Kovács Emőke
A NAGY TRAGÉDIÁK FEKETE HUMORA
Marjane Satrapi: Persepolis
Persepolis megelevenítése nem lehetett könnyű feladat Marjane Satrapi számára. Memoárjában átfogó képet kaphatunk Iránról és a korabeli generációról, melyről a világnak sokszor téves fogalmai vannak. Művében érezhető a társadalomkritika és ugyanakkor a politikától való mentesség is. Képregénye egy rendkívül izgalmas, hozzánk európaiakhoz távol álló világot mutat be. Középpontjában nem a politikai események állnak, hanem egy hétköznapi család élete. Sejthetjük, hogy Marjane Satrapi nem a saját életét akarja grandiózussá tenni a képregény megjelentetésével, hanem az iráni családok kiszolgáltatott életét szeretné az olvasók elé tárni, a valóság és a fikció elemeinek keverésével. A történelmi események bár előtérben vannak és mindvégig az események mozgatórúgóiként szolgálnak, a narrátor hangja többször is megszakítja a több szálon futó eseményeket: kiszól belőlük, az intim zónák személyes értintettsége által felfüggeszti azokat. Így történhet meg az, hogy látjuk és olvassuk egyszerre a kis Satrapit, amint Istenhez beszél, édesanyját és édesapját próbálja meggyőzni a politikai érintettségéről, majd ahogyan mindez a tér megszűnik a saját terébe vonulva.
A monológok és a képek együttese egy külön világot alkotnak, ahol már nincs szó sem politikáról, sem földrajzi elhelyezkedésről: a megélt események belső ideje lesz a mérvadó, ahol Satrapi egy ugyanolyan kislány, mint bárki más a földön. A külvilág és a jelenetezések ebben az értelemben sokszor csak ürügyként szolgálnak a főszereplő önelemzéshez, hiszen a képregény terei speciális terek: az olvasó nem tud teljes mértékben elszakadni a tényektől, az önéletleírás kísértetétől, ugyanakkor benne van a fikció elegye is, hiszen ez egy megkonstruált tér, melyben a grafikus-írónő a főhősben önmaga és társai figuráját alkotta meg. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a képregény perspektívák játéka: ugyanaz a történet több nézőpontból is olvasható-látható. Nem lehet azt mondani, hogy a szöveg vagy éppen a kép fontosabb lenne ebben a konstrukcióban, hiszen a képregény velejét éppen az erős verbális megfogalmazások adják, melyek semmiképpen nem választhatóak le a képekről.
A könyv borítóján megjelenő Marjane Satrapi sokat sejtetően tekint ránk vissza: a gyereknek szomorú arckifejezése van, szöges ellentétben áll a feketében ücsörgő kisgyermek képe a vidám háttérszínnel, meglehetősen kontrasztos, akárcsak a képregény maga. Az egyes fejezetek elválasztó száma a mozikban vetített régi filmek kezdésére utal, s nem is véletlen, hiszen ahogyan kiderült, a képregény tökéletesen alkalmas a megfilmesítésre is. Az első részben a csöpp kislánnyal ismerkedünk meg, s bizton állíthatjuk, hogy nagyon emberi, ahogyan be van mutatva. Az ő szemszögéből látjuk a világot, s különös hatást vált ki bennünk, felnőttekben, hiszen rákényszerít az értelmezésre, a tragédiák másképp meglátására. A fekete humor éppen ebben rejlik: a kislány teljesen szocializálódik a háborúkkal, a nehézségekkel, fel sem tűnik neki, hogy ez lehetne esetleg másként, hiszen számára ez a normális. A gyerekek kivégzőset játszanak, a lányok nem értik miért kell kendőt viseljenek, ennek ellenére mindennek a gyermekek szempontjából nincs különösebb jelentősége, legalábbis egy ideig. Nekük ugyanúgy játéktér ez az állapot, mint a nyugatiaknak a békés játszóterek: a felnőttek perspektívája azonban egyértelműen más. Satrapi Marxszal hasonlítja össze az istent, prófétának képzeli magát, naphosszat bújja a politikai írásokat, hiszen otthon napi téma a politika, a háborúk, a kivégzések.
Ahogyan nő egyre inkább meglátszik, hogy intellektuális, liberális elveket valló családból származik, ugyanakkor konfliktusai ezzel párhuzamosan gyarapodnak a konzervatív Iránnal. Rajongása az intellektuális világ iránt tagadhatatlan, szülei ezt az igényt mindenképpen beleszeretnék nevelni lányukba. Egy ideig még buzgón keresi családjában az igazi hősőket, egy idő után azonban be kell látnia, hogy hősnek lenni egyáltalán nem könnyű, sőt nagyon veszélyes. Folyamatos fejlődésben, növekvésben van bemutatva Satrapi, hiszen kiskorától felnőttkoráig követhetjük végig, nincs egy stabil állapot, ahol esetleg azt mondhatnánk, hogy figurája megrekedt, révbe ért vagy elveszett. Képregényként Satrapi figurája a cselekvőé, a folyamatosan kereső emberé: gyermeki csínytevésein is áttetszik az, hogy jelleme fő pillére a lázadás, a meg nem alkuvás. Az Iron Maiden poszter, a Nike adidas cipő, a Michel Jacksonos kitűző a nyugati kultúrával köti össze, s ezeknek a szimbolikus tárgyaknak a bemutatásával azt is illusztrálja, hogy a diktatúra teljes mértékben még sem tudta legyőzni az emberi szabadságot és modernizációt: furán komikus hatást váltanak ki, ahogyan ezek a mellékútak feltűnnek a regényben.
A képregény felejthetetlen momentumai közé tartozik az amikor Satrapi kikerül a modern európai városba, az 1984-beli Ausztriába. Minden új számára, szinte sokként éri az a rengeteg új információ. Szobatársáról képzelődik, megjegyzi, hogy szeretné ha az új szobatársa Heidihez hasonlítana, aztán végül egy német szobatársat kap, akivel nem tud értekezni, csak ülnek egymással szemben a két ágyon és mosolyognak. A Knorr levestől sincs Marjane elragadtatva, akárcsak a televizíótól sem. Ez a rész azért is különösen érdekes, mert egy más szemszögből mutatja be az európai civilizációt és életfelfogást, megmutatja a művelt külföldi perspektíváját és kitágítja az olvasóét. A rengeteg humoros rész ellenére gyakran van a visszaemlékezésben, olyasmi, hogy bűntudatom volt, nem éreztem jól magam, honvágyam volt. Az emigráltak és a magányos kamaszlány gyötrődése ez, aki nem egészen tudja, hogy hogyan kell modernek és nőnek lenni – ez a társadalom pedig pontosan ezt a két dolgot várja el tőle.
Ügyetlenségei és félresikerült próbálkozásai ellenére a humor minden esetben segít neki túlélni és megmaradni, s bár a szabadságot nem így képzelte el, most mégis annak közepében került az összes hátránnyal és előnnyel együtt. Számára a szabadság ambivalens értékfogalom – kultúrájában harcolnia kellett ezért a szabadságért, bátorságával ki kellett érdemelnie, itt ebben a világban éppen az ellenkezője történik: túl kell élnie a szabadságot, amely sokszor a szabadosság fogalmával egyenértékű. Marjane jó tanulmányai ellenére a züllés útjára lép, bár nem szánt szántdékkal: ahhoz, hogy beilleszkedhessen a többiek közé nagy árat kell fizetnie: az alterosok befogadják, de a csoporthoz tartozás részeként neki is cigarettáznia, drogoznia kell. Ez még önmagában nem is lenne baj, hiszen mindig nagyon elővigyázatos, azt is tudja, hogy ezt nem az élvezetért önmagáért csinálja, hanem mert akar valaki lenni, akar valakihez tartozni. A bajt pedig éppen ez a hiányérzet okozza, hiszen szükségeszerű az identitásának az újraértelemezése és újrafogalmazása. Külföldi tartozásának végén pedig teljes az otthontalanság érzete: utcára kerül és lebetegszik.
A visszatérés semmivel sem könnyebb Marjane számára, hiszen miután nem sikerült teljesítenie, valakivé válnia (ezt ő fogalmazza így meg), nagyon nehéz az újbóli szembesülés Irán konzervativizmusával és a saját elbukásával. Otthon nagy szeretettel fogadják a szülők és a rokonok, de ez számára mind terhet jelent. Depresszióba esik, az iráni pszichológusok nem tudnak segíteni rajta, az egyik orvos pedig pirulákat ír fel amelynek hatására a lánynak hallucináció lesznek. A dolog odáig fajul, hogy Marjane öngyilkosságot fontolgat, az identitásvesztést jelölve meg fő oknak.
A képregényben nagyszerűen vannak megjelenítve a különböző tragédiák, hiszen nem kivülről, hanem belülrő átélt és túlélt történetek ezek, melyek valamiféle látszatot szándékoznak leleplezni. Az új nézőpont számos problémára, társadalmi jelenségre hívja fel a figyelmet, s bár szórakoztató műfajnak számít, az ember mégis ennél jóval többet kap. Sartre, Descartes, iszlám, Michael Jackson hogyan férhet össze mind egy helyen – kérdezhetnénk, válasz rá a könyv, mely nem kevesebbről és nem többről, mint a kultúrák közötti kapcsolatról és a mindenkori létnek a problémáiba avat be, kicsit másképpen, kicsit talán ismerősen.
FORRÁSANYAG
1. Marjani Satrapi: Persepolis, Editura Art, ford. franciából románra Mihaela Dobrescu, Bukarest, 2010.
2. Marjani Satrapi blog: http://seven671224.wordpress.com/
3. Graphic novels: http://www.randomhouse.com/highschool/RHI_magazine/pdf/schluep.pdf
A monológok és a képek együttese egy külön világot alkotnak, ahol már nincs szó sem politikáról, sem földrajzi elhelyezkedésről: a megélt események belső ideje lesz a mérvadó, ahol Satrapi egy ugyanolyan kislány, mint bárki más a földön. A külvilág és a jelenetezések ebben az értelemben sokszor csak ürügyként szolgálnak a főszereplő önelemzéshez, hiszen a képregény terei speciális terek: az olvasó nem tud teljes mértékben elszakadni a tényektől, az önéletleírás kísértetétől, ugyanakkor benne van a fikció elegye is, hiszen ez egy megkonstruált tér, melyben a grafikus-írónő a főhősben önmaga és társai figuráját alkotta meg. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a képregény perspektívák játéka: ugyanaz a történet több nézőpontból is olvasható-látható. Nem lehet azt mondani, hogy a szöveg vagy éppen a kép fontosabb lenne ebben a konstrukcióban, hiszen a képregény velejét éppen az erős verbális megfogalmazások adják, melyek semmiképpen nem választhatóak le a képekről.
A könyv borítóján megjelenő Marjane Satrapi sokat sejtetően tekint ránk vissza: a gyereknek szomorú arckifejezése van, szöges ellentétben áll a feketében ücsörgő kisgyermek képe a vidám háttérszínnel, meglehetősen kontrasztos, akárcsak a képregény maga. Az egyes fejezetek elválasztó száma a mozikban vetített régi filmek kezdésére utal, s nem is véletlen, hiszen ahogyan kiderült, a képregény tökéletesen alkalmas a megfilmesítésre is. Az első részben a csöpp kislánnyal ismerkedünk meg, s bizton állíthatjuk, hogy nagyon emberi, ahogyan be van mutatva. Az ő szemszögéből látjuk a világot, s különös hatást vált ki bennünk, felnőttekben, hiszen rákényszerít az értelmezésre, a tragédiák másképp meglátására. A fekete humor éppen ebben rejlik: a kislány teljesen szocializálódik a háborúkkal, a nehézségekkel, fel sem tűnik neki, hogy ez lehetne esetleg másként, hiszen számára ez a normális. A gyerekek kivégzőset játszanak, a lányok nem értik miért kell kendőt viseljenek, ennek ellenére mindennek a gyermekek szempontjából nincs különösebb jelentősége, legalábbis egy ideig. Nekük ugyanúgy játéktér ez az állapot, mint a nyugatiaknak a békés játszóterek: a felnőttek perspektívája azonban egyértelműen más. Satrapi Marxszal hasonlítja össze az istent, prófétának képzeli magát, naphosszat bújja a politikai írásokat, hiszen otthon napi téma a politika, a háborúk, a kivégzések.
Ahogyan nő egyre inkább meglátszik, hogy intellektuális, liberális elveket valló családból származik, ugyanakkor konfliktusai ezzel párhuzamosan gyarapodnak a konzervatív Iránnal. Rajongása az intellektuális világ iránt tagadhatatlan, szülei ezt az igényt mindenképpen beleszeretnék nevelni lányukba. Egy ideig még buzgón keresi családjában az igazi hősőket, egy idő után azonban be kell látnia, hogy hősnek lenni egyáltalán nem könnyű, sőt nagyon veszélyes. Folyamatos fejlődésben, növekvésben van bemutatva Satrapi, hiszen kiskorától felnőttkoráig követhetjük végig, nincs egy stabil állapot, ahol esetleg azt mondhatnánk, hogy figurája megrekedt, révbe ért vagy elveszett. Képregényként Satrapi figurája a cselekvőé, a folyamatosan kereső emberé: gyermeki csínytevésein is áttetszik az, hogy jelleme fő pillére a lázadás, a meg nem alkuvás. Az Iron Maiden poszter, a Nike adidas cipő, a Michel Jacksonos kitűző a nyugati kultúrával köti össze, s ezeknek a szimbolikus tárgyaknak a bemutatásával azt is illusztrálja, hogy a diktatúra teljes mértékben még sem tudta legyőzni az emberi szabadságot és modernizációt: furán komikus hatást váltanak ki, ahogyan ezek a mellékútak feltűnnek a regényben.
A képregény felejthetetlen momentumai közé tartozik az amikor Satrapi kikerül a modern európai városba, az 1984-beli Ausztriába. Minden új számára, szinte sokként éri az a rengeteg új információ. Szobatársáról képzelődik, megjegyzi, hogy szeretné ha az új szobatársa Heidihez hasonlítana, aztán végül egy német szobatársat kap, akivel nem tud értekezni, csak ülnek egymással szemben a két ágyon és mosolyognak. A Knorr levestől sincs Marjane elragadtatva, akárcsak a televizíótól sem. Ez a rész azért is különösen érdekes, mert egy más szemszögből mutatja be az európai civilizációt és életfelfogást, megmutatja a művelt külföldi perspektíváját és kitágítja az olvasóét. A rengeteg humoros rész ellenére gyakran van a visszaemlékezésben, olyasmi, hogy bűntudatom volt, nem éreztem jól magam, honvágyam volt. Az emigráltak és a magányos kamaszlány gyötrődése ez, aki nem egészen tudja, hogy hogyan kell modernek és nőnek lenni – ez a társadalom pedig pontosan ezt a két dolgot várja el tőle.
Ügyetlenségei és félresikerült próbálkozásai ellenére a humor minden esetben segít neki túlélni és megmaradni, s bár a szabadságot nem így képzelte el, most mégis annak közepében került az összes hátránnyal és előnnyel együtt. Számára a szabadság ambivalens értékfogalom – kultúrájában harcolnia kellett ezért a szabadságért, bátorságával ki kellett érdemelnie, itt ebben a világban éppen az ellenkezője történik: túl kell élnie a szabadságot, amely sokszor a szabadosság fogalmával egyenértékű. Marjane jó tanulmányai ellenére a züllés útjára lép, bár nem szánt szántdékkal: ahhoz, hogy beilleszkedhessen a többiek közé nagy árat kell fizetnie: az alterosok befogadják, de a csoporthoz tartozás részeként neki is cigarettáznia, drogoznia kell. Ez még önmagában nem is lenne baj, hiszen mindig nagyon elővigyázatos, azt is tudja, hogy ezt nem az élvezetért önmagáért csinálja, hanem mert akar valaki lenni, akar valakihez tartozni. A bajt pedig éppen ez a hiányérzet okozza, hiszen szükségeszerű az identitásának az újraértelemezése és újrafogalmazása. Külföldi tartozásának végén pedig teljes az otthontalanság érzete: utcára kerül és lebetegszik.
A visszatérés semmivel sem könnyebb Marjane számára, hiszen miután nem sikerült teljesítenie, valakivé válnia (ezt ő fogalmazza így meg), nagyon nehéz az újbóli szembesülés Irán konzervativizmusával és a saját elbukásával. Otthon nagy szeretettel fogadják a szülők és a rokonok, de ez számára mind terhet jelent. Depresszióba esik, az iráni pszichológusok nem tudnak segíteni rajta, az egyik orvos pedig pirulákat ír fel amelynek hatására a lánynak hallucináció lesznek. A dolog odáig fajul, hogy Marjane öngyilkosságot fontolgat, az identitásvesztést jelölve meg fő oknak.
A képregényben nagyszerűen vannak megjelenítve a különböző tragédiák, hiszen nem kivülről, hanem belülrő átélt és túlélt történetek ezek, melyek valamiféle látszatot szándékoznak leleplezni. Az új nézőpont számos problémára, társadalmi jelenségre hívja fel a figyelmet, s bár szórakoztató műfajnak számít, az ember mégis ennél jóval többet kap. Sartre, Descartes, iszlám, Michael Jackson hogyan férhet össze mind egy helyen – kérdezhetnénk, válasz rá a könyv, mely nem kevesebbről és nem többről, mint a kultúrák közötti kapcsolatról és a mindenkori létnek a problémáiba avat be, kicsit másképpen, kicsit talán ismerősen.
FORRÁSANYAG
1. Marjani Satrapi: Persepolis, Editura Art, ford. franciából románra Mihaela Dobrescu, Bukarest, 2010.
2. Marjani Satrapi blog: http://seven671224.wordpress.com/
3. Graphic novels: http://www.randomhouse.com/highschool/RHI_magazine/pdf/schluep.pdf
