MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉSEK
A hazai irodalomtudomány közel 190 éve birkózik Petőfi Sándor életművével. Gondolhatjuk jogosan, hogy volt is mivel, hiszen páratlanul gazdag a 26 éves lángelme hagyatéka: könyvtárakat töltenek meg a róla szóló kiadványok, kötetek, tanulmányok. A hatalmas anyag láttán vélhetjük azt, hogy nem maradt már olyan kérdés, amit föl ne dolgoztak volna, hiszen számtalan alkotó szerzett tudományos elismerést vagy fokozatot a róla készített munkájával, s hasonlók ma is folyamatosan születnek.
A laikusok számára úgy tűnhet, hogy legfeljebb már csak egyvalamin vitatkoznak Petőfivel kapcsolatban: a szibériai éveiről, az ott feltárt maradványairól. A szakemberek azonban tudják, hogy a közel két évszázad sem volt valamiért elég ahhoz, hogy pontot tegyenek életének nyitva hagyott, egyéb kérdéseire.
A születési idejével kapcsolatban csupán az a bizonyos, hogy 1823. január 1-én keresztelték, s hivatalosan ezzel a dátummal azonosítják a születését. A legtöbb kutató azonban magát a születést korábbra teszi, legalább dec. 31-re, szilveszter éjszakájára, de valószínűsíthető az 1822. esztendő decemberének utolsó hete, sőt, korábbi dátum sem zárható ki véglegesen.
Az „évszázados Petőfi-pör” pedig a születési helye körül bonyolódik. A lexikonban Kiskőröst olvashatjuk, ahol a szülőházát is mutogatják. Nagy embereknél viszont – pl.: Homérosz, Comenius, Cervantes – előfordul, hogy születési helyükért 4-6-8 település egyaránt verseng. Így áll a helyzet Petőfinél: Kiskőrös mellett Bugac, Dunavecse, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kunszentmiklós, Orgovány, Szabadszállás ugyancsak a szülöttjének tartja, s ezt kutatásokkal, tanulmányokkal próbálja bizonyítani. Ezt az értékes, központilag nem támogatott munkát mindegyik esetében csak bíztathatjuk, mert amellett, hogy rengeteg érdekes adalékot tárnak fel, hozzájárulnak ahhoz, hogy egyszer végre a teljes képet áttekinthessük, s a százados pörben méltányos ítélet szülessen.
Petőfi származását illetően az iskolában még azt tanultam néhány évtizede, hogy délszláv, nevezetesen szerb felmenői vannak. Ma azt tanuljuk, hogy minden felmenője szlovák. A Petrovics-név leírásának minden variációja előfordul a dokumentumokon: talán a legrégebbi a tz-vel írt. A magyar hatóság írja át cs-vel, s Petőfi maga – mielőtt fölvette volna a Petőfi – nevet ch-val írta. Itt az vetődik fel, hogy ha a szerb származás elleni döntő érv az, hogy akkor nyilván ortodox felekezetűek lettek volna, ugyanúgy mondható, hogy a szlovák felmenők – bár köztük vannak protestánsok is – többségükben római katolikus felekezetűek, s ezt kellett volna tovább örökíteniük. Ezen logika alapján viszont az ősök lehetnek a 16. században a török elől a Felvidékre húzódó protestáns - közelebbről evangélikus - horvát etnikumhoz tartozók is. Arról, hogy a felmenői között magyarok is vannak, általában nem tesznek említést. [1] Vajon miért?
A származás másik megközelítése során az a kérdés merül fel, hogy ki volt a természetes apa? Széchenyi 1851-ben írja titkárának, hogy Petőfi az ő fia, aki róla írt a Felhők-ciklusban és szemrehányást tesz magának azért, hogy az édesanyját hagyta nyomorban meghalni. A szakma ezt a megnyilatkozást a döblingi őrült gondolatának tekintette, annak ellenére, hogy Széchenyi még ezután évekkel írja a Blick c. könyvét, amitől - s főként a külföldi visszhangjától - a bécsi kormányzat rosszul lett és valószínűleg döntött arról, hogy Széchenyi legyen öngyilkos.
A hivatalosok másik érve, hogy Széchenyi és Hruz Mária nem találkozhattak, mert a gróf abban az időben külföldön tartózkodott. Azonban találtunk adatot arra, hogy járt Aszódon a kritikus időszakban a Podmaniczkyak Zöld Kastélyában, hogy a lótenyésztés hazai kérdéseiről tárgyaljon, [2] s ahová Hruz Mária mint mosónő, évekkel a házasságkötése után is visszajárt dolgozni. Steffi grófot ebben az időben úgy ismerték, mint hírhedt nőfalót, s ahol megfordult, ott a lányos anyák nagyobb gondot fordítottak a leányaik őrzésére, mint máskor.
Tudjuk, hogy Petrovics István székálló legény kezdetben nem ismerte el fiának Petőfit, s a feleségét hűtlenséggel vádolta, mivel a gyermek apjának Hruz Mária korábbi szerelmét - egy székálló legény kollégáját - tartotta. [3] Nem is vette nevére az elsőszülöttet, aki külsőre később sem hasonlított rá. [4]
A döntő kérdés azonban az, hogy a filléreit összerakosgató székálló mészároslegény és a mosónő hogyan kerül abba a helyzetbe az 1820-as évek első felében, mintha egyik napról a másikra egy nagy szerencsejáték- nyeremény birtokába jutottak volna: - anyagilag önállósítják magukat, most már ők vesznek árendába nem is egy, hanem több mészárszéket; házat, kertet, szőlőt, földbirtokot vásárolnak; emiatt Petrovicsot redemptusnak [5] tekintik, aki élhet a kollektív nemesség előjogaival; jelentős állatállományt tart; nagy összegű pénzt ad kölcsön; házi szolgálólányokat alkalmaz; béresekkel dolgoztat. Mindemellett lehetősége nyílik arra, hogy Petőfit taníttassa, aki - ha az iskoláit befejezi - elhelyezkedhetett volna, mint gazdatiszt, jegyző, tanító, evangélikus lelkipásztor, stb. Ezek a pályakép-lehetőségek Petőfi számára nem voltak vonzóak. Ismeretes, hogy később a család tönkrement. De ha a családfő megfontoltabban és kevesebb kockáztatással vezette volna a gazdaságát, akkor feltehetően - az őket is érintő természeti csapások ellenére - a vagyona az élete végéig biztos megélhetést nyújtott volna a számukra. Tehát az eredeti kérdés: - minek köszönhető az, hogy a család jóléte Petőfi születését követően váratlanul és ilyen mértékben föllendült?
Még egy momentum szorul magyarázatra: Petőfi egy bizottság élén találkozik a forradalom idején Széchenyivel. A találkozás csaknem botrányba fullad, mert Széchenyi - ahelyett, hogy tárgyalna - Petőfit veszi szemügyre minden oldalról, s a bizottság értetlen felháborodásának csupán egy véletlen közbelépés vet véget. [6] Széchenyit jobban érdekelte az, hogy Petőfit alaposan szemrevételezze, minthogy a hivatalos ügyeket intézze. Vajon miért?
Érdekes párhuzam lehet az, hogy leírják Petőfi személyiségét, miszerint nem tud társaságban fellépni, másokhoz alkalmazkodni, depresszióra hajlamos és koravén, gőgös, dacos, öntelt, s valamennyi kapcsolatában előbb-utóbb konfliktusokba keveredik, s csupán az írásaiban van elemében, legyen az akár vers, akár próza. Akik így jellemzik, azok szerint - ha nem tett, mondott, írt volna olyat, amiért itthon bizonyosan kivégzik, hanem tovább folytatja polgári életét a szabadságharc után, a végzete akkor is az őrültek házába kerülés vagy az öngyilkosság lett volna - éppen úgy, ahogyan az a "legnagyobb magyarral" is történt. Mindezekkel nem sugalmazni szeretnénk a kérdés egyirányú megválaszolását, hanem inkább sürgetni a kutatását a talán többféle megoldást is magába foglaló problémának.
Újabb kérdés az, hogy milyen társadalmi osztályhoz és réteghez tartozónak tekintette magát Petőfi? A nép gyermekeként mutatkozott be a közönségének, mint eredeti tehetség: "A természetnek tövises vadvirága vagyok én." - vallotta. [7] Ismert költőként is a nép gyermeke kívánt maradni, aki a palota helyett inkább a kunyhót választja. Népies hangvételű líráját a kortárs szakma nem értékelte, mégis átütő sikert ért el vele, s 19 versét, mint örökzöld darabokat ma is népdalként, nótaként, műdalként éneklik. [8] "Én szalmazsákon születém egy Kis mécs borongós fényinél" "Én jóformán azt sem tudom, hogy Ki és mi volt a nagyapám" - verseli a népi sarjadék. [9]
A dolog azonban ott kezd szokatlan lenni, hogy a mészárszék árendásának, a település kocsmárosának a fia a honfoglalók között vitézkedő daliának álmodja magát. [10] Még szokatlanabb, hogy feleségül akar venni egy dúsgazdag bankárleányt, aki később grófné lesz, azután egy másik, jól szituált nemes kisasszonyt, aki pedig inkább majd egy főnemes neje lesz. Hogyan gondolhatta ezt komolyan a maga szegénylegénységében? Ide tarozik, hogy célba lőni és vívni tanult, hogy párbajozhasson. Erre négy alkalommal majdnem sor került, [11] de mindannyiszor elmaradt. Párbajozni azonban csak az párbajozhatott, aki párbajképes volt, vagyis nemes ember. A segédeinek fölkért barátai komolyan vették párbajképességét. Ezért kérdés, hogyan értelmezzük azt a kijelentését, mellyel a nemességhez tartozónak nyilvánította magát? [12]
Apja a redemptussága előtt nem jelezte, hogy nemes lenne. A Kiskunságban a kollektív nemesség előnyeit élvezte, de amikor földjeit elvesztette, akkor a redemptusságtól is megvált, s ezt Petőfi sem örökölhette. Csergheő Géza kimutatta, hogy I. Leopold magyar király nemesi címert adományozott 1667-ben Petrovics Mártonnak és Petrovics Jánosnak, amit 1668-ban Vágújhelyen kihirdettek. Márton fia György 1754 előtt Nyitrába költözött, majd innen Aszódra. Négy fia között Tamás Petőfi nagyapja, akinek szintén négy fia között találjuk Istvánt, Petőfi apját. Ha ez a levezetés helyes, vajon miért nem élt nemesi előjogaival Petőfi apja? Nehezen elképzelhető, hogy nem tudott róla, de az is lehetséges, hogy mivel nem hirdették ki a vármegyében, nem tudta igazolni. Ugyancsak elképzelhető, hogy pusztán armalistaként – ha csupán az volt - nem illették meg a nemesi kiváltságok. [13]
Petőfinek ezt a nemesi származását az 1960-as évek első felétől cáfolták. Az igazság azonban az, hogy sem az állítás, sem a cáfolat nem áll teljesen biztos lábakon, mindkettő további kutatást követel. Viszont ezután sem tudjuk, mire gondoljunk azzal kapcsolatban, hogy Petőfi a nemesi rendhez tartozónak nyilvánítja magát?
Petőfi már a harmadik nemzedékét képviselhette annak a családnak, mely színmagyar településeken élte az életét és magyarnak vallotta magát. Apja verekedett, ha tótnak csúfolták és "a vén zászlótartóként" került a szabadságharc honvédjeinek sorába. Petőfi mellé magyar dajkát fogadtak. Fiának természetes volt a magyarság tudatos vállalása: "Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék..." [14] még akkor is, ha édesanyja törte a magyart - bár folyékonyan beszélte - és az iskolás évei alatt többnyire szlovák és német környezetben találta magát. [15] Öccse is hasonlóképpen, ’48-as honvédtisztként is bizonyította magyarságát.
A 19. század első felében a felekezethez tartozás még felülírja a nemzetiségi hovatartozást. Viszont a felekezeti hovatartozásból egyenesen következtetnek arra, hogy valaki mely nációnak a gyermekeként született. Petőfit ezért zavarja, hogy evangélikusnak keresztelték, s ha Kiskőröst emlegetik, mindenki tudja, hogy az szlovák-magyar közösség, és egyébként sem a Kiskunság része hivatalosan. Ezért ő a Kiskunságot, s azon belül a magyar Kiskunfélegyházát emlegeti inkább a szülőföldjeként.
Számára tehát a felekezetiség, az egyház, legtöbbször bosszantó tényező. Evangélikusságát igyekszik elhallgatni, kikerülni és előfordul hogy protestánsnak, reformátusnak vallja magát. De az is megtörténik, hogy - Prielle Kornéliával kötendő, tervezett házassága kapcsán – pl. kész átállni római katolikus felekezetűnek. Van, hogy római katolikus keresztelőn vállalja a keresztapa szerepét, ami azzal a kötelezettséggel jár, hogy – amennyiben komolyan veszi - felelős a gyermek római katolikus neveléséért. Tényleges - Szendrey Júliával kötendő - házassága alkalmával reverzálist ad: bár ő protestáns, hozzájárul, hogy minden születendő gyermekét római katolikusnak kereszteljék.
Nála tehát a felekezet teljesen periférikus téma, ugyanakkor olyan probléma, ami orvoslásra szorul. Éppen az 1830-40-es években folynak nagy viták az egyházi anyakönyvezés helyett a polgári anyakönyvezés bevezetéséről, amire ugyan csak 1895-ben kerül sor, de Petőfi ismerősei között mindennapos beszédtémát jelentettek a nem egyszer botrányos esetek. [16]
Petőfinek nem volt személyes Isten-élménye, ami pl. Balassinál, Adynál páratlan istenes versekben is jelentkezett. Ő csupán használja a 19. század - a maihoz képest sokkal kevésbé szekularizált - gondolkodásmódját és sokkal vallásosabb nyelvezetét.
Következésképpen van több, mint 30 verse, melyek istenes frazeológiával íródtak, de valójában nem istenes versek: a vallási kifejezései világi értelmezéssel oldhatók fel. Az ő hite a népi vallásosság szintjén közelíthető meg, ahol a tételes vallásosság helyett inkább a pogány elemek szerepelnek: - mitologikus végzet, babonaság, áldozat, átok, boszorkány, ördög, halál-romantika, tündérvilág, stb. Az egyházat, a papokat rendszerint erőteljes kritikával illeti, s szóhasználatában az istenkáromlásig is elmegy.
Számára tehát a felekezetiség főként a nemzeti hovatartozás mutatójaként jelentős és leginkább bosszantó tényező. Az örökölt és személyesen is vállalt magyarságának tudatosságával megelőzte a korát, a szülőföldjének országgyűlési követválasztásán azonban ez sem volt elég. Az akkor még egységes történelmi Magyarország többségi, törzsökös magyarsága nem küldött az országgyűlésbe olyan kétes hírű valakit, akit költőként elismertek ugyan, de abban az időben ez nem sokat nyomott a latba, s akiről viszont azt terjeszthették, hogy tót vezér akar lenni, mellesleg orosz kém, s republikánus programjának része az uralkodó dinasztia és az arisztokrácia kiirtása francia mintára.
A követválasztás elbukását követően Petőfi a közéleti tényezőket, akik közé be akart kerülni, az akasztófára sem tartja érdemesnek és a jövő programját a számára az égető szociális kérdések, s a társadalmi igazságtalanság radikális változtatásokkal történő kijavítása jelenti. 1848-tól tehát fokozottan a "respublika" ideájának él és ítéletével válogatás nélkül, mindenkit megbélyegez, aki nem ért vele egyet. Amíg korábban a hazai tájnak, a magyar nyelvnek, a nemzetért lobogó társaságainak köszönhetően a tollát a magyar szellem vezette, ettől fogva a francia és német közvetítéssel hozzánk eljutó, az emberiség egészére kiterjesztett és fanatikusan képviselt "világszabadság" vált politikai programjává és egyben "vallásává". Ez utóbbiról már nem mondhatjuk, hogy a magyar föld terméke, főként nem a magyar népiességé. Személyében már nem a magyar szellem sajátos képviselőjét láthatjuk, amikor törvényszerűen elszakad mind a hazai, mind a külországi realitások talajától.
A szigorú rendőri és politikai ellenőrzés ellenére, Szibéria és Magyarország között folyamatos volt az üzenetváltás. [17] „…a szibériai Petőfi-legendának legújabb feltámasztása annak a Swiegel Ferencnek 1940-es elképzelésére alapozódik, aki szerint a kunszentmiklósi Baky – családdal költőnk baráti kapcsolatban állt, nekik leveleket küldött oroszországi fogságából, s e levelek ma is megvannak.” – írja a szkeptikus Petőfi-kutató. [18] Ezt közölte a Magyarság c. folyóirat 1940. aug. 11-i száma. Az említett hagyaték Herpay Gábor (Szabadszállás, 1885 – Debrecen, 1946) megyei főlevéltárnok, Hajdú Vármegye főispánja gondozásába kerülhetett és feltehetően akkor tűnt, vagy pusztult el, amikor a szovjet katonák 1945-ben levéltárának a csaknem egészét megsemmisítették.
Annak a feltételezésemnek a bizonyítása is további kutatás igényel, hogy Szendrey Júlia tisztában volt azzal, hogy egykori férjének a sorsa Szibériában folytatódik.
Minél pontosabban megválaszoltak Petőfi életének a nyitott kérdései, annál több párhuzamra, vagy egyenesen kapcsolatra bukkanhatunk a szibériai éveit illetően.
Expozénkban tehát magától értetődő, régóta választ váró kérdések merültek fel:
Minden tiszteletem az irodalomtudomány szorgos munkásaié, akik Petőfi ürügyén számtalan elméleti kérdést tárgyaltak és tárgyalnak. Azt azonban nem értem, hogy a számtalan elvont téma mellett, amikkel foglalkoztak, a föntiekben fölmerült kérdésekre a tanszékek, intézetek, Petőfi Társaságok, egyéb tudományos, irodalmi műhelyek, irodalomtörténész tudósok, mindeddig hogyan nem tudtak megfelelőbb válaszokat találni? Benyomásom szerint sokan éltek Petőfiből, de kevesen végezték el azt a munkát, amit életének és művének a feltárása megkövetelt. Kinek használ az, ha a lexikonokban a sokszorosan megcáfolt adatok maradnak, vagy az, hogy elhallgatják lelkes kutatók eredményeit és azokat „ellenségnek” tekintve befogják az igazságkeresők száját? S ha ennyi idő alatt képtelenek voltak előbbre jutni a legnagyobb magyar költő személyi adatainak a kutatása terén, milyen erkölcsi és szakmai alapon diktálnak elítélő véleményt azokra, akik pl. az 1849. évi eltűnését, szibériai éveit, s a 34 éves költő szellemi hagyatékát, a száműzetésében írt verseit kutatják? Rendjén van-e az, hogy a tudományos eredményt a politikai határozat mondja ki, a politikai döntést pedig az ebben cinkosságot vállaló, tudományos szakma, mint a sajátját hitelesíti és népszerűsíti?
Nem adjuk fel azonban azt a reménységünket, hogy egy megújuló szakma méltó partner lehet a laikus igazságkeresőkkel folytatott, építő dialógusban, s egyszer - a hosszú vajúdás után - megszületik az a korszerű Petőfi-monográfia, amely az itt is fölmerülő kérdésekre megbízató válaszokkal szolgál.
Bély, Petőfi Intézet, 2019.
Jegyzetek
[1] Petőfi felmenői között a „Pázsitka” a „Zámbóy”, a „Buckay”, a „Petrech” – családnevek magyarként valószínűsíthetők.
[2] Széchenyi I. naplói. II. 1820-1825. Bp. 1926. 231 és kk. p.
[3] Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. Akadémiai Kvk. Bp. 1955. I.
[4] Petőfi öccse kapta az István – nevet.
[5] A jászkunok 1745-ben megvásárolták az uralkodótól örökös kiváltságaikat, melyek révén gazdasági és társadalmi előnyöket élvezhettek.
[6] Hatvany L. id. m. IV. 350-351.
[7] Petőfi Sándor: A természet vadvirága. Pest, 1844.
[8] A virágnak megtiltani nem lehet; Befordultam a konyhába; Ereszkedik le a felhő; Európa csendes; Fa leszek, ha fának vagy virága; Feltámadott a tenger; Fürdik a holdvilág az ég tengerében; Hallod-e te szegény juhászlegény; Hegyen ülök, búsan nézek le róla; Hull a levél a virágról; Juhászlegény, szegény juhászlegény; Kis lak áll a nagy Duna mentében; Nemzeti Dal; Rózsabokor a domboldalon; Szabadság, szerelem; Szeptember végén; Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem; Színészdal; Tíz pár csókot egyvégből.
[9] Petőfi Sándor: Gróf Teleky Sándorhoz. Koltó, 1846.
[10] Petőfi Sándor: Mért nem születtem ezer év előtt? Pest, 1844.
[11] Benőfi kispappal a hasonló neve miatt, Vachot Imrével, Nagy Károllyal, Klapka Györggyel párbajozott volna.
[12] 1848-ban írja: „…nem is szemrehányásképpen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartoztam…” Hatvany L. id. m. I. 5.
[13] Az uralkodónak jogában állt bárkinek pusztán címert adni elismerésképpen, nemesi előjogok nélkül.
[14] Petőfi Sándor: Élet vagy halál ! Erdőd, 1848.
[15] Az oldalági rokonok családfájából pedig egyértelmű a több tucat magyar családnév alapján, hogy magyar családokról van szó. Lásd: Borzák Tibor: Rokonom Petőfi. BT-Press Kvk. H.n 2016.
[16] A viták – többek között – arról folynak, hogy a vallási előírások mennyire kötelező érvényűek; a vegyes házasságot meg lehet-e kötni protestáns lelkipásztor előtt is, stb.
[17] Közel félszáz szereplőről tudunk, akik ebben a tevékenységben részt vettek, nem beszélve azokról a szerzőkről, akik a szibériai magyarokról a műveikben írtak.
[18] Fekete Sándor: Petőfi forradalma. Bp. 2011. 129-130.
A laikusok számára úgy tűnhet, hogy legfeljebb már csak egyvalamin vitatkoznak Petőfivel kapcsolatban: a szibériai éveiről, az ott feltárt maradványairól. A szakemberek azonban tudják, hogy a közel két évszázad sem volt valamiért elég ahhoz, hogy pontot tegyenek életének nyitva hagyott, egyéb kérdéseire.
A születési idejével kapcsolatban csupán az a bizonyos, hogy 1823. január 1-én keresztelték, s hivatalosan ezzel a dátummal azonosítják a születését. A legtöbb kutató azonban magát a születést korábbra teszi, legalább dec. 31-re, szilveszter éjszakájára, de valószínűsíthető az 1822. esztendő decemberének utolsó hete, sőt, korábbi dátum sem zárható ki véglegesen.
Az „évszázados Petőfi-pör” pedig a születési helye körül bonyolódik. A lexikonban Kiskőröst olvashatjuk, ahol a szülőházát is mutogatják. Nagy embereknél viszont – pl.: Homérosz, Comenius, Cervantes – előfordul, hogy születési helyükért 4-6-8 település egyaránt verseng. Így áll a helyzet Petőfinél: Kiskőrös mellett Bugac, Dunavecse, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kunszentmiklós, Orgovány, Szabadszállás ugyancsak a szülöttjének tartja, s ezt kutatásokkal, tanulmányokkal próbálja bizonyítani. Ezt az értékes, központilag nem támogatott munkát mindegyik esetében csak bíztathatjuk, mert amellett, hogy rengeteg érdekes adalékot tárnak fel, hozzájárulnak ahhoz, hogy egyszer végre a teljes képet áttekinthessük, s a százados pörben méltányos ítélet szülessen.
Petőfi származását illetően az iskolában még azt tanultam néhány évtizede, hogy délszláv, nevezetesen szerb felmenői vannak. Ma azt tanuljuk, hogy minden felmenője szlovák. A Petrovics-név leírásának minden variációja előfordul a dokumentumokon: talán a legrégebbi a tz-vel írt. A magyar hatóság írja át cs-vel, s Petőfi maga – mielőtt fölvette volna a Petőfi – nevet ch-val írta. Itt az vetődik fel, hogy ha a szerb származás elleni döntő érv az, hogy akkor nyilván ortodox felekezetűek lettek volna, ugyanúgy mondható, hogy a szlovák felmenők – bár köztük vannak protestánsok is – többségükben római katolikus felekezetűek, s ezt kellett volna tovább örökíteniük. Ezen logika alapján viszont az ősök lehetnek a 16. században a török elől a Felvidékre húzódó protestáns - közelebbről evangélikus - horvát etnikumhoz tartozók is. Arról, hogy a felmenői között magyarok is vannak, általában nem tesznek említést. [1] Vajon miért?
A származás másik megközelítése során az a kérdés merül fel, hogy ki volt a természetes apa? Széchenyi 1851-ben írja titkárának, hogy Petőfi az ő fia, aki róla írt a Felhők-ciklusban és szemrehányást tesz magának azért, hogy az édesanyját hagyta nyomorban meghalni. A szakma ezt a megnyilatkozást a döblingi őrült gondolatának tekintette, annak ellenére, hogy Széchenyi még ezután évekkel írja a Blick c. könyvét, amitől - s főként a külföldi visszhangjától - a bécsi kormányzat rosszul lett és valószínűleg döntött arról, hogy Széchenyi legyen öngyilkos.
A hivatalosok másik érve, hogy Széchenyi és Hruz Mária nem találkozhattak, mert a gróf abban az időben külföldön tartózkodott. Azonban találtunk adatot arra, hogy járt Aszódon a kritikus időszakban a Podmaniczkyak Zöld Kastélyában, hogy a lótenyésztés hazai kérdéseiről tárgyaljon, [2] s ahová Hruz Mária mint mosónő, évekkel a házasságkötése után is visszajárt dolgozni. Steffi grófot ebben az időben úgy ismerték, mint hírhedt nőfalót, s ahol megfordult, ott a lányos anyák nagyobb gondot fordítottak a leányaik őrzésére, mint máskor.
Tudjuk, hogy Petrovics István székálló legény kezdetben nem ismerte el fiának Petőfit, s a feleségét hűtlenséggel vádolta, mivel a gyermek apjának Hruz Mária korábbi szerelmét - egy székálló legény kollégáját - tartotta. [3] Nem is vette nevére az elsőszülöttet, aki külsőre később sem hasonlított rá. [4]
A döntő kérdés azonban az, hogy a filléreit összerakosgató székálló mészároslegény és a mosónő hogyan kerül abba a helyzetbe az 1820-as évek első felében, mintha egyik napról a másikra egy nagy szerencsejáték- nyeremény birtokába jutottak volna: - anyagilag önállósítják magukat, most már ők vesznek árendába nem is egy, hanem több mészárszéket; házat, kertet, szőlőt, földbirtokot vásárolnak; emiatt Petrovicsot redemptusnak [5] tekintik, aki élhet a kollektív nemesség előjogaival; jelentős állatállományt tart; nagy összegű pénzt ad kölcsön; házi szolgálólányokat alkalmaz; béresekkel dolgoztat. Mindemellett lehetősége nyílik arra, hogy Petőfit taníttassa, aki - ha az iskoláit befejezi - elhelyezkedhetett volna, mint gazdatiszt, jegyző, tanító, evangélikus lelkipásztor, stb. Ezek a pályakép-lehetőségek Petőfi számára nem voltak vonzóak. Ismeretes, hogy később a család tönkrement. De ha a családfő megfontoltabban és kevesebb kockáztatással vezette volna a gazdaságát, akkor feltehetően - az őket is érintő természeti csapások ellenére - a vagyona az élete végéig biztos megélhetést nyújtott volna a számukra. Tehát az eredeti kérdés: - minek köszönhető az, hogy a család jóléte Petőfi születését követően váratlanul és ilyen mértékben föllendült?
Még egy momentum szorul magyarázatra: Petőfi egy bizottság élén találkozik a forradalom idején Széchenyivel. A találkozás csaknem botrányba fullad, mert Széchenyi - ahelyett, hogy tárgyalna - Petőfit veszi szemügyre minden oldalról, s a bizottság értetlen felháborodásának csupán egy véletlen közbelépés vet véget. [6] Széchenyit jobban érdekelte az, hogy Petőfit alaposan szemrevételezze, minthogy a hivatalos ügyeket intézze. Vajon miért?
Érdekes párhuzam lehet az, hogy leírják Petőfi személyiségét, miszerint nem tud társaságban fellépni, másokhoz alkalmazkodni, depresszióra hajlamos és koravén, gőgös, dacos, öntelt, s valamennyi kapcsolatában előbb-utóbb konfliktusokba keveredik, s csupán az írásaiban van elemében, legyen az akár vers, akár próza. Akik így jellemzik, azok szerint - ha nem tett, mondott, írt volna olyat, amiért itthon bizonyosan kivégzik, hanem tovább folytatja polgári életét a szabadságharc után, a végzete akkor is az őrültek házába kerülés vagy az öngyilkosság lett volna - éppen úgy, ahogyan az a "legnagyobb magyarral" is történt. Mindezekkel nem sugalmazni szeretnénk a kérdés egyirányú megválaszolását, hanem inkább sürgetni a kutatását a talán többféle megoldást is magába foglaló problémának.
Újabb kérdés az, hogy milyen társadalmi osztályhoz és réteghez tartozónak tekintette magát Petőfi? A nép gyermekeként mutatkozott be a közönségének, mint eredeti tehetség: "A természetnek tövises vadvirága vagyok én." - vallotta. [7] Ismert költőként is a nép gyermeke kívánt maradni, aki a palota helyett inkább a kunyhót választja. Népies hangvételű líráját a kortárs szakma nem értékelte, mégis átütő sikert ért el vele, s 19 versét, mint örökzöld darabokat ma is népdalként, nótaként, műdalként éneklik. [8] "Én szalmazsákon születém egy Kis mécs borongós fényinél" "Én jóformán azt sem tudom, hogy Ki és mi volt a nagyapám" - verseli a népi sarjadék. [9]
A dolog azonban ott kezd szokatlan lenni, hogy a mészárszék árendásának, a település kocsmárosának a fia a honfoglalók között vitézkedő daliának álmodja magát. [10] Még szokatlanabb, hogy feleségül akar venni egy dúsgazdag bankárleányt, aki később grófné lesz, azután egy másik, jól szituált nemes kisasszonyt, aki pedig inkább majd egy főnemes neje lesz. Hogyan gondolhatta ezt komolyan a maga szegénylegénységében? Ide tarozik, hogy célba lőni és vívni tanult, hogy párbajozhasson. Erre négy alkalommal majdnem sor került, [11] de mindannyiszor elmaradt. Párbajozni azonban csak az párbajozhatott, aki párbajképes volt, vagyis nemes ember. A segédeinek fölkért barátai komolyan vették párbajképességét. Ezért kérdés, hogyan értelmezzük azt a kijelentését, mellyel a nemességhez tartozónak nyilvánította magát? [12]
Apja a redemptussága előtt nem jelezte, hogy nemes lenne. A Kiskunságban a kollektív nemesség előnyeit élvezte, de amikor földjeit elvesztette, akkor a redemptusságtól is megvált, s ezt Petőfi sem örökölhette. Csergheő Géza kimutatta, hogy I. Leopold magyar király nemesi címert adományozott 1667-ben Petrovics Mártonnak és Petrovics Jánosnak, amit 1668-ban Vágújhelyen kihirdettek. Márton fia György 1754 előtt Nyitrába költözött, majd innen Aszódra. Négy fia között Tamás Petőfi nagyapja, akinek szintén négy fia között találjuk Istvánt, Petőfi apját. Ha ez a levezetés helyes, vajon miért nem élt nemesi előjogaival Petőfi apja? Nehezen elképzelhető, hogy nem tudott róla, de az is lehetséges, hogy mivel nem hirdették ki a vármegyében, nem tudta igazolni. Ugyancsak elképzelhető, hogy pusztán armalistaként – ha csupán az volt - nem illették meg a nemesi kiváltságok. [13]
Petőfinek ezt a nemesi származását az 1960-as évek első felétől cáfolták. Az igazság azonban az, hogy sem az állítás, sem a cáfolat nem áll teljesen biztos lábakon, mindkettő további kutatást követel. Viszont ezután sem tudjuk, mire gondoljunk azzal kapcsolatban, hogy Petőfi a nemesi rendhez tartozónak nyilvánítja magát?
Petőfi már a harmadik nemzedékét képviselhette annak a családnak, mely színmagyar településeken élte az életét és magyarnak vallotta magát. Apja verekedett, ha tótnak csúfolták és "a vén zászlótartóként" került a szabadságharc honvédjeinek sorába. Petőfi mellé magyar dajkát fogadtak. Fiának természetes volt a magyarság tudatos vállalása: "Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék..." [14] még akkor is, ha édesanyja törte a magyart - bár folyékonyan beszélte - és az iskolás évei alatt többnyire szlovák és német környezetben találta magát. [15] Öccse is hasonlóképpen, ’48-as honvédtisztként is bizonyította magyarságát.
A 19. század első felében a felekezethez tartozás még felülírja a nemzetiségi hovatartozást. Viszont a felekezeti hovatartozásból egyenesen következtetnek arra, hogy valaki mely nációnak a gyermekeként született. Petőfit ezért zavarja, hogy evangélikusnak keresztelték, s ha Kiskőröst emlegetik, mindenki tudja, hogy az szlovák-magyar közösség, és egyébként sem a Kiskunság része hivatalosan. Ezért ő a Kiskunságot, s azon belül a magyar Kiskunfélegyházát emlegeti inkább a szülőföldjeként.
Számára tehát a felekezetiség, az egyház, legtöbbször bosszantó tényező. Evangélikusságát igyekszik elhallgatni, kikerülni és előfordul hogy protestánsnak, reformátusnak vallja magát. De az is megtörténik, hogy - Prielle Kornéliával kötendő, tervezett házassága kapcsán – pl. kész átállni római katolikus felekezetűnek. Van, hogy római katolikus keresztelőn vállalja a keresztapa szerepét, ami azzal a kötelezettséggel jár, hogy – amennyiben komolyan veszi - felelős a gyermek római katolikus neveléséért. Tényleges - Szendrey Júliával kötendő - házassága alkalmával reverzálist ad: bár ő protestáns, hozzájárul, hogy minden születendő gyermekét római katolikusnak kereszteljék.
Nála tehát a felekezet teljesen periférikus téma, ugyanakkor olyan probléma, ami orvoslásra szorul. Éppen az 1830-40-es években folynak nagy viták az egyházi anyakönyvezés helyett a polgári anyakönyvezés bevezetéséről, amire ugyan csak 1895-ben kerül sor, de Petőfi ismerősei között mindennapos beszédtémát jelentettek a nem egyszer botrányos esetek. [16]
Petőfinek nem volt személyes Isten-élménye, ami pl. Balassinál, Adynál páratlan istenes versekben is jelentkezett. Ő csupán használja a 19. század - a maihoz képest sokkal kevésbé szekularizált - gondolkodásmódját és sokkal vallásosabb nyelvezetét.
Következésképpen van több, mint 30 verse, melyek istenes frazeológiával íródtak, de valójában nem istenes versek: a vallási kifejezései világi értelmezéssel oldhatók fel. Az ő hite a népi vallásosság szintjén közelíthető meg, ahol a tételes vallásosság helyett inkább a pogány elemek szerepelnek: - mitologikus végzet, babonaság, áldozat, átok, boszorkány, ördög, halál-romantika, tündérvilág, stb. Az egyházat, a papokat rendszerint erőteljes kritikával illeti, s szóhasználatában az istenkáromlásig is elmegy.
Számára tehát a felekezetiség főként a nemzeti hovatartozás mutatójaként jelentős és leginkább bosszantó tényező. Az örökölt és személyesen is vállalt magyarságának tudatosságával megelőzte a korát, a szülőföldjének országgyűlési követválasztásán azonban ez sem volt elég. Az akkor még egységes történelmi Magyarország többségi, törzsökös magyarsága nem küldött az országgyűlésbe olyan kétes hírű valakit, akit költőként elismertek ugyan, de abban az időben ez nem sokat nyomott a latba, s akiről viszont azt terjeszthették, hogy tót vezér akar lenni, mellesleg orosz kém, s republikánus programjának része az uralkodó dinasztia és az arisztokrácia kiirtása francia mintára.
A követválasztás elbukását követően Petőfi a közéleti tényezőket, akik közé be akart kerülni, az akasztófára sem tartja érdemesnek és a jövő programját a számára az égető szociális kérdések, s a társadalmi igazságtalanság radikális változtatásokkal történő kijavítása jelenti. 1848-tól tehát fokozottan a "respublika" ideájának él és ítéletével válogatás nélkül, mindenkit megbélyegez, aki nem ért vele egyet. Amíg korábban a hazai tájnak, a magyar nyelvnek, a nemzetért lobogó társaságainak köszönhetően a tollát a magyar szellem vezette, ettől fogva a francia és német közvetítéssel hozzánk eljutó, az emberiség egészére kiterjesztett és fanatikusan képviselt "világszabadság" vált politikai programjává és egyben "vallásává". Ez utóbbiról már nem mondhatjuk, hogy a magyar föld terméke, főként nem a magyar népiességé. Személyében már nem a magyar szellem sajátos képviselőjét láthatjuk, amikor törvényszerűen elszakad mind a hazai, mind a külországi realitások talajától.
A szigorú rendőri és politikai ellenőrzés ellenére, Szibéria és Magyarország között folyamatos volt az üzenetváltás. [17] „…a szibériai Petőfi-legendának legújabb feltámasztása annak a Swiegel Ferencnek 1940-es elképzelésére alapozódik, aki szerint a kunszentmiklósi Baky – családdal költőnk baráti kapcsolatban állt, nekik leveleket küldött oroszországi fogságából, s e levelek ma is megvannak.” – írja a szkeptikus Petőfi-kutató. [18] Ezt közölte a Magyarság c. folyóirat 1940. aug. 11-i száma. Az említett hagyaték Herpay Gábor (Szabadszállás, 1885 – Debrecen, 1946) megyei főlevéltárnok, Hajdú Vármegye főispánja gondozásába kerülhetett és feltehetően akkor tűnt, vagy pusztult el, amikor a szovjet katonák 1945-ben levéltárának a csaknem egészét megsemmisítették.
Annak a feltételezésemnek a bizonyítása is további kutatás igényel, hogy Szendrey Júlia tisztában volt azzal, hogy egykori férjének a sorsa Szibériában folytatódik.
Minél pontosabban megválaszoltak Petőfi életének a nyitott kérdései, annál több párhuzamra, vagy egyenesen kapcsolatra bukkanhatunk a szibériai éveit illetően.
Expozénkban tehát magától értetődő, régóta választ váró kérdések merültek fel:
- Költőnk pontosan mikor született?
- Hol látta meg a napvilágot?
- Felmenői között mennyiben találunk szerb, szlovák, horvát, magyar ősöket?
- Tisztázott-e a természetes apa kérdése?
- Minek köszönhető a család jólétének föllendülése Petőfi születését követően?
- Miért állították, hogy Széchenyi és Hruz Mária nem találkozhatott, amikor ezt nem lehet kizárni?
- Miért minősítették Széchenyit őrültnek a honfitárs kutatók, amikor bizonyította, hogy szellemi képességeinek egészében a birtokában volt?
- Miért nem veszik figyelembe azokat a tanúvallomásokat, melyek arról szólnak, hogy az apja – Petrovics István - sokára és nehezen fogadta el fiának?
- Mi a magyarázata Széchenyi és Petőfi botrányba fulladó találkozásának?
- Mi indokolja, hogy Petőfi szegényen is a nemes ifjú szerepére készült?
- Hogyan kommentálják, hogy Petőfi a nemesi rendhez tartozónak vallja magát?
- Miért nincs érdemi párbeszéd a laikus kutatók és a szakma képviselői között?
- A közvélemény miért nem kap objektív tájékoztatást az időszerűen fölmerülő kérdésekről és a megoldási kísérletekről?
- Miért nem korrigálja állásfoglalását a történész szakma és mondja ki, hogy 1849-ben az oroszok vittek foglyokat Szibériába?
- Miért nem készült el az eltűnésének, s a szibériai éveinek a monográfikus feldolgozása?
- Miért nem regisztrálták és elemezték az említett korszak Szibériából Magyarországra érkezett, vonatkozó dokumentumait?
- Miért nyilvánítják hiteltelennek a korabeli szibériai és magyarországi kapcsolatok több tucat szereplőjének tanúságtételét?
- Miért nem foglalkoztak az irodalomtudomány hivatottjai a szibériai verseinek a magyarra fordításával és elemzésével?
- Miért nem publikálhatta Szuromi Lajos egyetemi tanár a szibériai vers esetében a Petőfi szerzőségét igazoló tanulmányát?
- Miért nem nyilvánulhat meg az össznemzeti kegyeletadás Petőfi Sándor földi maradványainak méltó eltemetése alkalmával?
Minden tiszteletem az irodalomtudomány szorgos munkásaié, akik Petőfi ürügyén számtalan elméleti kérdést tárgyaltak és tárgyalnak. Azt azonban nem értem, hogy a számtalan elvont téma mellett, amikkel foglalkoztak, a föntiekben fölmerült kérdésekre a tanszékek, intézetek, Petőfi Társaságok, egyéb tudományos, irodalmi műhelyek, irodalomtörténész tudósok, mindeddig hogyan nem tudtak megfelelőbb válaszokat találni? Benyomásom szerint sokan éltek Petőfiből, de kevesen végezték el azt a munkát, amit életének és művének a feltárása megkövetelt. Kinek használ az, ha a lexikonokban a sokszorosan megcáfolt adatok maradnak, vagy az, hogy elhallgatják lelkes kutatók eredményeit és azokat „ellenségnek” tekintve befogják az igazságkeresők száját? S ha ennyi idő alatt képtelenek voltak előbbre jutni a legnagyobb magyar költő személyi adatainak a kutatása terén, milyen erkölcsi és szakmai alapon diktálnak elítélő véleményt azokra, akik pl. az 1849. évi eltűnését, szibériai éveit, s a 34 éves költő szellemi hagyatékát, a száműzetésében írt verseit kutatják? Rendjén van-e az, hogy a tudományos eredményt a politikai határozat mondja ki, a politikai döntést pedig az ebben cinkosságot vállaló, tudományos szakma, mint a sajátját hitelesíti és népszerűsíti?
Nem adjuk fel azonban azt a reménységünket, hogy egy megújuló szakma méltó partner lehet a laikus igazságkeresőkkel folytatott, építő dialógusban, s egyszer - a hosszú vajúdás után - megszületik az a korszerű Petőfi-monográfia, amely az itt is fölmerülő kérdésekre megbízató válaszokkal szolgál.
Bély, Petőfi Intézet, 2019.
Jegyzetek
[1] Petőfi felmenői között a „Pázsitka” a „Zámbóy”, a „Buckay”, a „Petrech” – családnevek magyarként valószínűsíthetők.
[2] Széchenyi I. naplói. II. 1820-1825. Bp. 1926. 231 és kk. p.
[3] Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. Akadémiai Kvk. Bp. 1955. I.
[4] Petőfi öccse kapta az István – nevet.
[5] A jászkunok 1745-ben megvásárolták az uralkodótól örökös kiváltságaikat, melyek révén gazdasági és társadalmi előnyöket élvezhettek.
[6] Hatvany L. id. m. IV. 350-351.
[7] Petőfi Sándor: A természet vadvirága. Pest, 1844.
[8] A virágnak megtiltani nem lehet; Befordultam a konyhába; Ereszkedik le a felhő; Európa csendes; Fa leszek, ha fának vagy virága; Feltámadott a tenger; Fürdik a holdvilág az ég tengerében; Hallod-e te szegény juhászlegény; Hegyen ülök, búsan nézek le róla; Hull a levél a virágról; Juhászlegény, szegény juhászlegény; Kis lak áll a nagy Duna mentében; Nemzeti Dal; Rózsabokor a domboldalon; Szabadság, szerelem; Szeptember végén; Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem; Színészdal; Tíz pár csókot egyvégből.
[9] Petőfi Sándor: Gróf Teleky Sándorhoz. Koltó, 1846.
[10] Petőfi Sándor: Mért nem születtem ezer év előtt? Pest, 1844.
[11] Benőfi kispappal a hasonló neve miatt, Vachot Imrével, Nagy Károllyal, Klapka Györggyel párbajozott volna.
[12] 1848-ban írja: „…nem is szemrehányásképpen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartoztam…” Hatvany L. id. m. I. 5.
[13] Az uralkodónak jogában állt bárkinek pusztán címert adni elismerésképpen, nemesi előjogok nélkül.
[14] Petőfi Sándor: Élet vagy halál ! Erdőd, 1848.
[15] Az oldalági rokonok családfájából pedig egyértelmű a több tucat magyar családnév alapján, hogy magyar családokról van szó. Lásd: Borzák Tibor: Rokonom Petőfi. BT-Press Kvk. H.n 2016.
[16] A viták – többek között – arról folynak, hogy a vallási előírások mennyire kötelező érvényűek; a vegyes házasságot meg lehet-e kötni protestáns lelkipásztor előtt is, stb.
[17] Közel félszáz szereplőről tudunk, akik ebben a tevékenységben részt vettek, nem beszélve azokról a szerzőkről, akik a szibériai magyarokról a műveikben írtak.
[18] Fekete Sándor: Petőfi forradalma. Bp. 2011. 129-130.
