Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István
„ ...közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték... ”
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
|
Káli Király István író, a volt Mentor könyvkiadó igagatója a kolozsvári egyetem bölcsészkarának diákjaival beszélget.
|
Szász Anita Barbara:
-- Hogyan indult írói pályafutása?
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.
Fülöp Zsuzsanna:
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
Gáti Júlia:
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
Kiss Csilla-Boglárka:
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
Benedek Karola-Erzsebet:
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.
-- Hogyan indult írói pályafutása?
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.
Fülöp Zsuzsanna:
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
Gáti Júlia:
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
Kiss Csilla-Boglárka:
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
Benedek Karola-Erzsebet:
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.
