PETŐFIÉRT
Előszó
Buzogán Amanda-Beatrix: FÉNY DERÜLHET-E AZ IGAZSÁGRA?
Fekete Klára: PETŐFI SÁNDOR KÍNAI BARÁTJA
Hatos Tímea: PETŐFI SÁNDOR KAVALKÁDOS TITKA
Rusu Antónia: A PETŐFI-KUTATÁS - A KÖLTŐ HALÁLÁNAK REJTÉLYE
Tankó Hajnalka: PETŐFI KÖLTŐI GAZDAGSÁGA, AVAGY ÍRJUNK RÓLA SOKAT
Buzogán Amanda-Beatrix
FÉNY DERÜLHET-E AZ IGAZSÁGRA?
Hamarosan itt a segesvári csata 169. évfordulója, ami egyben Petőfi Sándor halálának az évfordulója is, aki az 1848-49-es szabadságharc csataterén elesett áldozata. 1849. július 31-én a Bem tábornok által vezetett kis magyar egységek megkísérelték a lehetettlent a túlerőben levő cári csapatok szétszórását. A rettenthetetlen Bem tábornok az erőviszonyokkal mit sem törődve, július 31-én 6000 fős csapatát rohamra vezényelte Alexander Nyikolajevics Lüders generális kétszeres túlerőben lévő csapatával szemben. A merész támadás célja az orosz intervenciós erők és az Erdélyben állomásozó osztrák csapatok egyesülésének megakadályozása volt. A magyar tábornak volt egy vendég alanya a debreceni kormány honvédelmi miniszterével összekülönbözött költő, forradalmár, Petőfi Sándor, aki e vita következtében lemondott rangjáról majd feleségéhez és fiához ment Tordára. Július 21-én Bem tábornok hívására ment Székelyudvarhelyre és csatlakozott a magyar csapathoz. Bem tábornok visszaadta Petőfinek őrnagyi rangját de óvatosságból, nem engedte, hogy a segesvári ütközet frontvonalába menjen, sőt ismervén a költő nyughatatlan forradalmár természetét megbízta a hadtest főorvosát dr.Simonfy Sámuelt tartsa szemmel a költöt. Petőfit a közismert történet szerint akkor látták utoljára amikor három kozák katona vette üldözőbe és ő a kukoricás fele menekült előlük . [1] A történelmi adatok szerint számottevő volt a magyar csapatok vesztesége 1200 körül volt a csatában elesettek száma, 500-an orosz fogságba estek. A csatatéren holtan maradt honvédek holttesteit a határban megásott tömegsírba temették, az elesettek személyazonossága ismeretlen maradt. Ebben a tömegsírban lelt örök nyugalomra Petőfi Sándor is egyé válva többi névtelen bajtársával, akik örökre a nép emlékezetébe élnek, mint a haza szabadságának mártírjai. Legalább is így tanítják, az iskolákban, így jelenik meg a hivatalos közleményekben, így beszél róla a média. De vajon tényleg ez-e az igazság és nincs semmi összefüggés Petőfi a szabadságharcos hős között és az az Alexander Petrovics nevű költő között, aki a Barguzin nevű Szibériai településen élt és alkotott. A költő haláláról nagyon sok legenda keletkezett. Petőfi halála után számtalan ál-Petőfi jelentkezett, akik azt állították, hogy látták életben illetve, hogy ők maguk Petőfi Sándor. Egy kukta például azt állította, hogy vak szolgája látta utoljára a sebesült Petőfit, erre hivatkozva még egy öregember csontjait is újra temették, egy román parasztról is beszéltek, aki elbeszélése szerint a Küküllő partjáról egészen a sírgödörig szállított egy holttestet, aki mégsem volt halott, és egyszer csak megszólalt: Élek! Meggyógyulhatok! Petőfi vagyok! Segítsenek![2]
Szendrey Júlia, Petőfi hitvese igazolta a leghamarabb a költő halálát, néhány személyes kutatási expedíció után, a csatatereket összejárva és a külföldről érkezett tudósítások következtében hivatalosan (akár esküvel megerősítve is) elismerte, hogy Petőfi halott. Azonban az a tény, melyről Arany János megvető verset[3] is írt, hogy Júlia a gyászévet ki sem várva férjhez ment Horvát Árpád történészhez-heves ellenzést váltva ki a közvéleményből-megkérdőjeleztetheti a halálról szóló nyilatkozat hitelességét.
Az a verzió, hogy Petőfi orosz hadifogságba került volna, az 1860-as években jelent meg először. Egy Manasses Dániel nevű szélhámos állította, hogy egy szibériai ólombányában együtt dolgozott Petőfivel, de az illetőről aztán kiderült, hogy közismert csaló, és soha nem járt Oroszországban. Az első kutatócsoport, amely expedícióra indult a Petőfi sírját felkutatni maradványaival együtt Oroszországban az a kazán királyként ismert Morvai Ferenc vezette kutatócsoport. A csoport tagjai Morvai Ferenc nevű nagyvállalkozó, egy Kiszely István nevű antropológus és egy Kéri Edit nevű egykori színésznő voltak a kezdeményezők és szakértők. Morvai finanszírozta az expedíciót, bár kezdetben kételkedve indult neki, mostanra már leállíthatatlanul bele ásta magát a kutatásba. A legelső expedíciós útjuk alkalmával olyan eredményekkel számoltak be, melyek szerint megtalálták Petőfi csontvázát, melyet egy kiálló fogáról ismertek fel és elkészült az egyetlen hitelesnek nyilvánítható fénykép.
Szendrey Júlia, Petőfi hitvese igazolta a leghamarabb a költő halálát, néhány személyes kutatási expedíció után, a csatatereket összejárva és a külföldről érkezett tudósítások következtében hivatalosan (akár esküvel megerősítve is) elismerte, hogy Petőfi halott. Azonban az a tény, melyről Arany János megvető verset[3] is írt, hogy Júlia a gyászévet ki sem várva férjhez ment Horvát Árpád történészhez-heves ellenzést váltva ki a közvéleményből-megkérdőjeleztetheti a halálról szóló nyilatkozat hitelességét.
Az a verzió, hogy Petőfi orosz hadifogságba került volna, az 1860-as években jelent meg először. Egy Manasses Dániel nevű szélhámos állította, hogy egy szibériai ólombányában együtt dolgozott Petőfivel, de az illetőről aztán kiderült, hogy közismert csaló, és soha nem járt Oroszországban. Az első kutatócsoport, amely expedícióra indult a Petőfi sírját felkutatni maradványaival együtt Oroszországban az a kazán királyként ismert Morvai Ferenc vezette kutatócsoport. A csoport tagjai Morvai Ferenc nevű nagyvállalkozó, egy Kiszely István nevű antropológus és egy Kéri Edit nevű egykori színésznő voltak a kezdeményezők és szakértők. Morvai finanszírozta az expedíciót, bár kezdetben kételkedve indult neki, mostanra már leállíthatatlanul bele ásta magát a kutatásba. A legelső expedíciós útjuk alkalmával olyan eredményekkel számoltak be, melyek szerint megtalálták Petőfi csontvázát, melyet egy kiálló fogáról ismertek fel és elkészült az egyetlen hitelesnek nyilvánítható fénykép.
Kiszely István, az expedíció antropológusa bejelentette, hogy kollégáival együtt a csontvázon 13 olyan jellegzetességet azonosított, amelyek a korabeli dokumentumok alapján Petőfi testalkatára voltak jellemzőek. Egy kis részlet a beszámolójából: „Mégpedig a következő ismérvek alapján állítjuk ezt. Amikor megtaláltuk a sírt, először is a homlokcsontot találtuk meg. Tudjuk, hogy Petőfinek egy nyitva hagyott homlokvarrat következtében nagyon meredek homloka volt. Egyezett. Ezután megtaláltuk a nagyon keskeny arccsontozatot - erről is nagyon sokat írtak, és a dagerrotípián is ezt látjuk.(…) Mielőtt elindultunk volna erre az expedícióra, egy televíziós adásban elmondtam, hogy két patológiás eset volt Petőfi Sándornál. A legmegdöbbentőbb, hogy ezeket is, megtaláltuk. Tudjuk, hogy Petőfi bal sípcsontján fiatal korában volt egy csonthártya-gyulladás. Bruce Simpson kolléga egész véletlenül idő előtt fölvette a sípcsontot, ugyanis véletlenül nekiment vagy fölrúgta, és a bal külső felszínén ott volt egy fiatalkori csontfelszívódás, tehát egy csonthártya-gyulladásnak a nyoma. Amikor fölszedtük a csontvázat, a bal hármas bordán megtaláltuk azt a törést is, amelyről irodalmi adataink vannak, és a jobb hármas bordánál azt a repedést, amelyre szintén irodalmi adataink vannak.”[4] A kriminalisztikai szakirodalomban az áll, hogy legalább öt testjegy egyezése szükséges az elhunyt személy azonosságának megállapításához. Ez esetben a jóval több jellegzetesség bőven elég kellett legyen ahhoz, hogy a rejtvény megoldódjon és Petőfi Sándor, egy versében már megfogalmazott, kívánsága teljesüljön és szülőfalujában Kiskőrösön temessék el, most már háborgatásoktól mentes nyugalomra. Azonban ez a felfedezés nem volt elég bizonyíték, Morvai és kutató csoportja akkor azt remélte, hogy a felfedezés után két héttel sor kerülhet egy gyönyörű újratemetésre Kiskőrösön, de a hazaszállításhoz hivatalos azonosítási nyilatkozat is kellett. Ekkor került képbe az MTA (Magyar Tudományos Akadémia), amelynek ki kellett állítania egy természettudományos szakértői bizottságot, hogy aztán szovjet tudósokkal és Morvaiékkal együtt vizsgálják meg Moszkvában a holttestet. És ekkor derült ki, hogy valójában egy női holttestről van szó. Morvaiék ezt nem tudták/akarták elfogadni, ezért titokban átcsempészték a maradványokat Amerikába, hogy ott egy másik szakértői vizsgálat során valóban kiderüljön, hogy férfi vagy női csontvázról van szó. Az amerikai antropológusok is női csontvázként titulálták el a maradványokat. Morvaiék nagyon sokáig titkolták ezt a számukra kudarcot jelentő felfedezést, amikor pedig nyilvánosságra került, megvádolták az amerikai antropológusokat csalással, szándékos félrevezetéssel és azzal, hogy kicserélték titokban a vizsgálati alanyt.
Értetlenül állunk azonban a felett, hogy az MTA miért tiltja a DNS azonosítást, mely vizsgálat választ adhatnak a kételyekre és tisztázhatná a csontváz kilétét. A Magyar Tudományos Akadémia azzal érvel, hogy miért nem lehetett Petőfi-é a csontváz, amit Barguzinban találtak meg, azért mert az oroszok nem hurcoltak el hadifoglyokat. Ezt dr. Józsa Antal történész cáfolja, 2001 januárjában kelt, Glatz Ferencnek az MTA akkori elnőkének írt levelében állítja, hogy az oroszok igenis vittek hadifoglyokat Magyarországról.[5] Hogy magyar honvédeket a szabadságharc leverése után Orosz fogságba hurcoltak számos dokumentált eset bizonyítja. Íme néhány példa. Karikás Frigyes író Miszter-Gázi című novellájában saját élményt dolgoz fel. Főhősét Mesterházy András nevű honvéd strázsamestert 1849-ben egy kozák katona fogta el. Később az uráli kozákok Bajkál-menti telepein szolgált „kursmid”-ként, azaz gyógykovácsként. A magyar honvédot Mestergázy Andrej Ivanovicsként regisztrálták, ám neve túl hosszúnak bizonyult ezért átnevezték Miszter-Gázinak. 1859-ben hunyt el népes családot hagyva maga után, akik utódai még ma is élnek. Egy másik példa lehet Markovits Radion Szibériai garnizon című könyve , amely egy kollektív riport regény, melyben a szerző saját Szibériai élményei mellett a bajtársaiéról is mesél. A könyv 1927-ben jelent meg és 1986-ban megérte a 11. magyar nyelvű kiadását. A könyv beszél Szibériai magyar falucskákról, melyet magyar hadifoglyok és családjuk népesítettek be, illetve arról, hogy voltak foglyok, akik 66 éve várták, hogy a magyar állam megemlékezzen róluk és kiszabadítsa őket a fogságból. Emellett számos más példát találhatunk különböző irodalmi feljegyzésekben, de nem is kell olyan messze menni, hogy bizonyítékot találjunk az orosz fogságra, hiszen nagyon sok magyar család tudna erre példát mondani, többek között az én üknagyapám, is a csodás visszatérők közé tartozik, hiszen megjárta az orosz fogságot és élve hazatért.
Jókai Mór és Petőfi Sándor között az évek során egy időtálló mély barátság formálódott ki. Egyfajta testvéri viszony alakult ki közöttük, amelyben a tapasztaltabb, két évvel idősebb Petőfi Sándor bátyként pátyolgatta Jókai Mórt. A barátság egyrészt a művészi kiteljesedésben jelent meg másrészt a két irodalmár magánéletét is átszőtte az egymás iránt érzett szeretet. Jókai így emlékszik vissza Életemből című írásában: “Petőfi általában nagyon szerette a humort leveleiben, s ezt gyakran a levélborítékra is kiterjesztette; egyszer megharagudott rám valamiért, s hozzám intézett levelén ilyen címzet volt olvasható: Jókai Mórnak, legkisebb tisztelet nélkül.”[6] Jókai megható és egyben hátborzongató megemlékezése Petőfi Sándorról, ekképp szólt: Utolsó találkozása Petőfivel 1849-ben nem sokára Budavár bevétele után, és az orosz beavatkozás előtti napokban történt. Épen akkor vonult át Nagy Nándor dandára Pesten s a tisztikar üdvözlésére a városi tanács lakomát rendezett a Nemzeti Múzeum nagy termében. Jókai ott az asztal végén találkozott utoljára Petőfivel. Aztán így folytatja: „Ez alatt csak lepergett a díszlakoma a szokott rendben, egész az utolsó mogyoró desszertig, a mit ki-ki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő czelebritások felmagasztalására.(…) Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rosz vinkót kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk a helyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön, mezőn a riadót kiáltva: "Fegyverre magyar! Itt az ítélet napja!" Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt: "Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.
Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharához. Hiszen bolond egy toaszt is volt! Méltó az agyonhallgatásra. De mikor énbelőlem úgy kikívánkozott ez a mondás! Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakoczintá az enyémhez "Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.” Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam. …Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában."[7] Jókai Mór, az országgyűléshez, sőt a kormányhoz is fordult, Petőfi holttestének a felkutatása érdekében, hiszen ő is abban a reményben élt, hogy nem halt meg, hanem orosz fogságban van-azonban mindenhol süket fülekre talált
Két jelentős orosz vallomás[8], mely megerősíthetik, Petőfi szibériai tartózkodását, a következő információkat közlik. Döntő jelentőségű Vinokur, Kiss Dénesnek címzett 1989. február 2.-i levele. Melyben elmeséli életének azt a részét, amelyben Petőfi is megjelent. Vinokur Barguzin nevű falu szülöttje, már 24 éve Moszkvában él, de állítja, hogy amikor ott élt szülőfalujában, járt Petőfi Sándor sírjánál. Az 1840.évben született nagyapját kísérte el a sírhoz, aki állítása szerint jó barátságban volt nemzetünk hősével. Nagyapját Meer Dvidovics Vinokurt 1860-ban forradalmi tevékenysége miatt száműzték Szibériába, Barguzinban. Ugyanott született az apja és maga Vinokur is. Házukban élt egy Dimitrij nevű magyar ember. Ő és más magyar fogolytársai, akik a faluban tartózkodtak, gyakran összegyűltek Vinokurék-nál az udvaron, ahol táncoltak, énekeltek, vigadtak, majd kimentek együtt a tőlük másfél kilométernyire levő temetőbe hogy megemlékezzenek és adózzanak a magyar forradalmár Petrovics Sándor emlékének. Vinokur nagyapja 85 évesen halt meg és az volt a kívánsága, hogy Petrovics Sándor mellé temessék. Kívánsága be is teljesült. A sírok azonban az évek során a föld szintjével váltak egyenlővé és teljesen elgazosodtak. Vinokur azonban, azt állította, hogy ő a temetőt jól ismeri és megtudja mutatni a sírok pontos helyét. Itt kezdtek el ásni a Budapestről 1989.juliús 13.-án elindult Morvai vezette Megamorv Petőfi Bizottság tagjai és itt találták meg a bizonyos félre álló fogú koponyát melyet Petőfi Sándornak tulajdonítottak és melyről később kiderült, hogy egy női csontváz.
Az MTA nem fogadta el az ásatás eredményeit hiteleseknek és tudományos dokumentumokkal követelte a leletek bizonyítását.
Egy másik orosz vallomás egy orosz testvérpártól származik, akik egy orosz néprejzkutatónak (nem Petőfi Sándor után kutatott) Lazar Jefimovicsnak Eliaszov adtak visszaemlékező vallomást. Az egyik forrásközlő, Marija Innokentyjevna Morokova (1841-1940) elmondása szerint volt a táborban egy férfi, egy idegen, akit ők a feltámadottnak hívtak és akit egy éjjel 15 katona hozott, egy állítólagos nagyon távoli országból, ahol a nép fellázadt a zsarnok osztrák király, Franc ellen, aki segítségül hívta az orosz cárt Miklóst. A különös idegen, a csatában majdnem meghalt, aztán az orosz fogságban tért magához, egy cserjés szélén.[9]
Mostmár tudjuk, hogy létezett orosz fogság és oda magyarok is kerültek visszatérhetünk egy kicsit a Megamorv kutatócsoport fellángolt tagjaira, akik nem akarták elfogadni az MTA határozatát, miszerint a bargauzini temető hetedik sírjában talált csontváz egy nőé lenne. Tudták, hogy egy döntő bizonyíték egy DNS-vizsgálat lenne, Petőfi Sándor szüleinek Petrovics Sándornak és Hrúz Máriának exhumálása és a tőlük vett DNS-minta végleg lezárhatná az ügyet és választ adhatna minden kérdésre. Azonban ez a válasz késik. De miért? A kérdés az, hogy miért vonta vissza 2001-ben a belügyminiszter az engedélyt az exhumáláshoz kegyeletsértésre hivatkozva, mikor hosszadalmas útánajárás utján sikerült az engedélyt megszerezni. Egy még ennél is fontosabb kérdés, hogy egyáltalán miért akadályozni meg egy annyi port felkavart rejtély megoldását. Ilyen esetben az exhumálás nem nevezhető kegyeletsértésnek. Mivel a legkézenfekvőbbnek tűnő lépéshez, a szülök csontmaradványainak exhumálásához a hatóságok nem járultak hozzá, a Megamrov Petőfi Bizottság szakértői felkutatták a nagy költő ma is élő leszármazottait. Napjainkban a Petrovics-Hrúz vonalnak mintegy ötven leszármazottja él. Petrovics István és Hrúz Mária oldalági rokonai hajlandóak voltak a genetikai vizsgálatok elvégzéséhez szükséges mintaadásra. A mintákat a Megamorv Petőfi Bizottság, kínai genetikusokkal vizsgáltatta meg. Li Csengtao, a kínai igazságügy minisztérium által megbízott kutatóközpont igazgatója március 13-án, a Megamorv Petőfi Bizottság által szervezett sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a rokonok vérmintái, valamint a barguzini 7. számú csontvázból nyert minta összehasonlító DNS-vizsgálata 99,2- 99,9 százalékos egyezést mutat.[10]
Egy másik indirekt bár nagyon is valóságos bizonyíték lehet a következő párhuzam. Két orosz nyelvű vers, a „Mecstü” (Álmok) és a „Pecsalnaja maja zsiznyi bülá” (Szomorú volt az életem) Szuromi Lajos megállapítása szerint „pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthetőek.” Tehát „Ha más írta e verseket, akkor olyan művészi teljesítményt adott, amelynek a művészi imitáció tekintetében világirodalmi rangja lehet.” De hogyan lehetett volna „egy zseniális orosz ál-Petőfi” a verspár szerzője, ha egyrészt a mintául szolgáló (1845-46-ban íródott) Petőfi-versek poétikai jellemzőikben: versformájukban, ritmusukban gyakorlatilag egyedül állóak Petőfi életművében, másrészt viszont „bizonyos idegenszerűségek orosz anyanyelvű szerző feltételezését szinte kizárják”[11] A Szuromi-teória igazságát dr.Kún Ferenc is támogatta és segített a versek elemzésében és tanulmányozásában. Ő ekképp fogalmazott a versekről: „amikor én ezeket a verseket olvastam, úgy éreztem, mintha valamilyen csodálatos metamorfózis folytán azok a csodálatos gondolatok, egyszerűséggel társuló gondolati mélység, tisztaság és kimondhatatlanul szép és specifikus (csak egyedül Petőfire jellemző) művészi forma ugyanúgy benne él, benne löktet ezekben a versekben, mint a legnagyobb költőnk magyarul írt verseiben” Végül ezzel a pár sorra támasztotta alá állítását: Számomra azért egyértelmű az, hogy a két megtalált orosz nyelvű vers csak Petőfitől származhat, mert első olvasásra – mint tartalma, mind stílusjegyei alapján határozottan meg tudtam különböztetni minden más általam ismert magyar vagy orosz költő műveitől. Ahogyan egy régi kedves ismerős hangja első hallásra azonosítható annak személyével is, ugyanúgy tévedhetetlenül meg lehet állapítani a nagy költő különböző nyelvi formák közvetítésével érvényesülő jellegzetességét.
Mégis ennek ellenére sem tisztázódott mai napig sem a Petőfi-rejtély bár ez Petőfi Sándor életművének és irodalmi hagyatékának történeti megítélését aligha befolyásolja. Költői emléke életművén keresztül örökre megmarad, attól függetlenül, hogy a tudomány éppen milyen állást foglal a történetben.
Bibliográfia
ELTER Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html letöltés ideje 19.06
WEB: https://index.hu/tudomany/tortenelem/2015/07/17/a_halhatatlan_petofi/ letöltés ideje 04.06
ARANY Lajos: A költő eltűnése ma is élő titok, Pesti Hírlap, 1990.V.24
GAÁL Tamás. Egy barátság margójára.Cultura magazin. 2014. web:http://cultura.hu/aktualis/egy-baratsag-margojara/ letöltés ideje 20.06.
Huszadik század.Kultúra magazin. Web. http://www.huszadikszazad.hu/kultura/jokai-utolso-talalkozasa-petofivel
Technica 1989.08. web. http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a024.htm
CSÉMY Tamás szerk. Élt Szibériában.Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett. Kiadja a Magyarok világszövetsége, Budapest, 2013.
Dávid Gyula ̶ Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Kriterion, Budapest, szerzo1972.
Jegyzetek
[1] ELTER Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html letöltés ideje 19.06
[2] WEB: https://index.hu/tudomany/tortenelem/2015/07/17/a_halhatatlan_petofi/ letöltés ideje 04.06
[3] Arany János: A honvéd özvegye. WEB: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/arany-janos-B084/1847-1852-B089/a-honved-ozvegye-B33A/ 04.06
[4] Technica 1989.08. web. http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a024.htm
[5] Csémy Tamás szerk. Élt Szibériában.Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett. Kiadja a Magyarok világszövetsége, Budapest, 2013.
[6] Gaál Tamás. Egy barátság margójára.Cultura magazin. 2014. web: http://cultura.hu/aktualis/egy-baratsag-margojara/ letöltés ideje 20.06.
[7] Huszadik század.Kultúra magazin. Web. http://www.huszadikszazad.hu/kultura/jokai-utolso-talalkozasa-petofivel
[8] Uo.
[9] Uo.
[10]Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html letöltés ideje 19.06.
[11] Arany Lajos: A költő eltűnése ma is élő titok, Pesti Hírlap, 1990.V.24
Fekete Klára
PETŐFI SÁNDOR KÍNAI BARÁTJA
A 20. századi kínai irodalom egyik legnagyobb alakja, Lu Xun volt az aki először kezdett komolyabb érdeklődéssel foglalkozni Petőfi Sándor költészetével. A költő, író, gondolkodó, esszéíró Lu Xun Japánban eltöltött tanulóévei alatt ismerkedett meg Petőfi munkásságával.
Kínában a 20-századig nem jellemző a külföldi irodalom jelenléte. Csupán a 19.század végén, 20. század elején kezd az irodalmi élet kifele fordulni. Lu Xun az elsők között volt, aki figyelmét a külföldi irodalom irányába helyezt. Hangsúlyozottabban a Közép-Kelet Európai országok irodalmát vizsgálta. Az ok amiért pont ezzel a régióval kezd el foglalkozni az az, hogy hasonlóságot vélt felfedezni a közép- kelet európai elnyomásban élő országok kisebbség irodalma és Kína akkori politikai-társadalmi állapota között.[1]
Magyarország történelme, azon belül is az 1848-49-es események szolidaritás tudatot ébresztett a kínai költőben. Petőfi verseiben megtalálta azt a hangnemet azt a költői és emberi magatartást amit hiányolt az akkori kínai társadalomból. Petőfinek nemcsak munkássága nyűgözte le Lu Xunt hanem a hazájához való kötőése, iránta való feltétlen, szenvedélyes szeretete és egy magasabb rendű célért való küzdelme is.
Hogy minek köszönhető ez az érdeklődés a magyar és más kelet-európai országok irodalma iánt, arról Lu Xun így fogalmaz: "Amire figyelmet fordítottam, az inkább a megismeretés, a fordítás volt — mégpedig az elnyomott nemzetek íróinak művei. Akkoriban éppen a mandzsuk megdöntése volt napirenden — s akadtak fiatalok, akik a mandzsu írók kiáltásában és ellenállásában rokonhangra találtak... Mivel olyan műveket kerestem, amelyekben kiáltás és ellenállás van, Kelet-Európa felé kellett fordulnom..."[2]
Lu Xun, 1902 tájékán találkozhatott először Petőfi verseivel. A fiatal költő Tokióban eltöltött tanulmányi évei alatt kezd el foglalkozni közép-kelet európa irodalmával. Petőfi Sándor költészete különösen megtetszett neki. A magyar költő szenvedélyes hazaszeretete, költészetének egyszerűsége és szavainak mélysége nagy hatással volt Lu Xun-re.
Lu Xun 1907-ben írt első irodalmi értékű tanulmányában 《摩罗诗力说》-ban egy teljes fejezeten keresztül foglalkozik Petőfi Sándorral.
Abban az időben elhatározta, hogy részletesebben is foglalkozni fog a költővel, elérhetővé akarta tenni verseit a kínai olvasóközönség számára. Tokióban szerezte be azt a két Petőfi kötetet is amelyekről a későbbiekben Bai Mang kapcsán még fogok beszélni. Ez a két kötet nagyon hozzánőtt Lu Xun szívéhez. A német nyelvű Reclam Universal-Bibliothek sorozata részeként jelentek meg, az egyik Isreal Goldschmidt által fordított válogatott Petőfi verseket tartalmazott, a másika pedig a Johann Körmödy által fordított Hóhér kötele című művét tartalmazta.
Lu Xun számára Petőfinek a személye testesítette meg az ideális hazafinak a képét. A tény, hogy nemcsak szóban, de tettekkel is harcolt a haza felszabadításáért lenyűgözte a fiatal kínai írót. Több helyen is esszéiben kifejti azt, hogy Kínának ezekben a zavaros időkben több ilyen Petőfi-lelkületű emberre van szüksége. Lu Xun-nek tetszett a költő nyelvezetének egyszerű természetessége, a János vitéz[3] utószavában így ír erről:[4],,Ő (Petőfi Sándor) a természet lírai költészetének volt szakértője.”[5]
Written in the sake of forgetting[6] című 1933-ban írt esszéjében, így emlékezik vissza ezekről, a Tokiói könyvesboltban megrendelt Petőfi kötetéről: ,, But to me they were treasures, for I had ordered them from Germany through the Marusen Bookshop thirty years before, when I was passionate admirer of Petőfi.”
A fent említett esszéjében Lu Xun az 1931-ben titokban a Kuomintang reakciós csoport által kivégzett öt költőnek állít emléket. A február 7-én meggyilkolt írók között ott volt Bai Mang白莽 is (más nevén Yin Fu殷夫) aki szintén sokat foglalkozott Petőfivel, több versét is lefordította valamint az életrajzát is megjelentette az Áradat folyóiratban Lu Xun támogatásával.
Lu Xun főleg fiatal korában volt szenvedélyes Petőfi-rajongó, bár a későbbi munkáiban is azért vissza -vissza tér szeretett költőjéhez. Emellett pedig támogatja más költőknek Petőfivel kapcsolatos munkáit, fordításait. Mint például Sun Yong 1931-es János vitéz kiadását is ő korrektúrázta és lektorálta, valamint a kiadás körüli ügyes-bajos dolgokat is ő intézte.
Két évre rá, 1925.-ben a Lu Xun által szerkesztett Szófonál 《语丝》című folyóirat 9.-ik és 11.-ik számában megjelenik a Lu Xun saját fordításában öt Petőfi vers. Ezeket Lu Xun németből fordította, valószínűleg az Isreal Goldschmidt- féle Petőfi kötetből. Ugyanebben az évben jelenik meg Lu Xun Remény 《希望》c. esszéje, szintén a Szófonál folyóiratban, melyben saját fordításban belehelyezi Petőfi Remény 《希望》című versét is. Erről a munkájáról a továbbiakban még lesz szó.
Lu Xun, a huszadik század elején nagy befolyással bírt a kínai irodalmi életben. Így, általa több költő is elkezdett foglalkozni Petőfi Sándor verseivel.
Egy másik nagyon fontos szereplője a Petőfi nevének és költészetének terjesztésénen Bai Mang 白莽[7]volt. Ő 1929-ben küldi el Lu Xun-nek az általa lefordított Petőfi életrajzot, és néhány versfordítást[8]. Ezek között a versek között többek között ott volt a Fekete kenyér 《黑面包》、Élet, halál《生与死》A hó a föld téli szemfedője 《雪呵,你是大地的寿衣》. Ezek a versek és az életrajz ugyanazon év decemberében jelenik meg, a Lu Xun által szerkesztett folyóiratban, az Áradatban 《奔流》. Erről a későbbiekben részletesebben is írok.
Az 1930-as években a Petőfi Sándor iránti érdeklődés, Lu Xun hatására nagyon nagy lesz. Több író, költő foglalkozik a magyar költővel, életrajzok, tanulmányok, versfordítások egyaránt megjelennek.
1928-ban egy másik fiatal kínai író dönt amellett, hogy lefordít valamit a Petőfi alkotásaiból kínaira. Sun Yong(孙用), a Kalocsay Kálmán által eszperantó nyelvre lefordított János vitézt ülteti át kínai nyelvre. A kínai János vitéz, könyv formájában 1931-ben jelenik meg, Lu Xun gondozása alatt. A Shanghaj-i kiadónaál megjelentetett kötetbe ezenkívül belekerül még Petőfi Sándor arcképe és a János vitézt illusztráló képek, valamint Lu Xun és Sun Yong által fordított életrajza Petőfinek.
A fent tárgyalt kötetet Sándor Béla festőművész, magyar kiadásokból már ismert , tizenhat képével illusztráltak. Ezeknek az képeknek a felkutatása és beszerzése sem volt egyszerű feladat, Lu Xun ehhez, az eredeti fordítót Kalocsay Kálmánt kereste fel levélben. Már-már kudarcba látott fulladni terve a képek megszerzéséről, ugyanis egyik félnek sem sikerült rábukkani ezekre az illusztrációkra. Végül Kalocsaynak sikerült megtalálnia és elküldeni Sun Yongnak, így Sándor Béla illusztrációi végül belekerülhettek a könyvbe. A végeredménnyel Lu Xun mégsem volt megelégedve, szerinte a nyomtatás minősége nem volt kielégító, így a képek veszítenek eredeti nagyszerűségükből.
A továbbiakban szeretnék kicsit részletesebben beszélni Lu Xun Remény című esszéjéről.
Lu Xun a Remény (1925.01.01) című esszéjében mely a Vadfüvek[9] prózagyűjteményének része, megjelenik Petőfi Sándor Remény című verse, az író saját fordításában.
Mi a remény? ... förtelmes kéjleány,
Ki minden embert egyaránt ölel.
Ha rápazarlod legszebb kincsedet,
Az ifjúságot: akkor elhagy, el!
(Pest, 1845. október 16. - november 25. között)
希望是什么？十是娼妓：
她对谁都蛊惑，将一切都献给；
待你牺牲了极多宝贝—--
你的青春——她就抛弃你。
Ez a vers megtalálható abban a Goldschmidt-féle Petőfi kötetben, ezt a verziót fordította át Lu Xun.
A Goldschmidt változatban Remény című vers hű fordítása eredetijének. A szavak elhelyezkedése, értelmük, a sorok száma valamint a ritmus is mind megegyezik Petőfi költeményéével. Lu Xun verse pedig alkalmazkodik a német fordításhoz.
Lu Xun Remény című esszéjének a főmondata, is egy Petőfitől idézett mondatrészlet. ,, a kétségbeesés csakúgy csal, mint a remény”, kínaiul: 绝望之为虚妄，正与希望相同[10].
Petőfinek a fentebb idézett sora XIV. utirajzából származik, melyet 1847.júl.17-n írt Szatmárba érkezésének ötödik napján. Ennek a mondatnak a megjelenése Lu Xun szövegében különösen érdekes. Hiszen Petőfinek ez az utilevele nem volt benne abba a kötetbe melyet a kínai író oly nagyon szeretett és sokszor is olvasgatott.[11] Annyit tudunk, hogy Lu Xun 1906-1907-ben ismerkedett meg Petőfi költészetével, a Remény című esszéjének megírásáig pedig eltelt szinte húsz év. Arról nem maradt fel semmiféle feljegyzés vagy utalás, hogy a fent idézett utilevélből vett mondattal Lu Xun hol találkozhatott, melyik fordításban, melyik kötetben. Kitaoka Masako, japán Lu Xun kutatóprofesszor, tüzetesebben vizsgálta ezt a mondatot[12] és arra jött rá, hogy a kínai, Lu Xun féle fordítás az angol: „...dispair is as deceptive as hope” változattal, értelemben, szóválasztásban különösen közel áll, talán egy angol fordítással találkozhatott, határozott következtetést nem tesz, a probléma vizsgálását rábízza az utókorra.
Petőfinek élete során sok kudarcélménnyel kellett szembesülnie. Színész karrierjét is, aztán később költészetét is nagyon sok támadás érte. A hatalom zsarnoksága, a magyar nyelv és kultúra lassú tölrődése, a szerelemben ért sikertelenségek is mind mind közrejátszódtak abban, hogy a költőnek legyen egy általános kiábrándult világszemlélete. A Remény című vers hangnemében ez teljesen átérezhető. Hazafias költőként emellett azt a terhet is a magára vállalta, hogy verseivel útmutatást adjon a szenvedő népnek, segítse azt a felszabadulásban.
A környező világból való általános kiábrándulás érzését csak növelte az amikor szívének választottjának, Szendrey Júliának apja nem egyezett bele leánykérésébe. Minden elveszni látszott. Kétségbeesett.
Aztán, hogy értesült arról, hogy Szendrey Júlia, apja szava ellenére, mégis elfogadta kérését, és hozzá akar menni feleségül, megváltozik a költő világszemlélete. A ,, kétségbeesés csak úgy csal mint a remény” sor pedig már egy olyan levélből származik, amikor már tudnivaló, hogy hamarosan házasodni fog.
Petőfi verse, és utirajzából vett idézete két különálló szöveg. Időben távol áll egymástól (majdnem két év), valamint körülmények szempontjából is más indíttatásból íródtak.
Lu Xun mégis kapcsolatot vélt felfedezni a két szöveg között. Szerinte A vers és az idézett mondat két különböző szakaszát jelöli Petőfi életében és költészetében.
Azzal én is tisztában vagyok, hogy a Petőfi-recepció napjainkban, többek között Margócsy tanár úr munkássága nyomán változóban van. Mostmár sokkal inkább Petőfi-szerepekről beszélünk, mintsem verseiben kibontakozó életrajzról. Ez azonban a kínai Petőfi-recepciót még nem érte el, így ezeket nem is vettem figyelembe, célom az volt hogy egy összefoglaló képet alkossak Lu Xun Petőfi iránti rajongásáról, a Petőfivel kapcsolatos munkásságának bemutatása alapján.
Felhasznált irodalom
Jegyzetek
[1] Lásd IDE VALAMI MENŐ KÖNYVCÍM
[2] IN Galla Endre: János vitéz a sárkányok országában. Galla Endre ford.
[3] Az eredeti kiadás: 《勇敢的约翰》孙用翻译，海湖风书店， 1931
[4] eredeti szöveg: “他的擅长之处，自然是在抒情的诗”
[5] Saját ford.
[6] Lu Xun selected works translated by Yang Xianyi and Gladys Yang, vol 3, foreign language press,2003 beijing p 236
[7] eredeti nevén 殷夫
[8] Fordításának alapjául a német Alfred Teniers Petőfi's Gedichte, 1887 –életrajza szolgált.
[9] 野草
[10] Lu Xun ford.
[11] A Reclam Universal-Bibliothek sorozatában megjelent kötetekről fentebb már esett szó
[12]鲁迅和裴多菲——《希望》溯源考(文论)[日]北冈正子, IN海客甲著《闲适中的挣扎》宁夏人民出版社2010
Kínában a 20-századig nem jellemző a külföldi irodalom jelenléte. Csupán a 19.század végén, 20. század elején kezd az irodalmi élet kifele fordulni. Lu Xun az elsők között volt, aki figyelmét a külföldi irodalom irányába helyezt. Hangsúlyozottabban a Közép-Kelet Európai országok irodalmát vizsgálta. Az ok amiért pont ezzel a régióval kezd el foglalkozni az az, hogy hasonlóságot vélt felfedezni a közép- kelet európai elnyomásban élő országok kisebbség irodalma és Kína akkori politikai-társadalmi állapota között.[1]
Magyarország történelme, azon belül is az 1848-49-es események szolidaritás tudatot ébresztett a kínai költőben. Petőfi verseiben megtalálta azt a hangnemet azt a költői és emberi magatartást amit hiányolt az akkori kínai társadalomból. Petőfinek nemcsak munkássága nyűgözte le Lu Xunt hanem a hazájához való kötőése, iránta való feltétlen, szenvedélyes szeretete és egy magasabb rendű célért való küzdelme is.
Hogy minek köszönhető ez az érdeklődés a magyar és más kelet-európai országok irodalma iánt, arról Lu Xun így fogalmaz: "Amire figyelmet fordítottam, az inkább a megismeretés, a fordítás volt — mégpedig az elnyomott nemzetek íróinak művei. Akkoriban éppen a mandzsuk megdöntése volt napirenden — s akadtak fiatalok, akik a mandzsu írók kiáltásában és ellenállásában rokonhangra találtak... Mivel olyan műveket kerestem, amelyekben kiáltás és ellenállás van, Kelet-Európa felé kellett fordulnom..."[2]
Lu Xun, 1902 tájékán találkozhatott először Petőfi verseivel. A fiatal költő Tokióban eltöltött tanulmányi évei alatt kezd el foglalkozni közép-kelet európa irodalmával. Petőfi Sándor költészete különösen megtetszett neki. A magyar költő szenvedélyes hazaszeretete, költészetének egyszerűsége és szavainak mélysége nagy hatással volt Lu Xun-re.
Lu Xun 1907-ben írt első irodalmi értékű tanulmányában 《摩罗诗力说》-ban egy teljes fejezeten keresztül foglalkozik Petőfi Sándorral.
Abban az időben elhatározta, hogy részletesebben is foglalkozni fog a költővel, elérhetővé akarta tenni verseit a kínai olvasóközönség számára. Tokióban szerezte be azt a két Petőfi kötetet is amelyekről a későbbiekben Bai Mang kapcsán még fogok beszélni. Ez a két kötet nagyon hozzánőtt Lu Xun szívéhez. A német nyelvű Reclam Universal-Bibliothek sorozata részeként jelentek meg, az egyik Isreal Goldschmidt által fordított válogatott Petőfi verseket tartalmazott, a másika pedig a Johann Körmödy által fordított Hóhér kötele című művét tartalmazta.
Lu Xun számára Petőfinek a személye testesítette meg az ideális hazafinak a képét. A tény, hogy nemcsak szóban, de tettekkel is harcolt a haza felszabadításáért lenyűgözte a fiatal kínai írót. Több helyen is esszéiben kifejti azt, hogy Kínának ezekben a zavaros időkben több ilyen Petőfi-lelkületű emberre van szüksége. Lu Xun-nek tetszett a költő nyelvezetének egyszerű természetessége, a János vitéz[3] utószavában így ír erről:[4],,Ő (Petőfi Sándor) a természet lírai költészetének volt szakértője.”[5]
Written in the sake of forgetting[6] című 1933-ban írt esszéjében, így emlékezik vissza ezekről, a Tokiói könyvesboltban megrendelt Petőfi kötetéről: ,, But to me they were treasures, for I had ordered them from Germany through the Marusen Bookshop thirty years before, when I was passionate admirer of Petőfi.”
A fent említett esszéjében Lu Xun az 1931-ben titokban a Kuomintang reakciós csoport által kivégzett öt költőnek állít emléket. A február 7-én meggyilkolt írók között ott volt Bai Mang白莽 is (más nevén Yin Fu殷夫) aki szintén sokat foglalkozott Petőfivel, több versét is lefordította valamint az életrajzát is megjelentette az Áradat folyóiratban Lu Xun támogatásával.
Lu Xun főleg fiatal korában volt szenvedélyes Petőfi-rajongó, bár a későbbi munkáiban is azért vissza -vissza tér szeretett költőjéhez. Emellett pedig támogatja más költőknek Petőfivel kapcsolatos munkáit, fordításait. Mint például Sun Yong 1931-es János vitéz kiadását is ő korrektúrázta és lektorálta, valamint a kiadás körüli ügyes-bajos dolgokat is ő intézte.
Két évre rá, 1925.-ben a Lu Xun által szerkesztett Szófonál 《语丝》című folyóirat 9.-ik és 11.-ik számában megjelenik a Lu Xun saját fordításában öt Petőfi vers. Ezeket Lu Xun németből fordította, valószínűleg az Isreal Goldschmidt- féle Petőfi kötetből. Ugyanebben az évben jelenik meg Lu Xun Remény 《希望》c. esszéje, szintén a Szófonál folyóiratban, melyben saját fordításban belehelyezi Petőfi Remény 《希望》című versét is. Erről a munkájáról a továbbiakban még lesz szó.
Lu Xun, a huszadik század elején nagy befolyással bírt a kínai irodalmi életben. Így, általa több költő is elkezdett foglalkozni Petőfi Sándor verseivel.
Egy másik nagyon fontos szereplője a Petőfi nevének és költészetének terjesztésénen Bai Mang 白莽[7]volt. Ő 1929-ben küldi el Lu Xun-nek az általa lefordított Petőfi életrajzot, és néhány versfordítást[8]. Ezek között a versek között többek között ott volt a Fekete kenyér 《黑面包》、Élet, halál《生与死》A hó a föld téli szemfedője 《雪呵,你是大地的寿衣》. Ezek a versek és az életrajz ugyanazon év decemberében jelenik meg, a Lu Xun által szerkesztett folyóiratban, az Áradatban 《奔流》. Erről a későbbiekben részletesebben is írok.
Az 1930-as években a Petőfi Sándor iránti érdeklődés, Lu Xun hatására nagyon nagy lesz. Több író, költő foglalkozik a magyar költővel, életrajzok, tanulmányok, versfordítások egyaránt megjelennek.
1928-ban egy másik fiatal kínai író dönt amellett, hogy lefordít valamit a Petőfi alkotásaiból kínaira. Sun Yong(孙用), a Kalocsay Kálmán által eszperantó nyelvre lefordított János vitézt ülteti át kínai nyelvre. A kínai János vitéz, könyv formájában 1931-ben jelenik meg, Lu Xun gondozása alatt. A Shanghaj-i kiadónaál megjelentetett kötetbe ezenkívül belekerül még Petőfi Sándor arcképe és a János vitézt illusztráló képek, valamint Lu Xun és Sun Yong által fordított életrajza Petőfinek.
A fent tárgyalt kötetet Sándor Béla festőművész, magyar kiadásokból már ismert , tizenhat képével illusztráltak. Ezeknek az képeknek a felkutatása és beszerzése sem volt egyszerű feladat, Lu Xun ehhez, az eredeti fordítót Kalocsay Kálmánt kereste fel levélben. Már-már kudarcba látott fulladni terve a képek megszerzéséről, ugyanis egyik félnek sem sikerült rábukkani ezekre az illusztrációkra. Végül Kalocsaynak sikerült megtalálnia és elküldeni Sun Yongnak, így Sándor Béla illusztrációi végül belekerülhettek a könyvbe. A végeredménnyel Lu Xun mégsem volt megelégedve, szerinte a nyomtatás minősége nem volt kielégító, így a képek veszítenek eredeti nagyszerűségükből.
A továbbiakban szeretnék kicsit részletesebben beszélni Lu Xun Remény című esszéjéről.
Lu Xun a Remény (1925.01.01) című esszéjében mely a Vadfüvek[9] prózagyűjteményének része, megjelenik Petőfi Sándor Remény című verse, az író saját fordításában.
Mi a remény? ... förtelmes kéjleány,
Ki minden embert egyaránt ölel.
Ha rápazarlod legszebb kincsedet,
Az ifjúságot: akkor elhagy, el!
(Pest, 1845. október 16. - november 25. között)
希望是什么？十是娼妓：
她对谁都蛊惑，将一切都献给；
待你牺牲了极多宝贝—--
你的青春——她就抛弃你。
Ez a vers megtalálható abban a Goldschmidt-féle Petőfi kötetben, ezt a verziót fordította át Lu Xun.
A Goldschmidt változatban Remény című vers hű fordítása eredetijének. A szavak elhelyezkedése, értelmük, a sorok száma valamint a ritmus is mind megegyezik Petőfi költeményéével. Lu Xun verse pedig alkalmazkodik a német fordításhoz.
Lu Xun Remény című esszéjének a főmondata, is egy Petőfitől idézett mondatrészlet. ,, a kétségbeesés csakúgy csal, mint a remény”, kínaiul: 绝望之为虚妄，正与希望相同[10].
Petőfinek a fentebb idézett sora XIV. utirajzából származik, melyet 1847.júl.17-n írt Szatmárba érkezésének ötödik napján. Ennek a mondatnak a megjelenése Lu Xun szövegében különösen érdekes. Hiszen Petőfinek ez az utilevele nem volt benne abba a kötetbe melyet a kínai író oly nagyon szeretett és sokszor is olvasgatott.[11] Annyit tudunk, hogy Lu Xun 1906-1907-ben ismerkedett meg Petőfi költészetével, a Remény című esszéjének megírásáig pedig eltelt szinte húsz év. Arról nem maradt fel semmiféle feljegyzés vagy utalás, hogy a fent idézett utilevélből vett mondattal Lu Xun hol találkozhatott, melyik fordításban, melyik kötetben. Kitaoka Masako, japán Lu Xun kutatóprofesszor, tüzetesebben vizsgálta ezt a mondatot[12] és arra jött rá, hogy a kínai, Lu Xun féle fordítás az angol: „...dispair is as deceptive as hope” változattal, értelemben, szóválasztásban különösen közel áll, talán egy angol fordítással találkozhatott, határozott következtetést nem tesz, a probléma vizsgálását rábízza az utókorra.
Petőfinek élete során sok kudarcélménnyel kellett szembesülnie. Színész karrierjét is, aztán később költészetét is nagyon sok támadás érte. A hatalom zsarnoksága, a magyar nyelv és kultúra lassú tölrődése, a szerelemben ért sikertelenségek is mind mind közrejátszódtak abban, hogy a költőnek legyen egy általános kiábrándult világszemlélete. A Remény című vers hangnemében ez teljesen átérezhető. Hazafias költőként emellett azt a terhet is a magára vállalta, hogy verseivel útmutatást adjon a szenvedő népnek, segítse azt a felszabadulásban.
A környező világból való általános kiábrándulás érzését csak növelte az amikor szívének választottjának, Szendrey Júliának apja nem egyezett bele leánykérésébe. Minden elveszni látszott. Kétségbeesett.
Aztán, hogy értesült arról, hogy Szendrey Júlia, apja szava ellenére, mégis elfogadta kérését, és hozzá akar menni feleségül, megváltozik a költő világszemlélete. A ,, kétségbeesés csak úgy csal mint a remény” sor pedig már egy olyan levélből származik, amikor már tudnivaló, hogy hamarosan házasodni fog.
Petőfi verse, és utirajzából vett idézete két különálló szöveg. Időben távol áll egymástól (majdnem két év), valamint körülmények szempontjából is más indíttatásból íródtak.
Lu Xun mégis kapcsolatot vélt felfedezni a két szöveg között. Szerinte A vers és az idézett mondat két különböző szakaszát jelöli Petőfi életében és költészetében.
Azzal én is tisztában vagyok, hogy a Petőfi-recepció napjainkban, többek között Margócsy tanár úr munkássága nyomán változóban van. Mostmár sokkal inkább Petőfi-szerepekről beszélünk, mintsem verseiben kibontakozó életrajzról. Ez azonban a kínai Petőfi-recepciót még nem érte el, így ezeket nem is vettem figyelembe, célom az volt hogy egy összefoglaló képet alkossak Lu Xun Petőfi iránti rajongásáról, a Petőfivel kapcsolatos munkásságának bemutatása alapján.
Felhasznált irodalom
- 李力《鲁迅与裴多菲》J. of Xuzhou Normal University (Philosophy and Social Sciences Edition) Vol.30,No.3, May 2004
- Lu Xun selected works translated by Yang Xianyi and Gladys Yang, vol 3, foreign language press,2003
- GALLA Endre: János vitéz a sárkányok országában, avagy Petőfi kínai fogadtatása, Korunk HARMADIK ÉVFOLYAM IX/8. 1998. AUGUSZTUS
- 兴万生《裴多菲---外国文学评介丛书》、辽宁人民出版社、1984
- 海客甲著《闲适中的挣扎》宁夏人民出版社，2010，鲁迅和裴多菲——《希望》溯源考(文论)[日]北冈正子
Jegyzetek
[1] Lásd IDE VALAMI MENŐ KÖNYVCÍM
[2] IN Galla Endre: János vitéz a sárkányok országában. Galla Endre ford.
[3] Az eredeti kiadás: 《勇敢的约翰》孙用翻译，海湖风书店， 1931
[4] eredeti szöveg: “他的擅长之处，自然是在抒情的诗”
[5] Saját ford.
[6] Lu Xun selected works translated by Yang Xianyi and Gladys Yang, vol 3, foreign language press,2003 beijing p 236
[7] eredeti nevén 殷夫
[8] Fordításának alapjául a német Alfred Teniers Petőfi's Gedichte, 1887 –életrajza szolgált.
[9] 野草
[10] Lu Xun ford.
[11] A Reclam Universal-Bibliothek sorozatában megjelent kötetekről fentebb már esett szó
[12]鲁迅和裴多菲——《希望》溯源考(文论)[日]北冈正子, IN海客甲著《闲适中的挣扎》宁夏人民出版社2010
Hatos Tímea
PETŐFI SÁNDOR KAVALKÁDOS TITKA
Petőfi Sándor a magyar romantikus költészet kiteljesítője és egyben legkiemelkedőbb alakja,nemzeti hős, forradalmár.A költő születési helyével kapcsolatban sok helység kerül szóba,kortársai különböző képpen jelölik meg azt.
„Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában”[1]
Petőfi Sándort, a legnagyobb magyar költőt 1849. július 31-én látták utoljára a Segesvár közelében fekvő Fehéregyháza határában zajló egyik utolsó csatában, amelyben a Bem tábornok vezette magyar seregeket,de az intervenciós cári orosz csapatok legyőzték.
Petőfi halála az egyik legtitokzatosabb és legszórakoztatóbb történet a magyar irodalomban.Eltűnése annyi legendával járt, hogy alig győzték feldolgozni, sőt újabbakat kitalálni.Egyes fikciók még a földön kívülieket is bevonják a misztérium megoldása érdekében.A történelem folyamán rengeteg alkalommal vélték felfedezni Petőfi sírját,de halálávan körülményei és sírhely még a mai napig sem tisztázódott.
Dolgozatom során az irodalomtudós szakértő Szuromi Lajos: Két orosz nyelvű vers Petőfiről[2] című tanulmányát veszem alapul,amelyben két Petőfi költészetének sajátos jegyei ismerhetők fel,tizennyolc versből tizenhat orosz és kettő magyar nyelven íródtak. Ez arra engedte következtetni a kutatókat, hogy talán fogságba került, Oroszország irdatlan mélyébe, Szibériába, fogolyként élte le végső napjait. Annak ellenére,hogy bizonyító életjelet, vagy bármely bizonyító dokumentumot a fogoly Petőfiről máig nem sikerült felkutatni. Ha alaposan megvizsgáljuk a két verset, akkor megdöbbentő következtetésre jutunk,amely eredményeképpen valószínűbbnek tűnik majd a fogollyá vált Petőfi legendája,mint a Segesvár közelében elesett Petőfié.
A két orosz nyelvű vers különös, bensőséges kapcsolatát figyelhetjük meg,a két költemény belső világából racionálisan az következik,hogy a verseket aligha írhatta más,mint maga Petőfi. Íme a két vers prózai fordítása:
„ Álmok – Mikor még ifjú voltam, körülvettek az álmok, szeretem őket. Magam bennük már hősnek képzeltem. Bátran mentem a csatába, szemben álnoksággal, rosszal, bűnnel, híven követett a nép. Próféta voltam, vezér. Kivont kardommal s a szabadság piros zászlajával törtem az ósdira, szabaddá akartam tenni a népeket. Páncélban, kezemben pajzzsal, pattantam paripára, hogy röpítsen engemet, igaz ügyemért akár a halálba. De gyönge voltam, rossz lovas, kidőltem a döntő tusában, pajzsom eltört, a földre zuhantam. Csak néztem a vitézen küzdők után, leverten is közéjük vágytam. De jaj, álmaim becsaptak.
Szomorú volt az életem – Szomorú volt az életem, reménysugár sem volt benne, s már a sír közeleg. Elhangzott mára hattyúdal is. Árnyak közelegnek felém, elveszett életem képei. Tűnődöm, s fájdalommal látom, üres váz mindegyik. Céljaimnak nyomát sem látom. Csak vágyak, tervek, álmok. Sorsom kín, keserű szégyen. Miért volt szívem mindig heves, miért égett azokért, kiket szerettem, miért álmodoztam éjeken, hogy szent ügy hív engemet? Miért? Hiszen már látható, túl súlyos keresztet vettem fel az önhittség idején. Mi várt reám? Csupán a sír a hideg pusztában.”[3]
Az Álmok gondolatai közvetlen rokonságot mutatnak Petőfi Véres napokról álmodom… című versével,–bár nem igényli annak ismeretét– e híres költemény első felével,amely így hangzik:
„Véres napokról álmodom,
Mik a virágot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!(…)”
A versciklust átölelik a tiszta hazafias gondolatok, ideálok a népért, szabadságáért folytatott harc forradalmi szenvedélyes lelkesedése. Ezzel együtt egy új hangot is megfigyelhetünk az alkotásokban. Az egyenlőségről és testvériségről alkotott, azóta összeomlott ifjonti álmok felett érzett sajnálat és az ezer kilométerre szakadt Haza hiánya. Megcsaltak, becsaptak álmaim, mondja a záró sor,amely stilizált története a segesvári csatáról s annak utolsó perceiről, romantizálva és erővel felruházva a pajzs, a vért hősi szimbólumát.
A Szomorú volt az életem című vers vallomásos hangvétele azt sugallja, hogy nemcsak a test marad meg, hanem az emberség is, ép a lélek, nem hullott alá, pokoli terheket cipel, kínok kínjaival küszködik még most is, az élet végérvényes veszteseként.A hattyúdal motívum fontos szerepet kap esetünkben,mivel a hattyú– a régi költök képzelete szerint –csak ez az egy alkalommal énekel, haldoklása közben. A Szomorú volt az életem már elhangzott hattyúdalt említ.Átvitt értelemben a költőnek a halála előtti legutolsó költeménye vagy a zeneíró legutolsó darabja. A haldokló hattyú vándormotívuma Petőfi legszebb verseinek egyikében, a Tündérálomban is jelen van:
„De mily hang ez, mily tulvilági hang,
Mely bévegyűl a habzúgás közé?
Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
Hol büntetését már átszenvedé?...
Egy hattyu száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket -
Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...”
„Az éjben virrasztó, küldetésében hívő egykori álmodozó motívumában mindenekelőtt Az apostol Szilvesztere magasodik fölénk, a kínba, keserű szégyenbe taszított, eszményeiből, céljaiból kifosztott, kivégzett, s jeltelen sírba elföldelt mártír alakja. A társadalmi abszurditás ártatlan áldozatáé.
A közvetett hatású, élő motívumok már önmagukban több Petőfi-verset asszociálnak. Az Álmok egyetlen markáns párhuzamra épít, a Szomorú volt az életem szerteágazó, organikus rokonság felmutatására törekszik Petőfi költészetével. Már a motívumpárhuzamok erre engednek következtetni.”[4]
Ha egy bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfiről beszélünk,akkor sem lehetett közönséges utánzó, hanem bravúros változatokkal kezeli a Petőfi verseiben megjelenő motívumkincset. Nem másol, nem fordít, amit végez az az adaptációnál is több. Látványos formai az,hogy keresztrímmé alakítja a félrímeket. Versben rejtőzködni, rejtvényes verseket írni – Kölcseytől, Aranytól, Vörösmartytól sem volt idegen.Így Petőfi is szivesen játszott egyik korai Ki vagyok én? nem mondom meg… című versében,ahol így hangzik a strófa:
„Ki vagyok én? Nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek
Pedig ha rám ismernének?
Legalább is felkötnének”
Szűcs Gábor, egy pályája kezdetén járó, fiatal kutató megjelent könyvével egy egész új kérdéskört helyez megvilágításba Petőfi halálának kapcsán. újra értékelte a Petőfi haláláról és feltételezett eltemetéséről szőtt véleményeket és szemtanúk több ezer oldalra rúgó emlékezéseit, továbbá elvégzett egy sor olyan vizsgálatot, amelyekre korábban sosem került sor. Mindezt szakértő kutatók bevonásával és rendkívüli precíz munkával.
Az ütközet helyszínéül mindvégig Fehéregyházát tünteti fel,hisz a csata e falu külterületén folyt le, a megroppant magyar egységek nagy része Héjjasfalva felé menekült, ami Segesvár a közelében fekvő nagyváros. A Bem rendelkezésére álló erők létszáma 3100 fő volt, ám hatalmas fölényben álltak velük szemben Lüders orosz tábornok csapatai,akik 10 ezren voltak.
A szemtanú vallomások hónapokkal évekkel később kerültek elő és egyesek állították,hogy személyesen ők segítettek Petőfinek a menekülésben. A szemtanúk emlékezését nehezítette az a körülmény, hogy többen előző nap látták életükben először Petőfit, akkor is csak futólag. Legtöbb katonatársa nem is ismerte kilétét.
A költő nem hordott uniformist, hiszen tiszti rangjáról lemondott. Volt továbbá egy Petőfy Ignác nevű főhadnagy is Bem seregében és ez mind növelheti az emlékezések bizonytalanságát,téves mivoltát. Szűcs Gábor többek között meteorológusok véleményét kérte ki a csata napjának időjárásáról: „fülledt melegben kevés étel elfogyasztása után 4-5 km-t kószál a csapatok közt”[5]
Szűcs Gábor véleménye szerint nem dzsidával vagy pikával szúrták le, hanem kardvágás okozta halálát. Ugyanis a kozák lovasok nemcsak döfő, hanem szúró-vágó fegyverrel is rendelkeztek.
Ezekben a merész találgatásokban a Petőfi-legenda időbeli hullámaiban egy nép hűségének megrendítő szépsége lebeg ott. Magyarázatot keresve a magyar génius relytélyes eltűnésére. Vajon kapunk-e kézzel fogható bizonyítékot,hogy mi is történt vele igazából,vagy ez a történet, amely milliókat foglalkoztat örök rejtélyben marad?
Jegyzetek
[1] Németh G. Béla A magyar irodalom története,Kossuth Kiadó, Budapest,1982, 170.
[2] Web: http://www.egipatrona.hu/mvsz/index.php/sajtoszolgalat/2013-sajtoanyaga/1101-petofiert-dr-szuromi-lajos-tanulmanya-ket-petofi-sandornak-tulajdonitott-orosz-nyelvu-versrol ,2017.06.25.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Szűcs Gábor, Petőfi halála. Fehéregyháza, 1849. július 31, Corvina Kiadó, Budapest,2011, 44.
2017
„Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában”[1]
Petőfi Sándort, a legnagyobb magyar költőt 1849. július 31-én látták utoljára a Segesvár közelében fekvő Fehéregyháza határában zajló egyik utolsó csatában, amelyben a Bem tábornok vezette magyar seregeket,de az intervenciós cári orosz csapatok legyőzték.
Petőfi halála az egyik legtitokzatosabb és legszórakoztatóbb történet a magyar irodalomban.Eltűnése annyi legendával járt, hogy alig győzték feldolgozni, sőt újabbakat kitalálni.Egyes fikciók még a földön kívülieket is bevonják a misztérium megoldása érdekében.A történelem folyamán rengeteg alkalommal vélték felfedezni Petőfi sírját,de halálávan körülményei és sírhely még a mai napig sem tisztázódott.
Dolgozatom során az irodalomtudós szakértő Szuromi Lajos: Két orosz nyelvű vers Petőfiről[2] című tanulmányát veszem alapul,amelyben két Petőfi költészetének sajátos jegyei ismerhetők fel,tizennyolc versből tizenhat orosz és kettő magyar nyelven íródtak. Ez arra engedte következtetni a kutatókat, hogy talán fogságba került, Oroszország irdatlan mélyébe, Szibériába, fogolyként élte le végső napjait. Annak ellenére,hogy bizonyító életjelet, vagy bármely bizonyító dokumentumot a fogoly Petőfiről máig nem sikerült felkutatni. Ha alaposan megvizsgáljuk a két verset, akkor megdöbbentő következtetésre jutunk,amely eredményeképpen valószínűbbnek tűnik majd a fogollyá vált Petőfi legendája,mint a Segesvár közelében elesett Petőfié.
A két orosz nyelvű vers különös, bensőséges kapcsolatát figyelhetjük meg,a két költemény belső világából racionálisan az következik,hogy a verseket aligha írhatta más,mint maga Petőfi. Íme a két vers prózai fordítása:
„ Álmok – Mikor még ifjú voltam, körülvettek az álmok, szeretem őket. Magam bennük már hősnek képzeltem. Bátran mentem a csatába, szemben álnoksággal, rosszal, bűnnel, híven követett a nép. Próféta voltam, vezér. Kivont kardommal s a szabadság piros zászlajával törtem az ósdira, szabaddá akartam tenni a népeket. Páncélban, kezemben pajzzsal, pattantam paripára, hogy röpítsen engemet, igaz ügyemért akár a halálba. De gyönge voltam, rossz lovas, kidőltem a döntő tusában, pajzsom eltört, a földre zuhantam. Csak néztem a vitézen küzdők után, leverten is közéjük vágytam. De jaj, álmaim becsaptak.
Szomorú volt az életem – Szomorú volt az életem, reménysugár sem volt benne, s már a sír közeleg. Elhangzott mára hattyúdal is. Árnyak közelegnek felém, elveszett életem képei. Tűnődöm, s fájdalommal látom, üres váz mindegyik. Céljaimnak nyomát sem látom. Csak vágyak, tervek, álmok. Sorsom kín, keserű szégyen. Miért volt szívem mindig heves, miért égett azokért, kiket szerettem, miért álmodoztam éjeken, hogy szent ügy hív engemet? Miért? Hiszen már látható, túl súlyos keresztet vettem fel az önhittség idején. Mi várt reám? Csupán a sír a hideg pusztában.”[3]
Az Álmok gondolatai közvetlen rokonságot mutatnak Petőfi Véres napokról álmodom… című versével,–bár nem igényli annak ismeretét– e híres költemény első felével,amely így hangzik:
„Véres napokról álmodom,
Mik a virágot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!(…)”
A versciklust átölelik a tiszta hazafias gondolatok, ideálok a népért, szabadságáért folytatott harc forradalmi szenvedélyes lelkesedése. Ezzel együtt egy új hangot is megfigyelhetünk az alkotásokban. Az egyenlőségről és testvériségről alkotott, azóta összeomlott ifjonti álmok felett érzett sajnálat és az ezer kilométerre szakadt Haza hiánya. Megcsaltak, becsaptak álmaim, mondja a záró sor,amely stilizált története a segesvári csatáról s annak utolsó perceiről, romantizálva és erővel felruházva a pajzs, a vért hősi szimbólumát.
A Szomorú volt az életem című vers vallomásos hangvétele azt sugallja, hogy nemcsak a test marad meg, hanem az emberség is, ép a lélek, nem hullott alá, pokoli terheket cipel, kínok kínjaival küszködik még most is, az élet végérvényes veszteseként.A hattyúdal motívum fontos szerepet kap esetünkben,mivel a hattyú– a régi költök képzelete szerint –csak ez az egy alkalommal énekel, haldoklása közben. A Szomorú volt az életem már elhangzott hattyúdalt említ.Átvitt értelemben a költőnek a halála előtti legutolsó költeménye vagy a zeneíró legutolsó darabja. A haldokló hattyú vándormotívuma Petőfi legszebb verseinek egyikében, a Tündérálomban is jelen van:
„De mily hang ez, mily tulvilági hang,
Mely bévegyűl a habzúgás közé?
Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
Hol büntetését már átszenvedé?...
Egy hattyu száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket -
Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...”
„Az éjben virrasztó, küldetésében hívő egykori álmodozó motívumában mindenekelőtt Az apostol Szilvesztere magasodik fölénk, a kínba, keserű szégyenbe taszított, eszményeiből, céljaiból kifosztott, kivégzett, s jeltelen sírba elföldelt mártír alakja. A társadalmi abszurditás ártatlan áldozatáé.
A közvetett hatású, élő motívumok már önmagukban több Petőfi-verset asszociálnak. Az Álmok egyetlen markáns párhuzamra épít, a Szomorú volt az életem szerteágazó, organikus rokonság felmutatására törekszik Petőfi költészetével. Már a motívumpárhuzamok erre engednek következtetni.”[4]
Ha egy bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfiről beszélünk,akkor sem lehetett közönséges utánzó, hanem bravúros változatokkal kezeli a Petőfi verseiben megjelenő motívumkincset. Nem másol, nem fordít, amit végez az az adaptációnál is több. Látványos formai az,hogy keresztrímmé alakítja a félrímeket. Versben rejtőzködni, rejtvényes verseket írni – Kölcseytől, Aranytól, Vörösmartytól sem volt idegen.Így Petőfi is szivesen játszott egyik korai Ki vagyok én? nem mondom meg… című versében,ahol így hangzik a strófa:
„Ki vagyok én? Nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek
Pedig ha rám ismernének?
Legalább is felkötnének”
Szűcs Gábor, egy pályája kezdetén járó, fiatal kutató megjelent könyvével egy egész új kérdéskört helyez megvilágításba Petőfi halálának kapcsán. újra értékelte a Petőfi haláláról és feltételezett eltemetéséről szőtt véleményeket és szemtanúk több ezer oldalra rúgó emlékezéseit, továbbá elvégzett egy sor olyan vizsgálatot, amelyekre korábban sosem került sor. Mindezt szakértő kutatók bevonásával és rendkívüli precíz munkával.
Az ütközet helyszínéül mindvégig Fehéregyházát tünteti fel,hisz a csata e falu külterületén folyt le, a megroppant magyar egységek nagy része Héjjasfalva felé menekült, ami Segesvár a közelében fekvő nagyváros. A Bem rendelkezésére álló erők létszáma 3100 fő volt, ám hatalmas fölényben álltak velük szemben Lüders orosz tábornok csapatai,akik 10 ezren voltak.
A szemtanú vallomások hónapokkal évekkel később kerültek elő és egyesek állították,hogy személyesen ők segítettek Petőfinek a menekülésben. A szemtanúk emlékezését nehezítette az a körülmény, hogy többen előző nap látták életükben először Petőfit, akkor is csak futólag. Legtöbb katonatársa nem is ismerte kilétét.
A költő nem hordott uniformist, hiszen tiszti rangjáról lemondott. Volt továbbá egy Petőfy Ignác nevű főhadnagy is Bem seregében és ez mind növelheti az emlékezések bizonytalanságát,téves mivoltát. Szűcs Gábor többek között meteorológusok véleményét kérte ki a csata napjának időjárásáról: „fülledt melegben kevés étel elfogyasztása után 4-5 km-t kószál a csapatok közt”[5]
Szűcs Gábor véleménye szerint nem dzsidával vagy pikával szúrták le, hanem kardvágás okozta halálát. Ugyanis a kozák lovasok nemcsak döfő, hanem szúró-vágó fegyverrel is rendelkeztek.
Ezekben a merész találgatásokban a Petőfi-legenda időbeli hullámaiban egy nép hűségének megrendítő szépsége lebeg ott. Magyarázatot keresve a magyar génius relytélyes eltűnésére. Vajon kapunk-e kézzel fogható bizonyítékot,hogy mi is történt vele igazából,vagy ez a történet, amely milliókat foglalkoztat örök rejtélyben marad?
Jegyzetek
[1] Németh G. Béla A magyar irodalom története,Kossuth Kiadó, Budapest,1982, 170.
[2] Web: http://www.egipatrona.hu/mvsz/index.php/sajtoszolgalat/2013-sajtoanyaga/1101-petofiert-dr-szuromi-lajos-tanulmanya-ket-petofi-sandornak-tulajdonitott-orosz-nyelvu-versrol ,2017.06.25.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Szűcs Gábor, Petőfi halála. Fehéregyháza, 1849. július 31, Corvina Kiadó, Budapest,2011, 44.
2017
Rusu Antónia
A PETŐFI-KUTATÁS
A KÖLTŐ HALÁLÁNAK REJTÉLYE
Bevezetés
Petőfi Sándor halálával kapcsolatban a többség által elfogadott álláspont az, hogy a költő a fehéregyházi csatában vesztette életét 1849. július 31-én. Ez él legtöbbünk tudatában, az iskolában a költő életrajzának tanításakor ezt az információt közlik a diákokkal. Ugyanakkor vannak, akik ennek valós voltát megkérdőjelezik, hiszen számos körülmény tisztázatlan Petőfi eltűnésével kapcsolatban. A Magyarok Világszövetsége pedig azt állítja, hogy Petőfi Sándor nem halt meg a csatában, hanem orosz fogságba került, és ott töltötte utolsó éveit. Dolgozatom bemutatja, hogy milyen bizonyítékokkal próbálják ezt alátámasztani, és hogy milyen visszhangjai voltak ennek az elméletnek.
A segesvári csata – Petőfi eltűnése
A segesvár határában lévő csatára 1849. július 31-én került sor, amikor a magyar szabadságért küzdő honvédhaderő Bem József tábornok parancsnoksága alatt álló egységei „megkísérelték a lehetetlent”, azaz legyőzni és szétszórni a túlerőben lévő cári csapatokat. Ez a csata volt az utolsó reménysugár számukra. Az erőviszonyokkal nem törődve Bem tábornok támadást indított Alexander Nyikolajevics Lüders kétszeres túlerőben lévő haderejével szemben, melynek célja az volt, hogy megakadályozzák az orosz intervenciós erők és az Erdélyben állomásozó osztrák csapatok egyesülését. Petőfi július 21-én csatlakozott Bem apó hívására a csapathoz, aki tisztában volt vele, hogy Petőfi személye mennyire fontos a magyar nemzet számára. Mivel meg szerette volna óvni Petőfit, megakadályozta, hogy a frontvonalba kerüljön. Dr. Simonfy Sámuelt, a hadtest főorvosát bízta meg azzal, hogy szemmel tartsa a nyughatatlan költőt. A kezdeti sikerek után megfodult a hadiszerencse, a megbomlott magyar hadrendet Fehéregyháza felé szorították vissza. Petőfi eközben a sebesültek között járkálva, civil ruhában buzdította a honvédeket. Ezután kozák lovasok tűntek fel a fehéregyházi határban, és menekülni kellett. Ekkor látták utoljára Petőfit, aki a kukoricás felé szaladt, három kozákkal a nyomában. A csatában elesettek száma 1200 körül volt, és 500-an orosz fogságba estek. A csatatéren elhunytak holttesteit tömegsírba temették a határban, és az elesettek száma ismeretlen maradt. A hivatalos történetírás állása szerint Petőfi az őt üldöző kozák katonák áldozata lett, és őt is a tömegsírba temették el, de az egyedüli, amit biztosra állíthatanak, hogy eltűnt a csata forgatagában.[1]
A csatát követő évek során számos elmélet, mendemonda született azzal kapcsolatban, hogy hova tűnt a költő, és még olyanok is akadtak, akik a költő eltűnéséből előnyre akartak szert tenni, ál-Petőfik, a költőről szóló ponyvaregények, arról szóló hírek születtek, hogy Petőfi a csatából megmenekülve a leigázott országot járja, és a Habsburgok ellen szervezkedik. Jókai Mór, a költő egyik legjobb barátja is fellelkesedett, amikor a szibériai fogságban szenvedő katonák felől hallott, és azt remélte, hogy Petőfi is köztük van. Esszét írt Petőfi??? címen, amelyben annak a lehetőségéről is írt amellett, hogy a közös sírba került a költő is, hogy Petőfit az üldözői elfogták, Szibéria belsejébe hurcolták, és azt is elmondja, hogy amennyiben így van, expedíciókat kellene szervezni ennek felkutatására. Ezzel a kéréssel az országgyűléshez is fordult, de elutasították, arra hivatkozva, hogy nincsenek biztos adatok az oroszországi elhurcoltatást illetően.[2] Az első kutatást 1860-ban indította Pákh Albert, aki ezt mondta: „Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk... Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!” A leghitelesebbnek tartott tanú, Heydte ezredes 1854-ben az udvar felszólítására készítette el jelentését, amelyben azt állítja, hogy a csatát követően az Ispánkútnál látott egy Petőfihez hasonlítható holttestet, akit hol szőkének, hol fekete körszakállasnak mondottak, de ezt a leírást sokan kifogásolták. Kardosi Lajos a vele készített interjúban mindezek mellett azt is elmondja, hogy aki a „halottat” látta, annak fel kellett volna tűnnie a Petőfire jellemző rendellenes fogazat, a „bal felöl ferdén álló kis agyar” (Jókai Mór).[3]
A felfedezés és az MTA válasza
1989. júliusában a Megamorv Petőfi Bizottság egy olyan bejelentést tett, amely abban az időben nagy port kavart: azt állították, hogy a szibériai Barguzinban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait. A bizottság július 13-án indult Budapestről, és 16-án már ástak is a barguzini színhelyen. 17-én napvilágra került egy körülbelül 60 éves germán férfi, Mihail Karlovics Kjuhelbeker koponyája. Aznap délután még előtűnt egy koponya, koporsó nélkül. „Tátott szájú, európai, keskeny, gracilis arcú – baloldalt hatalmas, agyarszerű szemfoggal. Tarkója alatt feketés-őszes, göndör hajtinccsel”[4]. Az expedíció tagjai egyöntetűen úgy vélték, hogy Petőfi Sándor csontváza került elő, azonban nem szállították azonnal Magyarországra, évekig tartó huzavona kezdődött a csontok ügyében, mivel a Magyar Tudományos Akadémia nem fogadta el az ásatás eredményeit, és több bizottságot is létrehozott az ügy kivizsgálására. Azt az elvárást fogalmazta meg a Megamorv Petőfi Bizottsággal szemben, hogy egy tudományos közlemény tartalmi és formai követelményeinek megfelelően bizonyítsa „Petőfi segesvári megmenekülésének, Szibériába hurcolásának, barguzini életének, halálának és eltemetésének, a barguzini temetőbeli sírhelyének dokumentumait."[5]
Érvek és ellenérvek
A kérdést az dönthette volna el egyértelműen, hogyha DNS-vizsgálatot végeztek volna, amelyhez Petőfi szüleitől kellett volna csontmintát vegyenek, de erre sosem került sor. 2001-re a Megamorv Petőfi Bizottság hosszadalmas utánajárás után sikerült is engedélyt szereznie az exhumáláshoz, de azt az akkori belügyminiszter elutasította, azt állítva, hogy ez kegyeletsértés lenne. Ezt követően a csontvázat egy bőröndben az Egyesült Államokba, Clevelandbe szállították, majd egy pontosan meg nem határozott nyugat-európai ország egyik kolostorában rejtették el.[6]
A legfontosabb érvek, amelyek alapján a Petőfi-expedíció résztvevői azt állítják, hogy Petőfi csontjaira leltek rá, az Petőfi Sándor élettani hasonlóságai a barguzini 7-es számú csontváz-lelettel.
Az egyik ilyen hasonlóság a testmagasság: Petőfi Sándor 166 cm volt, a csontváz testmagassága pedig 165,8 és 166,5 cm között volt. A testalkatuk is hasonló: Sas István szerint Petőfi Sándor nem volt eszményi férfialkat, inkább sovány, „cinketermetű", „erős csontszerkezet mellett csak látszólag volt gyönge", sovány, középtermetű, fekete, bajuszos volt; L. J. Eliszov pedig lejegyezte, hogy 7. számú csontváz is középtermetű, sovány, fekete, bajuszos volt, méretei megegyeznek Petőfi Sándor atillájával; a csontvázon is megtalálható a ferdén előre álló bal szemfog, és mivel a csontvázon az izomtapadási felszínek a bal kézen erősebbek, ő is balkezes volt, akárcsak Petőfi; a csontvázról bebizonyosodott, hogy jó gyalogló volt, ami Petőfiről is köztudott volt, közös volt még a bal sípcsont elhajlása is. [7] Emellett kiemelték még a koponya és Petőfi egyetlen, 1844-ben készült fotográfiájának egymásra másolásából látható azonosságot.
Az MTA ezeket a vizsgálatokat követően, 1989 novemberében szakértői bizottságot hozott létre a csontmaradványok tudományos vizsgálatára, amelyet Harsányi László igazságügyi orvosprofesszor vezetett. A bizottság a vizsgálatok elvégzéséhez a Szovjetunió Tudományos Akadémiájával, illetve a Megamorv Petőfi Bizottsággal egyeztetett, és 1990 januárjában csontmintákat vett a helyszínen a Petőfinek tulajdonított barguzini csontvázból. A hagyományos, tehát nem genetikai vizsgálat során olyan testjegyeket (pl. izomtapadások, csontok mérete) vizsgáltak, amelyek az elhunyt nemét hivatottak eldönteni. A csontváz elemzése után a bizottság állásfoglalása az volt, hogy a csontváz nőé volt, így nem lehet azonos Petőfi Sándorral. Az MTA elnöksége ezt a jelentést fogadta el, és máig ezt tekintik irányadó hivatalos álláspontnak, illetve 1994-ben az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete, valamint a Pennsylvania Egyetem is elvégezte az Akadémia birtokában lévő csontok DNS-elemzését, szintén arra a következtetésre jutva, hogy a csontváz nőé. Ezt azonban a Megamorv Petőfi Bizottság a saját, orosz igazságügyi és antropológus szakértők bevonásával megerősített, az azonosságot alátámasztó vizsgálati eredményekre hivatkozott.[8] Továbbá, úgy vélik, hogy az MTA kutatásai túlságosan a csontváz nemére összpontosított, és sajnálatos, hogy kizárólag erre alapozták a döntést, más jellemzőket figyelmen kívül hagyva, illetve azt is kifogásolják, hogy a medencecsont szélességére alapoztak, miközben ez nem lehet teljes mértékben döntő, ráadásul Petőfi széles medencecsontjáról léteznek feljegyzések is, illetve a róla készült ábrázolások is ezt mutatják.[9]
A Magyarok Világszövetsége további érveket sorakoztat fel amellett, hogy Petőfi elkerülhetett Szibériába: 1849-ben az orosz cári csapatok igenis vittek magukkal magyar honvédeket hadifogságba, ezt bizonyítja a bécsi császári kormány Ferenc József által ellenjegyzett jegyzőkönyve, illetve az Oroszországból hazakerült első világháborús hadifoglyok vallomásai, akik Szibériában idős magyar honvédekkel, s ezek leszármazottjaival találkoztak, a magyar hadtörténészek közül ezt támasztja alá Józsa Antal is. Elmondható még, hogy Szibériába, a Bajkál-tó partján fekvő, többnyire mongol burjátok lakta Barguzinba a cári Oroszország veszélyesnek ítélt foglyokat vitt, köztük volt egy dekabrista (a cári önkényuralom ellen felkelő) forradalmár, illetve egy „titokzatos idegen", egy Alekszander Sztyepanovics Petrovics nevű őrnagy, aki költő is volt, Petőfit pedig születésekor Alexander Stephanus néven anyakönyvezték. Továbbá egy magyar hadifogoly által Szibériából hazahozott képen található temetői kereszten ugyanez a név és foglalkozásmegjelölés szerepel. Mások, akik orosz fogságba kerültek, azt állították, hogy jártak a költő sírjánál, és a helyi lakosok is elmondták, hogy a költő ott élt.
Egy másik jelentős érv, amelyre a Magyarok Világszövetsége kijelentéseit alapozza, az a költő állítólag Oroszországban született verseiről való információk.
Az a kérdés, hogy hol lehetnek Petőfi Sándor Oroszországban keletkeztt versei, ha valóban fogságba került, Illyés Gyulát is foglalkoztatta, aki az egyik legmaradandóbb Petőfiről szóló munka szerzője volt, mindig nyitott szelleműen viszonyult a költő életéhez és munkásságához. Amikor újra fellángolt a szibériai elmélet, igy reagált: „rendben van, uraim, de hol vannak a versek?", és jogosan tette fel a kérdést, mivel ezek lettek volna a költő további életének legmeghatározóbb bizonyítékai, hiszen egy ilyen termékeny és tehetséges költő, akinek néhány év alatt hatalmas életműve jött létre, a fogságban sem hagyta volna el életének hivatását, és ott is tovább írt volna.[10]
L. J. Eliaszov burját néprajzkutató 1939-ben publikált egy Bajkál-környéki kötetet. Barguzinban 1928-ban gyűjtött, és feltűnt neki, hogy az összegyűlt versek között néhány kiemelkedő tehetségre vall. Ezek közül az esztétikailag kiemelkedő versek közül megemlíthető a Rózsaszirmok, Álmok, Szomorú volt az életem, A szökevény, Láttam boldog embereket, Erős az én lelkem, Hattyúdal című művek, amelyek szerzőjét a „nótafák" a következőképpen említik: Petrovics, Pefitajev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zainder. [11]
Ezekből a versekből kettőnek (Szomorú volt az életem, Álmok) a filológiai az elemzését Szuromi Lajos debreceni irodalomtörténész végezte el orosz nyelvtanár feleségével, Együd Évával együtt, amelyek mind tartalmi, mind formai szempontból rokonságot mutatnak a Véres napokról álmodom (1846) és Az utolsó ember (1845) című, kevésbé ismert Petőfi-versekkel.[12] Következtetésük szerint nem írhatta más a két verset, mint maga Petőfi Sándor. Elemzését Szuromi Lajos 1990-ben közölte a Békési Szemle februári-áprilisi számában (Két orosz nyelvű vers Petőfitől). Ebben így összegzi véleményét: „Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus - így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni."
Ezeket a verseket kivétel nélkül orosz nyelvből magyarította Nehéz Mihály, aki a barguzini expedíció egykori tolmácsa volt. Úgy képzelték el, hogy a szokatlan szibériai versköltésre úgy kerülhetett sor, hogy az az illető, akit Petőfinek gondoltak, németül fogalmazta vagy mondotta verseit, amit aztán orosz nyelven jegyeztek le. Az orosz szövegek szájhagyomány útján maradhattak fenn, bekerülve a szibériai folklórba, és így kerültek be Eliaszov gyűjtésébe. Azt, hogy ezek a versek nem helyi születésű embertől származhattak, jelezheti a Rózsaszirmok című verse, amely rózsákat és fülemüléket említ, és mivel Szibériában egyik sem található meg, európai származású személy írhatott róluk. [13]
„Egy biztos: ha el is fogadnánk, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű versezetek valóban az ő művei, a legfontosabbal még mindig adósak vagyunk: annak a hiteles, cáfolhatatlan folyamatábrának a felrajzolásával, mely szerint a saját életközegéből erőszakkal kiszakított s egy másik, idegen világba és tilalmas rendbe kényszerített, lázadó költő hirtelen elhallgat és a felismerhetetlenségig összekuszálja a hozzá elvezető (esetleges) nyomokat."[14]
Összegzés
A Petőfi-kutatás tehát bonyolult kérdés, tele ellentmondásokkal és bizonytalansággal, hiszen sem a Magyar Tudományos Akadémia, sem a Magyarok Világszövetsége nem tulajdoníthatja magának egyértelműen az igazat, de mindenesetre érdemes továbbgondolni a helyzetet, és levonni belőle egy fontos tanulságot: nem kell megkérdőjelezhetetlen tényként tekinteni arra, amit a hivatalos intézményekben állítanak, sőt, ajánlott kritikusan hozzáállni minden információhoz.
Bármi is legyen az igazság, Petőfi irodalmi jelentősége változatlan marad.
Bibliográfia
Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
Csémy Tamás (szerk.): Élt Szibériában. Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett. A HONLEVÉL újság melléklete. Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2013.
140 év szibériai száműzetés után 20 éve karanténban vannak Petőfi földi maradványai? Barikád, 2010. 09. 09. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a068.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
Mikolás Miklós: Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben. Budapest, 1991. január. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/k055.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
Cseke Gábor: Kisebbségben: „De hol vannak a versek?" Web: http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33604-kisebbsegben-de-hol-vannak-a-versek. Letöltés ideje: 06. 20.
Jegyzetek
[1] Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
[2] Csémy Tamás (szerk.): Élt Szibériában. Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett. A HONLEVÉL újság melléklete. Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2013.
[3] 140 év szibériai száműzetés után 20 éve karanténban vannak Petőfi földi maradványai? Barikád, 2010. 09. 09. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a068.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
[4] Csémy Tamás i. m.
[5] Uo.
[6] Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
[7] Csémy Tamás i. m.
[8] Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
[9] Mikolás Miklós: Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben. Budapest, 1991. január. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/k055.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
[10] Cseke Gábor: Kisebbségben: „De hol vannak a versek?" Web: http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33604-kisebbsegben-de-hol-vannak-a-versek. Letöltés ideje: 06. 20.
[11] Csémy Tamás i. m.
[12] Mikolás Miklós i. m.
[13] Cseke Gábor i. m.
[14] Uo.
Petőfi Sándor halálával kapcsolatban a többség által elfogadott álláspont az, hogy a költő a fehéregyházi csatában vesztette életét 1849. július 31-én. Ez él legtöbbünk tudatában, az iskolában a költő életrajzának tanításakor ezt az információt közlik a diákokkal. Ugyanakkor vannak, akik ennek valós voltát megkérdőjelezik, hiszen számos körülmény tisztázatlan Petőfi eltűnésével kapcsolatban. A Magyarok Világszövetsége pedig azt állítja, hogy Petőfi Sándor nem halt meg a csatában, hanem orosz fogságba került, és ott töltötte utolsó éveit. Dolgozatom bemutatja, hogy milyen bizonyítékokkal próbálják ezt alátámasztani, és hogy milyen visszhangjai voltak ennek az elméletnek.
A segesvári csata – Petőfi eltűnése
A segesvár határában lévő csatára 1849. július 31-én került sor, amikor a magyar szabadságért küzdő honvédhaderő Bem József tábornok parancsnoksága alatt álló egységei „megkísérelték a lehetetlent”, azaz legyőzni és szétszórni a túlerőben lévő cári csapatokat. Ez a csata volt az utolsó reménysugár számukra. Az erőviszonyokkal nem törődve Bem tábornok támadást indított Alexander Nyikolajevics Lüders kétszeres túlerőben lévő haderejével szemben, melynek célja az volt, hogy megakadályozzák az orosz intervenciós erők és az Erdélyben állomásozó osztrák csapatok egyesülését. Petőfi július 21-én csatlakozott Bem apó hívására a csapathoz, aki tisztában volt vele, hogy Petőfi személye mennyire fontos a magyar nemzet számára. Mivel meg szerette volna óvni Petőfit, megakadályozta, hogy a frontvonalba kerüljön. Dr. Simonfy Sámuelt, a hadtest főorvosát bízta meg azzal, hogy szemmel tartsa a nyughatatlan költőt. A kezdeti sikerek után megfodult a hadiszerencse, a megbomlott magyar hadrendet Fehéregyháza felé szorították vissza. Petőfi eközben a sebesültek között járkálva, civil ruhában buzdította a honvédeket. Ezután kozák lovasok tűntek fel a fehéregyházi határban, és menekülni kellett. Ekkor látták utoljára Petőfit, aki a kukoricás felé szaladt, három kozákkal a nyomában. A csatában elesettek száma 1200 körül volt, és 500-an orosz fogságba estek. A csatatéren elhunytak holttesteit tömegsírba temették a határban, és az elesettek száma ismeretlen maradt. A hivatalos történetírás állása szerint Petőfi az őt üldöző kozák katonák áldozata lett, és őt is a tömegsírba temették el, de az egyedüli, amit biztosra állíthatanak, hogy eltűnt a csata forgatagában.[1]
A csatát követő évek során számos elmélet, mendemonda született azzal kapcsolatban, hogy hova tűnt a költő, és még olyanok is akadtak, akik a költő eltűnéséből előnyre akartak szert tenni, ál-Petőfik, a költőről szóló ponyvaregények, arról szóló hírek születtek, hogy Petőfi a csatából megmenekülve a leigázott országot járja, és a Habsburgok ellen szervezkedik. Jókai Mór, a költő egyik legjobb barátja is fellelkesedett, amikor a szibériai fogságban szenvedő katonák felől hallott, és azt remélte, hogy Petőfi is köztük van. Esszét írt Petőfi??? címen, amelyben annak a lehetőségéről is írt amellett, hogy a közös sírba került a költő is, hogy Petőfit az üldözői elfogták, Szibéria belsejébe hurcolták, és azt is elmondja, hogy amennyiben így van, expedíciókat kellene szervezni ennek felkutatására. Ezzel a kéréssel az országgyűléshez is fordult, de elutasították, arra hivatkozva, hogy nincsenek biztos adatok az oroszországi elhurcoltatást illetően.[2] Az első kutatást 1860-ban indította Pákh Albert, aki ezt mondta: „Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk... Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!” A leghitelesebbnek tartott tanú, Heydte ezredes 1854-ben az udvar felszólítására készítette el jelentését, amelyben azt állítja, hogy a csatát követően az Ispánkútnál látott egy Petőfihez hasonlítható holttestet, akit hol szőkének, hol fekete körszakállasnak mondottak, de ezt a leírást sokan kifogásolták. Kardosi Lajos a vele készített interjúban mindezek mellett azt is elmondja, hogy aki a „halottat” látta, annak fel kellett volna tűnnie a Petőfire jellemző rendellenes fogazat, a „bal felöl ferdén álló kis agyar” (Jókai Mór).[3]
A felfedezés és az MTA válasza
1989. júliusában a Megamorv Petőfi Bizottság egy olyan bejelentést tett, amely abban az időben nagy port kavart: azt állították, hogy a szibériai Barguzinban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait. A bizottság július 13-án indult Budapestről, és 16-án már ástak is a barguzini színhelyen. 17-én napvilágra került egy körülbelül 60 éves germán férfi, Mihail Karlovics Kjuhelbeker koponyája. Aznap délután még előtűnt egy koponya, koporsó nélkül. „Tátott szájú, európai, keskeny, gracilis arcú – baloldalt hatalmas, agyarszerű szemfoggal. Tarkója alatt feketés-őszes, göndör hajtinccsel”[4]. Az expedíció tagjai egyöntetűen úgy vélték, hogy Petőfi Sándor csontváza került elő, azonban nem szállították azonnal Magyarországra, évekig tartó huzavona kezdődött a csontok ügyében, mivel a Magyar Tudományos Akadémia nem fogadta el az ásatás eredményeit, és több bizottságot is létrehozott az ügy kivizsgálására. Azt az elvárást fogalmazta meg a Megamorv Petőfi Bizottsággal szemben, hogy egy tudományos közlemény tartalmi és formai követelményeinek megfelelően bizonyítsa „Petőfi segesvári megmenekülésének, Szibériába hurcolásának, barguzini életének, halálának és eltemetésének, a barguzini temetőbeli sírhelyének dokumentumait."[5]
Érvek és ellenérvek
A kérdést az dönthette volna el egyértelműen, hogyha DNS-vizsgálatot végeztek volna, amelyhez Petőfi szüleitől kellett volna csontmintát vegyenek, de erre sosem került sor. 2001-re a Megamorv Petőfi Bizottság hosszadalmas utánajárás után sikerült is engedélyt szereznie az exhumáláshoz, de azt az akkori belügyminiszter elutasította, azt állítva, hogy ez kegyeletsértés lenne. Ezt követően a csontvázat egy bőröndben az Egyesült Államokba, Clevelandbe szállították, majd egy pontosan meg nem határozott nyugat-európai ország egyik kolostorában rejtették el.[6]
A legfontosabb érvek, amelyek alapján a Petőfi-expedíció résztvevői azt állítják, hogy Petőfi csontjaira leltek rá, az Petőfi Sándor élettani hasonlóságai a barguzini 7-es számú csontváz-lelettel.
Az egyik ilyen hasonlóság a testmagasság: Petőfi Sándor 166 cm volt, a csontváz testmagassága pedig 165,8 és 166,5 cm között volt. A testalkatuk is hasonló: Sas István szerint Petőfi Sándor nem volt eszményi férfialkat, inkább sovány, „cinketermetű", „erős csontszerkezet mellett csak látszólag volt gyönge", sovány, középtermetű, fekete, bajuszos volt; L. J. Eliszov pedig lejegyezte, hogy 7. számú csontváz is középtermetű, sovány, fekete, bajuszos volt, méretei megegyeznek Petőfi Sándor atillájával; a csontvázon is megtalálható a ferdén előre álló bal szemfog, és mivel a csontvázon az izomtapadási felszínek a bal kézen erősebbek, ő is balkezes volt, akárcsak Petőfi; a csontvázról bebizonyosodott, hogy jó gyalogló volt, ami Petőfiről is köztudott volt, közös volt még a bal sípcsont elhajlása is. [7] Emellett kiemelték még a koponya és Petőfi egyetlen, 1844-ben készült fotográfiájának egymásra másolásából látható azonosságot.
Az MTA ezeket a vizsgálatokat követően, 1989 novemberében szakértői bizottságot hozott létre a csontmaradványok tudományos vizsgálatára, amelyet Harsányi László igazságügyi orvosprofesszor vezetett. A bizottság a vizsgálatok elvégzéséhez a Szovjetunió Tudományos Akadémiájával, illetve a Megamorv Petőfi Bizottsággal egyeztetett, és 1990 januárjában csontmintákat vett a helyszínen a Petőfinek tulajdonított barguzini csontvázból. A hagyományos, tehát nem genetikai vizsgálat során olyan testjegyeket (pl. izomtapadások, csontok mérete) vizsgáltak, amelyek az elhunyt nemét hivatottak eldönteni. A csontváz elemzése után a bizottság állásfoglalása az volt, hogy a csontváz nőé volt, így nem lehet azonos Petőfi Sándorral. Az MTA elnöksége ezt a jelentést fogadta el, és máig ezt tekintik irányadó hivatalos álláspontnak, illetve 1994-ben az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete, valamint a Pennsylvania Egyetem is elvégezte az Akadémia birtokában lévő csontok DNS-elemzését, szintén arra a következtetésre jutva, hogy a csontváz nőé. Ezt azonban a Megamorv Petőfi Bizottság a saját, orosz igazságügyi és antropológus szakértők bevonásával megerősített, az azonosságot alátámasztó vizsgálati eredményekre hivatkozott.[8] Továbbá, úgy vélik, hogy az MTA kutatásai túlságosan a csontváz nemére összpontosított, és sajnálatos, hogy kizárólag erre alapozták a döntést, más jellemzőket figyelmen kívül hagyva, illetve azt is kifogásolják, hogy a medencecsont szélességére alapoztak, miközben ez nem lehet teljes mértékben döntő, ráadásul Petőfi széles medencecsontjáról léteznek feljegyzések is, illetve a róla készült ábrázolások is ezt mutatják.[9]
A Magyarok Világszövetsége további érveket sorakoztat fel amellett, hogy Petőfi elkerülhetett Szibériába: 1849-ben az orosz cári csapatok igenis vittek magukkal magyar honvédeket hadifogságba, ezt bizonyítja a bécsi császári kormány Ferenc József által ellenjegyzett jegyzőkönyve, illetve az Oroszországból hazakerült első világháborús hadifoglyok vallomásai, akik Szibériában idős magyar honvédekkel, s ezek leszármazottjaival találkoztak, a magyar hadtörténészek közül ezt támasztja alá Józsa Antal is. Elmondható még, hogy Szibériába, a Bajkál-tó partján fekvő, többnyire mongol burjátok lakta Barguzinba a cári Oroszország veszélyesnek ítélt foglyokat vitt, köztük volt egy dekabrista (a cári önkényuralom ellen felkelő) forradalmár, illetve egy „titokzatos idegen", egy Alekszander Sztyepanovics Petrovics nevű őrnagy, aki költő is volt, Petőfit pedig születésekor Alexander Stephanus néven anyakönyvezték. Továbbá egy magyar hadifogoly által Szibériából hazahozott képen található temetői kereszten ugyanez a név és foglalkozásmegjelölés szerepel. Mások, akik orosz fogságba kerültek, azt állították, hogy jártak a költő sírjánál, és a helyi lakosok is elmondták, hogy a költő ott élt.
Egy másik jelentős érv, amelyre a Magyarok Világszövetsége kijelentéseit alapozza, az a költő állítólag Oroszországban született verseiről való információk.
Az a kérdés, hogy hol lehetnek Petőfi Sándor Oroszországban keletkeztt versei, ha valóban fogságba került, Illyés Gyulát is foglalkoztatta, aki az egyik legmaradandóbb Petőfiről szóló munka szerzője volt, mindig nyitott szelleműen viszonyult a költő életéhez és munkásságához. Amikor újra fellángolt a szibériai elmélet, igy reagált: „rendben van, uraim, de hol vannak a versek?", és jogosan tette fel a kérdést, mivel ezek lettek volna a költő további életének legmeghatározóbb bizonyítékai, hiszen egy ilyen termékeny és tehetséges költő, akinek néhány év alatt hatalmas életműve jött létre, a fogságban sem hagyta volna el életének hivatását, és ott is tovább írt volna.[10]
L. J. Eliaszov burját néprajzkutató 1939-ben publikált egy Bajkál-környéki kötetet. Barguzinban 1928-ban gyűjtött, és feltűnt neki, hogy az összegyűlt versek között néhány kiemelkedő tehetségre vall. Ezek közül az esztétikailag kiemelkedő versek közül megemlíthető a Rózsaszirmok, Álmok, Szomorú volt az életem, A szökevény, Láttam boldog embereket, Erős az én lelkem, Hattyúdal című művek, amelyek szerzőjét a „nótafák" a következőképpen említik: Petrovics, Pefitajev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zainder. [11]
Ezekből a versekből kettőnek (Szomorú volt az életem, Álmok) a filológiai az elemzését Szuromi Lajos debreceni irodalomtörténész végezte el orosz nyelvtanár feleségével, Együd Évával együtt, amelyek mind tartalmi, mind formai szempontból rokonságot mutatnak a Véres napokról álmodom (1846) és Az utolsó ember (1845) című, kevésbé ismert Petőfi-versekkel.[12] Következtetésük szerint nem írhatta más a két verset, mint maga Petőfi Sándor. Elemzését Szuromi Lajos 1990-ben közölte a Békési Szemle februári-áprilisi számában (Két orosz nyelvű vers Petőfitől). Ebben így összegzi véleményét: „Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus - így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni."
Ezeket a verseket kivétel nélkül orosz nyelvből magyarította Nehéz Mihály, aki a barguzini expedíció egykori tolmácsa volt. Úgy képzelték el, hogy a szokatlan szibériai versköltésre úgy kerülhetett sor, hogy az az illető, akit Petőfinek gondoltak, németül fogalmazta vagy mondotta verseit, amit aztán orosz nyelven jegyeztek le. Az orosz szövegek szájhagyomány útján maradhattak fenn, bekerülve a szibériai folklórba, és így kerültek be Eliaszov gyűjtésébe. Azt, hogy ezek a versek nem helyi születésű embertől származhattak, jelezheti a Rózsaszirmok című verse, amely rózsákat és fülemüléket említ, és mivel Szibériában egyik sem található meg, európai származású személy írhatott róluk. [13]
„Egy biztos: ha el is fogadnánk, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű versezetek valóban az ő művei, a legfontosabbal még mindig adósak vagyunk: annak a hiteles, cáfolhatatlan folyamatábrának a felrajzolásával, mely szerint a saját életközegéből erőszakkal kiszakított s egy másik, idegen világba és tilalmas rendbe kényszerített, lázadó költő hirtelen elhallgat és a felismerhetetlenségig összekuszálja a hozzá elvezető (esetleges) nyomokat."[14]
Összegzés
A Petőfi-kutatás tehát bonyolult kérdés, tele ellentmondásokkal és bizonytalansággal, hiszen sem a Magyar Tudományos Akadémia, sem a Magyarok Világszövetsége nem tulajdoníthatja magának egyértelműen az igazat, de mindenesetre érdemes továbbgondolni a helyzetet, és levonni belőle egy fontos tanulságot: nem kell megkérdőjelezhetetlen tényként tekinteni arra, amit a hivatalos intézményekben állítanak, sőt, ajánlott kritikusan hozzáállni minden információhoz.
Bármi is legyen az igazság, Petőfi irodalmi jelentősége változatlan marad.
Bibliográfia
Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
Csémy Tamás (szerk.): Élt Szibériában. Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett. A HONLEVÉL újság melléklete. Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2013.
140 év szibériai száműzetés után 20 éve karanténban vannak Petőfi földi maradványai? Barikád, 2010. 09. 09. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a068.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
Mikolás Miklós: Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben. Budapest, 1991. január. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/k055.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
Cseke Gábor: Kisebbségben: „De hol vannak a versek?" Web: http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33604-kisebbsegben-de-hol-vannak-a-versek. Letöltés ideje: 06. 20.
Jegyzetek
[1] Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
[2] Csémy Tamás (szerk.): Élt Szibériában. Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett. A HONLEVÉL újság melléklete. Magyarok Világszövetsége, Budapest, 2013.
[3] 140 év szibériai száműzetés után 20 éve karanténban vannak Petőfi földi maradványai? Barikád, 2010. 09. 09. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a068.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
[4] Csémy Tamás i. m.
[5] Uo.
[6] Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
[7] Csémy Tamás i. m.
[8] Elter Tamás: Petőfi csontvázkrimije. Web: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20150314-csontvaz-krimi.html. Letöltés ideje: 06. 19.
[9] Mikolás Miklós: Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben. Budapest, 1991. január. Web: http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/k055.htm. Letöltés ideje: 06. 20.
[10] Cseke Gábor: Kisebbségben: „De hol vannak a versek?" Web: http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33604-kisebbsegben-de-hol-vannak-a-versek. Letöltés ideje: 06. 20.
[11] Csémy Tamás i. m.
[12] Mikolás Miklós i. m.
[13] Cseke Gábor i. m.
[14] Uo.
Tankó Hajnalka
PETŐFI KÖLTŐI GAZDAGSÁGA, AVAGY ÍRJUNK RÓLA SOKAT
Talán közhelynek hangozhat, de méltán nevezik Petőfi Sándort a magyar irodalom legnagyobb költőjének. Sokan rengeteg formában mondták el nagyszerűségét, világítottak rá verselése különböző aspektusaira. Szinte megszámlálhatatlanul sokan szóltak Petőfiről, nem csak líráját, hanem drámai és epikai jellegű írásait is megtéve vizsgálódásaik szempontjául. Azonban kiválóságát többen is egy folyamatként határozzák meg, ahogyan Horváth János is megfogalmazza írása előszavában: „Petőfi sem született kész költői egyéniségnek: fejlődése világosan felismerhető ízületeken halad keresztül, s heves válságon esik át, mielőtt kibonthatja eredetiségét.”.[1]
Visszatérő meglátása a kutatóknak Petőfi népies, de egyáltalán nem közönséges szóhasználata, illetve művészetének egyszerűsége és közvetlensége. Az említett tulajdonságok teszik lehetővé e tisztelt költő megértését, lefordítva a világ bármely nyelvére.[2] Időben kicsit távolibb Bíró Lajos tudósítása, kinek írásának témája sem kapcsolható az előzőkben említettekhez, viszont a kiemelt struktúrában megfogalmazása általános koncepciót közöl, ahogyan az eddig említettek: „Az idegen áramlattal[3] szemben valóban örvendetes jelenség a legnépiesebb, a legmagyarabb költő kultuszának a terjedése.”[4]
Az egyszerűség megvalósító eszközeként tekinthetjük a költő alkotásaiból visszacsengő muzikalitást. Már élete folyamán megkezdődött műveinek megzenésítése. Csak a legnagyobbakat említve is zene szakértők sora húzódik egy-egy hangokba öntött Petőfi alkotás mögött, például: Egressy Béni, Erkel Ferenc, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc stb.[5] Egyik legszebb megfogalmazása Petőfi művészetének gazdagságára, Kéri Gyula hitvallása: „Petőfi költészete kimeríthetetlen kincses bányánk s a vele való foglalkozás mindig édes gyönyörűség.”.[6]
A fentebb hozott idézetek nem törekednek a teljességre, csupán egy-egy szavakba öntött általános nézetet közvetítenek. A köztudatot természetesen a kritikai meglátások merőben alakították, ahogyan erre rávilágít Hartman János, mikor Salamon Ferenc és Gyulai Pál neveit említi.[7] Kerényi Ferenc munkásságát nevezném, látom a legátfogóbbnak, akinek Petőfiről, mint magánszemélyről, a költőről/művészről elénk tárt munkája a leggazdagabb.[8] Itt érdemes megemlíteni elődei, forrásai erőfeszítéseinek gyümölcseit, melyeket szervesen beépít művébe.
A fentebb említett Kerényi kutatás egy általános felosztást követ, amit nagyszerűen kibont. A népköltő szerepében láttatja 1842 és 1844 között. Az 1845-ös évben elkülöníti a Cipruslombok (biedemer sírköltészet) és Szerelem gyöngyei ciklus kiterjedt vizsgálatát. Az utóbbi ciklusról, melyet egy reménytelen szerelme ihletett, így szól Ferenczi Zoltán: „E szerelemre sóvárgó, fogékony hangulatában ismerkedett meg Mednyánszky Bertával… melynek a szép költemények egész sorában adott kifejezést.”[9]
Ugyancsak érinti az 1845-ös évet Felhők-korszak, ami egy évi munkásságot ível át. Az ezt követő két esztendőben, mint a nemzet dalnokaként olvashatjuk Petőfit. Ebből a lírából a forradalom és szabadságharc költőjévé növekszik. A legutóbb említett alkotói státus hangulatát, jól sugallja a következő Illyés Gyula állítás: „Mint minden eszményi forradalmár, a jövőnél is jobban hisz az erkölcsben, az igazság diadalában.”[10]
Petőfi munkásságának elismerése nem csak a kritikai irodalomban érik be. Az alkotásait teljes egészében, vagy válogatva[11] szinte megszámlálhatatlan alkalommal adták ki, vagy rendezték sajtó alá „Petőfi összes költeményei” címen. Érdemes átlapozni az Athenaeum képekkel illusztrált kötetét, melynek grafikája magával ragadó.[12]
Természetesen jelentek meg más szervezési szempontokat érvényesítő kötetek. Szokoly Viktor maga fogalmazza meg könyvében a rendezési elveit: „Nem életírást, hanem regényes rajzokat adok e helyütt, s a jóakaratú olvasó bizonyára tudanja a tényeket ama részektől megkülönböztetni, miket bővebb jellemzés vagy a történetek kerekedése miatt írtam. (1858)”[13] Más meglátásból közelítette meg Király György a kötete szervezését, amit maga így fogalmaz meg az utószóban: „A hangulati kapcsolat kedvéért ugyanis külön foglaltuk össze az olyan verseket, melyek a költő életében is külön kötetben jelentek meg vagy egyébként szorosabban összetartoznak.”[14]
Ugyanakkor sokak számára észrevétlen részletekről szóló kutatások is léteznek, melyek színesítik a magyar irodalomkritikát. Címe is sugallja különlegességét Herman Ottó munkájának: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. A tanulmány részletességgel tárgyalja témafelvetését, melyet a kontextusában tárgyal, meghagyva a kiemelt képeket szövegkörnyezetükbe, így törekedve a teljességre.[15]
Az előzőkben felvázoltakat értekezésem szolgálatába próbálom állítani. Petőfi Sándor munkásságával, eredetiségével rengeteg irodalmárt sarkallt kutatásra. Nem igazán vagyok híve egy költő poétikáját, életművét bizonyos közösnek vélt jegyek alapján osztályozni. Nem értek azokkal a személyekkel sem egyet, akik a költő életrajzi eseményeit rávetítik, vagy összhangba próbálják hozni egyik művével, vagy egy-egy úgynevezett ciklusával.
Az én szemléletemben az irodalmi mű önmagát határozza meg, önmagában értékes, eltekintve attól, hogy amilyen történelmi, kulturális vagy szociális élethelyzettel hozható összefüggésbe. Nem tagadom, hogy egyfajta kulcsot adhat a feltételezhető élethelyzet melyben íródhat. Emellett, az is figyelemre méltó, hogy nem egyetlen eset volt a világirodalom kontextusában, hogy a halomra gyártott tanulmányok, melyek ilyen állítólagos életrajzi információkra támaszkodtak, hitelességüket veszítették, mikor kiderült, hogy tévesen ítélték meg a keletkezés helyét vagy idejét.
Számomra igencsak nagy kérdés, hogy hogyan lehet egyáltalán relevánsnak tekinteni a művészi életrajzot érintő kérdéseket, ha íróról, illetve költői énről, lírai énről, versbeszélőről (vagy akárhogyan is nevezzük) beszélünk. Ötödik osztálytól sulykoljuk a gyerekekbe, hogy a szerző nem azonos a műben felszólalttal. Akkor az irodalomtörténet miért használja az író életének adatait kiinduló pontnak. Paradoxnak érzékelem ezt a paradigmát.
Ugyanakkor a fentebb vázoltakhoz hozzá szeretném tenni, hogy nem azt akartam sugallni, hogy az irodalomtörténet haszontalan, vagy jogtalan, hanem a számomra túlzóan pontoskodó, és mindent megmagyarázó írások tűnnek fölöslegesnek. A másik fontosnak tartott elvem az véleményezéshez kötődik. Bármilyen művészeti alkotás, függetlenül attól, hogy irodalmi, zenei esetleg képzőművészeti jellegű, magában hordoz a megálmodójából egy részt. Ha ezt negatívan értékeljük, nem csupán a műről, hanem annak szerzőjéről is ítéletet mondunk, ezért zavar az okoskodás, és megállapítás, ami igazából sehová sem vezet.
Egyetlen ars poetica-t sem értünk meg jobban, ha bárkinek a műveit képzelt elméletek alapján valamilyen rendszerbe soroljuk. Ha arról értekezünk, hogy egy művész alkotói pályája elején gyengébbet, kevésbé értékeset adott az irodalomnak, a világnak, mint érettebb személyként, valahol ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a gyerekkor, ifjúkor kevesebb értéket hordoz önmagában, mint az élet későbbi szakasza. Nyilvánvalóan mindenki fejlődik valamilyen szinten. De, komolyan ez az irodalom lényege, hogy egyesek elemezzenek másokat, általában haláluk után, hogy elmondhassák, a naiv rendszerükre hagyatkozva, hogy egyik mű gyengébb vagy sem???
Szerintem az irodalomkritikának, és irodalomtörténetnek az lenne a feladata, hogy a művet önmaga értékességében fedezze fel, illetve ha nem tud semmit mondani egy adott szövegről, akkor ne kezdjen életrajzi adatokra ráfeküdve magyarázatokat gyártani. Azt is elképesztőnek tartom, hogy a legtöbb irodalommal foglalkozó és mások életműveit tanulmányozó személy soha nem írt semmit… Ha valakinek a művészi alkotását szóra méltassuk, az kedvtelésből tegyük, értékes, vagy számunkra igazságoknak tartott gondolatok felfedezéséből eredjenek. Az én meglátásom szerint, lejárt az önjelölt „negatív” kritikusok ideje.
Jegyzetek
[1] Horváth János: Petőfi Sándor, Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság kiadása, Budapest 1922, 5.
[2] Vö. Szígyártóné Tóth Sarolta (Szerk.): Petőfi Szótár I. utószava, Akadémiai Kiadó, Budapest 1973.
[3] A kiemelt szószerkezet a modernizmus képviselőjére, a strukturalizmusra vonatkozik.
[4] Bíró Lajos: Adatok a Petőfi kultuszhoz, Róm. kath. státus főgimnázium értesítője, Kézdivásárhely 1908, 6.
[5] Kenyeres Ágnes (Főszerk.): Magyar életrajzi lexikon, http://mek.niif.hu/00300/00355/html/index.html. 19
[6] Kéri Gyula: Friss nyomon, In Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán (Szerk.): Petőfi könyvtár, I. füzet, Budapest.
[7] Hartman János: Petőfi tanulmányok, Franklin-Társulat, Budapest 1910, 5.
[8]Vö. Kerényi Ferenc: Petőfi élete és költészete, Osiris Kiadó 2008.
[9] Fernczi Zoltán: Petőfi életrajza, II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest 1895, 151−152.
[10] Illyés Gyula: Petőfi Sándor, http://mek.niif.hu/00600/00681/00681.pdf. Letöltés ideje: 2012. jan. 23. 11:10.
[11]Badics Ferencz (Szerk): Petőfi Sándor munkái, II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1906.
[12] Petőfi Sándor :Összes költeményei, Az Athenaeum irodalmi és nyomdai R.-társulat tulajdona, 1877.
[13] Szokoly Viktor: Petőfi életéből (Regényes rajzok), Pest 1862, 4.
[14] Király György (Szerk.): Anthológia Petőfi Sándor legszebb költeményeiből, Kner Izidor könyvnyomtatónál, Gyomán 1921, 137.
[15] Vö. Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, http://mek.oszk.hu/04700/04761/html/index.htm. Letöltés ideje: 2012. jan. 22, 15:32.
Bibliográfia
2014
Visszatérő meglátása a kutatóknak Petőfi népies, de egyáltalán nem közönséges szóhasználata, illetve művészetének egyszerűsége és közvetlensége. Az említett tulajdonságok teszik lehetővé e tisztelt költő megértését, lefordítva a világ bármely nyelvére.[2] Időben kicsit távolibb Bíró Lajos tudósítása, kinek írásának témája sem kapcsolható az előzőkben említettekhez, viszont a kiemelt struktúrában megfogalmazása általános koncepciót közöl, ahogyan az eddig említettek: „Az idegen áramlattal[3] szemben valóban örvendetes jelenség a legnépiesebb, a legmagyarabb költő kultuszának a terjedése.”[4]
Az egyszerűség megvalósító eszközeként tekinthetjük a költő alkotásaiból visszacsengő muzikalitást. Már élete folyamán megkezdődött műveinek megzenésítése. Csak a legnagyobbakat említve is zene szakértők sora húzódik egy-egy hangokba öntött Petőfi alkotás mögött, például: Egressy Béni, Erkel Ferenc, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc stb.[5] Egyik legszebb megfogalmazása Petőfi művészetének gazdagságára, Kéri Gyula hitvallása: „Petőfi költészete kimeríthetetlen kincses bányánk s a vele való foglalkozás mindig édes gyönyörűség.”.[6]
A fentebb hozott idézetek nem törekednek a teljességre, csupán egy-egy szavakba öntött általános nézetet közvetítenek. A köztudatot természetesen a kritikai meglátások merőben alakították, ahogyan erre rávilágít Hartman János, mikor Salamon Ferenc és Gyulai Pál neveit említi.[7] Kerényi Ferenc munkásságát nevezném, látom a legátfogóbbnak, akinek Petőfiről, mint magánszemélyről, a költőről/művészről elénk tárt munkája a leggazdagabb.[8] Itt érdemes megemlíteni elődei, forrásai erőfeszítéseinek gyümölcseit, melyeket szervesen beépít művébe.
A fentebb említett Kerényi kutatás egy általános felosztást követ, amit nagyszerűen kibont. A népköltő szerepében láttatja 1842 és 1844 között. Az 1845-ös évben elkülöníti a Cipruslombok (biedemer sírköltészet) és Szerelem gyöngyei ciklus kiterjedt vizsgálatát. Az utóbbi ciklusról, melyet egy reménytelen szerelme ihletett, így szól Ferenczi Zoltán: „E szerelemre sóvárgó, fogékony hangulatában ismerkedett meg Mednyánszky Bertával… melynek a szép költemények egész sorában adott kifejezést.”[9]
Ugyancsak érinti az 1845-ös évet Felhők-korszak, ami egy évi munkásságot ível át. Az ezt követő két esztendőben, mint a nemzet dalnokaként olvashatjuk Petőfit. Ebből a lírából a forradalom és szabadságharc költőjévé növekszik. A legutóbb említett alkotói státus hangulatát, jól sugallja a következő Illyés Gyula állítás: „Mint minden eszményi forradalmár, a jövőnél is jobban hisz az erkölcsben, az igazság diadalában.”[10]
Petőfi munkásságának elismerése nem csak a kritikai irodalomban érik be. Az alkotásait teljes egészében, vagy válogatva[11] szinte megszámlálhatatlan alkalommal adták ki, vagy rendezték sajtó alá „Petőfi összes költeményei” címen. Érdemes átlapozni az Athenaeum képekkel illusztrált kötetét, melynek grafikája magával ragadó.[12]
Természetesen jelentek meg más szervezési szempontokat érvényesítő kötetek. Szokoly Viktor maga fogalmazza meg könyvében a rendezési elveit: „Nem életírást, hanem regényes rajzokat adok e helyütt, s a jóakaratú olvasó bizonyára tudanja a tényeket ama részektől megkülönböztetni, miket bővebb jellemzés vagy a történetek kerekedése miatt írtam. (1858)”[13] Más meglátásból közelítette meg Király György a kötete szervezését, amit maga így fogalmaz meg az utószóban: „A hangulati kapcsolat kedvéért ugyanis külön foglaltuk össze az olyan verseket, melyek a költő életében is külön kötetben jelentek meg vagy egyébként szorosabban összetartoznak.”[14]
Ugyanakkor sokak számára észrevétlen részletekről szóló kutatások is léteznek, melyek színesítik a magyar irodalomkritikát. Címe is sugallja különlegességét Herman Ottó munkájának: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. A tanulmány részletességgel tárgyalja témafelvetését, melyet a kontextusában tárgyal, meghagyva a kiemelt képeket szövegkörnyezetükbe, így törekedve a teljességre.[15]
Az előzőkben felvázoltakat értekezésem szolgálatába próbálom állítani. Petőfi Sándor munkásságával, eredetiségével rengeteg irodalmárt sarkallt kutatásra. Nem igazán vagyok híve egy költő poétikáját, életművét bizonyos közösnek vélt jegyek alapján osztályozni. Nem értek azokkal a személyekkel sem egyet, akik a költő életrajzi eseményeit rávetítik, vagy összhangba próbálják hozni egyik művével, vagy egy-egy úgynevezett ciklusával.
Az én szemléletemben az irodalmi mű önmagát határozza meg, önmagában értékes, eltekintve attól, hogy amilyen történelmi, kulturális vagy szociális élethelyzettel hozható összefüggésbe. Nem tagadom, hogy egyfajta kulcsot adhat a feltételezhető élethelyzet melyben íródhat. Emellett, az is figyelemre méltó, hogy nem egyetlen eset volt a világirodalom kontextusában, hogy a halomra gyártott tanulmányok, melyek ilyen állítólagos életrajzi információkra támaszkodtak, hitelességüket veszítették, mikor kiderült, hogy tévesen ítélték meg a keletkezés helyét vagy idejét.
Számomra igencsak nagy kérdés, hogy hogyan lehet egyáltalán relevánsnak tekinteni a művészi életrajzot érintő kérdéseket, ha íróról, illetve költői énről, lírai énről, versbeszélőről (vagy akárhogyan is nevezzük) beszélünk. Ötödik osztálytól sulykoljuk a gyerekekbe, hogy a szerző nem azonos a műben felszólalttal. Akkor az irodalomtörténet miért használja az író életének adatait kiinduló pontnak. Paradoxnak érzékelem ezt a paradigmát.
Ugyanakkor a fentebb vázoltakhoz hozzá szeretném tenni, hogy nem azt akartam sugallni, hogy az irodalomtörténet haszontalan, vagy jogtalan, hanem a számomra túlzóan pontoskodó, és mindent megmagyarázó írások tűnnek fölöslegesnek. A másik fontosnak tartott elvem az véleményezéshez kötődik. Bármilyen művészeti alkotás, függetlenül attól, hogy irodalmi, zenei esetleg képzőművészeti jellegű, magában hordoz a megálmodójából egy részt. Ha ezt negatívan értékeljük, nem csupán a műről, hanem annak szerzőjéről is ítéletet mondunk, ezért zavar az okoskodás, és megállapítás, ami igazából sehová sem vezet.
Egyetlen ars poetica-t sem értünk meg jobban, ha bárkinek a műveit képzelt elméletek alapján valamilyen rendszerbe soroljuk. Ha arról értekezünk, hogy egy művész alkotói pályája elején gyengébbet, kevésbé értékeset adott az irodalomnak, a világnak, mint érettebb személyként, valahol ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a gyerekkor, ifjúkor kevesebb értéket hordoz önmagában, mint az élet későbbi szakasza. Nyilvánvalóan mindenki fejlődik valamilyen szinten. De, komolyan ez az irodalom lényege, hogy egyesek elemezzenek másokat, általában haláluk után, hogy elmondhassák, a naiv rendszerükre hagyatkozva, hogy egyik mű gyengébb vagy sem???
Szerintem az irodalomkritikának, és irodalomtörténetnek az lenne a feladata, hogy a művet önmaga értékességében fedezze fel, illetve ha nem tud semmit mondani egy adott szövegről, akkor ne kezdjen életrajzi adatokra ráfeküdve magyarázatokat gyártani. Azt is elképesztőnek tartom, hogy a legtöbb irodalommal foglalkozó és mások életműveit tanulmányozó személy soha nem írt semmit… Ha valakinek a művészi alkotását szóra méltassuk, az kedvtelésből tegyük, értékes, vagy számunkra igazságoknak tartott gondolatok felfedezéséből eredjenek. Az én meglátásom szerint, lejárt az önjelölt „negatív” kritikusok ideje.
Jegyzetek
[1] Horváth János: Petőfi Sándor, Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság kiadása, Budapest 1922, 5.
[2] Vö. Szígyártóné Tóth Sarolta (Szerk.): Petőfi Szótár I. utószava, Akadémiai Kiadó, Budapest 1973.
[3] A kiemelt szószerkezet a modernizmus képviselőjére, a strukturalizmusra vonatkozik.
[4] Bíró Lajos: Adatok a Petőfi kultuszhoz, Róm. kath. státus főgimnázium értesítője, Kézdivásárhely 1908, 6.
[5] Kenyeres Ágnes (Főszerk.): Magyar életrajzi lexikon, http://mek.niif.hu/00300/00355/html/index.html. 19
[6] Kéri Gyula: Friss nyomon, In Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán (Szerk.): Petőfi könyvtár, I. füzet, Budapest.
[7] Hartman János: Petőfi tanulmányok, Franklin-Társulat, Budapest 1910, 5.
[8]Vö. Kerényi Ferenc: Petőfi élete és költészete, Osiris Kiadó 2008.
[9] Fernczi Zoltán: Petőfi életrajza, II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest 1895, 151−152.
[10] Illyés Gyula: Petőfi Sándor, http://mek.niif.hu/00600/00681/00681.pdf. Letöltés ideje: 2012. jan. 23. 11:10.
[11]Badics Ferencz (Szerk): Petőfi Sándor munkái, II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1906.
[12] Petőfi Sándor :Összes költeményei, Az Athenaeum irodalmi és nyomdai R.-társulat tulajdona, 1877.
[13] Szokoly Viktor: Petőfi életéből (Regényes rajzok), Pest 1862, 4.
[14] Király György (Szerk.): Anthológia Petőfi Sándor legszebb költeményeiből, Kner Izidor könyvnyomtatónál, Gyomán 1921, 137.
[15] Vö. Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, http://mek.oszk.hu/04700/04761/html/index.htm. Letöltés ideje: 2012. jan. 22, 15:32.
Bibliográfia
- Badics Ferencz (Szerk): Petőfi Sándor munkái, II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1906.
- Bíró Lajos: Adatok a Petőfi kultuszhoz, Róm. kath. státus főgimnázium értesítője, Kézdivásárhely 1908.
- Fernczi Zoltán: Petőfi életrajza, II. kötet, Franklin-Társulat, Budapest 1895.
- Hartman János: Petőfi tanulmányok, Franklin-Társulat, Budapest 1910.
- Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, http://mek.oszk.hu/04700/04761/html/index.htm.
- Horváth János: Petőfi Sándor, Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaság kiadása, Budapest 1922.
- Illyés Gyula: Petőfi Sándor, http://mek.niif.hu/00600/00681/00681.pdf.
- Kenyeres Ágnes (Főszerk.): Magyar életrajzi lexikon, http://mek.niif.hu/00300/00355/html/index.html.
- Kerényi Ferenc: Petőfi élete és költészete, Osiris Kiadó, Budapest 2008.
- Kéri Gyula: Friss nyomon, In Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán (Szerk.): Petőfi könyvtár, I. füzet, Budapest.
- Király György (Szerk.): Anthológia Petőfi Sándor legszebb költeményeiből, Kner Izidor könyvnyomtatónál, Gyomán 1921.
- Petőfi Sándor :Összes költeményei, Az Athenaeum irodalmi és nyomdai R.-társulat tulajdona, 1877.
- Szígyártóné Tóth Sarolta (Szerk.): Petőfi Szótár I. utószava, Akadémiai Kiadó, Budapest 1973.
- Szokoly Viktor: Petőfi életéből (Regényes rajzok), Pest 1862.
2014
