MAGYAR ALKOTÓK A NAGYVILÁGBAN
​1, 2

​

​

Előbeszéd helyett




Bágyoni Szabó István
Verstöredék Trianon után*
Páskándi Géza emlékére


​
naponta kitalálom a hazámat
országomat valakik kitalálták
pipás ujjukat nem a bagón:
egyszer csak a térképen találták

ez itt az Olt amott az Ipoly
égi másuk a Hadak Útja
úgy fut ki minden víz-sikoly
udvarunkból hogy pocsolyás lesz Isten kútja

a Kard helyett száraz vödrökkel
veri az Ég meg ezt a tájat
s teszi bűnössé a szomjazókat
mert épp ide találtak...

idetaláltunk és élnünk kellett
termettünk törvényt s a törvény termett
ezerszáz jogot s jogtalanságot
az álom fattyút - a fattyú álmot ellett

szikkadt kannákkal ki idetévedt
szomjúhoz sok-sok ezredévet

nem találja édes hazáját?
nem is voltak csak kitalálták
nem is voltunk?
csak beeresztett
Istenünk s nyomott kezünkbe keresztet...

vagy csillagot hogy felhúzódjon
egek alá mint óvó ózon
minden erőnk ha maradt még
s figyelje onnan: lent minden miért ég?

azóta hamvak küszöbén alszunk
álmaink parázs-rovátkák mérik.
nyertesek nézik utolsó harcunk
s mélyülünk új ezredévig
 

 


* --  Bágyoni Szabó István költő (Budapest) e kötet számára írta versét.














​​

1

​Benedek Karola
​PHILIP DE LÁSZLÓ ÖRÖK DICSŐSÉGE

​Fülöp Zsuzsanna
AMERIGO TOT – TÓTH IMRE

Gáti Júlia-Angéla
MÁRAI SÁNDOR – A MAGYAR IRODALOM EGYIK LEGNAGYOBBJA 

​​​Katona Erzsébet
NOBEL–DÍJAS MAGYAR ÍRÓ KÍNAIUL

​Katona Erzsébet
A PÁL UTCAI FIÚK KÍNÁBAN IS KÖZKEDVELTEK

Kiss Csilla-Boglárka
GAÁL FERENC, A SZÜLETETT ZENESZERZŐ
​
Lakatos Paula
MAGYAR MŰVÉSZEK FRANCIAORSZÁGBAN​​

Szász Anett-Krisztina
TÓTH LÁSZLÓ – SZÜRREALISTA FESTŐMŰVÉSZ
​
Szász Anita-Barbara
HATÁR GYŐZŐ ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

​​​​Török Emőke
MAI MAGYAR MŰVÉSZEK NÉMETORSZÁGBAN

Varga Boglárka
“VEZESD A TANÍTVÁNYAIDAT ÚGY, HOGY AZOK GONDOLKOZZANAK.”
HOLLÓSY SIMON JELENTŐSÉGE AZ ERDÉLYI MAGYAR
​FESTÉSZET VILÁGÁBAN  


​

 

2

Elekes Emese
MAGYAR MŰVÉSZEK NÉMETORSZÁGBAN
Wagner Sándor, Kertész Imre

​Kovács Mirjám Petra
​MAGYAR MŰVÉSZEK NÉMETORSZÁGBAN

​Kovrig Boróka
DEDINSZKY ERIKA ÉLETMŰVÉRŐL ÉS MUNKÁSSÁGÁRÓL

​Széri Vivien-Annamária
FALUDY GYÖRGY ÉLETRAJZA
(1910-2006)

​Szilágyi Zsuzsanna
​BORBÁNDI GYULA ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

​Tor Evelin
SZÁSZ ENDRE









​




​​

1

 

Benedek Karola
PHILIP DE LÁSZLÓ ÖRÖK DICSŐSÉGE
 
​

‚,Az arckép festésénél mindenekelőtt a festendő egyénnek általános megjelenése, lelki és szellemi világa által hagyom magam befolyásolni. Természetesen a művész jellemétől, lelki kultúrájától függ: mennyire és minő irányban befolyásolható. Valamint az életben, úgy a természet előtt is a festendő személlyel szemben mindenkor szeretettel, őszintén és nyíltan kell szemben állanunk, - - csak így alkotható komoly és egyéni művészet‘‘-ekképp tárja elénk érzéseit a világhírű magyar, leginkább portréiról híres festő, amikor ecsete egybefonódik alanyának és saját maga lelkével. László Fülöp Eleket kiemelkedő alkotásaival az évek során kialakult tényezők miatt utolsó portréfestőként tartják számon. A kérdés felmerül azonban, hogyan hagyja az utókorra műveinek sokaságát, és mi adja minden egyes művének varázsszerű impulzusát?

Angliában azért fejlődött annyira a művészet fája s azért termett olyan gyönyörű virágokat, különösen a portré-művészet terén, mert a társas érintkezés nagyszerűsége épp oly kedvező talajt teremtett e művészeti ágnak, mint a reneszánsz idején az olasz fejedelmi és pápai udvarok előkelősége a figurális művészetnek. Ily talajban természetesen László Fülöp művészete is évről évre csak erősbödött.

Philip de László élete azonban nemcsak Londonban s egyéb általa bejárt nagyvárosokban kezdődik. A Budapesten született ifjú tehetség karriere szülőföldjén hajtja első csíráit. 1869-ben meglátva a napvilágot egy szegény polgár-család tagjaként indul el élete. Eleinte fénykép-retusírozással foglalkozik, majd a jól ismert, 20. század modernizmusára jellemző művészi epifánia (angol epiphany) őt is eléri, s korlátait lerombolva képességeit felfedezi. Kezdetben apróbb zsanér-képekkel próbálkozott. Lefestett egy 48-as honvéd aggastyánt, amint bánatos őszi hangulatban a falevelek hullását nézi. Lefestette a "Regélő öreg asszonyt" (elnyerte vele a Műbarátok díját), festett bájosán naiv falusi libapásztorleányt és másféle zsanér-témákat s megfestette az ismerősei arcképét is, hogy kenyere legyen.

Óriási sikerei a Kosmos-részvénytársaság egyik megrendeléséhez köthető. A társulat Ferdinánd bolgár fejedelem képmását akarta sokszorosítani, s választása a fiatal Lászlóra esett. Őt küldte le Szófiába, hogy a fejedelemről élethű képmást készítsen, ami olyan nagyszerűen sikerült, hogy mindjárt ott megrendelést kapott a bolgár metropolita megfestésére is.

A fejedelem pedig, az ő meleg szívével, szeretettel fölkarolta a fiatal művészt s beajánlotta a rokonaihoz: egyes fejedelmi udvarokba.
Így ismerték meg mindenfelé László Fülöpöt, aki páratlanul gyors alkotóerejével, előkelőén kifinomodott ízlésével, képmásainak nagyszerű élethűségével és karakterbeli igazságával, mint alkotó művész, - - gentlemanlike modorával és eszességével pedig mint ember, egyaránt kedveltté lett mindenütt, minden helyen, ahol csak megfordult.

László Fülöpöt hamar megszerették.  II. Vilmos császár barátja lett, s ezekkel a szavakkal illette:  "Nemcsak mint művészt, de mint embert is igazán megszerettük önt" - - s aztán karonfogta, hogy átvezesse a császárnéhoz. - - "Jöjjön csak, így szólt, jöjjön, a feleségem és a leányom is gratulálni akar önnek. Ők is szívből örvendenek a szép arcképeknek s az ön sikereinek."

A művész viszont minden siker ellenére nem vesztette el igazi énjét: emberségét, gyermekkorától benne lakozó jólelkűségét magával hordozva megmaradt benne az őszinte jellem. Mikor ifjúkori szerelmét, Guiness Lucyt, az irlandi sörkirály leányát feleségül vehette, rövid budapesti letelepülése után, átköltözött Bécsbe, majd Londonba, ahol immár kilencedik éve él, négy fiúgyermekével együtt. Hogy közbe-közbe hol Párizsban, hol Madridban, Berlinben, Bécsben vagy Budapesten él, az a felszaporodott portrémegrendeléseitől függ. Lényeges, hogy több kiemelkedő közéleti személyiség arcképét megfestette. Kiállításai voltak a többi közt Berlinben (1897, 1900, 1909), Budapesten (1907, 1925), Londonban (1907, 1908, 1927, 1929), New Yorkban (1925), Párizsban (1931).

1922-ben műveiről angol katalógus készül. De mégis kik a résztvevők ezeken a kiállításokon? Olyan kiállítás-e, amelyek naponta folynak, vagy fényévekkel eltér azoktól?

Valójában a választ az olvasó is eldöntheti az információk alapján. Philip de László kiállításain jelen volt a királyi udvar nagy része, valamint a festő családja. Íme, egy leírás a kiállítás kereteiről: ’’A kiállítás megnyitása a londoni téli szezon igazi társadalmi eseménye volt. A művészeti aukcióiról híres világcég, a Christie’s elegáns termei zsúfolásig megteltek a meghívott vendégekkel; sokan közülük az ünnepelt festő, László Fülöp népes családja vagy a hajdani portréfestő arisztokratikus megbízóinak gyermekei és unokái közül kerültek ki. A megnyitóbeszédet tartó Anna királyi hercegnő a falon láthatta anyja, II. Erzsébet királynő és nagyanyja, Erzsébet anyakirálynő, valamint apja, Fülöp herceg szüleinek a kiállításra kölcsönadott arcképeit. ’’ Suzy Menkes, az International Herald Tribune kritikusa kissé epésen meg is jegyezte, hogy a kiállítás „nagyszerű alkalmat nyújtott a görög királyi család leszármazottainak és a kiterjedt de László-rokonságnak arra, hogy római orrukat és kifinomult arcvonásaikat őseikével összevessék”.

László Fülöp nem marad hatástalanul. Föllelkesíti az a kulturális varázserő, mely Van Dycket az angol földre vonzotta s amely Gainsborough, Reynolds, Raeburn, Romney, Lawrence nagyszerű alkotásait elősegítette s amely manapság is a világ legjobb portrétehetségeit gyűjti össze Angliába. Minden előkelőség ízlésbeli kiválóságot s magasabbrendű lelki és testi finomságokat jelent. Angliában ezért fejlődött annyira a művészet fája s azért termett olyan gyönyörű virágokat, különösen a portré-művészet terén, mert a társas érintkezés nagyszerűsége épp oly kedvező talajt teremtett e művészeti ágnak, mint a reneszánsz idején az olasz fejedelmi és pápai udvarok előkelősége a figurális művészetnek. Ily talajban természetesen László Fülöp művészete is évről évre csak erősbödött.

László Fülöp sikerének titka a szépség keresése és sajátos felfedezése volt. Feljegyzései szerint ez nem merő hízelgésből fakadt, hanem a meggyőződésből, hogy a legjobbat hozza ki modelljeiből, legszebb vonásaikat a legelőnyösebb beállításban örökítse meg. A jelen kiállítás kritikusai meg is jegyzik, hogy „kétségtelenül tehetsége volt szép asszonyokat szépségük teljében és a kevésbé szebbeket is a férfiak minden elvárását kielégítő, elbűvölő jelenségként megfesteni”. Nyúlánk alakjuk az anatómia minden törvényét megszegve hihetetlenül légies, a nagy technikával felhordott, gyors, széles – szinte szabadon száguldó – és mégis könnyed ecsetvonásokkal ábrázolt leplekbe, ruhákba, hímzett anyagokba burkolva is kihívó. Tekintetük magabiztos, számukra ez a festői tiszteletadás a természetes, kijár szépségüknek és társadalmi pozíciójuknak. Leszámítva talán László Fülöp anyjáról festett portréját, sehol egy kemény vonás a száj szegletében, sehol sem csillan meg egy kis gonoszkodás vagy a fájdalommal viselt élet a szemekben, sehol egy gondolat a márvány homlokok mögött.

De lássuk csak, hogyan varázsol el bennünket művészi tehetségével az utolsó udvari festő. Azt tudnunk kell róla, hogy munkásságának sikere három alapvető dolognak köszönhető: először is, a veleszületett tehetségének, mely segítségével könnyen vászonra vitte alanyának jellemét. Másodszor, a a kiváló technikai, szakmai képzésnek, amit Budapesten Lotz Károly és Székely Bertalan keze alatt, majd Münchenben Liezen-Mayer iskolájában sajátított el. Harmadszor, annak a ténynek, hogy szinte személyes kapcsolatot tudott teremteni modelljeivel.

A festő védjegyei közé sorolhatjuk, hogy sosem festett képről, mivel az – véleménye szerint – csak egy pillanatot rögzít, amely merev arckifejezést von maga után. Mindig üres vászonnal jelent meg, s alkotott világszinten maradandó alkotást.

Sokan azt gondolják, az arcképfestés célja csak egy: megörökíteni egy mulandó ember arcát, László Elek Fülöpnél azonban sokkal többről van szó egy egyszerű festménynél. A festő gyöngéd csevejeivel bújik bele az alanyai lelkébe, és a sok formalitás, illetve megfelelési vágy ellenére sikerül a felszínre hoznia a személyek valódi énjét: a festőnek sikerül tükröznie mindegyik alanyának lelkét. Az arcképfestést egy ismerkedési folyamatnak tekintve, meghallgatja a megrendelők preferenciáit, s azokat egyezteti össze a sajátjával. Philip de László a század trendjeit nem mindig követi, hiszen nem azoknak fogad hűséget, hanem csakis alanyainak: a 20. század első felében már divatos a csupasz karok és lábak ábrázolása, a festő azonban ellentmond ennek az ábrázolásmódnak. A kor puszta megörökítését fölülmúlja a nő örök szépsége – ami eme festőnél a legfontosabb. Ezért is, semleges háttérrel festi meg női alanyait. Nagy hangsúlyt fektetett a szépség keresésére és felfedezésére, mely különleges varázzsal lepte el műveit.

Férfiarcképei egyforma figyelmet érdemelnek. Ahogy a női arcképeknél, a férfiarcképeknél is az öltözékek pompája egy nagyszerű arányt alkot az egyéni arcvonásokkal. Órákig dolgozik egy-egy részleten, míg az alkotást tökéletesre nem értékeli. . Ha csak lehet, szívesen alkalmaz férfiportréiban is színpadias kellékeket: művészettörténész barátját, a spanyol származású Alfred Lys Baldryt például – aki tanulmányt is írt Lászlóról – Velázquez modorában, magas nyakú, fekete selyem körgallérban, kesztyűs kezében kardot markoló spanyol lovagnak festi meg. Úgy vélik, hogy László Fülöp ötvenéves pályafutása alatt valamivel több mint háromezer portrét festett. A jellem kifürkészéséhez a műtermelés nem mindig ad időt, s László ezt talán nem is igényelte. A «Művészet»-ben közölt újabb képmások közül kiválik «Earl of Wemyss» arisztokrata feje, mely László vázlatai között a legszebbek egyike. Művészi minőségben muzeális értékű portré, melyet sógornőjéről, Miss Elie Guiness-ről festett. A kitűnően modellírozott arc, a lélekfestés őszintesége,s egész mű széles és könnyed ecsetkezelése egy elsőrangú László-féle képmásról ad tanúbizonyságot. Egy bájos asszonyfej gyors megörökítését látjuk Lady Northcliff arcképén, mely páratlan közvetlenséggel készült. Ugyancsak egyszerűség és nagy szeretet jellemzi azt a két üde gyermekfejet, melyekben László mester két fiát örökítette meg: Paul Lionardot és Stephen-t (akit bizonyára István király emlékére keresztelt így el).

László Fülöp a távol idegenben is megmaradt annyira jó magyarnak, hogy büszke a magyarságára. 1907-ben. Harmincnyolc évesen telepszik le véglegesen Londonban, amikorra már világhírű udvari festő mindenhol Európában. Ráadásul Amerikába is elutazik, hogy az elnököt megfesse. Műveivel együtt nemzetközi művészéként tartják számon. Bár a portréfestészetben nem annyira mutatkoznak a magyar védjegyei, mivel az effajta festészetben nem ’’szükséges’’ a hazai jellegű, származáshoz való kötődés utalásaira. A londoni kiállítás után, a Times kritikusa, John Russell a következőt írja Philip de Lászlóról: : „Mulatságos, de László Fülöp nem néz ki magyarnak. Sem művészete, sem személye. Kivétel a dublini esküvője a Guinness örökössel, ahol ugyancsak látványosan, sötétzöld bársonynadrágban, térdig érő csizmában jelent meg, prémmel, sastollal díszített fövegben.”

De hogyan is őrizte meg az angolok között eme nagyszerű festő a magyarságát? Büszke volt a Ferenc József által kapott nemességre. Londoni tartózkodására ellenére is mindvégig kedvelte a díszmagyar öltözetet, ebben fényképezteti le magát még 1929-ben is műtermében. Idegen hangzása ellenére a de László nevet használta Angliában. Gyakran utazott Magyarországra, bár vissza sosem költözött. Támadások érték, amikor az angol állampolgárságát megkapta, ezt azonban a festő mégis nyugodt lélekkel fogadta.  Sok időbe telt, míg mindkét hazájában elfogadták. Londonban is, levelezését, tevékenységét ellenőrizték, s „enemy alien”-ként, ellenséges idegenként tekintettek rá. Megbékélése hazájával és saját önmagával akkor történt, amikor hazautazott, hogy Horthy Miklós arcképét megfesse többször is. Későbbi életrajzírójának, Owen Rutternek erről a magyarországi látogatásáról mesél boldogan, kijelentve, hogy az ország ünnepelte, „és végül befogadta kiemelkedő fiai közé”.

László Fülöp Elek valóban kiemelkedő tehetség. Bár képességét támadják, miközben stílusát próbálják besorolni a 20. század kánonjaiba, dicsősége és párját nem lelő személyisége sokunkat elvarázsol mai napig is. A festő alkotásait évről évre küldte hazai kiállításokra, bizonyítva, hogy bár a sokkal magasabb angol kultúrában él -szívében visszasír még a magyarsága.

 







​ 
Források
http://epa.oszk.hu/00300/00381/00079/czigmagda.htm
http://www.kieselbach.hu/muvesz/laszlo-fulop_728
https://budapestaukcio.hu/laszlo-fulop-elek/festo
​



2018














​

 

Fülöp Zsuzsanna
AMERIGO TOT – TÓTH IMRE

​

„Engem is úgy sodort az élet, mint egy követ. Mindnyájan ilyen tovasodródó kövek vagyunk...”
(Amerigo Tot)

​

​Amerigo Tot, eredetileg Tóth Imre (Fehérvárcsurgó, 1909. szeptember 27. – Róma, 1984. december 13.)  magyar szobrászművész, grafikus és színész volt.

Fehérvárcsurgón született. A Lónyai gimnáziumban végzett, majd ugyanabban az évben lett a Mintarajziskolának, a későbbi Iparművészeti Főiskola elődjének grafikus növendéke. A tanulás mellett a Piatnik gyárban vállalt munkát, s az ott szerzett gyakorlati ismereteit később - 1936–38-ban - Rómában, mint az Il Messagero nyomdájának cinkográfusa hasznosította. A Mintarajziskolában 1930-ban kitüntetéssel végzett. Később Budapesten tanult Helbing Ferenc és Leszkovszky György tanítványaként. Csatlakozott Moholy-Nagy László Bauhaus mozgalmához  Németországban (1931-32), A Bauhaus művészeti intézménybe járt, többek között Moholy-Nagy László tanítványa volt.
​
1933-ban a nácik fogságából megszökött, s gyalog érkezett Rómába, ahol élete hátralévő részét töltötte. A Római Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja segítette szobrászatának kiteljesedését; utóbb az intézmény művészeti tanácsadójaként is dolgozott. Műteremlakása a Via Marguttán volt, amely később a magyarok zarándokhelyévé vált.

Első fontosabb munkája egy fríz volt, melyet a római Roma Terminire készített. Absztrakt munkákat először 1950-ben alkotott. 1969-ben visszatér Magyarországra, és a Műcsarnokban egy kiállítása is volt ebben az évben. A kiállított művei közül  a leghíresebb a Csurgói Madonna, melyet szülővárosa számára készített. Ugyancsak ismert alkotása „A Mag apoteózisa” című szobra, valamint a vatikáni Szent Péter-bazilika Magyar Kápolnája számára készített történelmi domborműve is. A pécsi Amerigo Tot Múzeum őrzi alkotásainak egy részét. 1960 és 1970 között több filmben is alkalmi szerepet vállalt. 1978-ban 13 művet ajándékozott a városnak.

Amerigo Tot  érdekes jelenségnek számít a képzőművészet történetében. Nem csupán Magyarországon merült szinte teljesen feledésbe munkássága, de választott hazája, Olaszország képzőművészeti lexikonjai is megfeledkeztek róla. A Kádár – korszak, és a nemzeti felejtés (vagy emlékezni nem akarás) erősen sújtotta őt, és a hozzá hasonló művészeket. A művész munkássága olyan komplex és sokoldalú (mivel grafikus és szobrászművészként is ismert), hogy szinte lehetetlen volna bármilyen kiállítóteremben megjeleníteni teljes életművét. Azonban Amerigo Tot állandó kiállítása, A Koller Galéria, napjainkban is megtekinthető, székhelye már évtizedek óta a magyar származású szobrász  műteremházában található. Tiszteletére a galéria harmadik szintjén egy emlékszobát létesítettek, amelyben a látogatók  személyes tárgyain kívül a művész szerszámait, számos alkotását és a róla megjelent kiadványokat is megtekinthetik.

Egy másik fontos kiállítása volt Budapesten, a Ludwig Múzeumban (Kortárs Művészet Múzeum), amely nem csupán a művész életművét hivatott összegyűjteni, hanem célja az is, hogy szétbontsa a művész által folyamatosan konstruált legendárium szálait, érzékeltetve, hogy Tot tudatosan építette és írta felül életének eseményeit. Már fiatal korában a baloldalt képviselte, 1930 tavaszán elvbarátaival turulista tüntetőkre támadtak, s az összecsapásnak rendőrségi beavatkozás vetett véget.  Egy kései interjúban elmesélte, hogy a csendőr apja maga is részt vett a saját fia letartóztatásában. Később Hamburgba vezetett az útja, ahol tengerésznek állt. 1933-ban Otto Dix drezdai iskolájában tanult, majd a nácik letartóztatták és internálták, de néhány társával megszökött. Elgyalogolt Rómába, ahol afféle bohém hajléktalanként snellezésből(egyfajta sakkjáték) élt – alakja azonosítható is Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében. A regény cselekményében „a szobrász gyalog jött Drezdából Rómába, a Via Flaminián jött be, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy ott vonultak be mindig észak felől a győztes idegenek.“ Ott találkozott és került kapcsolatba - mint Szauder Józsefnek beszámolt róla - Szerb Antallal.

A második világháborúban részt vett az olasz partizán-mozgalomban, s bevallása szerint hét ejtőernyős bevetése volt Egyik története szerint 1944-ben Magyarországon is járt, a Hortobágyon dobták le, hogy Montgomery tábornagy levelét adja át Malinovszkij marsallnak.

A háború után volt autóversenyző, szigonyvadász, néhány évig pedig egy kerámiagyár igazgatója is. Számos filmben szerepelt; az 1972-es Pulpban Michael Caine, az 1976-os Kutyaszívben pedig Max von Sydow oldalán. Hogy színésznek is tehetséges volt, azt mindenki lemérheti a Keresztapa II. egyes jeleneteiből: Al Pacino testőreként kivégzi a renitenseket, majd maga is áldozattá válik. Személyes és nehezen igazolható imázsának része volt, hogy Picasso megirigyelte erős hüvelykujját, és hogy 1966-os New York-i egyéni kiállításán akkora sikere volt, hogy az ifjú rajongók nyakkendőjét és zakózsebének hajtókáját zsilettel lemetszették ereklyének. 

A hatvanas évek lassan oldódó politikai légkörében végre kinyílt egy-egy Európára néző ablak, ha nehezen is, de már utazni is lehetett, és írni is a határon túli találkozásokról. Itt-ott, és egyre többször tűnt föl a „világhírű” művész neve, aki egy kicsiny Fejér megyei faluban Tóth Imreként látta meg a napvilágot.

Ő és Viktor Vasarely (Vásárhleyi Győző) a hetvenes évek Magyarországának két emblematikus művészfigurájaként tartható számon. Mindkettejüket „hazahívták“, hogy ezzel is növeljék a nemzet presztízsét. Tot első hazatérésekor kért tőle egy szobrot szülőfalujának plébánosa. A felkérésnek a művész örömmel tett eleget: hamar elkészül a reneszánsz ihletésű Csurgói Madonna. Az ebben az időszakban elsősorban nonfiguratív alkotásokat készítő művész úgy érezte, hogy a középkori eredetű templomba nem illene egy modern szobor, ezért nyúlt vissza a klasszikus formákhoz.  Az elkészült szobor később az egyik leghíresebb műve lett; állítása szerint az alakokat saját magáról és édesanyjáról mintázta.

Élete utolsó éveiben alkotta meg A mag apoteózisa című művet, amely a gödöllői Szent István Egyetem auláját ékesíti. A mű első terve a Vatikán kiírására, a Szent Péter Bazilika utolsó kapujára készült. A mag megdicsőülése -apoteózisa- egy az ókori görögöknél meghonosodott hitre utal. Ábrázolása a császárok idejében elterjedt volt, különösen domborművek formájában. Az ezeken látható emberi alakokat -akik az akkor hit szerint istenné váltak, megdicsőültek- Tóth magokkal váltotta fel.

Totnak 1978-ban múzeuma is nyílt Pécsett. A „két nemzetközileg elismert alkotó” hazatérése megerősítette a Kádár-rendszert, s a nyitottságot sugalló gesztus javította a szocialista államforma nyugati politikai megítélését. A kor kultúrpolitikája akkoriban már feladta azt az elvét, miszerint a realista és figuratív művek képeznek csupán valódi művészeti értéket, azonban még mindig fenntartotta a jogot, hogy megválassza, milyen típusú absztrakt alkotásokat engedélyez.

Vasarely művészete mentes volt minden politikától, Totra pedig azért eshetett a választás, mert jó személyes kapcsolatban volt a magyarországi „véleményformáló elittel“. Mégis érdekes módon, ameddig Vasarely neve napjainban is ismerősen cseng, és ma is kiemelkedő alakja a modern művészetnek, Tot művészete szinte feledésbe merült. Ez a legitimalizált modern kultúra rendszer eldöntötte  a neoavantgárd művészek sorsát, és a köztudatban elfoglalt helyüket is meghatározta. A „Párhuzamos konstrukciók“ cimű kiállítás (Ludwig Múzeum) kitér az úgynevezett „sztárgyártás“ folyamatára is, úgy, hogy montázsszerűen egymás mellé helyez a harmincas és a hatvanas évek végén megjelent napilapcikkeket. Miután Tot 1937-ben elnyerte az albán kormány megbízását nemzeti hősük, Szkander bég lovas szobrának elkészítésére, a Pesti Napló így lelkesedett: „Zogu király ünnepségen fogadta és nyilvánosan megölelte Tóth Imrét”.

A Tot-kiállítás szervezése közben a kutatók azzal szembesültek, hogy életművének egy részére 1984-es halála óta senki sem volt kíváncsi. Így került elő Fehérvárcsurgón rég elfeledett dobozokból több mint kétezer korai rajz és fotó, a római Magyar Akadémia pincéjéből pedig számos gipsznegatív. A művész ilyen kevéssé ismert grafikáiból képet kaphatunk többek között Tot briliáns rajzkészségéről és Picasso hatásáról. A fotók a művész kiterjedt társasági életét dokumentálják – számos olaszországi megbízását a második világháborúból eredő kapcsolati tőkéjének köszönhette –, a gipszmunkák pedig Tot munkamódszerét tárják fel.  A központi terem közepére raktárszerűen bezsúfolt művek ékesen bizonyítják kiváló technikai tudását, de a stíluskavalkád azt is, hogy önálló, egyéni kézjeggyel nemigen rendelkezett. Talán ez okozhatta azt, hogy neve és művészete ilyen könnyen feledésbe merült. A Ludwig múzeum talán  legizgalmasabb része Várnai Gyula bábszínháza, melyben a különös kesztyűbábok Tot kisplasztikái alapján készültek, és a látogató különböző, fekete-fehér városmontázsok elé helyezheti őket. Ugyanakkor fontos szerepet tölt be a kiállítás egészében a művész síremléke.  A síremlék ideiglenes helyreállításakor kiemelt, a kőtömböt megdöntő jukkapálma  új otthont kapott. A feledésre ítélt művésznek mintegy a helyébe lépve bekerült a Ludwig Múzeumba.

Tot műveinek Olaszországban történő felkutatásakor a kutatók meglepődve konstatálták, hogy mennyire rossz állapotban maradtak meg ezek a szobrok. Az elszakadt lánc című a például, amely a Rómától 250 km-re eső Cosenza városában található, a város egyik elhagyatott terén, a Piazza Bandiera-n lelhető fel. „ A kissé elhagyatott téren a nem kevésbé elhanyagolt alkotás fogadott. (...) A felállíott szoborral nem igazán foglalkoznak azóta, állapota is igencsak siralmas. Oldalán sok helyen maroknyi lyuk tátong. Az évek szépen lassan felemésztik a vasból hegesztett emléket“ (Nemes Péter)

A művész jelleméről és társasági életéről főként Szauder József Ciprus és obeliszk című,1963-ban megjelent művében készült miniportéból értesülhetünk. Az író első benyomása nem volt a legjobb a művészről, és azzal a kifejezéssel élt, hogy Petőfi nem túl hízelgő szavai jutottak eszébe róla: „... és ha ott ragyogni látjuk, / Szánk szemünket rájuk tátjuk, / S ál dicsőséggel lakunk jól, / Hogy ez innen van honunkból.” A későbbiekben az ő véleménye is megváltozott; habár Olaszországban szakmai körökben „cápának“ nevezték, aki még az olasz művészek elől is elhappolja a jólfizető munkákat, ahogyan Szauder jobban megismerte a szobrászt, úgy kezdte el másként megítélni. Annak ellenére, hogy társai mint „vívőr“ és nagystílű üzleti ragadozó tartották számon, a karrierizmus nem az egyetlen mérvadó tulajdonsága volt. „Csak megstilizálta valahogy nehézkes szobrászgesztusait - még szertelenkedéséből is valami csináltság érzett. Ugyanakkor nem tudott kellemkedni, udvarolni, fesztelenül csevegni, diskurálni, mozdulatai szögletesek voltak, s nem fogta el semmiféle figyelmességi roham, mikor vendégei közt elakadt a szó, unalmassá vált az együttlét - ő kajánul ült közöttünk, rágta körmét, s fölényesen mosolygott.“ Az író továbbá azt is érzékelte, hogy a művész nem érezte elemében magát, unta ezt a megcsinált világot, amelyet a modora teremtett. Egyszerűen csak elutasította a világiasságot, holmi mesteremberes gőgből; azonban ez sem tette boldoggá. A portré folytatásából megtudjuk, hogy sikereivel sosem dicsekedett, nem is ejtett szót róluk; de mesélte, hogy matrózként dolgozott egy hajón, hogy szereti az életet, vagy hogy gyerekkorától fogva élt benne a mozgás és a kőformák, a dinamika és a statika imádata. Szívesen beszélt szüleiről, gyermekkoráról, ám leginkább akkor vált felismerhetővé a mélyebb személyisége, amikor egy egy művét szemlélte. A dícséretet vagy hízelgést soha nem szerette, egyszerűen csak átadta magát a tiszta művészetnek, mintegy „hozzátapadt“ a művéhez, mely előtt egy szülő boldogságával tétlenkedett, és zavartan elkomolyodott.

1969-es hazatérése, és az itthon való alkotás ugyanakkor nem jelentette az Itáliától való elszakadást. Hazatérése után egy évvel meghívták a Bari-i Szépművészeti Akadémiára, szobrásztanárnak, emellett a szicíliai Palermóban is nyílt kiállítása, 1973-ban. Ezen sikerek mellett, mégis a kétkedőknek lett igaza. Amerigo Tot halála után a legtöbb művészeti lexikon egyáltalán nem emlékezik meg róla, vagy ha mégis, nagyon szűkszavúan; és mégis, hivatalos, állami elismerése szülőhazájában megkönnyítette a kortárs magyar művészek előtt való kapu megnyitását.
Véleményem szerint Amerigo Tot egy nagyon érdekes és sokoldalú művész volt, aki talán pont emiatt a sokoldalúság, és az állandó művészi kézjegyek hiánya miatt esett ki a népi emlékezetből. Ahogyan életútja is mutatja, kalandvágyó, alkotni akaró karrierista ember volt, aki nem sokat törődött a környezete elvárásaival vagy az éppen népszerű trendekkel. A tény, hogy Rómában sokkal hamarabv jött meg számára az elismerés egyáltalán nem meglepő. Az akkoriban még erős lábakon álló magyarországi kommunista rendszer nem tartotta művészeti értéknek, és nem engedélyezte a nonfiguratív,  absztrakt modern művészetet.  Olaszországi sikerei után azonban még ez a szigorú és konzervatív rendszer is magáénak akarta tudni a művészt, akit az olasz közönség addigra már méltán csodált. Azonban sem itthon, sem másutt nem emlékeznek rá. Számomra a leginkább megdöbbentő az, hogy, míg egyes művészek életükben nem tettek szert semmiféle elismerésre, majd haláluk után nevük halhatatlan maradt, Amerigo Tot életében tisztelt és csodált művész volt, aki halála után mintegy kitörlődött a köztudatból. Azonban az a portré, amelyet Szauder József készített róla, választ adhat erre a kérdésre; a művész fittyet hányt a világiasságra, a művészi allűrökre és arra, hogy erőfeszítéseket tegyen azért, hogy megszerettesse magát. Ő csak szeretett élni, és alkotni, ha nem otthon, hát Olaszországban, és talán neve feledésbe merülése sem keserítené el; ő az a művész volt, aki a műveiért és magáért az életért élt, sokoldalú volt és változatos, olyan, aki nem képvisel egyetlen stílusirányzatot; modern és klasszikus jegyekkel is élve olyan műveket hozott létre, amelyek avatott művészetszerető emberek számára igenis képesek halhatatlanná tenni az ő nevét.
​

​​
Néhány fontosabb alkotása
​

Termini Pályaudvar, Róma
​
​

Csurgói Madonna

​

Bacchánsnők a Lazzaroni csokisdobozon 

​

​
​

A mag apoteózisa
Szent István Egyetem, Gödöllő

​

Az elszakadt lánc

​

Amerigo Tot sírja Budapesten, a Farkasréti temetőben

​

​

 

Gáti Júlia-Angéla
MÁRAI SÁNDOR – A MAGYAR IRODALOM EGYIK LEGNAGYOBBJA 

​

Mai napig is tagadhatatlan tény, hogy Márai, eredeti néven Grosschmid Sándor Károly Henrik a magyar irodalom minden idők egyik legelismertebb, olvasottabb és kiemelkedőbb alakja. Életútja pontosan a századfordulón, 1900 április 11-én kezdődött, Kassán, amikor egy jónevű, művelt család sarjaként meglátta a napvilágot. A nemesi címet még dédapja, Grosschmid János kapta II. Lipót magyar királytól. Márai édesapja, nemes dr. Grosschmid Géza szintén kiemelkedő tisztekkel rendelkezett, mint királyi közjegyző, valamint a kassai jogászkamara elnöke. Márai a Grosschmid család által az évtizedeken át megszokott elit polgári értékrendeknek megfelelően nevelkedett. Mint megannyi rokona és felmenője, Márai is beiratkozott a jogi karra, aminek köszönhetően már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. (http://www.literatura.hu)

Szülei nagy odafigyeléssel egyengették fiuk útját, nagy gondot fordítva arra, hogy megkapja a megfelelő polgári neveltetést: kisgyermek korában házitanító járt hozzá, harmadikos korától pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában tanult. Miután pedig tizennégy éves korában egyszer elszökött otthonról, szülei arra a döntésre jutottak, hogy intézetbe adják az ifjú Márait, Budára, a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumba. Az író végül az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban fejezte be gimnáziumi tanulmányait, ott érettségizett.  ( u.o. )
Márai már fiatalon bontogatni kezdte írói szárnyait, amivel a család meglátása szerint szégyent hozott volna a Grosschmid névre, ezért pályázatait a különféle napilapokba álnéven küldte be. Az író tisztában volt családja véleményével, csakúgy, mint saját tehetségével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egy részlet egy barátjához írt leveléből 1917-ből : „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös (sic!). […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.”[1]

Felsőoktatási tanulmányait 1918 őszén kezdte Budapesten, ahol a jogi karon kezdett tanulni, később pedig átiratkozott a bölcsészkarra. Ugyanebben az évben jelent meg Emlékkönyv című verseskötete, amely igencsak nagy sikernek örvendett, tekintve, hogy Kosztolányi Dezső is dícsérő szavakkal illette az alkotást a Pesti Naplóban. (u.o.)

Nem sokkal a verseskötet kiadatása után a fiatal Márai először Bécsbe, majd Berlinbe, végül pedig Frankfurtba költözött, ahol szüntelenül folytatta megkezdett munkásságát. Munkáit rendszeresen küldte haza, amelyek Magyarországon megjelenésre kerültek. Ezekben az években lett Máraiból Franz Kafka első magyar fordítója is. (http://enciklopedia.fazekas.hu)

Miután 1923-ben feleségül vette Matzner Ilonát, avagy Lolitát, Párizsba költöztek -  ahol csupán három hétig terveztek tartózkodni – és hat esztendőt éltek le ott. Bár nagyon megszerették a várost, mégis ott tartózkodásuk alatt végig idegennek érezték magukat a francia légkörben. 1927-ben aztán írói megbizatásból közel-keleti útra adta a fejét, ott szerzett élményeinek pedig később az Istenek nyomában című életrajz lett gyümölcse. (u.o.)

Hazatérése után, a harmincas évek elején már sikeres regényíróként foglalta el helyét az irodalmi életben és az újságírásban. Műveiből egyértelműen kitűnik liberalizmusa, demokratizmusa, valamint harcos baloldali ellenzékisége a fasizmus felé egyre nagyobb sebességgel haladó országban. Mindezektől idegenkedtek, olykor háborogtak is a vele egyet nem értők, ennek ellenére mégis olvasták, vitatkoztak vele, gyönyörködtek benne. Érdekes, a legtöbbeket elgondolkodtató témákat érintett, stílusa elegáns, magas színvonalú írásművészetnek nevezhető. Akár egyet értettek vele, akár egyenesen az ellenkezőjét valloták az olvasói, művészete mindenkiben megmozgatott valamit. (www.literatura.hu)

Márai maga is bevallotta, hogy a legnagyobb nehézséget számára a valóság és a fikció feloldása jelentette – sokat küzködött a próza terének és cselekményének megteremtésével, nagy részben azért, mert nehezen szakadt el a valóságtól, mint a történet hitelesítőjétől. Egész életében kétségbe vonta regényeinek minőségét s azon tűnődött, vajon nem kizárólag az önéletírás való-e neki. (http://enciklopedia.fazekas.hu)

Az első nagy sikereket elérő regényeiben lélektani igénnyel mutatta be a konvenciók elleni lázadás lehetőségét és annak bukását. 1934-ben hirtelenjében a magyar próza élvonalába került, amikor is megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak első kötete, aminek köszönhetően több neves kritikus is magasztalta az írót kíváló önéletírása miatt. (u.o.)

A második világháború alatt már javában írta Naplóját, ideje nagy részét visszavonultságban töltötte, legfőképp irodalmi tevékenységének élt. A főváros ostroma alól aztán Leányfalura menekült. (u.o.)

1945 és 46 között megtett egy nagyobb nyugat-európai utat, amiből hazatérve adta ki Sértődöttek című regényét. Rá pár évre, 1952-ben New Yorkban telepedett le, 1957-re pedig megkapta az amerikai állampolgárságot, így idejét innentől fogva Európa és az Amerikai Egyesült Államok között ösztotta meg. A nyugati magyar irodalom csoportulásaiban viszont nem vett részt.  (u.o.)

Külföldön írt és megjelent könyvei illegálisan, az oda látogatók által kerültek vissza szülőföldjére, bőröndökben csempészve látták meg a magyar földet. Művei terjednek az irodalomkedvelők között, magánkörökben beszélnek róluk az irodalom értői, majd egyszerre kezdik hazahívni az írót, de az a maga megszokott stílusában ellenáll. Így folytatja életét idegenben, törhetetlenül hűségesen eszményeihez, felesége és fogadott fia halála után egyre magányosabban és a múló évek terhével közelegve a 90-ik életévéhez. Annak idején hazájában nem találta értelmét az életnek, most már sehol a világban nem leli. Ezért, még mielőtt átlépett volna a 90-ik életéve küszöbén, úgy döntött, saját maga dönti el, mikor ér véget élete, és fegyver általi öngyilkosságot követett el az Egyesült Államokbeli San Diego-ban. Halála után Kossuth-díjat kapott. (u.o.)

Életműve szerteágazó, lírától megkezdve, újságcikkeken át, szinte a lehető összes műfajban írt. S bár irodalmi pályafutását költőként kezdte, hamarosan kiderültek prózaírói adottságai, így az irodalomtörténetben prózaíróként maradt fent. E mellett a költészet természetesen végigkísérte életét, mint egyfajta játék, szórakozás, vagy akár szenvedély.  Költészete legkimagaslóbb pontja a Halotti beszéd (1950), melyben kivételes hitelességgel szólaltatja meg a hazátlanság és kivetettség okozta fájdalmat. (http://www.literatura.hu)

Cikkjeiben Kosztolányi Dezső nyomdokaiban lépkedett, hozzászólva szinte minden jelentős kulturális eseményhez és figyelemmel kísérve az európai politikai élet változásait. A polgári liberális hagyománynak megfelelően szemlélte az őt körbevevő világot,  a polgári értékek megmaradásaért küzdve. (http://enciklopedia.fazekas.hu)

Leghíresebb regényeiben - ilyen A zendülők (1930), az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek és a Sértődöttek - szintén a polgári létről ír, az igazsághoz hűen ábrázolja a romboló hatást, amit az erőszak és a tömegszellem idéz elő. Fellelhetőek regényei között igazi “stílusbravúrok” is, mint a Szinbád hazamegy (1940), és a Vendégjáték Bolzanóban (1940) . ( u.o.)

Naplóit nevezhetjük egyfajta ars poeticának, ebben fogalmazza meg életének vezérgondolatát, miszerint a művész sosem lehet áruló. Ezekben egyértelműen szembeszáll a tömegkultúrával, és az azzal járó reklámmal és giccsel. (u.o.)

Írásaiban bírálkozva beszélt a nacionalizmus és a faji gondolat külömböző megnyilatkozásairól, s hírdette az írói függetlenséget. Érzékelte és műveiben írt a világ külömböző térségeinek politikai lépéseiről, felbecsülte azoknak hatását és előrelátható következményeit. Közel-keleti utazásaiból hazatérve megírta Istenek nyomában (1927) című utirajzát, amiben már akkor jól érezhető volt az írói érettség és a megannyit dícsért előadásmódjának szépsége, a hangnem emelkedettsége, a választékosság. (u.o.)

A Franciaországból való hazatelepülése után írt regényében, A zendülők-ben Márai azt vallja, hogy a műalkotások megszületésének okát nem lehet pontosan meghatározni, így a mellett a meglátás mellett érvel, hogy az alkotás elidegenedik írójától. Szintén ebben a regényében használta fel az akkori kor európájának egyik legjellegzetesebb témáját, a fitalok lázadását. (u.o.)

A hitlerizmus akkori térhódítására Az Újságban megjelent cikkeiben reagált, melyekben ösztönozte olvasóit a barbárság minden megjelenési formájától való józan távolságtartásra. (u.o.)

A polgári életmodell bemutatása és ezzel egyidőben kritikája jelenik meg az Egy polgár vallomásai című művében. Márai egy meg nem nevezett város életéről és társadalmi helyzetéről ír, közben a személyiség útját kutatva. (u.o.)

Féltékenyek (1936) című regényében bontakozik ki igazán Márai szimbólumteremtő művészete. A cselekmény fő szálja a családfő haldoklása és végül halála, valamint ennek hatása a családra, viszont egyformán fontos a szereplőket a Városhoz fűző viszony. Bibliai hivatkozást is felfedezhetünk a regényben, amikor is idegenek igázzák le a Város lakóit, akiknek élete innentől fogva a bünbeesés körül forog. A zene jelképezi a tisztaság azon állapotát, ami elérhető, ha a lakók a múltból merítenek erőt. A valóság mögött rejlő titok a regény egyik legfontosabb eleme, ez legalább akkora mértékben befolyásolja a hősők tetteit és gondolatait, mint a hétköznapi tények. (u.o.)

Márai Féltékenyek című regényében észlelhető líraiság szintjéhez csak később, a 40-es években írt Vendégjáték Bolzanóban, és a Krúdy Gyula utolsó napjáról szóló Szinbád hazamegy című művek értek fel. (u.o.)

Naplóját (1946) azzal a célzattal kezdte el írni, hogy kifejezze a háború által megerősített meggyőződését, miszerint a régi Európa sebet kapott, s hogy feltegye a kérdést, hogy az “új” miben és milyen mértékben őrzi meg a hagyományokat. A műfajt élete végéig művelte, ezzel a naplóíró énjét legalább olyan jelentőssé téve az irodalomban, mint a regényírót. (u.o.)

Egyértelmű, hogy Naplóit kifejezetten irodalmi szándékkal írta, amit az is bizonyít, hogy szigorúan megválogatott témákat dolgoz fel bennük. Feljegyzései iróniával átitatottak, mégis nosztalgikusak kemény bírálat alá vetett szülőföldje iránt. Márai mindennapjairól, találkozásairól, reflexióiról és olvasmányairól ad számot, a magányos lélek univerzumár írja le. (u.o.) Az irodalom értékei közé húzódva szemlélte fájdalommal az egyre kapitalistábbá váló világot és az erkölcsök szertefoszlását.

Európából Amerikába emigrált, viszont nem tudott azonosulni az ottani életformával és életszemlélettel, ennek következtében egyik regénye sem játszódik ott. Írt viszont olaszországban játszódó művet, a San Gennaro vére című regényét, amelynek középpontjába egy titokzatos idegent helyezett, miközben körülötte kirajzolta a tengerparti kisváros mindennapjait és lakóit. Márai ezzel a művével alkotta meg a tradicionális európai regényhagyomány egyik utolsó darabját. (u.o.)

Életművének egyik csúcspontja a Föld, föld!... (1971) című műve, amely az európai embertársai iránt érzett szeretetének hiteles dokumentuma. Ebben a könyvében foglalja össze mindazokat a hatásokat, amelyek hozzájárultak az írói egyéniségének kialakításához, s amelyek miatt el kellett hagynia Magyarországot, ahol a diktatúra miatt megszűntek létezni azok a hagyományok, amelyeket a magáénak vallott. Nosztalgikus módon búcsúzik attól a közegtől, amelyet oly jól ismert, amelyben felnőtt, amelynek házai kedves írói emlékét őrizték, és amely írói útján elindította. Mindezek elértéktelenedésével úgy döntött, hogy hátra hagyja ezt a közeget és új helyeken keres neki megfelelő értékeket. Ezzel a magány fájó szabadságát választotta, azzal együtt pedig egyfajta hontalanságot, amelyet csak olvasmányai és saját munkái enyhítettek valamelyest. Azok az olvasmányok és tapasztalatok, amelyekről naplóiban ad számot, a magányos ember univerzumához való tartozását bizonyítják, valamint egy olyan emberről árulkodnak, aki sosem volt képes megbékélni a civilizáció megtévesztő álhumanizmusával. (u.o.)









​ 
Bibliográfia
1. Hegedüs Géza, Márai Sándor. Literatura.hu. online,  http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/euproza/marai.htm , 2018.02.19. 11:08
2. Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, 19. o.
3.  Osztovits Szabolcs, Márai Sándor in Alkotói pályaképek a magyar irodalomból in Kulturális enciklopédia. online, http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai, 2018.02.19 . 12:14




​
Jegyzetek
[1] Képek és tények Márai Sándor életéről, Helikon Kiadó & Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, 19. o.




2018














​

 

Katona Erzsébet
NOBEL–DÍJAS MAGYAR ÍRÓ KÍNAIUL
​
​

​​            Kertész Imre Sorstalanság című regénye egyike a világ legmegindítóbb és legőszintébb alkotásainak. Mindenki, aki valaha olvasta vagy csupán hallott róla ugyanezt gondolja.
            A könyv irodalmi Nobel-díj nélkül is maradandó érték lenne, ám így világ-szerte elismert és ismert alkotássá vált, amihez természetesen filmváltozata is hozzájárult.
            A kínai nyelvet beszélők száma a világon a legnagyobb, így ha bármit lefordítanak kínaira, az biztosan az egyik legismertebb szöveggé válik a világon.
           A Sorstalanságot még 2002-ben fordították le kínaira, azóta tizenkét év telt el és a kínai honlapokon még most is a digitális kosárba tesznek egy-egy példányt.
            Kertész Imre csodálatos munkáját Yu Zemin fordította le, pekingi könyvkiadók kérésére. Ki is Yu Zemin?  Kiváló kutatóorvos, aki az 1989-es pekingi zavargások idején emigrált Magyarországra. Betegeinek egyike volt Herner János irodalmár, aki barátságot kötött vele és fokozatosan bevezette őt a magyar kultúrába, ezért cserébe Yu Zemin pedig kínai órákat adott, taichit tanított neki.
            Ebben az irodalom által dominált környezetben ismerkedett meg Kertész Imre munkáival. A fordítást nehezen vállalta el, de végül elfogadta és lefordította a teljes szöveget. Munkája annyira sikeres volt, hogy több magyar szerző illetve más Kertész-szövegeket is rendelte tőle a pekingi kiadók. ( Kertész Imre: Gályanapló, Valaki más, Az angol lobogó illetve Esterházy, Dragomán és Tar Sándor egyes művei is megtalálhatók kínai nyelven.)

            A fordítás kirobbanó sikere után elcsendesült a magyar szerzők iránti érdeklődés. Mit találunk napjainkban a kínai honlapok között, ha az ide vonatkozó karaktereket a keresőbe írjuk?
            A képek között a legelső, amit találhatunk a könyv borítója, melyen kínaiul és magyarul is fel van tüntetve a szerző és a cím (命运无常Mìngyùn wúcháng), ezen kívül az is, hogy a regény 2002-ben Nobel-díjat kapott.
            Mára a nagyobb online áruházak közül a douban.com-on található meg illetve a taobao.com-on. A taobao.com-on többnyire az angol könyvborítóval szerepel és nem igazán találunk értékelést a vásárlóktól,  douban.com-on ezzel szemben 187 kommentárt és értékelést találhatunk.
            Az utóbbi honlapon a kollekciók alkategóriába, azon is belül a külföldi klasszikusok alpontban található. Az elérhető 10 pontból mára 8.3-t kapott, ezen kívül egy grafikon is a segítségünkre szolgál, amelyről leolvashatjuk, hogy a könyvet 2014. 11. 24.-én értékelték, azaz ma is aktívan olvassák és ismerik.
            A vélemények sokasága közül csak egy párat említenék, egy Hangzhou-i egyetemista így ír: „ Nagyon szerettem ezt a könyvet, kidolgozott, részletesen meséli el a történetet, a brutális részeket is,  és végig megtartja a racionalitását, objektivitását, elgondolkodtató.”, egy Wehai diáklány pedig azt mondja, hogy „Le vagyok nyűgözve.”  A vélemények között böngészve azt is megtudhatjuk, hogy a Sorstalanság megtalálható nagyobb könyvtárakban is, de csak angol nyelven.
            A könyv filmváltozata is elérhető kínai nyelven, ami annyit jelent, hogy kínai felirattal. Filmként az elérhető 10 pontból 7,7-t ért el és 517 ember mondta el véleményét róla, ami szép nagy szám, és jelenleg csak egy honlapról beszélünk. Itt is friss értékeléseket találhatunk, az utolsó 2014.12.01.-s.
            Figyelmesen böngészve a kínai kereső-eszközökkel, még egy wikipédiához hasonló ismertető jellegű összegzést is találhatunk, amiben mind a könyvről, mind a filmről bőven kaphatunk információt, bár a film részletesebben van bemutatva.
            Összegezve a fentieket elmondhatjuk, hogy a magyar irodalom remekei minden nyelven sikeresek lehetnek, csupán a megfelelő fordítót kell megtalálni. Ezen kívül az is világosan látszik, hogy ezek a könyvek, mind a Sorstalanság, mind a Pál utcai fiúk ismertek maradtak Kínában, annak ellenére, hogy premierjük ideje rég lejárt.
            Az világ szépirodalmat olvasó közönsége szívesen fogadja a magyar alkotásokat, mert felismerik ennek értékeit, szépségét és maradandó hatását. Reméljük, hogy a jövőben egyre több szerzőnk munkája kerül megfelelő fordítók keze alá, hogy világ-szerte elismertté tehessék, azokat a műveket, amiket mi már ismerünk, szeretünk és értékelünk.









​ 
Jegyzetek
​
http://www.168ora.hu/globusz/kertesz-imre-esterhazy-muforditas-mao-kinai-nobel-dij-59708.html#sthash.3qdg6LpJ.dpuf
http://www.baike.com/wiki/%E5%91%BD%E8%BF%90%E6%97%A0%E5%B8%B8
http://movie.douban.com/subject/1440874/
http://book.douban.com/subject/1067016/collections
http://www.baike.com/wiki/%E5%91%BD%E8%BF%90%E6%97%A0%E5%B8%B8)
​




2014














​

 

Katona Erzsébet
A PÁL UTCAI FIÚK KÍNÁBAN IS KÖZKEDVELTEK

​

Molnár Ferenc egyik legismertebb alkotása 2012 óta kínai nyelven is olvasható. A fordítást Yang Yongqian a Xinhua budapesti tudósítója vitte véghez. Eredetileg 6000 példányban került nyomtatásra és egyetlen online áruházban lehetett beszerezni. Mára több tíz online áruházban is megtalálható.

Az eredeti forgalmazó oldal a Dangdang volt, amely Kína egyik legismertebb internetes áruháza.  Yang Yongqian a fordításról is beszélt a fent említett oldalon: „ Általában a gyermekkor ártatlan és szórakoztató, tele örömökkel. Amikor olvastam a Pál utcai fiúkat, mintha újraéltem volna a régi élményeimet és a a könyv hősei, mintha az én gyermekkorom szereplői lettek volna.  Egy ritka és érzelmes olvasási élmény, amelyet le kellet fordítani kínaira, hogy a kínai gyerekek is megtapasztalhassák ezt az élményt. Ajánlani tudom felnőtteknek és gyerekeknek is egyaránt.” (Saját fordítás)

A kínai nyelv minden európai számára egy furcsa hangzásvilágot, egy érthetetlen és kacskaringós jelrendszert jelent, ám ez fordítva is igaz, a kínaiak számára az európai nyelvek épp olyan komplikáltnak és nyelvkitekergetőnek számítanak, mint nekünk Ázsia legelterjedtebb nyelve.  A legtöbb fordítást fonetikusan végzik el, nevek és helyek esetén, ez azt jelenti, hogy az idegen szó hangsorához társítanak egy kínai hangsort, amely nagyjából azonos, vagy legalábbis nagyon hasonlít. A Pál utcai fiúk könyv kínai neve帕尔街的男孩子(Pà ěr jiē de nán háizi), és itt is a fonetikus szótagbeli átírás érvényesült. 

A kínaiul megjelent könyv borítja, hűen tükrözi az eredeti kiadás illusztrációját, ezen kívül a címoldalon még egy rövid leírás és jellemzés is található „Egy száz éves klasszikus, amely 38 nyelven jelent már meg. A világ legszebb gyerekirodalmi alkotásai közé tartozik. Magyarország, Anglia és Olaszország gyerekei számára kötelező olvasmány." (Saját fordítás)

2012-ben, amikor a könyv megjelent kínaiul, számos cikk jelent meg ezzel a kirobbanóan új, meglepő és egzotikusnak számító hírrel, ám azóta semmit nem tudtunk meg a könyv fogadtatásáról.

Jelenleg a Dangdang oldalon elérhető példányok 12-15 yuanbe kerülnek, ami 6-7 lej között van. A könyvhöz egy rövid ismertető tartalmat is csatoltak, és mára szép számú véleményt is gyűjtött. Összesen 127 értékelés van, ebből 126 kiválónak és 1 középszerűnek tartja a könyvet. Az könyv értékelését az olvasók százalékban is kifejezhették, a Pál utcai fiúk a száz százalékból kilencvenhármat kaptak.

Többen írtak vélemény a könyvről, ezek között túlnyomó részt az szerepel, hogy nagyon jó a könyv érdemes elolvasni, vagy hogy a gyerekek tanárai ajánlják a diákoknak így a szülők megveszik, majd ők maguk is elolvassák és meglepődve állapítják meg, hogy milyen izgalmas és tartalmas irodalmi alkotás. Kiemelnék egy párat (Saját fordítások) : „Véletlenül vettem meg ezt a könyvet a fiamnak, de helyette én kezdtem el olvasni, és egy szuszra elolvastam az egészet. A fiúk története és hősiessége megdöbbentettek, csak tisztelni lehet őket.” „Nagyon jó a könyv, a szöveg is nagyon szép, bár egy kicsit szomorú.”, „Nem olyan, mint más könyvek, nincs benne semmi érthetetlenség, nagyon jó!”  A „nagyon jó”, „Ez jó!” (很好Hěn hǎo) szókapcsolat szinte minden véleményben helyet kapott.

Más internetes áruházaknál is ugyanilyen a könyv értékelése, például a Taobao esetében is hasonló visszajelzéseket találhatunk. Itt több modellben is megtalálható a könyv, még használtan is megvehető. A Pál utcai fiúk itt sem maradtak szégyenben, mivel a maximális öt pontból négy egész nyolc pontot kaptak az értékelőktől. Az ottani vásárlók így vélekednek róla(Saját fordítás): „Különösen jó könyv!”, „Nagyon jó! Több problémát is felvet, nemsokára befejezem!” 

Egy másik internetes áruház oldalán, a book.douban.com-on szintén pozitív véleményeket találhatunk. Az egyik értékelő azt írja: „Ártatlanság, barátság, fegyelem egy könyvben, amely azt érte el, hogy el szeretnék jutni Budapestre.”

A vélemények és értékelések alapján, csak azt mondhatjuk el, hogy a Pál utcai fiúk egy olyan irodalmi alkotás, amely kortól, nemtől és országtól és kontinenstől függetlenül nyomot hagy az olvasóban. A felnőttekben felébreszti a gyerekkori élményeket és a gyerekeknek tanítja a fent is említett bátorságot, fegyelmet és ártatlanságot. Ezek az élmények mindenhol megjelennek egy emberi élet folyamán, nem számít sem a kontinens sem pedig a történeti idő, ezért örök a Pál utcai fiúk értéke is.

​Reméljük, hogy ez a fordítás utat nyit a jövőbeli alkotások számára is, hogy ismerje meg a világ a magyar irodalom remekeit.
 








 
Jegyzetek
 
http://book.douban.com/subject/10282584/
http://product.dangdang.com/2286594
html#filtertype:3
http://mno.hu/grund/mar-kinaiul-is-olvashato-a-pal-utcai-fiuk-1118728)
​




2014

 

Kiss Csilla-Boglárka
GAÁL FERENC, A SZÜLETETT ZENESZERZŐ

​​

Csendes városka fekszik a szlovákiai Simonytól északra. Nevét Szkacsány váráról kapta, melynek alapfalait a túristák a mai napig megcsodálhatják, bár a legrégibb községek egyike. A török támadásokat átlvészelve mezővárossá lett. (Borovszky– Sziklay 1896-1914) Itt, Szkacsányban, 1860. március 27-én látta meg előszor a napvilágot Gaál Ferenc.

Annak ellenére, hogy bátyja papi pályára szerette volna irányítani őt, pedagógusként, karmesterként, zongoraművészként, zeneszerzőként és kultúrális események szervezőjeként egyaránt aktív résztvevője volt a társadalomnak. Már kisfiuként rájőtt arra, hogy nem a papi pálya vonzza, a zenei pálya viszont annál inkább. Iskolai tanulmányait a szülőfalujától csaknem hatvan kilóméterre, Nyitrán végezte.  (Kenyeres, 39 )

Született zenész, hiszen gyerekként szakértőket megszégyenítő könnyedséggel tudott játszani számtalan hangszeren úgy hogy nehány hangszer titkát egymaga fejtette meg. Nyelvérzékével is büszkélkedett, a szülőfaluja környékén használatos nyelveket, illetve az iskolában tanított franciát és latint nemcsak könnyen elsajátította, hanem folyékonyan beszélte. Diákként eldönti, hogy a zenészi pálya a neki megfelelő, így mindent megtesz annak érdekében, hogy álmát valóra váltsa. Bátyjával közli, hogy a papi pálya nem neki való, majd, álmának teljesítése érdekében átiratkozik egy fővárosi gimnáziumba, majd a Zeneakadémiára zongora és zeneszerzés szakra. (Kenyeres, 40)

Az akadémia ekkoriban gyerekcipőben járt, három éve működött és kiváló káderek sokaságát ölelte magába, kiktől nemcsak Gaál Ferenc, hanem sok más diák sajátíthatta el a tudás legjavát. Ezen tanárok közé tartozott például a híres Erkel Ferenc, Ábrányi Kornél, Gobbi Henrik, Volkmann Róbert, Nikolits Sándor, illetve ideiglenesen Liszt Ferenc is, ki, bár évente csak néhány hónapot tanít, közreműködése az akadémia presztízsét növeli. Az akadémia tanulói közül Gaál Ferenc az, akire a leginkább hatott az ífjú tanárok ösztönzése, tehát nemcsak az iskolában bizonyul szorgos tanulónak, az akadémiában is megtesz mindent annak érdekében, hogy tudását gyarapítsa, kamatoztassa, nemcsak a házi feladatait végzi el, hanem szorgalmasan önkéntesen, ösztönzés nélkül végez el rá nem bízott feladatokat amik ugyancsak a saját egyénét fejlesztik. Ugyanakkor egyik legkomolyabb diáknak számított, a tanórákat is szorgalmasan látogatja, egyetlenről sem hiányzik. (Kenyeres, 42)
Az akadémia elvégzése után kiváló eredményének köszönhetően 1882. októben 1-én a szabadkai zeneiskola igazgatója lesz, ezennel elkezdődik életének egy új korszaka, melyben számtalan megpróbáltatással kell szembenéznie. Főleg az első néhány év bizonyosul a legmegpróbáltatónak, hiszen huszonkét évesen még tapasztalatlan, az igazgatói állás mély víz azokhoz a megpróbáltatásokhoz képes amikkel addigi élete szembesítette. Az ifjú igazgató életében az első megpróbáltatást maga Szabadka jelenti, pontosabban annak akkori fejlődési szintje, így impliciten a zeneiskola helyzete sem volt fényes, bár már csaknem 14 éve működik. Hátrányát az jelenti, hogy tanszékek szempontjából elég szegény, Gaál Ferenc igazgatói állása elfoglalásakor csak három tanszék működik, és az igazgató kedvence, a zongoratanszak nem az egyike ezeknek, ezen három tanszék az ének-, a fúvós- és a vonóstagozat. Az oktatás nem igazán nevezhető professzionálisnak, hiszen a tanári kar a város egyházi zenekarának tagjaiból alakult, ez egyetlen akadémiai végzettségű tanár Gaál volt. Az akadémiában a tanszékek tanulmányi ideje négy évig tartott, ezen négy év egyike, pontosabban az első, az elméleti rész elsajátítására volt szánva, majd a hátramaradó három évben a tanszékeknek megfelelő hangszer- illetve zenetanulás következett. (Kenyeres, 44)

Gaál ezen életszakaszának második megpróbáltatását a szabadkai Teréz-templom kénytelenül elvállalt egyházi karnagyi állása jelentette. A nehézség ugyankcsak a képzetlenségből adódott. A következő nehézség kiváltó oka az, hogy az iskolákban bevezették a kötelező zeneórákat, melyek megtartásának felelőssége Gaálra hárult, hiszen ő volt az, aki zenei végzettséggel rendelkezett. Összegezve tehát mindenik nehézségének az alapköve az, hogy még tapasztalatlan és, bár kiválóan végete be az akadémiát, senkitől sem tudott tanácsot kapni, hiszen környezetében ő volt az egyedüli akadémiát végzett ember. „Tapasztalatlan volt és meghaladta erejét a kísérlet, hogy saját szellemi színvonalára emelje környezetét. Ehelyett,... az húzta le magához őt. Ez lett életének tragédiája is.” (Kenyeres, 44)

Életének egyik következő nehézsge akkor kezdődött, amikor elhatározta hogy zongoratanszakot nyit az akadémián, mely a megszokott három évnyi tanulmányi időhöz képest – ajánlása szerint – hat évet tartana. A városi tanács vissza akarta utasítani a kéréset és lenézően személyeskedésnek nevezte. Bevezették a szakot, azonban nem a kért hat évnyi tanulmányi idővel, hanem a megszokott hárommal, illetve hat évet kellett várnia a városnak a szak megnyitására, hiszen hiányzott egy élhagyhatatlan elem, a zongora. (Kenyeres, 44)

Társadalmon kívül álló művésznek lehet őt tekinteni, hiszen a társadalom nem akarta őt tagjaként elfogadni. Mindez köszönhető annak, hogy sokkal felsőbbrendű volt bármelyik tagnál. A többi dilettánstól eltérően neki végzettsége volt és, bár ezen elem tiszteletet kellett volna adjon Gaálnak, mégis egy falat emelt fel körülötte, amelyből valamilyen okbol kifolyólag sehogy sem tudott kitörni. A fal mögött rejlő művész bármennyire is próbált beilleszkedni, a körülötte élő dilettánsok csak a falat látták és – talán – nem is akarták, hogy a művész megmutassa az igazi arcát és beolvadjon közéjük. (Kenyeres, 45) Valójában egy kívülálló szemszögéből megérthető ez a fal, hiszen Gaál ténylegesen magasabbrendű a körülötte levőknél a végzettsége és a kiemelkedő profizmusa miatt. A kizárása azonban csak azt mutatja, hogy a többiek irigylik és azért nem akarják őt elfogadni mert látják, hogy többet ért el az életében mint ők, hiszen nem akárki képes kiváló tanuló lenni és nem akárkinek adattatik meg az, hogy az álmait olyannyira meg tudja valósítani, hogy akár többet tudjon elérni az egyszerű kitűzött céljainál.
Ezen dilettánsok nemcsak Gaál beilleszkedését akadályozták, hanem annak türőképességének határát is feszegették, ugyanis látván azt a különbséget, ami saját maga és a környezete között van, próbálta őket több-kevesebb sikerrel ignorálni, éppen ezért például a csak a sikeresebb tanítvnyaival igyekezett foglalkozni, ezeket jobban kedvelte, meg is ihlették őt, hiszen egyik darabját az egyik kiemelkedő tanítványának dedikálja. A szóban forgó darab eléggé nehézkés, ez azt is bizonyítja, hogy a diák, akinek a darabot dedikálja nagyon jól játszott. Az alkotás címe is a Gaál szimpátiáját tükrözi, hiszen a lány neve mellett a kedvelt tanítványom áll, a darab címe a következő: „Bresztinai Brestyánszky Nelli kisaszszony kedvelt tanítványomnak." (Kenyeres, 48)

Látható tehát, hogy Gaál jobban ragaszkodik azokhoz, akik közelebb állnak fejledtség szempontjából az ő szintjéhez. Ezen állítás a következzőkben nyilvánvalóbbá fog válni ezen dolgozat olvasójának. 1885-ben Gaálnak abban a megtiszterltetésben lehetett része, hogy megismerkedgetett Lányi Ernő karnyaggyal, aki akkoriban egyike volt azon embereknek, aki Gaálhoz hasonlóan képzett, vagy akár nála képzettebb zeneszerző. Tiszteletét iránta úgy fejezte ki, hogy saját kórusával énekelteti a Lányi műveit, illetve a hangversenyein is bemutatja azokat. (Kenyeres, 48)

A társadalomból történő kizárása annak is köszönhető, hogy menekül. Végzettsége és munkahelye van, így látszólag része a társadalomnak, közben pedig írással is foglalkozik, a kezdő férfikórsnak ír fülbemászó darabokat, olyan szintű darabokat képes költeni, melyek közel hozzák az akadémiában megszokott szinthez. Ugyanilyen menekülésnek számítanak azok a körutak amelyeket a dalversenyek érdekében tesz. Ezek a több napig tartó, illetve országon kívülre húzódó körutak nemcsak abban segítenek neki, hogy a monoton életéből kikapcsolódjon, hanem saját karrierjének ékesítésében is közrejátszanak.

„S hogy Európa legfényesebb hangversenytermei Budapesten, Bécsben, Zürichben, Berlinben, Párizsban, Londonban, Rómában megnyílnak előtte, ebben valószínűleg nemcsak magas színvonalú zongoratechnikájának, hanem magasan átlagon felüli, kozmopolita műveltségének is szerepe van.” (Kenyeres, 47)

Az írásait nemcsak versenyeken mutatja be, hanem koncertezett is, 1887-ben például Szerbiában és Bulgáriában, ekkor volt szerencséje megismerni Belgrád egyik leghíresebb színésznőjét, Zorka Teodosijević-t, kivel romantikus kapcsolatba kerül. Zorka által pedig ezek után megismerkedik Szerbia egyik legjelentősebb színészével, Stevan Mokranjaccal. Ezen szerb kapcsolatoknak köszönhetően kezdi el használni a Galović Franja nevet. Műveivel mindig elkápráztatta közönségét, két darabjáért Leó pápától kitüntetést is kapott. Fő ihletnek számítottak a népzenék, pontosabban cseh, szerb és orosz népzenék. Alkotásait nemcsak otthona, hanem külföld is csodálta, például a szülöföldje dallamait megörökítő Szvit orosz és cseh – morva dalokból című szerzeménye például Amerikáig eljutott. (Kenyeres, 48) Nagyzenekarra írt művei nagy hatással bírnak a hallgatókra, akik Liszthez es Wagnerhez hasonlítják ezen alkotásokat. (Kenyeres, 63)

Műveit, bár közvetlen környezete nem akarta elfogadni, a szakértők pozitív szavakkal illették. Ábrányi kornél az egyike azoknak, akik kiváló zeneszerzőnek nevezik. Ő ugyanakkor termékelynek is nevezi, és egyik kiemelkedő sajátosságának a következőt nevezi meg: nem ragad le egy műfaj alkalmazása mellett, hanem könnyedséggel ír különféle műfajokban, Kiválósága, különlegessége országszerte ismert, nem létezik olyan műsor vagy verseny, melyen el nem hangzana legalább egy általa írt művészi alkotás. Ezzel ellentétben akadt olyan kritikus is akinek kevésbé tetszettet Gaál Ferenc által alkotott dallamok, Csáth Géza például ellene azt írja, hogy azért ugrál egyik műfajból a másikba, mert nem egy kiváló alkotó és nem tud újat alkotni, csak bólyong. A volt tanárai kiváló diáknak nevezték, az ők ajánlása által foglalhatta el az akadémia bevégzése után az igazgatói állást. (Kenyeres, 57-59)

A mostanig elhangzottakból levonható, hogy Gaál Ferenchez inkább a zeneszerzés áll közelebb, nem az iskola igazgatása, ezt az is alátámasztja hogy az általa igazgatott akadémiában a kollégiái csak szemrehányások tömkelegével állítják őt szembe, azt is kiemelvén például, hogy a fizetése is nagyobb a többi tanárénál, ugyanakkor meg ezt az is igazolja, hogy a minisztérium nem akarja elfogadni a zongorakar bevezetésével kapcsolatos változtatás ajánlatát. Több hónapnyi utánajárás következtében azomban mégis Gaál nyeri meg az minisztrium elleni harcot, így a következő reformok lesznek érvényesítve: kötelezővé válik a tandíj befizetése, amely egyben a diákok anyagi helyzetétől is függ, azon szakoknál pedig, melyek iránt kisebb az érdeklődés, tandíjmentesek maradnak; a már említett egy évnyi kötelező tanóra, a zeneelmélet óra tanítását átveszi maga Gaál Ferenc, aki, türelmét bizonyítva, a személyét ért támadásokra nem újabb támadásokkal, hanem helyességét bizonyító magyarázatokkal válaszol. (Kenyeres, 51)

Ekkor következik be egy újabb változás Gaál Ferenc életében, hiszen a környezete kezd másképp bánni vele, ez viszont nem annak köszönhető, hogy kezdik megérteni őt vagy kezdenék elfogadni őt, ez csupán annyit jelent, hogy kezdik beismerni azt, hogy sok szempontból gyarapította Szabadkát és annak fejlődését. Ilyen gyarapításnak számít például az akadémia fejlesztése, vagy az a sok énekverseny, illetve koncert, melyeket mind Gaál rendezett semmilyen segítség vagy ösztönzés nélkül. Az, hogy a környezete kezdi tisztelni, abban a húszéves jubilemi ünnepélyben is megnyilvánl, melyet 1903. április 13-án tartanak meg a művész tiszteletére. Az ünnepély egy énekversenyt is magába foglalt, melyet bankett követett, helyszíne pedig a Nezmeti Kaszinó. (Kenyeres, 54)

Az imént említés esett arról, hogy Gaál menekült a környezetéből, így írt és ezzel próbálta kivonni magát a társadalom nehézségei alól, pontosabban a társadalom tagjainak becsmérlő szavai alól. Egy másik menekülési formája ennél károsabb volt és hatása mély heget jelentett a művész életében. Gaál az italhoz folyamodott és ez, ha művészi életében nem jelentett változást, egészségében annál inkább, ez siettette elköltözését az élők világából. 1905-ben fordul orvoshoz, de mind hiába, hiszen az orvosi diagnózis után kapott szigorú kezelést nem tartotta be. Egy évet élt az orvoslátogatás után úgy, hogy nemcsak az előírt kezelést nem vette számba, hanem úgy viselkedett, mintha makkegészséges lett volna. Látszó jelei nem voltak betegségének, egy fellépés után azonban vért hányik és ettől a pillanattól kezdve helyzete csak rossz irányba halad. A következő napon, életének negyvenhatodik évében, december 9-én bekövetkező halálának oka májzsugorodás, amelyhez sárgaság is hozzájárul. (Kenyeres, 54)

Azt mondják, hogy az ember egyik hibája az, hogy nem tudja értékelni azt, amilye van csak annak hiányában. Ezért történik meg az gyakran, hogy egy hírésség csak halála után kapja meg azt az elismerést, ami életében is járt volna neki. Mindez Gaál Ferenc életére is érvényes, hiszen élete során csak környezete irigységévnek volt kitéve, halála után azonban gyökeresen megváltozott a társadalom viselkedése, ennek bizonyítéka már a művész ravatalakor is megnyilvánul, hiszen a terem mennyezete fekete anyaggal, a művész koporsója pedig pálmafa levelekkel volt díszítve, illetve „koporsójánál díszruhába öltözött városi hajdúk álltak díszőrséget.” (Kenyeres, 55) Ezen tiszteletnek jele a ravatalon elhangzó gyászbeszédből is érzik, pontosabban a dr. Bólics József városi főjegyző beszédében, melyben a művész életét egy festményhez hasonlítja, melynek teljes egészét valamilyen okból kifolyólag a társadalom nem volt képes meglátni, elemezni, megérteni, illetve értékelni. (Kenyeres, 55)
​
Gyerekkori álma tehát fiatal felnőttként nehézséget jelentett életében, de  Gaál Ferenc a megfelelő példája annak, hogy az embernek az álmát kell követnie és nem a rokonok vagy ismerősök unszolását. Lehet hogy másra hallgatni és szabályok szerint élni könnyebb mint egyedül életfontosságú döntéseket hozni, de az ember csak akkor lehet igazán boldog ha a saját, neki megírt utat követi. Ha Gaál a környezetére hallgatott volna, akkor nem a szenészi, zeneszerzői, hanem a papi pályát kellett volna válassza, de ő inkább a boldogságot választotta, illetve álmainak valóra váltását. Sajnos azt az értékelést, becsületet, mely életében kijárt volna neki csak halála után kapta meg, maga után pedig csak az emlékeket hagyta illetve azokat a műveket, melyek kórusok fellépésekor, tökéletességükkel még mindig megmosolyogtatják a hallgatókat.







​

 
Bibliogárfia

Borovszky Samu – Sziklay János: Nyitra vármegye in: Magyarország vármegyéi és városai. A teljes „Borovszky”. Országos Monográfiai társaság. Budapest. 1896-1914.

Kenyeres Kovács Márta: Gaál Ferenc in Régi nóta, híres nóta..., Életjel, Szabadka 1976., 35-77

​Magyar Tudományosság Vajdaságban: http://www.tanar.org.rs/wp-content/uploads/2013/11/e8.pdf (2018.02.16.)



2018

 

Lakatos Paula
MAGYAR MŰVÉSZEK FRANCIAORSZÁGBAN​

​

Ez a dolgozat a Franciaországba emigrált magyar származású és nemzetiségű művészeket vizsgálja, kiemelve néhány meghatározott személyiséget a 2o. Század során. Továbbá tárgyalni fogom Franciaország és Párizs vonzerejének okát és a magyar művészek körülményeit, sikerességét, megvizsgálva a kor politikai- szociális hátterét, majd rátérek néhány magyar alkotó életére, munkásságára és stílusára, majd Kassák Lajos egyik szimbolikus versével fogom zárni dolgozatom.
 
A 19. század második felében Franciaország és különösen fővárosa, Párizs megnyitotta kapuit a modernitás felé, és nem zárkózott el a modernitás szellemétől, az új formákkal és stílusokkal való kísérletezésektől. A művészet kimerülni látszott a realizmusban és a naturalizmusban, az alkotók, filozófusok és esztéták valami jobbra, valami autentikusabbra, életszagúbbra vágytak. Sok művész  újszerű próbálkozásaikat a saját hazájukban nem vették jó néven, nem értették meg a művészek alkotásait és szándékát. Párizs viszont nyitottan, kíváncsian fogadta a modernebbnél is modernebb formákat az avantgárd összes színeiben. Ez a vonzerő és nyitottság már a 19. század második felében  kezd elterjedni, rengeteg francia művész tette ismertté magát a környező országok számára. Például festészet terén ott volt Cézanne és Monet, aztán Gauguin, van Gogh, irodalom terén pedig az úttörő Baudelaire, Mallarmé, Rimbaud, aztán már a 2o. Század elején Paul Valery és Apollianire. Egyedi, újszerű szemléletmódjukban mind hatottak valamilyen módon a többi európai országokra. Emellett a gyorsan fejlődő kereskedelem, a nagymértékű iparosodás, Párizs terjeszkedése és a főváros kulturális- intellektuális presztízse nem csak a vándormunkásoknak kínáltak  megélhetést, hanem a művészeket is vonzotta. Párizs volt a reneszánsz „Itáliája”, a modernség fizikai és szellemi kohója. Nem meglepő tehát, hogy a magyarokat is vonzotta: Hantai Simon festőművész, Lucien Hervé fotóművész, Hajdú Imre animátor, Kozma József zeneszerző, Judit Reigl festőművész, Pierre Szekely szobrász, Victor Vasarely festőművész, stb. Már a nevekből kitűnik, hogy egyesek franciásították a magyar nevüket, a közérthetőség, új identitással való azonosulás érdekében. Erdélyből is emigráltak Párizsba: Ernő Andrássy, Kovács András történész, László Sepsi, Silai Ilona, Ecaterina Szabó, Gáspás Miklós Tamás, László Tőkés, stb.
 
A festészetben két nagyobb időintervallumban alkottak a festők: a 19. század utolsó évtizedei és a 20. század első évtizedei egészen az első világháborúig, és a két világháború közötti periódus említendő.[1] Munkácsy Mihály egyik alkotási szakasza az életében Párizshoz kötődött és Párizsban kiállításokat rendezett a műveiről. Művei a realista romantika hagyományát követték. 1901-ben Pór Bertalan, 1903-ban Czóbel Béla, 1905-ben Réth Alfréd, majd Ziffer Sándor, Czigány Dezső, Berény Róbert, Orbán Dezső, Basch Andor, Bor Pál, Bálint Rezső, Schönberger Armand és több más magyarországi művész érkezett az első világháború előtt Párizsba, hogy annak festőiskoláiban, leginkább a Julian, a Grande-Chaumière és Colarossi Akadémián – mint például Berény Róbert, Perlrott-Csaba Vilmos vagy Dénes Valéria – és Matisse 1908-ban megnyitott szabadiskolájában tanuljon tovább.[2] Néhányan a tanulmányuk elvégzésének érdekében mentek ki Párizsba és ott találkoztak a különböző irányzatokkal és képviselőikkel, mások pedig tanulmányuk elvégzése után hazaköltöztek saját országukba, ahol az otthon maradt, otthon tevékenykedő művészek és újszerű látásmódjuk hatására kíváncsiak lettek és hogy ők is megismerjék Párizs szellemét és a legmodernebb művészeteket. A tanulmányok elvégzése után legtöbben visszatértek hazájukba, viszont nehézségekbe ütköztek azok, akiket Párizsban ért az első világháború kitörése.[3] Egyeseknek sikerült elmenekülniük, másokat éveken keresztül fogva tartottak, ismét másokat zsidó származásuk miatt deportálták, megöltek.
 
A háborús idők után ismét megtelnek a kávéházak Párizsba, új diákok jönnek tanulni a művészeti akadémián, ismét beözönlenek a környező országok művészei. A bolondos évek alatt  (Années Folles) válnak többé-kevésbé ismertté Kertész Andor és Klein Rózsi, néhány évvel később a szobrász Gárdos Miklós és Hajdú István (Etienne Hajdu) is. Megérkezett Berlinből Tihanyi Lajos, és visszatért Budapestről Farkas István is. [4]
 
1831-ben már annyi magyar művész érkezett Párizsba, hogy külön kiállítást hoztak létre a magyarok számára, a Magyar Modern Művészetet (Art Hongrois Moderne), ahol többek között Tihanyi Lajos, Czóbel Béla és Kolozsváry Zsigmond is kiállította műveit. Ezek mellett rengeteg más színvonalas galériákban és kiállításokon vettek részt a magyar festők, képzőművészek, ezek közül néhány megemlítendő: Galerie Sacre du Printemps, Galerie Pierre, Galerie Jeanne Bucher, Galerie Berthe Weill.
 
A Franciaországban élő magyar művészek és az otthon maradt magyar művészek között szinte alig jött létre kommunikació, kapcsolódási lehetőség. Ennek legfőbb oka a Horty-rendszer egyre radikálisabb ellenszegülése a modernizmussal szemben, amely az otthon maradt művészek munkáját is nagyon megnehezítette. A második világháború alatt újabb fasiszta hullám vette elejét, ismét menekülésre kényszerítette a zsidókat, közöttük a művészeket is. Láthatjuk tehát, hogy nem volt könnyű sora a művészeknek Párizsban, és a legbátrabbak a politikai viszontagságok, rezsimváltások és a világháborúk miatt sem tántorodtak meg az álmuktól, hogy művészekké váljanak és megismerje őket a világ. Mindegyik művésznek más a története, más-más szándékok vezérelték őket Párizsba. 
 
Hantai Simon 1922-ben született Biatorbágyon és 2008-ban hunyt el Párizsban, német-magyar származású francia festő. Tanulmányait Magyarországon végezte, de később kiköltözött feleségével Párizsba, és 1949-től ott élt és alkotott. Több stílusban is festett, több avantgárd mozgalom is hatott rá. Eleinte a posztimpresszionizmus híve volt, Bonnard-t és Matisse-t  követve, majd André Bretonnal való megismerkedése során festészeti stílusára hatott a szürrealizmus. Pár év után viszont szakított a szürrealizmussal, és új stílusokkal kísérletezett, ilyen például a gesztusfestmény, kontrasztok, kalligráfiák, majd a „pliage” módszere, amelyben az összegyűrj vásznat befestette és megszáradása után kihajtotta. Festményei a hiányt és a csendet és az absztrakt formákat kísérelték meg ábrázolni. Nagyméretű vászon festményei csak minimális elemeket tartalmaznak, legtöbb részét a fehér szín vagy a vászon befestetlen, üresen hagyott része képezi.[5] Nem csak művei voltak enigmatikusak, hanem ő maga is zárkózott személyiségnek tudta magát. Éveket keresztül elzárkózott a publikum elől, és festményeit nem szánta kiállításokra. Mint olyan sok modern és avantgárd művész, ő is az intézményesülés ellen volt, műveit nem engedte felértékelni, szerinte nem ez határozza meg a műalkotás értékét. Mégis halála után a „Mariale” című festményét 2.555.000 euróért vették meg, ami eddig a legmagasabb összeg, amit aukciókon magyar vagy magyar származású művész munkájáért valaha is adtak.[6]
 
Lucien Hervé magyar származású fotógráfus, már asszimilált zsidó, 1910-ben született Hódmezővásárhelyen, és 2007-ben hunyt el Párizsban. Eredeti neve Elkán László. Magyaroszágon és Bécsben tanult, habár a bécsi tanulmányait sosem fejezte be. 1929-ben Párizsba költözött, ahol kapcsolatba került a helyi kommunista mozgalmakkal. Újságírásba, festészetbe, a fényképezésbe is belekezdett, és közben politikai tevékenységeit is végezte. Párizs felszabadítása után több lapban is közölte háborús képeit, és végül leszerződött a France Illustration laphoz. Ami igazán híressé tett őt, azok az architekturális fényképei, amelyeket Le Courbusier építményeinek megörökítése hozta. Le Courbusier modern építészmérnökkel úgy ismerkedett meg, hogy Lucien Marseille-be látogatott, hogy lefotózza Coubusier által épített Unité d’habitation épületét. Egy alkalommal 650 képet készített az épületről, amelyeket aztán elküldött Le Courbiernek. Válaszképpen az építészmernök megkérte Lucient, hogy legyen az ő hivatalos fényképésze. És azt is maradt sok éven keresztül, egészen 1965-ig, Le Courbier haláláig.[7] Lucien több ezer képet készített az építészmérnök épületeiről Franciaországban és Indiában, az épületeken kívül pedig portrékat, különböző tárgyakat örökített meg, farönköket, cementet, melyeket később publikáltak és kiadták könyv formájában is.
 
Victor Vasarely, eredeti neve Vásárhelyi Győző Pécsett született 1906-ban és Párizsban hunyt el, 1997-ben. Magyar-francia festő, az op-art, vagyis az optikai festészet kielemledő képviselője. Már Magyarországon megismerkedett a legjelentősebb modern művészeti irányzatokkal és képviselőivel, így amikor Párizsban költözött, már nagyon sokat tudott az absztrakt művészet területén. A reklámgrafika, az optika és a kinetika is érdekelte. Alkotásainak sajátossága a geometrikus formák, színes grafikák, optikai illúziók megteremtése, térbeli mélységek és a fekete-fehér színekkel való kísérletezés. Ma már az optikai művészet (op-art) nagyapjának tekintik.[8] Szürrealista és absztrakt expresszionista stílusirányzatokban alkotott. A magyar művészet szempontjából az egyik legnagyobb áttörést a Denise René galériában Vasarhely és Kassák Lajos közös kiállítása jelentette, amelyet Denise René segítségével valósítottak meg. Denise René több volt, mint műkereskedő, aki egyedi, nagyon modern művészeket támogatott anyagilag és a galériájában levő kiállításoknak adott helyet. Vararhelyi mellett Beöthy István és Réth Alfréd alkotásait is kiállította, ezáltal is hírnevet szerezve a feltörekvő alkotóknak és megismertetve Párizzsal a legújabb művészeti trendeket.[9] Az op-art művészet nagyon hamar terjedt és Vasarhely már az 50-es, 60-as években híressé vált. Amerikában is sikeresen kiállították műveit, és még Magyaroszágra is hatott ez a fajta művészet. 1969-ben a Műcsarnokban rendeztek életmű-kiállítást Victor Vasarelynek, amelynek megnyitóján Denise René is megjelent.[10]
 
Étienne Hajdú, eredeti neve Hajdu István 1907-ben született és 1996-ban halt meg, Bagneaux-ban. Tordai származású volt, zsidó családban született. Párizsba emigrált, és ott bekapcsolódott a magyar művészek körébe. 1947-ben elkezd tanítani Párizsban, és ezzel egyidejűleg létrehozza az első kalapált réz domborműveit. 1966 és 1976 között számos dekorációs formákat készített a Manufacture nationale de Sèvres gyárnak, Európában az egyik legnagyobb porcélángyárának. Könyveket és versesköteteket is illusztrált. Az absztrakció kulcsfogalom volt Hajdú művészetében, de csak az 1950-es évektől kezdődően alakította ki saját stílusát. Márványból, onyxból, bronzból, alumíniumból, rézből készített domborműveket és szobrokat.[11]
 
Amint láthattuk, nagyon sok magyar nemzetiségű művész találta meg Párizsban azt, amit keresett. Sokan nagyon híresek lettek, egyesek kevésbé, mások meg anyagi okok miatt, vagy pont a háború miatt nem tudtak érvényesülni. Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek című avantgárd szellemiségű versében megfogalmaz néhány gondolatot, impressziót az utazásról, a különböző stációkról és végül Párizsról.[12] Pénz nélkül indult neki Párizsnak Magyarországról. Útközben leírja a viszontagságokat, amiken keresztül ment, de ugyanakkor egy belső útról is ír, az önmaga megtalálásáról és a költői énjének a megtalálásáról. Kassák Lajos versében ironikus hangvétellel említi Párizst, tehát nem áhítattal tekint rá és nem mitizálja, hanem realisztikusan megfogalmazza a tapasztalatait a híres városról: „nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz
most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen”, „hozzáképest szódaviz volt az anyám teje”. A legmeghökkentőbb mondatában kijelenti, hogy Párizs nem rejteget semmi különöset, nem ér annyit, mint amennyire becsülik a többiek: „én láttam párist és nem láttam semmit”. Párizs nem jelentette mindenki számára ugyanazt és ugyanannyit. Egyesek megtalálták művészi hitvallásukat Párizsban vagy éppen Párizs miatt, mások pedig rájöttek, hogy nem jó helyen keresnek, mint Kassák Lajos esetében, aki tudja, hogy nem Párizs teszi a költőt, hanem a költő teszi Párizst, ha kell.
 
 
  

 





Bibliográfia
 
http://baderech.hjm.org.il/Article.aspx/Hu/ParisArtists
http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2952/les-grandes-et-jeunes-parizs-es-az-ott-elo-magyar-kepzomuveszek
http://blogs.getty.edu/iris/the-photographer-with-the-soul-of-an-architect-lucien-herve-le-corbusier/
https://www.guggenheim.org/artwork/artist/etienne-hajdu
https://fr.wikipedia.org/wiki/%C3%89tienne_Hajdu
http://mek.oszk.hu/01400/01446/01446.htm#1
 



​
Jegyzetek

[1] http://www.graphiste-webdesigner.fr/blog/2016/04/la-peinture-hongroise-du-xxe-siecle-a-nos-jours/
[2] http://baderech.hjm.org.il/Article.aspx/Hu/ParisArtists
[3] http://baderech.hjm.org.il/Article.aspx/Hu/ParisArtists
[4] http://baderech.hjm.org.il/Article.aspx/Hu/ParisArtists
[5] http://www.nytimes.com/2008/10/03/arts/design/03hantai.html?_r=2&partner=permalink&exprod=permalink&
[6] https://artportal.hu/magazin/rekordot-dontott-hantai-parizsban/
[7] http://blogs.getty.edu/iris/the-photographer-with-the-soul-of-an-architect-lucien-herve-le-corbusier/
[8] http://www.artnet.com/artists/victor-vasarely/
[9] http://www.origo.hu/kultura/20120712-a-geometria-rettenthetetlen-kalandora-meghalt-denise-rene-victor-vasarely-felfedezoje.html
[10] http://www.origo.hu/kultura/20120712-a-geometria-rettenthetetlen-kalandora-meghalt-denise-rene-victor-vasarely-felfedezoje.html
[11] https://fr.wikipedia.org/wiki/%C3%89tienne_Hajdu
[12] http://mek.oszk.hu/01400/01446/01446.htm#1





2018














​

 

Szász Anett-Krisztina
TÓTH LÁSZLÓ – SZÜRREALISTA FESTŐMŰVÉSZ

​​

Tóth László Szatmárnémetiben született 1933. júl. 13. Elhalálozása 2009. dec. 24. Werting, Németországban következett be hosszú betegeskedés után (gépek tartották életben, felesége jóváhagyása után kapcsolták le a lélegeztető gépről). Szürrealista erdélyi származású festő és díszlettervező.

A II. világháborút követő évek felsőoktatási intézményeinél szokásos tehetségkutatások révén került a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol nemzedékének kiemelkedően ígéretes tagjaként szerzett diplomát (1957).

1965–71 között a kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője volt, majd 1983-ig a képzőművészeti főiskola docense. Korszerű, igényes díszletterveivel számos irodalmi mű színpadi sikeréhez járult hozzá. Önálló festészeti alkotásait is páratlanul érzékeny színlátás és töprengő-filozofikus megjelenítés, a környező világ, a diktatúra béklyóiba szorított társadalom szürrealisztikus ábrázolása jellemzi. 

Tóth László: Tükrösök

​

Az 1976-ban végzett összegező számítások szerint az Utunkban leggyakrabban szereplő 50 képzőművész között 200-at meghaladó munka reprodukciójával van jelen Benczédi Sándor (többek között híres Utunk-széli szobraival) és Cseh Gusztáv, 150 fölötti reprodukcióval Árkossy István, Bene József, Feszt László és Tóth László, 100-at meghaladó reprodukcióval Deák Ferenc, Plugor Sándor és Surány Erzsébet.
Többször kiállított a Korunk Galériában.
​
1984-ben feleségével, T. Szűcs Ilona festőművésszel az NSZK-ban telepedett le. 1986-tól a müncheni Staatstheater am Gärterplatz keretében mint színházi díszletfestő működött. Illusztrációival jelent meg Huszár Sándor Árva madár (Bukarest, 1963) és Páskándi Géza Tündérek szakácskönyve (Bukarest, 1966) c. kötete.[1]
Alkotásait a töprengő, filozofikus attitűd és a szürrealista látásmód jellemzi. Kiváló kolorizmusa már korai alkotásain megnyilvánult.

​

Tóth László: Fényhozó

​

​

​1991-ben egyéni kiállítása volt Szentendrén feleségével.
​
Köztéri művei:

• 1959: falkép (Kudzsir, művelődési ház)
• 1971: mozaikfal (Kolozsvári Rádióstúdió)

Díjak és elismerések:

• 1969: Országos Színházi Verseny, I. díj, Bukarest
• Kulturális Érdemrend I. fokozat, Bukarest​

Csendélet egy sárga csészével

​

Tóth László és múzsája

​

Mai napig megbecsült és elismert tagja a  müncheni Gärtnerplazttheater-nek, ahhol külön site szól a festőművészről. Életrajzi adatok és munkái is megtekinthetőek onlien a következő(német!) oldalon: http://gallery.cyberday.de/galerie/toth/index.html [2].

Egy interjúban Tóth a következőket vallotta a művészetről:
„ Számomra a művészet egy folyamatos párbeszéd a világgal. Választ keresek mindenre.”

Az interjú német nyelven zajlott, ezért az általam fordított szöveg mellé csatolom az elhangzottakat is németül: "Für mich ist die Kunst ein ständiger Dialog mit der Welt. Ich suche Antworten auf alles."[3] Németországban több kiállítása is volt, mint például: Städtischen Galerie-ban és a Galeria Martina-ban is. Az emberekhez, a társadalomhoz hűen munkálkodott és így  is maradt meg az emlékezetben, hisz a rászorulóknak adományozott egy festményt(Alfred Sigg által készített portrét), melyet ő maga vett meg egy árverésen. Mindez 2005-ben történt.

Martina Regauer: „Er zeichnet nicht, was er sieht, sondern was er dabei empfindet“[4], azaz: ő nem azt rajzolja amit lát, hanem amit érez. A következő címen megtekinthető Tóth által készített portré három fázisa: https://www.myheimat.de/wertingen/josef-gerblinger-die-zweite-in-kunst-m44625,7832.html . Mindez egy kiállításon megtekinthető vol, hisz a megnyitón jelen volt az alany is akivel Tóth dolgozott. A kiállítás mottója a következőek voltak: Ez a kiállítás ellenpont a mai szépség fogalmával- és az ifjuság trendjével; valamint  A kor sokrétű akárcsak Tóth alkotásai.

Tóth László: Madarak

​

Tóth László: A siratófalnál

Martina Regauer-Kowalski úgy vélekedett, hogy Tóth halálával egy bizonyos szakasz lezárult, még ha Tóth nem is tudta megtalálni a választ az összes kérdésre.  Regauer-Kowalski Tóth tiszteletére a korai munkáiból még egy utolsó(a művész halála utáni) kiállítást rendezett, mindezt finom élőzenei kísérettel.
 
Összegzésképp elmondható, hogy Tóth László alkotásaival, tehetségével és személyiségével kimagasló ember volt. Szülőföldjén nem ért el akkora sikereket (nem volt annyi híres kiállítása mint Németországban), mint külföldön. Rövid munkám elkészítésekor szinte semmilyen magyar nyelvű anyagot nem találtam, ami összefüggésbe hozható a művésszel. Több német nyelven írt munkák léteznek a magyar művészről mint magyar, ezért a dolgozatomban inkább a német munkákra hivatkoztam mint a magyarokra.          










Jegyzetek

[1] Jakobovits Miklós: Helyszín. Gondolatok az erdélyi képzőművészetről. Kolozsvár, 1993.
[2] http://gallery.cyberday.de/galerie/toth/index.html (2018.08.20.)
[3]Wertingen verliert mit László Tóth genialen Künstler.In:http://www.augsburger-allgemeine.de/dillingen/Wertingen-verliert-mit-L-szl-T-th-genialen-Kuenstler-id7227391.html (2018.02.17)
[4]  Laszlo Toth – Unterwegs:   https://www.myheimat.de/wertingen/laszlo-toth-unterwegs-d7832.html (2018.02.21.)





2018

​












​

 

Szász Anita-Barbara
HATÁR GYŐZŐ ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

​​

​Határ Győző, a Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító és filozófus, eredeti nevén Hack Viktor, Gyomán született 1914 őszén és elhunyt 2006-ban, 92 évesen. Nevét 1946-ban magyarosította, így művei már Határ Győző néven voltak publikálva. (pim.hu) A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, amiről később több információval fogok szolgálni.

Apja, Hack Vilmos a gyomai Kner nyomda papír szakértője volt, aki az I. világháborúban megrokkant. Ezek után a családot az anya, Túri Mária Margit tartotta el, amíg Budapestre nem költöztek 1920-ban. Itt érettségizik Határ Győző, és annak köszönhetően, hogy számos téren tehetséges volt, tanulmányai közben a Zeneakadémiára is járt, hegedült és zongorázott. Később, 1938-ban, a Műegyetem Építészmérnöki Karán szerez diplomát. Mérnökként két éven át dolgozik Hajós Alfréd mellett, majd végzése után négy éven át a Közmunkatanácsnál alkalmazott, Borbíró Virgil irodájában. Egyetemi évei alatt megtanult németül, olaszul, spanyolul, franciául és angolul. Időközben elkezdi írni első regényeit, anélkül, hogy egyáltalán a publikálásukban reménykedne. (pim.hu)

   

---

Gyémánt László festménye Határ Győzőről (olaj, vászon)

1943-ban részt vesz egy államellenes szervezkedésben. (pim.hu) Pontosabban Horthy-ellenes szervezkedése miatt bukik le ugyanis gyűjteni kezdi a korabeli sajtó megnyilatkozásokat, rajz albumokba beragasztva a kormánytagokról készült karikatúrákat s ezek hígvelejű nyilatkozatait. (dia.jadox.pim.hu) Ennek az évnek májusában összeesküvés vádjával letartóztatják, műveit fogják bűn jelnek nevezni, több más, eredetileg szeretteinek írt levelével együtt, amit közzé tett. Az író alaposan megbűnhődik, a Hadi-törvényszék felség árulásért halálra ítéli. Számos fellebbezés után az ítélet tizenkét év szabadságvesztésre szűkül, ami legvégül öt évre csökken. Sátoraljaújhelyi raboskodása idején átéli az 1944. március 22-i fegyház lázadást, majd ezt követően büntetőszázadba sorolják be, de 1944 késő őszén sikerül megszöknie. Budapesten talál menedéket és állást a Wallenberg-házban. Itt éri meg a nyilasuralom végét. (pim.hu)
 
Határ Győző a hatalom szemében is „fekete báránynak” bizonyult. Ettől fogva „megjegyzett ember” lett és hiába próbálkozott állásszerzéssel, könyvei megjelentetésével, mindenhol elutasították. 1946-ban végül állást kap a budapesti UNRRA-missziónál, ahol 1947 végéig, az UNRRA megszüntetéséig, építészként dolgozik. (dia.jadox.pim.hu) Annak felszámolása után fordításból, festményei értékesítéséből tartja fenn magát. Eközben folyamatosan írja újabb műveit, még úgy is, hogy tudatában van annak, hogy megjelenésük esélytelen. (pim.hu) Mint már említettem, 1946-ban kérelmezi nevének magyarosítását, Határ Győző néven akar belépni az irodalomba. Annak ellenére, hogy egyelőre semmit sem tud megjelentetni, egyre többen ismerik és olvassák kéziratban munkáit. Nyilvánvaló tehetségének ellenére a miniszterelnökség sajtóosztályán minden benyújtott műve saját kezű szignóval van ellátva, ami azt írja, hogy: „Nem engedélyezem”; „nem a mi értelmiségieink közül való” (dia.jadox.pim.hu) Nemsokára a papír kiutalást is megvonták tőle (mint egyébként Máraitól is) és irodalmi pályán nemlétező személynek volt nyilvánítva.
 
1950 januárjában megpróbálja átlépni a határt, de elfogják és két és fél évig különböző börtönökben és munkatáborokban fogja idejét tölteni. Végül 1952 nyarán szabadul meg. Régi szakmai kapcsolatainak köszönhetően egy tervezőirodában helyezkedik el, majd később az Írószövetség Fordítói Szakosztálya segítségével műfordítóként függetleníti magát.
 
1956 tavaszán ismerte meg feleségét, Prágai Piroskát. A szerelemmel fűtött élményeik eredménye a Tururu és Türürü című meseregény. Az 1956-os forradalom a Visegrádi Alkotóházban érte, ahol közben a Pepito és Pepita című kisregényén dolgozott. Édesanyja értesítette, hogy Pesten ledöntötték a Sztálin-szobrot és kitört a forradalom. Ugyanennek az évnek decemberében elhagyják az országot, Londonban telepszenek le. (dia.jadox.pim.hu) A BBC Magyar Osztályának munkatársa lesz. Emellett, feleségével együtt, aki egyébként férje műveinek angol nyelvre való fordításával is foglalkozott, 1960 és 1985 között az angol külügyminisztérium hivatalos tutorává vált Határ Győző, ami az angol diplomaták magyar nyelvi felkészítését jelentette és ezen személyek magyar kultúrába való bevezetését. (pim.hu)
 
1967 márciusában fognak végleges otthonukba költözni London déli részébe. Gyakran szerveznek irodalmi esteket, amelyeken Prágai Piroska a művek tolmácsolásában, előadó művészként jeleskedik. Szoros kapcsolatot tartanak fenn az emigráció különböző irodalmi köreivel. 1970-ben az Amerikában élő Makkai Ádám segítségének köszönhetően több hetes előadó körúton vehet részt Határ Győző. Clevelandben viszont már a város dísz polgárává választják. 1978-ban újra körutat tesz a magyarlakta településeken, rengeteg előadó estet tartva. Ennek a két körútnak köszönhetően saját könyvkiadásra van lehetősége. Így hát a következő évtizedben szinte évente jelennek meg művei. (pim.hu)
 
Lassan kiépülnek hazai kapcsolatai is. 1988 áprilisában Kabdebó Lóránt irodalomtörténész kérdéseire válaszolva londoni otthonában magnóra mondja életútját. Életút-trilógiája, önéletírása három kötetben fogalmazódik meg. (pim.hu)

• az I. kötet, Oly jó követni, emberélet! címmel, a gyermek és ifjúkor, a világgal való ismerkedés és a belső kibontakozás folyamata tárul fel, amely a felnőtté válás utolsó szintjével, mégpedig az 1943-as letartóztatással zárul.

 

• a II. kötet a Minden hajó hazám címet viseli, jóval rövidebb időszakot ölel fel mint az előző kötet. Az emberi tapasztalatszerzés kínkeserves „golgota-útjának” eseményeiről ír, arról, amint a Hatalom újra lecsap rá, s megfosztják szabadságától és élet lehetőségeitől.

 

• a III. kötet, Partra vetett bálna címmel jelent meg, amiben már az emigrációról ír. Az író, elmúlt 42. Éves mikor végre otthonra talált, kedvére kibontakoztathatja szellemi kívánságait és szükségleteit, így hát sorra megjelennek korábbi s újabb művei. (dia.jadox.pim.hu)

 
1989-ben látogat haza először hivatalosan. A Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Ékesített Csillagrendjével tüntetik ki 75. Születésnapján. Műveit azóta folyamatosan kiadják itthon is. 1990-től haláláig szinte minden könyvhétre hazajött, szerzői esteket tartott. 1991. március 11-én Kossuth-díjat kapott, és 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává válik. 1994-ben szülővárosa, Gyomaendrőd díszpolgárává avatják. Ugyanebben az évben díszdoktori címet érdemel ki. Később megkapja az angol királynő engedélyét az érdemrendek viseléséhez. 1998-ban viszont arany- és gyémántdiplomáját veszi már át a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karának rektorától. A Magyar Művészeti Akadémia tagja volt, majd 2005-ben a Magyar Írószövetség Elnökségének örökös tagjává választották. (pim.hu)
 
A 1998-ben megalakult Digitális Irodalmi Akadémia, a Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ keretein belül, elindította a Digitális Halhatatlanok Programot, ami a legjelentősebb kortárs-írók életművének számítógépes feldolgozását jelentette. [1] Így érkezett haza végre Határ Győző teljes életműve. Műveinek rangja és ismertsége egyre csak nőtt, olvasó tábora bővült. Alkotásai gyakran vendégszövegként is visszaköszönnek egy-egy ismert hazai író művében (többnyire hivatkozás nélkül). (dia.jadox.pim.hu)
 
Az 1989-90-es meghatározó fordulat után már rendszeresen publikált hazai folyóiratokban is. Nevét fokozatosan egyre többen ismerték és lassan kialakult hazai olvasótábora. Könyvei sorra megjelentek különböző hazai kiadóknál. Egész élete során hatalmas szellemi erővel dolgozott. Sosem vesztette szem elől sem az irodalmi, sem a politikai események jelenségeit. Felesége, Prágai Piroska súlyos betegsége miatt egyre ritkábban járt haza, de londoni otthonából minden jelentősebb hazai művészeti eseményre reagált. (pim.hu)
 
Határ Győző iránti tiszteletét Károly főherceg kifejezte, az író 92. születésnapján is, 2006. november 13-án, egy ünnepi fogadással, ami főképp az 1956-os magyar emigránsok részére volt dedikálva. (pim.hu)
 
November 17-én elhunyt Prágai Piroska, férje pedig rá tíz napra, november 27-én. Végső kívánságuk teljesítve volt, miszerint azt szerették volna ha közös lesz a nyughelyük hazai földben. Az író temetése, feleségével együtt, 2007. január 23-án volt, sírhelyüket Budapesten a Farkasréti temetőben lehet megtalálni. (pim.hu)
 
A tehetséges Határ Győző az idegen nyelven írt műveivel is jeleskedett. A már említett Pépito et Pépita című mű mellett, kiemelkedik az Anibel, az Archie Dumbarton. Une histoire criminelle, és a The Right to Sanity. A Victor Hatar reader című műve. Fontos megemlíteni, műfordításai közül a Laurence Sterne Tristram Shandy-jének magyarra fordítását, amely tekintélyt szerez neki és meglesz becsülve. Ettől kezdve folyamatosan kap megbízásokat angol, francia, német, orosz, olasz, spanyol művek fordítására. Őt fogják felkérni Rabelais Rabelais Gargantua és Pantagruel tolmácsolására. Egyéb fordításai közül az orosz Alekszandr Alekszandrovics Blok Vasúton című kötetével foglalkozott, a Mihail Alekszandrovics Solohov Akik a hazáért harcoltak című művével, Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben című művével, és még sorolhatnám. S végül a legfontosabbakat sem hagyjuk ki, önálló művei, melyeket magyar nyelven írt, kiemelkedő sikerrel járt végső soron számos példánya. A már említett Életút-trilógiája, a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA avagy a Hajnali Novellák filozófusregénye, a Ragyogó szívvel, remete daccal című verses kötete, Heliáne című regénye, A fontos ember című regénye vagy az Eumolposz – avagy A hazudozás zsoltára című műve, mindegyik hatalmas sikert aratott, és ezeken kívül rengeteg más remekműve. (pim.hu)
 
Határ Győző bár élete nagy részét Londonban élte le, hazájától viszonylag távol, költészetében tisztán világította át a kort, amelyben élnie kellett. Így hát, az egyik legmeghatározóbb eseményt életéből az Ellebegőben című versben a következő módon írja le, miközben olyan féleképpen búcsúzik tőlünk, mint aki egyik legszeretettebb és legközelebb álló hozzátartozóját hagyná magára:
 
„az én magyarságom egy léghajón van ellebegőben velem
a nyelv a nyelv kitartott rosszban-jóban az igazat mondta hogy mimondó valóban így adatott látnom – így értenem
hogy e csepp gondolában ellebegőben
ez a nyelv nincs már csak a levegőben
előre! mind-előbbre! hiába bátran se indája már se léggyökere
így fogyok – enyészek el én hazátlan
a messzekéklő tépő tisztaságban:
a gondolám – s a gondolat vele” [2] (dia.jadox.pim.hu)









 
Jegyzetek
 
[1] ​,,A cél az, hogy a művek minél több érdeklődő számára hozzáférhetővé váljanak az interneten. Az Akadémia 39 taggal alakult meg – az elsők között volt a Határ-oeuvre is! – de minden évben bővül a létszám, az új tagokat maguk az írók választják be, évente egy-egy posztumusz tagot is. Sok száz, sok ezer internetező olvassa, tölti le a műveket, tanulmány-írók hivatkoznak rájuk; azokat a köteteket is megismerhetik, amelyek nyomtatásban meg se jelentek.”, G. Komoróczy Emőke, ​Határ Győző életműve, „Bízom dolgom az időre”, ​Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2012.

[2] u.o.





Bibliográfia

G. Komoróczy Emőke​, ​Határ Győző életműve, „Bízom dolgom az időre”, ​Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2012.  http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=1&docId=8478&secId=856213&qdcId=3&libraryId=-1&filter=G.+Komor%C3%B3czy+Em%C5%91ke&limit=10&pageSet=1&_ga=1.123901506.911340735.1517657819​
hozzáférés: 2018, február 3.
 
Kabdebó Lóránt​, ​Határ Győző írói pályaképe​,  http://www.forrasfolyoirat.hu/1411/kabdebo.pdf​
hozzáférés: 2018, február 17.

Kabdebó Tamás​,​Határ Győzőt keresem, ​2014. Január.  http://epa.oszk.hu/00300/00381/00188/EPA00381_kortars_2014_01_21674.htm​
hozzáférés: 2018, február 3.
 
https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/hatar-gyozo#eletrajz​
hozzáférés: 2018, február 3. 

Komoróczy Emőke​, ​Határ Győző életrajza (1914-2006)​,  http://hgyvk.hu/index.php/konyvtarunk/nevadok/hatar-gyozo​
hozzáférés: 2018, február 17 

https://index.hu/kultur/klassz/hatar45463gy
hozzáférés: 2018, február 17














​​

 

Török Emőke
MAI MAGYAR MŰVÉSZEK NÉMETORSZÁGBAN


​

            ​,,A fotográfia számomra egy folytonos vizuális figyelem spontán impulzusa, amely megragadja a pillanatot és annak örökkévalóságát.” Henri Cartier-Bresson

            Magyar Ádám 1972-ben született Debrecenben. 2008 óta Berlinben él, programozóként és fényképészként tevékenykedik. 20-as évei végén kezdett a fotográfiával foglalkozni. Sokat utazott Ázsiában, élményeit mindig megörökítette. Munkája a hagyományos dokumentációs fényképészettől a szürreális, kísérletező fotográfia felé fordult. Szívesen kísérletezett a digitális technológiával. ,,Tiszta, egyszobás lakásában találkoztam először Magyarral. Hosszú, barnahajú, szakállas. Szláv szent renenszánsz portréjának tűnik vagy egy idősödő berlini rokkernek.” (Joshua Hammer, online cikk, saját fordítás). Az utóbbi évtizedben fotográfusként vált híressé. Munkáit Shanghaiban, Hongkongban, Berlinben és Helsinkiben is megcsodálhatták már az érdeklődők. A művész számos ösztöndíja és elnyert díja a szakmabeliek elismerését és saját tehetségét bizonyítja. Az alkotó 2004-ben megnyerte a Magyar Sajtófotó André Kertész-nagydíját, 2006-ban és 2007-ben a Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíjjal büszkélkedhetett, 2009-ben két külön kategória díjazottja volt az International Photography Award eseményen. A Fine Art és a Special kategóriában is ő lett az első. 2010-ben a Lens Culture International Exposure Award keretén belül is méltatták kiemelkedő teljesítményét.

            Műszaki programozás és fotográfia... Vajon beszélhetünk-e közös nevezőről e két, látszólag egymástól távol álló, szakmaterület között? Magyar Ádám bebizonyította, hogy a matematikus nézőpontja nem zárja ki a művészi meglátást. Munkája igazolja, hogy a kettő egy különleges egészet építhet. A németországi magyar művész a számoktól fordult a művészet felé, de műszaki ismereteinek továbbá is hasznát vette. Olyan programokat és alkalmazásokat tervezett, amelyek segítségével a térnek és időnek egy új megközelítését tette lehetővé a fotográfia és a videózás terén. Képei kettős jellegűek: az egyedi látásmód a mérnöki pontosság párosul. Legfontosabb egyéni kiállításai: a budapesti Kontinuum (2012), a berlini Underworld (2011), a Hongkongban megszervezett Beyond Perspective (2011), a budapesti Comearound (2006), Taxi Jam (2005) és a Kashi Vishwanath Express. Alkotásai gyakran szerepeltek csoportos kiállítások keretén belül is olyan nagyvárosokban, mint Helsinki, San Francisco, Párizs, Tolouse, Birmingham, Shanghai és Róma. Képei a Hong Kong Heritage Museum, a Bidwell Projects és a Deutsche Bank gyűjteményeiben is megtalálhatóak. A Life of Cities és a Light and Lens könyvekben is felbukkanak képei, akárcsak több fotómagazinban: az amerikai PDN és PQ lapokban, a magyarországi Flash Art magazinban, a brit Digital Camera magazin lapban, illetve a dán Katalog-ban.
A művész kedvenc témája a lüktető nagyváros. Híres képsorozatai: az Urban Flow (Városi áramlás), a Squares (Terek) és a Stainless (Szeplőtlen), a modern világ nyüzsgő hangulatát idézik, az idő gyors pörgését ,,mérik”. Egyedi városfelvételeit egy maga által tervezett kamerával rögzíti. Az ipari line-scan kamera lehetővé teszi a gyors mozgások pontos felvételét is. Ezáltal új teret hódít. Nem egyértelmű, hogy képei dinamikusságot vagy egy helyben állást tükröznek-e. Mondhatni azt is, hogy felszámolják ennek az ellentétpárnak a határát. A polgárt az egésznek a mozgó részeként ábrázolják. A művész egy angol előadásában kijelenti, hogy képei által az élet folyamatosan változó természetét szeretné kifejezni. ,,Perc, perc után következik, generáció, generáció után.” mondja, képei által az időt méri, nem a szubjektív időt, hanem a reális időt, akárcsak az óra. Semmit sem szeretne kiemelni, meglátásában minden egyenlő (forrás: angol videó, saját fordítás). Szerinte az emberek csak apró elemei, részletei a nagyvárosnak. Kedveli a részleteket és jelentéktelen, ignorált pillanatokat.

            A Stainless (Szeplőtlen) sorozatot a már említett új technikával alakítja. A metrókat a lassítás pillanatában rögzíti. Nem a megszokott ,,dirty”- piszkos állapotukban ábrázolja őket. Számára a metró egy  jelkép, a körülöttünk levő technológia és tudomány metaforája. A metrókat több városban is lencsevégre kapta (New Yorkban, Tokióban, Párizsban). A New York-i metrófotózásának érdekes a története: különös felszerelése (számítógép, beolvasó, stb.) és hosszú haja gyanút keltett a rendőrökben. Bevitték az őrségre, s miután helyzetét tisztázta, elengedték egy 25 dolláros büntetéssel. Képein a metrók befutnak az állomásra, az utasok leszállásra készek. Megfigyelhető, hogy az emberek arca kifejezéstelen. Az aluljárók világa monoton, a modern emberek napi rutinjuknak tesznek eleget. A sorozatnak egy videó megfelelője is készült. A videó érdekes, hisz a néző azt gondolná először, hogy a egy panorámaképnek a gyorsított változata, de az éleslátásúak kiszúrják, hogy valójában lassított felvételű videóval van dolguk. Magyar Ádám az idővel játszik, mindegyik képsorozatában megfigyelhetőek hasonló trükkök. Közös vonása még a képeknek, hogy a Stainless és az Urban Flow sorozatok fekete-fehérek. 
​

​Magyar Ádám: Stainless (Google)
​

            Az Urban Flow (Városi áramlás) sorozat mozgásban levő embereket ,,szkennel be” (Magyar Ádám). A képeket akár optikai csalódásnak is nevezhetnénk, hiszen a járás folyamatát állónak mutatják. Az alkotó az absztrakt térig tágítja az idő múlását. A lüktető, de ugyanakkor nem mozgó kettős a modern élet paradoxona is lehetne. Érdekes megfigyelni, hogy a járókelők egy irányba ,,sietnek”. Egy ember sincs, aki ellenkező irányba igyekzne (egyik képen sem). Magyar Ádám a közönségnek ezt a tényt is megmagyarázza. Lencséje elé szkennelőt helyez, így lesz lehetséges az álló-dinamikus oppozíció, de ez manipulálást is jelent. Ahhoz, hogy ez ellentét jól megfigyelhető legyen, bizonyos elemekt kiszűr. A képek mindegyikének csíkozott a háttere. Ez a tény gyors mozgásra utal. Ezzel szemben áll az emberek lassúsága, tehetetlensége. A csíkos háttér azt az érzést kelti a nézőben, hogy az idő megállt, az embereket pedig bábukként láttatja.
Az alkotó elmondása szerint az egyik kép csíkozottságát egy Hongkong-i fa elmosódott változata adja, egy másikét pedig egy Oxford Street-i karácsonyi vásáré.
​

Magyar Ádám: Urban Flow (Google)
​

            A Squares (Terek) sorozat színes képekből áll. A képek a járókelők térbeli elhelyezésének mesterséges alakításai. Fentről láttatják az embereket, akik egyformáknak és jelentéktelen pontoknak tűnnek. Az embereket hátulról szemlélteti. A járókelők tökéletes, pontos sor- és oszlopbeli rendeződése szinte lehetetlen: ravasz absztrakció, de felismerhető valóság.
​

Magyar Ádám: Squares (Google)
​

            ​Az idővel való játszás modern téma. Einstein relativitáselmélete nagyban befolyásolta e területet. Egy internetes cikk Magyar Ádám munkásságát Einstein kamerája metaforával méltatja, valószínűleg éppen ezzel a témával való foglalkozás miatt. A magyar művész képei Dali óráit juttatják eszembe. Összefüggésbe lehet hozni ezeket az alkotásokat, hiszen mindegyikük az  konstruált tényezőként láttatja az időt. A konstruáltságra való utalás is (poszt)modern vonása a műveknek. Manapság már nem beszélhetünk végső igazságokról. Minden konstruált, változó, amit a magyar művész is láttat, sőt még szavakkal is kifejez. A perspektívák sokszorozódnak, a modern művészek a realitás több szintjével játszanak. A realitást nem ismerhetjük meg, végső igazság talán nem is létezik. A modern korban csak konstruáltságról, individuális ,,igazságokról” és meglátásról beszélhetünk.

            Az előbb említett képek is a nagyvárosok konstruáltságát idézik, a gyorsan pergő időt ,,fagyasztják le”, állítják meg. A modern meglátás töredezett, nem homogén, mindenkinek más a felfogása. Tágabb értelemben azt is állíthatjuk, hogy a memória is töredékes. Ebből kifolyólag a teljes rálátás a világra lehetetlen. A realitás is konstruált, nem objektív, hanem szubjektív. A nagyvárosok képei nem <A> világot reprezentálják, hanem azt a képet, mely Ádám meglátásában a világgal egyenlő vagyis a Magyar Ádám szerinti realitást.

            A művész állítása szerint képei az időt mérik, nem a szubjektívet, hanem az objektívet. Ez a kettős a figyelmes olvasónak Bergsont juttatja eszébe. Babits Mihály a Bergson filozófiája című esszéjében jól megmagyarázza a teremtő idő fogalmát: ,,Bergson alapvető gondolata az időről alkotott felfogása. Kant szerint az idő is olyasvalami, mint a tér; szemléletünk egy formája, melyen kívül a valóság jelenségeit nem tudjuk elképzelni; de távolról sem önálló, külön létező és ható dolog. Ez helyes volna, ha az idő is közömbös irányú és egynemű volna, mint a tér, vagyis ha a jelenségek az időben is megfordíthatók lennének, mint a térben. Szóval, ha az idő nem változtatna a dolgokon semmit s a dolgok minősége nem függne az idő való helyzetüktől. Valóban bizonyos fizikai tünemények ilyen megfordíthatók és visszafelé is megcsinálhatók: az idő rájuk nézve egynemű: akár előre, akár vissza.

            De ha magunkban nézünk, látni fogjuk, hogy velünk a dolog nem így van. Mi minden pillanatban öregszünk, ami annyit jelent, hogy ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt és visszafelé meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű; sőt lényegileg különnemű: minden pillanatban más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.

            Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van - tudtunkkal vagy anélkül - egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden pillanat magában foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá. Eszerint minden jelen pillanat lényegileg különbözik az összes megelőzőktől, mert egyik sem foglalhatott magába annyit, mint emez és sohasem térhet vissza ugyanaz, éppen úgy, ami már elmúlt.”

            Magyar Ádám művei egyediek, az alkotó jogosan tudhatja magáénak a sok díját. Az idővel és térrel való kísérletezése új kapukat nyit a fotográfia számára.









​
Jegyzetek

​http://petapixel.com/2014/01/13/adam-magyar-talks-tech-behind-mesmerizing-photo-video-series/ (videó, a művész angol nyelven beszél munkájáról)

https://medium.com/matter/einsteins-camera-88aa8a185898 

http://www.raday-galeria.hu/?page=muveszek&kod=6121&lang=hu 

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00060/01697.htm (Babits Mihály: Bergson filozófiája)

Képek: Google














​

 

Varga Boglárka
“VEZESD A TANÍTVÁNYAIDAT ÚGY, HOGY AZOK GONDOLKOZZANAK.”
HOLLÓSY SIMON JELENTŐSÉGE AZ ERDÉLYI MAGYAR
​FESTÉSZET VILÁGÁBAN  

Bevezetés 
 
Dolgozatom megírásakor olyan témát kerestem, mely egyszerre hozható összefüggésbe az erdélyi magyar, valamint német területű képzőművészeti világgal. Kutakodásaim során bukkantam Hollósy Simon alakjára, ki nem csak erdélyi számrazású, ezzel megfelelve az első számú kritériumomnak, hanem Németországban is tanult (Münchenben), ami által életének és munkásságának bemutatása során, második szempontomat is érvényesíteni tudom.

Eddigi tanulmányaim során ritkán találkoztam erdélyi képzőművészekkel, alakjuk megfakult a művészettörténelemben, általános műveltségi szinten nem foglalkozik velük semmi. Így kevéssé ismertem a nagybányai festőiskolát, nem tudtam annak fontosságáról, nem ismerve rengeteg alkotót sem, aki ott kezdte képzőművészeti tanulmányait.

Ezen dolgozat saját hiányosságaimat (is) hivatott pótolni, valamint reményeim szerint közelebb tud hozni egy, a maga korában nemzetközi szinten elismert, mára a nagyközönség által mégis elfeledett késő 19. századi alkotót, kinek nagyon fontos szerepe volt az erdélyi képzőművészet fejlődésében, lévén maga is egyik alapítója a nagybányai művésztelepnek.
 

Élete 
​
Hollósy Simon Máramarosszigeten látta meg a napvilágot, 1857. február 2-án. Családja eredetileg a Korbuly vezetéknevet viselte, apja azonban Hollósyra cserélte ezt a szabadságharc hatására. Maga a család örmény származású. Tanulmányait kereskedelmi iskolában végezte, majd vendéghallgatóként Székely Bertalan tanítványa volt a budapesti Mintarajziskolában.[1] Ezt követően, 1878-ban iratkozott be a müncheni Akadémiára. Eleinte nem tűnt ki festőtársai közül, majd 1885-ben megfestette „Tengerihántás” cmű képét, ami nemzetközi elismerést hozott, majd több fiatal festőt, akik mellétömörültek. Az ezt követő évben nyitotta meg festőiskoláját.[2]

Hollósy Simon, Tengerihántás
Olaj, vászon, 150x100 cm
MNG, Budapest
​

Hollósy magániskolájában Courbet képeire hívja fel a figyelmet, a modern hozta művészetnek ad teret, így válhatott maga is egyik legfontosabb naturalista, realista festőnkké. 1896 nyarán áttelepíti magániskoláját Nagybányára, ezzel teremtve meg a nagybányai irányzat gyökereit, vlamint ezzel gyakorol mély és hosszantartó benyomást a magyar festészetre.
1901-ben kivált a nagybányaiak köréből és áttelepítette tanítványait Técsőre. Mindemellett münchenben is fenttartotta magániskoláját, itt töltve teleit.

Munkássága nem volt termékeny, kezdeti sikerei után inkább a tanításra koncentrált. Volt egy nagyobb szabású festészeti terve, a Rákóczy-induló, mely csak vázlatok szintjén maradt, hisz nem tudott egy alapelképzelésnél kitartani, folyamatosan módosította ezeket. Kései műveiben már az impresszionizmus jeleit is felfedezni.[1]

1918-ban húnyt el, visszavonultan. Fülep Lajos így írt róla 1904-ben:

"Törhetetlen művészegyéniség. Az ő művészetére nálunk még nem jött el az idő: annyira mentes az minden sallangtól, annyira egyszerű, annyira mély, hogy a mi szemünk, mely az idők folyamán hozzászokott a külsőségekhez, nem tudja megérteni. Mint művész jóformán magában állott mindig, akárcsak Ferenczy, egyedül küzdött félreismerve és mellőzve, s elérte az a sors, ami Ferenczyt, s általában minden kornak félreismert, magára hagyott egyéniségét eléri, hogy egyedülvalóságukban legnagyobb kifejezői lesznek koruknak és fajuknak."[2]
 

​Relevanciája 

Hollósy zsánerpiktúra stílusjegyeiben festett, különösen korai, müncheni időszakában. Hamar felismerte a kor diktálta művészetet, annak jegyeit gyorsan tette magáévá. Kortársai az elkésett romantikus hős alakját rajzolják meg:

"A mester hollófürtű, romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszídása, legendás testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekmosolygása, csapongó, fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választható el ama képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtizeden át ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt."[3]

Bár festészete komplex és semmiképpen sem elhanyagolható jelentőségű, igazi fontossága és relevanciája a tanításban teljesedett ki. Mottója, mi szerint:

“Vezesd a tanítványaidat úgy, hogy azok gondolkozzanak. Ezt tanítsd! Akkor ki-ki a saját feje szerint megért téged. Nem kell beléjük tanítani a tudnivalókat.”[4]


Egy csodás pedagógus, odaadó tanár képét rajzolja elénk. Nem hitt a száraz akademikus stílusban, életszerűbb ábrázolásra törekedett, ennek jegyében gyűjtötte maga köré tanítványait is. Fontos megjegyeznünk, hogy Csontváry Kosztka Tivadar is müncheni tanítványi körébe tartozott.
A nagybányai iskolát Ferenczy Károllyal, Iványi-Grünwald Bélával, Réti Istvánnal és Thorma Jánossal együtt alapították.
 
Festészetében nagy szakadás fedezhető fel a nagybánya előtti és utáni években. Míg kezdetben tardicionálisabb magyar témákat és zsánerképeket fest, átmenetet képzeve az impresszionizmus óvatosan használt jegyeivel, élete vége felé inkább tájépeket festett, técsői parasztházakat, s innen származik egyik legmegrázóbb műve, Önarcképe is.

Hollósy Simon, Önarcképe
1916
MNG, Budapest
​
​

Halálakor Ady írt nekrológot neki a Nyugatba, „robosztus, nagy piktor”-nek, „alkotásra h1vott zseni”-nek nevete Hollósyt.[1]









 
Bibliográfia
 
Molnos Péter: Tanulmány aukcióhoz, http://www.kieselbach.hu/alkotas/tavasz-a-patakparton_190 (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.) 

Hollósy Simon, a mester, Cultura, 2017. február 11., Kultúra Képzőművészet, http://cultura.hu/kultura/hollosy-simon-a-mester/ (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.) 
 
Száz szép kép, Hollósy Simon: Tengrihántás, http://mek.oszk.hu/01600/01669/html/eletrajz.htm (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.) 

Balázs Dóra: Festményeink: Tengerihántás (Hollósy Simon 1885), GITTEGYLET, https://gittegylet.com/2015/07/06/festmenyeink-tengerihantas-hollosy-simon-1885/ (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.)




​
Jegyzetek

[1] Száz szép kép, Hollósy Simon: Tengrihántás, http://mek.oszk.hu/01600/01669/html/eletrajz.htm (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.)

[2] U.o.

[3] U.o.

[4] Molnos Péter: Tanulmány aukcióhoz, http://www.kieselbach.hu/alkotas/tavasz-a-patakparton_190 (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.)

[5] Molnos Péter: Tanulmány aukcióhoz, http://www.kieselbach.hu/alkotas/tavasz-a-patakparton_190 (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.)

[6] Hollósy Simon, a mester, Cultura, 2017. február 11., Kultúra Képzőművészet, http://cultura.hu/kultura/hollosy-simon-a-mester/ (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.)

[7] Molnos Péter: Tanulmány aukcióhoz, http://www.kieselbach.hu/alkotas/tavasz-a-patakparton_190 (Utolsó hozzáférés 2018.02.25.)





​2018
​













​

2

 

Elekes Emese
MAGYAR MŰVÉSZEK NÉMETORSZÁGBAN
​
Wagner Sándor, Kertész Imre
​
​

Művésznek lenni sehol sem egyszerű a nagyvilágon, a művészet rejtélyes, a művészet utat nyit a világ és önmagunk megismeréséhez. A művészet esztétikai és morális érzéseket ébreszt bennünk, egy műalkotás nem csak a művész, hanem önmagunk számára is az önkifejezés eszköze. A művész alkot, mi pedig, akár laikusként, akár műértőként megtekintünk, értelmezünk, újra alkotunk. Egyes esetekben a művész személye fontos szerepet játszik az értelmezésben, más esetekben ez háttérbe szorul és maga a műalkotás kerül a középpontba, gondoljunk a pozitivizmusra vagy éppen a strukturalizmusra. A művészet számos funkcióval rendelkezik, ezek között csak párat említve: expresszív, dekoratív, szórakoztató, szakrális, etikai, didaktikus, provokatív. A különböző funkciójú művészeteknek pedig különböző formái vannak, ezek közül most kettőt emelnék ki, a képzőművészetet és irodalmat, és ezeknek két képviselőjét, akiknek ugyan magyar vér csörgedezik ereiben, Németországban is elismert művészekként tekintenek rájuk: Wagner Sándor festő, Kertész Imre író.
 

Wagner Sándor

Wagner Sándor, aki a német művészettörténeti írásokban és dokumentációkban Alexander Wagnerként jelenik meg, 1838. április 16.-án Pesten látta meg a napvilágot. Apja a máramarosszigeti idősebb Wagner Sándor, 1843. február 26-án életét veszti, így a mindössze négy éves Sándor és nővére, Mária apa nélkül marad. Anyja, Nagy-Megyeri Raics Mária révén német vér is csörgedezik ereiben.[1]
           
 
Wagner anyjának fontos volt fia neveltetése, ezért a Pesti Evangélista Gimnáziumba íratja, amely kiemelkedett a humanista nevelést tekintően, többek között olyan tanerőkkel is, akik németországi egyetemeken sajátították el tudásukat (Taubner Károly a berlini, Tavassy Lajos a jénai egyetemen).[2] A főtantárgyak mellett a képzőművészeti nevelés, mint a rajz és a kézimunka is kiemelkedő szerepet játszódtak a gimnázium fő pedagógiai koncepciói között, Pestalozzi tanításait tekintve módszertani példaképnek. Súlypontját a pontos megfigyelésre és pillanati benyomások visszatükrözésére helyezte. Így Wagner megfigyelőképessége, amely mind a rajz, mind a festészet alapfeltétele, korán kibontakozott. [3] Első rajztanára, Merkel Lajos, ugyancsak nagy hatással volt Wagner művészetére. A 1848-as forradalom előtt a Pesti Gimnáziumban tanult Petőfi is, akinek versei Wagnert később illusztrációra ösztönözték.[4]
           
A pesti gimnazista éveket követően Weber Henrik növendéke lesz, majd később akadémiai tanulmányait a Bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatja. „Akkoriban Bécs nem egy végállomásnak számított, hanem egy előkészítőiskolának a Müncheni Képzőművészeti Akadémiára”[5]. Ám voltak olyan diákok is, akik a magyarországi előkészítő kurzusokat elvégezve, egyből a Müncheni Akadémia növendékei lettek, mint például Szinyei Merse Pál vagy Benczúr Gyúla. A Bécsi Képzőművészeti Akadémián legnagyobb befolyással Wagner művészetére, Geiger, Meyer és Blaas hatottak.[6]
           
Wagnert a történelmi témák megfestése iránti érdeklődése vezeti a Müncheni Művészeti Akadémiára. Bécsi tartózkodását követően, 1856 szeptemberében Münchenben telepedik le. Először az antik művészetekkel foglalkozó osztályokba nyer felvételt, ezúttal Anschütz és Hiltensperger növendéke lesz, akárcsak magyarországi barátja, Liezen-Mayer.[7] Ezt követően Eötvös Júlia bárónő támogatása által felvételt nyer Piloty osztályába.[8] München egy felvirágzott művészeti élet központjává vált.
           
1859-ben Piloty tanítványaként festette meg Wagner Sándor első történelmi festményóriását, amely Dugovics Titusz önfeláldozását ábrázolja, a festmény ma a Magyar Nemzeti Galériában látható. Wagner mindössze 21 éves volt ekkor, ezáltal már fiatalkorában tanúvallomást tett mesteri technikájáról, ügyességéről és a történelem iránti érdeklődéséről.[9] A török katonát a mélybe ragadó magyar vitéz, a hősiességet, önfeláldozást és hazaszeretet szimbolizálja, amelyet Wagner majdnem képi pontosággal ábrázol, az apró részletek kidolgozásával élethűvé téve e jelenetet. Akárcsak példaképénél, Pilotynál, nála is fontos szerepet játszik a fény ábrázolása, mint egy hangulatfokozó. A fény szerepe a kiválasztott harci jelenet és hozzátartozó reménysugár alátámasztása.[10] Dugovics Titusz önfeláldozása mellett az Izabella királyné búcsúja Erdélytől című festménye hozta meg számára az egyik legnagyobb nemzetközi sikert.
 

​1869-ben a Müncheni Képzőművészeti Egyetem festészettechnika professzora lesz, ám ezen állás elfoglalása hatalmas áldozatot jelentett számára, hiszen választania kellett magyar állampolgársága és a tanári állás között. Egy hosszas lelki csatározás után úgy döntött, hogy inkább fogadja el az akadémiai állást, hiszen müncheni professzorként a hazai, magyar művészetre is nagyobb befolyással bírhat, mint magyar állampolgárként.[11] Az 1899-ben megjelent Nemzeti Szalon című katalógusban is a következőt nyilatkozta: „Meg szerettem volna tartani a magyar állampolgárságomat, de nem engedték nekem. Nem akartam feladni a magyar hovatartozásomat. De hittem benne, hogy én, a világszerte elismert Bajor Képzőművészeti Akadémia tanáraként, hozzájárulhatok országom művészeti fejlődéséhez. Így segíteni és támogatni tudtam a magyar ifjakat. Nem volt más választásom. Vagy visszatérek országomra és leteszem ecsetem, vagy magyar szível az idegen akadémián a magyar művészetért dolgozom.”[12] Így tehát a sok nehézség ellenére is Wagner azt választja, hogy Németországban marad, ám lélekben kiáll magyarságáért és 1910-ig meg is tartja tanári állását. Wagner már tanári pályája kezdetén is nagy népszerűségnek örvendett, művészetpolitikai felfogása és művészi munkájának elismert minősége, mint például a Sissi- képek jó okot adtak arra, hogy Wagnert a müncheni királyi akadémián alkalmazzák.[13]
           
​Wagner komolyan vette tanári teendőit, osztályait tele energiával, odaadással és megfontoltsággal vezette, akárcsak korábbi mestere Piloty. Egy lelkiismeretes, gondos pedagógus volt, „külföldiek, magyarok örömest keresték föl osztályát, mert jó indulatú, előzékeny, közvetlen bánásmódja távol állott minden nagyképűségtől”[14]. Kurzusai nemzetközileg látogatottak voltak, leginkább közép- és kelet- európai diákok által. Legsikeresebb Magyarországról származó diákjai közé tartozott: Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Vágó Pál, Aggházy Gyula. Gyárfás Jenő,
 
 
Dósa Géza és Salamon Géza. Ezeknek a diákoknak Wagner órájának látogatása alapfeltétele volt ahhoz, hogy Piloty osztályába bekerülhessenek, ahova eljutni nem volt épp a legegyszerűbb feladat, ám ez volt a Müncheni Akadémia minden fiatal festőjének legnagyobb célja.[15]
           
​Wagner a Müncheni Képzőművészeti Akadémián való tanításának legfőbb céljai a következőket foglalták magukba:

• A forma, anyag és formálhatóság iránti érzet fejlesztése
• Az életközeli fény- és árnyékviszonyok érzékelés
• A színek értelmének, jelentésének elsajátítása
• A belső, lelki tartalmak ösztönös érzékelése

Wagner képes volt diákjaiban ezeket a tényezőket aktiválni és fejleszteni.[16]

Családi életét tekintve, nem sokkal, hogy a Müncheni Akadémia tanára lesz, 1969 áprilisában felesége életét veszti, miközben harmadik gyereküknek életet ad. Így a három gyerek, Alfred, Paulina és Bertha nevelésében apósa és anyósa segédkeznek. Fia, akárcsak ő, a Müncheni Akadémián tanul, ám tehetsége ellenére katonatisztnek áll.[17] 1874-ben újabb változás áll be életébe, mikor feleségül veszi Marie Oldenbourgot, ebből a házasságból nem születik közös gyerekük, ám Marie szerető mostohaanyjukká váll Wagner gyerekeinek.[18]
           
​A müncheni művészkörnek megvoltak a maga törzshelyei, kávézók, vendéglők, kocsmák, ezek a helyek alkották a társasági élet középpontját és elősegítették a művészkörök lelki fejlődését. A müncheni magyar művészek leginkább az Óvárosban, Maxvorstadtban és Schwabingban fordultak meg és fontosnak tartották a hagyományápolást és a társadalmi környezetet, nem csak a túlélés érdekelte őket, hanem a kreativitás és életöröm. [19]
           
Wagner freskófestőként is fontos szerepet játszott a művészettörténetben, leggyakoribb témái a csaták, háborús összeütközések megjelenítése, állami aktusok, ceremóniák és politikai események, hit, vallás, vallásosság, tudomány és művészetek és a 19. század aktuális témái.[20]
​
1919. január 19.-én vesztette életét. Münchenben helyezték örök nyugalomra, első felesége, Bertha Oldenbourg és lányuk, Berta Seitz mellé. Halálhíréről mind a német, mind a magyar újságok beszámoltak.[21]


Kertész Imre

Kertész Imre 1929. november 9.-én látta meg a napvilágot egy budapesti zsidócsalád gyerekeként. Édesanyja, Jakab Aranka, kolozsvári gyökerekkel rendelkezik, míg apja, Kertész László, gyökerei a Balaton vidékére vezethetők vissza. Anyja már fiatal korában próbált kitörni a szűk családi körből, ám 1927.-ben a Kertész Lászlóval való házassága által vált lehetővé, hogy igazán önálló életet vezethessen, igaz házasságuk nem tartott sokáig, 1934-ben elváltak Kertész szüleinek útjai.[22]
           
1944.-ben az akkor mindössze tizennégyéves Kertész élete radikálisan megváltozik. Eichmann Magyarországra való helyezése a magyar zsidóság deportálását tűzte ki célul. 1944. április 5.-én kötelezővé teszik a sárga csillag viseletét, április végére a gettósítás is megtörténik. Az ifjú Kertész is június 16. és 30.  Közötti időszakot egy gettóban tölti.[23] 1944 májusa és júliusa között 437.000 zsidót deportáltak Auschwitzba, beleértve Kertész apját is.[24] Mindezek a történések szolgálnak majd későbbi regénye, a Sorstalanság alapjaként.
           
​A németek Magyarországra való bevonulását követően a tizennégyéves zsidó diákoknak munkaszolgálatot kell vállalniuk. 1944. július 1.-én 17 iskolatársával együtt leszállítják a csepeli üzembe tartó buszról és letartóztatják.[25] Ezt követően Auschwitz- Birkenauba deportálják, onnan meg a buchenwaldi lágerbe, 1944. július 16.-án, itt kapja a 64921-es sorszámot.[26] Kertész lágerbeli élete megpróbáltatásokkal teli, ám túléli, szerencsésebben jár, mint nagyszülei vagy apja.
           
​1945. április 11.-én, 329 nap fogság után Buchenwaldot felszabadítják az amerikaiak. Kertész lehetőséget kap, hogy Amerikába emigráljon és ott tanuljon, de inkább úgy dönt, hogy visszatér Budapestre, abban a reményben, hogy szüleit ott találja. 17 iskolai pajtása közül ő az egyetlen, aki túléli a koncentrációs tábor terrorját. [27] 1945. szeptemberében visszatér az iskola padjaiba, 1948-ban le is érettségizik, ám mindez idő alatt nem sokat beszél a lágerben megéltekről. Ugyanebben az évben a Világosság című napilap újságírója is lesz, ahol a rendőrségi és a helyi hírekért felelős. 1951-ben, mivel nem rendelkezett felsőfokú végzettséggel gyári munkás lesz.[28]  1953-ban találkozik Vas Albinával, akit majd 1960-ban feleségül is vesz.
           
13 évébe telik, amíg megszületik a Sorstalanság anyaga, amelyet először a Magvető kiadó visszadob, ám 1975-ben a Szépirodalmi Kiadó megjelentet. Első könyve megjelenés után Kertésznek újabb 13 évre van szüksége, míg második könyve, A kudarc is megjelenik. Ezt 1988-ban az Artisjus- Irodalmi díjjal jutalmazzák. 1990-ben kerül át a Magvető kiadóhoz, amely harmadik könyvét, a Kaddis a meg nem született gyermekért című művét adja ki. Az 1997-es Kossuth-díjig Kertészt több mint tizenegy irodalmi díjjal jutalmazták. Mikor nem az írással foglakozott, fordítóként tevékenykedett.[29] Kertész nehezen viselte a diktatúra elnyomását, nem hitt abban, hogy a rendszerváltás bármi féle szabadságot is eredményezne.
           
​1993-ban Németországba látogat, a nyugati életszemlélet őt is megváltoztatja és eljátszik azzal a gondolattal, hogy hosszabb ideig Berlinben maradjon, amelyet egy DAAD-ösztöndíj lehetővé is tesz. A német irodalmi körben való jelenléte elismerést nyer az 1995-ben megszerzett brandenburgi irodalmi díjjal, amelyet majd számos más díj is követ.[30] Ebben az évben hal meg felesége is, amit nehezen dolgoz fel és úgy érzi, hogy halála az ő halálának kezdetét is jelenti.[31] Ám 1996-ban új életet kezd a magyar származású amerikai Ambrus- Sass Magda Máriával, a pár 1997-ben Budapestre költözik, ám sok időt töltenek Svájcban, Ausztriában, Berlinben, felolvasásokat tartva Párizsban, New Yorkban. 1998-ban Kertész már úgy jellemzi magát, mint egy magyarul firkáló német írót.[32] 2002-ben Sorstalanság című regényéért irodalmi Nobel- díjjal tűntetik ki.
           
2003-ban Kertész véglegesen Berlinbe költözik, Budapest második lakhelyévé alakul át. A Felszámolás című könyve is ebben az évben jelenik meg, amelynek megírásához ismét 13 évre van szüksége.[33] 2012-ben az előrehaladott Parkinson kór miatt Budapestre költözik vissza, ám azt nyilatkozza: „Ich habe Parkinson, sonst wäre ich nie zurückgekommen.“, vagyis ha nem szenvedne a Parkinson kórban, nem tért volna vissza Magyarországra.[34] Kertész utolsó könyve, a Mentés másként 2013-ban jelenik meg, amely a 2001-2009  közötti berlini évek történéseit foglalja magába.[35]
           
2016. március 16-án hagyja itt az élők sorát, hamvait a Budapest VIII. kerületi Kerepesi temetőben helyezik el.
           
​Kertész alakja mind a magyar, mind a német irodalomban nagy jelentőséggel bír, ám sokszor kettős érzéseket teremve az olvasókban. Nagyon sok regénye német fordításban is megtalálható, mint például a Sorstalanság- Mensch ohne Schicksal, A Kudarc- Fiasko, Kaddis a meg nem született gyermekért- Kaddisch für ein nicht geborenes Kind, Valaki más- Ich - ein anderer és így tovább, meglepetéssel fogadtam a würzburgi könyvtárban is.
           
​A magyar művészek a világ minden táján megtalálhatók, Németországban is és ilyenkor büszkeséggel tölt el, hogy én is magyarnak mondhatom magam.










Jegyzetek

[1] Szilvia Rád (Ráad): Das Leben und Werk des aus Ungarn stammenden Malers und Kunstprofessors Sándor (Alexander) von Wagner (1838–1919), mit besonderer Berücksichtigung seiner Münchner Jahre. Dissertation. Würzburg, 2014., 26-27 o.

[2] Rád, 2014,  29. o.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Uo., 38. o., eredeti német szöveg: Wien zählte damals häufig nicht mehr als Endstation, sondern als Vorbereitungsschule für die Münchner Kunstakademie

[6] Uo., 40. o.  

[7] Uo., 43. o.

[8] Uo., 44. o.

[9] Rád, 2014, 83. o.

[10] Uo., 84. o.

[11] Rád, 2014, 103. o.

[12] Uo., személyes fordítás német nyelvről: „Ich wollte meine ungarische Staatsbürgerschaft behalten, aber man erlaubte mir dies nicht. Ich wollte meine ungarische Zugehörigkeit nicht aufgeben. Aber ich glaubte daran, dass ich so, als Lehrer an der europaweit anerkannten Bayerischen Kunstakademie, zu der Kunstentwicklung meines Landes einen größeren Beitrag leisten könnte. So könnte ich auch den ungarischen Jungen [gemeint Studenten] helfen und sie unterstützen. Es gab keine andere Wahl. Entweder komme ich in mein Land zurück und lege meine Pinsel ab, oder arbeite mit ungarischem Herz an der fremden Akademie für die ungarische Kunst.“

[13] Uo., 104. o.

[14] Lyka, Károly: Magyar művészélet Münchenben, 26.o.

[15] Rád, 2014, 107. o.

[16] Uo., 110. o.

[17] Uo., 124. o.

[18] Uo., 126. o.

[19] Uo., 132. o.

[20] Rád, 2014, 138. o.  

[21] Uo., 223. o.

[22] Heidelberger-Leonard, Irene: Imre Kertész : Leben und Werk,  Göttingen: Wallstein Verlag, [2015], 10-11. o.

[23] Uo., 15. o.

[24] Uo., 16. o.

[25] Heidelberger-Leonard, 2015, 16.o.

[26] Uo., 17. o.

[27] Uo., 20. o.

[28] Uo., 22-23. o.

[29] Uo., 27-28. o.

[30] Heidelberger-Leonard, 2015, 32. o.

[31] Uo.

[32] Uo., 33. o.

[33] Uo.

[34] Imre Kertész im Gespräch Ich war ein Holocaust-Clown mit Iris Radisch. Die Zeit, 12. September 2013

[35] Heidelberger-Leonard, 2015, 32. o.





Bibliográfia

Szilvia Rád (Ráad): Das Leben und Werk des aus Ungarn stammenden Malers und Kunstprofessors Sándor (Alexander) von Wagner (1838–1919), mit besonderer Berücksichtigung seiner Münchner Jahre. Dissertation. Würzburg, 2014. (A magyar származású festő és művészpedagógus Sándor (Alexander) von Wagner (1838–1919) élete és művészete különös tekintettel a müncheni éveire. Német nyelvű monográfia – disszertáció Würzburg, 2014.) [http://opus.uni-wuerzburg.de/frontdoor/index/index/docId/9912, utolsó letöltés: 2018.12.20.]

München auf Ungarisch: Ungarische Künstler in München 1850–1914, In: Pester Lloyd / 40 - 2009  KULTUR 28.09.2009 [www.pesterlloyd.net/2009_40/0940munchen/0940munchen.html, utolsó letöltés: 2018.12.21]

Heidelberger-Leonard, Irene: Imre Kertész : Leben und Werk,  Göttingen: Wallstein Verlag, [2015]

Enzensberger, Hans Magnus: Überlebenskünstler : 99 literarische Vignetten aus dem 20. Jahrhundert, Erste Auflage - Berlin: Suhrkamp, 2018

​Imre Kertész im Gespräch Ich war ein Holocaust-Clown mit Iris Radisch. Die Zeit, 12. September 2013














​​

 

Kovács Mirjám Petra
​MAGYAR MŰVÉSZEK NÉMETORSZÁGBAN

​

​Csupán rövid ideig kell szétnézni a magyar művészek leltárában, hogy észrevegyük ezen személyek érdeklődését a német kultúra és nyelv iránt, de a német közösségben aktívitásuk sem elhanyagolható. Asztalosoktól kezdve, irodalmárokig és táncosokig, mindenféle művészeti ágazatban jelen voltak a magyar képviselők Németországban. Hogy megértsük ezen személyek aktív szerepvállalását a német társadalmoban, fel kell tennünk a következő kédést: Mi motiválhatta ezen személyek odaszántságát, kreatív oldalát, mi motiválta őket, hogy pont Németországot válasszák továbbképzési, tanulási és szakmai helyként?

Mindenek előtt, München, mint fejlett, vonzó központi hely, ideális helyszín volt a fejlett társadalmi rétegek számára, így a magyar művészek fogadására is. A Müncheni Akadémia otthona volt számos magyarországi művésznek, akik itt gyarapították a már meglévő tudásukat, de a művészi közegben is nagy számban megjelentek. Ezek közül fontos megemlíteni a következőket: Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Benczúr Gyula, Lajos Deák Ébner, Bihari Sándor, Hollósy Simon és Kardos Gyula, de a felsoroltak mellett még számos személyíség megtalálható. Ezen személyek közül csupán néhányat említek meg részletesebben munkámban.

Az Akadémia legaktívabb fázisa a Németországba kivándorolt magyar művészek szempontjából, az 1824-1890 közötti időperiódus volt. Ekkor virágzott magyar művészek tevékenysége a legerőteljesebben. Tanulmányukat elvégezve, legtőbbjük szülőországába költözött vissza, így Nagybányára vagy Budapestre letelepedve folytatták további munkásságukat. Ezeknek köszönhetően, a XIX. század végére,  a XX. század elejére lassan megkopott a müncheni realizmus felé való érdeklődés a művészek körében.

A következő személyek különösebb szerepeket töltöttek be a nemzetközi színpadon. Első sorban Munkácsy Mihály munkásságára fogok kitérni. Született: Lieb Mihály Leónak, 1844. február 20-án. Kezdetben inasként az asztalos szakmát tanulta, viszont alkalmazója embertelen viselkedése eltaszította Munkácsyt az asztalos szakmától. Szamossy Elek festőnek hála, sikerült a fiatalemberrel megismertetni a festők világát, ennek köszönhetően elkezdte felfedezni rejtett tehetségét. Ebben az időszakban készültek a Fonó nő és Levélolvasás című olajképei.
A festői komptenciáinak fejlesztése végett, beíratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol múzeumi látogatásai alatt megismerkedhetett a híres Rubens és Rembrandt művészetével és sok más egyéb tehetséggel. Ilyen például a düsseldorfi Ludwig Knaus, melynek művei mélyen lenyűgözték, legnagyobb mértékben a Kartenspielende Schusterjugend című festményét kedvelte meg. Ludwig Knaus oly mértékben befolyásolta munkásságával, hogy később ő is Düsseldorfba költözött. Ezáltal láthatjuk, hogy őt a szakma terén létrejövő csodálat vonzotta Németországba. Itt esély adódott, hogy a Düsseldorfi Akadémián tanuljon egy ideig, majd Wagner Sándor mentorálása alatt, a saját műhelyében tanulhatta a festészet különböző arculatait a Müncheni Akadémián. Az akadémia igazgatója, Wilhelm von Kaulbach, továbbá Adolf Lier és Eduard Schleich mély hatást gyakoroltak az épp alakulóban levő festészetére. Münchenben levő ideje alatt megismerkedett az aszfalt használatával és a Pilotysták módszerével , de ezek mellett elkészített két festményt is, melyek címe: Vihar a pusztán és Dűlő szénásszekér.
 Miután Magyarországon és Párizsban is megfordult, visszatért Németországba, ahol a realista festő, Wilhelm Leibl társaságában töltötte idejét, egészen 1868 júliusáig. Itt befejezte az Árvíz című festményét és az Itatás második verzióját és megfestette a Lakodalmi hívogatókat két különböző változatban. 1868-ban újból Düsseldorfba került Ludwig Knaushoz, aki támogatását ígérte. Itt Paál Lászlóval közös lakást és műtermet béreltek és osztottak meg. A német festő, Knaus dícsérte az Árvíz és Főkötő munkáit. További dícséretes munkái ezen időszakban a: Tépéscsinálók, Mósónők, Koldusfiú című művek voltak. Az Ásító inas című munkáját a német életképfestészet jellemezte, de mégis munkáira jellemző az egyediség, mivel elszakadt a példaképeitől. A festészet világában levő egyik legnehezebb, az anatómiailag pontos és művészetileg is bonyolult műnek számító festmény készítése alatt Munkácsy saját stílusára talált. 1869-ben levő alkotói válsága ellenére nekikezdett a Siralomháznak. Bár terveit látva, Knaus úgy vélte, hogy ez még túl korai és bonyolult munka lenne számára, ő mégis folytatta és kitartó küzdelem során elképzelését be is fejezte. Kemény kitartása és munkája következtében egy drámai hatással bíró mű jött létre, melyben fiatalkori emlékeit  felídézve, a betyártematika és az 1848-as legendakör hatásait összesítve foglalta magába. Nemrégíben említett stílusa mellett, a düsseldorfi iskola lélektani megjelenítésmódját is alkalmazta.

Mint eleinte alulértékelt, majd egyre sikeresebbé váló és megbecsülendő festő, Szinyei Merse Pál is jellemezte. Elmondása szerint: „Jól ismertem Munkácsyt, Münchenben 1866–1868-ban gyakran találkoztunk, eljött ő Leibl körébe, de mindenki lesajnálta. Nemcsak azért, mert németül csak gagyogott, s kifejezésein halálra kacagták magukat a fiúk, de sajnálták, hogy nem haladhat. Nem volt meg a kellő alapja, a tudása bizonytalan volt. Egy nap eltűnt közülünk, s mikor újra elénk került, nagyban újságolta, hogy Párizsban járt. Általános volt a vélemény, hogy kár volt az útiköltségért. Mindenki - kivétel nélkül - úgy ítélte meg, hogy nem foghat rajta Párizs. Mert hiszen ami munkát tőle láttunk, mind nagyon gyenge, rajzhibákkal teli volt. Mikor aztán a Siralomházzal nagy sikert aratott és annak reprodukciója szemünk elé került, hogy egy szóval megmondjam, senki se hitte, hogy ő festette. Talán Knaus vagy más festő korrigált belé. A mesterségbeli tudásában nem hittünk...”
Düsseldorfban megismerkedett Forbessal, egy angol műgyűjtővel, aki által majd Angliában is járt. Itt újabb stílusokkal és szemléletekkel találkozott, ilyen például a David Wilkie és ennek művei, melyek hatást gyakoroltak saját festészeti stílusára is.

A már említett Vihar a pusztán és Dűlő szénásszekér című festményei mellett, megemlítendők még a Mézeshetek és Reneszánsz apoteózisa című festményei. Ekkor már világszerte egyre nagyobb rajongói körre tett szert, és egyre több kiállításon jelent meg festményeinek számos része, külföldön és belföldön egyaránt.  Ezek által pedig újból gyarapította kedvelőinek számát, ugyanis a kiállítások során egyre többen hallhattak és láthatták műveit.

Mint elkerülhetetlen tényező, a halál az ő életében is bekövetkezett. 1900-ban a fiatalkori, egyre súlyosbodó szifilisze és idegeinek gyenge állapota miatt a endenichi szanatóriumban elhunyt, hátrahagyva egy halom csodálatra méltó remekművet.

Továbbiakban egy másik, már említett festő, Szinyei Merse Pál munkásságáról fogok írni, aki 1845.július 4-én, nemesi családban született. A családi rangból származó előnyöknek köszönhetően, így a különböző kulturális  tevékenységek tanítása által esély adódott, hogy már fiatal korában ismereteket sajátítson el a festészetről és ennek világáról. Szinyei a gimnázium ideje alatt idejének elég nagy részét festéssel töltötte, még magántanára is volt: Mezey Lajos. Már nagyon fiatal korában sikeres festményei készültek.

Munkácsy Mihályhoz hasonlóan, Szinyei Merse Pál is Münchenbe költözött azzal a céllal, hogy festői kompetenciáit fejlessze. 1864-ben költözött ide, ahol céljainak megvalósítása érdekében be is iratkozott a Képzőművészeti Akadémiára. Első mentora kinek befolyása alatt volt, Hermann Anschütz volt, majd később, a már ismert Wagner Sándor felügyelete alá kerül.

Münchenben való tartozkódása alatt,  esély adódik Wilhelm Liebl, Hans Makartt és Gabriel von Max megismerésére. Az együtt töltőtt idő során az utóbbi kettővel hosszútávú barátság alakul ki.

Szinyei Merse Pál, Wagner Sándornál tanult, de szíve szerint, Karl von Piloty osztályába szeretett volna tanulni, így minden tőle telhetőt megtett: egy vizsgafelvételre készített egy festményt, melyet buzgón be is küldött, viszont a tervek nem úgy sikerültek ahogy szerette volna, ugyanis a beküldött kép nem tetszett Pilotynak, ebből követően pedig nem vehetett részt az osztályában. Munkácsy Mihályhoz hasonlóan, ő sem adta fel álmait, így három év elteltével, vágya beteljesedett és 1867-ben elnyerte Piloty tetszését és bekerült az osztályba. Piloty hatása és mentorálása idején a következő festményei készültek: Faun és nimfa, Fürdőházikó fiúval.

Sikeresebb műve az Anya és gyermekei címet viseli, amely Piloty által engedélyezve lett, s már elkészülése ideje alatt nagy sikerre tett szert. Ezáltal Szinyei koloristaként lett híres, viszont Münchenben még „vázlatfestőnek” is nevezik, mivel a legtöbb festményei nagyszerűek, de mégsem megvalósíthatóak.

1869-ben valami megzavarta, ugyanis hirtelen döntés következtében otthagyta az Akadémiát, de 1870-ben már vissza is tért. Ekkor már keresett, fizetett festőként, akinek folyamatosan megrendelései voltak. Rövid időn belül, családi ügyintézések miatt arra kényszerült, hogy újból hazautazzon és csupán az apja és kollégái győzködése miatt tért vissza Münchenbe.

Életpályáját követve, megfigyelhető, hogy a szakma iránti szeretet és tanulási vágya vonzotta Németországba, ahol egy olyan közegbe került, mely ispirálta és szakmailag is fejlesztette. Az itt töltött időszak nagy szerepet játszott életében, ugyanis a folyamatosan hoszabb-rövidebb hazatérések után is visszatért Münchenbe. Hátrahagyva remekműveit, 1920-ban Jernyén elhunyt.

A Müncheni Akadémia növendékei és a helyi lakosok a festmények iránti érdeklődésében kitüntetetten fontos szerepet játszott a müncheni Glaspalast (müncheni Üvegkastély) léte. Az akadémia tanulói ugyanis első pillanattól kezdve csódálhatták, inspirálódhattak és motívációt szerezhettek az Üvegkastélyban felállított festményk által. Amennyiben szerették, a tanulók saját festményeiket is kiállíthatták. Az Üvegkastély jelenléte a magyar művészek életében is fontos szerepet játszott, ugyanis itt, a fentebb említett tényezők mellett, a saját kiállított képeikre kaphattak kritikákat, ezáltal fejlődhettek de meg is mutathatták tehetségüket. A kiállítás így remek lehetőség a fiatalabb, tapasztalanatlanabb festők érvényesülésének és felzárkózásának útján az idősebb honfitársaikhoz képest. Ezen lehetőség által, egyre növekvőben volt a résztvevők száma. Íly módon elmondható, hogy a magyar művészek fontos szerepet játszottak a német közegben, de hírességük nem csak helyi, hanem internacionális szinten is elterjedt, ugyanis München közismert és sűrűn látogatott hely volt a külföldiek számára is. 1869-ben megtartották az első „Internacionális kiállítás”-t, amelyen Munkácsy, Szinyei és Benczúr Gyula festményei is fel lettek tüntetve.

Harmadik személyként, egy újabb művész élettörténetét és munkásságát fogom vizsgálni, akinek neve Benczúr Gyula. 1844. január 28-án született Nyiregyházán. A B. Gyula családja Kassára költözött és Gyulát, középiskolába iratták. Az iskolai tevékenység mellett, magánrajziskolában kezdett el foglalkozni a festészettel és azt tanulmányozta. 1861-től, ő is hasonlóan a fentebbi festőkhöz, a Müncheni Akadémiára kezdett el járni. Eleinte Hermann Anschütz, majd 1865-től 1869-ig Karl von Piloty tanitványává vált. 1870-es évek közepétől kezdve ideje nagy részét Ambachban töltötte a Starnbergi-tó közelében. Annyira megszerette a környezetet, hogy 1885-ben épített ide egy saját nyaralót. Nagy valószínűséggel a környezeti adottságok annyira lenyűgözték, hogy ennek hatása festményeiben is megérződik.

Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pállal összehasonlíthatva, elmondható, hogy Benczúr Gyula nemcsak tudást szerzett, hanem elkezdte átadni ezt másoknak is, ugyanis beilleszkedett az akadémikus szférába és oktató lett belőle. Diákjai között valószínű nem csupán magyar növendékek voltak, hanem német anyanyelvűek is és a világ minden részéről érkezett nemzetiségűek, akik épp a Müncheni Akadémiát választották továbbfejlődés okából.
​
Összefoglalóként levonhatom a következményt, hogy Németország, az említett három magyar festő számára, egy erős elindulási pontot nyújtott szakmai pályájukhoz. Annak ellenére, hogy Munkácsyt és Benczúrat Németországban érte a halál, egyetemi éveik után nem maradtak sokáig Münchenben, ugyanis otthonuk visszahívta őket és megfelelő közeget adott munkásságukhoz. De azt is elmondhatjuk, hogy ezen Németországban töltött évek nélkül, nem válhattak volna azokká a híres, elismert festőkké, akikről az emberiség később is megemlékezik.










Könyvészet

Károly Lyka: Réti István (István Réti), in: Muvészet XI, 1912

Károly Lyka: Magyar muvészélet Münchenben (Ungarisches Künstlerleben in München), Budapest, Muvelt Nép Könyvkiadó, 1951

Miklós Somogyi: Magyarok a müncheni Akadémián 1824-1890 (Ungarn an der Münchner Akademie 1824-1890), in: Muvészet XI, 1912

András Zwickl: Ungarische Malerei 1890-1914, in: Kat. Ungarn. Goldene Jahrhundertwende. Aufbruch in die Moderne. Malerei 1890 bis 1914, Ulmer Museum, Ulm 2000

​https://onlinefestotanfolyamok.com/2017/09/03/munkacsy-mihaly-muncheni-es-dusseldorfi-korszaka-es-az-aszfalt-felfedezese/  2019. 02. 23.





2019

 

Kovrig Boróka
DEDINSZKY ERIKA ÉLETMŰVÉRŐL ÉS MUNKÁSSÁGÁRÓL

​

Dedinszky Erika 1956 óta Hollandiában él, 1942 január 26.-án született Budapesten. Műfordító, költő, egyetemi tanár. A nyugat-európai magyar avantfárd képviselője. A nijmegeni egyetemen francia nyelvet, irodalmat és filozófiát hallgatott. Az emigrációja szüleivel együtt történt az 1956-os forradalom után. Hollandiai tartózkodása alatt rendkívül gazdag tevékenységeket folytatott amit a mai holland -és magyar irodalmi világ nagyon értékelendőnek tudhat. Kétnyelvű művész kiemelkedően sokat tett nem csak az irodalom terén, hanem emelett a kultúra terén is nemes előrejutásokat eredményezett, hiszen a holland és magyar irodalmat olvasó (és nem csak) társadalmi réteg neki köszönheti, hogy ennyire gazdag anyag áll rendelkezésükre ahhoz, hogy megismerjék egymás kultúráját. Pilinszky János, Csoóri Sándor, Lakatos Menyhért, Örkény István, Galgóczi Erzsébet és Hernándi Gyula műveit fordította le hollandra és számos holland költő versét pedig magyarra. Magyar és horvát nyelven egyaránt publikálta saját műveit. Hollandiai elismertségét jelzi, hogy szerepel a Holland költők enciklopédiájában is. A Magyarországi Anyanyelvi konferenciák szervezésében aktív szerepet vállalt, a III. , IV. , V. konferenciáknak a védnökségi tagja volt, és előadásokat tartott a hollandiai magyar kulturális életről.

1973-ban a Magyar Műhely kiadásában jelent meg Gyógyfüvek, beszélő állatok című verseskötete. Korai verseiben a természeti lét iránt érzett nosztalgiáját, később egyre nyíltabban szerelmi érzéseit, illetve a testi szerelem mámorát szólaltatja meg. Verseinek kendőzetlen erotikájára minden bizonnyal a modern nyugati költészet kihívó érzékisége és szókimondó őszintesége hatott. Költői szemléletét és nyelvezetét a szürrealisták vonzásában alakította ki, a laza képtársításokat azonban erős érzelmi szerkezet fogja {431.} össze: "ruhában test is él, füstöl a forró csarnok / száraz csatornák tikkadtan tekeregnek / tükörben áll a bál, lengnek a csillár-karmok / hűlt helyed ölemben vértelen, sötét seb" (Genesis). Máskor a századvég szecessziós lírájára emlékeztető dekorativitás ad esztétikai karaktert sorainak: "gégém csontfurulyáján érdes szél ujja billen / gyomrom kéntavában szivárvány pávák rohadnak / vérszívó-hányó szívem monoton kopasz pók / s bordáimon át tar parkra lát a kikiáltó" (Átváltozások). Újabb verseire a "népi szürrealisták" dalszerű törekvései, illetve a Magyar Műhely szűkebb körének vizuális költői kísérletei gyakorolnak hatást.

1977-ben jelent meg a legjelentősebb és legnagyobb hatású magyar líra-kiadvány az amszterdami Meulenhoff kiadó gondozásában De torén van het zwijgen (A hallgatás tornya) címmel, amelynek szerkesztő-fordítója Dedinszky Erika volt. A bevezetést írta, és társfordítóként is részt vett a kötet megjelenésében Kibédi Varga Áron. A verseskönyvvel a kortárs magyar költészet bemutatását tűzték ki célul.
​
Díjai és kitüntetései:

• 1981. Martinus Nijfoff díj
• 1985. Pro Cultura Hungarica emlékplakett
• 1985. Bárczi Géza-díj    

 
Műfordítói hitvallását a következő idézet fejezi ki a leghitelesebben:
„ Az ilyen nemzeteknél (t.i. a magyaroknál) nagyon vékony a választóvonal az én-tudat és az álom-tudat között, az emberek még jóban vannak a saját álmaikkal. A tudatalatti pedig képekből áll. Nem véletlen, hogy a népköltészet Magyarországon ilyen sértetlenül fönnmaradt. A hollandoknál már a tizenkettedik századtól ipari társadalom fejlődött ki, megindult a polgárosodás, szétrobbantak a közösségek, kihalt a népművészet, amely eleve sokban különbözött a magyar folklórtól. A magyar népdalban a sorok nem logikai, hanem érzelmi szinten függenek össze egymással.

A holland népdal Á-tól Z-ig megy. A műfordításban kínszenvedés ezt a szakadékot áthidalni. Le lehet fordítani a költeményeket, de hiába. A Csoóri-versre azt mondják, szép-szép, de most mondd el a saját szavaiddal, hogy miről is szól. És nem lehet elmondani, mert minden egyes vers egy szilánkja az embernek. A hollandok kifejezetten félnek az effajta kitárulkozástól, számukra emiatt a magyar költészet túlságosan patetikus, dagályos. Fel nem foghatják például, hogy miként jön össze a költő gyermekkora, a tavasz, a fák meg a politika.
​
Ezért, ha magyar verset fordítok hollandra, anélkül, hogy megváltoztatnám a költemény értelmét, hangulatát, egy kicsit letompítom az éleket. A magyarok számára pedig az érthetetlen, hogy miként lehet elvont fogalmat elvont fogalomhoz hasonlítani, például egy metaforában. A filozofikus holland verseket tehát valamivel plasztikusabbá teszem magyarul, megpróbálok a magyar képi gondolkodásnak elébe menni”. A magyar ember vizuális, ugyanakkor a költészet, a költemény a gondolatoknak “ércnél is maradandóbb” foglalata.”
 
Ami a magyar irodalom fogadtatását illeti Hollandiában azt mondható el, hogy az angol , német, francia tudásukról ismert hollandok szemében a magyar nyelv a mai napig kissé egzotikusnak tűnik. Az érdeklődő holland olvasó aki ahhoz szokott, hogy eredetiben vegye kezébe a külföldi írókat, a magyar irodalommal csak fordításban ismerkedhet. A recepciótörténet tehát magyar-holland viszonylatban egyenlő a lefordított irodalom történetével. A nyelvi akadályon túl a földrajzi tényező is nehezíti az irodalmi befogadást: országaink Európa egymástól távol eső régióiban helyezkednek el, és ez mindmáig meghatározza történelmi és irodalmi fejlődésvonalaik  különbözőségét.

​A holland és magyar kultúra között az egyik legszembeötlőbb különbség az irodalomról, annak társadalmi szerepéről és sajátos lényegéről vallott nézetekben mutatkozik meg. Magyarországon a kultúra évszázadok óta az ország történelmi-politikai sorsának függvényeként  irodalomcentrikus. Hollandiában az egészen más jellegű társadalmi fejlődés következményeként jóval szerényebb helyet foglal el az irodalom a kultúra egészén belül. Ezzel összefüggésben mások a tengerparti országban az irodalomhoz fűződő asszociációk, szerényebb az irodalmi öntudat, az irodalmi önértékelés és visszafogottabb az irodalmi alkotások társadalmi értékelése is. A közép-európai történelmi múlt tapasztalatai ismeretlenek a hollandok előtt és ezért idegen számukra a nemzeti alaphangú, történetiséggel telítődött irodalom is, amelyben a költői státusz magasra értékelődött a társadalmi küldetésről vallott uralkodó felfogásnak megfelelően. Olyan jelentős különbségekről van itt szó, amelyeket a két ország közötti irodalmi kapcsolatok tanulmányozása során sem téveszthetünk szem elől.

Ami a fordítások számát illeti, eziránt nem panaszkodhatunk: a II. világháború óta eltelt időszakban mintegy 800 magyar irodalmi alkotást ültettek át hozzáértő és lelkes irodalomtcrjesztők hollandra. A legtöbb fordítás, szám szerint körülbelül 600 a líra területéről való. A verseken kívül 90 regény, 70 elbeszélés, 20 dráma cs néhány gyermekkönyv képviseli napjainkban Hollandiában a magyar irodalom klasszikus és kortárs szerzőit.

​Dedinszky Erika válogatása a tág látókörű reprezentáció szándéka mellett egyéni költői-fordítói tehetségéhez és a holland olvasói ízléshez is alkalmazkodott. Az eltérő holland irodalmi-olvasói hagyomány ismeretében csak helyeselni lehet, hogy a körkép, amelyet a De torén van het zwijgen c. antológia az olvasó elé tár, elsősorban nem társadalmi vonatkozású, erősen metaforikus kifejezésmódú, népnemzeti modell szerint írt költeményeket mutat be, hanem befelé forduló, a korunk uralkodó életérzését allűröktől és pózoktól mentesen kifejező, szűkszavú verseket, amilyenek például Oravecz Imre Penészes kalapban vagy Pilinszky János Ékszer c. költeményei. Dedinszky fáradozásai nyomán több holland folyóirat is magyar különszámmal jelentkezett. így a Raster, a Mandala, a Kentering és a Wending. Kibédi Varga cikkeiben, tanulmányaiban tudatosítja a magyar és a holland történelmi és irodalmi hagyomány közötti különbségeket és így kísérli meg közelebb hozni a holland olvasóhoz az ismeretlen és idegen hangú modern magyar költészetei: „Évszázadokon át kél jellemző tulajdonsága volt a magyar irodalomnak, éppúgy, mint az egész magyar szellemi éleinek: bensőségesen kötődött a nemzet gondjaihoz, de ugyanakkor Nyugat felé tekintett, nyugati hatásokat kívánt befogadni."2 – írja a Wending-ben.

Felhívja az olvasók figyelmét arra, hogy milyen különleges helyet tölt be a magyar szellemi életben a költészet, mely az ország mozgalmas történelme folyamán, elsősorban a politikai elnyomás korszakaiban esztétikai funkciója mellett társadalmi, sőt politikai funkciót is betöltött. Rendkívül fontos volt a történelmi hagyományok összevetése, ez készítette elő a talajt a kortárs magyar költészet hollandiai sikeréhez. A holland kritikusok ugyanis többször utaltak a versfordítások kapcsán arra, hogy a kiváltságos szabadsághagyományt ismerő hollandok számára a költő-próféta szerep könnyen erőltetettnek tűnhet.

​Napjainkban a kortárs magyar irodalom diadalmenetének lehetünk tanúi Hollandiában. Konrád György sikerét Nádas Péter biztató bemutatkozása követte Egy családregény vége c. művével 1989-ben. Ez a regény a kritikusok előtt megerősítette azt a feltételezést, amit már Konrád ébresztett bennük, hogy tudniillik a kortárs magyar irodalom rendkívül magas színvonalon áll. Nádas következő regényét pedig, az Emlékiratok könyvét a legtöbb holland kritikus világirodalmi színvonalúnak tartja, olyan regénynek, amelynek írója korunk legjelentősebbjei közé tartozik. Akadtak ugyan olyan kritikusok is, akik Nádas vaskos könyvét giccsesnek, unalmasnak, feleslegesnek, félresikerültnek találták. Hiányolták belőle a humort, az iróniát és a rclativizálás egyéb formáit. A többség azonban Marcel Proust és Thomas Mann XX. sz.-végi utódját üdvözli a magyar szerzőben. Az Emlékiratok könyve is felkerült az irodalmi sikerlistára, ami a könyv nehézségi fokát, terjedelmét és borsos árát tekintve ugyancsak meglepő és örvendetes tény.

​Napjainkra beigazdódott, hogy van friss és korszerű mondanivalója, metódusa és tanulsága Hollandiában a kortárs magyar irodalomnak. Nemcsak az olvasók látják ezt így, de a könyvszakma jeles képviselői is. Egészen friss a hír még, 1994 júniusának végén adták hírül a napilapok, hogy az utóbbi évek legszínvonalasabb irodalmi fordításáért járó Nijhoff-díjat Henry Kammer nyerte el Nádas Péter: Emlékiratok könyve c. magnum opusának lefordításáért. Egyre több irodalomértő ember kezdi sajnálni, hogy nem tud magyarul. A kiváló fordító személye azonban adott, így joggal reménykedhetünk, Konrád György és Nádas Péter nyomdokaiba a jövőben újabb magyar írók léphetnek majd s munkájukkal egyre pontosabbá, színesebbé, teljesebbé teszik majd Magyarország, a magyar nép és a magyar kultúra hollandiai képét.

​Dedinszky Erika olyan irodalmi munkásság folytatója akiről méltó példát vehet a mai kortárs irodalom és a jövő nemzedék irodalmárjai. A magyar kultúrát minél jobban, minél több ország számára és minél hitelesebb formában ismertetni kell/kellene, hiszen a mi irodalmi munkásságunk a mi értékeinket hordozza magában.





2019

 

Széri Vivien-Annamária
FALUDY GYÖRGY ÉLETRAJZA
(1910-2006)

​Faludy György egykori író, költő, műfordító a kiegyezést követő időszak polgári milliőjében látja meg a napvilágot amikor II. Ferenc József még magabiztosan ül hamarosan széthulló birodalmának trónján. 1910. szeptember 22-én születik Budapesten zsidó polgári családban, Leimdörfer Jenő vegyészmérnök, tanár és Biringer Erzsébet Katalin elsőszülött gyermekeként.

Későbbi verseiből, műveiből óvatosan elhintett visszaemlékezésekből gyéren tudunk csak következtetni közvetlen őseire illetve szerteágazó oldalági rokonságának számos neves tagjára. Őseiről verseiben alig írt. "Arany János talán mindig arról írt, mi a kapcsolata a nagyszalontai ősökkel? Ez nem egy verstéma." - nyilatkozta a Szombat c. újság számonkérő riporterének. Részletes kutatómunka segítségével azonban feltárható a családi háttere:
Eredeti családneve Leimdörfer volt amit később asszimilációs nyomás hatására ő Faludy-ra, húga pedig valószínűnleg alliterációs okokból Láng-ra változtatják. Abban, hogy Faludy ezen nevét később is megtartotta valószínűleg az apa-fiú konfliktus és a generációk közötti szakadék is nagy szerepet játszott. Az Apámhoz c. 1971-ben kiadott, számadó versében a “nem kell neved” visszautasítás sokat sejttet.

​Iskolai tanulmányait a hírneves Budapest-Fasori Evangélikus gimnázium padjai között tölti el, majd ezután a bécsi (1928–30), a berlini (1930–31), a párizsi (1932) és a grazi (1932–33) egyetemeken tanul. Ezen időszak későbbi kalandos, odüsszeuszi sorsra ítélt életének talán legszélcsendesebb évei voltak amint azt meg is említi A pompeji strázsán című versében:
​
“S hadd idézlek, kilencszázharminc Bécse:
a Ringen, mint cotillon, hullt a hó.
Úgy látlak most, mint Andersen-mesében.
Európa békés volt és biztató.”
 
Egyetemi éveire visszaemlékezve az MTVA-nak adott interjújában megvallja, hogy egyetemi óráit csak elvétve látogatja, pontosabban azon tantárgyakat amelyek tetszettek neki felvette, amelyek nem, azokat messze elkerülte. Édesapja féktelen haragra gerjedt amikor vegyészprofesszor kollégáját meglátogatva a grazi egyetemen közli, hogy neki Faludy György nevű tanítványa nincs. Faludy Györgynek ekkor kapóra jön, hogy az 1933–34-es évre besorozzák katonai szolgálatot teljesíteni zászlósi rendfokozatban.

Első versei a harmincas évek elején a Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban jelentek meg. 1938-ban a Officina Kiadó gondozásában látott napvilágot A pompeji strázsa című első verseskötete. Ezen korai verseinek jelentős része szerep- és portrévers. Ezen versek tartalmában és tárgyában a lírai én elválik a költő személyétől és Michelangelo, Pontius Pilátus vagy Heinrich Heine álarcait ölti magára. Kiváló éleslátással érez rá arra, hogy ezen szerepek leple alatt olyan politikai kontúrral ruházza fel a verseit melyet nem biztos, hogy a cenzúra árnyékában, a numerus clausus előestjén megtűrtek volna tőle.

Ezen szerepversek a Villon átköltésekben csúcsosodnak ki melyeket először 1934-37 között a Magyar Hírlap közölt a hasábjain illetve pár vers elkobzása után a kolozsvári Korunkban. A Villon-átköltéseit hatalmas közönségsiker aratta és országos ismeretséget hozott Faludynak miután saját költségén kinyomtatta a Villon-balladákat. Ezen szerepversek sikerének ugyanakkor volt egy hátulütője is: a hitleri befolyás által fokozatosan erősödő szésőjobb célkeresztjébe került ezekkel, mivel műveit karatkeres politikai aura és virágnyelven a cenzúrát kijátszó mondanivaló övezte. Mi sem szemlélteti ezt jobban mint az a tény, hogy a Villon-balladák két legprominensebb verse közül A haláltánc ballada hiányzott az eredetiből (minthogy azt teljes egészében Faludy írta), illetve A testamentum 384 sorából csak 2 sor volt a Villoné. Annak ellenére, hogy a Villon-átköltéseit számtalanszor betiltották több mint 30 kiadást ért meg és túlélte úgy a fehérterror könyvégető időszakát mint a sztálini éra szamizdat hőskorszakát.
​
1938-ban Faludy György rádöbben, hogy az Európa egén, hatalmának teljében sötétedő nemzeti szocializmus hamarosan ki fogja robbantani a háborút és ha Magyarországon marad, akkor rá a biztos halál vár. Ennek tudatában emigrál Párizsba feleségével és számos honfitársával együtt akikkel életreszóló barátságot köt. Nevezetesen Károlyi Mihállyal, Fényes Lászlóval, Vámbéry Rusztemmel, Havas Endrével, stb.  Itt sem sokáig ehette azonban az emigránsok keserű kenyerét, ugyanis a német hadsereg villámgyorsasággal foglalja és fegyverezi le Franciaországot. Szinte csodával határos módon sikerül megszöknie Dél-Franciaországon keresztül Marokkóba, ahol keveset időzik, ugyanis kapcsolatai és emigránstársai hatására Roosevelt meghívja őt az Egyesült Államokba többedmagával együtt.

New Yorkban röviddel a megérkezése után a Szabad Magyar Mozgalom titkárává választják és szerkesztője lett a mozgalom Harc című hetilapjának, amely az észak-amerikai kontinens magyarságát kívánta összefogni.
​
1942-45 között önkéntesen belép az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe hogy ezzel is szolgálja a szövetségesek harcát a tengelyhatalmakkal szemben. Bár magát csapnivaló katonának tartotta “ha maradnék, mit írna rólam a zsebkönyv meg a lexikon?” – jegyzi meg a rá jellemző végtelen fekete humorral. Itt éri utól a hír, hogy orvos húgát Budapesten a nyilasok a Dunába lövik. A Csendes-óceáni harcokban a Japán-frontra vezérlik ahol kis híján elesik az ütközetekben ha nem vetik be az atombombát. 1945. december 16-án. káplárként leszerelik a seregből, és bár többszörösen kínálták amerikai állampolgársággal, ezt egy királyi gesztussal visszautasítja. Emigránsként önnön életét meg tudta óvni és a magyar nyelv nyújtott számára otthonérzetet amíg hazájától súlyos kilóméterek választották el, ahova mindig is hazavágyott. Így történt az, hogy az adandó első alkalommal ahogy tehette hajóra szállt és 1946-ban hazatért “a győzőktől a vesztesek közé”, hogy erejével és szellemével segítse az ország újjáépítését. Így ír erről Útban hazafelé c. versében:
​
“Hajó visz haza, szívem meg a lábam,
s nem az eszem, de a kiváncsiság:
egy más világ vár, vagy a másvilág?
Azt is szeretném látni, hogyan épül
demokrácia demokraták nélkül.”

Egy háborúban széttépázott, harcokba végelgyengyülésig belefáradt, romos ország látványa fogadja. Szinte megérkezésének pillanatában megpróbálják beszervezni a kommunista pártba ám arra, hogy csatlakozzon nem viszi rá a lélek. A kommunistáktól jóval konszolidáltabb és emberarcúbb szociáldemokrata Kéthly Annával szimpatizál és járja az országot ahogy azt hazajövetele előtt eltervezte.  A Népszava szerkesztőségében helyezkedik el a kulturális rovat élén. Itt ismerkedik meg Szegő Zsuzsával, későbbi második feleségével. Eközben az országban a többpártrendszer napjai kitelnek. Erős moszkvai nyomás hatására a politikai élet radikalizálódik a kommunista párt javára és a polgári pártok ellenére. Egymást érik a súlyosabbnál súlyosabb kirakatperek és a kommunista elit a hatalom biztos tudatával a kezében politikai tisztogatásokba kezd. Faludyt is eléri végül az államvédelmi hatóság keze és megkezdődik életének talán három legembertpróbálóbb időszaka.

​1950. június 14-én letartóztatják, majd az Andrássy úti hírhedt ÁVH-s börtönpincébe csukatják. Kínzatások és verőlegények kíséretében próbálják rábírni arra, hogy ismerje be azt, hogy amerikai kém és fedje fel a beszervezőit. Odüsszeuszi cselhez folyamodva ezt meg is teszi és megnevezi a beszervezőit Edgar Allan Poe százados és Walt Whitman őrnagy személyében. Ezt követően kénytelenek voltak belátni, hogy nem ítélhetik el a szokásos kirakatperek keretei között ezért a recski internálótáborba szállítják. A recski táborba többnyire olyan politikai elítéltek ezreit toloncolták akiket a rendszer elsőszámú ellenségeinek tartott. A kőfejtőben éheztetett és szadista verőlegények által ütlegelt rabokra a szinte biztos halál vár ha Nagy Imre el nem rendeli a munkatáborok beszüntetését 1953-ban. Faludy itt eltöltött 3 évéről  a Pokolbéli víg napjaim c. könyvében emlékezik meg későbbi emigrációja során, melyet az eredeti angol nyelvű után német, dán, francia, svéd és japán nyelvre is lefordítanak. Ezen könyvének és ebből kinővő trilógiának ismeretsége és olvasottságát csak a Villon átköltések érik be.

Ugyancsak itt születnek meg karakteres recski börtönversei melyeket papír hiányában memorizált illetve a fogolytársaival taníttatott meg.
​
A börtönből szabadulva 1953-ban visszautazik Budapestre, feleségül veszi Zsuzsát és visszatér a Népszava szerkesztőségébe. 1955-ben megszületik első és egyetlen gyermeke, András. Így éri rövidesen az 1956-os forradalom. Bizakodóan és kellő óvatossággal fogadja. Ahogy a forradalmat leverik, tudja, hogy ismét menekülnie kell. “mentünk a kétszázezerrel: nem bírok újabb börtönt” – írja az 1956, te csillag című versében ahogy átlépi a bécsi határt feleségével.
​
Bécsből könnyűszerrel Párizsba, onnan pedig huzamosabb időre Angliába költöznek. Számos irodalmi mozgalomban tevékenykedik, rendszeresen ír. 1963-ban éri élete egyik legnagyobb tragédiája: felesége hosszas rákbetegségben meghal. Ezt a haláltusát a Szerelmes versek egy haldoklóhoz című ciklikus kötetében jeleníti meg és próbálja feldolgozni. Ezután végleg elköltözik Angliából. Először 1964-ben Firenzére, majd Máltára és végül 1967-ben Torontóra. Számos egyemetem tanít, úgy mint a New York-i Columbia, New Yersey-i Montclair, Philadelphia, Québec-i Bishop, Torontó. Az utóbbin díszdoktorrá is avatják. Akítv és elismert tagja lesz a küldföldi emigrációnak egészen végleges hazaköltözéséig. Számos kötetete, tanulmánya jelenik meg. Fáradhatatlanul ontja magából a cikekkeket, kritikákat. Bírálja a végletekig elkényelmesedett fogyasztói társadalmat melyből kilúgozták a művészetet, a kommunista rezsimeket és hivatásához méltóan terelgeti a diákjait.
​
1980-ban jelennek meg összegyűjtött versei, súlyos kötegben. A 80-as évek termékeny időszaka után végül megéri azt amit sohasem remélt: összeomlik a Szovjetúnió és vele együtt a csatlós országok kommunista rezsimjei is.

1989-ben ismét az elsők között, immár harmadjára és véglegesen hazatér. Ujjongva fogadják, az ifjúság melyhez szíve szerint mindig is tartozott ünnepli. Az emigrációban az egyik legnagyobb szívfájdalma a honvágy mellett az volt, hogy több idegennyelvű könyve jelenhetett meg mint magyar. Nekilát termetes, élményekkel teli életműve rendezésének, fordításának. Sorra jellennek meg a magyar nyelvű kötetei. Kitűntetik Kossuth-díjjal, Budapest díszpolgárává választják, megkapja a Pulitzer- és az Aranytoll-díjakat is.
​
2002-ben feleségül veszi Kovács Fannyt, 65 évnyi korkülönbség ellenére aki haláláig kitart mellette.
​
2006-ban éri utól a halál budapesti lakásán 98 évesen. A költőink között ilyen matuzsálemi életkor még senkinek sem adatott meg. Életútja, fennmaradt művei, emlékezete intő példa minden időkön át: hóbort, divat, fajtéboly és rögeszme, állami üldöztetés, kiátkozás és kiközösítés mit sem ér – a művészet örök.
 
“Se elnök úr, se elvtárs,
se méltóság, se felség –
egy tekintélyt fogadtam
csak el: a magyar nyelvét.”





2019














​

 

Szilágyi Zsuzsanna
​BORBÁNDI GYULA ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

​

Az 1948 és 1953 közötti időszak a Magyarországon belüli féktelen terror időszakként ismert. Az ekkori vezető, Rákosi Mátyás hatalomrajutását követően szovjet mintára alakította az államot. Ez jelentett új alkotmányt, új államcímert illetve kezdetét vette egy rendőrállam kiépülése mely a terror korszakát vonta magával. Ezt a korszakot jellemezte a táborokba deportálás, kivégzés, pártokon belüli ellenzék pusztítása, a besúgók fontos szerepe továbbá a lakosság nyomorba taszítása. Minden második ember ellen valamilyen formájú vádat emeltek, sokakat vontak rendőri őrizetbe, börtönöztek be vagy telepítettek ki. Eme szörnyű évtizedek alatt sokan az értelmiségiek közül is egyetlen megoldásként az országból való ideiglenes elmenekülést látták. Dolgozatomban Borbándi Gyula életrajzát fogom bemutatni, akinek társaihoz hasonlóan el kellett hagyni Magyarországot, de aki sosem feledkezett meg hazájáról, mindvégig ő érte tevékenykedett, majd amint lehetett újra hazatért.
 
Borbándi Gyula, Széchenyi-díjas író és irodalomtörténész, 1919. szeptember 24-én született, szegény sorsú családban. Szülei a trianoni békediktátum után kénytelenek elmenekülni a Felvidékről, végül Budapesten lelnek otthonra. Tehetséges gyermekük taníttatásáért minden áldozatra készek. Borbándi 1938-ban, sikeres érettségi vizsgáját követően, felvételt nyer a budapesti királyi magyar Pázmány Péter Tudományegyetem jog – és államtudományi karára. Egyeteme mellett munkát vállal a magyar királyi Postatakarékpénztár budapesti központjában. Eszménye a keresztény erkölcsi alapokon álló, a szeretetszolgálatot széles körben gyakorló és a magyar szellemi örökséget megőrizni és továbbadni képes társadalom volt, melynek megvalósításáért mindvégig harcol és munkálkodik mint az országos Széchenyi  Szövetség tagja, majd később vezetőjeként. 1939. tavaszán részt vesz a parasztság helyzetét és problémáit kutató vizsgálatban az Ormányságban. 1942. nyarán, egyetemi tanulmányai befejeztével, államtudományi doktorátust szerez. Minisztériumi tisztviselő lesz a Vallás – és Közoktatási Minisztériumban. Ugyanakkor kéthetes körutazást tesz Erdélyben, majd ősszel bevonul sorkatonai szolgálata kitöltésére Zilahra. 1944. áprilisában Ukrajnába vezénylik, itt kerül először a frontra. Augusztusban magyar bronz vitézségi éremmel tűntették ki „az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért”. 1945. márciusában a szibériai Leobsehützben megsebesül és hadikorházba kerül, ahonnan nem sokkal utánna megszökik és kalandos úton, gyalogosan, augusztus 24-én érkezik haza családjához Budapestre. Ekkor kezdi el a Vallás – és Közoktatási Minisztériumban köztisztviselői munkáját. Csatlakozik a Nemzeti Parasztpárthoz, a VI. kerületi szervezet tagja, majd titkára lesz. A párton belül Kovács Imre politikai elképzeléseit támogatja. 1947-ben, amikor Kovács Imre kilép a Parasztpártból, Borbándi nem követi őt a Független Magyar Demokrata Pártba, hanem a parasztpárt tagja marad.
 
Betöltött szerepe miatt 1949-ben, a kommunista politikai fordulat idején kénytelen januárban ő is elhagyni az országot sok más kiváló társa, példaképe oldalán és Nyugatra, a svájci Zürichbe menekül. Hazájában ugyanis nem menekülhetett volna a politikai üldöztetések és a súlyos börtönbüntetések elől. A menekülést követően azonban élete nem vált egyszerübbé. Első éveiben fizikai munkával kellett megkeresnie kenyerét. Különböző svájci üdülőhelyeken vállal szállodai alkalmazotti munkát, mely saját nehézségeit hozta magával. Tehetsége és szellemi igényessége azonban előbb-utóbb teret talált magának. 1950-ben ő is részt vesz a Látóhatár című emigráció folyóirat első számának elkészítésében. Eme folyóirat fontos szerepet tölt be életében hosszú évekig, ugyanis a folyóirat szerkesztője majd főszerkesztője lesz. Egy folyóirat melyben megjelenik első írása „A hazug messiás” címmel, melyben Wilhelm Röpke egyik tanúlmányát mutatja be, melyben Röpke azt elemzi, hogy azonosulhatnak tudósok, értelmiségiek a kommunizmus eszméjével. Továbbá egy folyóirat melynek segítségével létrehozzák a nyugat – európai magyar emigráció egyik szellemi központját.
 
1951. augusztusától az ezen években megalakuló és elterjedő Szabad Európa Rádió munkatársává válik. A Látóhatár majd későbbiekben az Új Látóhatár néven továbbműkődő folyóirat illetve a Szabad Európa Rádiónál való munkássága töltik be száműzött éveinek nagy részét.
 
1952. tavaszán Borbándi Gyula Amerikába utazott, hogy bevándorlási papírokhoz juthasson, hiszen mindaddig svájci menekültpapírokkal rendelkezett, útlevele nem volt. Március 4-én visszaérkezett Münchenbe, ekkorra már mint amerikai bevándorolt. A Látóhatár szerkesztői között kitört vitában Borsos Sándorral szemben Vámos Imre pártjára állt. Amikor a Látóhatár áttér a stencilezéses eljárásról a nyomdai előállításra, Borbándi Gyula már a lap főmunkatársaként munkálkodik. 1954. áprilisában ismét Amerikába utazik és találkozik Jószi Oszkárral, melynek gondolatai és véleménye nagy hatást gyakorolnak történelemszemléletére. 1955-ben egy teljes Látóhatár számot szenteltek Jószi 80. születésnapjának tiszteletére.
 
A Látóhatárban megjelent Kovács Imre „Kijózanult emigráció” és Borbándi Gyula „Az emigráns politika új útjai” című írásai komoly feszültséget okoztak mind a magyar emigráció, mind a Szabad Európa Rádió vezetőségének körében. Borbándi arról értekezik, hogy a nagyhatalmak nem fognak a kelet – európai népek szabadságáért háborút indítani, tehát az emigrációnak változtatnia kell felfogásán és a belső ellenállás hadoszlopait kell erősítenie. Borbándit felelősségre vonják a Rádiónál, de különösebb szankciók nélkül lezárják az ügyet. A Látóhatárban széles körű vita bontakozik ki az emigráció szerepéről és feladatáról.
 
1956. októberében, a felkelés napjaiban szinte folyamatosan a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében tartózkodik, kommentárokat, híreket szerkeszt. Azok közé tartozik, akik nem értenek egyet az amerikai állásponttal, Nagy Imre szerepével és a szabadságharc eszkalálódását előmozdító programjával kapcsolatban. Bécsbe utazik, hogy első kézből tájékozodjon a menekültek körében a magyarországi fejleményekről. A Szabad Európa Rádió müncheni központjában ő szerkeszti a Melbourne-i olimpiáról szóló műsorokat, ezáltal a sportrovat munkatársa is, majd késöbb a többi olimpiáról is tudósít.
 
A Szabad Európa Rádióban sem zökkenőmentesek az évek. 1957-ben 13 munkatársat bocsájtanak el a Rádió magyar osztályáról. Borbándi is köztük van, azonban őt a német munkajogi törvény megvédi az elbocsájtástól.
 
Az 1958-as évet tekinthetjük a megprobáltatások és változások évének is, amik azonban mind egy fényesebb jövő fele vezettek Borbándi számára. Útlevelének meghosszabbítása céljából 1958. tavaszán Amerikába utazik, ám visszatérése során nehezen kapja meg a német vízumát. Ennek oka csupán folytatása a már előbbi eseményeknek, ez az utolsó jelzés  a Rádió magyar osztályának vezetősége részéről, akik megprobálták  Borbándit minél inkább kiszorítani a munkatársi köréből. Ugyanezen év nyarán kettészakad a Látóhatár szekresztősége. „Új Látóhatár” címmel indít Borbándi új folyóiratot Molnár Józseffel. Tagjává válik a „Magyar Írok Szövetsége Külföldön” elnevezésű szervezet választmányának. A Rádió magyar adásának szerkesztőségében fő feladata lesz az irodalmi műsorok gondozása.
 
1961-ben személyesen találkozik Habsburg Ottóval, akiről kiderül, hogy az Új Látóhatárt ismeri és magas színvonalú folyóiratnak tartja. 1962-ben az Európai Íróközösség Firenzében rendezett kongresszusán találkozik Illyés Gyulával, Váci Mihállyal, Passuth Lászlóval és Tolnai Gábórral, akik a magyar iródelegáció tagjaiként vannak jelen a kongresszuson. 1961-ben már kezdetét veszi egyesek hazatérése Magyarországra mint Vámos Imre és Horváth Béla. Ez az évszám fontos Borbándiék lapjának, az Új Látóhatárnak is, hiszen ez a lap marad fenn egyedüliként a nyugati magyar irodalom és a közéleti lapok között. A tőlük levált Látóhatárnak életben tartása azonban sikertelennek bizonyul. Az Új Látóhatárnak Borbándi Gyula és Molnár József maradnak meg egyetlen életben tartói és az 1989. őszén való, közös megeggyezésen alapuló megszünéséig mindvégig kitartanak mellette, folyamatosan megjelentetik. Szerkesztője Borbándi, kiadója pedig Molnár maradnak.
 
1966-ban megjelenik a „Tanulmányok a magyar forradalomról” című kötet, melyet Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztenek. A Rádiónál is megerősödik pozíciója, az Új Látóhatár pedig a legnépszerűbb és legismertebb magyar folyóirattá válik az emigrációban. Borbándi emellett lelkesen támogatja Püspöki Sándort, aki azért harcol, hogy Amerikában újraélessze a Magyarországon betíltott könyvkiadó vállalkozását.
 
1969-ben az Új Látóhatárban „Magánbeszéd a párbeszédről” címmel hosszú tanulmányt közöl az emigrációban élő és a hazai magyarok közötti párbeszédről. A párbeszéd a kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen és elfogadáson alapul. 1972-ben elkészül első könyve kéziratával, a „Der ungarische Popolizmus” című kötettel. A nagyar népi mozgalom történetét német nyelven írja meg mivel elsősorban az idegen nyelvű olvasóknak szánja művét. 1978-ban elküldi kötetét Budapestre, Bibó Istvánnak, aki elemzi a kötetet és megjegyzéseket fűz hozzá. A sors furcsa véletlene, hogy Borbándi volt az ügyeletes szerkesztő azon a reggelen, amikor a Vatikán bejelenti I. János pápa halálhírét, valamint Kennedy, amerikai elnök meggyilkolásának híre is stúdióban, élő adás keretében érte. Neki kellett az eseményeket órákon keresztül kommentálnia. Irodalmi, irodalomtörténeti és szerkesztői munkája mellett rádiószerkesztőként is kiváló teljesítménye volt.
 
1972-ben Borbándit már másodjára kérik fel helyettes igazgatónak a Szabad Európa Rádióhoz, ez alkalommal azonban, hosszú töprengés után elválallja a poszt betöltését. A Szabad Európa Rádiónál dolgozik egész 1984. őszéig.
 
1983. áprilisában, három éves egyeztetés után, megjelenik a New-York-i Püspöki Kiadó gondozásában a „Magyar népi mozgalom” című könyve. Ez volt az első olyan átfogó mű, amely a magyar népi mozgalom több évtizedes harcát a demokratikus Magyarország megteremtéséért kellő objektivitással mutatja be. Végül 1985. őszén az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában, Bernben megjelenik a „Magyar Emigráció életrajza 1945-1985” című kötete.
 
1989-et követően évente többször jár Magyarországon. A budapesti lapok, folyóiratok rendszeresen közlik írásait, szerkesztőségi tagja lesz a „Hitel” folyóiratnak, az újrainduló „Magyar Szemle” szerkesztőbizottságának. Számtalan előadást tart a fővárosban és vidéken. Elismerések tucatja kíséri további éveit, miközben aktív tagja marad az emigráns irodalmi, közéleti rendezvényeknek is. Végül 2009-ben házasságot köt Juhász Olgával és végérvényesen visszaköltözik Magyarországra. Borbándi Gyula 2014. július 23-án , rövid lefolyású megbetegedést követően, 94 évesen családja körében hunyt el.
 
Borbándi Gyula hosszú időn keresztül iránytűként szolgált a nyugati magyarság számára. Tettei és döntései példaképként szolgálnak a magyarság számára és tükrözik azt, hogy mindvégig hű maradt hazájához, sosem feledkezett meg vagy mondott le róla. Létrehozta a magyarság szinte páratlan folyóiratát, mely mellett az utolsó pillanatig kitartott és melyről a nehéz időkben sem mondott le, mindvégig szem előtt tartva a nyugati magyarság érdekeit. Nem csak szerkesztőként hanem szerzőként is megállta helyét, alázatossággal és odaadással írta meg cikkeit és műveit. „A magyar emigráció életrajza” című kötete által felejthetetlenné tette ezt az időszakot a magyarság számára, továbbá elérte azt, hogy a jövő generációi is teljes egésszében megismerhessék a magyarok történelmének eme részét és ezáltal tanuljanak belőle. Borbándi éveken keresztül kemény küzdelmet folytatott a magyarságért. Társai oldalán, fáradságos utat tett meg mindazért, hogy a magyar népet újra szabadnak és gondtalannak tudhassa. Dolgozatomat a következő, fontos idézettel szeretném zárni: „emberként...csak annak a nemzetnek a fiaként tudunk élni, amelybe beleszülettünk vagy amelyhez önként csatlakoztunk, vállalva a véle való sorsközösséget.” „és fáradhatatlan munkával szolgálva a gyarapodását.”. Az alábbi idézet választ ad Borbándi Gyula magyar nemzetért tett fáradozásaira és a számüzött évek alatt hazája mellett való kitartására.





2019














​

 

Tor Evelin
SZÁSZ ENDRE

​

​Szász Endre, becenevén Szász Bandi magyar Munkácsy- díjjal rendelkező grafikus, festőművész, könyvillusztrátor, aki elbűvőlően színes egyéniségével és villámgyors alkotói készségével, merészségével bűvölte el a körülötte levő embereket.Szász Endrét a legismertebb mai magyar festőként tartják számon külföldön.

​

Székelyföldön szültetett, Csíkszeredában,  1926 január 7-én.Apja sebész volt, fiát ugyancsak orvosi pályára szánta, ám már gyermekkorában megmutatkozott kitűnő tehetsége, készsége a rajzoláshoz, festéshez. Marosvásárhelyen érettségizett,  művészeti tanulmányait is itt kezdte.Legelső mestere Bordy András volt, de Erdély akkori nagy szellemi vezetői, Kós Károly, Szolnai Sándor és Nagy Imre is felismerték tehetségét és hozzájárultak pályakezdéséhez.1946-ban átment Magyarországra és a budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol Szőnyi István tanítványa lett, de ott nehezen viselte a politikai légkört és az iskolai kötöttséget, ezért abbahagyta tanulmányait.Majd 1951-től kezdve közel tíz évig foglalkozott könyvillusztrációkkal. Eközben kialakított egy jellegzetes, sajátos hidegtűvel készült rézkarc technikát, amivel első sikeres grafikai alkotásait készítette.A 60-as években egyre többet kezdett el foglalkozni festészettel.

Dekorációs szakemberként is kezdett tevékenyedni, de 1950-ben fegyverrejtegetés koholt vádjával tíz év börtönre ítélték, és egy évet töltött el a rácsok mögött.Mindezek után a nemzeti Dekorációs Vállalatnál talált munkát, itt egyik különös feladata volt 1951--ben, hogy egy magas rangú kínai vezető tiszteletére kellett dekorálnia a Puskin mozi különtermét a két nagy nemzeti költő, Petőfi és Puskin barátságának témájával.Szász megoldotta annak ellenére, hogy eme barátság megkérdőjelezhető, hiszen Petőfi csupán 14 éves volt, amikor Puskin meghalt.1956-ban az épület egy része elpusztult,a freskó megsemmisült.1951 és 1960 között több mint hatszáz könyvet illusztrált, alkotásaiban a már említett rézkarc-technikát használta, vonalrajzai a mai napig meghatározóak a hazai könyvilusztrálás világában.

A hatvanas években a Filmgyárban dolgozott dekoratőrként és díszlettervezőként, közben festett is, és egyre több díjat kapott -köztük Munkácsy díjat is- illetve egyre ismertebbé vált.Ehhez nagyban hozzájárult, hogy az 1968-tól kiadott Szász Endre szürrealisztikus elemeit tartalmazó festményeivel illusztrált  Medicor naptárak óriási sikernek örvendtek, sokan kivágták és bekeretezték a képeket, és mint műalkotást,a falkra akasztották őket.Egyik leghíresebb filmes munkkája, hogy díszlet és látványtervezője volt az 1968-ban készült Egri csillagoknak-egy rövid jelenet erejéig még fel is tűnik a filmben festő szerepben.Ebben az időben ismerkedett meg az Omega együttes tagjaival, a grafikusművész tervezte az 1970-es Éjszakai országúton című lemez borítóját.Közös szemléletmódjuk is összekovácsolta őket, miszerint a befogadói élményt növeli, ha társművészeteket egyesítenek.

Nagyon sok közéleti ember portréját készítette el, festészetében a nagyhatású klasszikus mesterek technikájából inspirálódott, sajátosan egyedi, figuratív stílusban használta fel a szimbolizmus és a szürrealizmus elemeit.Szász Endre a következő képpen nyilatkozott  a művészetről: ,,Értelmetlen dolognak tartom, hogy a művész hozzá nem férhető, meg nem érthető alkotásokra törekedjen a modernség, újszerűség ürügye alatt.A műalkotások lényege az állandóság.A természet olyan alaptörvényei a témai minden képnek , amik már akkor is voltak, amikor az ember még nem volt, és lesznek akkor is, amikor már rég nem lesz ember...''.

1970-től Torontóban, majd 1974-től Los Angelesben élt, itt lett világhírű.A világ több nagyvárosában szervezett kiállításokon csodálhatták meg a művészetkedvelők  egyedi motívumait, karakteres, allegórikus fejdíszeket viselő női alakokkal díszített porcelánjait, ékszereit, kristályait.Óriási hírnévre, népszerűségre tett szert és nagyon sok pénzt keresett.Ennek köszönhetően a saját maga által kikevert színű Rolls Roys autójával járta a világot.Gazdagsága és hírneve ellenére, a teljes boldogságot csak is a munka hozta meg számára.

Majdnem húsz év után tért vissza végleg Magyarországra, mivel mesteri iskolát szeretett volna létrehozni az itthoni tehetséges fiataloknak.A Hollóházi Porcelángyár stúdiójának megalapításával tervének egy részét meg is valósította, itt születtek meg a világviszonylatban is egyedülálló falképei. Ötven ''porcelánfalat'' készített, de különleges színű, formájú és alakú porcelántárgyakat, vázákat és dísztárgyakat is készített.A hatalmas porcelán faliképek megalkotásakor  a nyers, öt miliméter vastagságú porcelánra szórópisztollyal fújta rá a festéket, majd azután gondosan égette ki nagy pontossággal és odafigyeléssel a lapokat.Igy készült el a Győri Nemzeti Színház előcsarnokának arany-fehér porcelánfala, a Miskolci Egyetem aulájának faliképe, a kaposvári kormányhivatal Somogy múltját és jelenét bemutató, több mint száz darabból álló porcelánkép-sorozata.Ezt követően Sopronba költözött, majd kaposvári kötődése miatt -anyai ágú nagyszüleinek köszönhetően- a megyeszékhelyhez közeli Várdán telepedett le, az általa felújított kastélyban telepedett le és ott is alkotott.Ami a munkát illeti, nagyon lelkes volt, hiszen otthonában éveken át szervezett képzőművészeti tábort fiataloknak.
 
Ami a munkaprogramját illeti, sajátos életstílust folytatott.Sokat, és mindig azonos napi program szerint dolgozott: délután vendégeket fogadott és kávézott, mindig este állt neki festeni.Szinte minden  éjjelét a festészetnek szentelte, munka közben cigarettázott és erős teákat iszogatott, hajnalban került ágyba és délig aludt.Alkotókedve töretlen volt,  nem csupán rajzolt és festett, hanem bútorokat, ékszereket is tervezett.

​Véleménye szerint értelmetlen dolog, ha egy művész szándékosan alkot nehezen hozzáférhető, meg nem érthető műveket a modernség és újszerűség kedvéért.Szerinte egy alkotás akkor lesz igazi műalkotás, ha emberszíveket mozdít meg, nem csupán megalkotják és aláírják. Nehéz feladatnak tartja saját nívójának megtartását és egyben a nagyközönségnek is  hozzáférhető művek megalkotását.Vallomása szerint a stílus csupán egy nyelv, és minden közösség más és más nyelven beszél,ezért törekszik arra, hogy minnél több közösség nyelvén ,,megszólalhasson''. Művészetének egyediségével és újszerűségével új stílust teremtett a magyar képzőművészet világában, boldogan mutatta bravúrjait, bár látványos sikerei heves vitákat váltottak ki a művészettörténészek körében.

Szász Endre televíziós szerepléseinek köszönhetően vált még ismertebbé országszerte.A tévében tartott "élő show-k" révén, a studióban csupán öt perc leforgása alatt tökéletes képet festett.

Ami a magánéletét illeti, számtalanszor kényszerült újrakezdeni életét.Ötször nősült meg, második házasságából egy fia született.Hollóházán ismerte meg Hajdú Katalint, későbbi feleségét, aki nem csak tehetséges tanítványa volt, hanem élete végéig hűséges társa maradt, és halála után szellemi-tárgyi hagyatékait gondozza.Nyolcadik infarktusa után őssejt beültetésen esett át egy frankfurti klinikán, de sajnos állapota nem javult. 2003.augusztus 18-án, 77 éves korában szívelégtelenségben hunyt el a Somogy megyei Mosdós szívszanatóriumban.

A magyar képzőművészet egyik legkülönösebb, legerőteljesebb egyéniségének művészetét 1965-ben Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el. Művészi életútja elismeréseként 1992-ben megkapta a  Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, majd 2003-ban a Magyar Köztársasági érdemrend középkeresztjét.A nevét viselő egyesület 2001-ben emlékmúzeúmot nyitott utolsó lakhelyén, a várdai kúriában, ahol múzeumi sétára nyílik lehetőség.

A hazai kiállítások mellett szinte az egész világon voltak kiállításai Európától (Berlin, Bécs, Párizs) Észak- és Dél-Amerikáig (Torontó, New York, Mexikóváros), a Közel-Keleten és Japánban is.1963-ban részt vett a Velencei Biennálén.Munkássága hatalmas elismerésnek örvendett külföldön is, 1964-ben egyik illusztrációja bekerült Londonban a 20.század legszebb harminc könyve közé.

Szász Endre munkáiból 2000-ben kötet jelent meg Szász-ország címmel, több könyv, portréfilm is megörökítette életútját, alkotói tevékenységét.
​
2005-ben Csíkszeredában, 2006-ban Kaposvárott  avatták fel emléktábláját.





BIBLIOGRÁFIA
 
1. Seregélyi György- Magyar festők és grafikusok adattára, Szeged, 1988
2. www.mandadb.hu
3. www.cultura.hu





2019














​