Józsa István
VONALAK RITMUSA, HARMÓNIÁJA
Köszöntjük a 70 éves Orth Istvánt
--Évfordulókon összegezni, értékelni szoktunk. Először is a nagy történelmi korszakhatárokról, amelyeket nyilván nem lehet megkerülni: Milyen emlékeid vannak 1956-ról? Mit jelentett 1989?
--„Ádám” története a végtelen időhöz viszonyítva érzékelhetetlenül rövid – mondjuk egy másodperc töredéke –, ezt oszthatjuk korszakokra, évekre, évfordulókra. Az én anyagi ittlétem eddig 70 esztendő , pontosabban az anyag, amelyben járok, 70 évvel ezelőtt kezdett rendszerbe szerveződni, alakulni. A léleknek, szellemnek nincs kora. Semmi sem „vész” el, mondjuk; esetleg átalakul, fejlődik, bés ez magában horrdozza az időt, illetve függ az időtől. Ebből születik a dátum,a korszak,az évforduló. A magyar öntudat, szabadságtudat mindig erősebb volt Európában. Elsőnek léptünk fel az Unió ellen ’56 ban, most is elsőnek morogtunk az új Unió ellen, tíz év tagság után. A mindenkori „vezetés”, hatalom persze ejnye, ejnyézik, meglegyinti, kizárja vagy lelövi azt, aki ellenszegül; mindaddig, amíg beérik a dolog, és mindenki, de legalább a többség is akarja a reformot, változást. ’56-ban 11 éves voltam; emlékszem egy felordításra a Kossuth-rádióban: „Tegyétek ki a készülékeket az ablakba, hogy mindenki hallja...” Aztán 89 tájékán kezdte „mindenki hallani...”, és jött a változás. Azelőtt „népi demokrácia” ( értsd proletár diktatúra ) volt, most „igazi”. Átfestettük rózsaszínre a civilizációs mesét -- kevertünk fehéret a pirosba --; az ördög, felépítette – nálunk is – az ő speciális „körét”, a piacgazdaságot, meg a fogyasztói társadalmat. Nálunk is hatalomra jutott a Mammon a BANKnak nevezett egyházával. Megszerveztük a pártháborúkat. A”változás” után újra lehet tüntetni , sztrájkolni. De – például – a parasztnak soha sem jutott eszébe, hogy sztrájkoljon. Most is látástól vakulásig dolgozik, hogy etesse a társadalmat, a sztrájkolókat, akik éppen tüntetnek az elnök, a király vagy a pártvezér ellen. Neki mindegy, ki ül a „trónon” – tudja, ha nem veti el a magot, nincs lehetőség, nincs esély az aratásra. -- Mint az igazi értelmiségi... 89 után is ugyanúgy és ugyanazt csináltam, mint előtte. Csakhogy most mintha egyre kevésbé értékelnék.
--Másrészt nem a külső, történelmi meghatározók felől, hanem művészi szempontból: hogyan osztanád szakaszokra eddigi utadat... a művész felől? Kivétel nélkül mindenki megél egy szellemi—szemléleti érlelődésfolyamatot. Te tulajdonképpen kész formanyelvvel jelentkeztél – deklaráltan a szürrealizmus. Miért, hogyan éppen a szürrealizmus?
--Egy csepp időben nincsenek korszakok. A „kívülről” szemlélődő keres fogást valaki kék vagy rózsaszín korszakán. Persze ragozható a kérdés, a tapasztalatszerzés vagy érlelődési folyamat az idő függvénye – de a tapasztalatszerzésre való képesség már nem! Bennem (és másokban is) egyszerre van jelen egy csomó információ, a mi esetünkben „kép” mindarról, amit tanultunk, olvastunk, itt-ott láttunk – sőt örököltünk. A jövőbelátó vagy mesélő tulajdonképpen „emlékezik”! Verne sokat mesél olyan dolgokról, amelyeket ő nem, de valamelyik őse valóban látott. Emiatt a „valóban” miatt van a realitáson a hangsúly a szürrealizmus szóösszetételében. Nincs egy meghatározott tér. De ott egyszerre van jelen egy csepp időben a volt, van és talán a holnap. Mikor festünk vagy rajzolunk ebből a csepp időből határolunk körbe egy részletet.
--Az Orth-grafika születéséről néhány gondolatot.
A fehér lap. A műtermedben volt – van? – arcmagasságban felfüggesztva egy fehér, üres papírlap. Minden műalkotás kezdete, mondtad. Nahát erről a kezdetről. Leonardo mester a fehér falat nézve meditált. Dali az üres vászon előtt ült, sokszor órákig. Volt, aki nevetett rajta, „Várja az ihletet...”, mondták. Szeretni kell ezeket a marhákat, mikor ők megjelennek és nagy beleéléssel „dolgozni” kezdenek, már biztos, hogy a másik, az alkotó produkált valami rendkívülit. Ma: Dali már klasszikus, a többiekről legfeljebb az anekdota szintjén tudunk. Az író, a képzőművész a fehér, még üres lap előtt – erről az állapotról századok óta sok alkotó írt, beszélt. Csak egyedi esetekről beszélhetünk, kizárólag személyes utakról... A Te munkádban hogy „működik a fehér lap”, hogy kezdődik a történet?
--Nincs fehér lap. Michelangelónak tulajdonítják a mondás, miszerint a szobor benne van az anyagban, csak ki kell szabadítani, ki kell bontani. Szerintem a Mester eleve azt a követ választotta ki, amelyikben már benne látta azt a szobrot, amelyiket ki aakarta faragni. Mikor a fehér lapot felteszem – már rajta van a kép. Ennek a képnek megfelelően választom meg a lap színét, méretét, és teszem fel vízszintesen vagy függőlegesen az álványra. Néha azért megtörténik, hogy van egy szép és drága fehér lap. Ilyenkor minél tovább nézem, annál inkább gondolak arra, hogy „kár elrontani”. Míg „fehér” – addig minden rajta van; aztán minden vonallal vagy folttal egyre kisebb lesz, egyre szűkül ez a minden. Persze lehet játszani is. Ebben az esetben semmi sincs a lapon – menet közben alakul ki – még a téma is; hagyom magam vezetni a semmiből alakuló valami felé. Ugyanakkor igyekszem betartani a szabályokat – elsősorban a magaméit –, hiszen én fogom aláírni. Először is vannak, pontok. Például a csillagok a térben. Vagy van egy speciális pont, egy a sok közül, ide jutnak a perspektíva vonalai. A vonalat egy mozgó pont hozza létre. Különben sem feltétlenül két felület találkozása; mert lehet húzni vonalat két csillag vagy repülő madár között is a térben – ahol persze találkozhat számtalan meghatározhatatlan felület is. Lényeges, hogy a sík „fehér lapunkon” tudunk teret teremteni a perspektíva vagy akár a színek által.
Egy vonalrendszert vagy akár egyetlen vonalat a téma, illetve tartalom hozza létre mint eszközt. Mert a ponttal vagy felülettel együtt „csak” eszköz, amelynek segítségével az alkotó kilfejezi és továbbítja az érzéseit. Egyik litográfiámon a zenét próbáltam láthatóvá tenni. Ehhez a két elvont alapelemet kellett anyagszerűsíteni – így lett a ritmus szervetlen, a harmónia pedig szerves anya. Az előbbi egy ismétlődő szögletes vonalrendszer, amelyet hullázó, szerves-sarkos indavonalak fonnak keresztül. A Filodendron vonalai indaszerűen kanyarognak, a ritmust is ezek ismétlődései adják. Az élővilágban nincsenek tört vonalak, kemény szögletek.
--A vonal. Matematikailag azoknak a pontoknak az összege, amelyeket papírra vetünki. Művészileg sokkal több: két felület érintkezése. A vonalritmus. Metamorfózisokat ábrázolsz – nőalak és filodendron stb. Szecessziós, indázó—hullámzó vonalrendszerrel, vonalrendszerben „szólsz” -- mindezt a téma hozta magával, vagy választás kérdése volt, vagy... mindkettő?
Aquaforte -- rézkarc. Réz- vagy alumíniumlemezre vékony réteg lakk kerül, aztán a lakkba tűvel, tűkkel rajzolsz – hát ez azt jelenti, hogy az a vonal egyszer s mindenkorra kész, a továbbiakban semmit nem lehet változtatni, javításra lehetőség nincs. Az a szép vonal elsőre olyan? Vagy először gyakorolsz, vázlatokat készítesz?
--Igen; a simára csiszolt rézlemez nem tűri a halandzsát. Van néhány technikai bukfenc, amellyel lehet javítani. Ezen kívül be lehet állítani úgy a „hibát”, mintha azt szándékosan ejtettük volna a cél érdekében. A technika általában megnemesíti a vonalakat -- jól látszik a különbség ha összehasonlítunk egy tollrajzot egy rézkarccal --, de nem ez a cél, hanem a sokszorosítás. A szép vonal az úgynevezett rutin terméke. Ebbe beletartozik mind a mesterségbeli tudás, mind a veleszületett kézügyesség is.Természetesen a gyakorlat is számít, és a vázlatkészítés is segít. Mivel a kép „már rajta van a fehér lapon”, én nem készítek vázlatot. Kivétel, mikor egy aprócska rajz segítségével a kompoziciót ellenőrzöm, vagy amikor meg kell fordítanom a rajzot úgy, hogy tükörképet kapjak.
--A kontúr. Velázquez dühösen kérdezte: Hol láttok ti körvonalakat a természsetben? Színes grafikáidon sok esetben nem a kontúrt rajzolod meg, hanem színfolt jelenti magát a tárgyat. Ez a festő látásmódja...
--A kontur tulajdonképpen vonal. Tehát eszköz. Ha a természetben tényleg nincs – akkor a művész érdeme, hogy kitalálta és használja tetszés szerint. Nem csak stílusteremtő, hanem gazdagon összetett hatású vonal. A felvitt foltok körül és között is létezik egy Kontur – lehet virtuális. Van aki ezt akarja léthatóbbá és erőteljesebbé tenni. Én tényleg ritkán használo, talán mert a terveim nyitottak. A legtöbb képem folytatódik a lap, a vászon szélein, „határain” túl is. Minden kép egy kiemelt részlet abból az óriási képkonglomerátumból, amelyik láthatóan vagy láyhatatlanul körülvesz, vagy lényünket átszövi. A kontur lehet lágy, finom és alig érzékelhető, de lehet durvén kemény – „markáns” –, ahogy mondani szoktuk. A művész egyéniségétől, rikábban a kép tartalmától függ, esetleg a cél is meghatározó lehet. Mikor az Akadémiára felvételiztem Bukarestben, megtudtam, hogy akkor ott a kemény kontúr a „divat”. Hát eszerint rajzoltam jó fekete szénnel. Jó eredménnyel.
--Kompozíciós elemek. Mikor megrendelésre készül a kép, világos: a téma adott -- RMdSz-naptár, Jaz-fesztivál stb. Egyébként hogy választod meg a kép kompozíciós elemeit? A fehér lappal a történet beindult, egyik elem idézi a következőt, egy szürrrealista műalkotást tulajdonképpen nem is lehet befejezni...
Ezzel foltok, foltritmus. Hol kevered ki a színeket? Palettán, vagy magán a lemezen?
És a módszer a kompozíció építéséhez A módszer egyrészt a véletlen, egymástól távol álló kompozíciós elemeket véletlenszerűen szembesíteni. Kiemeled az illető kompozícióa elemet természetes környezetéből, és újba halyezed -- lásd nőalak és filodendron metamorfózisa stb.
A szabad asszociáció mellett a másik módszer az úgynevezett onirizmus, az álomképszerűség,, az ősi jelképek használata. Alkotásod műveltség-élmények szaintézise, erdeélyi magyar motívumok, óegyiptomi, görög-római, indiai szimbólunok együttese. Grafikáiddal szemlélődve sétálunk az évszázadokban, az évezredekben, a fehér laptól kezdődő úton Erdély gondolati térré vált, amely magába foglalja az univerzum egészét. Már indulás előtt világos, határozott a végcél, vagy munka közben lesz az?
--Tehát nincs fehér lap. Az egész kompozició ott van láthatatlanul. A munkamenet abból áll, hogy mások számára is láthatóvá – főleg érezhetővé tegyem a magam módján, a magam esközeivel a már meglévő képet. Ez vagy hamar megy egyszeri nekifutással, vagy lassabban több-kevesebb kínlódással. A születő képnek valamennyire hasonlítania kell arra, amit belül látok. A siker az úgynevezetyt. tehetségemtől és az eszközeimtúl függ. A kompozició is eszköz. Mint a pont, vonal, folt vagy a színek. Például a térhatás létrehozására, vagy két részlet kölcsönhatásának irányítására. Kompozició kérdése, hogy hol a súlypont egy felületen vagy az ábrázolt térben – legyen az képi vagy tartalmi súlypont. Vagy: hogyan alakul az előtér vagy háttér. Mekkora szerepet szánunk az egyensúlynak. Egy zenei képben a disszonáns akkord feszültséget kelt amit aztán a következőakkord fog feloldani. Egy festmény esetében a feszültség lehet, hogy a nézőben (hallgatóban) van, és (a festményben) képben a feloldás.
Az én képeimben a súlypont sokszor felül van, dacolva a gravitációval és a fent-lent konvenciójával. A hagyományos Szent György szimbolikában a legyőzött sárkány alul van, a sárkány soha sem győzettetik le. Az én Györgyöm minden évben küzd és véd a fentről jövő jégesővel szemben.
A lebegő súly. A nehéz, amely lebeg -- érdekes, nem?! Tele tartalommal. És minden egyensúlyban van. Kozmikus, makro- és mikro egyensúlyában.
