Kiss Endre József
PETŐFI FOGADTATÁSA
Iskolai tanulmányokkal, vándorlással, katonáskodással, színészi próbálkozásokkal lezárul Petőfi Sándor életének egy ifjúkori szakasza az 1830-as évek végén. Bár 1838-tól – tizenéves kora óta - írogat verseket, ezeket a zsengéit maga sem tartja valódi költői műveknek, noha kifejezett vágya az, hogy műveit nyomtatásban lássa. [1] 1842-ben publikál először: - az Athenaeumban megjelenik első verse május 22-én: "A borozó", [2] amit még Petrovics - néven jegyez. Nagy ismertségre nem tesz szert ezzel, a számára azonban jelentős élmény lehetett a nyilvánosságban megjelenés, amit az is mutat, hogy tucatnyi, hasonló témájú verse születik még. Ez az első, nyilvánosságot kapott verse sem rossz vers, de még nem az "igazi" Petőfié. Az ebben az esztendőben születő 14 versében mégis bemutatkozik már a bordalos, népies, szerelmes, tragikus, halálvágyas érzésvilágával, s nem utolsó sorban a hazaszeretetét tükröző, legjelentősebb versével, a "Hazámban" - cíművel, [3] amit már Petőfi - néven ír alá. Fő témái később egészülnek ki a hazai táj, a család, a történelmi elbeszélés és természetesen a forradalom és szabadságharc verseivel.
Bajza József az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály mellett költőfejedelem, a lírai munkáin túl azzal is hat Petőfire, hogy akkor kezdenek a szerzőknek tiszteletdíjat fizetni. Bár Petőfi versei ezután már türelmetlenül követelik a nagyobb nyilvánosságot, másolással, fordítással tartja fenn magát, még mindig próbálkozik a vándorszínészettel és két évet kell várnia, amíg 1844-ben már az érett költő jelentős verseivel jelentkezhet. Ettől fogva évente több, mint 100 verse jelenik meg, kivéve az 1849-es csonka évet. [4]
Mai fogalmainkhoz képest az akkor megjelenő nyomtatványok igen kis példányszámban kerülnek kiadásra, függetlenül attól, hogy a korszak nagyot lép előre a könyvnyomtatás és a lapkiadás terén.
A líra a városiasodó polgárság igényeit próbálja kiszolgálni, nyugati divatot követve. A biedermeier költészet osztrák - német modellje visszafogott szentimentalizmust, kínos gonddal kidolgozott versformákat, nyárspolgári romantikát, modorosságot követel a költőtől, a népiesség azonban teljesen idegen tőle. Nem csoda tehát, hogy a "szakma" sokáig nem tudja elfogadni Petőfit. Bírálják a pórias - "betyáros parasztos" - stílusa miatt. Szerintük visszataszító, hogy a múzsája lehet egy parasztlány s nem kívánják befogadni a lírikusok közé, mondván, hogy az ő "pongyola" versei nem méltók a művelt emberekhez. [5] Kifogásolják, hogy a versformákra nem fordít nagy gondot, kozmopolita szellemet terjeszt, s ami nem népies, de szép a költészetében azt másoktól lopott anyagnak tartják és 12 rendbeli plágiumperrel fenyegetik. Az őt dicsérők ellen verseket írnak, s pl. a "Honderű" c. lapban 1845 és 1848 között számos kritikát jelentetnek meg róla, [6] hogy a közízlés irányításával az elejét vehessék népszerűségének. Petőfi nemhogy nagy költő, de költő sem lehet ezeknek az irodalmi divatdiktátoroknak a megítélése szerint, akiknek az ítéleteit viszont végül maga a nemzet utasítja vissza radikálisan. [7] Egyébként Petőfitől nem volt idegen Béranger, Heine, Byron, Shelley költészete, hiszen ezeket is fordította, s közben bemutatkozott, mint szépirodalmi fordító, lapszerkesztő, drámaíró.
Azt mondhatjuk, hogy - amikor még viszonylag kevés versét ismerték - megjelenésével egyszerre szerzett számos ellenséget magának, de ugyanakkor még több rokonszenvezőt, barátot, később rajongót. Hetek alatt hódította meg a nyilvánosságot. [8]
Már 1844-ben megtehette, hogy a nyilvánosság erejével fordult az irodalmi akadémistákkal szemben. Ekkor jelent meg első verses kötete. [9] Ő nem a szakmai fórumokat, hanem a közvéleményt célozta és nyerte meg, s döntő győzelmet aratott. A zseni öntudatosságával egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy jó úton jár. Amit letett az asztalra, azzal bizonyította a nem hétköznapi talentumait és egyúttal leleplezte az irodalmi akadémisták hozzá nem értését, tehetségtelenségét, akik persze ezt nehezen bocsájtották meg neki. Az érzékeny, költői lelke is nehezen viselte a hozzáértésben nem, de a gyűlölködésben annál inkább jeleskedő bírálatokat. Király-ellenes verseinek közzétételét követően politikai támadásokra is számíthatott. Voltak azonban támogatói, többek között a már említett Vörösmarty, Bajza mellett : Vahot Imre, Nagy Ignác, Kerényi Frigyes, Pákh Albert, Arany János, gr. Teleki Sándor , Emich Gusztáv, Dobrossy István, Vajda Péter, Szemere Pál és mások. Hirtelen robbant be az irodalmi életbe, s elfoglalta helyét a fővárosi értelmiség köreiben. A tiszteletére alkalmi fogadásokat rendeztek, a diákság nem egyszer fáklyás felvonulással köszöntötte, Gömörben táblabíróvá választották.
Eredetisége, őszintesége, bátorsága révén a népszerűsége nem korlátozódott egy-egy irodalmi, értelmiségi körre, hanem minden társadalmi osztály körében terjedt, a nemzet egésze érezte magáénak, nyitva hagyva azt a kérdést, hogy a magyar nyelv teszi-e őt lánglelkű költővé, vagy az a kivételes adottsága, amely a magyar nyelv kifejező erejével bámulatosan bánik? [10] Köteteinek kiadását a vásári sokadalmak alkalmaira időzítik, jó üzleti érzékkel. [11] Akik a kalendáriumot – a nép körében az egyik legnépszerűbb kiadványt – megvásárolták, megvették Petőfi kötetét is, akinek a költeményeit már ugyancsak a kalendáriumból, vagy szájról-szájra terjesztve ismerték.
1844-ben már azt is megtehette, hogy fölényesen kifigurázta a szakmánál divatos, hősi eposz műfaját és szerzőit "A helység kalapácsa" c., [12] megsemmisítő humorral megírt eposzával. A hivatását megkérdőjelező kritikusait pedig elintézte "A természet vadvirága" c. versével: [13] ".....Nem verték belém tanítók / Bottal a költészetet,/ Iskolai szabályoknak /Lelkem sosem engedett./Támaszkodjék szabályokra,/ Ki szabadban félve mén./ A korláttalan természet vadvirága vagyok én........"
Irodalmár barátai, bíztatói révén a szellemin túl, anyagi támogatásra is szert tehetett. Sikerei azonban nemcsak az ő egzisztenciáját erősítették meg, hanem az irodalomtörténet újabb fejezetét írták meg a népiesség szakmai elfogadtatásával, aminek azután Arany Jánossal, Tompa Mihállyal együtt, mint a "három nagy" lesznek közösen a kiemelkedő reprezentánsai. A népiesség a nemzeti költészet egyik tartóoszlopaként épül be a hazai líra világába. S ekkor indul Kriza János népköltészeti gyűjtése Erdélyben s Erdélyi Jánosé a Felvidéken, ahogy tette azt már Jankovich Miklós, Aranka György, Pálóczi Horváth Ádám, vagy Szirmay Antal.
A forrongó Európa éppenséggel jól fogadta a forradalmi költőt és 1847-től szórványosan, majd kötetekben jelent meg Petőfinek legalább 100 verse francia, olasz, német, angol fordításokban. Sikerei túlnőttek a határon, s útjára indult az a folyamat, mely a magyar líra legnagyobb alakjaként mutatja be őt a nagyvilágnak.
Összes versei csupán 1847-ben láttak napvilágot először, [14] ami arra utal, hogy a hazai ismertsége és népszerűsége nem a teljes életműve bemutatásának köszönhető, hanem annak kisebb részeként, a szájról-szájra terjedt, később énekelt népies, valamint a forradalmi, mozgósító költeményeinek. A fennmaradt, kb. 840 verséből [15] néhány tucattal az olvasó, művelt közönség találkozhatott a folyóiratokban, s igazában 200-300 versének a töredékei juthattak csak el a széles közvéleményhez.
A meredeken fölfelé ívelő népszerűsége a szabadságharc leverése után nem csökken, de a betiltott köteteit még 1851-ben elkobozzák, s csupán 1863-tól jelennek meg folyamatosan az írásainak azok a kiadásai, melyekben az életművének egésze elérhetővé válik a közönség számára.
1849-ben 21 vers születik a költő segesvári eltűnéséig. [16] Az utolsó a „Szörnyű idő…” –című. [17]
A hazai irodalomtörténet nem számol azokkal a Petőfi – versekkel, melyek 1849 augusztusától 1856 végéig születhettek.
A tanúvallomások nyomán rekonstruált Petőfi – utóélet [18] elmeséli a költőről, hogy megsebesült a csatatéren, az oroszok elvitték sok más fogollyal együtt. Nem lehetett könnyű átélni a kb. 8000 km-es utazást, azután a hadifogolytábort, kényszermunkát, ami után, mint folyamatosan ellenőrzött politikai fogoly megtelepedhetett egy kis szibériai faluban, Iliszunszkban.
Az ezekre az éveire emlékezőktől megtudjuk, [19] hogy a több néven emlegetett száműzött [20] azon a vidéken ismeretlen recepteket és gyógyszereket honosított meg közöttük, műkedvelő színtársulattal színielőadásokat szervezett, s a verseit orosz nyelven nemzedékről nemzedékre, szájról- szájra hagyományozták tovább. [21] Ezekből néhány a helyi folyóiratokban is megjelent. [22] Témájuk és szókincsük alapján feltételezik, hogy először magyar nyelven íródtak, s azután került sor az orosz nyelvű használatukra. [23]
Elképzelhetetlen, hogy az itthon nagyon termékeny költőnek a száműzetésben már nem születtek volna magyar versei. 1913-ban 180 magyar nyelvű Petőfi- verset hoztak haza Szibériából, amit átadtak a Honvédelmi Minisztériumnak, s ma azt mondják, hogy ezek elvesztek. [24] De valószínűleg ebből a gyűjteményből került elő egy 75-ös sorszámú, kézzel írt vers és ebből mutattak meg többet egy írásszakértőnek, hogy igazolja: nem Petőfitől származnak. Ő azonban az írás alapján Petőfit azonosította szerzőként, így a kísérlet sorsa az elhallgatás maradt, az anyag pedig nem férhető hozzá a kutatók számára.
Szuromi Lajos verstannal foglalkozó, debreceni egyetemi tanár az „Álmok” c. szibériai verset összehasonlítva a „Véres napokról álmodom” c. itthon született verssel [25] szakmai tanulmányában bizonyította, hogy a szibériai költemény csak Petőfi tollából születhetett. [26]
Az eddigiekben föllelt magyar és orosz nyelvűről magyarra fordított, Petőfinek tulajdonított, szibériai versek: [27]
A magyar fordítások alkalmi fordítások. Egy részüknek első közlője Kiszely István, a barguzini expedíció legtekintélyesebb tudósa. [29] Különös, hogy a hazai irodalomtudomány egyáltalán nem fordít gondot a nagy költő – akár csupán vélt – szellemi örökségének tudományos vizsgálatára, mint ahogy az is, hogy a hazai költészet prominensei közül többen elutasították, hogy az orosz nyelvű verseket magyarra fordítsák. Pedig a barguzini temetőben föltárt, hazahozott, majd az azt megsemmisíteni szándékozó hatalom elől elrejtett Petőfi – maradványok nagy port felkavaró története igen csak aláhúzta, többek között ezeknek a vizsgálatoknak és az elvégzendő munkálatoknak a szükségességét.
Sárospatak, 2020. november
Jegyzetek
[1] Horváth János: Petőfi Sándor. Pallas Rt. kvk. Bp. 1926. 29.
[2] Pápa, 1842. április.
[3] Dunavecse, 1842. október.
[4] Folyóiratok, melyekben versei jelentek meg: Athenaeum, Életképek, Hazánk, Honderű, Közlöny, Március Tizenötödike, Népbarátja, Pesti Divatlap, Szépirodalmi Lapok.
[5] Kacziány Géza: A Petőfi – kultusz és egyes állomásai. Kt. SRK TGY Nk. Kt.4182.
[6] Pl.: Poór Jenő, Nádaskay Lajos, Szeberényi Lajos, Szemere Miklós, Pompéry János (Dardanus), Kovacsóczy Mihály, Császár Ferenc, Kövessy Kálmán bírálják.
[7] Vajda János: Petőfiről. Bp. 1887. 13-32.
[8] Eötvös József: Petőfi költeményeiről. Pest, 1847.
[9] Versek 1842-1844. 1844. november 10., s emellett még két másik kötete jelenik meg ebben az évben.
[10] 1843-tól a közélet hivatalos nyelve a latint felváltva, a magyar lett.
[11] Kerényi Ferenc: Pest Vármegye irodalmi élete (1790-1867). Bp. 2002. 12.
[12] Pest, 1844. augusztus.
[13] Pest, 1844. december.
[14] 1847. március 15-én jelenik meg.
[15] Egyesek szerint 1000 verset írt, de ebből kb. 150 nem maradt fenn, ill. számos vers van, amit a nevéhez kapcsolnak, de a szerzőségük vitatott.
[16] Petőfi Sándor összes költeményei. Szépirodalmi kvk. Bp. 1972. 1218-1219.
[17] Mezőberény, 1849. július 6-17.
[18] Fuksz Sándor – Kiss Endre József: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az…” Elhallgatott, bizonyító dokumentumok. Magyarságtudományi Füzetek Kisenciklopédia No. 25.
[19] Tyivanyenko A.: Petőfi szibériai versei. In: A szibériai „titkos fogoly”. Petőfi Sándor Barguzinban. MVSZ kvk. Bp. 2017. 179-192.
[20] Petrovics, Petrovics Alexandr, Petrovan, Pefitajev, Zander (Sándor), Zander Petrovics, Zajdner A.
[21] Ezeket Gurevics A.V. Eliaszov L.J-vel gyűjtötte össze és publikálta 1928-ban, mint népköltészeti emlékeket.
[22] Pl. az Amurszkoje Szlovo, a Bajkal, és a Vosztocsnoje Obozrenyije c. lapokban.
[23] Egyik első magyarra fordítójuk, Nehéz Mihály – a barguzini expedíció tagja – feltételezése ez, aki szerint a verseknek Magyarországra címzett, rejtjeles üzenetei lehetnek. Lásd: Borzák Tibor: P.S. Titkok a barguzini csontváz körül. BT-Press kvk. Bp. 2014. 409-438.
[24] Fuksz Sándor: De hol vannak a versek? … In:”Hamvaidnak elhozása végett…” Petőfi – konferencia. MVSZ kvk. Bp. 2016. 141-142.
[25] Berkesz, 1846. november 6.
[26] Szuromi Lajos: Két ismeretlen szerzőjű, orosz nyelvű vers Petőfiről. = Hajdú-Bihari Napló 1989. szept. – Két orosz nyelvű vers Petőfitől. = Hevesi Szemle 1990. febr.-ápr.
[27] Az orosz nyelvűek magyarra fordításában Dalmay Árpád is részt vállalt.
[28] Transzván = Transylvania.
[29] Kiszely István: Mégis Petőfi? Extra kvk. Bp. 1993. 273-279.
Bajza József az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály mellett költőfejedelem, a lírai munkáin túl azzal is hat Petőfire, hogy akkor kezdenek a szerzőknek tiszteletdíjat fizetni. Bár Petőfi versei ezután már türelmetlenül követelik a nagyobb nyilvánosságot, másolással, fordítással tartja fenn magát, még mindig próbálkozik a vándorszínészettel és két évet kell várnia, amíg 1844-ben már az érett költő jelentős verseivel jelentkezhet. Ettől fogva évente több, mint 100 verse jelenik meg, kivéve az 1849-es csonka évet. [4]
Mai fogalmainkhoz képest az akkor megjelenő nyomtatványok igen kis példányszámban kerülnek kiadásra, függetlenül attól, hogy a korszak nagyot lép előre a könyvnyomtatás és a lapkiadás terén.
A líra a városiasodó polgárság igényeit próbálja kiszolgálni, nyugati divatot követve. A biedermeier költészet osztrák - német modellje visszafogott szentimentalizmust, kínos gonddal kidolgozott versformákat, nyárspolgári romantikát, modorosságot követel a költőtől, a népiesség azonban teljesen idegen tőle. Nem csoda tehát, hogy a "szakma" sokáig nem tudja elfogadni Petőfit. Bírálják a pórias - "betyáros parasztos" - stílusa miatt. Szerintük visszataszító, hogy a múzsája lehet egy parasztlány s nem kívánják befogadni a lírikusok közé, mondván, hogy az ő "pongyola" versei nem méltók a művelt emberekhez. [5] Kifogásolják, hogy a versformákra nem fordít nagy gondot, kozmopolita szellemet terjeszt, s ami nem népies, de szép a költészetében azt másoktól lopott anyagnak tartják és 12 rendbeli plágiumperrel fenyegetik. Az őt dicsérők ellen verseket írnak, s pl. a "Honderű" c. lapban 1845 és 1848 között számos kritikát jelentetnek meg róla, [6] hogy a közízlés irányításával az elejét vehessék népszerűségének. Petőfi nemhogy nagy költő, de költő sem lehet ezeknek az irodalmi divatdiktátoroknak a megítélése szerint, akiknek az ítéleteit viszont végül maga a nemzet utasítja vissza radikálisan. [7] Egyébként Petőfitől nem volt idegen Béranger, Heine, Byron, Shelley költészete, hiszen ezeket is fordította, s közben bemutatkozott, mint szépirodalmi fordító, lapszerkesztő, drámaíró.
Azt mondhatjuk, hogy - amikor még viszonylag kevés versét ismerték - megjelenésével egyszerre szerzett számos ellenséget magának, de ugyanakkor még több rokonszenvezőt, barátot, később rajongót. Hetek alatt hódította meg a nyilvánosságot. [8]
Már 1844-ben megtehette, hogy a nyilvánosság erejével fordult az irodalmi akadémistákkal szemben. Ekkor jelent meg első verses kötete. [9] Ő nem a szakmai fórumokat, hanem a közvéleményt célozta és nyerte meg, s döntő győzelmet aratott. A zseni öntudatosságával egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy jó úton jár. Amit letett az asztalra, azzal bizonyította a nem hétköznapi talentumait és egyúttal leleplezte az irodalmi akadémisták hozzá nem értését, tehetségtelenségét, akik persze ezt nehezen bocsájtották meg neki. Az érzékeny, költői lelke is nehezen viselte a hozzáértésben nem, de a gyűlölködésben annál inkább jeleskedő bírálatokat. Király-ellenes verseinek közzétételét követően politikai támadásokra is számíthatott. Voltak azonban támogatói, többek között a már említett Vörösmarty, Bajza mellett : Vahot Imre, Nagy Ignác, Kerényi Frigyes, Pákh Albert, Arany János, gr. Teleki Sándor , Emich Gusztáv, Dobrossy István, Vajda Péter, Szemere Pál és mások. Hirtelen robbant be az irodalmi életbe, s elfoglalta helyét a fővárosi értelmiség köreiben. A tiszteletére alkalmi fogadásokat rendeztek, a diákság nem egyszer fáklyás felvonulással köszöntötte, Gömörben táblabíróvá választották.
Eredetisége, őszintesége, bátorsága révén a népszerűsége nem korlátozódott egy-egy irodalmi, értelmiségi körre, hanem minden társadalmi osztály körében terjedt, a nemzet egésze érezte magáénak, nyitva hagyva azt a kérdést, hogy a magyar nyelv teszi-e őt lánglelkű költővé, vagy az a kivételes adottsága, amely a magyar nyelv kifejező erejével bámulatosan bánik? [10] Köteteinek kiadását a vásári sokadalmak alkalmaira időzítik, jó üzleti érzékkel. [11] Akik a kalendáriumot – a nép körében az egyik legnépszerűbb kiadványt – megvásárolták, megvették Petőfi kötetét is, akinek a költeményeit már ugyancsak a kalendáriumból, vagy szájról-szájra terjesztve ismerték.
1844-ben már azt is megtehette, hogy fölényesen kifigurázta a szakmánál divatos, hősi eposz műfaját és szerzőit "A helység kalapácsa" c., [12] megsemmisítő humorral megírt eposzával. A hivatását megkérdőjelező kritikusait pedig elintézte "A természet vadvirága" c. versével: [13] ".....Nem verték belém tanítók / Bottal a költészetet,/ Iskolai szabályoknak /Lelkem sosem engedett./Támaszkodjék szabályokra,/ Ki szabadban félve mén./ A korláttalan természet vadvirága vagyok én........"
Irodalmár barátai, bíztatói révén a szellemin túl, anyagi támogatásra is szert tehetett. Sikerei azonban nemcsak az ő egzisztenciáját erősítették meg, hanem az irodalomtörténet újabb fejezetét írták meg a népiesség szakmai elfogadtatásával, aminek azután Arany Jánossal, Tompa Mihállyal együtt, mint a "három nagy" lesznek közösen a kiemelkedő reprezentánsai. A népiesség a nemzeti költészet egyik tartóoszlopaként épül be a hazai líra világába. S ekkor indul Kriza János népköltészeti gyűjtése Erdélyben s Erdélyi Jánosé a Felvidéken, ahogy tette azt már Jankovich Miklós, Aranka György, Pálóczi Horváth Ádám, vagy Szirmay Antal.
A forrongó Európa éppenséggel jól fogadta a forradalmi költőt és 1847-től szórványosan, majd kötetekben jelent meg Petőfinek legalább 100 verse francia, olasz, német, angol fordításokban. Sikerei túlnőttek a határon, s útjára indult az a folyamat, mely a magyar líra legnagyobb alakjaként mutatja be őt a nagyvilágnak.
Összes versei csupán 1847-ben láttak napvilágot először, [14] ami arra utal, hogy a hazai ismertsége és népszerűsége nem a teljes életműve bemutatásának köszönhető, hanem annak kisebb részeként, a szájról-szájra terjedt, később énekelt népies, valamint a forradalmi, mozgósító költeményeinek. A fennmaradt, kb. 840 verséből [15] néhány tucattal az olvasó, művelt közönség találkozhatott a folyóiratokban, s igazában 200-300 versének a töredékei juthattak csak el a széles közvéleményhez.
A meredeken fölfelé ívelő népszerűsége a szabadságharc leverése után nem csökken, de a betiltott köteteit még 1851-ben elkobozzák, s csupán 1863-tól jelennek meg folyamatosan az írásainak azok a kiadásai, melyekben az életművének egésze elérhetővé válik a közönség számára.
1849-ben 21 vers születik a költő segesvári eltűnéséig. [16] Az utolsó a „Szörnyű idő…” –című. [17]
A hazai irodalomtörténet nem számol azokkal a Petőfi – versekkel, melyek 1849 augusztusától 1856 végéig születhettek.
A tanúvallomások nyomán rekonstruált Petőfi – utóélet [18] elmeséli a költőről, hogy megsebesült a csatatéren, az oroszok elvitték sok más fogollyal együtt. Nem lehetett könnyű átélni a kb. 8000 km-es utazást, azután a hadifogolytábort, kényszermunkát, ami után, mint folyamatosan ellenőrzött politikai fogoly megtelepedhetett egy kis szibériai faluban, Iliszunszkban.
Az ezekre az éveire emlékezőktől megtudjuk, [19] hogy a több néven emlegetett száműzött [20] azon a vidéken ismeretlen recepteket és gyógyszereket honosított meg közöttük, műkedvelő színtársulattal színielőadásokat szervezett, s a verseit orosz nyelven nemzedékről nemzedékre, szájról- szájra hagyományozták tovább. [21] Ezekből néhány a helyi folyóiratokban is megjelent. [22] Témájuk és szókincsük alapján feltételezik, hogy először magyar nyelven íródtak, s azután került sor az orosz nyelvű használatukra. [23]
Elképzelhetetlen, hogy az itthon nagyon termékeny költőnek a száműzetésben már nem születtek volna magyar versei. 1913-ban 180 magyar nyelvű Petőfi- verset hoztak haza Szibériából, amit átadtak a Honvédelmi Minisztériumnak, s ma azt mondják, hogy ezek elvesztek. [24] De valószínűleg ebből a gyűjteményből került elő egy 75-ös sorszámú, kézzel írt vers és ebből mutattak meg többet egy írásszakértőnek, hogy igazolja: nem Petőfitől származnak. Ő azonban az írás alapján Petőfit azonosította szerzőként, így a kísérlet sorsa az elhallgatás maradt, az anyag pedig nem férhető hozzá a kutatók számára.
Szuromi Lajos verstannal foglalkozó, debreceni egyetemi tanár az „Álmok” c. szibériai verset összehasonlítva a „Véres napokról álmodom” c. itthon született verssel [25] szakmai tanulmányában bizonyította, hogy a szibériai költemény csak Petőfi tollából születhetett. [26]
Az eddigiekben föllelt magyar és orosz nyelvűről magyarra fordított, Petőfinek tulajdonított, szibériai versek: [27]
- A szökevény
- Álmok
- Az én lelkem
- Az utolsó ember
- Buda és Pesta
- Erős az én lelkem
- Én vagyok az örök kérdőjel
- Farsangi ajándok magyar hölgyeknek 1850-ben
- Hattyúdal
- Indulat roham
- Júliának
- Juliskámra gondolok
- Láttam boldog embereket
- Mondjunk egy imát
- Nem elég
- Névnapra
- Rabság, szabadság
- Rózsaszirmok
- Szent kötelesség
- Szomorú volt az életem
- Transzván [28]
A magyar fordítások alkalmi fordítások. Egy részüknek első közlője Kiszely István, a barguzini expedíció legtekintélyesebb tudósa. [29] Különös, hogy a hazai irodalomtudomány egyáltalán nem fordít gondot a nagy költő – akár csupán vélt – szellemi örökségének tudományos vizsgálatára, mint ahogy az is, hogy a hazai költészet prominensei közül többen elutasították, hogy az orosz nyelvű verseket magyarra fordítsák. Pedig a barguzini temetőben föltárt, hazahozott, majd az azt megsemmisíteni szándékozó hatalom elől elrejtett Petőfi – maradványok nagy port felkavaró története igen csak aláhúzta, többek között ezeknek a vizsgálatoknak és az elvégzendő munkálatoknak a szükségességét.
Sárospatak, 2020. november
Jegyzetek
[1] Horváth János: Petőfi Sándor. Pallas Rt. kvk. Bp. 1926. 29.
[2] Pápa, 1842. április.
[3] Dunavecse, 1842. október.
[4] Folyóiratok, melyekben versei jelentek meg: Athenaeum, Életképek, Hazánk, Honderű, Közlöny, Március Tizenötödike, Népbarátja, Pesti Divatlap, Szépirodalmi Lapok.
[5] Kacziány Géza: A Petőfi – kultusz és egyes állomásai. Kt. SRK TGY Nk. Kt.4182.
[6] Pl.: Poór Jenő, Nádaskay Lajos, Szeberényi Lajos, Szemere Miklós, Pompéry János (Dardanus), Kovacsóczy Mihály, Császár Ferenc, Kövessy Kálmán bírálják.
[7] Vajda János: Petőfiről. Bp. 1887. 13-32.
[8] Eötvös József: Petőfi költeményeiről. Pest, 1847.
[9] Versek 1842-1844. 1844. november 10., s emellett még két másik kötete jelenik meg ebben az évben.
[10] 1843-tól a közélet hivatalos nyelve a latint felváltva, a magyar lett.
[11] Kerényi Ferenc: Pest Vármegye irodalmi élete (1790-1867). Bp. 2002. 12.
[12] Pest, 1844. augusztus.
[13] Pest, 1844. december.
[14] 1847. március 15-én jelenik meg.
[15] Egyesek szerint 1000 verset írt, de ebből kb. 150 nem maradt fenn, ill. számos vers van, amit a nevéhez kapcsolnak, de a szerzőségük vitatott.
[16] Petőfi Sándor összes költeményei. Szépirodalmi kvk. Bp. 1972. 1218-1219.
[17] Mezőberény, 1849. július 6-17.
[18] Fuksz Sándor – Kiss Endre József: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az…” Elhallgatott, bizonyító dokumentumok. Magyarságtudományi Füzetek Kisenciklopédia No. 25.
[19] Tyivanyenko A.: Petőfi szibériai versei. In: A szibériai „titkos fogoly”. Petőfi Sándor Barguzinban. MVSZ kvk. Bp. 2017. 179-192.
[20] Petrovics, Petrovics Alexandr, Petrovan, Pefitajev, Zander (Sándor), Zander Petrovics, Zajdner A.
[21] Ezeket Gurevics A.V. Eliaszov L.J-vel gyűjtötte össze és publikálta 1928-ban, mint népköltészeti emlékeket.
[22] Pl. az Amurszkoje Szlovo, a Bajkal, és a Vosztocsnoje Obozrenyije c. lapokban.
[23] Egyik első magyarra fordítójuk, Nehéz Mihály – a barguzini expedíció tagja – feltételezése ez, aki szerint a verseknek Magyarországra címzett, rejtjeles üzenetei lehetnek. Lásd: Borzák Tibor: P.S. Titkok a barguzini csontváz körül. BT-Press kvk. Bp. 2014. 409-438.
[24] Fuksz Sándor: De hol vannak a versek? … In:”Hamvaidnak elhozása végett…” Petőfi – konferencia. MVSZ kvk. Bp. 2016. 141-142.
[25] Berkesz, 1846. november 6.
[26] Szuromi Lajos: Két ismeretlen szerzőjű, orosz nyelvű vers Petőfiről. = Hajdú-Bihari Napló 1989. szept. – Két orosz nyelvű vers Petőfitől. = Hevesi Szemle 1990. febr.-ápr.
[27] Az orosz nyelvűek magyarra fordításában Dalmay Árpád is részt vállalt.
[28] Transzván = Transylvania.
[29] Kiszely István: Mégis Petőfi? Extra kvk. Bp. 1993. 273-279.
