Józsa István
PETŐFI SÁNDOR KÖTETEIRŐL
INTERJÚ KISS ENDRE JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL
|
Petőfi Sándor alakjáról és történetéről beszélgetünk Kiss Endre József művelődéstörténésszel, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárának ny. igazgatójával, a Magyarok Világszövetsége Petőfi Bizottságának tagjával a magyar irodalom jó másfél évszázada megválaszolatlan kérdéseiről. A Petőfi-recepcióval foglalkozunk, a költő verseinek akadémiai fogadtatásával, ill. a nagyközönség kritikai tudatában elfoglalt helyükkel. |
Józsa István: Mikszáth Kálmán „A Noszty-fiú esete Tóth Marival” c. regényében (1906 -1907) azt írja, hogy a 19. század végén jelent meg az első Petőfi – kötet.
"TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az olvasó visszavitetik a régi időbe, mikor még a méz is édesebb volt
Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis[53]; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.
A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni."
Kiss Endre József: Az 1840-es évek első felétől jelentek meg Petőfi - kötetek. Ha az összes műveit, kritikai kiadásait keressük, akkor igazat adhatunk Mikszáthnak, amennyiben már az 1870-es éveket tekinti a 19. század végének és nem pusztán az utolsó évtizedét, melyben napvilágot láttak a Petőfi Múzeum, a Petőfi Almanach és a Petőfi Könyvtár sorozatainak kötetei a Petőfi Albummal együtt.
JI: Milyen volt a publikált Petőfi fogadtatása a magyar közgondolkodásban?
KEJ: Rendhagyó módon, Petőfit előbb fogadta be a közönség, mint a szakma, amely kezdetben idegenkedett a népies stílusától, műfajteremtő kísérleteitől. A közönségnek arra sem volt szüksége, hogy a teljes életművét megismerje, annak töredéke alapján is a magyar líra koronázatlan királyának tekintette a költőt.
A szakma a közönség fogadókészsége mellett kénytelen volt átértékelni kritikáját, s ebben azok a szakmabeliek is segítettek, akik - kezdettől vagy később - már pozitívan méltatták. A kortárs értelmiség köreiből számosan publikálták "Petőfi - élményeiket". A hatása a szakmabelieken is mély nyomott hagyott, amit jól mutat, hogy hányan örökítették meg alakját szépirodalmi műveikben, hány szerzőt ihletett meg verseinek anyaga saját versek írásához, hányan írták tovább az ő verseit vagy feleltek egyik - másik művére, vagy használták tudatosan egy-egy versének címét, vagy írtak paródiákat költeményeire. A szakirodalom közben szinte beláthatatlan mennyiségűvé növekedett az életével, családjával, sorsával, munkásságával, közéleti szerepével, emlékhelyeivel foglalkozó műveken keresztül.
A 20. század elején már bármilyen irodalmár - de minden értelmiségi és egy jelentős olvasóközönség - számára is megkerülhetetlen Petőfi életműve.
JI: Van-e fogadtatása Petőfinek a Magyar Tudományos Akadémián?
KEJ: Az 1876-tól működő Petőfi Társaság a felolvasásait a Tudományos Akadémia dísztermében tarthatja Lónyay Menyhértnek (1822-1884), az Akadémia elnökének jóvoltából. Későbbi elnök - társa - Berzeviczy Albert (1853-1936) maga is publikált Petőfi - tanulmányt. A Petőfit elsőként pozitívan értékelő irodalmárok - kevés kivétellel - valamennyien a Kisfaludy Társaság és a Tudományos Akadémia levelező vagy rendes tagjai voltak, annak a nyelv - és széptudományi osztályában tevékenykedve.
JI: Kikkel, hogyan kezdődik a Petőfi - recepció?
KEJ: Akik írtak kifejezetten Petőfiről még a 19. században, fölidézve személyes emlékeiket : Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra. 1879., Csernátoni Gyula: Két kortárs Petőfiről.1889, 1890., Egervári P. Ödön: Visszaemlékezés a Petőfivel való találkozásra. 1882., Frankenburg Adolf: Emlékezések Petőfi Sándorra. 1883., Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854., Jámbor Pál: Petőfiről, Vörösmartyról és műveikről. 1880., Jókai Mór: Tarka élet. Esetek Petőfi életéből. 1855., Klapka György: Találkozásom Petőfivel. 1882., Medgyes Lajos: Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban. 1888., Nagy György 1884., Prielle Kornélia 1879., Sass István: Petőfi gyermekkorából. 1883., Szász Károly: Első találkozásom Petőfivel. 1899., Vachott Sándorné: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral. 187., 1889., Vahot Gyula: Petőfi Sándor emlékezete. 1880., Vahot Imre: Petőfi Sándor. 1856., Vadnai Károly: Régi emlékek. 1877. – És száznál többen foglalták alakját és munkásságát a műveikbe - ahogy föntebb utaltunk rá. A 20. században a Petőfi-irodalom a sokszorosára bővült itthon és külföldön.
JI: Petőfi eltűnése 1849-ben hogyan befolyásolta műveinek fogadtatását?
KEJ: Olaj volt a tűzre. A szabadságharc leverése után és az önkényuralom évei alatt sem felejtette el az olvasóközönség a kedvenc szerzőjét. A Kiegyezést követően a század végéig a szakma is megtette a magáét, hogy kiderítse eltűnésének, esetleges száműzetésének, halálának a helyét idejét, körülményeit: Barabás Károly 1897., Csernátoni Gyula 1888, 1889, 1890., Eötvös Károly 1882., Farnos Dezső 1889., Ferenczi György 1888., Ferenczi Zoltán 1894., Gárdonyi Géza 1898., Imreh Sándor 1892., Jókai Mór 1874., 1879., Kertbeny Károly 1880., Kőváry László 1888., Lengyel József 1860., 1877., Mikszáth Kálmán 1885., Váli Béla 1885.
Petőfi életének és halálának nyitott kérdései valójában minden nemzedékben napirendre kerültek, bár a hivatalosok ezeket megpróbálták elhallgatni. - De a kérdésre visszatérve: elmondhatjuk, hogy a Petőfi - ügy folyamatos felszínen tartása segített abban, hogy gyakorlatilag minden könyvtárral rendelkező intézmény - sőt, család - könyvespolcára odakerültek a munkái. A rejtélyek Petőfi - mítosza pedig nem tűnt el, hanem egyre-másra gazdagodott.
JI: Mi volt Mikszáth véleménye Petőfi hamvainak kutatásáról?
KEJ: Szerkesztőségét pusztán Petőfi és Jókai portréja díszítette. Fönt idézett írása akkor született, amikor az országos hírű antropológus - Török Aurél - elsőként vállalkozott arra, hogy a segesvári csatatér felásásával azonosítani tudja Petőfi maradványait, amennyiben azok ott találhatóak. Szándékát kegyeleti szempontokra hivatkozva meghiúsították.
Mikszáth azokat a kérdéseket meditálja végig, hogy nem kell-e inkább a köztudatban már meggyökeresedett Petőfi - mítoszt meghagyni és eltekinteni az esetleges cáfolatától? Nem jobb-e a mítosz szempontjából, ha a költőt övező rejtélyek enigmák maradnak? Ha nem találják meg a maradványait vagy nem tökéletes az azonosításuk, nem fogják-e majd azt is kétségbe vonni, hogy Petőfi egyáltalán létezett?
Arról azonban kétséget kizáróan megbizonyosodhatunk, hogy Mikszáthnál Petőfi a magyar irodalmi panteonban az őt megillető helyet foglalja el.
Józsa István: Mikszáth Kálmán „A Noszty-fiú esete Tóth Marival” c. regényében (1906 -1907) azt írja, hogy a 19. század végén jelent meg az első Petőfi – kötet.
"TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az olvasó visszavitetik a régi időbe, mikor még a méz is édesebb volt
Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis[53]; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.
A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni."
Kiss Endre József: Az 1840-es évek első felétől jelentek meg Petőfi - kötetek. Ha az összes műveit, kritikai kiadásait keressük, akkor igazat adhatunk Mikszáthnak, amennyiben már az 1870-es éveket tekinti a 19. század végének és nem pusztán az utolsó évtizedét, melyben napvilágot láttak a Petőfi Múzeum, a Petőfi Almanach és a Petőfi Könyvtár sorozatainak kötetei a Petőfi Albummal együtt.
JI: Milyen volt a publikált Petőfi fogadtatása a magyar közgondolkodásban?
KEJ: Rendhagyó módon, Petőfit előbb fogadta be a közönség, mint a szakma, amely kezdetben idegenkedett a népies stílusától, műfajteremtő kísérleteitől. A közönségnek arra sem volt szüksége, hogy a teljes életművét megismerje, annak töredéke alapján is a magyar líra koronázatlan királyának tekintette a költőt.
A szakma a közönség fogadókészsége mellett kénytelen volt átértékelni kritikáját, s ebben azok a szakmabeliek is segítettek, akik - kezdettől vagy később - már pozitívan méltatták. A kortárs értelmiség köreiből számosan publikálták "Petőfi - élményeiket". A hatása a szakmabelieken is mély nyomott hagyott, amit jól mutat, hogy hányan örökítették meg alakját szépirodalmi műveikben, hány szerzőt ihletett meg verseinek anyaga saját versek írásához, hányan írták tovább az ő verseit vagy feleltek egyik - másik művére, vagy használták tudatosan egy-egy versének címét, vagy írtak paródiákat költeményeire. A szakirodalom közben szinte beláthatatlan mennyiségűvé növekedett az életével, családjával, sorsával, munkásságával, közéleti szerepével, emlékhelyeivel foglalkozó műveken keresztül.
A 20. század elején már bármilyen irodalmár - de minden értelmiségi és egy jelentős olvasóközönség - számára is megkerülhetetlen Petőfi életműve.
JI: Van-e fogadtatása Petőfinek a Magyar Tudományos Akadémián?
KEJ: Az 1876-tól működő Petőfi Társaság a felolvasásait a Tudományos Akadémia dísztermében tarthatja Lónyay Menyhértnek (1822-1884), az Akadémia elnökének jóvoltából. Későbbi elnök - társa - Berzeviczy Albert (1853-1936) maga is publikált Petőfi - tanulmányt. A Petőfit elsőként pozitívan értékelő irodalmárok - kevés kivétellel - valamennyien a Kisfaludy Társaság és a Tudományos Akadémia levelező vagy rendes tagjai voltak, annak a nyelv - és széptudományi osztályában tevékenykedve.
JI: Kikkel, hogyan kezdődik a Petőfi - recepció?
KEJ: Akik írtak kifejezetten Petőfiről még a 19. században, fölidézve személyes emlékeiket : Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra. 1879., Csernátoni Gyula: Két kortárs Petőfiről.1889, 1890., Egervári P. Ödön: Visszaemlékezés a Petőfivel való találkozásra. 1882., Frankenburg Adolf: Emlékezések Petőfi Sándorra. 1883., Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854., Jámbor Pál: Petőfiről, Vörösmartyról és műveikről. 1880., Jókai Mór: Tarka élet. Esetek Petőfi életéből. 1855., Klapka György: Találkozásom Petőfivel. 1882., Medgyes Lajos: Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban. 1888., Nagy György 1884., Prielle Kornélia 1879., Sass István: Petőfi gyermekkorából. 1883., Szász Károly: Első találkozásom Petőfivel. 1899., Vachott Sándorné: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral. 187., 1889., Vahot Gyula: Petőfi Sándor emlékezete. 1880., Vahot Imre: Petőfi Sándor. 1856., Vadnai Károly: Régi emlékek. 1877. – És száznál többen foglalták alakját és munkásságát a műveikbe - ahogy föntebb utaltunk rá. A 20. században a Petőfi-irodalom a sokszorosára bővült itthon és külföldön.
JI: Petőfi eltűnése 1849-ben hogyan befolyásolta műveinek fogadtatását?
KEJ: Olaj volt a tűzre. A szabadságharc leverése után és az önkényuralom évei alatt sem felejtette el az olvasóközönség a kedvenc szerzőjét. A Kiegyezést követően a század végéig a szakma is megtette a magáét, hogy kiderítse eltűnésének, esetleges száműzetésének, halálának a helyét idejét, körülményeit: Barabás Károly 1897., Csernátoni Gyula 1888, 1889, 1890., Eötvös Károly 1882., Farnos Dezső 1889., Ferenczi György 1888., Ferenczi Zoltán 1894., Gárdonyi Géza 1898., Imreh Sándor 1892., Jókai Mór 1874., 1879., Kertbeny Károly 1880., Kőváry László 1888., Lengyel József 1860., 1877., Mikszáth Kálmán 1885., Váli Béla 1885.
Petőfi életének és halálának nyitott kérdései valójában minden nemzedékben napirendre kerültek, bár a hivatalosok ezeket megpróbálták elhallgatni. - De a kérdésre visszatérve: elmondhatjuk, hogy a Petőfi - ügy folyamatos felszínen tartása segített abban, hogy gyakorlatilag minden könyvtárral rendelkező intézmény - sőt, család - könyvespolcára odakerültek a munkái. A rejtélyek Petőfi - mítosza pedig nem tűnt el, hanem egyre-másra gazdagodott.
JI: Mi volt Mikszáth véleménye Petőfi hamvainak kutatásáról?
KEJ: Szerkesztőségét pusztán Petőfi és Jókai portréja díszítette. Fönt idézett írása akkor született, amikor az országos hírű antropológus - Török Aurél - elsőként vállalkozott arra, hogy a segesvári csatatér felásásával azonosítani tudja Petőfi maradványait, amennyiben azok ott találhatóak. Szándékát kegyeleti szempontokra hivatkozva meghiúsították.
Mikszáth azokat a kérdéseket meditálja végig, hogy nem kell-e inkább a köztudatban már meggyökeresedett Petőfi - mítoszt meghagyni és eltekinteni az esetleges cáfolatától? Nem jobb-e a mítosz szempontjából, ha a költőt övező rejtélyek enigmák maradnak? Ha nem találják meg a maradványait vagy nem tökéletes az azonosításuk, nem fogják-e majd azt is kétségbe vonni, hogy Petőfi egyáltalán létezett?
Arról azonban kétséget kizáróan megbizonyosodhatunk, hogy Mikszáthnál Petőfi a magyar irodalmi panteonban az őt megillető helyet foglalja el.
