Józsa István
KÖVEK SZAVA
Részlet

​

I. István király. Esmént válaszokért indulék Hozzá, azokért az válaszokért, az melyeket 1996 jeleneimben, házakban, utczákban, emberekben, könyvekben nem lelék. Úgy értem ezért, hogy Ő maga hívott vala magához, mert nem kívánhaték továbbra is mintegy légüres térben járni-kelni. Nagy király. En jonhomban lakozik ezer és egyszáz esztendők óta, Hozzá szólok, kezeibe kapaszkodom, mondaná meg végre, merre vigyen léptem. Elveszíté már fontosságát, hogy ezerszáz éveimnek visszaszámlálása álom vala-é vagy sem, a képzelt dolgok valósága burjánzón tovább és tovább ragozza magát, nem bonyolítván penig eközben teremtőjük torna czipője előtt az haladást. Sőt. Isten után szabadon, mondám. Bármikor érkezheték tehát, amikor csak ándungot érzék magamban. (...) De minden alkalommal röpültem vala, az mikoron hívott vala magához, és addig maradék és addig beszélgetek Vele tróntermében, az melly estvére kiürüle, reggelenként meg tele, majd esmént kiürüle, az míg el bocsátott vala.

A trónján ült vala, a teremben valamely jó évezred előtti éjszaka csendje — hallgatása... — és setétsége honolt. Annak rendje és módja szerént meg kérdezett vala, de nem ám, mint valamely utazót, királyi hivatalossággal. Megdöbbenésemre most, sokadszori látogatásomra teve fel az kérdést, az mellyet másoknak elsőre vala szokásban. És hogy kérdett vala! Nem is kérdés vala az, hanem mert erőst kérdőre vont. Hogy tudom-e, honnan jöttem, ki vagyok és mit akarok. Én meg... Hát ezért az válaszért mentem vala Hozzá.

— Magyar — hunyorogtam —, aki ezeregyszáz év után sem tudja, hogy ki. Csak azt, hogyaszongya, hogy más, mint akik körülötte élnek, azt is, hogy más utat keresek, mint ahonnan apáim után indulnom kell, és még azt, hogy ki szeretnék lenni.

— Erdély — mordult.

— Erdély — biccentettem én is. — Itt a magyar szíve szerint eztán is magyar lenne. De az esze után megy. Magyarország... most éppen Amerikát akar.

Elbeszéltem, hogy Magyarország, hogy közvélemény-kutatás, hogy fiataloknak nemrég feltették az örökké kellemetlen kérdést, hogy büszkék-e arra, hogy magyarok. A legtöbben azt felelték, hogy — nem. Inkább születtek volna angolnak, amerikainak.

— De hát... nem is lehetnek büszkék — dünnyögtem. Hogy az egyszerűen állapot, amelybe beleszülettek, az ember az eredményeire lehet és legyen büszke. Szóval — mondtam végül — az akarásban magyarok voltak. És ezt nem tudták, és nem mondták meg nekik. Pedig égen-földön mindennek az akarat a mozgatója. Íme hát, Királyom. Van ebben a magyarban ma is egy akkora akarás, egy olyan nagyot akarás, ő a nagyot akarásban önmaga.

— És ezen túl? — kérdezte halkan a Király. Közben mosolyogni igyekezett, de a mosolyában, vagy inkább abban, ahogy villámló szeme nem mosolygott együtt az ajkaival, láttam az elégedetlenséget. És éreztem benne azt a feszültséget, sőt félelmet, hogy hátha most válasz... nincs tovább.
 
— Az ő megoldása az — feleltem gyorsan, szinte hadarva —, hogy... nem ebben az állapotban, ebben a velünk született állapot-ban keressük azt a boldogságszerű valamit — mert ha pengetjük is, hogy "ugyanmá', ilyesmit, manapság", azért titkon, kényelmesen csak azt keressük —, hanem mindig és mindenféle állapoton kívül. Mindig ott — nem tudjuk, micsodán — túl... Mindez még lehetne gyermekien romantikus. De valójában azt jelenti, hogy... így se vón jó, úgy se vón jó, sehogyan se vóna jó. Mintha a Teremtő a nyelvükbe zárta volna ezeket az embereket. Királyom, új honfoglalás. Én a nyelv egy más emeletéről jöttem, újabb emeletet keresek. Tudom, ott lesz, ahova lépek, de — és itta nagyobb nyomaték kedvéért szünetet tartottam — előbb tudnom kell, merre forduljak. Az első lépés a fontos, kezdetben dől el minden, ezért jöttem Hozzád. Tőled indulnék. "Magyar" — mondtam, és felkészültem arra, hogy a Királynak ezzel már elege van belőlem, és ha leintene, azonnal búcsúzom.
— Szemléletében ma is vándor.
 
A Király felállt és felém indult, jobb kezével maga után rántotta könnyű palástját, az pedig puhán lendült körülötte. Hozzám lépett, és amint fejet hajtottam volna előtte, vállamra tette a kezét. Hosszan nézett a szemembe. Aztán szó nélkül elfordult, és mint eddig minden alkalommal, kezeit hátul összekulcsolva, gondterhelten járkált fel-alá.
 
Kis szünet után folytattam. Nekibátorodtam azon, hogy nem intett hallgatásra. De inkább a válaszait akartam hallani, végre a válaszait, amelyek egyre késtek, minden találkozásunk ellenére csak késtek. Minden alkalommal csak hallgatott és járkált. És hallgatott. Bennem pedig nőttön nőtt a vágy, hogy szavát halljam, kezét lássam, mire int. Hagyta, hogy beszéljek, és bevallom, reméltem is, hogy hallani akar. Hallgatott. Tudja, mit csinál, morfondíroztam magamban, talán addig vezet így, amíg zöldágra vergődöm magam is. Látszólag egyedül.
 
— És fogyóban a hited, Királyom — emeltem föl a hangom —, újra fogyóban. Mondják, a fiatalság, mely "a jövő" meg ilyesmi, megöli Erdélyt, mert elmegy, "helyzeten" túlra, megöli Magyarországot, mert egyre a veleszületett állapotán, a magyarságán kívül keres magára boldog megoldást. Szóval úgy helyből már nem hisz, még magában sem. Emiatt aztán lehet letargiásdit játszani.

István király megtorpant, és amilyen értetlenül nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy ettől a pillanattól engem követ-e még, vagy elragadták a saját gondolatai.

— Néha... "Néha" — somolyogtam kénytelen-kelletlen az elszóláson — bizonyos történelmi szakaszokban, korszakokban, helyzetekben vagy inkább "fordulatokban" a távolságra eszmél, figyel, arra, amely még előtte meg fölötte. A vágyképig. Olyankor sírva vigad. Letargiájában magyar. Abban aztán mindig!

Elbizonytalanodtam. Úrrá lett rajtam egyfajta szorongás: már nem annyira a belőlem kikívánkozó gondolatokra figyeltem, hanem a viszonyra, melyet a Királlyal kialakítani véltem, és amelyen, ha megszakadt, semmilyen ráció nem segít.

— Ez a jövőkép aztán, persze, ez újabb akarást szül — magyaráztam gyorsan —, ott, valahol mélyen abban a szellemben, nagy mélységek vannak ottan. — Mozdulatlanul állt, úgy figyelt. A szemén láttam, a beszédnek ezen a pontján nem arra kíváncsi, amire rátértem. —Ezeregyszáz éven át volt akkora — folytattam, és tudtam, közben érzi Ő is, hogy valójában másra figyelek —, hogy elég legyen a megmaradáshoz. Ezért olyan oké az a hited a jövőben. De... így létezni, "megmaradni", nem lendülettel masírozni az időben, hanem átvészelni egy újabb, aztán megint egy újabb baszott évszázadot — félévezrede ez a magyar élet.

Huh. Mára bevégeztem, gondoltam, oké, ennyit akartam. A pillantását kerestem — hiába. A válaszáról meg nagyjából lemondtam, legalábbis mára. Ha nem szólt, hát... nem szólt. Jó lett volna fellélegezni.

— Ez hát belül.

Szigorúan koppant ez a három szó, végszó, mintegy a döntőbíró kérlelhetetlenségével lezárta a témát.

István király fordult, néhány lépés, aztán újra a trónjáról nézett a terembe. Stratégiailag a legjobb hely itt, villant át aféle járulékos gondolatként az agyamon; furcsa, támadt vele az érzés is, bennem, aki a kávéházakban hasonló megfontolásból többnyire a fal mellé húzódom.
— Kívül...? — szólaltam meg mégis, utoljára, de már azzal a meggyőződéssel, hogy a kérdés üres maradt. — A belső kivetülése plusz a szomszéd népek beleszólása. "Történelem".
​
I. István király újra hallgatott. Most olyan... távolról hallgatott. Újabb, immár az ezeregyedikféle hallgatása volt ez. Őrjítő!

​Elköszönék — néma bólintással fogadta vala —, és valósággal iszkolék kifelé az palota kőfalai közül. Az az érzés, az melly nyomaszta, az hajta aztán 1996 hazáig, no ne félj, egykettőre meg is érkezék. Az érkezés penig, mint évek óta minden alkalommal, ma sem hoza egyben megnyugvást is, végre csak az távolodás rémületével tölte el.
​