​Juhász-Boylan Erzsébet Kincső
Éhség-fogalmak Knut Hamsun és Serestély Zalán művében

​

Azt vizsgálom, hogy ezt az alapvető ingert, amely arra hivatott, hogy segítségével az idegrendszer rávehesse a testet önnön táplálására, hogyan értik és értelmezik művészek. Két művet vizsgálok közelebbről, ez Knut Hamsun Nobel-díjas norvég író Éhség (eredeti nyelven Sult) című regénye és Serestély Zalán, kortárs költő jövel éhség című verse.
​
Az éhség című, önéletrajzi ihletésű kisregény főhőse  Kristianiában, a mai Oslóban él a történet idején. Az egész története reflexió a könyv címére: hogyan éli meg a nincstelen fiatalember az éhséget, illetve milyen különböző formái létezhetnek éhségének. A napok, amelyeket végigél az emberi megismerés útjának részei. A főhőst gyakran állítják párhuzamba a Raszkolnyikovval, Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődés című nagyregénye főszereplőével, és ez érdekes párhuzamhoz vezet. Az Éhség-beli fiatalember, Raszkolnyikovval ellentétben, soha nem állítja teljes értékűen igazát, anélkül, hogy a következő mondatban meg nem kérdőjelezné, avagy a leírásban idő- és nézőpontbeli távolságot teremtve, külön tárgyalja az ‘akkort’ egy, szövegben meg nem határozott ‘most’-hoz viszonyítva. Nem helyezi magát sem a társadalom, sem Isten fölé; változó viszonyben él istenével, nem tudja sem elhagyni és megsemmisíteni teljesen, sem pedig elfogadni, hiszen olykor úgy tűnik, minden szenvedése tőle származik. A társadalommal folyamatosan kommunikál, aktívan részt vesz mindenféle ügyeikben, nem vallja magát kívülállónak, és fontos neki, hogy mit gondolnak róla (mikor koldusnak nézik, ő gyorsan igyekszik meggyőzni mindenkit az ellenkezőjéről, kitérdelt nadrágját gondosan benedvesíti, ne látsszon, hogy viseltes, sokszor nem fogad el pénzt vagy könyöradományt). Ez a tartása, ami nincstelenségében is maradt neki. Amikor gondolkodás nélkül adja oda megmaradt tárgyait, vagy veti zálogba mellényét, hogy elláthasson egy idős embert, nemcsak nagylelkűségéről tesz bizonyságot, de beszáll abba a játékba, amely arra épül, hogy valaki úgy viszonyul embertársaihoz, ahogy szeretné, hogy ők viszonyuljanak hozzá. És a regényben ez szinte képletszerűen működik is. Azzal, hogy képes szégyent érezni, mikor megsért egy öregembert, már nem tűnik annyira kívülállónak és Raszkolnyikov ellentéteként kezd működni.

Életét azonban így nem képes radikálisan megváltoztatni. Újra meg újra ugyanazokba a gondokba ütközik, nehezére esik az írás (szimbolikus, hogy egy adott történetrészben szinte megeszi ceruzáját), és a regénybeli utolsó döntése, a hajóraszállás sem biztos, hogy megoldásértékű. Hajóraszállásának, mint döntésnek azonban nagyon hangsúlyozott jelentése van. Amikor valami rendkívülit tesz, azt mindig valamiféle delíriumban teszi. Amikor megírja a tökéletes cikket, amelyet egy kiadó azonnal elfogad, még félig alszik. Mielőtt úgy dönt, csatlakozik egy tengerjáróhoz, jóllakott, és a váratlan evés megbolygatta gyomrát és szervezetét. Ezen döntéseiben viszont rendkívül hasonlít Raszkolnyikovra. Hirtelen választásai, mikor „kezébe veszi életét” adnak valamiféle biztonságot, ugyanakkor ezek az ötletek és döntések teszik egyedülállóvá és különlegessé a mű többi szereplőjéhez képest. - nagyon rendben van a Raszkolnyikov-párhuzam
A főszereplő éhsége nem csak testi – viszonylag kevés szót ejt tulajdonképpeni éhezéséről. Folyamatosan szükségét érzi viszont a pozitív visszajelzéseknek. Az emberekhez való tartozásának érzése ezekben nyilvánul meg és azonnal megváltozik monológjának hangneme, amint hisznek neki, illetve, szinte komikusan kétségbe esik és saját igazságát követeli, ha az ellenkezője történik. Ezért van szüksége a kiadó, a hajóskapitány, de akár főbérlője elismerésére.

Serestély Zalán versében az éhségnek egy másik arcáról beszél. A legtöbb szakasz így kezdődik: „álmomban...”. A szöveg így erősen látomásszerű lesz, és, a negyedik szakaszbeli megszólítások és felszólítások miatt közösségi lírai műként is olvasható.

Az első szakaszbeli állat és folyó ősi szimbólumszerűsége mintha egy ismeretlen mítoszt teremtene újra a szöveg segítségével. Maga a szöveg is, ismétlései, egyszerű, skandálható ritmusa miatt egy népi rigmusra, varázsló-versre hasonlít. Mind az állat, mint a folyó azonosul az éhséggel, éhséggé lesz, éhségnek hívják, de az éhség nem neve, e szimbólumok mivolta lesz az éhség. Megértve ezt a gondolatmenetet, ha a második szakasz utolsó sorát tekintjük, „pofáját szaggatta éhség”, az éhség itt önmagát falja fel. Nem feltétlenül tekinthetjük megszűntnek azonban, mert továbbra is az éhségről beszél, az éhséget úrnak nevezi, nem megszünteti tehát önmagát ez a, folyóval és állattal szimbolizált fogalom, hanem – akár az önmaga farkába harapó kígyó – végtelenítődik.

Az is szembetűnő ugyanakkor, hogy mennyire szemléletes a leírás, mennyire valószerűvé, mintegy megfoghatóvá teszi a beszélő az éhséget, viszonylag kevés képet felhasználva, az éhség „homorú állat”, „heges bőrű”, „hússá hasad”, „folyásnak/törte meg kérgét”.

Serestély művében az éhség, Hamsun regényéhez képest egyetemesebb képpé válik tehát, mindent bekebelez és csak nihilt teremt.

Amint láthatjuk tehát, az éhség, ez a nagyon emberi inger más és más értelmezésekhez vezette az alkotókat, és valószínűleg nem véletlenül, hiszen, valahol nagyon meghatározó, mi az, amit magunkba veszünk át, illetve magunkba szeretnénk átvenni. Ezzel az utolsó mondatommal próbáltam magyarázni René Magritte Képmás című művét, amely dolgozatom fedőlapján kapott helyet. Magritte a befogadóra bízza az abszurd alkotás “megemésztését”, és én, mint befogadó, az étel-éhezés kapcsolaton gondolkoztam el.

szép és érzékeny szöveg ez, kár, hogy hirtelen szakad vége, Magritte pedig tényleg váratlan befejezés, nem összevetés.


​
Felhasznált alkotások

Knut Hamsun, Hunger, trans. by George Egerton, Project Gutenberg, 2005
Hamvas Béla, Knut Hamsun művészetéről, Nemzeti újság, 1921, 1-2. o.
René Magritte, Képmás, Le Portrait, New York, Museum of Modern Art, 1935,
Serestély Zalán, jövel éhség, a szem, 2016



2017