Józsa István
SZÉKELY GÉZA GRAFIKÁIRÓL

          Az 1958-ban Alsócsernátonban született művész legjellemzőbb műfaja a kompozíció, ennek felépítésében pedig erőteljesen érvényesülnek, sokszor szervezőelvvé válnak a portréalkotás általános és egyedi törvényszerűségei. A kompozíciók dimenziói a választott témák természete: az emberi pszichikum törvényei szerint befelé végtelenek. Figuratívat  és absztraktat ötvöző képei olyan lélekelemzések, amelyek esetében a művészi közlés folyamatábanaz ábrázolás többszörösen alárendelődik a kifejezésnek, és együttesen az emberi létezés drámai aspektusának megragadását és vizualizálását célozzák.
          Milyen jelentéssel telítődnek hát itt az emberi, a belső idő objektívációi? Az akotói szellem meditáló magatartásának megfelelően először is azt várhatnok, hogy lineárisan folyamatszerű „képtörténeteket” épít fel az alkotó – ám Székely Géza választott alapállásából pillanataiban ragadja meg az öröknek tartott folyamatot. Egymásra vetíti kép- és legfőképpen látomástöredékeit, és kalejdoszkópjának szilánkjait egyetlen sajátosságuk szervezi egységes organizmussá: az egzisztencia súlyának bár szilánkjaiban jelzett, mégis nyomasztó volta. A grafikák terének töredezettsége – olyan sokszor és olyan sokak által kutatott megoldás – végül is megsokszorozza a „képbeli” fókuszpontokat, kialakítja a befogadói szellem nézőpontjainak térszerkezetét – és így válik sajátos idő- és térszintézissé.
 

 
1993