Lazsádi Fruzsina
KÉPALKOTÁSI MÓDOK A KORTÁRS MŰVÉSZETBEN
A kortárs művészetről sokféle elképzelés született. Nehezen meghatározható, kit tekinthetünk kortárs szerzőnek, festőnek, szobrásznak, zenésznek: a mi generációnk művészeit, a szüleink, nagyszüleink generációját. Ha egy egységes meghatározást kellene nyújtsak, azt mondhatnám, hogy kortárs alatt érthető az a művészet, amely a jelenben születik, egy „mai” nyelven, tárgya pedig kortárs emberi lét. Csak egyesek ezt a meghatározást is megkérdőjelezhetnék, hisz sok szerző általános érvényű igazságok kimondására törekszik, így témaja nem a jelenkori problémák, viszonyok, hanem állandósult, örökérvényű kijelentéseket tesz. Ettől függetlenül minden kor „megtermelte” ( vagy megtermeli) korának jellegzetességeit.
Választásom Nagy Imrére esett, az erdélyi festőművészre, véleményem szerint ő kortárs művésznek tekinthető, műveiből „ki tudjuk olvasni” a jelenlegi erdélyi hétköznapokat. Nagy Imre kivonult a természetbe, beletekintett a homályos „sfumato” levegőbe, és ráfestette vásznára a férfiakat, a kendős nőket, a dolgozó gyerekeket, a szekeret, a kézi szerszámokat, az elemózsiás tarisznyát, a pityókászsákot. Nem tervezte meg előre képei kompozícióját, az emberek helyzetét, alakját, mindenki ott volt, ahol lennie kellett. „Parasztfestőnek” is tartják számon Nagy Imrét, ötvenkét éven keresztül alkotott, figyelte és tanulta a környezetét, és próbálta megörökíteni a körülötte élő emberek kisebb-nagyobb csoportját. Festményeinek hangulata a valóságot tükrözi, az élet és az emberek derűsnek mutatkoznak.
A Krumpliszedés című festményét emelném ki, hogy az ellentétet, a kontrasztot, mint képalkotási módszer, kifejtsem. Ahhoz, hogy kortárs művész képszerkesztési eljárásaiban elmerüljek, vizsgálnom kell az elmúlt korok, művészek alkotásait, alkotásmódját. Mindenik kor „megtermelte” a maga ellentétét, történelmi, vagy társadalmi szinten, a művészek pedig próbálták ezt hűen tükrözni.
Az ókori görögöknél Herakleitosz filozófiájából indulnék ki. Szerinte egy dolog megítélésében alapból különböznek a vélemények, ami ellentétet vált ki, továbbá a jó és kívánatos dolgok csak akkor lehetségesek, ha ismerjük az ellentéteiket. De az egyik, személyem szerint legfontosabb gondolata az, hogy minden dologban azonos módon jelen van mindkét fél. Tehát, ha valami létezik, automatikusan magába foglalja azt, hogy az a dolog nem egyenlő az ellentétével. ( pl. Ha valami szép, tudjuk hogy nem csúnya) Minden ellentétpár egységet s egyszersmind sokaságot alkot, de ezek az ellentétpárok is kapcsolatban vannak egymással, így alkotván meg a dolgok folytonosságát, a kontinuumot. Ez az összeköttetés biztosítja a világban a rendet.
Az ókori görögök művészete a görög mitológiából inspirálódott, a görög istenek is állandó harcban voltak, legkedveltebb témája a művészeknek a hatalomvágy, a szerelem, csodás születés, csata- és táncjelenetek. Az istenségek is kezdettől fogva ellentétben álltak, itt megemlíteném az Apollon és Dionüszosz ellentétét, amivel Nietsche foglalkozik sokat, erre hivatkozom majd később. A rómaiak átvették és továbbfejlesztették a görög kultúrát, szintén a hatalom, a jólét, a személyiségkultusz jelent meg márványszobraikon, portréikon.
Az elkövetkező művészettörténeti korokban nem lelhető fel nyilvánvalóan az ellentét, a kontraszt, mint képszerkesztési elv, a román, gótikus és reneszánsz művek fokozatosan a harmónia, az összhang, a gyönyörködtetés elérésére törekedtek. A román művészet egyenes, zárt vonalai, a gótika boltívei, keresztbordái, a reneszánsz alkotó lendülete, szimmetrikus, zárt kompozíciójával mind a szépet, a tökéleteset hangsúlyozta, egyszerre akart gyönyörködtetni és tanítani, esztétikai érzékünket fejleszteni. Mint képalkotási mód a 16-17. századig a szimmetria, a hármasság, a zárt kompozíció a meghatározó.
A barokk előfutára, a manierizmus a 16.század végén az az időszak, amikor ez a rend megbomlik, a reneszánsz korlátokat tűrni nem akaró szabadságvágya válságba torkollik. A művészek rendezetlennek, kaotikusnak látták a világot, kialakul a kozmikus szorongás élménye. Ez a kor eredményezi a barokk kialakulását. Az alkotások monumentálisak és szuggesztívek, de szimbolikus, titkos értelmet is közölnek, témája pedig ellentétre alapoz: a földi világot össze próbálta kapcsolni a túlvilági, misztikus tartalmakkal. Ennek következtében a barokk művészet legfőbb vonásai a látvány és látomás, a realitás és irrealitás, a fény és homály, érzéki és elvont ötvözése. A szép és csúnya, menny és pokol, fennkölt és tréfás mind megférnek egymással, otthonos a barokk művészetben. Gondoljunk csak Bernini Szent Teréz látomására, a szoborcsoport azt jeleníti meg, amint szívét az isteni szeretet nyílvesszeje hasítja át. Az arckifejezése fájdalomról árulkodik, de ennek ellenére gyönyörű.
A rokokó már nem foglalkozik vallásos pátosszal, monumentális alkotásokkal, az élet könnyedségét, az életörömök kedvelését ábrázolja, könnyedén, játékosan. Az egyszerűség és játékosság ellenére ekkor terjednek el a bonyolult dekoratív formák, a miniatűrkultusz. A klasszicizmus szembeszáll a barokk és rokokó nyugtalanságával, visszatér a régi, kedvelt római egyszerűséghez, mértékhez, rendhez, szimmetriához.
Mint az előbbiekből is kiderül, a művészettörténeti korok során sokat változtak a képalkotási módszerek., volt olyan időszak, amikor a kontraszt, az ellentét került előtérbe, volt olyan kor, amikor a szimmetria, a rend által törekedtek a művészek a szépségre, a tökéletességre.
A 17. század tudományos gondolkodása továbbérlelte a reneszánsz örökségét. Descartes felállította a racionalista filozófiáját, miszerint a gondolkodás képessége velünk születik, de a helyes gondolkodás módszereit azonban meg kell tanulnunk, azért, hogy idővel biztos ismeretekhez juthassunk. Minden helyes elgondolás alapja a kételkedés, mert ebből indulunk ki. Tehát mindenkinek kételkednie kell valamiben, ahhoz, hogy elinduljon és meggyőződjön a helyesről, az igazról. Így kezd a modern gondolkodás erre az ellentétre épülni. A racoinalizmus az elvonatkoztatás útján, az érzéki dolgokra való tekintet nélkül elnyert igazságot hajlandó tudásnak elismerni. Az empirizmus viszont a tapasztalatokra épít, mert ezek nélkül nem ismerhetnénk a világot, és eszerint a tudáshoz elvezető út az érzékelés, tapasztalás.
A barokk ezzel az új gondolkodásmóddal már rejtett magában valami új világképet, új ízlést. A romantika művészei „berobbannak” az új lendületükkel, az eredetiség, a múlt felfedezése kerül előtérbe. Éppen azért, mert a múlt távoli és ismeretlen, azért kezdi el érdekelni a művészeket, a képzelet, érzelem, szenvedély építi a műveket. A romantikus festményeken szembeszökő az ellentét: mielőtt még megvizsgálnánk a művet közelebbről, témáját, lényegét tekintenénk, feltűnik a fény-árnyék erős kontrasztja. Gericault, Delacroix képein tipikus az előtérben sejlő sötét alakok, vagy alakvonások, a háttér világossága pedig éles kontrasztot alkotván ezzel. Vagy vegyük Blake, Constable, Turner természetábrázolásait, ezeken is általában a természet részei, vagy a tárgyak sötétbe burkolóznak, nehezen kivehetők, a levegő, pára rezgései pedig amire irányul a figyelmünk.
A romantikát a realizmus váltja fel, elfordul az idilli ábrázolástól, objektíven mutatja be a valóságot, tárgyilagosságra törekszik. A század végére naturalista jegyek is megjelennek, amelyek a valóság hű, „fényképszerű” ábrázolására törekszenek, majd ezt követően bontakozik ki az impresszionizmus, amely pillanatnyi érzéki benyomásokra alapoz. A művészek szerint a jelen múlandó, ezért kell rögzíteni pillanatnyi állapotában. A levegő apró rezzenéseit, a légkör mozgásait vetítik vásznukra Monet és társai, a posztimpresszionisták pedig, Van Gogh, Gauguin színes életképeket tárnak elénk apró ecsetvonásaikkal A kép fő alkotási módszere nem az ábrázolási technikákban keresendő, hanem a színek kavalkádájában, a színek elrendezésében.
A 19. század végétől több új irányzat váltogatja egymást, amelyek mind a modern kor szellemében bontakoznak ki. A modern kor, a maga felfedezéseivel, új technikáival egy újat termel, az emberek rádöbbennek arra, hogy minél többet tudnak a világról, annál inkább jönnek rá, hogy mennyi megismernivaló van még. Az individuum kerül előtérbe, mert minden más körülöttünk bizonytalan. Ezért jelennek meg rövid idő elteltével a különbnél különb irányzatok, nem stabilizálódik semmi sem hosszabb időre, mindenki próbálkozik. A modern kor művészetére Nietsche filozófiája próbál magyarázatot keresni. Szerinte új utakat kell nyitni, ahhoz, hogy a művészet visszaszerezze elvesztett középpontját. Mint említettem, szerinte Apollon és Dionüszosz ellentétére alapoz a művészet: Apollon a mámor, a szellem, a harmónia képviselője, Dionüszosz látszatokat és formát bontó, életeleme a mértéktelenség. A művészet mindkettőnek a kifejeződése, és a kettő elválaszthatatlan.
Ha a későbbiek során ez az elképzelés sok kritikát is váltott ki, szerintem igazolja a művészet létezését, most, hogy koronként áttekintettem a művészettörténetet döbbentem rá, hogy már a korok váltakozása is puszta ellentétpárok sora. Ha az egyik időszakban a harmónia uralkodott, a következőben már a kirívó ellentétek jelentek meg. Ezek utána művészet megint a rendre vágyott, és megint létrehozott valami szépet. És ez így ment tovább. Állandóan így volt a történelem során, hisz mindenik kor megszülte a maga ellentétét, minden reakció egy helyeslő és egy ellenreakciót.
A posztmodern művészetben, és a kortárs alkotóknál sok minden helyetkapott, egy olyasfajta életérzés is eluralkodott, hogy már egyáltalán nem lehet újat teremteni, mindent megteremtettek előttünk, és valamilyen szinten mindenki inspirálódik elődje alkotásaiból. De ez így van rendjén, valakitől tanulni kell.
Mondhatnánk, hogy Nagy Imre tájképei, parasztjai is már megjelentek évtizedekkel ezelőtt Van Gogh-nál, Courbet-nél, Munkácsynál, de mindegyik festő másként tudta ábrázolni, mindegyiknél más volt a lényeg, volt egy sajátos, jellegzetes vonás. Nagy Imre arra volt képes, hogy a parasztok monoton, életunt, mindennapi foglalkozásait úgy vetítette vászonra, hogy az valami idilli, derűs képet tudott sugározni. És ebben nyilvánul meg a képalkotásában az ellentét. Ha megtekintjük közelebbről a Krumpliszedés című művét, látjuk hogy az alakok mind egyformának hatnak, arckifejezésük nem sokatmondó, hisz ugyanazt a munkát végzik, naphosszat, ám mégis a színek által a festő olyan hangulatot teremt a képen, hogy a néző nem életuntságot olvas ki belőle, hanem derűs, dinamikus életkedvet, ahol a parasztok láthatóan jól érzik magukat munkájukat végezvén, hisz tudják, ez az élet rendje.
Bibliográfia
Barangolás a festészet világában. Podzora Zsuzsa(szerk.),Tóth Könyvkereskedés és Kft, Debrecen, 2oo3
http://proteo.cj.edu.ro/quovadis/hiber.htm
http://muveszettortenet.lap.hu/
Választásom Nagy Imrére esett, az erdélyi festőművészre, véleményem szerint ő kortárs művésznek tekinthető, műveiből „ki tudjuk olvasni” a jelenlegi erdélyi hétköznapokat. Nagy Imre kivonult a természetbe, beletekintett a homályos „sfumato” levegőbe, és ráfestette vásznára a férfiakat, a kendős nőket, a dolgozó gyerekeket, a szekeret, a kézi szerszámokat, az elemózsiás tarisznyát, a pityókászsákot. Nem tervezte meg előre képei kompozícióját, az emberek helyzetét, alakját, mindenki ott volt, ahol lennie kellett. „Parasztfestőnek” is tartják számon Nagy Imrét, ötvenkét éven keresztül alkotott, figyelte és tanulta a környezetét, és próbálta megörökíteni a körülötte élő emberek kisebb-nagyobb csoportját. Festményeinek hangulata a valóságot tükrözi, az élet és az emberek derűsnek mutatkoznak.
A Krumpliszedés című festményét emelném ki, hogy az ellentétet, a kontrasztot, mint képalkotási módszer, kifejtsem. Ahhoz, hogy kortárs művész képszerkesztési eljárásaiban elmerüljek, vizsgálnom kell az elmúlt korok, művészek alkotásait, alkotásmódját. Mindenik kor „megtermelte” a maga ellentétét, történelmi, vagy társadalmi szinten, a művészek pedig próbálták ezt hűen tükrözni.
Az ókori görögöknél Herakleitosz filozófiájából indulnék ki. Szerinte egy dolog megítélésében alapból különböznek a vélemények, ami ellentétet vált ki, továbbá a jó és kívánatos dolgok csak akkor lehetségesek, ha ismerjük az ellentéteiket. De az egyik, személyem szerint legfontosabb gondolata az, hogy minden dologban azonos módon jelen van mindkét fél. Tehát, ha valami létezik, automatikusan magába foglalja azt, hogy az a dolog nem egyenlő az ellentétével. ( pl. Ha valami szép, tudjuk hogy nem csúnya) Minden ellentétpár egységet s egyszersmind sokaságot alkot, de ezek az ellentétpárok is kapcsolatban vannak egymással, így alkotván meg a dolgok folytonosságát, a kontinuumot. Ez az összeköttetés biztosítja a világban a rendet.
Az ókori görögök művészete a görög mitológiából inspirálódott, a görög istenek is állandó harcban voltak, legkedveltebb témája a művészeknek a hatalomvágy, a szerelem, csodás születés, csata- és táncjelenetek. Az istenségek is kezdettől fogva ellentétben álltak, itt megemlíteném az Apollon és Dionüszosz ellentétét, amivel Nietsche foglalkozik sokat, erre hivatkozom majd később. A rómaiak átvették és továbbfejlesztették a görög kultúrát, szintén a hatalom, a jólét, a személyiségkultusz jelent meg márványszobraikon, portréikon.
Az elkövetkező művészettörténeti korokban nem lelhető fel nyilvánvalóan az ellentét, a kontraszt, mint képszerkesztési elv, a román, gótikus és reneszánsz művek fokozatosan a harmónia, az összhang, a gyönyörködtetés elérésére törekedtek. A román művészet egyenes, zárt vonalai, a gótika boltívei, keresztbordái, a reneszánsz alkotó lendülete, szimmetrikus, zárt kompozíciójával mind a szépet, a tökéleteset hangsúlyozta, egyszerre akart gyönyörködtetni és tanítani, esztétikai érzékünket fejleszteni. Mint képalkotási mód a 16-17. századig a szimmetria, a hármasság, a zárt kompozíció a meghatározó.
A barokk előfutára, a manierizmus a 16.század végén az az időszak, amikor ez a rend megbomlik, a reneszánsz korlátokat tűrni nem akaró szabadságvágya válságba torkollik. A művészek rendezetlennek, kaotikusnak látták a világot, kialakul a kozmikus szorongás élménye. Ez a kor eredményezi a barokk kialakulását. Az alkotások monumentálisak és szuggesztívek, de szimbolikus, titkos értelmet is közölnek, témája pedig ellentétre alapoz: a földi világot össze próbálta kapcsolni a túlvilági, misztikus tartalmakkal. Ennek következtében a barokk művészet legfőbb vonásai a látvány és látomás, a realitás és irrealitás, a fény és homály, érzéki és elvont ötvözése. A szép és csúnya, menny és pokol, fennkölt és tréfás mind megférnek egymással, otthonos a barokk művészetben. Gondoljunk csak Bernini Szent Teréz látomására, a szoborcsoport azt jeleníti meg, amint szívét az isteni szeretet nyílvesszeje hasítja át. Az arckifejezése fájdalomról árulkodik, de ennek ellenére gyönyörű.
A rokokó már nem foglalkozik vallásos pátosszal, monumentális alkotásokkal, az élet könnyedségét, az életörömök kedvelését ábrázolja, könnyedén, játékosan. Az egyszerűség és játékosság ellenére ekkor terjednek el a bonyolult dekoratív formák, a miniatűrkultusz. A klasszicizmus szembeszáll a barokk és rokokó nyugtalanságával, visszatér a régi, kedvelt római egyszerűséghez, mértékhez, rendhez, szimmetriához.
Mint az előbbiekből is kiderül, a művészettörténeti korok során sokat változtak a képalkotási módszerek., volt olyan időszak, amikor a kontraszt, az ellentét került előtérbe, volt olyan kor, amikor a szimmetria, a rend által törekedtek a művészek a szépségre, a tökéletességre.
A 17. század tudományos gondolkodása továbbérlelte a reneszánsz örökségét. Descartes felállította a racionalista filozófiáját, miszerint a gondolkodás képessége velünk születik, de a helyes gondolkodás módszereit azonban meg kell tanulnunk, azért, hogy idővel biztos ismeretekhez juthassunk. Minden helyes elgondolás alapja a kételkedés, mert ebből indulunk ki. Tehát mindenkinek kételkednie kell valamiben, ahhoz, hogy elinduljon és meggyőződjön a helyesről, az igazról. Így kezd a modern gondolkodás erre az ellentétre épülni. A racoinalizmus az elvonatkoztatás útján, az érzéki dolgokra való tekintet nélkül elnyert igazságot hajlandó tudásnak elismerni. Az empirizmus viszont a tapasztalatokra épít, mert ezek nélkül nem ismerhetnénk a világot, és eszerint a tudáshoz elvezető út az érzékelés, tapasztalás.
A barokk ezzel az új gondolkodásmóddal már rejtett magában valami új világképet, új ízlést. A romantika művészei „berobbannak” az új lendületükkel, az eredetiség, a múlt felfedezése kerül előtérbe. Éppen azért, mert a múlt távoli és ismeretlen, azért kezdi el érdekelni a művészeket, a képzelet, érzelem, szenvedély építi a műveket. A romantikus festményeken szembeszökő az ellentét: mielőtt még megvizsgálnánk a művet közelebbről, témáját, lényegét tekintenénk, feltűnik a fény-árnyék erős kontrasztja. Gericault, Delacroix képein tipikus az előtérben sejlő sötét alakok, vagy alakvonások, a háttér világossága pedig éles kontrasztot alkotván ezzel. Vagy vegyük Blake, Constable, Turner természetábrázolásait, ezeken is általában a természet részei, vagy a tárgyak sötétbe burkolóznak, nehezen kivehetők, a levegő, pára rezgései pedig amire irányul a figyelmünk.
A romantikát a realizmus váltja fel, elfordul az idilli ábrázolástól, objektíven mutatja be a valóságot, tárgyilagosságra törekszik. A század végére naturalista jegyek is megjelennek, amelyek a valóság hű, „fényképszerű” ábrázolására törekszenek, majd ezt követően bontakozik ki az impresszionizmus, amely pillanatnyi érzéki benyomásokra alapoz. A művészek szerint a jelen múlandó, ezért kell rögzíteni pillanatnyi állapotában. A levegő apró rezzenéseit, a légkör mozgásait vetítik vásznukra Monet és társai, a posztimpresszionisták pedig, Van Gogh, Gauguin színes életképeket tárnak elénk apró ecsetvonásaikkal A kép fő alkotási módszere nem az ábrázolási technikákban keresendő, hanem a színek kavalkádájában, a színek elrendezésében.
A 19. század végétől több új irányzat váltogatja egymást, amelyek mind a modern kor szellemében bontakoznak ki. A modern kor, a maga felfedezéseivel, új technikáival egy újat termel, az emberek rádöbbennek arra, hogy minél többet tudnak a világról, annál inkább jönnek rá, hogy mennyi megismernivaló van még. Az individuum kerül előtérbe, mert minden más körülöttünk bizonytalan. Ezért jelennek meg rövid idő elteltével a különbnél különb irányzatok, nem stabilizálódik semmi sem hosszabb időre, mindenki próbálkozik. A modern kor művészetére Nietsche filozófiája próbál magyarázatot keresni. Szerinte új utakat kell nyitni, ahhoz, hogy a művészet visszaszerezze elvesztett középpontját. Mint említettem, szerinte Apollon és Dionüszosz ellentétére alapoz a művészet: Apollon a mámor, a szellem, a harmónia képviselője, Dionüszosz látszatokat és formát bontó, életeleme a mértéktelenség. A művészet mindkettőnek a kifejeződése, és a kettő elválaszthatatlan.
Ha a későbbiek során ez az elképzelés sok kritikát is váltott ki, szerintem igazolja a művészet létezését, most, hogy koronként áttekintettem a művészettörténetet döbbentem rá, hogy már a korok váltakozása is puszta ellentétpárok sora. Ha az egyik időszakban a harmónia uralkodott, a következőben már a kirívó ellentétek jelentek meg. Ezek utána művészet megint a rendre vágyott, és megint létrehozott valami szépet. És ez így ment tovább. Állandóan így volt a történelem során, hisz mindenik kor megszülte a maga ellentétét, minden reakció egy helyeslő és egy ellenreakciót.
A posztmodern művészetben, és a kortárs alkotóknál sok minden helyetkapott, egy olyasfajta életérzés is eluralkodott, hogy már egyáltalán nem lehet újat teremteni, mindent megteremtettek előttünk, és valamilyen szinten mindenki inspirálódik elődje alkotásaiból. De ez így van rendjén, valakitől tanulni kell.
Mondhatnánk, hogy Nagy Imre tájképei, parasztjai is már megjelentek évtizedekkel ezelőtt Van Gogh-nál, Courbet-nél, Munkácsynál, de mindegyik festő másként tudta ábrázolni, mindegyiknél más volt a lényeg, volt egy sajátos, jellegzetes vonás. Nagy Imre arra volt képes, hogy a parasztok monoton, életunt, mindennapi foglalkozásait úgy vetítette vászonra, hogy az valami idilli, derűs képet tudott sugározni. És ebben nyilvánul meg a képalkotásában az ellentét. Ha megtekintjük közelebbről a Krumpliszedés című művét, látjuk hogy az alakok mind egyformának hatnak, arckifejezésük nem sokatmondó, hisz ugyanazt a munkát végzik, naphosszat, ám mégis a színek által a festő olyan hangulatot teremt a képen, hogy a néző nem életuntságot olvas ki belőle, hanem derűs, dinamikus életkedvet, ahol a parasztok láthatóan jól érzik magukat munkájukat végezvén, hisz tudják, ez az élet rendje.
Bibliográfia
Barangolás a festészet világában. Podzora Zsuzsa(szerk.),Tóth Könyvkereskedés és Kft, Debrecen, 2oo3
http://proteo.cj.edu.ro/quovadis/hiber.htm
http://muveszettortenet.lap.hu/