Józsa István
PETKES JÓZSEF

            Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézetben kezdett tanulni, az később  a Ion Andreescu Művészeti Akadémia lett.  Tanárai Kádár Tibor, Abrudán Péter, Mohy Sándor, Zsögödi Nagy Imre voltak.

            --Mi voltunk az első nemzedék – mondja a telefonba lelkesen Petkes József --, 1948 – 49-ben velünk kezdte működését az Akadémia.  Szép évek voltak, nagy tenni akarás ideje.


            --Az Ön munkájában hogyan „kezdődik” egy kép?

            --Hát természetjárás, barangolás közben rácsodálkozás  a kezdet, megcsillan valami. Megszületik egy alapérzés. Ott helyben ceruzavázlat készül. Majd a képet a műteremben festem meg, ott építem fel a színeket. Az eredeti alapérzést festem meg.

            Az akvarell gyors munkát követel – Petkes József  festményei újraköltött tájképek lesznek, ott vannak  bennük a hely  legendái és anekdotái is. Művészi szempontból kiérleltek, néprajzilag hitelesek. „Tájképei mély élmények tárházát hordozzák” – írja Gaál András.

            1986-ban „sorozatos hatósági zaklatások miatt kénytelen tárgyi  néprajzi gyűjtőmunkáját abbahagyni. Ekkor települ át Magyarországra, Oroson, Nyíregyháza mellett telepszik le és a sóstói múzeumfaluban lesz  muzeológus. A berekfürdői  Művésztelep vezetője.” Wikipédia, dátum)

            Felesége 1956-os magatartásáért két év  börtönbüntetést kapott. Megfenyegették őket, hogy gyermekük itt nem tanulhat tovább.


            --Mindez miért hiányzik az Önről  szóló szövegekben? – kérdeztem.

            --Akik rólam írtak,  mindezt vagy nem tudták,  vagy nem merték megírni. De hagyjuk ezt. Említsük meg, mert végül is tagadhatatlan, de ne részletezzük.  Harminc évvel ezelőtt történt,  Most már más világot élünk, egészen más világot.

            Ismét egy elüldözött művész, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Hogyan kell tehát szólni ma Petkes József művészetéről?  Ismételgetni az életrajzi adatokat – ártalmatlan, de... kevés.  Csapatmunka lesz, gondolltam, határon innen és túlról, ez a nagyszerű életút már ott tart, hogy az alkotóról  intézményt neveztek el.  Tasnádon, a szülővárosában Petkes József emlékház nyílt, állandó kiállítással. Petkes József művészetének a recepciójáról is szólni kell.


            Máriás József ny. újságíró Szatmárról települt  át Magyarországra. Kezdettől ismeri, követi a művész életútját, Petkes József-albumhoz értő előszót. Írt.  (Könyvészeti adatok)


            --Magyarországra történt áttelepedése jelentett valamilyen törést az életműben?

            --Az 1986-os áttelepülés igen nehéz döntés, súlyos elhatározás volt, amely nem múlhatott el nyomtalanul Petkes József életében – feleli Máriás József. -- Bizonyára, lélekben, ő is megsínylette. A teljesen új közegben, más pedagógiai keretek között tanítani, majd muzeológusként dolgozni, az addigiaktól eltérő feladatként állt előtte. A képzőművészeti pályája azonban töretlennek mondható. Igen hamar beilleszkedik, szocializálódik a nyíregyházi, szabolcsi és országos művészeti életben. A következő évben egyéni kiállításon mutatkozik be Nyíregyházán. Azt követte a miskolci, a debreceni, budapesti… és még jónéhány egyéni tárlat.  Ez is jelzi, hogy alkotói pályájának újabb, gyümölcsöző szakasza kötődik az új hazához. Ebben katalizátor szerep jut annak a lehetőségnek is, amely 1990 után nyílik meg előtte: erdélyi kapcsolatai újrarendezésének, ihletadó forrásaihoz való újbóli kötődésnek


            --Hogyan fogadta a magyarországi közönség Petkes József művészetét?

            --Egyértelműen és egyöntetűen pozitívan. Beszédes bizonyítéka ennek az, hogy az első bemutatkozást követő években Nyíregyházán újabb kilenc, Debrecenben két, Budapesten pedig öt egyéni kiállításra hívták meg, adtak teret és lehetőséget újabb munkái bemutatásához. És ő szívesen válaszolt minden meghívásra. Ennek köszönhetően jutott el Esztergomba, Mátészalkára, Szegedre, Dunaújvárosba. Szívesen válaszolt és állította ki műveit kisvárosok és községek művelődési házaiban is. Hírnevének növekedését jelzik a nyíregyházi, debreceni, budapesti csoportos kiállításokra szóló meghívások, az azokon való rendszeres jelenlét. Az áttelepülés pozitív hozama, hogy kinyílik előtte a nyugati utazások és művészi jelenlét lehetősége. Hisz Romániában álmodni sem lehetett arról. Németországban hat, Svédországban három városban állított ki, vett részt erdélyi művészekkel közös tárlatokon.

            Az itteni művészi élet nyújtotta többletet jelentették az alkotótáborok. A hortobágyi alkotótábornak húsz éven át (1986–2007) volt rendszeres résztvevője, több mint tíz esztendő (1996–2007) köti a hajdúszoboszlóihoz. Ugyaninnen jut el Ukrajna, Lengyelország, Németország, Litvánia, Szerbia, Franciaország művészi közösségeibe. Az ott szerzett tapasztalatok – és egyéni szervező ambíciója és képessége – indítja arra, hogy megszervezze és másfél évtizeden át (1996–2010) vezesse a berekfürdői alkotótábort, a napkorit (2005–2010), továbbá az abádszalókit (1995–1996) és a svédországi tangargeit (1996). Ezekre, az anyaországiakon kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki művészeket is meghív, bekapcsolva őket az egyetemes magyar művészeti élet áramkörébe.




            --A festőművész folytatja–e az Erdélyben kibontakozott néprajzi gyűjtőmunkáját?

            --A szatmárnémeti kiadásban megjelent Szatmár vidéki néphagyományok (1979) című kötetben közölt elmélyült és gazdagon illusztrált tanulmány, a hetvenes–nyolcvanas évek gyűjtőmunkáját rendszerező és összegző Néprajzi barangolások a Partiumban (Debrecen, 1979) című kötet megérdemelt elismerést vívott ki a kolozsvári és debreceni szakemberek körében. Áttelepülése után a folytatás elmaradt, illetve a debreceni néprajzi tanszéke szaklapjában közölt néhány alkalmi írás jelzi ez irányú érdeklődésének tovább élését.

            A tasnádi Petkes József emlékház történetét Pakulár István és Pakulár Julianna lelkipásztorok írják le.

            Minden megvalósítandó terv először a gondolatokban születik meg. Az elképzelés és a megálmodás csak az első fejezete annak, ami valamikor a Teremtő akaratából meg fog születni. Számtalanszor tapasztaljuk azt, hogy az elképzelés és a megvalósítás között sokszor igen göröngyös és hosszú az út. Ezen az úton indultunk el hárman: Petkes József, Tasnádról elszármazott, jelenleg Magyarországon élő festőművész, Vass Csaba tasnádi képzőművész, mint az idős elszármazott tanítványa és barátja, végül én magam, aki befogadtam a Tasnádi Református Gyülekezet nevében a hazagondoló és szülőföldjét el nem felejtő festőművész szellemi, alkotói végakaratát és szülővárosának szánt hagyatékát.  Ez a végakarat az volt, hogy Petkes József szülővárosának, magyar közösségének és református egyházának egy olyan alkotói örökséget adjon át, amely méltó válasz arra, hogy milyen indíttatást kapott szülővárosában és milyen módon kapcsolódik össze még mindig lélekben szülőhelyével.

            Az idős festőművész, Petkes József őszinte megnyilvánulásából merítettem erőt, hiszen a festőművész múltba visszanyúló érzéseivel nézett vissza szülőföldjére. Olyan művészi és emberi üzenet volt, amelyet nem lehetett elutasítani, hiszen az elszármazott festőművész hazagondolása adni akart annak a közösségnek, amely a képzőművészt alkotói és életútjára engedte. Hiszem, hogy mindhármunkat ez a küldetés hangolt össze: adni a szülőföldnek, és hogy a képzőművész által hátrahagyott szépet és lélekemelőt adjuk át az utókornak. Örömmel és hálával tapasztaltam meg azt, hogy valami olyanért gondolunk és teszünk, ami szemnek, szívnek és léleknek is majd tetszeni fog. 

            A tasnádi magyar közösségnek szánt hagyaték, a negyvenöt festmény várta a maga méltó helyét, hogy megmutathassa alkotói értékét és szépségét. Ekkor kínálkozott az alkalom, hogy a Tasnádi Református Egyházközség által visszaigényelt régi református iskola falain belül kapjon helyt a szülőváros Petkes galériája.

            A Petkes galéria kivitelezésénél azt szerettük volna figyelembe venni, hogy a majdan elkészülendő terem sugározza azt a szépséget, melyet Petkes József akvarell képei is láttatnak és megfogalmaznak. Miközben elkezdődtek a galéria munkálatai, útjaink többször is a Szabolcs Szatmár Bereg megyei Napkor község egyik házához vezettek, ahol a festőművész lakott. Sorra hoztuk el a képeit és a róla készült kiadványokat, melyeket több évtizeden keresztül őrzött és vigyázott. Megilletődötten figyeltem azt, hogy milyen könnyedséggel engedi át évtizedes értékeit a művész szülővárosának, Tasnádnak.

            A megkapott képanyag feldolgozásának és katalogizálásának elkészítésében nagy segítségünkre volt Vass Csaba festőművész, aki nagy pontossággal és oda figyeléssel készítette fel a képeket a jövendő állandó tárlatra. Ettől kezdve már gyorsabban vezetett az út a megvalósítás felé. A terem 2 év alatt külsőségeiben sikeresen megújult. Sikerült beszerezni a minőségileg legmegfelelőbb képfüggesztési rendszert is, hogy Petkes József művész úr képei méltóképpen foglalhassák el végeleges helyüket.

            2012. május 4.-ére tűztük ki a terem felavatását. A művész úr sajnos hirtelen betegsége miatt nem vehetett részt a hivatalos és ünnepélyes megnyitón, de családja képviseletében és természetesen a már kiállított műalkotásaiban jelen volt. A szülőváros, a magyar és református közösség nagy örömmel fogadta be új „gyermekét”, és méltóképpen dédelgeti híres szülöttjének örökségét.

            Petkes József egy másik örökséget is ránk hagyományozott, mely népművészeti értéket képvisel: a környék tájjellegű, általa összegyűjtött és őrzött népművészeti tárgyairól és régi könyvekről van szó, melyeket tervünk szerint egy hagyományőrző szobában állítanánk ki, akkor, amikor épületünk egy újabb részét sikerül majd felújítanunk. Mi itt Tasnádon mindannyian hálásak vagyunk a Teremtőnek és természetesen Petkes Józsefnek, hogy ilyen megtisztelő örökség birtokába jutottunk, és őszintén kívánjuk, hogy alkotásaiban örökké éljen a művész úr, melyért mi életünkben mindent meg fogunk tenni.


Vass Csaba Tasnádon élő képzőművész tanítványként ír.

            Számomra „Misi-bácsi”, mert én, mint minden tasnádi, csak így nevezhetem, egy nagy terebélyes tölgyfához hasonlít, mely alatt mind az esőben csatangoló, mind a tűző napfényben árnyékot kereső vándor teljes védelmet, biztonságot érezhet. Így vett lombjai alá engem is ez a nagy művész, s bárki más földijét, ki kért avagy reászorult a segítségére.

            Még gyerekek voltunk, amikor kezdtem figyelni apánk izgatottságát, majd örömét, valahányszor „Misi bácsi” bejelentkezett. Az évek teltek, mi felnőttünk, ők lassan megöregedtek, de valahányszor a művész úr tiszteletét tette a Vass család hajlékában Vasséknál mindig ünnep volt.Valahányszor egy pohár tasnádi bor mellett, újra és újra előkerültek az iskoláskori emlékek, vagy éppen az aktuális mindennapi problémák, amit a két egykori iskolatárs testvérként tudott megtárgyalni minden alkalommal, mintha mindkettőjüket évekkel fiatalította volna meg e találkozás. Aztán teltek az évek… Apánkat korán elvitte a betegség… Hamar megfeledkezett környezete róla… Talán egy ember maradt, aki soha nem felejtette, hogy honnan indult, és arról sem, hogy az „Újsor 15 alatt” élt egykoron legjobb iskolás cimborája, kivel testvérként nőttek fel, és egyikük a festőművészként, másik helytörténészként próbált Tasnádon városának hírnevet szerezni.

            Ő az, aki a mai napig apánk emlékét leginkább őrzi és tiszteli. „Misi bácsi” maradt számomra az, akit apám helyett apámnak tekintek. Kicsit apa, kicsit tanár, kicsit mentor, s legfőképp ő számomra is igaz barát lett.

            A közösen eltöltött berekfürdői s napkori alkotótáborok alkalmával magyar, román, német, francia, holland, belga, ukrán, s ki tudja még milyen nemzetiségű alkotótársakat tudott a művészet égisze alá gyűjteni. Ez is csak az ő tiszteletreméltó, becsületes, emberi mivolta által jöhetett létre. Meggyőződésem, hogy képei nem csupán esztétikai mércével mérhetők, hanem etikaival is. Ő az, aki hű maradt a tájhoz, a népéhez s a helyhez ahonnan elindult.

            Ő az, aki elmondhatja a Szilágyság élő szülötteként, hogy az ÉRTŐL INDULT EL, ÉS BEFUTOTT A SZENT NAGY ÓCEÁNBA

            Örökifjú Petkes József festőművész pedig így vall:

 „ Boldog ember vagyok, megáldva erővel s egészséggel, igy aztán örökké úton szeretek lenni, hogy eljuthassak a számomra s népem számára kedves helyekre. Nincs is annál nagyobb boldogság, ha ember adhat és segithet, mikor felkeltheted a közel állókban a hitet és a reményt egy képpel vagy szoborral, hogy tudatosodjon benne saját értékeink megbecsülése vagy teszem mind ezt bár egy meleg baráti szóval...”

Művészete magas szinten  képviseli  Erdélyt, a magyar kultúrát a világban.