Lazsádi Fruzsina
CSÁNGÓK
“Ide fel a csenderbe, csenderbe/Szegfű termett kenderbe, kenderbe”
Csángóföld helyzete, problémái, többrétűsége állandó kérdésekké váltak a rendszerváltás után. Ekkor kezdett számos egyesület, szervezet, magánszemély érdeklődni az itteni magyarajkú lakosság kilétéről, felmerült a magyar oktatás bevezetése, magyar iskola, oktatóközpont építése, de mindezek mellett az elmaradott falvak segítése, fejlesztése.
Számunkra a csángó népcsoport a dél-nyugat-moldvai szórvány magyarságot jelenti, de valójában csángókat találunk, ha csekély számban is, Bukovinában és Brassó környékén is. Különböző szokásokat tartanak, nyelvjárásokban különböznek a hétfalusi-, a moldvai- és a gyimesi-csángók. Maga az elnevezés egy székelyek által a népcsoportra ragadt gúnynév, a néprajzkutatók (Tánczos Vilmos, Andrásfalvy Bertalan) szerint a kifejezés a “csángál” (kószál, mászkál, császkál) szóból formálódhatott. Hogy valójában miért is élnek ennyire elzárva a magyarságtól, kirekesztve az anyafölddel való kapcsolattól, arra a történelem ad magyarázatot. Benda Kálmán A magyarság története című könyvében azt olvashatjuk, hogy az első kitelepülési hullám feltehetőleg még IV. Béla idejében történt, amikor a király a Szeret folyó völgyébe katonai őrpontokat helyezett, így ide családostul telepedtek le katonák és családjaik. A következő hullámot a vallásüldözés elől menekülő husziták alkotják, akik Moldva keleti részén települtek le (erre utalnak a Husz és Jeromosfalva településnevek). A 16-17. századoktól az ide menekültek nagy része székely származású, adófizetés, a madéfalvi mészárlás, a 48-49-es szabadságharc – mind kiváltó okai voltak a lakóhelyváltozásnak. Ezek a csoportok Dél-Moldvába telepedtek le, elkülönülve a helyi közösségektől, leszármazottaik ma sem vállalják a csángó nevet, magukat székelynek vallják.
Tánczos Vilmos az 1992-es népszámlálás után hat megyét jelöl meg, ahol jelenleg is él magyar ajkú lakosság: Bákó, Botosani, Iasi, Neamt, Vaslui és Vrancea. Földrajzilag megpróbálom körbehatárolni a csángók lakta vídéket: a gyimesi csángók az “ezeréves határ” közelében élnek, a Keleti-Kárpátok meredek lejtőin keresvén menedéket (Gyimesbükk, Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok). A moldvai csángók főbb csoportosulásai Közép-Moldvában találhatóak, a Szeret folyó mentére (Bákó, Lészped, Klézse, Külsőrekecsin, Lujzikalagor, Magyarfalu), a Tatros (Szaláncfürdő, Szőlőhegy) és a Tázló völgyére (Pusztina, Frumósza) korlátozódnak. Hogy körülbelül hány magyar anyanyelvű, vagy legalabbis magyar származású ember él ezekben a falvakban, pontos adataink nincsenek. Annyit tudunk, hogy az 1992-es népszámláláskor 250.000 katolikus lelket számláltak, ezek nagy része magyar származású, de ez a szám mára már csökkent az elvándorlások, kitelepülések következtében[1].
A moldvai csángókra mindenki sajnálattal gondol, hátrányos helyzetükre, elzártságukra, mintha ki lennének rekesztve a mi világunkból, egyesek nem is tudják valójában, hogy kik ezek az emberek, hogyan élnek, csak megfogalmaznak egy véleményt abból, amit hallanak. Ezt a tévhitet szeretném most eloszlatni, mivel tavaly nyáron ottjártamkor személyesen megismerkedhettem helybéliekkel, helyi szokásokkal, sok történetet hallottunk a környékről. A helyzet jelenleg sem a legcsodásabb, és sajnos azt a helyiek is beismerik, hogy hatalmas veszélynek vannak kitéve, mint román közösség közt elszórt, élő kis “sziget-települések”. De a Csángó Magyarok Szövetsége, a Böjte Csaba által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány és számos szervezet járult hozzá az elmúlt években az oktatási intézmények létrehozásához, fennmaradásához való küzdelemhez, így a helyzet javult, és számos gyerek tanulhat jelenleg magyarul.
A magyar tanulásról kommunizmus idején szó sem lehetett, csak a rendszerváltás után vált lehetségessé, de ekkor sem volt kivitelezhető, hisz nem voltak magyar nyelvet oktatók a környéken, így vagy Erdély vagy Magyarország területén tehették meg. Szülőföldjükön 2001-ben kezdődött meg, egyelőre az iskolán kívüli magyar oktatás, majd 2002-ben sikerült néhány településen a román állami iskolákba is bevezettetni, választható tantárgyként, heti két órában. A számos belföldi és külföldi támogatásból sikerült egy rég megálmodott tervet 2005-ben megvalósítani: lerakták Külsőrekecsin határában az épülő iskola (1-12. osztály) alapkövét. Ez egy jelentős lépés volt, hisz felszámolta az addigi iskola utáni tanulást (addig körülbelül 8OO gyerek részesült, 13 faluban, iskolaidő utáni magyar oktatásban magánházaknál), megkönnyítve a gyerekek dolgát és lehetőséget biztosítva a továbbtanulásra, az anyanyelv és kultúra ápolására.
Sajnos ezeket a kezdeményezéseket az egyház nem tudja szabotázs nélkül figyelni.[2] A cikket közlő hölgynek német anyanyelvű férjével együtt Szitás nevű, Bákó melletti kis faluban sikerült egy omladozó állapotban levő házat megvásárolni, majd felújíttatni, és berendezni: magyar, angol és német nyelvre szerették volna oktatni a helybéli gyerekeket. A szülők részéről is sok bátorító szó érkezett, ám a parókián nem nézték jó szemmel az épületben zajló aktivitásokat. A pap közölte velük, hogy a helybéli román lakosság “nagyon jól elvolt” az addigi környezetében, nem kell őket “összezavarni”, és különben is, ő ellenpropagandát indít. A beszélgetés után pár nappal megjelentek a helyi hatóságok képviselői, és megvádolták a házaspárt, hogy illegális tevékenységet folytatnak.[3] A házaspár hiába magyarázkodott, hogy hagyományőrzésről, nyelvi értékek ápolásáról akarnak gondoskodni, az egyház tett arról, hogy a gyerekek száma megcsappanjon, hisz az istenfélő szülők nem akarták, hogy az egyház rossz szemmel nézze őket azért, mert gyerekeik magyar nyelvű magánoktatásban vesznek részt. A szabotázs-akcióhoz a helyi tanító is hozzájárult: megtiltotta a gyerekeknek a magánórák látogatását. De a szerző nem adta fel, reménykedik abban, hogy az emberekben mégis újra bizalom gerjed irántuk.
Az elmúlt tíz évben tehát az újraindult Csángó Oktatási Program keretén belül próbáltak minél több tervet megvalósítani, a fenntebbi történetből látszik, hogy kisebb-nagyobb sikerekkel, vagy szabotázs akció, vagy pénz- és emberi erőforráshiány gátolta a haladást. A jelenlegi 9500 kiskorú gyerekből, akik még valamennyire beszélik és értik anyanyelvüket, 1500-at taníttat jelenleg a Csángó Magyar Szövetség, de ezek közül alig 100-nak sikerült biztosítani a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét. Az általam fenntebb felsorolt csángók lakta településeken kívül még zajlik magyar nyelvű oktatás Bogdánfalván, Diószegen, Diószénen, Dumbravénben, Ferdinándújfaluban, Kosteleken, Nagypatakon, Pokolpatakon és Somoskán. A felsorolást azért tartottam fontosnak, mert ezekkel a falvakkal együtt az oktatás így összesen 21 helységben zajlik, itt sikerült az embereket meggyőzni arról, hogy ne veszítsék el identitásukat, és óvják ettől a jövő generációt is. Azon gyerekek számára, akiknek már “beidegződött” az idegen nyelv, ez esetben a román, nagyon nehéz olyan szinten elsajátítani a magyar nyelvtant, írást, hogy majd helyes legyen a kódváltás adott esetekben. Egyik faluban sincs az összes gyerek beiratkozva a magyar tanórákra, hisz vannak olyan szülők, akik idegenkednek, félnek, van olyan család is, aki közömbös marad a magyar nyelvoktatás iránt. Számos példa volt rá, hogy a magyartanárokat kinézték, kiközösítették a munkaközösségből, az igazgatóságok minden év elején “eljátsszák” azt, hogy tiltakoznak, megpróbálják megakadályozni újabb magyar csoport indulását.
Mivel sok gyerek nem első osztálytól kezdődően iratkozott be magyar betűvetést, olvasást tanulni, csak nagyobb osztályokban, ezért nagyon hasznosnak bizonyultak ( és napjainkban is bizonyulnak) az iskolán kívüli tevékenységek. Majdnem minden magyar oktatásban részesülő településen sikerült bevezetni a csángó tánc- , zene-, énekoktatást. A hagyományőrzésre abból a szempontból is ügyelnek, hogy ha van a falunak, a térségnek egy jellegzetes tradíciója, akkor azt próbálják meg feléleszteni, így megtarthatják a területi kulturális sokszínűséget. Továbbá sokat segítenek az erdélyi, vagy akár magyarországi táboroztatások, ahol ismerkedhetnek más emberekkel, kultúrákkal, és ők is átadhatják saját szellemi javaikat.[4] Iskolán kívül sikerült a vallásgyakorlást is megszervezni: magyar nyelvű imádságokat, egyházi szövegeket és énekeket tanítani. Mivel a moldvai csángók római katolikusok, a lakosság többi része pedig ortodox, magyar mise jelenleg sincs egyik faluban sem.
Egy összetartó közösséget építendő, különböző falvak gyerekeit összekapcsolandó indult a Reverinda nevű gyermeklap. Gyerekek írnak, szerkesztenek bele feladatokat, a tanárok irányítják őket, és nyomtatás után terjesztik. Hasonló közös rendezvények az évente sorra kerülő magyartanári összejövetelek, a Szeret-menti Népdalvetélkedő, a Frumószai Szavalóverseny. A “Legyen Ön is Keresztszülő!” program keretén belül belföldi és külföldi támogatásban részesülhet egy gyerek, vagy egy család, ha valaki “keresztszülővé” akar válni, akkor vállalja az egy gyerekre eső oktatási költségek fedezését. Jelenleg közel ezer ilyen “keresztszülő” tart kapcsolatot moldvai “gyerekével”, bátorítva ezzel is a továbbtanulásra.
Amint látjuk, a helyzet messze nem olyan veszedelmes, ahogyan az emberek elképzelik, vagy helytelenül megítélik. A támogatások folyamatosan érkeznek, a Csángó Magyar Szövetség jelenleg is dolgozik azon, hogy minél több magyar szórvány-lakta helységben sikerüljön bevezetni a magyar oktatást, és megállítani az új generáció folyamatos elvándorlását. Nem könnyű, amire vállalkoztak, hisz ezek a helyi kultúrák sajnos több évtizede “romlásnak” indultak, hisz állandó veszélynek voltak (vannak) kitéve az idegen nyelvi hatások miatt. De minél jobban terjeszkedik a magyar nyelvű oktatás, annál jobban reménykedhetünk, hogy az itteni folklór és a nemzeti öntudat nem fog kiveszni a közösségekből.
Források:
www.csango.ro
www.moldvahon.ro
www.devaigyerekek.hu
http://www.hetek.hu/riport/201003/csangofold_nincs_elfeledve
[1] Egy csángó oktatásról szóló 2005-ös cikkben, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapján olvashatunk egy elejtett információt, miszerint az akkori hatvan ezer moldvai csángó közül 9500 iskoláskorú gyerek.
[2]http://www.devaigyerekek.hu/news/news_902_a+roman+egyhaz+ujabb+szabotazsakcioja+a+moldvai+magyar+oktatas+ellen.html
[3] A szerző itt megjegyzi, hogy a „hatályos romániai törvények szerint a helyi hatóságok engedélye az ilyen tevékenységhez nem szükséges”. Ha utána gondolunk, építkezési engedélyen kívül senkinek „nem voltak kötelesek beszámolni” aktivitásaikról, mintha csak a saját házukban fogadnának diákokat, csoportokat, oktatás céljából. Ingyen, bérmentve. A felelősségrevonás ezért volt abszurd, dehát azt már a baj kezdetekor tudták, hogy hatalmi manipulációról van szó, mivel magyar kultúra terjesztés zajlik egy zömmel románok lakta helységben.
[4] 2005-ben Szovátán nyári tábort szerveztünk (cserkészet, kézművesség, tánc), ahol részt vett egy Klézséről és Pusztináról érkezett 15 fős gyerekcsapat, két helyi oktató vezetésével. Mivel ezek a táborok magyar nyelvűek voltak, már első nap elcsodálkoztam, mikor a fülemet román nyelvű beszéd ütötte meg. Utána pedig, egyik klézsei kislánynak magyaráztam egy egyszerű gyöngyfűzési technikát, és miután 1O percen keresztül csak csendes beletörődéssel bólogatott mindenre, amit mondtam, ledöbbenve vettem észre, hogy nem érti amit mondok. De a tábor célja az volt, hogy minél több magyar nyelvű beszédet halljanak a gyerekek, és beszéljék is, így első napokban még fordítottuk a mondanivalónkat, de később már egyértelművé vált számukra, hogy mit akarunk közölni. Nehéz is volt a nyelv miatt beilleszkedni a többi gyerek közé, ez az összes oktatónak feltűnt, eleinte kiscsoportokban vonultak el beszélgetni, kézműveskedni. De a nyelv segítségével ők is nyiltabbá váltak, beleolvadtak a közösségbe, az elválás persze már nehéz is volt egy hét után.
