Kiss Endre József
A MI PETŐFINK
Debrecen, Magyarország
PETŐFI SÁNDOR kultusza már életében elkezdődik, pedig még nem ismeri mindenki: - rajongói tábora van, dalai szájról-szájra terjednek, bátor szókimondásáért sokan becsülik. Személyes kapcsolatai nem mentesek a konfliktusoktól, pályája ellentmondásokkal tele, remélt jövendője szép, de bizonytalan, hiszen mindent egy lapra tesz fel: a nemzeti szabadság kivívására.
Szavai és tettei fedik egymást, rejtélyes, de hiteles sorsa aláhúzza a magyarok igazságát világgá kiáltó üzenetét. Amit eszményként meghirdetett, azt a maga személyében meg is valósította: - egyik ritka példája a jó értelemben vett önmegvalósításnak. Életművében a magyar sorskérdések sűrűsödnek, s aki vele foglalkozik - akár csak olvassa, szavalja verseit - akaratlanul állást foglal a nemzeti sorskérdésekről is, éppúgy, mint pl. az egyetemes igazságról vagy a nemzeti szabadságról. Az a benyomás, hogy olvasói számára a maga kérdésekkel teli sorsa a nemzet misztikus sorsát testesíti meg, máig nem halványodott el, sőt, talán erősödött.
Érdekes idegen nyelvű fordításban olvasni a verseit: mindig más és más oldalról tekinthetünk rá. Német, angol, francia, olasz nyelven a versei azonban egy középszerű 19. századi költő alkotásai, aki nyugaton csupán azért felkapott, mert besorolhatják a maguk forradalmár, szabadságszerető költőik közé. A lángelme viszont azoknak mutatkozik meg, akik magyarul olvassák, sőt, Petőfi megértéséhez nem elég a nyelvismeret, szükséges hozzá a magyar gondolkodás, a magyar szellem ismerete. Aki tőle tanul, versein nevelkedik, az a magyarságában erősödik. Nem véletlen, hogy amikor a magyarságot emlegetik, legtöbbször Petőfit is idézik a maga tudatos vállalásával - "Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én..."(Élet vagy halál!) - amivel egyszer s mindenkorra felülírja a genetikai hovatartozás elsőbbségét.
Szinte minden korszak megpróbálta a maga igazolására felhasználni Petőfit: - sorra születtek a jobboldali, a konzervatív, a baloldali, a szocialista, a kapitalista, a liberális interpretációi. Mindegyiket megítélte az idő: egyik hazug korszak sem tudta hosszú távon kisajátítani az igazság prófétai hirdetőjének munkásságát, belebuktak ezekbe a kísérletekbe, egyszerűen azért, mert az igazság rendre leleplezte és megítélte a hazugságot.
Kultuszának eredeti és leghatékonyabb művelője maga Petőfi: mindaz, amit ő maga művel verseivel, prózájával, életpéldájával valamennyi vele találkozó nemzedékben mind a mai napig. Kultuszhelye sok van és nem baj az, ha még több lesz. Mert – ahogy Kányádi Sándor mondotta – Petőfi akkora költő, hogy nyugodtan lehetne sírja akár minden faluban.
Emlékhelyi szép számmal akadnak mindenütt, ahol megfordult, nem beszélve a róla elnevezett iskolákról, intézményekről, de települést, hidat, rádiót, újságot, könyvtárat, múzeumot neveztek el Petőfiről, sőt még egy újonnan fölfedezett kisbolygónak is nevet adott. De hol van a sírja ? A szabadságharc leveréséből és a megtorlásokból magához térő társadalom egyre gyakrabban teszi föl ezt a kérdést 1849 után, mert érzékeli, hogy a világirodalomban szinte egyedül számon tartott költő, aki naggyá tette a magyarságot, vajon nem érdemli-e meg a végtisztesség méltó megadását?
Az egykori barátoknak a legsürgősebb. Arany János adja a legszebblírai fogalmazását ennek az igénynek: "...S hazám leányi közt nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené?" (1851) Évtizedek múltán is hangot ad ennek a lelkiismereti kérdésnek a verseiben.
A másik barát - Pákh Albert - a lapjában közli a Petőfi eltűnéséről szóló emlékezéseket, így indokolva. "Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot, s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk...Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg? (1860)
Jókai Mór - úgy is, mint később a Petőfi Társaság elnöke - mindent megmozgat, hogy nyomozzanak Petőfi után, s ez ügyben képviselői interpellációra kerül sor, Andrássy Gyula miniszterként az orosz cárhoz fordul: engedjék haza a magyar hadifoglyokat, de nem járnak sikerrel. Jókai hosszú, verses elmélkedésben vívódik azon, hogy él-e még valahol Szibériában; megmaradt-e a hányattatásai után annak a Petőfinek, akinek ismerték; milyenek lehetnek a hétköznapjai a száműzetésben; hogyan viseli a rabságot az, aki a szabadság vallását gyakorolta; hogyan dolgozza fel a különbséget a hazája s az ottani világ között; hogyan büntethetik szökési kísérletért; mi lenne, ha visszatérne - ha vele minden kezdődne elölről (ide értve a forradalmat és szabadságharcot); mit szólna egykori hazájához, s mit szólnának hozzá az itthoniak? (Petőfi haláláról. 1877)
Tudjuk, hogy már a szabadságharc alatt kivégezték volna, ha elfogják, nem beszélve az 1849-es megtorlások időszakáról. A titkosrendőrség még az 1850-es évek közepén is nyomoz utána az ál-Petőfik felbukkanása kapcsán, tehát hazatérnie semmiképpen sem lehetett. Ahogyan nem találták meg a segesvári csatatéren, ugyanúgy nem leltek nyomára az emigrációs magyarok között külföldön. Az osztrák - orosz titkos egyezményről pedig - mely szerint a magyar politikai foglyokat olyan messzire viszik Szibériába, ahonnan gyakorlatilag lehetetlen a visszatérés - a közvélemény semmit sem tudhatott.
Mivel a Petőfi - kérdés mindig politikai feszültséget gerjesztett, Jókai után már a Petőfi Társaság hivatalosai is a hatalomhoz igazodtak, s hallgatólagosan a Bécstől várt támogatás reményében a csatában elesett hősi halott verzióját sulykolták mondván: "...ne zavarjuk fel az emberek lelkét újabb dolgokkal." Azóta is megmaradtak ezen a vonalon: - ők is művelői a Petőfi - kultusznak, de nem foglalkoznak a szellemiségével, nem érdekli őket a történeti igazság sem, így az sem, hogy az életének végét kutassák, a sírját megtalálják, s a kegyeletadás tekintetében csak közvetett helyszínekre szorítkoznak, utóbb született verseit sem vizsgálják. Rájuk tehát nem lehetett számítani akkor, amikor a költő fogságáról, utóéletéről a messzi száműzetésben egyre sokasodtak a tanúságtételek. De nem lehetett rájuk számítani a valódi Petőfi - kultusz bemutatásában sem. Erről Móricz Zsigmond leleplezően így nyilatkozott: "A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi - Házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé." (Ha Petőfi élne)
A kegyeletadás adóssága nemcsak a barátait, az ismerőseinek a szűk körét foglalkoztatta, hanem az egész nemzetét. Volt ennek három nagyobb hulláma, de azt kimondhatjuk, hogy negyed századonként a hatalommal szemben folyamatosan jelentkezett a nemzet igénye, amit próbáltak elhallgatni, kikerülni, mégis, mindig a felszínre tört. A nemzeti önismeretünk okán is beszélnünk kell erről, mert fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a magyarság a hatalom elnyomása és a neki pótcselekvésként odadobott, hivatalosított emlék-kultusz ellenére sem feledte sohasem, hogy valójában mivel tartozik legnagyobb költőjének?
A Petőfi életművet az elsők között feldolgozó irodalmi műhelyek hangot adtak ezeknek a kérdéseknek, így a kolozsvári egyetem bölcsész tanárai: Meltzl Hugo a költői életművet külföldön - német, angol, francia, olasz fordításban - itthon pedig publikációiban (Petőfi Múzeum, Petőfi Almanach, Petofiana ) ismertető professzor, vagy Csernátoni Varga Gyula az Erdélyi Irodalmi Társaság titkára, aki félszáz cikket ír Petőfiről és többen, mások. Talán a Bécstől és Pest-Budától való nagyobb távolság is lehetett az oka annak, hogy fesztelenül tárgyaltak a költő szibériai éveiről is. Cselekvő kutatóját megkülönböztethetjük ennek az ügynek a kolozsvári születésű görgény-szentimrei Berzenczey László személyében, aki Kossuth Lajos közeli munkatársa, s az emigrációból hazatérve marosvásárhelyi képviselő, majd a magyar őshazát kutatva Ázsiában, eljutott Szibériába is.
Ez a nyitott kérdés egyáltalán nem az egyetlen a költő életét és művét tekintve. Mert bár több könyvtárnyi kötetet írtak életművéről, s a szakma is elismeri, hogy igazán korszerű Petőfi-monográfiával nem rendelkezünk és amikor rákérdezünk a származására anyai és apai ágon, a születési idejére és helyére, a nemesi rendhez vagy az evangélikus felekezethez tartozására - nem beszélve eltűnésének körülményeiről vagy a szibériai verseiről – mindegyik kérdésre többféle választ kaphatunk. A szakmának nem sikerült ezekkel megbirkóznia 170 év alatt sem.
A legjelentősebb forrás a számunkra szerintem Petőfi Sándorné Szendrey Júlia. Ő járja be elsőként a segesvári csatateret és érdeklődik az emigrációs közösségek iránt, mert kijelenti, hogy "...nem halhatott meg, mert éreztem volna." Hatalmas nyomás alatt, kényszerpályán mozog az élete. Eldobja az özvegyi fátyolt, mert nem tehet mást, de a korabeli közvélemény ezt nem érti meg és elítéli. A bécsi titkosrendőrség jelentése szerint viszont csak azért ment férjhez, hogy elterelje a hatóság figyelmét az élő Petőfiről. Írásba adja, hogy Petőfit halottnak tudja, de apjának megírja levélben, hogy ezt csupán a bécsi kamarilla nyomására teszi és meggyőződése, hogy a költő él.
Tudjuk, hogy Petőfi szibériai évei alatt és a halálát követően egyaránt érkeztek tőle Magyarországra üzenetek, anyagok, versek és ki tudja, mi minden még? Hivatalos kommunikálásról nem lehetett szó, mert mindenki tudta, hogy a titkosrendőrség figyeli a családját, barátait, s a leveleiket felbontják. Megismerve Júlia levelezését, naplóját, kitűnő verseit, az a meggyőződésem alakult ki, hogy létezett Petőfi és Júlia között valamilyen titkos kapcsolat 1949 után. A szibériai verseket és sorsot ismerve megdöbbentő gondolati párhuzamokra és titkos párbeszédre bukkanhatunk, amit nehéz pusztán női megérzéssel, gondolatolvasással, vagy valamiféle telepátiával magyarázni. Bízom abban, hogy a további kutatás szerencsés esetben meg fogja találni a megoldását ennek a sajátos, lelki kapcsolatnak és még teljesebb lehet a kettejük utóéletéről alkotott képünk.
A nemzet virulens korszakaiban tehát mindig jobban érvényesült a népi igény Petőfi sírjának megtalálására, maradványainak hazahozatalára, a nemzeti kegyelet központi helyének megteremtésére. A megtalálás mellett a hazahozatal is hangsúlyt kapott. Talán ugyanazért, amiért egy székely család a messze földön meghalt és eltemetett fiának a hazahozatalát indokolja Nyírő József elbeszélésében: "...Másképpen esik a sírban nyugvás, ha az embernek hazai szóval vetik meg a feje alját." (Az én népem) A temetőbe járás és kegyeletadás egyfajta mély összetartozásnak a kifejezője. Vajon kinek áll az érdekében az, hogy ennek az összetartozásának, kapcsolat-erősítésnek a magyarság soha ne adhasson kifejezést és ne lehessen ennek a részese?
Az 1940-es években expedíció készül Petőfi hamvainak hazahozatalára a pesti főpolgármester és országgyűlési képviselők támogatásával, a világháború azonban meghiúsítja törekvéseiket. Amit addig sohasem sikerült azt azonban az ún. "rendszerváltás" hajnalán (1990) - amikor még a többség nem tudta, hogy a szabadságunk milyen természetű és meddig terjedhet - megcselekedték. Feltárták és elhozták Petőfi maradványait, de az újratemetés, a nemzeti végtisztesség, az országos emlékhely létrehozása megfeneklett. Ekkor a Magyarok Világszövetsége magáévá tette ennek a programját. S, hogy azóta mi történt, azt követhetjük tovább a MVSZ Petőfi Intézete vezetőjének a vetített képes előadás során.
Kolozsvár, 2019. május 8.
Szavai és tettei fedik egymást, rejtélyes, de hiteles sorsa aláhúzza a magyarok igazságát világgá kiáltó üzenetét. Amit eszményként meghirdetett, azt a maga személyében meg is valósította: - egyik ritka példája a jó értelemben vett önmegvalósításnak. Életművében a magyar sorskérdések sűrűsödnek, s aki vele foglalkozik - akár csak olvassa, szavalja verseit - akaratlanul állást foglal a nemzeti sorskérdésekről is, éppúgy, mint pl. az egyetemes igazságról vagy a nemzeti szabadságról. Az a benyomás, hogy olvasói számára a maga kérdésekkel teli sorsa a nemzet misztikus sorsát testesíti meg, máig nem halványodott el, sőt, talán erősödött.
Érdekes idegen nyelvű fordításban olvasni a verseit: mindig más és más oldalról tekinthetünk rá. Német, angol, francia, olasz nyelven a versei azonban egy középszerű 19. századi költő alkotásai, aki nyugaton csupán azért felkapott, mert besorolhatják a maguk forradalmár, szabadságszerető költőik közé. A lángelme viszont azoknak mutatkozik meg, akik magyarul olvassák, sőt, Petőfi megértéséhez nem elég a nyelvismeret, szükséges hozzá a magyar gondolkodás, a magyar szellem ismerete. Aki tőle tanul, versein nevelkedik, az a magyarságában erősödik. Nem véletlen, hogy amikor a magyarságot emlegetik, legtöbbször Petőfit is idézik a maga tudatos vállalásával - "Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én..."(Élet vagy halál!) - amivel egyszer s mindenkorra felülírja a genetikai hovatartozás elsőbbségét.
Szinte minden korszak megpróbálta a maga igazolására felhasználni Petőfit: - sorra születtek a jobboldali, a konzervatív, a baloldali, a szocialista, a kapitalista, a liberális interpretációi. Mindegyiket megítélte az idő: egyik hazug korszak sem tudta hosszú távon kisajátítani az igazság prófétai hirdetőjének munkásságát, belebuktak ezekbe a kísérletekbe, egyszerűen azért, mert az igazság rendre leleplezte és megítélte a hazugságot.
Kultuszának eredeti és leghatékonyabb művelője maga Petőfi: mindaz, amit ő maga művel verseivel, prózájával, életpéldájával valamennyi vele találkozó nemzedékben mind a mai napig. Kultuszhelye sok van és nem baj az, ha még több lesz. Mert – ahogy Kányádi Sándor mondotta – Petőfi akkora költő, hogy nyugodtan lehetne sírja akár minden faluban.
Emlékhelyi szép számmal akadnak mindenütt, ahol megfordult, nem beszélve a róla elnevezett iskolákról, intézményekről, de települést, hidat, rádiót, újságot, könyvtárat, múzeumot neveztek el Petőfiről, sőt még egy újonnan fölfedezett kisbolygónak is nevet adott. De hol van a sírja ? A szabadságharc leveréséből és a megtorlásokból magához térő társadalom egyre gyakrabban teszi föl ezt a kérdést 1849 után, mert érzékeli, hogy a világirodalomban szinte egyedül számon tartott költő, aki naggyá tette a magyarságot, vajon nem érdemli-e meg a végtisztesség méltó megadását?
Az egykori barátoknak a legsürgősebb. Arany János adja a legszebblírai fogalmazását ennek az igénynek: "...S hazám leányi közt nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené?" (1851) Évtizedek múltán is hangot ad ennek a lelkiismereti kérdésnek a verseiben.
A másik barát - Pákh Albert - a lapjában közli a Petőfi eltűnéséről szóló emlékezéseket, így indokolva. "Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot, s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk...Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg? (1860)
Jókai Mór - úgy is, mint később a Petőfi Társaság elnöke - mindent megmozgat, hogy nyomozzanak Petőfi után, s ez ügyben képviselői interpellációra kerül sor, Andrássy Gyula miniszterként az orosz cárhoz fordul: engedjék haza a magyar hadifoglyokat, de nem járnak sikerrel. Jókai hosszú, verses elmélkedésben vívódik azon, hogy él-e még valahol Szibériában; megmaradt-e a hányattatásai után annak a Petőfinek, akinek ismerték; milyenek lehetnek a hétköznapjai a száműzetésben; hogyan viseli a rabságot az, aki a szabadság vallását gyakorolta; hogyan dolgozza fel a különbséget a hazája s az ottani világ között; hogyan büntethetik szökési kísérletért; mi lenne, ha visszatérne - ha vele minden kezdődne elölről (ide értve a forradalmat és szabadságharcot); mit szólna egykori hazájához, s mit szólnának hozzá az itthoniak? (Petőfi haláláról. 1877)
Tudjuk, hogy már a szabadságharc alatt kivégezték volna, ha elfogják, nem beszélve az 1849-es megtorlások időszakáról. A titkosrendőrség még az 1850-es évek közepén is nyomoz utána az ál-Petőfik felbukkanása kapcsán, tehát hazatérnie semmiképpen sem lehetett. Ahogyan nem találták meg a segesvári csatatéren, ugyanúgy nem leltek nyomára az emigrációs magyarok között külföldön. Az osztrák - orosz titkos egyezményről pedig - mely szerint a magyar politikai foglyokat olyan messzire viszik Szibériába, ahonnan gyakorlatilag lehetetlen a visszatérés - a közvélemény semmit sem tudhatott.
Mivel a Petőfi - kérdés mindig politikai feszültséget gerjesztett, Jókai után már a Petőfi Társaság hivatalosai is a hatalomhoz igazodtak, s hallgatólagosan a Bécstől várt támogatás reményében a csatában elesett hősi halott verzióját sulykolták mondván: "...ne zavarjuk fel az emberek lelkét újabb dolgokkal." Azóta is megmaradtak ezen a vonalon: - ők is művelői a Petőfi - kultusznak, de nem foglalkoznak a szellemiségével, nem érdekli őket a történeti igazság sem, így az sem, hogy az életének végét kutassák, a sírját megtalálják, s a kegyeletadás tekintetében csak közvetett helyszínekre szorítkoznak, utóbb született verseit sem vizsgálják. Rájuk tehát nem lehetett számítani akkor, amikor a költő fogságáról, utóéletéről a messzi száműzetésben egyre sokasodtak a tanúságtételek. De nem lehetett rájuk számítani a valódi Petőfi - kultusz bemutatásában sem. Erről Móricz Zsigmond leleplezően így nyilatkozott: "A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi - Házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé." (Ha Petőfi élne)
A kegyeletadás adóssága nemcsak a barátait, az ismerőseinek a szűk körét foglalkoztatta, hanem az egész nemzetét. Volt ennek három nagyobb hulláma, de azt kimondhatjuk, hogy negyed századonként a hatalommal szemben folyamatosan jelentkezett a nemzet igénye, amit próbáltak elhallgatni, kikerülni, mégis, mindig a felszínre tört. A nemzeti önismeretünk okán is beszélnünk kell erről, mert fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a magyarság a hatalom elnyomása és a neki pótcselekvésként odadobott, hivatalosított emlék-kultusz ellenére sem feledte sohasem, hogy valójában mivel tartozik legnagyobb költőjének?
A Petőfi életművet az elsők között feldolgozó irodalmi műhelyek hangot adtak ezeknek a kérdéseknek, így a kolozsvári egyetem bölcsész tanárai: Meltzl Hugo a költői életművet külföldön - német, angol, francia, olasz fordításban - itthon pedig publikációiban (Petőfi Múzeum, Petőfi Almanach, Petofiana ) ismertető professzor, vagy Csernátoni Varga Gyula az Erdélyi Irodalmi Társaság titkára, aki félszáz cikket ír Petőfiről és többen, mások. Talán a Bécstől és Pest-Budától való nagyobb távolság is lehetett az oka annak, hogy fesztelenül tárgyaltak a költő szibériai éveiről is. Cselekvő kutatóját megkülönböztethetjük ennek az ügynek a kolozsvári születésű görgény-szentimrei Berzenczey László személyében, aki Kossuth Lajos közeli munkatársa, s az emigrációból hazatérve marosvásárhelyi képviselő, majd a magyar őshazát kutatva Ázsiában, eljutott Szibériába is.
Ez a nyitott kérdés egyáltalán nem az egyetlen a költő életét és művét tekintve. Mert bár több könyvtárnyi kötetet írtak életművéről, s a szakma is elismeri, hogy igazán korszerű Petőfi-monográfiával nem rendelkezünk és amikor rákérdezünk a származására anyai és apai ágon, a születési idejére és helyére, a nemesi rendhez vagy az evangélikus felekezethez tartozására - nem beszélve eltűnésének körülményeiről vagy a szibériai verseiről – mindegyik kérdésre többféle választ kaphatunk. A szakmának nem sikerült ezekkel megbirkóznia 170 év alatt sem.
A legjelentősebb forrás a számunkra szerintem Petőfi Sándorné Szendrey Júlia. Ő járja be elsőként a segesvári csatateret és érdeklődik az emigrációs közösségek iránt, mert kijelenti, hogy "...nem halhatott meg, mert éreztem volna." Hatalmas nyomás alatt, kényszerpályán mozog az élete. Eldobja az özvegyi fátyolt, mert nem tehet mást, de a korabeli közvélemény ezt nem érti meg és elítéli. A bécsi titkosrendőrség jelentése szerint viszont csak azért ment férjhez, hogy elterelje a hatóság figyelmét az élő Petőfiről. Írásba adja, hogy Petőfit halottnak tudja, de apjának megírja levélben, hogy ezt csupán a bécsi kamarilla nyomására teszi és meggyőződése, hogy a költő él.
Tudjuk, hogy Petőfi szibériai évei alatt és a halálát követően egyaránt érkeztek tőle Magyarországra üzenetek, anyagok, versek és ki tudja, mi minden még? Hivatalos kommunikálásról nem lehetett szó, mert mindenki tudta, hogy a titkosrendőrség figyeli a családját, barátait, s a leveleiket felbontják. Megismerve Júlia levelezését, naplóját, kitűnő verseit, az a meggyőződésem alakult ki, hogy létezett Petőfi és Júlia között valamilyen titkos kapcsolat 1949 után. A szibériai verseket és sorsot ismerve megdöbbentő gondolati párhuzamokra és titkos párbeszédre bukkanhatunk, amit nehéz pusztán női megérzéssel, gondolatolvasással, vagy valamiféle telepátiával magyarázni. Bízom abban, hogy a további kutatás szerencsés esetben meg fogja találni a megoldását ennek a sajátos, lelki kapcsolatnak és még teljesebb lehet a kettejük utóéletéről alkotott képünk.
A nemzet virulens korszakaiban tehát mindig jobban érvényesült a népi igény Petőfi sírjának megtalálására, maradványainak hazahozatalára, a nemzeti kegyelet központi helyének megteremtésére. A megtalálás mellett a hazahozatal is hangsúlyt kapott. Talán ugyanazért, amiért egy székely család a messze földön meghalt és eltemetett fiának a hazahozatalát indokolja Nyírő József elbeszélésében: "...Másképpen esik a sírban nyugvás, ha az embernek hazai szóval vetik meg a feje alját." (Az én népem) A temetőbe járás és kegyeletadás egyfajta mély összetartozásnak a kifejezője. Vajon kinek áll az érdekében az, hogy ennek az összetartozásának, kapcsolat-erősítésnek a magyarság soha ne adhasson kifejezést és ne lehessen ennek a részese?
Az 1940-es években expedíció készül Petőfi hamvainak hazahozatalára a pesti főpolgármester és országgyűlési képviselők támogatásával, a világháború azonban meghiúsítja törekvéseiket. Amit addig sohasem sikerült azt azonban az ún. "rendszerváltás" hajnalán (1990) - amikor még a többség nem tudta, hogy a szabadságunk milyen természetű és meddig terjedhet - megcselekedték. Feltárták és elhozták Petőfi maradványait, de az újratemetés, a nemzeti végtisztesség, az országos emlékhely létrehozása megfeneklett. Ekkor a Magyarok Világszövetsége magáévá tette ennek a programját. S, hogy azóta mi történt, azt követhetjük tovább a MVSZ Petőfi Intézete vezetőjének a vetített képes előadás során.
Kolozsvár, 2019. május 8.
