkesedő magunknak, önjelölt elit, amúgy semmi problem. Sőt. Miért ment el? Ja igen, költő volt... Hát az az ő baja. Mostantól sütheti a magányát. A századelőn egy Költő vállalta, sőt hirdette magáról, hogy sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek, Babits így kiáltott fel: Gyűlöllek, távol légy tőlem, alacsony tömeg!, Tóth Árpád így verselt: Körül zajos szatócsnép vigadt, arcukon a vasárnap kéjének zsíros lénye, illetve: Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem, Kosztolányi az „örök komor kisebbséghez” sorolta az alkotó embert. De egy biztos. Tüntetőén vállalt léthelyzetét mindegyikük tragikusként élte meg, ugyanaz a Költő írta le, hogy „Szeretném, ha szeretnének.” „És lennék valakié.” És még egyszer: „És lennék valakié." Nos, ez a Palocsay is küldözgette mágikus szavait, kereste a kapcsolatot, de számunkra valahogy... olyan izé... másként. Olyan idegenül. Nem szeretjük már azt a beszédet (?!). „Csillaghírből kelt (szülemlett) s szellőrostból teste- / sedett nőalakot dédelget az ellenfény [...] bontó bóját--------------------------------------------------- /
gyémántozza----------------------------- /----------------- haja bokrát tündökteti – szálanként is kontúrozza” (Csillaghír). Viszonya a világhoz, ugyanakkor viszonyú és n és k a világhoz... Magunkról elmondjuk, hogy gáz van, srácok, hibás a modell, ezzel mintegy felmentettük magunkat, Urunkisten, még ne... Seggfej dolgok ezek, az ember annyit lát a világból, amennyit a feje lehetővé tesz, és őszintén hiszi, hogy a világ olyan is. Hiszen számára tényleg olyan. Az ellenkezőjét csak akkor hinnénk, ha látnánk, ha túlnéznénk a szitun, amelyet tréflinek tudunk. Mert ezt már tudjuk. De... Urunkisten, még ne üdvözíts bennünket, csak egy kicsit még... Igen, tudjuk, na, de... na. Jó itt. Még azt is tudjuk, hogy elidegenedtünk, a világtól meg egymástól, ilyesmi, verset ítunk róla, kor-szerűt, az élet nehéz. Ettől vagyunk kor-szerűek. Hej! Ő... Ő nem az. „Elveszett ember.” ő már „más”. Elment, kész. Slussz. Hogy közelebb került-maradt ahhoz, amit világnak nevezünk... Persze, ugyancsak az ő baja, világos már, világos, eh. „Közelsége újraélez-------------------------------------------------------------------------- lélegeztet, / csókja-------------------------- illata-------------------------------------- bája” ((sillaghír). A teremtett világ rendje – a teremtésmítoszok óta ismerjük – a háromszintes: alvilág, az ember földi felszíne, az ég birodalma, időben az ember, illetve az emberiség születése előtti és utáni periódust is átfogja. Ebben a versvilágban inkább kétszintes, azaz hogy egyetlen: ő az ember világában keresi Istent. Panteizmust mint természetimádatot kielemezni nem elég, annál komplexebb ez az egyszintes szerkezet. Az élet, a személyes élet jelentésének örök kérdése uralja, magába szívta a Kozmosz memóriájának tartalmait, a teremtés emlékeit, újjá és újjá formálódva az életörömben, a tennészettel szembeni rajongásban és az élet rendjének tiszteletében. Tulajdonképpen egyetlen témája van: a végtelen természet. A rajongás formáit tekintve, egyrészt népköltészeti gyökereket találunk, azok a helyi hagyományokba, babonákba vezetnek, abba az akonceptuális világba, ahol a hit, illetve a hiedelmek a mérvadóak. A szavak, ritmikus mondókák, ráolvasások mágikus birodalmába. Az a költő, aki túl van már kóser szonettkoszorún, játszadozott már kötött, antik formákkal, verseiben-költői narrációiban természetesen az ősi nyolcasban tombolhatta ki magát igazán. Palocsay játéka salamoni bölcsesség: minden tudomány – mondjuk ma így: racionális elméleti rendszer – helyett éljük az életet, élvezzük a föld áldásait, mondta a nagy király. Játsszunk. Palocsay költészete csiperkegombás felszínén és eszkatologikus mélystruktúráiban ebben az értelemben transzcendens a mi tréfli szitunk embere számára, "más”. Idegen. A költő számára ugyanis egy lepkebábut vizsgálgatva is átélhető a mindenség. Addig játszott a szavakkal, míg — na de ezt még nem dönthetjük el. Tény az, hogy minél inkább felismerte-felmérte az őt körülvevő pusztaságot – „BAR MEGNEVEZNI, / SZÓLÍTANI TUDNÁD / KEVÉSKE
---- BELAKOTT------------- VACOKNYI VILÁGOD” (Szolgálatban) – annál inkább töményítette-terhelte szójátékait. Teremtőből, karmesterből, zsonglőrből – verstől függően mindegyik teljes jogú nőmén és nem zárják ki egymást! – sokszor írnokká lett, mert – egy — túl sokat írt ahhoz, hogy mindig remekmű kerüljön ki tolla alól, mert – kettő – mutasson valaki olyan költőt, aki ezt a játékot megnyerte... Ez az életveszélyes játék sui generis megnyerhetetlen. De – három – ahogyan a hegyek magasságát a csúcsokkal mérjük – satöbbi. Magukról a versszövegekről néhány – szerintem bocsánatos – hibámtól eltekintve még nem szóltam. Azok ugyanis „itt” még nincsenek készen, még nem íródtak le, „itt" még csak az előzetes érzelmek, képzetek, konceptusok, gondolatok világában járunk. Palocsay Zsigtnond fejében. A további vizsgálódás az irodalomesztétika feladata. Ez az ember költészetében olyan önfeledt játékkal teremtette újra a világot, egyszerűen felszabadultan, túláradó életörönnnel élte ezt az életet, úgy, ahogy a legtöbben csak gyermekkorukban képesek arra, aztán – „Eh... ” — miután "kiléptek az életbe”, mindez csak gyermekkori emlék. Metaöntudatunk Szőcs Gézaként tudott embere már leírta, hogy kiáll a szívéből egy hokibot, Palocsay már alla festaiuolo mutatta, merre kéne így fordulni, s ahogy a cirkuszi kikiáltó hadarja reklámját, Zsiga is elénk tárt mindent, ami szép ezen a világon – na, aztán nem estünk kísértésbe –, és elkövette a hibát, hogy naponta bement az Egyetemi Könyvesboltba, s így megállapította, hogy senki nem veszi utolsó megjelent kötetét, „teljes visszhangtaianság”, panaszkodott. Mi pedig? Mielőtt most végül irodalmikig és elemzésileg, sőt értékítéletül szólnánk el magunkat, első számú premisszaként a fentiekben megragadott helyzetet, alkotói alapállást, művészi magatartást, esztétikai szempontot, episzteinológiai hidat kell felmérnünk, belátnunk és – melegszik a helyzet – el-fo-gad-nunk, merugyi, egyébként má’ megint azok a disznók, meg gazok idegesítenek bennünket, igen, talán túl sokat irtottunk belőlük, már ózonlyuk, már környezetszennyezés, meg ilyesmi, de a versben?!
Még van olyan hülye, aki egészséges mer maradni?! Nem kóser az, kérem. Nem kor-szerű, látod, milyen fontos ez az apró kötőjel, ezért íródott ez az egész szöveg, pedig milyen jó lenne egyszerűen annyit imi, hogy -, de Palocsay megtehette, a megragadott kép után hosszan, csendben szemlélődött, én nem tehetem, utálom a magányt, inkább a hetedik oldalnyi jegyzeteket hajkurászva igyekszem magam utolérni, aztán meg, Úristen, még meg is kellene írnom a szöveget, újraélnem a költő életét, sallárom, sallárom. Zsiga. Idegen a költő a világban és nem idegenedik el attól soha.
A kapcsolat kiépítésének vágya – lehet „a kép” távoli meg hideg meg „objektív” – elemi ösztön. „S a tengeriszár [...] furuglázott” (Nyár vége rejtjelkulcsa). Ebben a költészetben egyes szavak metaforikus használata teljesebb, rendszeresebb, mélyértelműbb analógia kiépítését szolgálja, egy metafora használata itt annyit jelent, hogy a szerző világába így belclétezve magát, modellt épít környező valóságáról vagy annak egy részéről. Ideális világot. Hiszen hisz benne. Metaforizálásával bizonyos funkciókat töltött be a társadalomnak nevezett szervezettségi formában, sajátszerü „funkciót" alakított ki magának. Az említett tényvonatkozások körével az egyes müveknek, az életműnek, magának Palocsay Zsigmond létezésének olyan igazságértéke van, mely az emberekhez és a világhoz való kapcsolódás mértékét fejezi ki. „Belegyökereztem ebbe a tájba, / mit szósallanggal, pántlikával sohase cicomáztam------- /------------------------------------------------------------ csak lélegző s haló/ részévé váltam” (Mozgókép). Azt az interakciós képességet, melyet... 20. századvég meg elidegenedés meg ilyesmi ide vagy oda, folyamatosan megőriz. Sőt nemcsak őriz, hanem ez alkotásának, tehát megismerésének, tehát létezésének mindvégig alappillére marad. Majd csak utolsó megjelent kötetének zárópoémájában írja le, hogy „ légszomj fojtogat irgalmatlan”, „fejem gazba ejtem”, „itt nyugszom békében” (Csillaghír, Epitáfium). Metaforikus gondolkodásmódjának alapja a mágikus, de nem egyszerűen abban a legtágabb értelemben, hogy ugye, a művészet gyökerei azok az ősi... – satöbbi. Az övé az empirikus gondolkodásmód egyik variánsa – nem, nem próbáljuk meghatározni, ilyesmibe csak szélsőséges, elsősorban politikai ideológiák kezdtek a saját biztonságuk felméréséért –, de lévén ez a szöveg tipológiai jellegű, próbáljuk meg leírni röviden. Egy. Erős, sőt túlerőltetett függetlenségre való törekvés jellemzi, de nem hiányzik a maga eszkatologikus világrendjében a más, a magasabb szféráknak való alárendelődés sem. Kettő. Ezért helyénvaló itt vallásos vetületről is beszélni. Nem a huszadik századi városi kereszténységről, nem az Eliade szerint leszegényedett vallási érzékelőképességről, ezzel megismerési, ezzel alkotói lehetőségekről
illetve ezzel az Eliade jelzőjével minősíthető, pontosabban a már maguktól minősülő művekről. Hanem egy őseredeti, közvetlen Isten és ember kapcsolatról. „Vágok hagymát” mondja az Irgalom című drámában maga Isten az embernek, együtt szalonnáznak. „ő, az indító------------------------------------------------------------- /------------------------------ Ő, a mozgató
---------------------------- /-------------------------------------------------------------- Ő, a szervező / ---------------------------- a mindent rendező RENDEZŐERŐ.” „SZENVTELENÜL--------------------- SZÜNHETETLEN /--------------------------------- ÉLETET
ÉLETTEL ETET.” „S én mókusszőrrel?--------------- kínai selyemre?” (Színes fotó). Ebben a szövegvilágban nem csupán a személyes üdvösség a tét. De kedvezőtlen körülmények között, mikor a kollektív gondolkodást egy bizonyos specializálódott gondolkodásmód uralja – vallási, majd politikai után most éppen technikai –, művészi gondolkodásának, amely természete szerint túlzó mértékben vágyik a függetlenségre, engedményeket kell tennie. Vagy az alárendelődés irányában – ez megtalálható a Palocsay-versekben, de közvetlen és természetes, így nem minősül negatívnak –, vagy a defonnálódás irányába. Itt ennek az útnak az elutasítására lelünk: „Ismeretlen illat kószál------------------------------------------------------------ / ---------------------------------- szere piszkál – megszáll”, „Vágyódtat, húroz, ajz, zizgat, izgat”, „és testem--------------------- valami balzsamozza (?!)”, „Más nem ura!--------------------------------- csak az illat”, „Új hírnökre--------------------------------- várva / helyemen maradok” (Ajzó illat). Gondolkodó gondolkodás ez és nem elgondolt, nem ölt magára szerepeket – csak semmi közvetettség! A természetes szabadság- és fiiggetlenségvágy okán gondolkodásmódja eleve
magában hordja az aktualitástól való elszakadás veszélyét. Kétféle művészi gondolkodásmódot ismerünk: boldogat és boldogtalant, az előbbi – lásd Goethét, Schillert — bízik missziójában, az utóbbi – lásd Tolsztojt – egyre inkább kételkedik. Palocsay Zsigmond esetében egy alapjában véve felhőtlenül boldog, létezésének elemi módon örvendő
gondolkodásmódnak a meghasonlását követhetjük. „MAS AZ ÓRA! /------------------ ÉS MÁS A HÍREK REJTJELKULCSA!"(Vakondtúráson fekve). Állatnevek, növénynevek, állatnevek. Növénynevek. Természetimádata okán egész pályáján érték méltánytalan vádak, nem csak a pletyka szintjén – amely csak Agatha Christie szerint a szellem egészséges lélegzése –, a sajtóban is rágták. Ezeket a vádakat, "értékítéleteket” a pletyka mélységeiben megragadható vizsgálódások előzhették meg, és nem a versek, de a saját felszínükön ragadtak meg. Ennek a költőnek a legjobb szövegeiben mélystruktúrára, sőt mélystruktúrákra lelünk, legjobb szövegei, mondom, mert Palocsay Zsigmond roppant termékeny lévén, „túl sokat írt”, és ezzel mintegy teret nyitott a támadásoknak. Szóval hogy nem volt korszerű... Marhaság. De kor-szerü, az nem volt, hál’istennek. Olyasmire talált rá, olyan helyre vezetett el bennünket, ahonnét nagyon elkanászosodtunk, szép, racionális legények, „fejlődtünk”. Hogy rossz irányba? Hogy az emberiség hibás modell szerint fejlődik? Közhelyszerű gondolat a 20. századvégen, mindenki tudja, legalábbis tudatában kellene lennie. Ez viszont annyi mindent jelentene... Egy. Rólunk van szó, rólu és n és k! Kettő. Az ember saját magával érdekei szerint egyetért. Három. Ha a tudatában vagyunk annak a gondolatnak, az azt jelenti, hogy almás a vaker, fíukok, tréfli a szitu, mondom: a szitu és a benne magunkkal kósernek tekintett szempontrendszer. Meg kell tagadnunk a magunk összegyarlóskodta helyzetet, szóval... saját magunkat, igen, persze, például Tarkovszkij – kelet-európai, sőt orosz! – már tudta, a Nosztalgia Gorcsakovja – miccsa figura!, mellesleg költő – kimondja: „Vissza kell térnünk a kezdetekhez”, nahát Mester, ez a Palocsay nevű eljutott oda és nem térült-fordult, hanem maradt, meg tudott maradni. Ott. így lett ő... „más”. Idegen. Az idegen az azt jelenti, hogy számunkra lett az, klikkesedő magunknak, önjelölt elit, amúgy semmi problem. Sőt. Miért ment el? Ja igen, költő volt... Hát az az ő baja. Mostantól sütheti a magányát. A századelőn egy Költő vállalta, sőt hirdette magáról, hogy sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek, Babits így kiáltott fel: Gyűlöllek, távol légy tőlem, alacsony tömeg!, Tóth Árpád így verselt: Körül zajos szatócsnép vigadt, arcukon a vasárnap kéjének zsíros lénye, illetve: Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem, Kosztolányi az „örök komor kisebbséghez” sorolta az alkotó embert. De egy biztos. Tüntetőén vállalt léthelyzetét mindegyikük tragikusként élte meg, ugyanaz a Költő írta le, hogy „Szeretném, ha szeretnének.” „És lennék valakié.” És még egyszer: „És lennék valakié." Nos, ez a Palocsay is küldözgette mágikus szavait, kereste a kapcsolatot, de számunkra valahogy... olyan izé... másként. Olyan idegenül. Nem szeretjük már azt a beszédet (?!). „Csillaghírből kelt (szülemlett) s szellőrostból teste- / sedett nőalakot dédelget az ellenfény [...] bontó bóját--------------------------------------------------- /
gyémántozza----------------------------- /----------------- haja bokrát tündökteti – szálanként is kontúrozza” (Csillaghír). Viszonya a világhoz, ugyanakkor viszonyú és n és k a világhoz... Magunkról elmondjuk, hogy gáz van, srácok, hibás a modell, ezzel mintegy felmentettük magunkat, Urunkisten, még ne... Seggfej dolgok ezek, az ember annyit lát a világból, amennyit a feje lehetővé tesz, és őszintén hiszi, hogy a világ olyan is. Hiszen számára tényleg olyan. Az ellenkezőjét csak akkor hinnénk, ha látnánk, ha túlnéznénk a szitun, amelyet tréflinek tudunk. Mert ezt már tudjuk. De... Urunkisten, még ne üdvözíts bennünket, csak egy kicsit még... Igen, tudjuk, na, de... na. Jó itt. Még azt is tudjuk, hogy elidegenedtünk, a világtól meg egymástól, ilyesmi, verset ítunk róla, kor-szerűt, az élet nehéz. Ettől vagyunk kor-szerűek. Hej! Ő... Ő nem az. „Elveszett ember.” ő már „más”. Elment, kész. Slussz. Hogy közelebb került-maradt ahhoz, amit világnak nevezünk... Persze, ugyancsak az ő baja, világos már, világos, eh. „Közelsége újraélez-------------------------------------------------------------------------- lélegeztet, / csókja-------------------------- illata-------------------------------------- bája” ((sillaghír). A teremtett világ rendje – a teremtésmítoszok óta ismerjük – a háromszintes: alvilág, az ember földi felszíne, az ég birodalma, időben az ember, illetve az emberiség születése előtti és utáni periódust is átfogja. Ebben a versvilágban inkább kétszintes, azaz hogy egyetlen: ő az ember világában keresi Istent. Panteizmust mint természetimádatot kielemezni nem elég, annál komplexebb ez az egyszintes szerkezet. Az élet, a személyes élet jelentésének örök kérdése uralja, magába szívta a Kozmosz memóriájának tartalmait, a teremtés emlékeit, újjá és újjá formálódva az életörömben, a tennészettel szembeni rajongásban és az élet rendjének tiszteletében. Tulajdonképpen egyetlen témája van: a végtelen természet. A rajongás formáit tekintve, egyrészt népköltészeti gyökereket találunk, azok a helyi hagyományokba, babonákba vezetnek, abba az akonceptuális világba, ahol a hit, illetve a hiedelmek a mérvadóak. A szavak, ritmikus mondókák, ráolvasások mágikus birodalmába. Az a költő, aki túl van már kóser szonettkoszorún, játszadozott már kötött, antik formákkal, verseiben-költői narrációiban természetesen az ősi nyolcasban tombolhatta ki magát igazán. Palocsay játéka salamoni bölcsesség: minden tudomány – mondjuk ma így: racionális elméleti rendszer – helyett éljük az életet, élvezzük a föld áldásait, mondta a nagy király. Játsszunk. Palocsay költészete csiperkegombás felszínén és eszkatologikus mélystruktúráiban ebben az értelemben transzcendens a mi tréfli szitunk embere számára, "más”. Idegen. A költő számára ugyanis egy lepkebábut vizsgálgatva is átélhető a mindenség. Addig játszott a szavakkal, míg — na de ezt még nem dönthetjük el. Tény az, hogy minél inkább felismerte-felmérte az őt körülvevő pusztaságot – „BAR MEGNEVEZNI, / SZÓLÍTANI TUDNÁD / KEVÉSKE
---- BELAKOTT------------- VACOKNYI VILÁGOD” (Szolgálatban) – annál inkább töményítette-terhelte szójátékait. Teremtőből, karmesterből, zsonglőrből – verstől függően mindegyik teljes jogú nőmén és nem zárják ki egymást! – sokszor írnokká lett, mert – egy — túl sokat írt ahhoz, hogy mindig remekmű kerüljön ki tolla alól, mert – kettő – mutasson valaki olyan költőt, aki ezt a játékot megnyerte... Ez az életveszélyes játék sui generis megnyerhetetlen. De – három – ahogyan a hegyek magasságát a csúcsokkal mérjük – satöbbi. Magukról a versszövegekről néhány – szerintem bocsánatos – hibámtól eltekintve még nem szóltam. Azok ugyanis „itt” még nincsenek készen, még nem íródtak le, „itt" még csak az előzetes érzelmek, képzetek, konceptusok, gondolatok világában járunk. Palocsay Zsigtnond fejében. A további vizsgálódás az irodalomesztétika feladata. Ez az ember költészetében olyan önfeledt játékkal teremtette újra a világot, egyszerűen felszabadultan, túláradó életörönnnel élte ezt az életet, úgy, ahogy a legtöbben csak gyermekkorukban képesek arra, aztán – „Eh... ” — miután "kiléptek az életbe”, mindez csak gyermekkori emlék. Metaöntudatunk Szőcs Gézaként tudott embere már leírta, hogy kiáll a szívéből egy hokibot, Palocsay már alla festaiuolo mutatta, merre kéne így fordulni, s ahogy a cirkuszi kikiáltó hadarja reklámját, Zsiga is elénk tárt mindent, ami szép ezen a világon – na, aztán nem estünk kísértésbe –, és elkövette a hibát, hogy naponta bement az Egyetemi Könyvesboltba, s így megállapította, hogy senki nem veszi utolsó megjelent kötetét, „teljes visszhangtaianság”, panaszkodott. Mi pedig? Mielőtt most végül irodalmikig és elemzésileg, sőt értékítéletül szólnánk el magunkat, első számú premisszaként a fentiekben megragadott helyzetet, alkotói alapállást, művészi magatartást, esztétikai szempontot, episzteinológiai hidat kell felmérnünk, belátnunk és – melegszik a helyzet – el-fo-gad-nunk, merugyi, egyébként má’ megint azok a disznók, meg gazok idegesítenek bennünket, igen, talán túl sokat irtottunk belőlük, már ózonlyuk, már környezetszennyezés, meg ilyesmi, de a versben?!
Még van olyan hülye, aki egészséges mer maradni?! Nem kóser az, kérem. Nem kor-szerű, látod, milyen fontos ez az apró kötőjel, ezért íródott ez az egész szöveg, pedig milyen jó lenne egyszerűen annyit imi, hogy -, de Palocsay megtehette, a megragadott kép után hosszan, csendben szemlélődött, én nem tehetem, utálom a magányt, inkább a hetedik oldalnyi jegyzeteket hajkurászva igyekszem magam utolérni, aztán meg, Úristen, még meg is kellene írnom a szöveget, újraélnem a költő életét, sallárom, sallárom. Zsiga. Idegen a költő a világban és nem idegenedik el attól soha.
