Józsa István
SIPOS LÁSZLÓ BALLADÁIRÓL
Balladák? Legyen.
A gafikákon aktok. Tánclépések, jajkiáltások pillanatai. Miről szól ez a tánc?
A század utolsó éveiben „aktokban gondolkodni" témabeli és műfaji sajátosságokat tekintve változatlanul bizonyos szakrális hagyományokhoz való visszatérést jelent, közösségi képviseletet, a változó — változó?— emberi viszonyok lemeztelenítését. Balladák? Az egész kultúrát, népet érintő átalakulások „érzelmi részét képviselik a balladai történetek —írja Vargyas Lajos —, míg a történeti adatok csak a gazdasági folyamatot és következményeit árulják el. Vagyis itt egy társadalmi átalakulásnak a kifejezését kapjuk, pontosabban annak az előző állapotnak elítélését, amiből ez az új állapot létrejött." (Magyar népballadák. Európa. Bp., é.n. [1994], 186.) Egyetlen emberalak, egyetlen tánclépés, ez itt a történet vége, maga a drámai végkifejlet. A rajzok „hangneme" azonban nemcsak erre alapul, Sipos László képei — szegek, dobpergés, lánccsörömpölés — sosem voltak „csendesek". Puskin gondolata ma is aktuális, az alkotó, legyen az akár költő, akár festő, három hangnemben, a részvét, a humor és a borzalomkeltés hangján szólalhat meg, mondta — nagy művészek pedig mindig is ötvözték-párosították ezeket. Az avantgárdra, főként a kortárs művészi gondolkodásra végképp nem jellemző az éles műfaji elhatárolás — ezek a balladák is átminősülnek. Jancsói a hangnem, az ő filmjeiben a gyakori „Vesd le az inged!" felszólítás, fegyveres parancs hátborzongató kiszolgáltatottságot jelent. Itt az „aktokban gondolkodás" is . balladás szomorúságot — hiszen drámát — és „félhomályt" jelent, népi és Arany János-i hagyományt, mégis az ironikus távolságtartás ráadása lesz a meghatározó. Mert racionális cirkusz ez, a kételkedés cirkusza, a „világ", a filozófus óta már nem a létezők összessége, hanem egy közösség döntéseinek összessége. Ballada. Amely változatlanul esztétikai és erkölcsi értéket ötvöz. Sipos László balladája erkölcsi látlelet. Fejre állt világ ez, a lány, a betyár, a rossz feleség képtörténete, bukása iróniával beszéli el, amint a világ fejvesztetetten összezavarodik. Ez balladatéma. De...ennyi? A rajzok nemcsak egyfajta múltba fordulás eredményei, régiek újrafogalmazása, hanem aktualizáló újraköltése. A fent és a lent, a jobb és a bal, az elől és a hátul felcserélése, a kezekből, lábakból, mozdulatokból, testtengelyekből, viszonyokból, összképükből félkörök, végül is körszerkezet áll össze, sodró körforgás, benne a szemek hiánya, az arc hiánya, az áldozat arctalan, az áldozat takarja el gyilkosa arcát, enyém, tied, övé, „s neked én te vagyok" és ki vagy te? És kezdődik elölről az egész. Ősi történelem, hármas számmisztika, mely félelmetesen ismétlődik, ma épp — és újra — lehetőséget ad a köszönetre.
Balladák. Sipos László helyesen gondolkodik.
A gafikákon aktok. Tánclépések, jajkiáltások pillanatai. Miről szól ez a tánc?
A század utolsó éveiben „aktokban gondolkodni" témabeli és műfaji sajátosságokat tekintve változatlanul bizonyos szakrális hagyományokhoz való visszatérést jelent, közösségi képviseletet, a változó — változó?— emberi viszonyok lemeztelenítését. Balladák? Az egész kultúrát, népet érintő átalakulások „érzelmi részét képviselik a balladai történetek —írja Vargyas Lajos —, míg a történeti adatok csak a gazdasági folyamatot és következményeit árulják el. Vagyis itt egy társadalmi átalakulásnak a kifejezését kapjuk, pontosabban annak az előző állapotnak elítélését, amiből ez az új állapot létrejött." (Magyar népballadák. Európa. Bp., é.n. [1994], 186.) Egyetlen emberalak, egyetlen tánclépés, ez itt a történet vége, maga a drámai végkifejlet. A rajzok „hangneme" azonban nemcsak erre alapul, Sipos László képei — szegek, dobpergés, lánccsörömpölés — sosem voltak „csendesek". Puskin gondolata ma is aktuális, az alkotó, legyen az akár költő, akár festő, három hangnemben, a részvét, a humor és a borzalomkeltés hangján szólalhat meg, mondta — nagy művészek pedig mindig is ötvözték-párosították ezeket. Az avantgárdra, főként a kortárs művészi gondolkodásra végképp nem jellemző az éles műfaji elhatárolás — ezek a balladák is átminősülnek. Jancsói a hangnem, az ő filmjeiben a gyakori „Vesd le az inged!" felszólítás, fegyveres parancs hátborzongató kiszolgáltatottságot jelent. Itt az „aktokban gondolkodás" is . balladás szomorúságot — hiszen drámát — és „félhomályt" jelent, népi és Arany János-i hagyományt, mégis az ironikus távolságtartás ráadása lesz a meghatározó. Mert racionális cirkusz ez, a kételkedés cirkusza, a „világ", a filozófus óta már nem a létezők összessége, hanem egy közösség döntéseinek összessége. Ballada. Amely változatlanul esztétikai és erkölcsi értéket ötvöz. Sipos László balladája erkölcsi látlelet. Fejre állt világ ez, a lány, a betyár, a rossz feleség képtörténete, bukása iróniával beszéli el, amint a világ fejvesztetetten összezavarodik. Ez balladatéma. De...ennyi? A rajzok nemcsak egyfajta múltba fordulás eredményei, régiek újrafogalmazása, hanem aktualizáló újraköltése. A fent és a lent, a jobb és a bal, az elől és a hátul felcserélése, a kezekből, lábakból, mozdulatokból, testtengelyekből, viszonyokból, összképükből félkörök, végül is körszerkezet áll össze, sodró körforgás, benne a szemek hiánya, az arc hiánya, az áldozat arctalan, az áldozat takarja el gyilkosa arcát, enyém, tied, övé, „s neked én te vagyok" és ki vagy te? És kezdődik elölről az egész. Ősi történelem, hármas számmisztika, mely félelmetesen ismétlődik, ma épp — és újra — lehetőséget ad a köszönetre.
Balladák. Sipos László helyesen gondolkodik.
