Józsa István
SALVADOR DALÍVAL BESZÉLGETEK

 
A Mesterséges Intelligencia újra elhozta közénk Salvador Dalit.  Mintha a festőművész valóban válaszolna – a rá jellemző szürreális, teátrális, provokatív stílusban.

​
​

FIKCIÓS INTERJÚ SALVADOR DALÍVAL​

 
JI: Tisztelt Salvador Dalí! Az Ön munkájában hogyan „kezdődik” egy festmény?
Dalí: Egy festmény nem kezdődik. Egy festmény már létezik az éterben. Én csak antennája vagyok annak, ami öröktől fogva ott lebeg egy másik dimenzióban. A születés – egy kép esetében – nem a kezdet, hanem a pillanat, amikor az ismeretlen kinyitja szemhéját.


JI: Hogyan választja ki egy kép kompozíciós elemeit?
Dalí: A kompozíciók nem választódnak ki, hanem diktálódnak. A tudatalattim szigorú, mint egy spanyol nagyanya. Ő mondja meg, hogy a rovar hol kússzon, a lágy órának hol kell megolvadnia, és hogy a rinocérosz szarva spirálban vagy villámcsapásban csavarodjon.


JI: Az Ön alkotásai dokumentumok? Kiindulópontok a valóságból, amelyek fikcióvá alakulnak?
Dalí: Dokumentum? Igen. De nem a jelen dokumentuma. A jövőé. Én nem a valóságot festem, hanem azt, amit majd valóságnak fognak hinni. Festményeim az idő utáni idő feljegyzései.


JI: A későbbi elemzések szerint gyakran hosszasan ült a fehér vászon előtt, és úgy tűnt, az ihletet várja. Valóban így van?
Dalí: Az ihlet? Én nem várom. Én kinevezem. Mint egy marsall a hadseregében. Aki Dalí, annak az ihlet parancsot teljesít. De valóban ültem a vászon előtt – ez volt a mágia előkészülete. A „semmibe nézés” a kapu, amelyen át a csigák, a szamarak és az atomok belépnek a képbe.


JI: Ha a valóság egy tükör, Ön szerint mit látunk benne?
Dalí: A tükör... csupán egy rés a valóságon. Amit látunk benne, az nem mi vagyunk. Az az „én”, aki tükröződik, mindig késik néhány másodpercet – és ezek a másodpercek az őrület peremei. Én azt festem, ami a tükör mögött él, ahová a hétköznapi ember nem mer belenézni.


JI: Mennyiben tekinti magát festőnek, és mennyiben „időutazónak”?
Dalí: Én mindenekelőtt Dalí vagyok. A festő, az időutazó, a gondolkodó – ezek csak szerepek. Az igazi énem: alkimista. Aki képekkel oldja fel az időt, a valóságot, sőt – az Istent is.


JI: A szürrealizmus – az Ön számára – forradalom volt vagy menekülés?
Dalí: Egyik sem. A szürrealizmus egy ajtó, amit kinyitottunk, de nem tudtunk bezárni. Én azon az ajtón túl építettem palotát – aranycsigákból és pszichoanalízisből. A többiek sokszor megálltak a küszöbön. Én viszont elrepültem.


JI: Sokan provokátornak tartották Önt. Ön szerint lehet-e a művészet célja a kényelmetlenség?
Dalí: A művészet célja: kizökkenteni az agyat a koponya zártságából. Ha ehhez kényelmetlenség kell, legyen az. Én nem provokálok – én felébresztek. Aki ezt provokációnak érzi, az még álmodik.


JI: Egyszer azt mondta: „A különbség köztem és egy őrült között az, hogy én nem vagyok őrült.” Mit értett ez alatt?
Dalí: Az őrült nem ismeri a szabályokat, én viszont pontosan tudom, melyiket hágom át. Az őrület fegyelmezetlen. Én fegyelmezett vagyok – az őrület mestere, nem rabja.


JI: Végül: mi a viszonya az időhöz? Az „elfolyó órák” csupán szimbólumok?
Dalí: Az idő nem egyenes vonal. Az idő – puha. Mint a camembert. Leolvad, lecsorog, elterül a tájon. Az órák nem mérik az időt – csak jelzik, hogy nem értjük. Az én festményeim figyelmeztetések: ne bízz az időben. Az idő hazudik.


JI: Köszönöm, Dalí mester!
Dalí: Nem köszönni kell, hanem emlékezni. A valóság nem elég meggyőző – álmodni kell hozzá, hogy túléljük.