Kozma Eliz-Timea
A MAGYAR DIVAT ÁBRÁZOLÁSI STRUKTÚRÁI A XI-XVIII. SZÁZADBAN
A divatot, mint fogalmat általában a művészetektől elkülönítve említik az emberek,mivel a ruházat nem igényel különösen emelkedett, elérhetetlen színezetet. Számos divattervező, kollekció és ikonikus ruhadarab már megcáfolta ezt, elég csak azt megfigyelni, mennyi pénz rejlik egy-egy drága és minőségi anyagból készült darabban, mekkora precízitás, szépérzék és valamennyi mértékben üzleti érzék és kockázatvállalás szükséges ahhoz, hogy a „művész”, vagyis a tervező megvalósíthassa kreálmányait.
Művészettörténet szembontjából a divat célja, hogy megjelenítse a szépséget, ezt hozzáigazítva a kor eszméihez, elvárásaihoz, gazdasági- és kulturális helyzetéhez. Visszafele is ugyanez működik, a zene, festészet, szobrászat, építészet, s akár az irodalom és a film is hatott a divatra, egyes darabok múzeumba kívánkoztak és kívánkoznak a mai napig. Kijelenthetjük, hogy a 21. századra már az egyik legfontosabb művészeti ágnak számít, ami nem tekinthető meglepőnek ebben a felgyorsult, médiaközpontú világban.
A művészek legfontosabb inspirációja a külvilág és környezet, így a divattervezők is ihletet merítenek az utca emberéből, egyes épületekből, festményekből. Ezután a gondolat tárgyi alakot ölt, modellre kerül, végül vissza az utcára. A divat hatása elkerülhetetlen, emellett megjeleníti a kor társadalmi, gazdasági változásait is. Erre talán legnagyobb példa az, mikor a nőkre is rákerült a nadrág, ami nem csak kényelmi okokból történt, hanem a női önállósodás, női emancipáció és egyenjogúság kezdete is egyben. A nadrág mély üzenettel bírt, mégpedig azzal, hogy a nők is képesek dolgozni és saját keresetre szert tenni. A népviseletben is felfigyelhetünk bizonyos részletekre, amelyek árulkodók lehetnek a viselő hovatartozásáról, vagyonáról, származásáról.
De mi a helyzet magyar távlatban? Egy több, mint ezer éves nép biztosan nem ruha nélkül alapított államot, és ha létezett jellemző öltözetük, akkor minden bizonnyal a divat is szerves része volt a magyar arisztokráciának. Dolgozatomban a magyar divat XI-XVIII. Századig terjedő evolúciójába szeretnék egy rövid, vázlatos betekintést nyújtani, és ennek során néhány irodalmi alkotást, szobrot, faragványt, festményt próbálok felkutatni, amelyben nagy szerepet játszik az öltözék, esetleg az miről árulkodik a kor szempontjából.
Az írott és képi ruházat ugyanarra a valóságra utalnak, mégis más az anyag és a struktúra. Míg az elsőben a formák, színek, vonalak, felületek dominálnak, így létrehozva egy plasztikus struktúrát, a másodikban a szavak kapnak nagyobb figyelmet, ezzel pedig kialakít egy verbális struktúrát. Emellett meg kell említenünk azt is, hogy a valóságos ruházat ismét másféle ábrázatot fog kölcsönözni a divatnak.
Irodalmi és divat leírásának technikája közös, elvégre egy célt elégítenek ki: a ruha láthatóságát, tárgyát nyelvezetté akarja alakítani. Ennek módjai viszont eltérnek egymástól, hiszen míg azz iroalom egy rejtett tárgyra támaszkodik, addig a divat a leírt tárgy aktualizására törekszik (Barthes 1999).
“A XI-XII. századi viseletről nem sokat tudunk. Az előkerült szíjcsatok csak a derékon viselt szíj használatáról tanúskodnak, az egyes ránk maradt XII. századi ezüst karpereceket akár napjaink hölgyei is hordhatnák. Az övet díszítő csüngős pitykék, a ruhákra varrt díszes boglárok, a gyűrűk a megjelenés hatássosságát emelték, s esetetenként viselőik gazdagságát hangsúlyozták, mint plédául egy napjainkig fennmaradt XII. századi drágakövekkel ékesített arany mellbogár” (Kósa 2006). A hajviselet pogány mivoltukra enged következtetni, a fürtkarikák a XV. századik fellelhetők voltak különböző sírokban. A további ékszerek bizánci érintkezésre utalnak, illetve a XII. század magyaros férfiviselete a „bokáig érő elöl záródó derékig szűk köntös, amely az öv alatt kibővül, ujjai hosszúak és szűkek, a nyakat gallér öleli körül” (Kósa 2006). A pécsi bazilika XI-XII. századra datált Sámsont, Heródes testőreit ábrázoló domborműves alakjai a külföldi divat jelenlétére utalnak.
A következő századokra több információt tudunk meg az anyagokról: nagy népszerűségre tesz szert a bársony és a vászon. Az udvari ember kezébe akadhatott a prém, hermelin is. “Annának, Bors ispán feleségének 1331-es végrendelete, vagy Erzsébet gazdag polárasszony végrendelete (1339) drága női ruhákat is leír” (Kósa 2006). A XIV. századi öltözködési szokásokat a Képes krónika ábráiból jól szemügyre tudjuk venni. A lovagok olaszos viseletet hordak, a király kun és más harcosai inkább keleties hosszú ruhákban jelentek meg.
Művészettörténet szembontjából a divat célja, hogy megjelenítse a szépséget, ezt hozzáigazítva a kor eszméihez, elvárásaihoz, gazdasági- és kulturális helyzetéhez. Visszafele is ugyanez működik, a zene, festészet, szobrászat, építészet, s akár az irodalom és a film is hatott a divatra, egyes darabok múzeumba kívánkoztak és kívánkoznak a mai napig. Kijelenthetjük, hogy a 21. századra már az egyik legfontosabb művészeti ágnak számít, ami nem tekinthető meglepőnek ebben a felgyorsult, médiaközpontú világban.
A művészek legfontosabb inspirációja a külvilág és környezet, így a divattervezők is ihletet merítenek az utca emberéből, egyes épületekből, festményekből. Ezután a gondolat tárgyi alakot ölt, modellre kerül, végül vissza az utcára. A divat hatása elkerülhetetlen, emellett megjeleníti a kor társadalmi, gazdasági változásait is. Erre talán legnagyobb példa az, mikor a nőkre is rákerült a nadrág, ami nem csak kényelmi okokból történt, hanem a női önállósodás, női emancipáció és egyenjogúság kezdete is egyben. A nadrág mély üzenettel bírt, mégpedig azzal, hogy a nők is képesek dolgozni és saját keresetre szert tenni. A népviseletben is felfigyelhetünk bizonyos részletekre, amelyek árulkodók lehetnek a viselő hovatartozásáról, vagyonáról, származásáról.
De mi a helyzet magyar távlatban? Egy több, mint ezer éves nép biztosan nem ruha nélkül alapított államot, és ha létezett jellemző öltözetük, akkor minden bizonnyal a divat is szerves része volt a magyar arisztokráciának. Dolgozatomban a magyar divat XI-XVIII. Századig terjedő evolúciójába szeretnék egy rövid, vázlatos betekintést nyújtani, és ennek során néhány irodalmi alkotást, szobrot, faragványt, festményt próbálok felkutatni, amelyben nagy szerepet játszik az öltözék, esetleg az miről árulkodik a kor szempontjából.
Az írott és képi ruházat ugyanarra a valóságra utalnak, mégis más az anyag és a struktúra. Míg az elsőben a formák, színek, vonalak, felületek dominálnak, így létrehozva egy plasztikus struktúrát, a másodikban a szavak kapnak nagyobb figyelmet, ezzel pedig kialakít egy verbális struktúrát. Emellett meg kell említenünk azt is, hogy a valóságos ruházat ismét másféle ábrázatot fog kölcsönözni a divatnak.
Irodalmi és divat leírásának technikája közös, elvégre egy célt elégítenek ki: a ruha láthatóságát, tárgyát nyelvezetté akarja alakítani. Ennek módjai viszont eltérnek egymástól, hiszen míg azz iroalom egy rejtett tárgyra támaszkodik, addig a divat a leírt tárgy aktualizására törekszik (Barthes 1999).
“A XI-XII. századi viseletről nem sokat tudunk. Az előkerült szíjcsatok csak a derékon viselt szíj használatáról tanúskodnak, az egyes ránk maradt XII. századi ezüst karpereceket akár napjaink hölgyei is hordhatnák. Az övet díszítő csüngős pitykék, a ruhákra varrt díszes boglárok, a gyűrűk a megjelenés hatássosságát emelték, s esetetenként viselőik gazdagságát hangsúlyozták, mint plédául egy napjainkig fennmaradt XII. századi drágakövekkel ékesített arany mellbogár” (Kósa 2006). A hajviselet pogány mivoltukra enged következtetni, a fürtkarikák a XV. századik fellelhetők voltak különböző sírokban. A további ékszerek bizánci érintkezésre utalnak, illetve a XII. század magyaros férfiviselete a „bokáig érő elöl záródó derékig szűk köntös, amely az öv alatt kibővül, ujjai hosszúak és szűkek, a nyakat gallér öleli körül” (Kósa 2006). A pécsi bazilika XI-XII. századra datált Sámsont, Heródes testőreit ábrázoló domborműves alakjai a külföldi divat jelenlétére utalnak.
A következő századokra több információt tudunk meg az anyagokról: nagy népszerűségre tesz szert a bársony és a vászon. Az udvari ember kezébe akadhatott a prém, hermelin is. “Annának, Bors ispán feleségének 1331-es végrendelete, vagy Erzsébet gazdag polárasszony végrendelete (1339) drága női ruhákat is leír” (Kósa 2006). A XIV. századi öltözködési szokásokat a Képes krónika ábráiból jól szemügyre tudjuk venni. A lovagok olaszos viseletet hordak, a király kun és más harcosai inkább keleties hosszú ruhákban jelentek meg.
Ugyanebben az időben népszerűvé vált a harisnya is, Zsigmond királynak köszönhetően.
„A Képes krónika miniatúráin az ágyban fekvő férfia ing nélkül vannak ábrázolva. Leírása szerint 1307 nyarán a cseh fogságból kiszabadult volt budai bíró, Werner fia, László rajtaütött budai ellenfelein. Az éjszaka, a támadás elől menekülő Peturman bíró ruhátlanul mentette őket” (Kósa 2006). A meztelen felsőtesttel való alvást később felváltotta a hálóing, s ebben az időben vált nepszerűvé a fehérnemű.
A XV. század magyar királyi udvarban a hosszú öltözék örvendett nagy népszerűségnek, emellett a hegyes kunsüveg is fénykorát élte. A Női divatban megjelent a rokolya vagy szoknya, mely egybe volt szabva a derékkal. Céljuk az alak megnyújtása, így a derék a mell alatt kezdődött. Templomban palástot viseltek, melyet egy csattal fogtak össze a nyaknál.
M.S. mester: Szűz Mária és Erzsébet találkozása (oltárkép, 1506)
E század végére pedig a főúri viselet szakít a keleties hagyományokkal, viszont a nép inkább konzervatívnak mutatkozott.
A XVI-XVII. századra a török hatás jobban felerősödött a ruházatot illetően, a dolmány testhezálló volt és rövidebb, ujját néha visszahajtva viselték, a derék részt pedig öv díszítette. Jósika Miklós Abafi című regényében is részletes öltözetleírásokat találhatunk:
„Az alig húszévű ifjún egyszerű, fűszín, térdig érő zeke van, mely tagjaihoz simulva azoknak szobrászi szabályosságát még emelni látszik, s hasonló színű a nadrág; szerfelett kis lábait fekete szattyán borítja. Bővebb zeke, hasonló színű tágas, felül hasított ujjakkal, van alsó ruhájára öltve, melyzet sima bőröv, gazdag boglárokkal elhintve, szorít derekához; kerek, hasonló színű süveg keskeny tigrisprémmel s ingadozó, hosszó, széles, vörös tollal nyugszik barna fején; gesztenyeszín haja vagy nyírott, vagy süvege alá van rejtve; csinos mívű ezüstkard, melyet mintha már láttunk volna valahol, lóg válláról, veres, különös csomókba fűzött kardkötőn.”
„A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben, s fején finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből arannyal hímzett fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képzelve a jelentő alaknak.”
Keleties süvegeiket gyakran behasították, anyaga prém, bársony, posztó, selyem, sokszor strucctollakkal díszítették. Népszerű volt az élénk sárga, piros csizma, illetve ennek egy olcsóbb változata, a bocskor és a papucs. Ez utóbbi is a török kultúrából származik, a muzulmán otthonülő nő életmódjához simult.
A nők ujjatlan mellényt viseltek és fűzőt, ruhájuk már több darabból állt, gyakran más színekben pompázva.
A XVI-XVII. századra a török hatás jobban felerősödött a ruházatot illetően, a dolmány testhezálló volt és rövidebb, ujját néha visszahajtva viselték, a derék részt pedig öv díszítette. Jósika Miklós Abafi című regényében is részletes öltözetleírásokat találhatunk:
„Az alig húszévű ifjún egyszerű, fűszín, térdig érő zeke van, mely tagjaihoz simulva azoknak szobrászi szabályosságát még emelni látszik, s hasonló színű a nadrág; szerfelett kis lábait fekete szattyán borítja. Bővebb zeke, hasonló színű tágas, felül hasított ujjakkal, van alsó ruhájára öltve, melyzet sima bőröv, gazdag boglárokkal elhintve, szorít derekához; kerek, hasonló színű süveg keskeny tigrisprémmel s ingadozó, hosszó, széles, vörös tollal nyugszik barna fején; gesztenyeszín haja vagy nyírott, vagy süvege alá van rejtve; csinos mívű ezüstkard, melyet mintha már láttunk volna valahol, lóg válláról, veres, különös csomókba fűzött kardkötőn.”
„A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben, s fején finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből arannyal hímzett fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képzelve a jelentő alaknak.”
Keleties süvegeiket gyakran behasították, anyaga prém, bársony, posztó, selyem, sokszor strucctollakkal díszítették. Népszerű volt az élénk sárga, piros csizma, illetve ennek egy olcsóbb változata, a bocskor és a papucs. Ez utóbbi is a török kultúrából származik, a muzulmán otthonülő nő életmódjához simult.
A nők ujjatlan mellényt viseltek és fűzőt, ruhájuk már több darabból állt, gyakran más színekben pompázva.
Desffy Orsolya a Trophaeumban (Bécs, 1700)
A kora újkori ember meztelenségről való felfogása különös lehet a maihoz képest, mivel a hálószobában is ruhát viseltek. A szépségideál a „szép fejér kövér asszony” (Kósa 2006), ehhez igazodott a kerekítő ruha is. A nyugati divattal ellentétben Magyarországon nem volt divat a melleket közszemlére tenni, a hiányos öltözet inkább az alsó középosztályra volt jellemző. Bornemisza Péter Ördögi kísirtetek című művében egy szerencsétlen esetet ír le evvel kapcsolatban:
"Az úr végre feleségét elunja és holmi paraszt és nemes leányokra és polgár asszonyokra ottan esze veszett mihent rájok tekintett. És sokszor nagy vétkekben ferteztetett: habár csak kocsin ment is folyóvíz mellől és látta, hogy a paraszt asszonyok az vizen mosnak, bár akárki ült volna is mellette és egyníhány ezer forintba járt volna tanácskodása, de azt elfelejtvén, elájult az mosóasszonyok lábára. Níha volt oly ki megszólította, mondván: mit bolondoskodol, most teneked amaz undokságra veszett eszed. Azt felelte: nem tudsz te ahhoz, nincs jobb, mint az mit kapdosva és ragadozva vehetek.”
Még a ruhák ára is a főurak, katonák és parasztok közti hierarchiát tükrözte. A minőség pénzbe került, ez pedig elég árulkodó jel lehetett az emberről, hogy milyen típusú szövetet visel. Ekkoriban a leány fejét párta díszítette, majd ha férhez ment, szó szerint bekötötték a fejét (O. Nagy 1965) kendővel és azt kellett hordja, ha utcára lépett.
A XVIII. századra beköszöntött a francia divat is hazánkba, a franciás kabátok, a rizsporos parókák, a feszes fűző és a széles szoknya a derekára kötött párnácskák révén. A nő kötelező kiegészítője a keszkendő és legyező lett.
Konzervatív magyar erdélyi írók, mint például Apor Péter, A Metamorphosis Transylvaniae című könyvének ötödik cikkelyében részletesen kifejezi nemtetszését az új keletű divat iránt, viszont a nyugatiakhoz képest sokkal visszafogottabbak voltak a darabok.
„A kisasszonyok, sőt elévaló főnemes leányok is az fejeken kétfelől, az homlokokra feleresztve sokszínű festett strucctollakat viseltenek, s igen díszesek voltanak azokkal. A hajukat kétfelől, gömbölyesen csinált vassal megmelegítvén, megfodorították, mert akkor híre sem volt az álhajnak; azt kétfelől lebocsátották vékonyon, imitt-amott jóféle gyöngyöt is felfonva elegyítettek, akitől kitölt, köziben. Mikor útra mentenek, az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt a mellyeken keresztülfogták, az közepin valami drágakövű gyűrű volt, éppen az mellyeken az két végit az fátyolnak kétfelől az combokon lebocsátották, hanem amely része az csípőjöket érte, azt ott megakasztották tővel.”
Befejésképpen kutatásom tanulságát szeretném összefoglalni: a divat igenis tekinthető művészetnek, illetve nem csak a 21. századi embernek csenghet ismerősnek. Jelentősége akár a festészetben, akár az irodalomban különösen kiemelkedő volt az elmúlt századokban is. Akárcsak ma, akkor is különböző ábrázolási struktúrákat alkalmaztak, ezek pedig befolyásolták a kor embereit, gondolkodásmódját, ideológiáit, és fordítva.
Felhasznált szakirodalom
Barthes Roland, A divat, mint rendszer. Helikon, Budapest, 1999.
O. Nagy Gábor, Mi fán terem?: magyar szólásmondások eredete. Gondolat Kiadó, Budapest, 1965.
Kósa László, Magyar művelődéstörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
Irodalmi szövegek, festmények
Képes Krónika
M.S. mester: Szűz Mária és Erzsébet találkozása (oltárkp, 1506)
Jósika Miklós, Abafi
Desffy Orsolya a Trophaeumban (Bécs, 1700)
Bornemisza Péter, Ördögi kísirtetek
Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae
„A kisasszonyok, sőt elévaló főnemes leányok is az fejeken kétfelől, az homlokokra feleresztve sokszínű festett strucctollakat viseltenek, s igen díszesek voltanak azokkal. A hajukat kétfelől, gömbölyesen csinált vassal megmelegítvén, megfodorították, mert akkor híre sem volt az álhajnak; azt kétfelől lebocsátották vékonyon, imitt-amott jóféle gyöngyöt is felfonva elegyítettek, akitől kitölt, köziben. Mikor útra mentenek, az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt a mellyeken keresztülfogták, az közepin valami drágakövű gyűrű volt, éppen az mellyeken az két végit az fátyolnak kétfelől az combokon lebocsátották, hanem amely része az csípőjöket érte, azt ott megakasztották tővel.”
Befejésképpen kutatásom tanulságát szeretném összefoglalni: a divat igenis tekinthető művészetnek, illetve nem csak a 21. századi embernek csenghet ismerősnek. Jelentősége akár a festészetben, akár az irodalomban különösen kiemelkedő volt az elmúlt századokban is. Akárcsak ma, akkor is különböző ábrázolási struktúrákat alkalmaztak, ezek pedig befolyásolták a kor embereit, gondolkodásmódját, ideológiáit, és fordítva.
Felhasznált szakirodalom
Barthes Roland, A divat, mint rendszer. Helikon, Budapest, 1999.
O. Nagy Gábor, Mi fán terem?: magyar szólásmondások eredete. Gondolat Kiadó, Budapest, 1965.
Kósa László, Magyar művelődéstörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
Irodalmi szövegek, festmények
Képes Krónika
M.S. mester: Szűz Mária és Erzsébet találkozása (oltárkp, 1506)
Jósika Miklós, Abafi
Desffy Orsolya a Trophaeumban (Bécs, 1700)
Bornemisza Péter, Ördögi kísirtetek
Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae
