​Józsa István
"Teória"
​
​

​
​Elválaszthatom-e a tárgy nevét magától a tárgytól? Ha ismerem és használom a tárgy nevét, ismerem magát a tárgyat is? 
Tényvonatkozás…
​

​1
           Az európai típusú alkotó egzisztenciát három paradigmával ragadtuk meg, a Faustus-, a Don Juan-, illetve a 20. század nyolcvanas, kilencvenes éveire … újra a Robinson-paradigmában.[1]. Az emberi megértés a fontos, ember és világ megértése a legfőbb cél méghozzá mindenáron. „Emberi” megértés, „ember” – túl általános, ezért homályos fogalmak, illetve fogalomhasználat. A másodikban a férfi-nő kapcsolatra figyelünk, mert ugye nem általában az emberről van szó, ez in abstracto holt fogalom, gyűjtőfogalom, csak és csakis férfiról és nőről beszélhetünk. Harmadszor Daniel Defoe regényének, főhősének újjá– és újjászületését követjük, a folyamatot, ahogyan a gondolat az 1980-as, ’90-es években már az előző kettőhöz mérhető fontosságú, önálló paradigmává fejlődött.[2] Mert még a férfi-nő bontás sem elég pontos, mert még egyénről szólni sem elég szabatos, lévén mindenki egyén, mert végül is csak és csakis személyekről beszélhetünk. [3]
        
           Ha ismerem a dolog nevét, egyáltalán nem biztos, hogy ismerem magát a dolgot is. A tényvonatkozást.[4] Hát a személy, a szubjektum mindennapi létezésének, kommunikatív cselekvésének a folyamatát követjük, a dolgozat a Faustus-paradigmáról vázol fel néhány gondolatot. Az intuíció, a mitikus-vallási, a lingvisztikai funkcióval együtt működő megismerő funkciót követi, teória és metateória tehát, amely a megértés előzetesség-struktúráját működésében ragadja meg.

          „Teória” – Arisztotelész óta tudjuk, hogy a kognitív cselekvés egyik alapvető formája. Goethe fogalmazásában mindenkiben lakozik egy kristály, annak a kristálynak vagy saját fénye van, vagy visszavert fénye. Nos, a teória a 20. század végére legnagyobbrészt utólagos okoskodássá, steril elméleti konstrukciók gyűjtőterévé vált. A teória az egzisztenciáról beszélő műalkotásról szóló szakirodalomról való szövegelés lett, harmad-, negyedrangú árnyék, amely folyton saját életes mivoltát igyekszik bizonyítani. Azt, hogy ő bizony tudomány. Rááll valamely elismert alkotóra, evidenciákat fogalmaz meg – általában csak újra –, és ezzel már életképesnek tekinti magát. Sőt értékel, minősít, holott az alkotásról nincs tapasztalata és nem is lesz. A műről kíván szólni, és ehhez először a saját lehetőségeit keresi, vagyis saját státusát próbálja tisztázni. Amit pedig történetének, sőt fejlődésének nevez, az csak újrafogalmazások sora. Mindez nem teória, csak teketória. A teória nem efféle élősködő, és nem is – visszavert fény – reproduktív elmék vadászterülete, helykeresésének médiuma, a posztmodern sem megoldás. Zénoni utak. A teória egyetlen igazán létjogosult formája, ha a teremtésnek, az alkotásnak a teória formájú változata.

          Három metszetben ragadjuk meg ezt a kommunikatív cselekvést. Vagyis Faustus történetét követjük. Az elsőben az őstudás, illetve a kultúra fejlődésének szintjén. Minden nép mitológiájában, mítoszoknak nevezett szent szövegeiben megtaláljuk ugyanis az eredendő életprogramtól való eltérés gondolatát, illetve a kulturális fejlődésben az eltérés következményeivel, tragikumával foglalkozó műalkotások sorát. A keresztény kultúrában a gondolat Faustus alakjában és történetében született és születik újra és újra.

           A második metszet a megismerő szubjektum szintjén tárgyalt kognitív folyamatot vázolja.  Összetevőit, azok kölcsönös viszonyát írja le. „Mítosz szülte megismerés az egyik út; fogalomrendszer szülte a másik.”[5] A személy megismerő képességeit, kapacitásának fejlődését, a jelrendszereknek az ismeretek felhalmozásában és feldolgozásában betöltött szerepét kutatja. Szaktudományok, a kognitív és kísérleti pszichológia, a kibernetika, a szemiotika stb. eredményeire támaszkodik, így taglalja a szubjektum és objektum közötti viszonyt, jellemzi a megismerő alany ismeretszintjét, módszert, módszereket határoz meg és leírja a műveleteket, amelyekkel a szubjektum az egyik ismeretkvantumról a másikra jut tovább. Mindezt pedig a személy fejlődésével, szellemi érlelődésével párhuzamba állítva – hiszen az nem más, mint a faj fejlődésének, az első metszetben vázoltaknak az ismétlése, jó esetben továbbvezetése.

           A harmadik metszet természetesen a megismerő tevékenység, az alkotás eredményéről, a műalkotásról mint folyamatról beszél, a szimbólum-értelmezés, illetve a metafora-teremtés lépcsőit követi, természetesen kontextuális meghatározottságokat is figyelembe véve. Az első két metszet elvi és módszertani alapozása után magától adódik Andrej Tarkovszkij példája. Nem személyes választás eredménye tehát, hanem az interpretált alapgondolat következetes végiggondolása. Tarkovszkij az, aki a személy szintjén kiépített megismerő, azaz öninterpretációs folyamatot tárgyalja, képszerűsíti. Gondolatvilágában nemcsak egy kultúra, hanem egy egész régió szellemi arcéle ragadható meg, illetve hát… minden történetek története.

           A teljes szöveg – teljes… – egyik legfontosabb felismerése végül is az, hogy a három folyamat lényegében azonos, mindennapi létezésünkben tulajdonképpen az elsőt ismételjük napról-napra, percről-percre, mozdulatonként. A megismerés-, az alkotásfolyamat az egzisztencia folytonosságának biztosítása.

           Mert végül is egyetlen ember él a földön, már több mint hatmilliárd arcban. Faustus.

           És egyetlen alternatívája van.

 
2         
           A Faustus-, a Don Juan-, a Robinson-paradigma együttesében, ha úgy tetszik, egy fölöttes Faustus paradigmában, a metateória szintjén világosodik meg, érthető meg, hogy a megismerő szubjektum, a személy nem magát a dolgot birtokolja, hanem először is annak nevét, a világ birtokbavétele a névadással kezdődik.[6] A folyamat ontológiai-ismeretelméleti alapozással indul [7]. De ha ismerem a dolog nevét, egyáltalán nem biztos, hogy ismerem magát a dolgot is. A dolog és név – illetve a nevek! – közötti távolságot megragadni, áthidalni – kommunikáció –, az osztenzív megismerés megismerésének az elsődleges célja. A teória ugyanis a század- és ezredfordulón, a 21. században nem steril elméleti konstrukciók területe, hanem azt az egzisztenciális tapasztalatot keresi, közvetlenül, sőt az egymásra halmozott, ideig-óráig érvényes szakszavak nélkül. A „fejlődés” nem csak és nem feltétlenül fogalomváltások sora – melegszünk szavainkban, kényelmesebb és még kényelmesebb szavakat alkotunk. Lásd a motor üresjáratát, az nagy hanggal működik, közben az autó áll. És még a felismerés, a megvilágosodás, a megértés sem jelent föltétlenül előrelépést, hiszen már létező gondolat megértéséről van szó – újra. De ha az alkotó néha a szóval együtt teremti a dolgot, a névvel a referenciát… a két megismerés-, alkotás- és létezésmód világosan elválasztható.[8] A módszer a fenomenológiai redukció, az attitűd kikapcsolása értelemben, vagyis a fölöttes reflexió, ha úgy tetszik… a jó és rossz tudása nélkül. Mi marad? Maga a dolog. Arisztotelész óta működő módszer, eredményesen alkalmazható műalkotások, sőt magának az alkotó embernek az esetében. Mégis, csak akkor ajánlatos hozzá folyamodni, ha nem féltjük a hitünket, elvonni, kikapcsolni – bár egy-egy pillanatra is – a világból mindent, ami emberi hozzájárulás – eredményes, de szörnyeteg eljárás. Egészen pontosan… Faustusi.

           Amint a megismerés, az emberi létezés öninterpretációja is az. A Faustus téma újjászületéseinek sok évszázados sora jelzi.
         
           Faustus útja … ha nem is végtelen, de befejezhetetlen. Elbukik és feltámad és újrakezd. A téma, a referencia-alap egy és ugyanaz tehát. Időnként felmerül, testet ölt, megjelenik, aztán eltűnik, csak a visszhangok. Mélységes mély a múltnak kútja – kezdi regényét Thomas Mann. – Ne mondjuk inkább feneketlennek? [9] A megjelenés hogyanjára elég az irodalom is, teljes udvartartásával irodalomtörténet, irodalomelmélet stb. De mikor, miért jelenik meg? A kérdés már nem irodalmi, hermeneutikai, nem is ismeretelméleti, alapjában véve történetfilozófiai. Ha valaki tudná a választ, akkor … De a válasz az emberi elme lehetőségein túl kezdődik. Ebben a szövegben végig az emberi megismerés határain jártunk. De kössük csak össze a téma megjelenésének időpontjait, apropó vektor iránya és irányítottsága. Korszakhatárokon lép elő. Goethe nagy művéig fordulatokat jelez és kutat, a továbbiakban már szépirodalmi témává válik, már nem a kollektív tudat öninterpretációja, hanem egyetlen ember műalkotása, az arról szóló könyvek pedig többnyire könyvekből születnek. A gondolat el eltűnik, olykor századokra. A szöveg? Felszínesen ítélve igen de csak a megszövegezés módja tűnik el – a korral, amelyben megszületett. De nem tűnik el az a referencia, az a tényvonatkozás, amelyet változó formákban megtestesít, ezért a téma a történelemben újra és újra megjelenik. Mert a mindennapi létezésben folyamatosan éljük, a megismerésvágy az egyik legfontosabb motiváció – a kert közepén két fa állt – a megértés folyamatában Faustus útját járjuk újra napról napra, percről percre, mozdulatonként. Vagyis a téma folyamatosan él. Faustus útja műalkotások, azaz ismeretállapotok, azaz Johan Faust, a hályogkovács, Kelvin, Snaut, Asztalker, Gorcsakov, Alexander, G. B. Shaw és Franz Hodjak és Mikszáth Kálmán és Andrej Tarkovszkij után a közvetlen kapcsolatig vezet. Ez Faustus egyetlen alternatívája.

           Mózes utáni bölcselet, mondom a keresztény kultúráról szólva. A fikció valósága és utópia, mondom nagycsoportról, Közép-kelet Európáról, sőt Erdélyről szólva. Ismereteim validitása, mondom ismeretelméleti szövegben. A névadás felelőssége, mondom etikai vétetésű írásban. A Faustus téma újjászületéseinek sora, a megismerés megismerése, a műalkotás születése, mondom tanulmányban. A névadás kalandja, mondom esszében. Kaland, mondom tudományos igénnyel, hiszen hiányos ismeretállapotból indulunk, nem tudjuk, mi vár útközben, homályos a cél. Kaland.

           Egy a fontos. A gondolat egy és ugyanaz. A nyelvi formák, a megfogalmazás lehetőségeinek végtelen skáláján válogathatunk. A választás módja, módszere a kort, a szerzőt jellemzi, a válogatásból sok esetben igazi szépirodalom, film, műalkotás lesz.
 
​







​

​Jegyzetek

[1] „Paradigma” – gyakran használt terminus, a sokféle, olykor egymástól egészen távol álló jelentéseket tekintve igen nagy lett az értelmezhetőségi … no nem is csak intervalluma vagy mezeje, hanem tere. Ennek a nyitott gondolati térnek a megragadása az egyik legfontosabb célunk.

[2] Az argentin Ámedeo Uslar Pietri: Robinson szigete, a francia Michel Tournier: Robinson-parafrázisa, az egyesült államokbeli Bernard Malamud „the day after”-regénye, a román Andrei Pleşu: Robinson etikája, folyóiratközlések – sokáig folytathatnók a téma megújulását bizonyító szövegek sorát.

[3] Ismeretelméleti, logikai, esztétikai, tudományelméleti szakmunkák a megismerő alany, az ágens, a megismerés szubjektuma stb. fogalmakat használják – a személy végül is a pszichológia alapfogalma. Személyről szólni módszertani csúsztatás, nyilván – hát a szerzőnek ilyen esetben előre kell bocsátania, hogy nem hiba, hanem tudatos, kényszerű. Mert mégis és akárhogy is, a pontosságért ezt kell használnunk.

[4] Cs. Gyímesi, É.: Teremtett világ, Kriterion, Bukarest, 1983; l. a Beszéd és fikció című fejezetet

[5] Posztler György: Találkozások, Liget Könyvek, é.n. 139

[6] Az ősi animisztikus hiedelmektől Saint-Exupéry A kis hercegén át a legújabb Robinson-feldolgozásokig sorolhatnók a példákat a gondolat részleges tudatosítására. Ösztönök logikájára építve Saint-Exupéry a névadás, a birtokbavétel erkölcsi vetületét dolgozza fel. Felelős leszel a rózsádért, mondja a róka.

[7] Istenek, mondták a görögök, funkciók, így a 20. századi pszichológia, előítéletek, mondja Gadamer, episztémé, mondja Foucault, az ős én archeológiája, mondja Ricoeur. Nevek, nevek.

[8] Nem ajánlatos, eltávolítja egymástól az embereket; Leonardo da Vinci, Dante, Dosztojevszkij, Tarkovszkij példái ezt az időtlen bölcseletet hangsúlyozzák.

[9] Thomas Mann: József és testvérei
​