Láng Melinda
SZATMÁR MEGYEI SVÁB DEPORTÁLTAK EMLÉKIRATAI
​

 
​
Tartalomjegyzék

Bevezetés
1.    A Szatmár megyei svábok rövid története 
1.1.      A svábok betelepítése
1.2.      Sváb identitás
1.3.      A sváb és magyar sors összefonódása
2.     A második világháború következményei
3.     Fogolytábor vagy kényszermunka?.. 
4.    A szatmári svábok Oroszországba való deportálása
4.1.     Indulás a paradicsomba
4.2.     Lágerkörülmények
4.3.     Az „éhségangyal”
4.4.     Mi a foglalkozásod?
4.5.     A hazaút
5.    Megemlékezések.. 
Utószó
Bibliográfia
 



​​ 
Bevezetés           

„Az állomást és környékét rengeteg orosz katona árasztotta el, teljes fegyverzetben. Géppisztolyaikat lövésre készen tartották. Minden katona arcán ott ült a félelem. Pedig nem volt mitől félniük, mert a rabok – mármint mi – úgy álltunk a marhavagonok előtt, mint a vágóhídra hurcolt marhák.”[1]
            A helytelen döntések nyomán 1945-ben a romániai német közösséget katasztrófának mondható csapás érte, amikor több ezer német nemzetiségű vagy német eredetű román állampolgárt elhurcoltak a szovjet munkatáborokba. Szatmár megyéből is rengeteg svábot vittek el, közülük több százan életükkel fizettek a kollektív bűnösségért. Felmerül a kérdés: Miért történt a deportálás? Mi szükség volt arra, hogy több ezer ártatlan embert elhurcoljanak és halálra kínozzanak?
            A deportálásról sokáig nem beszéltek. Egyrészt azért, mert elmesélhetetlen volt, másrészt azért, mert tilos volt róla beszélni. Aki hazajött úgy tudta, hogy ha beszél róla, visszaviszik. Sőt, viszik vele azt is, akinek beszél róla. Következésképpen, azok a román polgárok, akik nem voltak szemtanúi, vagy rokonaik révén érintettjei e siralmas eseménynek, valamint a fiatalabb nemzedékek, nem szerezhettek tudomást róluk.
            A rendszerváltás után azonban nagy számban jelentek meg dolgozatok a deportálásról, folyóiratokban és könyvek formájában. Ezekből az írásokból részletesen megismerhetjük a szatmári svábok háború utáni kálváriáját.
            Bár sokan életüket vesztették a távoli Oroszországban, mégis voltak olyanok, akik hazatérhettek és viszontláthatták szülőhazájukat, családjukat. Dolgozatomban ezen személyek emlékeit fogom bemutatni, a kényszermunkában töltött öt év nehézségeit feleleveníteni.
            Első részben a svábok történelmi hátterét mutatom be röviden: betelepítésüket és szokásaikat; hogyan fonódott össze sorsuk a magyarokéval; valamint a második világháború következményeit. Ezután összehasonlítom a fogolytáborokban szenvedők sorsát a kényszertáborokba hurcoltakéval, majd konkrétan kitérek a deportálásra, a hazatértek emlékeinek feldolgozására.
            Itt meg szeretném köszönni azoknak a személyeknek a segítségét, akik hozzájárultak történetükkel dolgozatom pontosabbá és hitelesebbé tételéhez.
 
 
 
 
 
1.     A Szatmár megyei svábok rövid története 

1.1.  A svábok betelepítése 

     A svábok betelepítése az elnéptelenedett területekre már közvetlenül Buda felszabadulása (1686) után megindult. A telepítéseknél a Habsburg-ház és a magyar rendek egyaránt a merkantilizmus, illetve az osztrák kameralizmus benépesítés-politikájából, az Ubi populus, ibi obulus (Ahol a nép ott a pénz) elvből indultak ki.[2]
     A Szatmár megyei sváb telepítés elsősorban demográfiai, gazdasági megfontolásból történt, de összhangban volt a bécsi udvar valláspolitikájával is és nem utolsósorban Károlyi Sándornak erőszak nélküli rekatolizációs politikájával.[3]
     1526 után Szatmár vármegye több alkalommal is harci ütközetek színterévé vált, minek következtében a lakosság számbelileg fogyatkozott. (Az 1711-es népszámlálás adatai hűen árulkodtak erről a helyzetről.) Nem csoda, hogy a sorozatos háborúk elől sokan elmenekültek, vagy beálltak katonának, kurucnak. A háborúk eredményeként több falu részleg vagy teljesen elnéptelenedett.[4]
     A demográfiai viszonyokon elsősorban gróf Károlyi Sándor szeretett volna változtatni, akinek a legkiterjedtebb birtokai voltak a vármegyében. A szatmári békét megkötő kuruc tábornok ebben a viszonylatban nemcsak politikusként értékelhető, hanem mint gyakorlati gazda is, aki tisztában volt azzal, hogy a megmaradt magyar jobbágyság nem elegendő a meglevő földterületek megművelésére. Birtoka benépesítésekor Károlyi Sándor a svábokra gondolt, többek között azért is, mert tisztában volt a nyugaton végbement történelmi eseményekkel.[5]
     A szatmári svábok őshazáját Mezőpetri szülöttje, dr. Vonház István budapesti egyetemi tanár fedezte fel tulajdonképpen a huszadik század elején. Hogy honnan is jöttek a szatmári svábok, azt már ők maguk sem tudták. Mindenki csak a Schwarzwaldot emlegette, ha erről volt szó.
     Württembergben is háborús idők jártak. Vonház könyve elején leírja ezeket a nehézségeket és háborús időket, az ottani éhínséget, nélkülözést, bajokat, amelyek miatt seregestől özönlött a svábság kelet felé a Dunán. Azért nevezik a régi Magyarország német sváb etnikumát Donauschwaben-nek, mert ezek a németek a 18. században Ulmtól Budáig, majd Mohácsig 40 személyes evezős „hajókon” utaztak egy hónapnál tovább a Dunán. E népcsoporthoz tartoznak a szatmári, a bánáti, a bácskai és a dunántúli svábok.[6] 
     Bármily kecsegtető reményekkel is indultak hosszú útjukra e bevándorló családok, mégis fájó szívvel vettek búcsút szülőföldjüktől, rokonaiktól, ismerőseiktől, kikkel az életben utoljára fogtak kezet, és könnyes szemekkel mondták egymásnak: „Lebe wohl!” Útközben sokat szenvedtek, tűrtek hideget, meleget, szomjúságot és éhséget. Sóvárogva várták, hogy megérkezzenek. És mi várt rájuk? A község rendezésének nehéz munkája. Házakat, gazdasági épületeket kellett építeniük és sok mindenről gondoskodniuk.[7]
     A betelepítés 1712-ben kezdődött el. Gróf Károlyi Sándor ekkor telepítette be Csanálost, 1720-ban Mezőfényt, 1722-ben Nagymajtényt, később Erdődöt, Krasznabélteket és Kaplonyt. Az utolsó község, amelyet még Károlyi Sándor népesített be sváb lakosokkal, Mezőpetri volt. Ez azonban már nem volt eredeti külföldi telepítés, hanem csak az előbb felsorolt sváb községekből való átköltöztetés.[8]
     Károlyi Sándor 1743. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján halt meg az erdődi várban. Fiára, gróf Károlyi Ferencre várt az a nagy feladat, hogy a roppant kiterjedésű birtokok vezetése mellett a telepítést folytassa, apja megkezdett munkáját továbbvigye.[9]
     A Szatmár vidéki svábok betelepítése gróf Károlyi Ferenc idején sem ért véget. Folytatta azt unokája, Károlyi Antal, majd Károlyi József idejében (1815-ben) zárult, Tasnádszántó betelepítésével.[10]
 
1.2.  Sváb identitás 
     „Dolgos svábok” – a 21. században talán már csak így emlegetik őket. Köztudott, hogy a sváb népet a munka és szorgalom, tűrés és nélkülözés, vallásos felfogás és megnyugvás jellemzi. A sváb kitartó a szerzésben, de szerzeményeire egyúttal féltékeny is. Tavasszal, nyáron és ősszel az egész napi élete a mezőn és a szőlőben telt. Korán kelt abban az időben a ház népe, aratáskor már reggel négy órakor talpon kellett lenni, munkába indulni. Korán hajtott a csorda- és a sertéskondás vagy pásztor. Reggel korán misézett a plébános, hogy a hirdetett misére eljöhessen a család. Miután elment a csorda és a konda, a család máris szekérre ült és kihajtott a mezőre búzát aratni. Persze a legtöbb esetben a nagy nyári munkaidőben sok gyerek otthon maradt, a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre. Sokszor maradtak otthon az asszonyok is főzni vagy a gyerekekre felvigyázni. Emellett még a háziasszonyok nagy gondja és munkája volt a kender is, különösen, ha 2-3 nagylány volt a családban, mert kiházasításkor az új asszonyt el kellett látni megfelelő vászonlepedőkkel, kendőkkel, szőttesekkel.[11]
     Vargáné Földényi Mária, aki sváb gyökerekből származik, így vall az akkori emberekről: „A svábok vallásos, összetartó, dolgos emberek. Ha ház épült a faluban, akkor az egész falu részt vett, egyik ma, másik holnap, ki mikor tudott menni, de segítettek egymáson. Ugyanez volt szüretkor is, hiszen szőlője mindenkinek volt, kinek kevesebb, kinek több. Az emberek mindig összefogtak a munkában. Mezőgazdasággal foglalkoztak, földet műveltek, ők maguk termelték meg, amit fogyasztottak. Minden ház végében volt egy nagy kert, és ott termeltek meg minden olyan zöldségfélét, ami kellett az állatoknak. Még eladásra is volt termény, de ez már nem a kertről, hanem a földekről. Hízót hizlaltak, tehenet tartottak, még a legszegényebbeknek is volt tehenük, mert azzal hajtották a járót, a tehén volt a „jármű”.[12]
     Az 1906-ban kiadott Szatmár vármegye monográfiában írja Bársony István a megye népességéről: „Más a németje – a sváb –, aki mint szintén mindenütt, itt is dolgos, szerző és önző. Falvai tiszták, házai egyformák, rendesek, jobbára zsindellyel, sőt cseréppel födöttek (1908-ban). A férfija esetlen, az asszonya a széptől bizony elég távol esik. Korai vénülés a sváb asszony sorsa, de ennek nem a nélkülözés az oka, mint az oláhoknál, hanem a megerőltető, szüntelen munka, amit a sváb asszony megoszt az urával; sőt még meg is szerzi azzal, hogy a házkörülit jóformán mindet maga végzi.”[13]
     Ez körülbelül ma is így van, azzal a különbséggel, hogy ma már nem vénülnek meg olyan hamar a sváb asszonyok, és a más nemzetbelieknél a sváb férfiak talpraesettebbek lettek.
     Merli Rudolf Mezőpetri története c. könyvében külső-belső leírást ad a sváb népről: „A férfiak közt a gyengébb termetűek mellett vannak derék szabású, izmos, szálas és erős emberek, színre nézve igaz, hogy legtöbb a szőke, de míg a veres vagy fehér hajú csaknem kivételt képez, addig igen sok gesztenye, barna, sőt fekete hajú is van köztük. Nőneme közt találhatni elég csinos arcút is, de élénk kifejezésűt ritkán, a szőke haj és kék szem az uralkodó. A fiatal leányok közt vannak szép és szabályos arcúak, de ezek szépségét a korai házasság és a folytonos munka igen hirtelen elhervasztja.
     E népfaj fő jellemvonása a tartozások pontos teljesítése, az anyagi jólét utáni törekvés, a fáradhatatlan szorgalom és munkásság. Megvan e népben az önfajhoz ragaszkodás, a közös ügyben együttartás és a nagy készség egymáson segíteni. Ősi hitükben állhatatosan megmaradnak, nincs rá itten példa, hogy az atyák vallását valaki megtagadta volna. A templomot nem csak vasár- és ünnepnapokon, de munkaszünetben, hétköznapokon is látogatják. Az elhaltak iránt nagy kegyelettel viseltetnek, bizonyítják azt úgy az alapítványi, mint más, gyakran tartani szokott gyászmisék. Vasár- és ünnepnapokon ritka család az, mely reggel korán vagy délután a temetőt meg ne látogatná.”[14]
     Utazók mindig megjegyzik leírásaikban, hogy a németek által lakott falvak rendezettek és virágzóak. Mivel Szatmár vidékén a németek zöme feladta őseinek eddigi falusi lakóhelyét, megváltozott az úgynevezett sváb falu képe. Itt-ott álldogál még egy hatalmas sváb csűr, amelynek egyes építészeti előnyeit a környéken élő más nemzetiségű gazdák is átvették.[15]
     Vargáné Földényi Mária így emlékszik vissza az akkori sváb házakra: „Egyforma nagy, hosszú házak voltak, a ház mögött pedig egy istálló volt. Minden udvaron állt egy csűr, kinek nagyobb, kinek kisebb, de általában a gazda udvarokon nagy csűrök voltak, öt fiókos. Minden fiókban mást-mást tartottak, az egyikben szalmát, a másikban pelyvát, vagy gazdasági felszerelést.”[16]
     E rövid, de pontos leírás teljes képet ad számunkra az egykori sváb népről, tulajdonságaikról és szokásaikról.
 
1.3.  A sváb és magyar sors összefonódása 
     A betelepítettek német identitásának őrzésében, illetve a majdani asszimilációs folyamat megindulásában is fontos szerepet játszott, hogy mennyire képeztek az egyes falvak összefüggő tömböket. A megye nyugati részén egymáshoz viszonylag közel fekszik Mérk, Vállaj, Csanálos, Csomaköz, Szaniszló és Mezőpetri. Ide sorolható még Nagykároly és a vele szomszédos két falu, Kaplony és Kálmánd. Ettől az összefüggő sávtól délre található két elszigetelt település, Mezőterem és Kisdengeleg. A megyeszékhelytől, Nagykárolytól keletre egymáshoz viszonylag közel található Nagymajtény, Gilvács és Krasznaterebes. Innen délre Királydaróc egymagában áll. A megye keleti részén szintén egy összefüggő településcsoportot találhatunk: Nagymadarász, Erdőd, Szakasz, Nagyszokond, Krasznasándorfalú és Krasznabéltek. Délre haladva, Szilágy megye határában teljesen elszigetelten találjuk Nántűt. Az erdődi járás északi részén egy különálló kis csoport, Szinfalu és Alsóhomoród található. Magában álló német település volt Józsefháza és Barlafalu. A sváb falvak a nagykárolyi járásban magyar többségű falvakkal, az erdődi és szatmárnémeti járásban nagyrészt román falvakkal voltak körülvéve.[17]
     Gróf Károlyi Sándor a telepítések alkalmával nem vette figyelembe sem a felekezeti, sem az anyanyelvi különbségeket, ezért falvaiban sok esetben együtt éltek magyarok, svábok és románok. Sok időnek kellett eltelnie, amíg a betelepült svábok és az itt élő magyarok és románok megtanulták egymás kultúráját, szokásait tiszteletben tartani, békében meg tudtak lenni egymás mellett.
     A betelepült sváb lakosságot a magyarság nem nézte jó szemmel, ami érthető is volt, hiszen a magyarságnak sok esetben kellett osztoznia a svábokkal. Emiatt gyakran kellett költözniük a gróf rendelete alapján. Kálmándról például idővel a magyarokat a szomszédos Börvelybe, Sándorfalváról a románokat Nagyszokondra, Erdődről a magyarokat a közeli magyar falvakba telepítették át. Mezőfény vagy Csanálos viszont kezdetben színtiszta katolikus és német település volt. Ez a homogenitás a későbbi telepítések során már nem volt megvalósítható, a gróf sok esetben külön utcákba helyezte a magyarokat és a svábokat. Így lett Kaplonyban vagy Mezőpetriben Magyar utca, illetve Mérken Sváb utca.[18]
     A 18. illetve a 19. században érkezett telepesek természetesen minden tekintetben – tehát nyelvükben is – németek voltak. Az első világháború végén történt, őket is érintő országhatár módosítás idejére azonban a magyar hatóságok által is ösztönzött beolvadási folyamat eredményeként nagy részük elmagyarosodott. Etnikai különbözőségük tudatát megőrizték ugyan, de – kevés kivételtől eltekintve – az általuk legjobban beszélt nyelv a magyar lett. A jelenséget Ludmann Lajos, Kaplony akkori református lelkésze 1918-ban A kaplonyi református egyház története c. munkájában így fogalmazta meg: „a nagyszámú svábok is magyarok mind.”[19]
     Fényes Elek 1851-ben megjelent geográfiai szótára a 24 faluból csak tizenkettőt említ német faluként, és megjegyzésként hozzáfűzi, hogy a gilvácsiak már magyarul is beszélnek, Krasznabélteket pedig mint magyarosodni kezdő német mezővárost írja le. Emellett Nagymadarász és Krasznaterebes esetében is említi, hogy magyarul is tudnak.[20]
Nagykároly vidékén a mezőpetri és kisbesenyői[21] svábok őrizték meg leginkább anyanyelvüket, szokásaikat és hagyományaikat. Kisbesenyőben ma is több család beszéli a sváb nyelvet. Ez főleg azzal magyarázható, hogy a várostól messze fekvő községről van szó. Más Nagykároly környéki sváb falvak – mint Csanálos, Kálmánd, Kaplony, Mezőfény, Nagymajtény és Mezőterem – hamarabb váltottak nyelvet, mert a városhoz közelebb feküdtek.[22]
     Vargáné Földényi Mária megjegyzése szerint manapság már csak a 80 év fölöttiek beszélik a sváb nyelvet, csak ők emlékeznek, milyenek is az igazi svábok. A fiatalság az elmagyarosodás következményeként talán nem ismerhette meg ezt a nyelvet – esetleg nagyszüleitől hallhatta -, de cselekedetiekben megmutatkozik a sváb jellemvonás.
 
 
2.     A második világháború következményei 

     A hat évig tomboló második világháború leírhatatlan szörnyűségei után az emberek nem csak békére, de elégtételre is vágytak. Ez utóbbit azonban csak a győztes országok polgárai remélhették azon az áron, hogy a vesztes országok lakosságának további szenvedéseket okoznak. A veszteségek mindenütt hatalmasak voltak. A lakosság számarányához viszonyítva Lengyelország szenvedett a legtöbbet: 300 ezer katonája esett el, és 5,8 millió polgárát gyilkolták meg a nácik, akiknek egyharmada zsidó volt. A Szovjetunió több mint 20 millió, Németország 7 millió, Magyarország közel 1 millió embert veszített.
     A hadszíntérré vált országokban hatalmasak voltak az anyagi veszteségek is. A Szovjetunióban, Németországban, Jugoszláviában és Lengyelországban több millió ház és több ezer gyár pusztult el.
     A második világháború nem csak méreteiben és pusztításában, hanem következményeiben is nagyobb volt az elsőnél, bár Európa térképét kevésbé rajzolta át. A vesztes tengelyhatalmak, mint Németország, Olaszország és Japán, kiszorultak a nemzetközi politikából. A volt nagyhatalmak közül Franciaország mellett Nagy-Britannia is sokat veszített befolyásából, miután két meghatározó nagyhatalom maradt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió.
     A Szovjetunió hatalmas anyagi és emberveszteségeket szenvedve vált a világ második legerősebb hatalmává. A világháború végén nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati demokráciák és a szovjet kommunista diktatúra kényszerű szövetsége, amit a közös ellenség, Hitler legyőzésének szándéka tartott egybe, a győzelem után nemcsak felbomlik, de résztvevői egymással is szembefordulnak. Az Egyesült Államok vezetése nem értette meg idejében, hogy a világháború végére kialakuló új befolyási övezeteken belül minden hatalom a saját elképzeléseinek megfelelő politikai rendszert fog kialakítani, így nem vette észre azt a veszélyt, hogy a Szovjetunió a kommunista diktatúrát fogja rákényszeríteni befolyási övezetének országaira.
     Az amerikai elnök – Sztálint félreismerve – feltételezte, hogy a Jaltában aláírt nyilatkozat biztosítani fogja a szovjetek által megszállt országokban a demokratikus kibontakozást, és csak 1945. március végén döbbent rá arra, hogy Sztálin minden Jaltában tett ígéretét megszegte.
     1944. augusztus 2-án a szovjet csapatok áttörték a német-román frontot, és Románia területére léptek. Augusztus 23-án Mihály király letartóztatta Antonescut, Hitler hű szövetségesét, és átállt a szovjetek oldalára. Románia átállása miatt nyitottá vált az út a németek által márciusban megszállt Magyarország elfoglalására. Horthy Miklós kormányzó október 15-én bejelentette átállási kísérletét, azonban a németek és magyar szövetségeseik megakadályozták, így az ország területét a szovjet hadseregnek csak súlyos harcok árán sikerült elfoglalni, mivel a németek számára létfontosságú volt a magyar olaj- és bauxitlelőhelyek megtartása.[23]
     A szovjet hadsereg alakulatai 1944. szeptember 23-án elérték a mai Magyarország déli határát is. Ettől kezdve változó ütemben, de folyamatosan nyomultak előre. Az utolsó német alakulat 1945. április 13-án hagyta el Magyarországot. A szovjet katonák számos atrocitást követtek el. Tömegesen erőszakoltak meg nőket, fosztogattak, és mintegy 170-180 ezer főt a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára.[24]
     Romániában is hasonló volt a helyzet. Igaz ugyan, hogy a román hadsereg a háború legvégén, 1944. augusztus 23. után a németek ellen fordította a fegyvert, aminek következtében a győztes fél oldalán fejezte be a háborút, viszont ezt megelőzően a románok végig a szovjetek ellen harcoltak. A háború végén tehát legyőzöttnek számítottak. Ennek megfelelően a szovjetek nem is mulasztották el benyújtani a számlát Romániának, amiért a román hadsereg Hitler oldalán megtámadta a volt Szovjetuniót, és aktívan részt vett az ország lerombolásában. Romániának hadisarc gyanánt nagyjából 70 ezer román állampolgárt kellett a szovjetek rendelkezésére bocsájtania, abból a célból, hogy ezek részt vállaljanak a háború folyamán román közreműködéssel nagymértékben lerombolt ország újjáépítéséből. Mivel akkor a németek számítottak a szovjetek első számú ellenségeinek, a román hatóságok ezt a szerepet saját állampolgáraik közül a nyugati hatalmak által is háborús bűnösnek tekintett németekre osztották. A demokratikusnak mondott nyugati hatalmak akkoriban nem csupán elfogadták a német nép kollektív bűnösségének az eszméjét, de a németeket ért méltánytalanságok felett is szemet hunytak.
     Felmerülhet a kérdés, hogy ha az elmélet szerint a németeket kellett összegyűjteni, akkor a gyakorlatban a sváb származású, azonban németül nem beszélő, önmagukat magyarnak tartó személyeket miért vitték el? Ehhez nagy valószínűséggel annak is köze lehetett, hogy 1945 januárjában Szatmár megye élén Ştefan Anderco román prefektus állt, aki a megyeházán még a magyar beszédet is betiltotta. A szovjetek a deportáltak összegyűjtését az általuk kinevezett helyi hatóságokkal együttműködve szervezték meg, román részről pedig egyenesen örültek annak, ha magyar ajkúakra esett a választás.[25]
     Az országban a magyarság jelentette a kisebbséget, valamint a svábok, akik a háború következményei miatt első számú célpontokká váltak. Kisebbséginek lenni pedig a diktatúra politikai körülményei között annyit jelentett, mint másodrangú állampolgárnak lenni.[26]
 
 
3.     Fogolytábor vagy kényszermunka? 

     A második világháborút és az ezt követő évek szörnyűségeit tetézte a hadifogság is. Mi is volt ez tulajdonképpen? A deportáláshoz hasonló borzalom. A háború győztes fele a legyőzött katonákat – vagy azok egy részét – fogságba ejtette és elhurcolta saját országába, annak újraépítéséhez. Az oroszok is ezt tették, de a katonákon kívül másokat is elhurcoltak, mégpedig a leventéket és más civileket. A leventék olyan fiatalemberek, akik nem sorkötelesek, tehát nem voltak katonák, hanem civilek, de katonai kiképzésben részesültek. A deportálás után színe-java nélkül maradtak a falvak, de ha a hadifoglyokat is beleszámítjuk, akkor ez az állítás még igazabb. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy-egy helyiségből végül is leventék nem kerültek ki Oroszországba, hanem Románia különböző lágereiben sínylődtek, várva, hogy mikor viszik őket is. Tehát ők nem voltak igazi hadifoglyok, de a háború következményei kényszerítették őket is, hogy néhány hónapra szülőföldjüktől távol legyenek, és azokban a lágerekben, ahol voltak, valósággal előkészítették őket az oroszországi fogságra. Legtöbbjük Földváron raboskodott.[27]
     A földvári lágert megjárt Szatmár megyei férfiak visszaemlékezéseiből úgy tűnik ki, hogy őket 1944 novemberében azok a román csendőrök gyűjtötték össze, illetve irányították Földvárra, akik 1940-ben, a második bécsi döntés után eltávoztak az őrsükről, majd négy évvel később, az 1944. őszi szovjet-román bevonulás alkalmával visszatértek ugyanide.[28]
     Megkérdeztem Vargáné Földényi Máriát, ő mit tudott a hadifoglyokról, valamint azok helyzetéről. Érdeklődésemre a következőket mesélte el nekem: „A magyar állam összeszedte a 18 éven felüli fiúkat, és elvitte őket a Dunántúlra, gondolván, hogy az orosz oda nem megy. Bizony oda is eljutott. Ezek a szegény fiúk mind hontalanok voltak, nem volt hova menniük. Karácsony éjszakáján a templom falát támasztották, ott sírtak mindannyian. Ekkor az oroszok összeszedték őket, mert látták, hogy nem tartoznak sehova, csak az utcán kóborolnak. A férjem, Varga Antal is ott volt, de ő egy családhoz szegődött, csak kapjon egy tányér ételt naponta. Azonban őt is elvitték. Már Conştanţan voltak egy hónapja, amikor jött a rendelet, hogy az a szerelvény már nem mehet ki az országból. Egy teljes hónapig be voltak zárva a marhavagonba, augusztusban, a nagy hőség idején. Enni sós halat adtak nekik, vizet semmit. Ha beadtak egy veder vizet, nem is tudtak inni belőle, mert a nagy szomjúságtól úgy nekimentek, hogy azt is felborították.”[29]
     Az 1944 végén, 1945 elején, a Földváron raboskodott Szatmár megyei foglyok pokoljárása következőképpen történt: Gyulafehérvárig meneteltették étlen, szomjan őket, hogy aztán Földváron a végtelen sivatagi meneteltetés helyett, ellenkezőleg, a létszámukhoz mérten elviselhetetlenül szűk helyen raboskodjanak. Olyan helyen, ahol a látszat szerint nem etnikai tisztogatás következtében, nem előre kitervelt módon végrehajtott tömegpusztítás eredményeként halnak rakásra, hanem az éhség, a higiénia teljes hiánya, és az ezzel szoros összefüggésben jelentkező betegségek miatt. Erre pedig azért volt szükség, mert Románia teljes Észak-Erdélyt vissza akarta kapni, ennek hovatartozása pedig az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhatott. Elhatározták tehát, hogy amint tudnak, javítanak ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő két módszert eszelték ki: a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása, a másik pedig a leplezett formájú etnikai tisztogatás.[30]
     A második világháború magyar és német állampolgárságú, illetve nemzetiségű internáltjainak és hadifoglyainak tömeges elhurcolása és kiirtása csak részben feltárt fejezete a történelemnek. Az elmúlt, közel hetven év alatt nem lehetett beszélni a földvári fogolytábor borzalmairól, de a túlélők, a hozzátartozók, a környék lakossága nem felejtette el az elkövetett szörnyűségeket. Erről az 1989-es rendszerváltozások óta eltelt bő két évtizedben számos munka, elsősorban visszaemlékezés- kötet látott napvilágot. Ezen felül számos megemlékezést tartanak. A hídvégiek nem felejtették el, hogy sok évvel ezelőtt minden lehetséges módon megpróbáltak segíteni a rászorulóknak, a haláltábor foglyainak. 1997. április 16-án a Szatmár megyei börvelyiek kopjafát állítottak a hídvégi református templom kertjébe. Akkor született meg az az elhatározás, hogy amíg Földváron méltó emlékmű nem készül a fogolytáborban raboskodottaknak, illetve az elhunytaknak emlékére, addig Hídvég legyen az egykori foglyok és hozzátartozóik zarándokhelye.[31]
     Ungvári Barna András, Hídvég falu akkori református lelkésze 1998-ban határozta el egy sziklatömbemlékmű Földváron való felállítását. A polgármester 1999 júliusában megakadályozta ennek a hajdani fogolytemető helyére való szállítását, majd 2000 júliusában, amikor a mártíremlékművet mégis a helyszínre szállították és talapzatra állították, ugyancsak ő, ledöntötte azt. 2001 augusztusában azonban mégis sikerült emlékművet avatni Földváron. Minden évben nagy sokaság gyűlik össze, hogy együtt emlékezzenek a hadifogságban szenvedőkre.[32]
 

4.     A szatmári svábok Oroszországba való deportálása 

            A szatmári svábok deportálásának történetét röviden így lehetne összefoglalni:
            1945. január 1-én Nagykároly és környékének sváb lakossága a szokásoknak megfelelően kívánt egymásnak boldog Új Évet. A háború elviharzott fölöttük, boldogan készültek az új gazdasági év beindítására.
            A környéket orosz tisztek és katonák szállták meg, akik a lakosságtól élelmet és barisnyát (hölgyet) követeltek. A tisztek kimutatást készítettek a munkaképes lakosságról 17-től 45 éves korig. Aztán összegyűjtötték ezeket az embereket az iskolákban, férfiakat és nőket egyaránt, és azt hitették el velük, hogy a Szamos hídjának felépítésére kellenek két hétig, ennyi időre hozzanak magukkal élelmet és meleg ruhát. Ekkor már volt, aki sejtette, hogy az oroszok becsapják őket, nem a Szamos hídról van szó és nem is csak két hétről.
A katonák fegyveres kísérettel terelték az összegyűjtött csoportokat a szaniszlói, illetve a nagykárolyi állomásra, majd vagonokba zárták őket. Minden vagonba bedobtak egy fejszét, hogy vágjanak egy lyukat higiéniai célból, és nemsokára elindult az első szerelvény a távoli Oroszországba.
     Több héten keresztül utaztak, néha napokig csak egy helyben álltak, míg végül Konstantinovszkába értek, egy részük tovább Gorlovkába, Dombászra. Amikor végre megnyíltak az ajtók és kiszálltak az emberek, két méteres hó fogadta őket. Orosz tél, nagy hideggel. Mögöttük az elhagyott haza és otthon, előttük a bizonytalanság kétségbeejtő jövője. 17-18 éves legények, leányok először kerültek messze hazájuktól.
     A lágerben a legtöbb hálószoba ablak nélküli nagy terem volt, éjjelente a hidegtől aludni nem tudtak, összes ruhájukat magukra terítették, hogy meg ne fagyjanak. A lágereket drótkerítés vette körül, a katonák fegyverrel őrizték őket.
     Az ételük savanyú káposztaleves, kis darab fekete kenyérrel és egy csajka keserű teával. Rettenetes volt, mégis ezt ették minden nap, minden étkezéskor éveken keresztül. Ahhoz, hogy az ehetetlen étel és a kemény munka mellett életben maradhassanak, valamit tenniük kellett, és tettek is. Loptak. Egymástól soha, csak az orosz földekről, a szénbányából, meg ahonnan tudtak. Vallásos emberek voltak ott a nyomorúságban is, de a Tízparancsolat minden pontját mégsem tudták betartani.
     A munkahely sokaknak a szénbánya volt. Sokszor hason fekve dolgoztak éhesen, nedves ruhájuk megfagyott rajtuk, amikor felszínre jöttek. Mások asztalosműhelyben vagy kolhozokban kaptak munkát, de fizetést csak 1947 után kaptak, orosz rubelben.
     Munka közben a szívek mélyéről felcsendült egy-egy szomorú dal, éneklés közben szemükben ott csillogott egy-egy könnycsepp. Ellágyulva gondoltak otthonukra, családjukra, ilyenkor még éhséget sem éreztek. A fiatalok mellett nagyon sok családapát hurcoltak el, közülük volt olyan is, akit gyermekét váró feleségétől szakítottak el. Ezek aggódva, fájdalommal telt szívvel gondoltak haza szeretteikre, akikről semmi hírt sem hallhattak.
     Egyesek hazatértek, mások sohasem hallották meg ezt a szót. Orosz földben várják Krisztus második eljövetelét, a feltámadás napját. Akiknek megadatott a hazatérés, új reményekkel indultak a hosszú útnak. A nagykárolyi állomás tele volt várakozókkal, örültek is, sírtak is egymás nyakába borulva. Első útjuk a templomba vezetett, ahol hálaadó Te Deumot énekeltek a szerencsés hazatérésért.
     A következőkben olyan személyek élményeit fogom bemutatni, akik áldozatául estek a deportálásnak, és hazatérésük után megírták kálváriájukat.
 
4.1.  Indulás a paradicsomba 
     1945. január 3-án kezdődött minden. Kálmándi Papp László „Svábok a paradicsomban” c. művében így mesél a történtekről: Az orosz katonák körülvették a falut. Még a madár sem repülhetett ki a faluból. Reggel 8 órára be kellett menni az iskolába, ahol az oroszok kitöltenek egy igazolványt. Ezután csak igazolvánnyal lehet a falut elhagyni.
     Az iskolában nagy nyüzsgés volt, a sok jó barát, rokon és ismerős ott kívánt egymásnak boldog Új Évet. Az emberek egyre gyűltek, számuk már meghaladta a százat. A lányok elvonultak egy sarokba, ott beszélgettek, nevetgéltek, a férfiak unaloműzőként izgalmas kártyacsatákat vívtak. Komoly összegek cseréltek gazdát. A hangulat egyre csak fokozódott, az emberek megfeledkeztek róla, hogy egérfogóban vannak.
     Másnap, január 4-én az orosz tisztek elmondták, mi is a céljuk az összegyűjtött emberekkel. Az úti cél Szatmár, a Szamoson a lerombolt hidat fel kell építeni, csak háromheti élelemre és meleg ruhára van szükség. Már ekkor volt olyan, aki tudta, hogy mindez hazugság. Az oroszok a saját érdekükben úgy hazudnak, mint a vízfolyás.
     Egyre csak nőtt a fegyveresek száma. Délután elkezdték kifelé terelni a férfiakat és nőket az iskolából. Négyesével sorakoztatták fel őket a templomkert melletti köves úton. A kialakult csaknem száz méter hosszú sor némán hallgatta a templom harangjainak zúgását. Ez a zúgás most nem az élőket hívta és nem a holtakat siratta. A harang búcsúztatott. Azt a 230 nőt és férfit búcsúztatta, akik még nem ismerték a jövőjüket és sorsukat.
     A tömeg, a rokonok és minden ismerős sírva nézte végig e gyászos jelenetet. Anyák és apák, nagyszülők és testvérek voltak tanúi az elhurcolásnak.
     A menet lassan elindult Nagykároly felé. A károlyi megyeházban volt a gyűjtőláger, ide már több ezer embert gyűjtöttek össze. Voltak itt Kálmándról, Csanálosról, Fényről, Kaplonyból és még ki tudja hány faluból.
     Január 12-ig voltak ide bezárva. Délután 3 órakor nagy nyüzsgés vette kezdetét. Az egyik tiszt kiadta a parancsot, 20 perc múlva mindenki sorakozzon az udvaron. Megkezdődött a számolás, ami igen sokáig elhúzódott. Az oroszok sokáig számolták őket, fontos volt nekik a teljes létszám. Miután mindezzel végeztek, megindult a tömeg az állomás felé. Mintegy vezényszóra egyszerre felhangzott a magyar „Himnusz”, utána a „Boldog asszony Anyánk” szent éneket énekelték, míg kiértek az állomásra.
     Fényi József „Kényszermunkán a Szovjetunióban” c. könyvében, amelyet bátyja, Fényi Lőrinc emlékére írt, a következőképpen emlékszik vissza: Éppen természettan órán ült, amikor kitárult az ajtó és közölték vele, hogy azonnal menjen haza, különben az édesapját viszik kényszermunkára. Nem volt választása, rögtön összeszedte magát és hazaindult. Otthon már bátyja is őrizetben volt, aki azelőtt tért haza a frontról.
     Az iskolába bárkit beengedtek, de ki már senkit. Fegyveres, orosz katonák őrizték az embereket, összesen 319 személyt. Itt volt a falu minden 17 és 45 év közötti férfija. A lányok és gyermektelen asszonyok 17 évtől 32 éves korig lettek begyűjtve. Volt olyan család, ahonnan három, vagy négy személyt idéztek be. Gyermektelen házaspárok is voltak.
     Vezényszóra kiterelték őket az út közepére, indulásra kész a hatalmas csapat. Síró gyermekek, könnyező anyák, szemüket törlő öregasszonyok, fájdalmukba roskadt aggastyánok integettek mindkét oldalról, búcsúztak szüleiktől, férjüktől, gyermekeiktől, unokáiktól.
     Miután megérkeztek a nagykárolyi megyeházba, a bejáratnál őrködő orosz katona megszámolta, teljes-e a létszám. Mind a 319 ember megvolt.
     Minden terem telis-tele volt. Kérdezősködtek. Senki sem tudott többet, mint a másik. Begyűjtötték őket, hogy munkára vigyék. De hova és mennyi időre? Sok a találgatás. Senkivel sem közöltek semmit. Van, aki azt állította, hogy csak rövid ideig tartó közmunkáról lehet szó, de az sem lehet messze, hiszen fiatal lányok, asszonyok is vannak velük. Mások borúlátóbban ítélték meg a helyzetet. Szerintük hosszabb időre, és távolabb, sőt egyenesen Oroszországba viszik őket. Persze mindezek csak találgatások voltak.
     Január 12-én sorakozót rendeltek az udvarra. Névsorolvasás, létszámellenőrzés után megindultak az emberek az állomás felé.
     Szabó Gyula-Jenő „Villanások Könyve – Világoljon a Gondolat” c. művében Binder Mária Tasnádszántói lakos így fogalmazza meg a deportálás első napjait: Január 3-án reggel utcáról utcára jártak a nemzetőrök hajtani a katolikusokat az iskolába, szavazni. Azt mondták, azért kell menni, hogy majd tudják, kik vannak többségben a faluban, és milyen nyelven legyen megoldva a közigazgatás.
     Amikor már mindannyian bent voltak az iskolában, látták, hogy az épület körül van fogva géppisztolyos katonákkal. Ekkor már sejtették, hogy ez egy csapda volt, és hogy valahova el fogják vinni őket.
     Január 4-én egy tolmács segítségével tudtára adták az embereknek, hogy Debrecenbe és Nyíregyházára kell menni a lerombolt gyárakat újjáépíteni. Aki pedig megjegyzést tett, hogy ez nem igaz, azt kinevették.
Voltak köztük kisgyermekes anyák is. Néhányat hazaengedtek, a többi maradt. A szülők hoztak ennivalót, meleg ruhát, paplant, de beszélni nem volt szabad. Azokat, akik tovább álltak a kerítésnél, hamar elkergették. Egyiket puskatussal döfték-ütötték, a másikat kézzel rángatták, dobták félre a kerítés mellől. Mindenki azon töprenget magában, hogy mi is az ő vétkük, mivel érdemelték ki ezt a bánásmódot.
     Másnap Tasnádra vitték az embereket, a kaszárnyába. Négyes sorban haladtak, előttük, mögöttük, mellettük orosz katonák gépfegyverekkel. Itt voltak elszállásolva még pár napig, aztán gyalogosan megindították a tömeget Szaniszló felé. Több mint 60 km gyaloglás után végre megérkeztek a szaniszlói állomásra. Ekkor már több embernek is megfordult a fejében a szökési kísérlet, de az oroszok világosan parancsba adták, hogy aki szökni próbál, annak az egész családját elfogják.
     A „Lélegzethinta”, Herta Müller Nobel-díjas német írónő megrázó, költői erejű és dokumentum-hitelességű regénye feldolgozza mindazt a traumát, amit a német polgári lakosság élt át a második világháború után. Eredetileg Oscar Pastior késő-dadaista költővel együtt tervezte megírni. Pastior a saját lágerélményeit osztotta meg vele, de 2006-ban bekövetkezett halála véget vetett a közös munkának. Herta Müller a jegyzetek felhasználásával egyedül írta meg a regényt, amely óriási visszhangot váltott ki hazájában és külföldön.
     A mű főszereplője Leopold Auberg, nagyszebeni kamaszfiú, aki 17 évesen indult útnak, nem tudta, hova viszik, nem tudta, mennyi időre, és tulajdonképpen azt sem tudta, hogy miért. Majdhogynem szívesen is ment, örült, hogy kiszabadulhat a kisváros fojtogató légköréből, merthogy volt egy nehéz és veszélyesen súlyos titka, a homoszexualitás. Öt évet töltött egy kelet-ukrajnai láger poklában. Megismerte az éhséget és a tetveket, megtanult szenet lapátolni és koldulni. Megértette a kegyetlenség és jóság bonyolult egyensúlyát, és megtapasztalta a lágerboldogságot.
     A regény így ír az indulásról: 1945. január 15-e éjszakáján vitték el Leopoldot. A város vásárcsarnoka volt a gyűjtőtábor, ahol már közel 300 ember szorongott. A padlón matracok és szalmazsákok hevertek. Egész éjjel autók jöttek, a környező falvakból is, kirakták az összegyűjtött embereket. Reggelre közel 500-an lehettek. És ezt az 500 embert mind marhavagonokba gyűjtötték.
     A vagonokban töltött napok nem egy álomutazáshoz hasonlítottak. Napokon, sőt heteken keresztül összezárva 40-50 személlyel nem volt kellemes senkinek sem. Összehúzódva, nyomorogva ültek egymás mellett, végtagjaikat nem tudták kinyújtani. A vagonokban nem volt egyéb, mint egy kályha, egy 20 cm átmérőjű lyuk, amely mellékhelyiségként szolgált, valamint néhány priccs, ahova lefekhettek.
     A vonat 12 vagy 14 napig ment, számtalan órán át, megállás nélkül. Azután számtalan órát állt mozgás nélkül. Hogy hol voltak éppen, nem tudták. Hacsak valaki a felső priccsekről a bukóablak résén keresztül le nem tudta olvasni az állomásépület táblájáról a helységnevet.
     Napokig szomjaztak, zengtek a vagonok a Vizet! kiáltástól. A naponta beadott vízmennyiség alig csillapította szomjukat, tisztálkodásról szó sem lehetett. Valahányszor megállt a vonat, az oroszok végigfutkostak a vagonok tetején, de az alját sem hagyták ellenőrzés nélkül. Nem volt könnyű az ő szolgálatuk sem, de legalább szabadok voltak. Néha kiengedték az embereket is, akik mohón estek neki a fehér hónak és ették-ették, amíg szomjuk nem csillapodott. Ennivalójuk is csak addig volt, amíg tartott az otthonról hozott szalonna, kolbász és kenyér, azután rájuk köszöntött az éhezés időszaka. Egy-két alkalommal bedobtak egy-egy nyers kecskehúst, ami végtelenül avas és sós volt, de azt senkinek sem volt gusztusa megenni. Inkább a kályhába dobták, hisz tűzifában sem bővelkedtek. Megjelentek a tetvek is, ami még az addiginál is nehezebbé tette az utazást, mivel a sötétben nem is lehetett őket látni, megölni.
     A létszámnak mindig meg kellett lennie. Ha talán valaki útközben meghalt, ki kellett tölteni az üres helyet a listán, pótolni kellett. Így útközben is el-elfogtak néhány embert a pályaudvarokon, mindegy volt, hogy sváb, magyar vagy éppen román. Nekik azonban még hosszabbnak tűnt az út, mivel se meleg ruha, se ennivaló nem volt náluk.
     Fényi József könyvében megannyi kérdést tesz fel: „Miért is kell nekünk most itt szoronganunk ebben az undok marhavagonban? Mit vétettünk mi? Miben vagyunk hibásak? Se szó, se beszéd, mint valami gyomot szakítottak ki az éltető anyaföldből, környezetünkből, otthonunkból. Talán a háborúban való résztvevő hazánk miatt? A háború vihara éppúgy megcsapott bennünket, mint a többieket. Miért lennénk mi vétkesebbek másoknál? S ezek a leánykák kinek, kiknek ártottak?
     Hogy rossz lóra tettünk a politika dolgában? Kit érdekel az urak dolga? Ujjainkon megszámlálhatjuk azokat, akik politizáltak a falunkban. De hol vannak már azok?
     Talán mert keresztet vetünk? Más is vet keresztet. De nem úgy, mint mi. S ez itt most lényeges. No és a reformátusok? A bereiek? Ők se így, se úgy nem vetnek keresztet, s mégis itt vannak.
     Hogy rosszul választottuk meg őseinket? Hogy furcsán cseng a nevük? Hát tehet a csikó arról, hogy lótól származik? Megkérdezik-e az újszülöttől, hogy milyen nevet szeretne viselni? Bűnül róható-e fel az, amiért nem tehet az ember? Vagy mások vétkeiért kell most vezekelnünk?”[33]
     Vargáné Földényi Mária a következőket osztotta meg velem: A barátnőmet Bárth Máriának hívták, 17 éves volt. Napokon keresztül együtt bujkáltunk, együtt éjszakáztunk a pincében. Nagytata mindig nyomozott, hogy lát-e orosz vagy sem, mert amikor csend volt, feljöhettünk egy rövid időre. A barátnőm az utca túloldalán lakott. Egy ilyen alkalommal, amikor nem járt az orosz, felöltözött öregasszony ruhába, és így akart hazamenni, tisztálkodni. Amikor kilépett a házból, az orosz katona jött felfelé a kerten, így nem volt ideje hazamenni, hanem bement a csűrbe elbújni, de az orosz észrevette és elvitte úgy, ahogy volt, abban a ruhában.
     Vittek fiatalabbakat is, mert meg kellett legyen a létszám, még ha valaki meg is szökött. Engem is elvittek volna, fejlett, derék voltam. Ha az orosz szeme elé kerülök, biztos én is Oroszországban végzem.[34]
     Kálmándi Papp László részletesen leírja az útvonalat, amely emlékezetében maradt: Nagykároly – Nagyvárad – Tövis (itt csatolták fel a Szeben környéki szászok vagonjait) – Brassó (az ottani németek csatlakoztak) – Ploieşti (itt csatlakoztak a resicai németek és néhány Bukarestből elhurcolt) – Jászvásár – Kiev – Dnyetropetrovsz – Sztalinov – Donbász.

4.2.  Lágerkörülmények 
     „Utazni mindig boldogság volt. Először: amíg utazol, még nem vagy ott. Amíg nem vagy ott, nem kell dolgoznod. Az utazás kímélőidő. Másodszor: Ha utazol, olyan környékre érkezel, ami a legkevésbé sem törődik veled. Egy fa nem tud rádkiabálni, sem megverni.”[35]
     Miután végleg megállt a vonat, az embereket sorban kiszállították. Az éghajlatnak nem megfelelő ruhában gyalogoltak több km-t. Nehezen mozogtak a nagy hóban, csúszkáltak jobbra-balra. A több hetes mozdulatlanság próbára tette lábizmaikat. Papp László által bemutatott körülmények: 14 km-es gyaloglás után elérkeztek annak a helységnek az első házaihoz, ahol a lágerük volt. Az út bal oldalán négy- ötemeletes tömbházak álltak tető és ablakok nélkül. Egy patakon áthaladva szögesdrótkerítéshez értek, több hosszú épület volt bekerítve. A kerítés sem volt még készen, két-három helyen is hiányos volt.
     A kijelölt szoba területe nagyjából 30 négyzetméter lehetett. A szoba három oldalán egy-egy méteren közlekedhettek, a többi részét egy hatalmas emeletes priccs foglalta el. Fenyődeszkáinak penészes volt minden oldala.
     Fényi József könyvében így olvashatunk a környezetről: Szerény házacskák között haladtak, itt-ott egy-egy tömbház magaslott. Bombázások, háború nyomai mindenütt. Elhagyva a várost, meddőhányók meredeztek a magasba, mellettük bányatornyok néhány épülettel. Megkerülve a meddőhányókat, szögesdróttal körülvett barokkok tárultak szemeik elé. A szobákban kétoldalt széldeszkából összetákolt emeletes priccsek éktelenkedtek, végtől végig, középen pedig egy téglából rakott tűzhely árválkodott. A szobában nagyon hideg volt, szerencsésnek mondhatta magát az, aki pokrócot hozott magával otthonról. Mások kabátjaikkal, legmelegebb ruháikkal takaróztak.
     Az orosz magyarázta, hogy a vidék neve Donbász. Ők először hallották ezt a földrajzi megnevezést. Fogalmuk se volt, hol lehetnek, bár a szó első fele ismerősnek hangzott. Találgattak, hogy a Don, vagy a Donyec vidékén lehetnek. Majd az orosz tovább magyarázta, hogy körülöttük minden Donbász, azaz a donyeci szénmedencéhez tartozik. A helység pedig, ahol vannak, az Junkom.
     A lágerparancsnok legelső nap ismertette az emberekkel a tábor fegyelmi követelményeit, kihangsúlyozta, hogy itt a legfőbb kötelesség a munka, ahonnan csak orvosi engedéllyel lehet hiányozni.
     A megterhelő munka mellett jól esett volna a megérdemelt pihenés, ez azonban a tetvek és poloskák miatt többször is meghiúsult. Herta Müller regényében pontos leírást olvashatunk ezekről az élősködőkről és azok elpusztításáról: A tetvek különböző méretűek, de mindegyik fehér, és úgy néz ki, mint egy parányi rák. Csak akkor veszélyesek, ha tífuszosak, amúgy együtt lehet élni velük. Egy idő után hozzászokik az ember, hogy mindenütt viszket. Azt hinné az ember, hogy a tetvek a borbélyműhelyben, a fésűvel együtt kerülnek át egyik fejről a másikra, de erre semmi szükség nem volt, a barakkban másztak át egyik ágyról a másikra. Ételosztáskor a sorban állásnál, a kantin hosszú asztalainál, munka közben fel- és lerakodáskor, cigarettaszünetekben, de tangózás közben is átadták egyik a másiknak.
     Volt, aki már az első télen tudta, hogyan kell a gyapjúpulóvert megtisztítani a tetvektől. Alkonyatkor, amikor már bőven fagypont alá száll a hőmérséklet, ás az ember egy 30 cm mély lyukat a földbe, beleteszi a pulóvert és lazán rákotorja a földet, csak egy ujjnyi darabkát hagy kikandikálni. Az éjszaka folyamán az összes tetű kimászik belőle. A hajnali derengésben fehér csomókban ülnek a pulóvercsücskön, így egyszerre szét lehet őket taposni.
     A poloskák felmásznak a falon, és a sötétben levetik magukat a plafonról az ágyakra. A zugokban jól tudnak szaporodni, csakúgy, mint a gyalulatlan deszkák réseiben, vagy a szalmazsákok alatt. Ha a poloskák nagyon elszaporodtak, kénytelenek voltak kivinni az ágyakat az udvarra, és drótkefével halálra súrolni az élősködőket.
     Az ilyen magán tisztogatás mellett, az oroszok is gondoskodtak az emberekről: fertőtlenítőbe vitték őket. Összeszedték ruháikat, majd ezeket összekötve egy nagy kazánházba rakták és rácsukták az ajtót. Amíg a tetvek a forró gőzben vonaglottak, addig az emberek a mellette lévő zuhanyzóban lemosták magukról a több heti szennyet. Volt olyan, aki eleinte szégyellte mezítelenségét, de rájött, hogy senkit sem érdekel a külseje. Amikor ezzel végeztek, örömmel öltötték magukra a kazánból kivett forró ruhákat, azzal a meggyőződéssel, hogyha nem is végleg, de egy időre megszabadultak a vakarózástól. De reményeik hamar szertefoszlottak, mert már a lágerbe vezető úton egyesek észrevették, hogy bizony maradtak túlélők a vérszívókból.
     Az emberekben sokáig ott volt a remény, hogy nem kell hosszú ideig Oroszországban maradniuk. Az oroszok többször is hitegették őket azzal, hogy hamarosan hazamehetnek. Amikor vége lett a háborúnak, mindenki örvendezett, mert azt hitték, most már biztosan hazaengedik őket. Papp László barátai azt hangoztatták, hogy Amerika biztos a segítségükre fog sietni, nem hagyja, hogy ők itt szenvedjenek. Azonban ő ezeket a szavakat nem tudta elhinni, és jobban is tette, mert nem érte akkora csalódás, mint a társait. Az oroszok nem adták meg az engedélyt a hazatéréshez.
     Sokuk fejében megfordult a szökés terve is. Akinek sikerült megszöknie, az jól járt, de a többiekre keményebb munka, drótkerítés, nagyobb őrség várt. Többnyire elfogták a menekülőket az úton és visszavittek őket a kijelölt lágerükbe. Egy időre börtön is várt rájuk. De volt olyan is, akit azonnal lelőttek.
     Hengeli (Kinczliné) Mária, Mezőteremi lakos a következőképpen emlékszik vissza: „Mérkről vagy Vállajról volt egy Heim Jóska nevű, bőbeszédű, gyönyörű fiú. Ez egy idő után megszökött. A lágerparancsnokunk lóháton az üldözésére indult, utolérte és szíven lőtte. A tetemét fellökték egy azelőtt szénhordásra használt teherautó rakterére. Minket félkörbe állítottak az udvaron, az autó többször is megfordult előttünk, közben Heim Jóska véres teteme ide-oda hányódott rajta, és úgy meghengeredett a szénporban, hogy egészen mocskos, fekete lett. A parancsnok az övébe dugott hüvelykujjal egész idő alatt olyan peckesen feszített előttünk, mintha ügyes vadászként valamilyen fenevadat kapott volna puskavégre, és ezt hajtogatta: Így jár minden magyar, aki szökni próbál.”[36]
     Fényi József is leírja könyvében, hogy nem is egyszer készült neki a nagy útnak, de próbálkozása minduntalan kudarcba fulladt. Két társával éjfél után kikúsztak a szögesdrót alatt, majd miután észrevették, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti őket, megszaporázták lépteiket, és búcsút intettek a környéknek. Egy erdőn vitt át az útjuk, ahol váratlanul emberi hangokat hallottak. Elrejtőztek. De miután a veszély elmúlt, Józsi azt vette észre, hogy társai eltűntek és magára maradt. Kénytelen volt egyedül folytatni útját. Amikor kiért az országútra és azon kezdett merengeni, hogy hamarosan már egy kocsin fog száguldozni, mintha a földből nőtt volna ki, ott állt mögötte egy orosz katona, fegyverét rászegezte és kiabálta neki, hogy álljon meg. Itt ért véget a terve, mert visszavitték a lágerbe, és egy időre tömlöcbe vetették.
     A lágerben az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy semmit sem tudtak az otthon maradottakról, valamint az otthoniak sem kaptak hírt az elhurcoltakról. Nem az volt a gond, hogy az oroszok nem engedték őket levelezni, hanem az, hogy nem írhatták meg, ami igazán fontos volt, ami történik velük. Tábori lapot írhattak, nyílt levelezőlapot, amiben a sorsukról egy szó sem eshetett, csak az, hogy jól vannak, és minden rendben. Ebből aztán az otthoniak nem sokat tudtak meg róluk. Az elküldött lapokat ellenőrizték, cenzúrázták. Ami néha hazulról érkezett, azokat is.
    A mezőpetri származású Osvald Mátyás elmondása szerint az oroszoktól havonta kaptak egy kétrészes levelezőlapot. Ennek a felső részére a hazai cím került, és a szöveg, amit az otthoniaknak írtak. A lap alsó felére a megfelelő helyre előre rávezették az oroszországi címüket, az írásra fenntartott helyet pedig üresen hagyták. Odahaza a címzett letépte a lap alsó felét, ráírta, amit akart, és ismét feladta. A kétrészes levelezőlap felső részére a címzés számára fenntartott helyre eleinte oroszul meg románul írták, hogy Románia, románul pedig, hogy Petreşti, jud. Satu Mare. Később, amikor hírét vették, hogy a magyarországiakat hazaengedik, a romániaiakat azonban nem, a címzés számára fenntartott helyre oroszul és magyarul azt írták, hogy Magyarország, magyarul pedig, hogy Mezőpetri, Szatmár megye. Ugyanis, ha nem így jártak volna el, hiába mondták volna magukat Magyarországinak, a levelek lebuktatták volna őket. Osvald Mátyás még a saját nevét is helytelenül írta a levelezőlapokra. Az Osvald név német, ezért a német hangzás elkerülése érdekében hol Osváth-nak, hol Osvád-nak tüntette fel magát. Az általa Oroszországból küldött lapok többnyire haza is érkeztek, de amit az otthoniak küldtek, azokból egész idő alatt csak egyet kapott meg.[37]
     Herta Müller regényében Leopold táviratot kapott otthonról, ami egy fényképből állt. Ennyit írt rajta: Robert, szül. 1947. ápr. 17. Leo nem örült a hírnek, hogy kisöccse született, sokkal inkább pótgyereknek nevezte, és még hazatérése után is a lehető legtávolabb taszította magától. Azzal a tudattal élt tovább, hogy Robert csak azért van a világon, mert szülei már rég lemondtak róla, azt hitték meghalt, és szükségük volt egy újabb gyermekre. Hiányolta szüleit, de ez olyan felindultságot keltett benne, hogy választ már nem küldött haza.
     Fényi József másként oldotta meg a levelezési problémát. Rájött, hogy ha magyarul írja meg, azt soha nem kapják meg otthon, mert nem továbbítják. Ezért úgy döntött, oroszul fogalmazza meg mondandóját. Már eléggé tűrhetően ki tudta fejezni magát oroszul, az írással sem volt baj. Persze tábori stílusban, hogy él és egészséges, Lőrinc bátyja úgyszintén. Még egy-két kérdés, mi újság odahaza, hogy vannak otthon. Bedobta a postaládába, és reménykedett, hogy továbbítani fogják. Mint utólag kiderült, a levél célba ért, viszont választ sosem kapott rá.
     Naplót sem volt szabad írni, semmit sem szabadott lejegyezni abból, ami ott történt velük. Gyakran átkutatták a szobákat, és az ehhez hasonló írásokat keresték.[38]
A lágerben néha táncmulatságra, mozizásra is sor került. Bár ezt nem mindenki élvezte, sokan örültek, ha álomra hajthatták fejüket a hosszú nap és a kimerítő munka után. Papp László a filmnézés „örömeit” fogalmazza meg művében. A filmvásznat a drótkerítés mögötti épület falára erősítették. A hangszóró háborús zenét üvöltött. A zene hangja toborozta az orosz nézőket. A film megtekintése kötelező volt, a lágerben a tolmácsok mozgósították az embereket. A lányok természetesen kiöltöztek, felvették legszebb ruháikat.
     A film a hős orosz katonák harcáról szólt. Úton-útfélen páholták a németeket. A film szerint, a németek felemelt kézzel adták meg magukat. A jól öltözött orosz katonák a rongyos, megvert németeket a táborba kísérték, ahol boldogan fogyasztották az oroszoktól kapott élelmet.
 A férfiak hamar megunták a mozizást, egymás után vonultak a szobájukba. Különösen akkor, amikor az orosz nézők szidalmazni kezdték úgy a magyarokat, mint a németeket. Fenyegetően rázták ökleiket. Még be sem fejeződött a vetítés, mire csak az orosz nézők örültek a művészi filmnek.
     A mezőpetri születésű Mogyorós Julianna nővérével, Máriával együtt orosz fogságban töltötte fiatalságának éveit, kőművesként dolgozva. Így mesél azokról az időkről: „Nagyon nehéz évek voltak azok. Messze voltam a szülőföldemtől, a családomtól. Szerencsére a nővérem is ott volt velem, de őt két év után hazaengedték. Én öt évet töltöttem Oroszországban. Sokan voltunk ott a környékbeli falvakból. Nem volt soha széthúzás közöttünk, igyekeztünk mindenben segíteni egymást. Esténként mindig összeültünk és közösen imádkoztunk ugyanazért, hogy egyszer hazatérhessünk. Emlékszem az első ott töltött karácsonyra. Összeültünk egy szobában (kaplonyiak, kálmándiak, csanálosiak, szaniszlóiak és mi, petriek), és közösen imádkoztunk, énekeltünk, sírva gondoltunk haza. Nem törődtünk azzal, hogy aznap nem kapunk semmi ételt, de ilyenkor soha nem dolgoztunk. Az oroszoknak megesett rajtunk a szívük, nem bántottak bennünket.
    Vasárnaponként a templomba is eljutottunk. Eleinte nem tudtunk menni. A közelben volt egy kis piac. Ezzel volt szerencsénk, mert vittünk magunkkal egy kis csuprot, hogy vásárolni megyünk, aztán elvegyültünk a tömegben, és elmentünk a templomba. De ’47-ig nagyon vigyáztak ránk, a fegyveresek mindig elkísértek. Utána már szabadon járhattunk, ahova akartunk.”[39]
     Rengeteg betegség pusztított a lágerben. Nem is volt csoda. hiszen a körülmények nem voltak emberhez méltóak. Legtöbben tífuszjárványban szenvedtek. Szabó Gyula-Jenő könyvében Binder Mária részletesen elmondja, milyen körülmények között ápolták a betegeket. Ő maga hastífuszban szenvedett, ami olyan hasmenéssel járt, hogy oda a folyósóra, az ajtójuk mellé tettek egy kivágott hokedlit, beállítottak egy vedret, és az volt a vécé. Büdös, klóros volt ott minden. Leírja, hogy szobájában volt egy bánáti lány, aki megzavarodott. A kabátjáról leszakította az összes gombot, és a priccs melletti falról, a körmeivel mind leszedte a maltert. Még aznap éjjel meghalt.
     De nem ő volt az egyetlen, aki orosz földön hunyt el. Halálesetek egymás után következtek. Volt, aki betegségben, volt, aki balesetben, és volt, aki végelgyengülésben halt meg.
     Papp László könyvében megfogalmazza első élményét, amikor temetnie kellett. Három halott volt egyszerre, és a temetéshez rá is szükség volt. Levetkőztették a halottakat, majd egy szekérre tették őket, amivel utolsó útjukra kísérték. Ez olyan temetés volt, ahol hiányzott a gyászoló család, a gyászmenet, sőt a pap is. Amikor megérkeztek a megfelelő helyhez, elkezdtek ásni, de olyan kemény volt a föld, hogy még a csákányokkal sem tudtak pár cm-nél lejjebb hatolni. Ezért csak úgy tudták megoldani, ha a tetemeket egymás mellé fektették, és rájuk helyezték a nehéz köveket, amelyek ott voltak. Így a farkasok vagy kutyák sem férhettek hozzájuk.
     Nehéz volt ezt megemészteni, hiszen minden ember megérdemelné a koporsót és a szép temetést, de abban a helyzetben erre nem volt lehetőség. Akik ott haltak meg, azokat ott kellett eltemetni, olyan körülmények között, ahogyan azt megparancsolták.
     A mezőpetri születésű Vívári (Vonház) Mária a következőket vallotta: „Volt három férfi, akik az asztalosműhelyben dolgoztak. Mindig igyekeztek annyi deszkát ellopni, hogy a halottaikat koporsóban temethessék el. Akinek nem jutott koporsó, azt ládában vitték ki a sírhoz, és abból csak úgy beborították a gödörbe.”[40]
     Egy másik halálesetet Herta Müller regénye mutat be: Irma Pfeiferét, aki belefulladt a malteros gödörbe. Először a karját nyelte el, majd egészen a térdhajlatig emelkedett. Azután hirtelen a csípőjéig felcsapott a malter. A feje lesüllyedt, fején a sapka megemelkedett. Egyesek azt állították, hogy önszántából ugrott bele. De ez már sosem derült ki.
     Bányaszerencsétlenség is történt, nem is egy. Fényi József ír erről: A fejtés teljes hosszában beomlott, két ember bennrekedt. A bánya vezetősége minden erőt bevetett, hogy kiszabadítsák a fogságban lévőket. Kopogásaik alapján jókora szénréteget kellett áttörniük. Haladtak is előre, méterről méterre, de a napok múlásával egyre gyérült a visszajelzés. Végül az egyetlen kopogás is megszűnt. Azonban a mentési munka folyt tovább megállás nélkül. Végül már csak két holttestre akadtak.
     Az áldozatok között olyan is akadt, aki a szerelem miatt ölte meg magát. Papp László könyvében írja, hogy Irén és Ottó mennyire szerették egymást, de a sors elválasztotta őket, más lágerbe kerültek. Ottó azonban nem tudott hű maradni szerelméhez, ami kitudódott. Irén ezért a tóba vetette magát. Csak másnap találták meg a halászok egy fűzfabokorban fennakadva.
     A halálesetek egymás után következtek. Öngyilkosság, baleset, gyilkosság… De mégis legtöbbjüket az éhhalál vitte el.

4.3.  Az „éhségangyal” 
     A lágerben szenvedőknek a túlélés mellett a másik céljuk az élelemszerzés volt. A napi adag rettentően kevés volt, aki csak abból próbált megélni, annak nem biztos, hogy sikerült. És hogy mit is jelent a napi adag? Káposztalevest, feketekenyeret, egy kanál rizst, helyenként egy-egy csupor feketeteát, mindössze napi kétszer kevés mennyiségben. A már említett könyvekben, regényekben az írók nagy hangsúlyt fektetnek az élelem bemutatására, valamint annak megszerzésére.
     Papp László írja, hogy az ebédlő egy szétvert tömbház pincelejáratánál volt található, ahova egyszerre 140-en fértek be. Emiatt sokszor versengés alakult ki, kik azok, akik az első csoporttal ehetnek, és kik azok, akik később. Nem volt kellemes odakint várni a -20 fokban. Bent fenyőfából tákolt asztalokhoz ültek. Az első fogás savanyú káposztaleves, a második egy evőkanálnyi rizs, kávéskanálnyi olajjal leöntve. Ez volt a menü minden egyes nap. Nem volt rossz, csak kevés. Mikor felállt az asztaltól, éhesebb volt, mint mikor leült.
    Leves előtt sokszor kaptak egy fél kiló kenyeret, amit minden nap, a leves érkezése előtt, csaknem mind megettek.  Egyesek a kenyér felét zsebre vágták, és napközben falatonként megették, hiszen ebéd az nem volt. Lacinak nem volt ilyen erős akarata. Ő mindent felfalt, ami ehető volt. Sajnos a gyomra erősebb volt, mint az akarata. Sokszor eszébe jutottak az otthoni ízek. Visszagondolt arra, hogy a spenótot csak egy tábla csokoládéért volt hajlandó megenni.
     Az embereket semmi sem érdekelte, csak a napi adag megszerzése. Gátlás nélkül megszereztek mindent, ami ehető volt. Itt nem válogatott senki. Az alkoholisták is lemondtak a napi bor-, sör-, pálinkaadagjukról, egyszerűen azért, mert nem jutottak hozzá. Más volt a helyzet a dohányosokkal, bár itt nem ismerték a dohányt, csak a mahorkát, ami a dohányhoz hasonló növény volt.
     Ottléte alatt Laci többször került olyan helyzetbe, hogy valamilyen munkáért a fizetést nem rubelben kapta meg, hanem ennivalóval kínálták. Egyik ilyen eset akkor történt, amikor Kátya, a kenyeresnő elküldte Lacit és még néhány barátját, hogy segítsen az apjának az ásásban, földművelésben. Amikor megérkeztek, reggelivel várták őket: a háziasszony tejet és kenyeret tett az asztalra. Másodjára is megreggeliztek, melynek befejezése után fogták az ásót, és elindultak elvégezni a kiszabott munkát. Amikor végeztek, és visszatértek a házba, a szoba közepén ott állt a terülj asztalkám fehér abrosszal leterítve, rajta porcelántányérok és rendes evőeszközök. A feleség egy szép zománcos tálban levest tett az asztalra. Volt a levesben mindenféle zöldség.
     A leves után, amiből Laci kétszer is merített, és amit égre-földre dicsért, a háziasszony egy tálcán főtt pontyot tett le az asztalra. Iván bácsi még a főtt hal készítésének módját is elmagyarázta. Laci bevallja, hogy nem igazán kedveli a halhúst, de itt nem válogathatott.
     Megdöbbenésére harmadik fogás is következett, ami nem volt más, mint tejespuliszka. Bár már rég jóllakott, ezt sem hagyhatta ki. Nagy adagot szedett, és csak evett, evett, amennyi beléfért. Mintha a becsületén esne csorba, ha valami az ételből az asztalon maradt volna. Meg is jegyezték, milyen feneketlen a gyomra. Ő azonban energiával telítettnek érezte magát, az ezután következő ásásban is ő vezette a sort, de csak addig, amíg a hal és a leves ki nem kívánkozott belőle. Mérhetetlen falánkságának és telhetetlenségének köszönhette. A munkát nem tudta tovább folytatni, elhagyta az ereje, ezért a házigazda odahaza lefektette és betakarta bundájával. Amikor felébredt, a többiek már végeztek az ásással. A házaspár felszolgálta a vacsorát is, vagyis a hal maradékát. Ez volt az első olyan eset, ahol Laci úgy köszönte meg a vacsorát, hogy nem evett belőle.
     Egy másik alkalom, amikor finom eledelhez juthatott, akkor történt, mikor egy orosz nő megkérte, ássák fel a földjét, mert krumplit akar ültetni. Cserébe ebédet ígért, tudva, hogy a lágerkoszt gyenge és a férfiaknak további eledelre van szükségük. Nem tudták, a nő betartja-e majd a szavát vagy sem, de Laci eldöntötte magában, hogy egy ilyen szép arc, egy ilyen tekintet nem hazudhat. Megkezdték a munkálatokat. A nő látva, hogy jól csinálják, megdicsérte őket, majd eltávozott.
    Hamar eljött a dél, de a hölgy nem jött vissza. Már esteledett, de nem merték abbahagyni a munkát, hátha vacsorát kapnak, mert lehet délben nem volt ideje eljönni. De egy idő után minden reményük elveszett. Egy idős nő azonban megsajnálta őket, és két tejjel teli üveget, valamit egy közepes méretű cukorrépát adott nekik.
     Másnap a fiatal hölgy csak úgy mentegetőzött. De megígérte, hogy aznap igazán finom ebédet hoz majd nekik, csak ássanak tovább. Ők ástak is, de már nem olyan nagy lendülettel, mint azelőtt nap. Egyszer csak egy idős asszony integetett feléjük, kezében egy kosárral. Abban két szelet kenyér volt. Alig hittek a szemüknek, azt hitték mindez csak álom. Jöttek még többen is, kenyeret, krumplit, kisebb fej káposztát, cukorrépát, kristálycukrot, pénzt és még sok egyebet kaptak az orosz lakóktól.
  Így jól telt a munka, de már tudták, őket becsapták. Azonban másnap délben megjelent a fiatal hölgy, karján a kosárral. Letette, majd odaszólt nekik, hogy egyenek, ő pedig elment. Nekik nem kellett kétszer szólni, de amikor odamentek a kosárhoz, és látták, hogy abban csak egy nagydarab savanyú uborka van, éktelen haragra gerjedtek, és káromkodni kezdtek.
     Nem csak munkával lehetett élelemhez jutni, hanem kiárusítással is. Ha volt valamijük, legyen az ruha, vagy bármilyen tárgy, amit otthonról hoztak még, de nem volt rá szükségük, azt pénzzé tették, amiből utána ennivalót vehettek.
     Volt a láger kapuin kívül egy kisebb vásár, ahol mindenfélét árultak. Ide jöttek a rabok is elárverezni holmijukat. Laci tűt árult. Amint elkiáltotta magát, hogy ki vásárol tűt, egyszerre körülvették a vevők, és kérték, hogy mutassa meg a portékáját. Ő megmutatta, de a kezéből nem adta ki. 20 rubelt kért el darabjáért, és azzal is fenyegetőzött, hogy másnap már drágább lesz. Tíz rubelt fizettek volna érte többen, de a húszat sokallták. Ő azonban tartotta az árát. Ekkor egy agresszív orosz kivett a zsebéből harminc rubelt, és odanyújtotta. Cserébe két tűt kapott. A nőkkel szemben mindig gyenge akarata volt, így egy csinos orosz nőnek csak húsz rubelért adott kettőt.
Volt tehát egy kis keresete, ezért arra gondolt, hogy meglepi a barátait némi finomsággal. Vett három tűzlapon sült málépalacsintát, ami minden elhurcolt álma volt, de mivel öt rubelbe került, nem sokan engedhették meg maguknak. Hamar el is fogyott, ami Lacit ismét csak megviselte, mert a falánkságnak sosem tudott nemet mondani.
     Schlachter István, kálmándi lakos, a következőképpen emlékszik vissza Oroszországban eltöltött éveire: „1946 tavaszán szászokkal dolgoztam, akik között iskolázott emberek is voltak. Tőlük hallottam, hogyha csak azt a kosztot esszük, amit a lágerben kapunk, hat hónapnál tovább nem élhetünk. Meghalunk végelgyengülésben. Ezért szükséges valamivel pótolni, éspedig húsfélével. De milyen hússal? Azzal, ami kéznél volt, illetve amit meg lehetett szerezni: kutya, macska, patkány, dögök csontjait összedarálni. Amit tőlük hallottam, elmondtam a cimboráimnak is. Március 27-én este az egyik barátommal lementünk a konyhára. Ott aludt békésen két macska. Azelőtt itt-ott éltek a konyha körül. Megfogtuk és megöltük őket. Elég volt kettőnknek egy hétig. […] Élő állathoz csak ritkán jutottunk, így néha a frissen elhullott állatot is megettük – ha találtunk. A szemétdombokat is örökké kutattuk. De mit lehetett ott találni? Nem sok mindent.”[41]
     Fényi József visszaemlékezése a lágerkosztra hasonló Papp Lászlóéhoz. Legelső vacsoráját így mutatja be: A teremben először mindenkit egy ablakocskához irányítottak, ahol szépen sorban megkapták a kenyéradagot, majd körülülték az asztalt. Nézegették, ízlelgették a kenyeret, fekete volt, íze savanykás. Aztán hozták az első fogást. Konzervdobozból készült tányérszerűségen savanykás káposztaleves párolgott. Kavargatták, kóstolgatták az eddig ismeretlen szagú löttyöt, ami csak káposztát és sós vizet tartalmazott. Volt viszont egy jó benne, az, hogy meleg volt. És mivel már egy hónapja hiányolta gyomruk a meleg ételt, próbálták bekanalazni. Próbálták, de nem volt könnyű elboldogulni a fából készült kanállal, amelynek a leglényegesebb ovális része keresztben helyezkedett el a kanál nyelén. Elszórakoztak egymás ügyetlenségén, míg végül rájöttek, hogy itt nem lehet úgy kanalazni a levest, mint otthon, ezért csak önteni kell a szájba.
    Hamarosan a második fogás is terítékre került. Kíváncsian néztek a konzervdoboz tányérba. Ezt már sokan eltolták maguktól. Párolt káposzta volt benne, közepében egy darabka sárgás, sózott szalonnával.  Aki most nem evett belőle, annak később rá kellett jönnie, hogy ha életben akar maradni, az a két falás is sokat jelenthet.
     Végül öblítésként tea került az asztalra, füllel ellátott karcsú konzervdobozban. A savanyú első és második fogás után, a tea kissé édesnek tűnt. De az is hamar elfogyott, mivel igyekezni kellett, hogy átadhassák helyeiket a másik csoportnak, akik odakint dideregve várták sorukat.
     A sok ínség mellett, szerencséjükre, a nyári bőséges termés is hozzásegítette őket a mindennapi falathoz. A termőföldekről jutott néha, kerülő úton, az ő fazekukba is egy-egy krumpli. Ennél fönségesebb eledelt el sem tudtak volna képzelni. A másik ételpótlék az árpa volt. Aki ügyes volt, megtölthette kalásszal a zsebeit. Nem kellett messzire menni érte.
  Volt egy tábori tűzhelyük is, ahol az ilyen, úton-útfélen összeszedett élelmet elkészíthették. Míg helyet kerítettek a tűzhely körül, addig lemorzsolgatták a kalászok szemeit, gondosan letördelték a szúrós szálkákat és ráhintették a tűzhely lapjára. Nem sok időbe telt, míg pörkölődni kezdett, kellemes illatot árasztván a tűzhely körül. Ahogyan pirultak a szemek, egyet-egyet bekaptak belőle. Végül lesöpörték a tűzhely lapjáról a megpörkölt ínyencséget és elkezdtek csemegézni. Miután felcsipegették, ihattak rá annyi vizet, amennyit csak akartak, amíg megtelt a gyomruk.
     A mezőn szedett árpából kását is lehetett főzni. Ez a kényesebb gyomrúaknak ajánlatos, meg azoknak, akiknek van idejük, és legfőképpen türelmük az elkészítéshez.
     A kalóriapótlásnak volt egy harmadik módja is, a paradicsomszedés. A láger közelében lévő raktár előtt gyakran megállt egy-egy teherautó, megrakodva paradicsommal. Ilyenkor, aki nem volt rest, rögtön sietett segíteni. Két-három embert mindig szívesen fogadtak, elkelt a plusz munkaerő. Fizetség persze nem járt érte, de aki ügyes volt, minden fordulás alkalmával bekaphatott egy-egy kisebb paradicsomot anélkül, hogy a raktárnok észrevette volna. Aki még ennél is leleményesebb, az a nadrág szárába is csúsztathatott néhány darabot.
     Ebből a szakácskölteményből, ha sikerült megtartóztatnia magát az embernek, akár félre is tehetett egy keveset. Rövid idő után magától megsűrűsödik, és remekül felhasználható a lágerleves felerősítésére, ízesítésére.
     A nap mint nap éhségtől szenvedő lágerlakók bármennyire is vallásosak voltak, a tízparancsolat hetedik pontját nem tudták betartani. Muszáj volt lopniuk, ha életben akartak maradni. Azonban bármennyire is sivár, nyomasztó és nyomorúságos volt az életük, egymástól sosem tulajdonítottak el semmit. A kölcsönös tisztelet és a becsület megmaradt a rideg, eldurvult és kíméletlen viszonyok ellenére is. A legéhesebb, nagyétkű ember sem engedte meg magának, hogy társától akár egy falat kenyeret is ellopjon, tudván azt, hogy azzal a másik életét rövidítené meg. Más volt a helyzet, ha olyan élelmiszerről volt szó, amihez különböző úton-módon jutott valaki. Ebből már nem volt szégyen kérni, és ha módjában állt az illetőnek, meg is osztotta ételét éhező társával.
     Herta Müller regényében is megjelenik az éhségangyal, aki fészket rakott Leopold fejében, és nap mint nap kínozta áldozatát. A főhős elmondja, hogy mindig van éhség, és mivelhogy van, akkor jön, amikor akar, és ahogyan akar. Ha jön, nagyon jön, és sosem múlik el. Egy lapátemelés egy gramm kenyeret jelent.
     Leopold három féle kenyérre emlékszik vissza: „Az első volt a mi mindennapi kenyerünk Erdélyből, az evangélikus Úristennek az orcánk verítékétől savanyú kenyere, amióta az eszemet tudtam. A második barna, teljes kiőrlésű kenyér, a hitleri német birodalom aranykalászaiból. A harmadik pedig a mindennapi hlebporció az orosz mérlegen. És azt hiszem, az éhségangyal ismerte a kenyérnek ezt a szentháromságát, és ki is használta.”[42]
     Mindenki egyformán éhes volt, de nem mindenki kapott egyforma kenyéradagot. 600 gramm járt a láger területén végzett könnyű munkáért: a latrina tartalmának ciszternába ürítéséért, hó eltakarításért, őszi és tavaszi nagytakarításért, a korzó szegélyköveinek meszeléséért. 800 gramm volt a közepes fejadag, ám az is csak hüvelykujjnyi szeletet jelentett, ha a kenyeresnő a kenyér közepéből vágta ki. 1000 grammot csak kevesen kaptak, a legnehezebb munkát végzők kiváltsága volt.
     A nap döntése az volt, hogy van-e bennük annyi akaraterő, hogy nem eszik meg az egész adagot a reggeli káposztaleveshez. Képesek-e éhesen eltenni egy darabkát estére. Az ebéd elmaradt, dolgoztak, így nem volt miről dönteniük. Este munka után jött a második döntés: van-e bennük annyi akaraterő, hogy most csak ellenőrzésképpen nyúlnak be a párna alá, ott van-e még a kenyértartalék. Tud-e várni, amíg véget ér az esti sorakozó, és csak a kantinban eszi meg, ami lehetett két órával is később, ha elhúzódott a sorakozó.
     Ha reggel nem volt bennük annyi akaraterő, hogy félretegyenek a kenyérből, estére nem maradt se kenyerük, se döntenivalójuk. Csak félig merítették meg a kanalat, és teljes odaadással szürcsöltek. Megtanultak lassan enni, minden kanál leves után nyálat nyelni. Az éhségangyal arra tanította őket, hogy a nyál szaporítja a levest, a korai lefekvés rövidíti az éhséget.
     Esténként a káposztaleves előtt kenyércsere zajlott, mivel a saját kenyér mindig kisebbnek tűnt, mint a másik kenyere. A másik ugyanígy volt vele. Csere előtt nagy lelkesedés hatotta át őket, utána pedig kétség. Csere után, kezükben a másik kenyerével látták, hogy a saját kenyerük, amit elengedtek, nagyobb volt. Amit kapott, az pedig összezsugorodott a kezében. Ismét el kellett cserélni. De a másik is ugyanígy volt vele, már ő is ott tartott, hogy továbbadja. Aztán megint összezsugorodott a kenyér. Kerestek egy harmadikat is, hogy cseréljenek, mások már rég ettek. Ha az éhség kitartott még egy ideig, sor került a negyed-, az ötödcserére is. És ha már nem volt, ami segítsen, akkor jött a visszacsere. Ilyenkor mindenki visszakapta a saját kenyerét.
     Leopold is elnézett néha a láger melletti bazárba, de ő nem vásárolni indult el, hisz nem volt pénze, csak nézelődni szeretett volna. Egyik ilyen alkalommal azonban nagy szerencse érte: 10 rubelt talált a földön. Hatalmas vagyon volt ez. Mi is lehetett volna az első gondolata, mit kezdhet ezzel a sok pénzzel? Ennivalót vett magának. Két málnalét, két kukoricalepényt cukorrépával, négy orosz, sajttal töltött palacsintát, egy csupor zsíros aludttejet, két darab napraforgómagos süteményt, majd a legvégén még egy pohár málnalevet. Még pénze is maradt, szám szerint egy rubel és hat kopejka. Ez még elég volt egy kis aszalt szilvára, aminek már csak a felét ette meg, a másik felét a párna alá dugta.
     Ő is megbűnhődött a falánkságáért. Akárcsak Papp Laci, Leopold is nagy étvágya után hamarosan viszontláthatta a sok finomságot. Ugyanúgy ért vissza a lágerbe, ahogy elindult, üres gyomorral.
     A munka utáni program a koldulás volt, mivel csak így tudtak néha plusz eledelhez jutni. Persze nem várták ingyen a finom falatokat, valamit ők is adtak cserébe. Ilyenkor vagy saját holmijaiktól szabadultak meg, vagy olyan tárgyaktól, amiket sikerült eltulajdonítaniuk munka közben. Jelen esetben ez a szén volt.
     Az orosz falu kicsi. Ha koldulni mentek, azt remélték, hogy nem találkoznak más koldussal a lágerből. Mindenki szénnel koldult. Ha valaki igazi koldus volt, eldugta a kezét. A darab szenet rongyokban hurcolták, mint a karon ülő alvó gyermeket. Bekopogtak egy ajtón, és ha kinyílt, megemelték a rongyot, és megmutatták, amijük volt. Májustól szeptemberig egy darab szénnel nem voltak túl fényesek a kilátások, azonban nem volt egyebük, csak szenük.
     Egyik ilyen alkalommal Leopold szenet árult a közeli kis orosz faluban, mert abban az időben kellett a szén a házaknál. Bekopogott az egyik ajtón. Egy idős asszony nyitotta ki, elvette tőle a szenet és betessékelte a házba. Sokat beszélt az öreg, saját fiáról is, aki szintén messze volt akkor otthonától, mivel egyik szomszédjuk följelentette, és emiatt Szibériába vitték büntetőtáborba. Beszéd közben krumplilevest merített Leopoldnak. Legalább egy liter leves volt. Ő csak mohón kanalazta, pedig lassan akarta enni, hogy tovább tartson. Az egész testét átjárta a meleg. Az asszony végül nem csak levest adott neki, hanem egy zsebkendőt is a kezébe nyomott. Leopold ezt megtartotta emlékbe.
     A lágerlakók keserű sorsáról Szabó Gyula-Jenő is említést tesz művében. Binder Mária meséli, hogy egyik este, amikor felsorakoztatták őket, jött két hadnagy, és ott, mindenki előtt felolvasták, hogy Jubák Magdus a lovaktól ellopott két cső tengerit. Magdus végül bevallotta, hogy amikor a lovak ették az istállóban az abrakot, akkor vett el előlük két kis csutakot, de nem volt több 35-40 szemnél a kettőn. A tengeri szemeket később megpirította és megette. Az istállóban volt egy öreg orosz, aki a nappali őr lehetett, de neki nem szólt semmit. Később azonban feljelentette.
     Az árucsere itt is kiválóan működött. Az orosz konyha titkárnője megkérdezte Máriát, hogy nincs-e eladó ruhája, mert ha lenne, ő adna érte kenyeret. Mária a hálóingét ajánlotta fel, ami annyira tetszett az orosz nőnek, hogy irodai köpenynek használta. Mindenki megirigyelhette, hogy ő még a munkahelyére is habselyemben jár. Cserébe hat kenyeret adott, ami 12-13 kilót jelentett. Ezeket persze nem egyszerre nyújtotta át. Az ilyen csereberéket titkolni kellett, mert a lágerben tilos volt ruhát bármiért is eladni.
     A kényszermunkára hurcoltaknak tehát sokszor éhezniük kellett. Bármit megadtak volna egy kis hazai ízért, de káposztalevesen és fekete kenyeren kívül nem sok mindent kaptak. Ilyen gyenge koszttal kellett nap mint nap erőt venniük magukon, hogy a szénbányában ne essenek össze végelgyengülésben.
 
4.4.  Mi a foglalkozásod? 
     Nagy ritkaság volt a lágerben, ha az embereket arra a munkára osztották be, amihez értettek, sokkal inkább a fizikai erejüket vették figyelembe. Legtöbben szénbányában dolgoztak, ez volt a legnehezebb és a legmegterhelőbb. Másokat kőkitermeléshez osztottak be. Könnyebb dolguk volt azoknak, akik a konyhára kerültek, vagy az otthon már elsajátított asztalos mesterségüket gyakorolhatták. A következőkben azt fogom bemutatni, hogy a már említett személyek milyen fizikai munkát végeztek a „paradicsomban”.
     Leopold legelső munkája egy építkezésen zajlott. Az építkezés a láger mögött volt. Hat lakóházat építettek az oroszoknak, két-két családnak mindegyiket. Az építkezésen nyolc brigád dolgozott. Alapot ástak, salaktéglát és cementzsákot cipeltek, keverték a meszet és a betont, lebetonozták az alapot, maltert készítettek a kőműveseknek, vakolták a falakat. Egyszerre építették a hat házat, ide-oda rohangált mindenki, teljes összevisszaságban. és szinte semmi sem haladt. Az oroszok parancsolgattak, ha belekezdtek valamibe, elhajtották őket onnan. Néha megpofozták, megrugdosták őket.
     Cementből soha nem volt elég. Szén volt bőven, salaktégla és homok is akadt elég, de a cement mindig elfogyott. Vigyázniuk kellett vele. A brigádvezető mindig azt ordította, hogy a cementre vigyázni kell, a cementtel takarékoskodni kell. Ha feltámadt a szél, a cement nem szállhat el, ha esett vagy havazott, a cement nem ázhat el. Minden este hazafelé Leopold érezte, hogy nem ők csapják be egymást, hanem őket csapják be az oroszok és a cementjük.
     Később legtöbb idejét egy pincében töltötte, itt volt a munkahelye. Társával, Albert Gionnal nap mint nap ugyanazt a megterhelő munkát végezték: ősrégi, megkövesedett kátrányréteget kellett feszítővasakkal és csákányokkal leszedniük, majd talicskára téve a vagonba kiborítaniuk. Fekete üveget törtek, ívelt és éles peremű kátránydarabok röpködtek egész éjjel a fejük fölött. Csak ketten dolgoztak, két pincelakó a gyár gőzkazánjai alatt. Egyikük ürítette a kiskocsit, a másik ment lökni. Aztán cseréltek. Nem beszéltek sokat, csak ami feltétlenül szükséges volt. Ködbe burkolta őket a forró salak.
     Ez azonban nem volt foglalkozás. Aki hosszú évekig maltert hord, salaktéglát vagy szenet lapátol, vagy a tíz körmével kaparja ki a krumplit a földből, vagy pincét pucol, az tudja, hogyan kell csinálni ezeket a dolgokat, de foglalkozása, az nincs. Nehéz fizikai munkája van, de nem foglalkozása. Tőlük csak munkát követeltek, nem foglalkozást. Mindvégig szolgák voltak, szolgának lenni pedig nem foglalkozás.
     Többször előfordult az, hogy a napi munka mellett egyéb feladat is várt rájuk. A regényben Leopold elmeséli, hogyan ástak ültetőgödröket. Nagy hó volt. A szerszámokat csak kidobták a teherautóból, ők pedig úgy keresték őket a hóban, mint az ajándékot. A föld csontkeménnyé fagyott. A csákány lepattant róla, a feszítővas hangja olyan volt, mintha vasat ütnének vassal. Dió nagyságú rögök repültek az arcukba. Izzadtak a fagyban, és fagyoskodtak az izzadságban. Délutánra már a kezük is vérzett, de az ültetőgödrök csak tenyérnyi mélyek lettek. Úgy is maradtak. Csak késő tavasszal fejezték be a munkálatokat, és két hosszú sorban fákat ültettek bele. A fasor gyorsan fejlődött. Ilyen fák sehol nem voltak, sem a szteppen, sem az orosz faluban, a környék egyetlen helységében sem. A lágerben töltött évek alatt senki nem tudta meg, hogy hívják ezeket a fákat. Minél magasabbra nőttek, annál fehérebbek lettek az ágaik és a törzsük.
     Egy másik alkalommal, egyik társával homokot kellett lapátolniuk. Egy teherautót kellett megtölteniük. Amíg ők dolgoztak, a munkavezetőjük elhevert a homokban, talán el is szundított. A homok színtiszta volt, egy szem föld sem akadt benne. A lapát szinte magától mozgott, gyorsan telt az autó. A lágerudvaron és a gyárban is sárga homokot szórtak díszítésül az utakra a tavaszi és őszi nagytakarítás után. Tavasszal a győzelem napja alkalmából, ősszel az októberi forradalom tiszteletére. Most úgy borította a friss, sárga homok, az őszi dísz a lágerudvart, mint a kristálycukor. Persze ebből a munkából sem származott semmi hasznuk.
     Fényi József legelső munkája Oroszországban a fűrésztelepen zajlott. Mivel kölcsönösen nem ismerték egymás nyelvét az ottaniakkal, mutogatással, egy-két szó nyomatékos ismételgetésével adták tudtukra, hogy mi a teendő. Nem volt nehéz megérteni, fát felemelni, fát lerakni, lapáttal a szenet a saroglyára, saroglyát a vagonra. Egy-két csetlés-botlás után már úgy belejöttek a munkába, mintha egész életükben ezt művelték volna. Még dicséretet is kaptak.
     József elmeséli, hogy bátyjával, Lőrinccel, fenyőfa rönköket görgettek az egyik körfűrészhez. A padkára emelték, és az ott dolgozó orosz nemzetiségű fűrészes keze alá adták. Nem volt könnyű munka, jégkéreg borította a rönköt, óvatosan kellett vele bánni. Kezdetben elég jól ment a munka, de később átnedvesedett a kesztyűjük, a hideg keleti szél is kegyetlenül fújt.
     Idővel egyre bővült a lágerlakók tevékenységi köre.  Bár a zöme rakodómunkát végzett, fenyőrönköket görgetett, mégis sokan kerültek az építkezéshez vagy a bányába. Nem volt könnyű a munka a föld alatt. Akiket odairányítottak, azzal vigasztalták magukat, hogy nekik csak nyolc órás a munkaidejük és nem tíz, mint a többieké. Poros meg nyirkos is a bánya levegője, de nem szenvedtek a cudar időjárástól. Hogy veszélyes, az igaz, de igyekeztek elkerülni a balesetet.
     Néhányan, Józsefet is beleértve különleges munkát kaptak. Egy befagyott bányatóból jeget kellett kitermelniük. A 30 centiméter vastag jégpáncélt feszítőrudakkal feltörték, majd horoggal kihúzták a partra, szánra tették, és elhúzták néhány kilométerre a jégveremhez. Ott lerakták, és fordultak vissza egy újabb szállítmányért.
     Ez a munka nem tartott sokáig. A következő még ennél is megterhelőbb volt: a lágerzónán kívül talicskázta a törmelékeket késő estig, ezt követte az éjszakai műszak a bányában, ahol szenet lapátolt. A másfél műszakos kimerítő munka nem hagyta sérülések nélkül Józsefet, olyannyira legyengült és megbetegedett, hogy tíz napig volt betegállományban. De hogy mégse fogyassza ingyen a kenyeret, a lágerudvart sepertették vele.
     Egyik nap a bányaigazgatóság főnöke rövid beszédet tartott, melyben elmondta, mindenki azért van itt, hogy dolgozzon, mégpedig keményen. A normát teljesíteni kell, aki pedig túlteljesíti a normát, pótadagra is számíthat. Ezek után mindenki megkapta a beosztását. József az egyes számú bányába került, a bányafát szállító brigádhoz. Az volt a feladatuk, hogy a dúcoláshoz szükséges faanyagot juttassák a földalatti munkahelyre. Ez úgy történt, hogy a szellőző aknán keresztül, kézből-kézbe adogatva, leszállították a fát a fejtésbe. Ott aztán tovább adogatták a fát minden egyes munkahelyre.
     Amikor a bányába vezényelték őket, nem tudták elképzelni, hogy hasznosak lehetnek-e a föld alatt, hisz sejtelmük sem volt, milyen munka folyhat odalent. De hamarosan elsajátították a munkához szükséges alapismereteket, fogásokat. Rövid idő múltán nem volt már a bányában olyan munkahely, ahol nem dolgoztak volna lágerfoglyok. Bármerre jártak, mind a négy bányában találkozhattak más deportáltakkal: a fejtésben, az elővájásban, aknamélyítésben, szállításnál, vagy akár a fenntartásnál.
     Egy gond volt a karbantartó műszakkal, mégpedig az, hogy csak délutáni és éjszakai váltásban kellett dolgozniuk. Egyik hónapban délután háromtól tizenegyig, a következő hónapban éjjel tizenegytől reggel hétig. Alvás, pihenés szempontjából ez rendkívül hátrányos volt. Másrészt előnye is volt a helybeliekkel való munkának, mivel mesterien értettek ahhoz, hogy a legkisebb lehetőséget is kihasználják egy rövidke szundikálásra. Néha sikerült egy-egy fél órára is elszenderedni. Ha váratlanul elővillant az ellenőrző úton lévő művezető fejlámpája, aki azt elsőnek észrevette, felkiáltott egyet: Gyerünk gyorsabban azzal a fával!
    Az éjszakai műszak másik hátránya az volt, hogy ha valami soron kívüli sürgős munka adódott, ők kéznél voltak egész nap. Alighogy visszatérnek az éjszakai váltásból, fáradtan összekuporodnak a priccsen, máris sorakozót kiáltanak nekik. Viszont az ilyen munkáért fizetség nem járt. Úgy kellett vegyék, mintha önkéntes munkát végeztek volna. Nem számított az nekik, foglyoknak.
     A lágerfogoly munkamániás volt. Ez nem csak abból fakadt, hogy magával hozta a munka szeretetét, az egyedüli dolgot, ami még mindeddig nem kopott le róla, és amiben még mindig kedvét leli, mert a vérében van. Másfelől is a munkát tették létének középpontjába. A norma teljesítésétől, vagy nem teljesítésétől függött minden: a táplálkozása, a pihenése, a szabadabb mozgás lehetősége. Így hát nincs mit csodálkozni, ha a lágerben, műszak után, a priccsen ülve is a munkáról beszélgettek, ki hogyan, mennyit teljesített. Ha teljesítették a normát, vagy netán túlszárnyalták azt, nyugodtan térhettek vissza a lágerbe, pihenhettek, alhattak, nem bántotta őket senki. De aki nem teljesítette a normát, azt visszatarthatták, vagy visszahívhatták. Ez rendkívül kellemetlen volt, ezért mindenki arra törekedett, ha törik, ha szakad, a norma teljesítése nélkül ne hagyja el a munkahelyét.
     Józsefnek egyszer sikerült a halál torkába kerülnie. A történetet részletesen elmeséli. A szénbányában dolgozott. Az a nap is éppen olyan volt, mint a többi. Minden szépen, zökkenőmentesen ment, gördültek a szénnel rakott szerelvények az aknarakodóhoz. Hamarosan azonban rendre-sorra kezdtek kiürülni a töltőaknák. Felugrott a töltőgarat alatt álló csillére és már meg is nyitotta a tolózárat. A szén egyenletesen ömlött a vagonba. Később a szén hirtelen elállt. Kinyitotta a tolózárat, bedugta fejét a töltőgaratba, és észrevette, hogy néhány méterre a feje fölött, össze-vissza álló törött bányafák zárják el a szén útját. Ezt szerette volna megnyitni.
     Felmászott, és elkezdte megnyitni az utat a feje fölött összegyűlt szénnek. Egy darab léccel próbálta feszegetni a deszkákat, amelyek elmozdultak a helyükről, és rés keletkezett a mennyezeten. Kezdett folyni a szénpor, de ő úgy vélte, még tágíthatja kissé a nyílást. A baj ekkor kezdődött: a feszítés következtében a fentről ránehezedő súly derékba törte a deszkát és magával ragadta a mélybe. A kitágult résen zúdult alá a széntömeg, nem volt mivel elzárni a nyílást. József megdöbbenve meresztette szemeit a sötét mélységbe, ahonnan rohamosan közeledett felé a szörnyű vég. Még vagy négy-öt méter volt, és végleg eltemette volna a szén. Csak azt tehette, hogy a hátával torlaszolja el a nyílást, de ha egyből alátámaszkodott volna, menten leseperi, és az már biztos halál. Így fokról fokra, végsőkig megfeszítve erejét, centiméterenként torlaszolta el.
     Megszűnt a szén ömlése, már csak finomabb por szitált alá. De alatta már majdnem a lábáig emelkedett. Nem tudta elképzelni, mit csinálhat odalent a társa, hisz neki csak az volt a feladata, hogy ürítse a szenet, de az nem apadt. Ebben a helyzetben minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. A szűkössé vált odúban egyre fullasztóbb lett a levegő. Görcsösen megfeszült izmai már-már felmondták a szolgálatot. Összeszedte minden erejét még utoljára, és ordítani kezdett. A brigádvezető volt az, aki kimentette szorult helyzetéből és a halál torkából.
     József Oroszországban töltött évei alatt több helyen is megállta a helyét. Volt csillés, vájár, fúrós, bányaács; dolgozott a fejtésben, a támfák szállításánál, dúcolásnál, még bányamentő munkát is végzett. Mindenütt dolgozott, csak a gépházban nem. Az aknaszállító gép kezelését nem bízták rájuk, bár nem sok szakértelmet igényelt. A karbantartását, javítását viszont velük végeztették el.
     Dolóczki Géza, Mezőteremi lakos elmondása szerint, sokszor az egészségükre káros munkát kellett végezniük: „Nyikitovka közelében higanybánya működött. 46 őszén, ahhoz a kemencéhez kerültem, melyben a bányából kitermelt, hamuszínű csillogó ércet hevítették. Ez a kemence az udvaron volt, a szabad ég alatt. Nekünk tüzelni, fűteni kellett, mások az egy-két literes acéltartályokba kifolyó higanyt cipelték el valahova. Én a kemence mellett háromszor vagy négyszer voltam csak szolgálatban, mégis megbetegedtem. A higanyérc hevítésekor higanygőz keletkezett, az még a 300-400 méter távolságra tartózkodókat is elérte. A fűtők, akik közvetlen közelről nagy koncentrátumban lélegezték be, csak nagyon kevés ideig bírták. A belélegzett higanygőz leghamarabb a fogínyt támadta meg. A foghús rothadásnak indult, és cafatokban lógott a szánkban. Akinek a higanygőz megtámadta a fogínyét, nem tudott enni.”[43]
     A lágerben nem tettek kivételt a nőkkel. Nekik is ugyanazt a megterhelő, kimerítő munkát kellett végezniük, mint a férfiaknak. Közülük is sokan kerültek le a bánya mélyére. Binder Mária is visszaemlékszik az általa végzett különböző munkákra. Neki is kellett cementet lapátolnia. Órákon keresztül a havazásban és a szélfúvásban gyötrődtek. Az orosz, aki vezette a munkát, nem hagyta őket enni sem, csak délután fél háromkor, ugyanis ekkor fejezték be a kiszabott munkát.
    Még aznap délután jöttek a parancsnokok beosztani az embereket a másnapi munkára. Sok nőt a fatelepre rendeltek, másokat a kertészetbe irányítottak. Máriát és a nővérét, Emmát, a mosodába osztották be.
     Ők örvendtek a jó, meleg, tiszta, és aránylag könnyű munkahelynek. Ruhákat nem, hanem csak a kaszárnyából behozott lepedőket és párnahuzatokat kellett mosniuk. A dolguk az volt, hogy az ágyneműket jó szódás vízben kifőzzék, súrolófán megsúrolják, egyszer öblítsék, és az udvaron kiteregessék. Ha megszáradt, a belső helyiségben ki kell vasalni, a többi pedig már a vezetőjük dolga volt, akit Maruszjának hívtak. Az ő udvarlójától azt is megtudták, hogy lesz olyan nap is, amikor semmit sem kell dolgozniuk, csak ülnek a melegben.  Mária és testvére minden nap megfürödhettek és tiszta ruhát vehettek magukra. Maruszja minden reggel jött értük, és délután három órakor visszakísérte őket a kaszárnyába. Ez volt a parancs, nehogy megszökjenek.
    Később Máriának új munkahelye lett, mégpedig élelmiszert vételezett. Akkoriban egy orosz nőnek volt ez a feladata, de a hadnagy nem akarta őt tovább, mert nem tudott beszélni az emberekkel, és állítólag még lopott is. Mária nem akarta ezt az „állást”, de nem volt választása, mert az egyik hadnagy a kezénél fogva húzta, a másik meg a nála lévő vonalzóval ütötte.
    Vera, a konyhafőnök megtanította mindenre, amit tudnia kell munkája során. Bementek az élelmezési hivatalba is, ahol Mária nevére kiállítottak egy igazolványt, mert csak azzal lehetett kenyeret, krumplit, káposztát, szalonnát, paradicsomot, meg savanyú uborkát vételezni. Senki másnak nem adtak ki élelmet, csak akinek megfelelő igazolványa volt. Minden nap be kellett vigye az előző napi bevételt a bankba, Csisztákóba. A város két kilométerre volt tőlük, a pékség pedig, ahol vételezni kellett, öt kilométerre, az ellenkező irányba.
     Sokáig dolgozott itt, de egyszer azzal rágalmazták meg, hogy 28 kg kenyeret ellopott az emberektől. Emiatt tíz napos börtönbüntetésre ítélték. Bár nem volt igaz, ő kicsit sem bánta, hogy pihenhet. Amikor letelt a büntetése, a politikai kapitány megkérdezte tőle, hogy vissza akar-e menni a konyhára. Ő nemet mondott. Megkérdezte, hogy hol akar dolgozni, mire Mária felelete az volt, hogy lent a 27-es bánya fenekén. Másnap oda is ment.
     Első nap, amikor a bányába indult, új, fehér bányászruhát és új kalocsnit adtak neki. A bánya nagyon gázos volt, és ezért csak akkumulátoros lámpával volt szabad lemenni. Ott csak oroszokkal dolgozott. Két-két lány a vagonokat nyomta fel a váltóra, és onnan a teli vagonokat engedték le. Mária szeretett a bányában dolgozni, mert amikor kint nagy meleg volt, bent a ventilátor jó levegőt hajtott. Akkor, amikor a tél már ott volt a nyakukon, könnyű öltözetben lehetett dolgozni. Több szabadideje is volt, mint az azelőtti munkák mellett.
     Papp László másként vélekedett a bányász munkáról. Őt már a legelső beosztásnál ide sorolták. Ímmel-ámmal lapátolt lent a bánya mélyén, nem lelkesedett ezért a munkáért. De szerencséjére nem sokáig kellett itt maradnia, mivel megkapta az 588-ik fűrésztelepi munkás címet.
     Amikor a fűrésztelepre értek, Laci mindent szemügyre vett kíváncsi természetének köszönhetően. A telep magas drótkerítéssel volt körülvéve, kivéve a keleti részét. Itt egy magas töltésen drótkötélpályán vontatták a szénnel teli csilléket az ötös bányától a válogatóba. A másik sínpáron az üres csilléket vontatták vissza a bányához. A déli oldalon, síneken mozdony tolatta be a telepre a rönköket, melyekből a körfűrészen szép deszkákat fűrészeltek. Az ő feladatuk az volt, hogy a több tonnás áramfejlesztőket tegyenek az üres vagonokra. Tanácstalanul álltak, nem tudták, hogyan is kezdjenek neki a feladatnak. Az idősebbek megbeszélték, hogy lehetne megoldani a problémát. Kerestek a roncsok között két széles sínvasat, amelyeket a vagon oldalához támasztottak. A kezük szinte a hideg vashoz ragadt. Amikor nagy nehezen sikerült a két vasat a vagon oldalához erősíteni, ekkor következett csak a dolog nehezebbje: a négy-öt tonnás generátorokat kellett a sínekhez tolni. Bárhogy is erőlködtek, az meg se moccant. Valaki egy vastag vaslemezt és néhány vaséket hozott, amivel sikerült a generátort megmozdítani. Tizenkét órát dolgoztak evés nélkül.
    Laci ezen kívül mindenféle munkára jelentkezett. Amikor villanyszerelőt kerestek, akkor éppen ahhoz a mesterséghez értett, ha asztalosra volt szükség, akkor annak adta ki magát. Az asztalos mesterséget már volt szerencséje otthon is kipróbálni, amikor a szomszéd megengedte neki, hogy az eldobott deszkadarabkákat meggyalulja. A szerszámok is ismertek voltak, mert gyakran töltötte el idejét a műhelyben. Azonban otthon a szomszédja minden munkát kézi erővel végzett, akkor még nem is hallottak a fa gépi megmunkálásáról. Ez okozta a vesztét, mert a műhely, ahova az orosz vitte, teljesen gépesítve volt.
    A mester a kezébe nyomott egy deszkát, és arra utasította, hogy gyalulja meg. Ő keményen megragadta a deszkát, és teljes erővel rányomta a gyalugép lapjára. Ekkor egy hatalmas erő kirántotta kezéből a fenyődeszkát, és oldalra kidobta. A mester, amikor látta, hogy itt nem ér vele semmit, megfogta a kezét, és egy nagy ládához vezette, ami tele volt rozsdás, görbe szegekkel. Kivett egy görbe szeget, és egy kalapáccsal szépen kiegyenesítette. Majd miután látta, hogy Laci megértette miről van szó, otthagyta. A munkaidő végére az egész láda görbe szeget kiegyenesítette, gyors munkáját csak az ujjai sínylették meg. Tele voltak vérhólyagokkal.
     Egy másik alkalommal Laci vízvezeték szerelőnek adta ki magát. Embereket is kapott a munkához, így felelősség nehezedett rá. Ki is adta az utasításait, amiben elmondta, hogy a csapatot hármas csoportokra osztja, minden csoport egy fél órát dolgozik, utána egy fél órát pihen. Ő már látta Nagyváradon, hogy a vízvezeték szerelők ásnak egy hosszú árkot, csöveket tesznek bele, majd az árkot betakarják. Ez lesz az ő feladatuk is.
     Nem sokáig dolgozott itt sem, mivel erős szúrásokat érzett a szíve tájékán. Elment az orvoshoz, aki elmondta neki, hogy nem végezhet nehéz fizikai munkát, mert valami nincs rendben a szívével. Amikor átadta az orvosi igazolást a kapitánynak, az egy építkezéshez vezette, ahol a lágeri munkások dolgoztak. A kapitány kinevezte Lacit nácsálniknak, majd otthagyta a többiekkel. Laci végignézett az éhes, rongyos csapatán. Az embereknek alig volt jártányi erejük, el sem tudta képzelni, mihez kezdhet velük. Érdekes parancsot adott ki nekik, ami úgy hangzott, hogy a leggyengébb vegyen fel egy fél téglát, és induljon el a húsz méterre lévő téglacsomóhoz. Útközben kétszer-háromszor guggoljon le pihenni. Az erősebbek vihetnek egy egész téglát, és csak egyszer pihenhetnek. Emellett minden fuvar után öt perc pihenő. Az emberek egykettőre megkedvelték Lacit.
    Furfangos észjárásának köszönhetően néha ki is tudta húzni magát a munka alól. Egyik ilyen alkalommal, tavasz lévén, elvitték őt és néhány barátját ásni. Egy magas dombot kellett megmászniuk, ahol az orosz mindenkinek kimért négy métert. Lacinak azonban esze ágában sem volt dolgozni, ezért azt találta ki, hogy összeesik, és majd hazaengedik. Így is történt. Földre zuhant, két barátja pedig ordítozni kezdett. Az orosz odament. Laci reszketett, mint a nyárfalevél, a szájában összegyűlt nyál végigfolyt az állán, szemeit forgatta, miközben artikulátlan hangokat adott ki.
    Az orosz megdöbbent, vetette magára a keresztet, nagyon babonás volt. Azt hitte az ördög bújt belé. Rászólt a másik két emberre, hogy fogják meg és vigyék a láger orvoshoz. Azok fel is kapták, majd amikor már eltűntek a munkások látóköréből, Laci lábra állt, és mindhárman szépen hazamentek lepihenni.
     A káposztakapálásnál sem volt különb. Hatalmas területre értek, amit megszámlálhatatlan káposztarengeteg borított be. A társai szaporán kapáltak, de az ő munkájának semmi látszatja nem volt. Már több sorral is le volt maradva, mivel a fogyasztásra alkalmasokat kóstolgatta. Az ebédidőt még megvárta, majd azután vállára vette a kapát, és hazaindult. Megunt a munkát. Nyugodt volt, mert tudta, hogy a gazdaságban nem veszik észre a hiányát, annyi ember között egy lógós nem számított. A kapáját is eladta, arra már nem volt szüksége.   
     Laci nem csak a bányában, a fűrésztelepen és földművelésben mutathatta meg tudását, hanem a konyhában is. Őt választották ki fűtőnek. Reggel hat órakor kezdte a műszakot. A levest két-háromszáz literes lábasban főzték. Az első tűznek döntő szerepe volt. Ha a tűztér nem érte el a megfelelő hőfokot, a hibán már nem lehetett javítani. Nem is lett volna semmi baj, ha lett volna tűzifa és megfelelő minőségű szén. A tűzifát Laci éjszaka szerezte be a hatalmas fűrésztelepről, amit két fegyveres őrzött. Nem volt gyerekjáték, de annál izgalmasabb feladat. Nagy figyelmet és ravaszságot követelt.
     A konyhai személyzet meg volt elégedve a munkájával, sőt, egyre több ember megismerte és barátkozni akartak vele. Itt is érvényes volt az a törvény, hogy aki jó posztba kerül, annak megnő a hódolóinak a száma. A hódolók különféle kívánságokkal ostromolták, melyeket sohasem tagadott meg tőlük, de meg sem ígért semmit. Még a lányok is fokozták az iránta való érdeklődést, amit az bizonyít, hogy esténként több kilós széndarabokat hoztak a válogatóból. Később, amikor új munkabeosztás lépett érvénybe, Laci társát elhelyezték a konyháról, ezért nem lévén váltótársa, neki is több munka jutott. Reggel négy órától állt munkába, délután egy órától négyig aludhatott, majd négytől éjszaka egy óráig ismét dolgozott. Tehát összesen tizennyolc órát dolgozott naponta, és két részletben három-három órát aludhatott.
    Nem volt könnyű dolguk a lágerlakóknak. Amellett, hogy nem kapták meg a megfelelő napi ételadagot, még rendesen ki is használták őket a munkában. Ha éppen nem voltak elfoglalva semmivel, mert már elvégezték a napi normát, befogták őket egyéb feladatra, amire persze csak nagyon ritkán kaptak jutalmat. Így ment ez öt éven keresztül, panaszkodniuk nem szabadott. Aki ki merte nyitni a száját, annak sorsa megpecsételődött.
 
4.5.  A hazaút 
     Az oroszok sokszor hitegették az embereket azzal, hogy hamarosan hazamehetnek. De mikor is jött el az a hamarosan? Öt évnek kellett eltelnie, hogy beváltsák ígéretüket. A hazaút is éppúgy zajlott, mint amikor elvitték őket, de most az emberek már nem nézték azt, hogy ötvenen szoronganak egy marhavagonban, vagy, hogy a vagon közepén tátongó lyuk mire való. Azt várták, hogy végre hazaérjenek, újra szülőföldjükre léphessenek.
    A hazaút nem mindenkinek egyszerre jött el. Legelőször azokat engedték el, akik már annyira legyengültek és lebetegedtek, hogy semmi hasznukat nem vették a munka során. Sokan próbálkoztak így hazajutni, de nem mindenkinek sikerült. Fényi Józsefnek is a legutolsó transzportig várnia kellett. Amikor azonban összehívták a láger megmaradt népét, és a táborparancsnok közölte velük, hogy hazamehetnek, nagy volt az öröm.
     Még két hétig kellett dolgozniuk, aztán leadták a bányalámpákat és az egyéb munkaeszközöket. Leadásra került a szalmazsák is takaróstól, mindenestől. Az esetleges hiányt levonták a végelszámolásnál. Amikor felsorakoztatták őket, egy ismeretlen tiszt beszélt hozzájuk, majd a végén feltette a kérdést, hogy van-e valakinek követelni valója? Természetesen senki sem állt elő követeléssel. Ki törődött már az elúszott szabadság pénzzel vagy más egyébbel. Rendben volt minden, csak mehessenek haza. De előtte átkutatták a csomagjaikat, és figyelmeztették őket, hogy semmilyen iratot, naplót nem vihetnek haza, még egy csoportképet sem.
     Az állomáson már várt rájuk a szerelvény. Marhavagonok priccsekkel, ugyanolyanokkal, mint amilyennel hozták őket, annyi különbséggel, hogy ez fel volt lobogózva magyar zászlóval. Mindenki hamar elfoglalta a helyét, délután négy órakor fütyölt a mozdony, és ezzel elhagyták csaknem ötesztendős száműzetésük színhelyét.
    Négy napon át robogott velük a vonat, míg végre november 23-án alkonyatkor befutott Rahóba. A városon kívül, nyílt pályán állt meg a szerelvény. Leszállították őket, hogy újra átvizsgálhassák csomagjaikat, majd megindultak a határ felé. November 24-én, éjjel érkeztek Máramarosszigetre. Egy mellékvágányon álltak hajnalig, majd a fogadó-továbbító táborba irányították őket, ahol még mindig szovjet őrizet alatt álltak. Három nap után, 27-én reggel utolsó sorakozó és számbavétel után elbocsájtást nyertek. Átvitték őket a volt törvényszék épületébe, ahol kiállították a papírjaikat, és a szerencsésebbek, mint József testvére, Lőrinc, más másnap reggel elindulhattak vonattal Szatmárnémeti felé.  Őt magát teherkocsival Nagybányára szállították, onnan mehettek vonattal Szatmárnémeti, illetve Nagykároly irányába. Éjfél körül futott be a vonatuk a nagykárolyi állomásra, ahol édesapja, bátyja, és más közelebbi családtagok várták. A faluból elhurcoltak közül József egyedül szállt le a vonatról. Így került haza utolsónak az oroszországi fogságból.
     Papp László útja nem volt ilyen egyszerű. Ő több napig vonatozott, és többször is szállt át. Tizennégy napon és éjszakán át haladt a vonat Ukrajna síkságain keresztül. Voltak napok, amikor állandóan, megállás nélkül robogtak. De többször naphosszat állt a szerelvény. Amikor már az országhatárhoz értek, olyan rémhírek kezdtek terjengeni, hogy a románok nem veszik át őket, az oroszok visszairányítják a vagonokat Szibériába. Nagy nehezen azonban a szerelvény megérkezett Iaşi-ba. Itt egy teljes napot állt a szerelvény, jöhettek-mehettek, senki sem törődött velük. A következő megálló Târgu-Frumos volt, aztán pedig Focşani. Itt elszállásolták őket a Mihai Viteazul kaszárnya lóistállójában. A hatalmas helyiségben háromemeletes priccseken nagyjából kétezer hazatérőt helyeztek el. Fűtésről szó sem volt. Testül melegével és lehelletükkel melegítették a nagy hodályt december havában. Mióta átlépték a határt, élelmet nem kaptak. A foglyok kezdték elveszíteni a türelmüket, és hangos ordibálásba kezdtek. A nagy hangzavarra néhány katona és egy orosz főhadnagy türelemre intette az embereket, és bejelentették, hogy már fő a finom vacsora.
     December 19-én hagyhatta el Laci a kaszárnyát. Társaival autóbuszra szállt, amely elvitte őket Buzău-ig, onnan egy lőszert szállító orosz teherautóval jutottak el Ploieşti-re. A következő napokban csak vonattal utaztak, először Predeal-ig mentek, onnan Brassóba, Tövisre, Aradra, majd társaitól elválva, Laci egyedül érkezett meg Nagyváradra. Itt meglátogatta a nagybátyját, aki alig négy kilométerre lakott az állomástól. Egy lavór jéghideg vizet, inget, gatyát és egy öltönyt kért. Nagybátyja lehetett vagy 140 kiló, Laci csak 50, de egy rézdróttal megoldotta a ruhaügyet.
     Ezután az asztalhoz hívták. Laci részletesen bemutatja a menüt: az első fogás húsleves, benne főtt zöldséggel; a második paradicsommártás főtt libahússal; a következő marhahústekercs rizzsel töltve; töltött káposzta; rántott hús szalmakrumplival, majd a legvégén különféle sütemények, valamit egy hatalmas csokitorta. Egy kiadós alvás után, másnap kiment az állomásra, és felült arra a vonatra, amely Nagykárolyba vitte őt. Ott már várta édesanyja és édesapja. Mindkettőjük szemében ott csillogott egy-egy könnycsepp. Átölelve szülei nyakát, már teljes biztonságban érezte magát.
    Az állomás előtt felültek apja szekerére. Félúton lehettek, amikor megszólalt a kálmándi templom harangja. A harangszó hívogatta őt. A templom előtt megálltak, bement, és elmondott egy hálaimát, de nem csak magáért, hanem a húgáért is, Jolánkáért, aki továbbra is az orosz paradicsom keserű kenyerét ette. A könyv epilógusából kiderül, hogy a húga 1946 őszén tért haza, de pár napra rá meg is halt. A szülőföld és a család utáni vágyakozás vett erőt rajta, ez hozta őt még haza.
     Binder Mária útja talán még ennél is hosszabb volt. Miután bevagonírozták őket, öt napig utaztak a fogolyszerelvényen. Máramarosszigeten az anyaországiaknak megcsinálták az igazolványukat, és hazaengedték őket. Máriát és még sok más deportáltat belágereztek, és kilenc hétig fegyver alatt tartották őket. De oda már tudtak jönni hozzátartozók. Jenő öccse kétszer is meglátogatta. Később a Magyar Népi Szövetség megszervezte, hogy kocsival minden héten kapjanak csomagot. Így egy kicsit helyrevergődtek. Kilenc hét elteltével nekik is adtak igazolványt. Abban az állt, hogy önkéntes munkán voltak.
     1947. szeptember 14-én, a hajnali négyórás vonattal érkezett haza, Tasnádszántóra. A kerteken keresztül, a legrövidebb úton ment be a faluba. Nagybátyja nagyon örült, amikor bekopogtatott hozzájuk. Meg is vendégelték volna, de ő nem volt éhes, csak haza akart menni. Amikor végre hazaért, a kert végében arra gondolt, hogy neki senki sem fog örülni. A bátyja felesége volt vele. Megkérdezte tőle, ki az, aki vizet húz a gémeskútból. Megdöbbentő volt a kérdés, hiszen a saját édesanyját nem ismerte fel.
    Herta Müller regényében is szépen megfogalmazza a hazatérés gondolatát. Leopold azon töpreng, ha az ember időtlen idők óta semmit sem hall az otthonáról, vajon haza akar-e még menni, és ha igen, mi lesz otthon a kívánsága. Mi lesz vele otthon? Elképzelte milyen lesz hazatért fogolyként. Az édesanyja azt fogja mondani, legyen könyvtáros, hisz mindig is szeretett olvasni, és még a hidegbe sem kell majd kimenni. A nagyapja azt fogja tanácsolni, hogy legyen üzletkötő, úgyis mindig utazni akart. De 1950. január elején, amikor hazatért, az elgondoltakból semmi sem vált valóra. Nagyapja meghalt. Nagyanyja a fotelben üldögélt napokat és keresztrejtvényt oldott. Édesanyja egyik gyapjú zoknit kötötte a másik után kistestvérének, Robertnek, akit ő csak pótgyereknek nevezett. Apja a Kárpátokat festette.
     Leopold nem szeretett otthon lenni, azt sem bánta volna, ha még néhány évet Oroszországban tölthet. Nem érezte jól magát a családi körben. Sokszor elgondolkozott azon, hogy talán neki is nevetnie kellett volna, amikor hazaért, talán meg kellett volna csókolnia a kis Robertet, talán azt kellett volna mondania, hogy türelmesnek kell lennie családjával, hiszen szereti őket. De hogyan mondott volna ilyeneket, ha csöndben, magában nem tudott ilyesmire gondolni.
     Vargáné Földényi Mária barátnője is szerencsésen hazatért. Így emlékszik vissza arra a napra: „Amikor hazajött, kopaszra volt nyírva, tetvesek voltak. Egy nagy orosz köpeny volt rajta egy kötéllel átkötve, ez volt az egyetlen ruhája. Amikor leszállt a vonatról, nem nézte, kik vannak az állomáson, csak csókolt mindenkit. Az egyik ember meg is jegyezte, hogy megijedt tőle, azt hitte, hogy egy bolond. Olyanok is ott voltak akkor, akik már tudva tudták, hogy a hozzátartozójuk meghalt, de a remény őket is kivitte az állomásra.
     Szeptember 14-én, este 8 órakor érkezett meg az utolsó transzport. Szóltak a harangok. Mindenki a templomba ment, közösen imádkoztak, glóriát énekeltek, úgy sírtak, a földet csókolták. Olyan megható, megrázó dolog volt, hogy nem lehet elfelejteni. Mesélni lehet róla, de átérezni csak az érezhette, aki benne volt.”[44]
     Schlachter István elmondása szerint eleinte nem is hitték el, hogy hazajöhetnek. Szinte emberi módon sem tudtak gondolkozni. Mégis, amikor meghallották a hírt, a szívük elszorult, és férfiak, nők, mind együtt sírtak. A tiszt ekkor azt is kijelentette, hogy nem kötelező hazamenni, mehetnek Magyarországra, Németországba, Angliába, vagy Franciaországba. Ők, kálmándiak, öt éven keresztül csak a hazájuk után sóvárogtak, miért mentek volna idegenből az idegenbe.
     Öt év egy ember életében elég hosszú idő. Az öregek még öregebbek lesznek, a gyerekek pedig menőnek. Ezért történt meg az, hogy a nagykárolyi állomáson nem is egy hazatért édesapát sem saját gyermeke ölelte, csókolta először, és az édesapa sem a sajátját. Nem ismerték meg egymást. Az is több esetben megtörtént, hogy a már saját házába hazatért édesapától a gyermeke idegenkedett, nem tudta elképzelni, hogy mit keres ez az idegen ember az ő házukban. Hosszabb idő telt el, ameddig a gyermek befogadta saját édesapját a családba.[45]
 

5.     Megemlékezések 

     Az Oroszországba elhurcolt svábokról való megemlékezés éppolyan elengedhetetlenül fontos esemény, mint a Földváron raboskodóké. Minden év januárjában megemlékeznek azokról, akiket 1945-ben mostoha körülmények között szállítottak a Szovjetunióba, hogy ott hosszú évekig kényszermunkát végezzenek. Szatmár megyéből több mint ötvenezer sváb nemzetiségű személyt hurcoltak el, ebből több mint kilencezer ott vesztette életét. Azok, akik nem tértek haza, ma is ismeretlen sírokban nyugszanak. Ezeken az évről évre megszervezett ünnepségeken rájuk emlékeznek a ma még élő sorstársaik, családtagjaik, illetve a svábokat tömörítő szervezetek.
     A megemlékezésnek minden évben más-más helyiség ad otthont. 2009-ben a nagykárolyi Német Demokrata Fórum szervezte meg az „Egy nép szenvedése” című, több részből álló ünnepi műsort. A program délelőtt tíz órakor vette kezdetét a Szentlélek római katolikus templomban. Ezt követően a résztvevők a Mesterrészi temetőbe vonultak, ahol a deportáltak neveit tartalmazó emlékmű előtt rövid műsor került bemutatásra. Nagykárolyból és környékéről több mint hatvan deportált emlékezett könnyes szemmel a múltra.[46]
     Két évvel később, a szatmári svábok deportálásának hatvanadik évfordulója alkalmából Mezőteremen rendezték meg a megemlékezést. A szentmise a mezőteremi római katolikus templomban zajlott, amelyet Nm. és Ft. Schönberger Jenő megyés püspök celebrált. „Emlékezünk és imádkozunk, hogy fogadják el azokat az áldozatokat, amelyeket rájuk kényszerítettek. Amíg emlékezünk, tudunk tanulni a múlt hibáiból. Nem felejteni kell, hanem megtanulni a jövőt helyesen építeni. Kevés volt az a sváb család, amelyikből ne hurcoltak volna el valakit, most ne legyen olyan család, amelyik nem emlékezik.” A szentmise után a résztvevők a mezőteremi római katolikus temetőbe vonultak, ahol megkoszorúzták a deportáltak emlékére állított emlékművet. A megemlékezés a kultúrotthonban folytatódott. Ez az a hely, ahova 1945-ben összegyűjtötték és ahonnan elszállították a mezőteremi deportáltakat.[47]
    Boros Ernő (szül. Nagykároly, 1952. szeptember 12.), nagykárolyi újságíró és szerkesztő volt az, aki megírta a Szatmár megyei svábok igaz történetét. A következőkben művének (műveinek) létrejöttét fogom bemutatni.
Annak idején, amikor az anyag gyűjtéséhez, illetve megírásához hozzákezdett, még egyszerűen csak az események krónikaszerű megörökítése volt a célja, tehát az, hogy ami a Szatmár megyéből 1945 januárjában a Szovjetunióba deportált személyekkel történt, ne merüljön feledésbe. Eleinte úgy hitte, hogy az interjúk halmozása révén egyre többet megtudhat a kollektív történelmi tudat kialakulásáról. Aztán mikor menet közben más forrásokból is hozzáolvasott a témához, rádöbbent, hogy az a kép, ami erről a történelmi eseményről, a szatmári svábok deportálásáról az eddig készült írott források alapján a köztudatban élt, legalább részben hamis.
Boros Ernő munkájának másik része az interjúk hosszú sora mellett az egyes települések rövid történetét ismerteti, felsorolja az elhurcoltak névsorát. Forrásai deportált személyek visszaemlékezései, a településről megjelent tudományos, helytörténeti munkák. Hatalmas terepmunkával végigjárt 42 települést, felkutatta, kik élnek még a deportáltak közül. A 24. órában felkereste a szemtanúkat és nem kevés rábeszéléssel sikerült szóra bírnia néhány százat közülük. Volt olyan néhai rab is, aki naplót írt. Boros Ernő bátorítására ezek a feljegyzések is előkerültek.
     Amióta tudjuk, hogy a tudomány egyes emberei is megvásárolhatóak, a tudomány hadseregének katonáiba is megrendült a XXI. század emberének bizalma. Boros Ernő igazságfeltáró könyve ilyen szempontból is megbízható, az értékes kivitelek közé tartozik. Ő, aki nem sváb, nem orosz és nem román, békésen a tőle megszokott tárgyilagossággal végezte a feltáró munkát, majd kialakította saját kutatásainak végeredményeképpen a szatmári svábok deportálástörténetét. Könyveit a XX. századi Erdély történetét bemutató dokumentumkötetek közt tarthatjuk számon.
     Művei, amelyekben a Szatmár megyei svábok deportálását, illetve a hadifogságban szenvedőkét mutatja be, a következők: „Mindennap eljött a halál” (Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban), Otthonom Szatmár megye sorozat, Szatmárnémeti, 2002. „Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj” 1945-1949 a szatmári svábok deportálástörténete, két kötet, Státus Könyvkiadó Csíkszereda, 2005, megjelent a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával. „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) – A „Mindennap eljött a halál” című könyv második, bővített és javított kiadása, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009, megjelent az Erdély - Történeti Alapítvány (Debreceni Egyetem, Történelemi Intézet) és dr. Varga Attila romániai parlamenti képviselő, egyetemi tanár támogatásával. „A szatmári svábok deportálásának története” a „Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj” 1945-1949 a szatmári svábok deportálástörténete című két kötet (más címen történt) újrakiadása, Nagykároly, 2010.
     A könyvek és folyóiratok mellett számos költő is rímekbe foglalta az egykori deportáltak történetét. A következőkben a mezőpetri születésű költő, Praszler János „Szomorú évek” című versét szeretném bemutatni, amely valósághűen tükrözi az egykori deportáltak szenvedését és nyomorát.
 
 


Negyvenöt volt, hideg tél,
A háborúnak vége,
Örültek az emberek,
Hogy béke lett végre.
 
Vált nagy csalódássá
A korai öröm,
Érkezvén a Szovjetek
Ez lett a nagy üröm.
 
Hisz, nem a legjobb szándék
Volt jövetelük célja,
Hanem, hogy a jó népet
Otthonról hurcolja.
 
Összegyűjti azokat
Iskolába, s ólba,
Követte ezt elbánás,
Tisztán állatmódra.
 
Az állomásra hajtva
Mint birkacsapatot,
Marhavagonba tömték
Az embercsoportot.
 
Eltépve a családtól
Az anyát és apát,
S maradtak támasz nélkül
Öregek és árvák…
 
Ment a vonat, döcögött,
Hosszú napok teltek,
A vagonok szennyében
Gyűltek a betegek.
 
A vizet és élelmet
Mint kóbor kutyáknak,
Nyílásokon keresztül
Mogorván bedobtak.
Egybe a háló, s konyha,
Fürdő és toalett,
Ez okból kifolyólag
Gyűlt-gyűlt a sok beteg.
 
Ha volt közöttük sorstárs
Egy-egy orvos itt-ott,
Mit tehetett ő maga,
Hogyha gyógyszer nem volt.
 
A szerencsétlen ember
Ha kiadta lelkét,
Az első megállónál
Útközben kitették.
 
Pusztított a nagy hideg,
Tizedelt betegség,
Jobban mindezek mellett,
Gyilkolt a nagy éhség.
 
Míg kínos és keserves,
Fájó napok teltek,
Addig félholtra nyúzva
Orosz földre értek.
 
Itt sem várt rájuk manna
S asztal terítve,
Csak dohos árpakása
S láger bekerítve.
 
A szöges drótkerítés
Magasra emelve,
S vad, mogorva őrök
Talpig fegyverezve.
 
A körülzárt terület
Az állatnak akol,
Deportáltnak a láger
Maga volt a pokol.
 
Ha volt bátor és elszánt,
Ki szökést kísérelt,
Amaz vagy golyót kapott,
Vagy bűntető lágert.
 
A megkapott ruhákban
A tetű volt az úr,
Az ember viszont sorvadt,
Mint ősszel a paszuly.
 
E nyomort ma leírni
Kevesek a szavak,
Főképpen átérezni,
Amúgy sem tudjuk azt.
 
Aki lágerben töltött
Három, vagy öt évet,
S ha élve hazakerült,
Soha nem feledhet.
 
Sokat a halál váltott
Ki a szenvedésből,
Ártatlan, gyötört lelkük
Távozott e földről.
 
A deportáltak fele
Soha nem tért vissza,
És ismeretlen helyen
Pihen testük pora.
 
Nem lett viszontlátva
A család sem haza,
Örök honuk lett a menny,
Mely őket fogadta.
 
Az emlékkövek előtt
Hajtsuk le fejünket,
És tanúsíts irántuk
Őszinte részvétet.
 
Kulcsold össze kezed,
S mondj egy fohászt értük,
Kérjed a mindenhatót,
Legyen öröklétük.
 
Nem voltak ők nagy hősök,
Csupán ártatlanok,
Történelmi viharban
Lettek áldozatok.
 
Mezőpetri, 2010. január 30.
 
 

 
Utószó
 
     Nagy élmény volt számomra a deportálás témájával foglalkozni, valamint az egykori elhurcoltak emlékeit feldolgozni.  Mivel én magam is sváb faluban születtem és nőttem fel, úgy érzem, közel áll hozzám ez a téma, beleéltem magam úgy a könyvészet olvasásába, mint a dolgozat megírásába. Igyekeztem megemlíteni minden olyan személyt, akinek gondolatai, emlékei valamilyen úton-módon eljutottak hozzám.
     A deportáltak olyan szenvedéseken mentek keresztül, amelyeket a mai modern ember elképzelni sem tud. És ahogy telnek az évek, a jelen kor nemzedéke egyre kevesebbet fog tudni róluk, mivel nem lesz már, aki meséljen. Írott szövegekben utána olvashatunk, de azok, akik testükön és lelkükön tapasztalták a szörnyűséges fogság kínjait, már nem fognak többet beszélni.
     Amint Kálmándi Papp László gondolataival kezdtem el dolgozatomat, az ő szavaival is szeretném befejezni:
    „Ahogy az ember haja őszbe hajlik, és feje felett gyors léptekkel telnek az évek, mind jobban és jobban elevenedik meg a múlt. Álmaimban sokszor élem át az elmúlt 70 év eseményeit. Érdekes, hogy a szépet sokkal ritkábban élem át, mint a szomorút és a szenvedéssel telit. De leggyakrabban az orosz paradicsomban eltöltött egy év elevenedik meg, az, ahogyan 19 évesen a szüleimtől a 18 éves húgommal együtt elszakítottak, az oda-vissza utazás, az orosz munkatelepen az orosz parancsnokok szigora. Az egyszerű, de szegény és melegszívű nép sajnálkozása, ugyanakkor tehetetlensége, hogy nincs miből adni, mert ő magának sincs. Ott jöttem rá, hogy milyen kevesen múlik egy ember élete, ugyanakkor meggyőződtem, hogy nemcsak a kutya, de az ember is mennyit kibír. Hányszor, de hányszor a 40 fokos hideg téli éjszakán nézegettem a vakítóan ragyogó csillagos eget és kerestem, és kérdezgettem, hogy ’Csillagos ég, merre van az én hazám? Merre sirat minket az édesanyám?’”[48]
 
 
 
 
 
 

Bibliográfia 
Szakkönyvek:
 

• BARACSI Béla, Deportáltak, hadifoglyok. Déva, 1995.
• BAUMGARTNER Bernadette, Kisebbség a kisebbségben. A Szatmár megyei németek a két világháború között (1918-1940). Kolozsvár, 2012.
• BELLER Béla, A magyarországi németek rövid története. Budapest, 1981.
• BOROS Ernő, A szatmári svábok deportálásának története. Nagykároly, 2010.
• BOROS Ernő, Hogy a magyar pusztuljon. Csíkszereda, 2009.
• BOROVSZKI Samu (Szerk.), Szatmár vármegye (Magyarország vármegyéi és városai). Budapest, 1906.
• BRÁZAY János, Emléklapok a Mező-Petri község és római katolikus plébánia történetéből a templom százéves jubileumára. Nagy-Károly, 1886.
• ERNST Hauler, Elbeszélések a szatmári svábokról. I. kötet, Szatmárnémeti, 1998.
• FÉNYI József, Kényszermunkán a Szovjetunióban. Szatmárnémeti, 2013.
• HERTA Müller, Lélegzethinta. München, 2009.
• KÁLMÁNDI Papp László, Svábok a paradicsomban. Déva, 1997.
• MERLI Rudolf, Mezőfény története. (Magánkiadás), 2001.
• MERLI Rudolf, Mezőpetri története. Mezőpetri – Bubesheim, 1999.
• ROMSICS Ignác, Magyarország története. Budapest, 2007.
• SALAMON Konrád, Világtörténet. Budapest, 2006.
• STEFKA István, Hol a haza? Budapest, 1980.
• SZABÓ Gyula-Jenő, Villanások könyve – Világoljon a gondolat. Budapest, 2004.
• TEMPFLI Imre, Kaplony – Adalékok egy honfoglaláskori település történetéhez. Szatmárnémeti, 1996.

 
Tanulmányok és folyóiratok:
 

• KARDHORDÓ Károly, Néhány adat a szatmárvidéki asszimilációhoz. In: Magyar Kisebbség, V. Évf., 8. sz.
• Szatmári Friss Újság, 1999. október 25.
• Szatmári Friss Újság, 1999. november 8.
• Szatmári Friss Újság, 2000. február 7.
• Szatmári Friss Újság, 2009. január 26.
• Szatmári Friss Újság, 2011. január 31.

 
Orális források:
 

• Mogyorós Julianna vallomása, szül. 1923-ban, hangszalagra rögzítve: 2014. április 24.
• Vargáné Földényi Mária vallomása, szül. 1929-ben, hangszalagra rögzítve: 2014. április 25.

 
Internet:
 

• http://kortarsmuveszet.weebly.com/kisebbseacuteg---jelenteacutes-neacutelkuumlli-fogalom.html
• http://archivum.szabadsag.ro/archivum/1999/9jul-19.htm
• http://udvardy.adatbank.transindex.ro/index.php?action=nevmutato&nevmutato=Ungv%C3%A1ri%20Barna%20Andr%C3%A1s

 





​

[1] KÁLMÁNDI Papp László, Svábok a paradicsomban. Déva, 1997, 19.

[2] BELLER Béla, A magyarországi németek rövid története. Bp., 1981, 55.

[3] TEMPFLI Imre, Kaplony – Adalékok egy honfoglaláskori település történetéhez. Szatmárnémeti, 1996, 123.

[4] BOROVSZKY Samu (Szerk.), Szatmár vármegye (Magyarország vármegyéi és városai). Bp., 1906, 251, 453-483.

[5] KARDHORDÓ Károly, Néhány adat a szatmárvidéki asszimilációhoz. In: Magyar Kisebbség, V. Évf., 1926 április 15., 8. sz. 298-302.

[6] VONHÁZ István, A szatmármegyei német telepítés. Pécs, 1931. 5-18.

[7] BRÁZAY János, Emléklapok a Mező-Petri község és római katolikus plébánia történetéből a templom százéves jubileumára. Nagy-Károly, 1886. 18.

[8] VONHÁZ István, A szatmármegyei német telepítés. Pécs, 1931. 22-124.

[9] MERLI Rudolf, Mezőpetri története. Mezőpetri – Bubesheim, 1999, 74.

[10] KARDHORDÓ Károly, Néhány adat a szatmárvidéki asszimilációhoz. 298-302.

[11] MERLI Rudolf, Mezőpetri története. Mezőpetri – Bubesheim, 1999, 199-202.

[12] Vargáné Földényi Mária vallomása, szül. 1929-ben, hangszalagra rögzítve 2014. április 25-én.

[13] BOROVSZKY Samu, Szatmár vármegye. Előszó XIII.

[14] MERLI Rudolf, Mezőpetri története. Mezőpetri – Bubesheim, 1999, 179.

[15] ERNST Hauler, Elbeszélések a szatmári svábokról. I. kötet. 1998. 157.

[16] Vargáné vallomása.

[17] BAUMGARTNER Bernadette, Kisebbség a kisebbségben. A Szatmár megyei németek a két világháború között (1918-1940). Kolozsvár, 2012, 18.

[18] MERLI Rudolf, Mezőfény története. (Magánkiadás) 2001, 200.

[19] BOROS Ernő, Hogy a magyar pusztuljon. Csíkszereda, 2009, 22.

[20] BAUMGARTNER Bernadette, Kisebbség a kisebbségben. A Szatmár megyei németek a két világháború között (1918-1940). Kolozsvár, 2012, 21.

[21] Más forrásokban Kisdengeleg, vagy Csárda néven is találkozhatunk ezzel a faluval

[22] STEFKA István, Hol a haza? Bp., 1980, 18.

[23] SALAMON Konrád, Világtörténet. Bp., 2006. 1100-1109.

[24] ROMSICS Ignác, Magyarország története. Bp., 2007. 844.

[25] BOROS Ernő, A szatmári svábok deportálásának története. Nagykároly, 2010, 6-10.

[26] http://kortarsmuveszet.weebly.com/kisebbseacuteg---jelenteacutes-neacutelkuumlli-fogalom.html

[27] BARACSI Béla, Deportáltak, hadifoglyok. Déva, 1995, 59.

[28] BOROS Ernő, Hogy a magyar pusztuljon. Csíkszereda, 2009, 51.

[29] Vargáné vallomása

[30] BOROS Ernő, Hogy a magyar pusztuljon. Csíkszereda, 2009, 10-11.

[31] http://archivum.szabadsag.ro/archivum/1999/9jul-19.htm

[32]http://udvardy.adatbank.transindex.ro/index.php?action=nevmutato&nevmutato=Ungv%C3%A1ri%20Barna%20Andr%C3%A1s

[33] FÉNYI József, Kényszermunkán a Szovjetunióban. Szatmárnémeti, 2013, 12.

[34] Vargáné vallomása.

[35] HERTA Müller, Lélegzethinta. München, 2009, 62.

[36] Szatmári Friss Újság, 2000. február 7, 5.

[37] Szatmári Friss Újság, 1999. november 8, 5.

[38] BARACSI Béla, Deportáltak, hadifoglyok. Déva, 1995, 30.

[39] Mogyorós Julianna vallomása, szül. 1923, hangszalagra rögzítve 2014. április 24.

[40] Szatmári Friss Újság, 1999. október 25, 6.

[41] BARACSI Béla, Deportáltak, hadifoglyok. Déva, 1995. 24.

[42] HERTA Müller, Lélegzethinta. München, 2009. 115.

[43] Szatmári Friss Újság, 2000. február 7, 5.

[44] Vargáné vallomása

[45] BARACSI Béla, Deportáltak, hadifoglyok. Déva, 1995, 44.

[46] Szatmári Friss Újság, 2009. január 26, 3.

[47] Szatmári Friss Újság, 2011. január 31, 3.

[48] Kálmándi Papp László, Svábok a paradicsomban, Déva, 1997, 5.