Pócs Emőke, Bertalan Timea, Vadász-Benedek Miklós, Bangyán Réka
SZŐCS ISTVÁN KRITIKUS
A BABEȘ-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM DIÁKJAIVAL BESZÉLGET
Köszöntjük a 90 éves Szőcs Istvánt
Pócs Emőke:
-- Kezdjük onnan, hogy Ön a Monarchia idejében született, végigkövette a II. világháborút, majd később a kommunizmusban is élt, s megélte utána a rendszerváltást. Hogyan reflektál ön ezekre az időszakokra?
-- Nem tudom, hogy egyáltalán maguknak milyen elképzelései vannak ezekről a dolgokról, de tény az, hogy ennek a kérdésnek - noha ez egy nagy kérdés – ha jól tudom, akkor ennek Romániában nincs irodalma. Még Józsa sem írt semmit, pedig neki volt személyes tapasztalata is ilyen ügyekben. Nem lehet tudni, hogy mit képzelnek maguk, hogy hogy zajlottak le ezek a dolgok. Vagyis hogyan befolyásolta a politikai rendőrség az irodalmi szervek – tehát szerkesztőségek, könyvkiadók – munkáját. Erről szinte semmit sem lehet tudni. Megmondom, hogy miért. Ez olyan kérdés volt, amiről annak idején az érintettek maguk sem nem nagyon szívesen beszéltek, sőt sokszor úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag nem is volt mit beszélniük. Én a szerkesztőségi kollégáim közül mindössze kettőt-hármat tudnék megnevezni, akik a szóban forgó 50 év alatt (be voltak szervezve?)… Szerkesztőségi kollégáim közül a minket is érintő kérdésekről egy-két kollégával beszéltem, például Bözödi Györggyel. Egy kitűnő költő volt már a háború előtti rendszerben, és nagyon jó író volt, és tanulmányokat írt a székelyföldi munkásság életéről. Ennek következtében aztán a háború után egy pár évig volt bezárva, de mint azt egy versében megírta mai napig nem tudja, hogy tulajdonképpen miért. Na, mondjam el egy ilyen találkozásomat vele. Én akkor az Utunknál dolgoztam, ti. három helyen dolgoztam: először az Ifjúsági Kiadónál 51-től 57-ig, 57-től 68-ig az Utunk szerkesztőségében voltam rovatvezető, 69-től pedig az Előre c. bukaresti napilapnak voltam a Kolozsvárra kihelyezett szerkesztője. Tehát ezeken a három helyeken dolgoztam. Nem tudom, ismerték-e a mostani Helikon c. folyóiratnak az Utunk elődjét…
-- Igen.
-- Voltak például ilyen szokásai, hogy szerkesztett szilveszteri számokat, amelyek humorosak voltak. Ezek általában elég jók voltak. Nem azért mondom, mert egy párat én szerkesztettem, de különben is. Na egyszer egy szilveszter előtt megyek Bözödi Györgyhöz – nagyon jó humoros verseket írt -, hogy „Adj valami humoros anyagot a szilveszteri számra!”. „Tessék, ott a szekrény, nyisd ki az ajtót!” – mondta ő. Kinyitom az ajtót, és így kifolyt egy csomó kézirat a padló közepére. Na mondom „ezekkel én mit csináljak most?”. Azt mondja „érdekes… a Securitate azonnal megkapta, hogy mi érdekli őt. Te miért nem kapod?”. Mondom „hát lehet, hogy a Securitate otthonosabb a te lakásodban, mint én. S akkor elkezdtünk erről beszélni, és mondta, hogy sokáig keresték a lakásban a mikrofont, amivel őket lehallgatják. Nem kapták, csak később jöttek rá, hogy a szomszéd lakónál a falra van tapasztva pontosan Gyurka bácsi ágyának a fejénél. Hát azt mondja „amikor ezt megtudtuk, akkor már nagyon vigyáztunk, hogy miről beszélünk. Csak közömbös dolgokról beszélgettünk. De ez nem számított. Csak az számított, amit addig mondtunk. És amikor bevittek aztán minket, elővették a felvételeket.” És volt egy nagyon jó mondása: „Tudod milyen rémes, amikor te ott bent hallod, hogy miket mondtál?” Hát én mondtam, hogy el tudom képzelni, hogy kellemetlen volt. Őt aztán akkor végül is kihúzták a szószból, mert semmi olyasmit nem mondott, amit nem mondott volna bárki más, vagy amivel érdemes lett volna a nyilvánosság elé állni. Bözödi különben egy nagyon jóhumorú, sőt, cinikus ember volt. Nagyon jók ezek a rövid versek, de vannak nagyon szép versei is, amiről azt hitték a szocializmus idején, hogy akkor írták, holott azelőtt húsz évvel íródtak. Na ő volt Gyurka bácsi.
Még egyszer, kétszer az Utunknál az egyik főszerkesztőmmel, Földes Lászlóval beszélgettünk azokról a dolgokról, amikor egyik idősebb írónkat, akit eredetileg Daday Lórándnak hívtak, de aztán Székely Mózes és más néven közölt különböző elbeszéléseket. Följelentették, hogy a magyar ifjúságot el akarja riasztani a szocializmustól. Egy olyan írásról volt szó, hogy egy traktorista bement a borbélyhoz, és a traktort kint hagyta a borbélyüzlet előtt. Jöttek valami gyerekek, fölmásztak a traktorra és ott piszkáltak. Erre az illető traktorista fölugrott, és úgy szappanosan kiment, és lekergette a gyerekeket a traktorról. Na most már ennek az esetnek a kapcsán egy lapban megjelent egy cikk, amelynek az volt a címe, hogy Ideológiai csempészárú az Utunk hasábjain. Amikor ezt a traktoristát, mint egy fenevad mutatják be, aki olyan szappanosan kimegy az utcára és úgy üvöltözik, ez a munkásosztály meggyalázása. Az egész történet pedig nem más, mint az ifjúság elriasztása a mezőgazdaság gépesítésétől. Na most már ezt a cikket egy kezdő újságírónő írta alá a mezőgazdasági rovattól, de valójában nem ő írta a cikket, hanem egy Pál Árpád (?) és egy Halász Anna nevű kollégáim. Biztos hallottak róluk. Mind a kettő nagyon tevékeny tagja volt az Előre szerkesztőségének, Halász Anna főleg színkritikus volt. Ők írták a cikket, de azt már nem vállalták, hogy aláírják. Ez a fiatal (cunci) lány pedig boldogan vállalta, hogy a neve már megjelenhet a lapban. Na most már mit kell tudni? Itten ez a cikk tulajdonképpen nem Daday Lóránd, illetve Székely Mózes ellen ment ki, hanem a főszerkesztő – Gál Gábor ellen. Gál Gábor egy régi kommunista volt, már az 1919-s kommünben is részt vett, mint népbiztos, onnan menekült át majd Romániában. A régi Korunknak volt titkos munkatásra, és természetesen mint ilyen kéretlen-kelletlen jó kapcsolatban volt a politikai rendőrséggel is. De hagyták, hogy működjön, működött. És akkor az ötvenes évek elején az irodalmon belül voltak állandó intrikák különböző pozíciókért, főleg a főszerkesztői pozíciók voltak értékesek. Gál Gábort meg akarták fúrni, mint ahogy ez aztán sikerült is éppen ennek az ügynek a kapcsán, holott Gál Gábornak még a felesége is bedolgozott a Secunak. Mégis sikerült megfúrni, és ez a Székely Mózes – pontosabban Daday Lóránd - egy pár hónapig letartóztatásban is volt a dézsi Securitatén. Ő Dézsen volt tanár. Elég durván bántak vele, de minden esetre a Kolozsvári Írószövetség is Földes Lászlóval az élen közbenjárt, és hamar kiengedték. Sajnos őneki volták már a két világháború között is voltak ilyen letartóztatásos börtönügyei. Nagyon megviselte ez a dolog, és nemsokára rá meg is halt.
Ezt a kérdést rendesen senki soha fel nem dolgozta. Volt valamilyen Ida, most nem jut eszembe. Egy brassói újságírónő, aki írt erről tanulmányt. Aztán a feleségem is írt valamit a Remény című lapban, ami talán még meg sem jelent. Na szóval minden esetre ez egy nagyon tragikus dolog volt, mert ez a Daday Lóránd egy nagyon tehetséges ember volt. Igaz, hogy írt gyenge dolgokat is, de van két regénye, amit Székely Mózes név alatt jelentetett meg. Különben ha nem tudnák, Székely Mózes egy erdélyi fejedelem volt nagyon rövid ideig a Basta-korszakban. Azért vette fel ő a Székely Mózes nevet. Az egyik regénye ez a Csütörtök. Egy nagyon jó regény. Erdélyi első világháborús román megtámadását és megszállását, aztán a román megszállás első éveit írja le egészen a grivicai lázadásig. Nagyon jó a könyv, de hiába volt teljesen baloldali a könyvnek az egyik szereplője, vagyis a főhős szerelme egy orosz trovszkista nő volt, aki rosszakat mondott Sztálinról: hogy Sztálin, a tervgazdálkodás piszkegombjáért eladta a világforradalmat. Ilyet akkoriban nem lehetett leírni, mert hát tudjuk Sztálin és a trovszkisták viszonyát. Nem tudom, hogy maguk tudják-e, de ez kegyetlen viszony volt. Szóval egyetlenegy fél sem volt, aki merte volna maradéktalanul a magáénak vállalni. Ti. ennek a Csütörtöknek a főhőse egy magyar fiatalember lett, akiből aztán később román újságíró lett.
A másik könyve, amiért be volt tulajdonképpen a régi román világba zárva és elítélve a Zátony című regény volt. Ez egy kutyának az emlékiratai, aminek nem tudom, ha tudják, milyen analógiája van a világirodalomban. Etienne Hoffmann-nak híres könyve (fantasztikus író és meseíró) van egy Murr kandúr emlékiratai, ahol egy macska a gazdája emlékiratainak a hátára írja a sajátját. Aztán ezek a lapok összekeverednek, és különböző bonyodalmak támadnak. Lehet, hogy innen vette az ötletet Daday, mert mondom, az ötlet nagyon hasonlít, de a tartalma egészen más, az első világháború utáni román megszállást és az azzal kapcsolatos törvénytelenségeket írja le. Akkor el is ítélték nem tudom hány hónapra, azt nem ülte le mind, de sok baja volt neki a hatóságokkal. Mint ahogy a négy év alatt az ún. bécsi döntéskorszakában is volt. Szóval ezen kívül most én hirtelen nem tudok magunknak olyan más írót megnevezni, akinek nyíltan problémái voltak a politikai rendőrséggel. Hát a valóságban azt hiszem, mindenkinek voltak.
Kolozsváron az ötvenes évek elején volt egy középiskolás csoport letartóztatva, akik Veress Zoltán meseíró(val álltak kapcsolatban?). Ebben a társaságban volt Bodor Ádám, most Magyarországon van. Van róla két szőrnyű festményem, mert egy szőrnyű ember volt, arról is majd beszélünk. Ezek azonban akkora, mikor én elkezdtem működni már jöttek kifele a börtönből.
Na most már kell tudni maguknak valamit az elvtárs felesége címszó alatt. Ti. a kommunista rendszerben az ilyen kényelmes és úgyszólván semmit nem igénylő posztokra mind a jobb elvtársak feleségeit nevezték ki (pl. az Irodalmi Könyvkiadónak ez a Fenyvesiné is egy ilyen valami nagy kádernek a felesége volt). De elmondom, hogy az Ifjúság Kiadónál, amikor én odakerültem 51-ben, mi volt a helyzet. 55-ben az Ifjúsági Kiadó, ami az UTM igazgatása alatt állot, elhatározta, hogy nemcsak politikai brosúrákat fog kiadni, mint addig, hanem irodalmat is.
Második hanganyag
Bertalan Timea:
… Bekerültem az ifjúsági kiadóhoz, mint aki akkor végeztem az egyetemet, ’51-ben, és a szovjet pedagógia szellemében államvizsgáztam, ami különben is … (0:16) volt, mert ez a szovjet pedagógia és lélektan, a Pavlov-féle lélektan nagyon hasonlított az amerikaira, a bihéviorizmushoz, és ezekhez a dolgokhoz, bár itt kellett szidni a bihéviorizmust. Valahol Pavlov egyszer azt írta, hogy ha van nyugati irányzat, amely közel áll hozzám, az a magyaruras viselkedéstan. Ezzel a kifejezéssel fordítottuk, hogy viselkedéstan. Szóval elhatároztuk, hogy adunk ki magyar képeskönyveket gyerekeknek, aztán magyar népmeséket, aztán a világirodalom nagy meseirodalmával kezdve Andersentől Hoffmannig, és aztán indítunk egy tanulókönyvtáras sorozatot, ahol Tolsztojtól kezdve (nem tudom) Balzacig adtunk ki ifjúságnak való kitűnő könyveket. Nagyon szép volt ez a sorozatunk. Igen ám, de kik? Én a kiadónál amikor odakerültem, egy szerkesztőt találtam, egy Szász Béla nevűt, aki eredetileg szabóinas volt. Később a kommunista ifjúsági szövetség aktivistája. Mikor az megszűnt, és megalakult az UTV, akkor odatették őt az UTV-nak a művelődési rovatához, hogy a magyar szerkesztőséget szervezze meg. Amikor odakerültem (na, most képzelje el) a főnöknő egy bizonyos Zibán Manci (a neveket ne írják le, legfeljebb a keresztnevét), egy varrónő volt. Formálisan volt ő a főszerkesztő, mert nagyon műveletlen volt, hanem a férje egy országos szervezetnek volt a kárerese. (Na, most szóval menjünk tovább). Volt egy művészeti tanácsadónk, egy bizonyos bácsi, aki azelőtt hosszú éveken át a moszkvai szovjet rádióállomás, orosz rádióállomás román nyelvű szerkesztőségének volt a tagja. Később egy unokaöccse itt, Romániában miniszterelnök lett, már a rendszerváltozás után (nem jut eszembe a neve, lehet, hogy valami Romulus, nem tudom, ki volt itt egy ilyen Romulus nevű miniszterelnök), na és a többiek. Az egyik korrektor lánynak, Rebekának a férje őrnagy a Securitaten. A másiknak, Áginak a férje, az úgynevezett tróger vajda, a kémelhárításnál dolgozott. Különben egy aranyos pofa volt. A gépírókisasszonynak a férje százados volt a határőrségnél. Engem beépítenek egy ilyen vonalas társaságban? Hát, én voltam ottan a félénk, ártatlan bárány, és ezek voltak az ideológiai hatalom. De ezenkívül volt egy másik dolog. Alá volt rendelve: volt egy kolozsvári fiókszerkesztőségünk azért, mert sok munkatárs kolozsvári volt, és főleg az itten nyomdával dolgoztattunk, meg a váradival, mert Bukarestben csak román szedők voltak, és szörnyű szövegeket szedtek nekünk. Szóval itten én bekerülök egy ilyen társaságba. Mindenkinek hozzám képest félelmetes összeköttetései vannak, ugye. A legérdekesebb az volt, a kolozsvári fiókszerkesztőségbe volt két nő. Az egyik egy Gál Manci nevű nő, aki az akkori rektornak, Gál Ernőnek volt az ideiglenes felesége. Eredetileg …művész (5:45) volt és óvónő, a férje egyetemi tanárt csinált belőle. A másik pedig egy roppant érdekes személyiség: Kertész néni. Ennek a Kertész néninek a férje egy illegálista vezető volt már a háború előtt. Emiatt ő 38-tól Moszkvában egy otthonban lakott sok más ilyen menekülttel (asszem, ilyesmiről nem is hallottak), akiknek a férje itthon nagy illegálista páter volt, de ők, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az itteni rendőrségen, Moszkvában laktak egy otthonban. Nagyon sok mindennel megismerkedett, többek között …val (6:46), a cseh kommunista párt főnökével. …ra (6:52) is emlékezett, hogy milyen kék pizsamája volt. Az ő férjét pedig itt a magyar csendőrök úgy megverték, hogy egész életére megbénult. Aztán egy éjszaka megszöktették a társai, egy pokrócon áthúzták Romániába. Na, mikor beértek az oroszok, annakidején ezt mindig megszoktuk, hogy úgy nevezzük, hogy a rendszerváltozás után, de miután azóta még egy rendszerváltozás volt, most már nem lehet. Akkor bejöttek az oroszok, hát, ez a Kertész elvtárs kapott egy gyönyörű lakást a feleségével együtt, aki hazajött Moszkvából. A Majális utcában van, pont szemben a Petőfi utca bejáratával, és kapott egy ápolónőt, aki éjjel-nappal ápolta, mert mondom, hogy mozgásképtelen volt, de szellemileg ép. És Kertész néni, miután ő is egy ügyesebb asszony volt, hát gyakran én mentem el a kéziratokért, amit elhozott a nyomdából, vagy elvitt nem tudom, a postára, hogy ugye ne mászkáljon annyit, és így bejáratos lettem hozzájuk a lakásba, aminek az volt az érdekessége, hogy sok régi illegális elvtárs, valamint Bukarestből fontos elvtársak és elvtársnők gyakran találkoztak ott. Én is megismerkedtem ott egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel, akik nem tudom, a két szikó közül Lőrincnek vagy Ferencnek (hallották a neveket, nem?) – nagy illegálista vezetők voltak Váradon –, valamelyiknek a lányát vette feleségül. Ez a fiatalember nagyon érdeklődő volt, amikor megtudta, hogy 48 és 54 között több barátomat is a Securitate letartóztatta, méghozzá összesen négyszer, és minden egyes alkalommal annyira ítélték, amennyi időt töltöttek vizsgálati fogságban. Ezeket kollegiális irigység folytán tartóztattak le, mert akkor volt itt egy Pataki Bálint nevű tanársegéd a magyar szakon, az egy szörnyű balesetben – a tengerparton fölrobbant a gyorsfőzője – meghalt, és akkor … (10:06) kilátásba helyezte, hogy Bustya Endrét, aki nekem iskolatársam volt első elemitől, őt fogja előbb gyakornoknak, és aztán tanársegédnek kineveztetni. Ne, ekkor négy évfolyamtársa, akik közül kettőt is Kovács Ferencnek hívtak, volt egy hosszú Kovács Ferenc és egy kurta Kovács Ferenc, aztán volt az Igazság főszerkesztőjének a felesége, a negyedik, az is valami gyakornok volt az egyetemen, valami Manci. Szörnyű dolgokkal följelentették. Hogy a feljelentések színvonaláról beszéljek, csak egyet mondok. Mikor a negyedik letartóztatása után ez a Bustya Bandi a brassói hadbíróság elé került, az elnök lapozgatta az iratcsomóját ott a tárgyaláson, és egyszer csak az kérdi: maga miért írta alá ezt a sok hülyeséget? Erre Bustya azt mondja: az őrnagy úr is aláírta volna. Na, itt aztán, itt lezáródott a tárgyalásnak ez a menete, őt szabadlábra helyezték. Dobri Andorról hallottak? Ő a négy év alatt az erdélyi cserkészkerületnek volt a vezető tisztje, különben református pap. Na, ez a Dobri itt volt református lelkész, az ilyesmikért zárták be, hogy rágalmazta a Szovjetuniót. Például egyszer megkérdezték, hogy a hadifogságban hol dolgozott, és mondta, hogy nem tudom melyik városban egy színháznál. Azt mondja: mit csináltál te a színháznál? Lapátoltam a tetejéről a havat, hogy ne szakadjon be a tető. Ez volt az egyik rágalmazás. A másik pedig, hogy elmesélt egy isteni történetet, hogy egy alkalommal, mikor a fogolytáborban úrvacsorát akart osztani, és nem kaptak az egész tartományban egy korty bort, a láger parancsnoka, egy kozák ezredes hogy oldotta meg a dolgot, aki hozott egy harminc literes … (13:10) vodkát. Ez is rágalmazás volt. (Na, ha lesz időnk, ezt még elmondom, mert jópofa történet.) Szóval ilyen perek voltak ezek, és ezért ezek az emberek szenvedtek éveken keresztül. Na, most akkor mondom ezt ennek a fiatal nőnek (?), mindezt elmeséltem, nagyon érdekelte őt, és még hasonló ismerőseim, hogy milyen történeteket tudok a Securól, elmeséltem neki.
-- A szerkesztőségben érte-e önöket olyan kérés, hogy propagandaszövegeket adjanak ki?
Nem a szerkesztőségben meséltem, hanem Kertészéknek a lakásán. Ezután ez volt, 54-55-ben. 57-ben fölhívatnak előbb a néptanácsra, onnan áthívatnak a Securitatera, hogy a … (14:34) a 6 szám alatt az ifjúsági kiadó szerkesztősége az állami irodalmi kiadó szerkesztőségével együtt, azelőtt pedig a Világosságnak volt ott a szerkesztősége, még azelőtt valami baloldali dolog, és Kun Béla itt sikkasztott. Arról majd külön beszélhetünk. Kun Béla tudják, ki volt. Na, itt volt neki egy nagy sikkasztása, ebben a 6 szám alatt. Szóval ennek a szerkesztőségnek tisztázni kell a tulajdonjogát. Mert nincs tisztázva, hogy annyi tulajdonosa volt az évek folyamán, és elmennek a néptanácsra, ott azonban van egy … (15:30) fiatalember, hogy nem itt van a tárgyalás, hanem a Securitaten. Beültünk egy …ba (15:36), mai napig emlékszem a rendszámára: 5794 volt. Elmegyünk a Securitatera, bevezetnek egy szobába, ahol ott ült egy pár szekus, akik közül kettőt már ismertem. Az egyiket onnan, hogy ő ellenőrizte a kolozsvári magyar szerkesztőséget havonta-kéthavonta, például, hogy az írógépeket nem tudja-e idegen használni, hogy be vannak-e zárva, amikor elmegyünk, hogy a cenzúra, vagyis ahogy akkor nevezték, a sajtóigazgatóság utasításai el vannak-e zárva és idegenek. Szóval nevezzük …nak (16:30), volt ez a főhadnagy, és egy másik főhadnagy, akit onnan ismertem, hogy azelőtt néhány nappal a szomszédból letartóztattak egy Bogdan Liviu nevű román orvost, és a házkutatásra én és egy másik szomszéd voltunk áthívva tanúnak. Az vezette, ez a másik, a házkutatást. És mindjárt volt két ismerős. Mondták, hogy kint várni kell, mert az elvtársak bent éppen gyűléseznek. És ideadtak nekem egy írást, amiben én vállalom, hogy ha bármi törvénytelenség, államellenes cselekedet jut tudomásomra, azt én a Securitate-val közlöm. Ezzel még nem volt baj, csak a végén az volt, hogy méghozzá ilyen s ilyen álnév alatt. Mondtam, hogy ha valamit közlök, azért én vállalom a felelősséget. … (17:45) Hát, nem írtam alá. Egyszer csak jönnek a belső szobába, ezek bekísérnek, hogy várnak az elvtársak. Hát, ott volt az az én fiatal barátom, aki engem annyit faggatott a Securitate-s ügyektől tábornoki egyenruhában, csizmában, szétvetett lábakkal hátradőlt az íróasztalnak, és mögötte legalább hat-hét ezredes és alezredes csupa arany gallérral. S erre a pasas megszólal nevetve, na jó, hogy itt vagyok én, aki annyira szeretem az őszinteséget, ők nekem alkalmat akarnak adni, hogy őszintén bármiről bármit tudok, azt nekik elmondjam. Hát, mondom, el van intézve, de miért kell ezt álnéven csinálni? Mert, azt mondja a pasas, hogy minden foglalkozásnak megvannak a maga műfogásai. A titkos szolgálatoknak ez az egyik műfogása, hogy senkise szerepel a saját nevén. Mint ahogy később megtudtam, ez annyira igaz volt, hogy a hivatalosan megyei vagy tartományi parancsnoknak kinevezett tábornok nem volt a parancsnok, hanem egy másik ezredes, amiről legfeljebb ötön tudtak az egész tiszti karból. Azonkívül ezek a megyei és városi Securitate-k egymással nem érintkezhettek, csak a bukaresti központon keresztül. Úgy, hogy például a kolozsvári Securitate nem tudhatta, hogy kik a vásárhelyi Secunak az emberei, és viszont, a vásárhelyiek nem tudhatták, hogy kik a kolozsvárinak. Ennek folytán és vásárhelyen többször voltam támadásnak is kitéve. Na, szóval, summa summarum, a végén aláírtam ezt a vacakot, de meg kell mondjam, hogy nagyon szerencsés voltam, mert soha senkit nem kellett feljelentenem, mert az ismerőseimnek nem volt géppisztolya, nem volt titkos rádióleadója, nem volt titkos nyomdája, nem kémkedtek az Amerikai Egyesült Államok számára. De több embert kiszedtem olyan vád alól, amiért börtönbe került volna. Az egyik volt egy Nemes István nevű ügyvéd, aki cikkeket is írt, és egy szép nap azért vádolták, hogy 1944 szeptemberében, amikor a magyarok bevonultak Tordára, akkor románellenes gyűlölködő cikkeket írt. … (21:28) hogy ez annyira nem igaz, és fölhoztam egy pár cikkét, amelyekben figyelmezteti a honvédeket, hogy nehogy személyes okokból valami bosszúakcióhoz folyamodjanak a román lakossággal szemben, mindenkivel szemben úgy viselkedjenek, mintha a saját szülei vagy testvérei volnának. Szóval ilyen cikkeket írt, és mégis úgy jelentették föl. Úgyhogy ez a pasas ezzel megszabadult. A másik pedig, volt egy Ágoston Vilmos, fiatal író, aztán elment Magyarországra. Őt följelentették, az egyik feljelentő Nagy István író volt, hogy december elsején itt az egyetemen az irodalmi körben egy olyan novellát olvasott fel, ami arról szólt, hogy a négerek meghódítják a világot, és a fehéreket arra kényszerítik, hogy az ő szórakozásukra táncoljanak – mondja az írás. És följelentették, egyrészt Nagy István, másrészt egy diák, hogy ezt azért olvasta föl december elsején, az egyesülés ünnepén, mert itten a négerekkel a románokat akarta jellemezni, a fehérekkel pedig a magyarokat. Hogy ez a románság elnyomását ábrázolja, és a magyarság kigúnyolását. Na, én erre írtam egy referátumot, amiben megírtam, hogy ez egy ismert, nemzetközi akadémia, a négerek világuralomra jutása… (Gyorsan elmondjam a történetet?)
Vadász-Benedek Miklós:
Sz.I. -- A fehér elvtársak kérdik az embereket, hogy hát most mi bajotok? Miért vagytok most olyan dühösek? Miért lázongtok, hiszen legyőztük a fehéreket. S erre az emberek azt mondják, igen, de a fehérek alatt vasárnap még húst is ettünk. Na, jön a következő sztáció, a vörös elvtársakat fölváltják a sárga elvtársak és akkor azok jönnek megint a parasztoknak, hogy hát most mit elégedetlenkedtek? Hát megszabadítottunk benneteket a vörös elvtársaktól. Erre mondják a parasztok: igen, de a vörös elvtársak alatt még ettünk. Akkor jönnek a fekete elvtársak, a sárga elvtársak után. S azt mondják, hogy hát megint lázongtok? Hát nem örvendtek, hogy a sárga elvtársaktól megszabadultatok? Erre a parasztok azt mondják: hogy igen, de a sárga elvtársak alatt még nem minket ettek. Na, szóval ezt az őrnagy elvtárs, akinek előadtam, nagyon szívta a fogát, de végül is bevette a jelentésbe. ? is volt tárgyalása és fölmentették. Utána elment Magyarországra, nagy hetykén szerepelt, aztán nem tudom merre, de elsüllyedt. Na, Bodor Ádámmal is volt annyi esetem. Ez a Bodor Ádám egy nagyon sötét alak. Kért útlevelet külföldre és jött a szekus hozzá, hogy vajon meg lehet neki adni az útlevelet, nem fogja ez külföldön románellenes ellenpolitikát folytatni? Mondom, hogy szó sincs róla, ez csak a saját érdekeit nézi, csakis azzal törődik, és semmi érzelmi kötődése semmiféle közösséghez nincs, csak a saját karrierjéhez. Erre a szekus azt mondja: sajnos ez igaz, ismerte ő is. Úgy jártam vele, festettem róla egy arcképet, amit jelenleg egy bukaresti nőnél vannak, a bukaresti egyetem magyar tanszékén valami lektor, nem jut eszembe a nőnek a neve. Ez szerelmes volt Bodor Ádámba, elcsalta tőlem a képeket. Egyszer ennek a (Velasta?) nevű úszóbajnoknak itt volt az anyja nálam, nézi a Bodor Ádám festményét. Tessék mondani ez ugye ez az illető egy nagyon rosszindulatú ember? Hát igen végignézte, hogy a mennyasszonya, hogy lesz öngyilkos, itten a, hogy hívják ezt a völgyet? A nádas völgyében, a törökvágáson túl, volt neki egy gyönyörű menyasszonya, akiről Vásárhelyen a református temetőben Húszár Béla készített egy nagyon szép szobrot a sírjára, akit mindenki ostromolt, például a Miklósi Gábor a festőművész, Bodor Ádám, és egy László Ferenc nevű zenekritikus is szerelmes volt belé, és mindegyik vádolta, hogy a másiknak fekszik le. Kimentek sétálni Bodor Ádámmal a vasútvonalhoz, túl a Törökvágáson és azt mondta a nő, hogy ha nem hagytok nekem békét, én odafekszem a vonat elé. Azt mondja Bodor Ádám: tessék, éppen jön, feküdj oda. Oda feküdt a nő, fölkaszabolta a vonat, na szóval ilyen volt ez az Ádám. De szóval, ezt mivel kapcsolatban is említettem, jaj igen. (…) kihúztam a kellemetlen helyzetből, de az se sokat. Veres Zoliékkal pedig, akik akkor be voltak zárva, és Palocsai Zsigával, nagyon jó barátságba kerültem, amit részben akadályozott Veres Zoltán felesége, aki egy nagyon ambiciózus nő volt, írónő akart lenni, írt is egy rossz regény, meg egy gombaszerű könyvet. Na én avval rosszul voltam, de Veress Zolival jóba, aztán elmentek, megloptak Svédországba az unokáikkal, a lányukat a Marikát egyelőre itthon hagyták, és ottan Veres Zoli a postánál dolgozott. Na most már, szörnyű volt ez, mert volt itten egy homoszexuális barátunk, úgy hívták, hogy Schuller Rudolf, nem hallottak róla? Tanársegéd volt az egyetemen, előbb a francia szakon, aztán később kitették, de nem e miatt, hanem mert földbirtokos származású volt. Na evvel jóba voltunk ezzel a Schuller Rudolffal, mert nem kezdett ki velünk. Volt neki egy barátnője egy szász fiú, a Paul, és avval éltek együtt. De reám egyszer irtózatosan megharagudott, a … palota udvarán még megvolt a mozi, ment valami szovjet film, valami dosztojevszkij darab, talán a Félkegyelmű, nem tudom. Nagyon nehéz volt jegyet kapni rá. És én mentem valahova gyorsan a főtéren keresztül és jött szembe a Rudi és azt mondja: tata gyere moziba, van két jegyem, erre én siettem és nem álltam vitatkozni erre azt mondtam, hogy kapok én fiatalabbat is. Erre úgy megsértődött, hogy egy évig a köszönésemet sem fogadta, de sohase tudott megbarátkozni velem. Na ő azért kerül a történetbe, mert amikor meghallotta, hogy Veres Zoli Svédországban és a postán a külföldi levelezések osztályán dolgozott, elkezdett sírni: azt mondja: szegény, ott sem tudott megszabadulni tőle. És valóban ez volt a helyzet. Volt neki egy Bíborka nevű lánya, és egy másik egy orvosnő, akit (…). Ez a Bíborkának volt egy férje, egy Kis János nevű biológus a Duna (…) egy külön érdekes történet, nem tartozik ide, csak ahhoz, hogy ennek a (…)Dudinak, az volt a kedvenc vicce, hogy a buzi elmegy a katolikus templomba, és amikor látja, hogy előtte megy a ministráns a füstölővel, oda szól, hogy sziszababa kigyulladt a ridikülöd. Szóval ilyen viccei voltak neki, de egyébként egy jópofa fiú volt, és én különben amiről ő maga nem tudott, ki tudtam mutatni, hogy rokona, anyai ágon a Bolyai családnak. Sokat dolgoztam levéltárban Vásárhelyen is a Teleki Tékában, meg az itteni Kollégiumi Levéltálban is, az Erdélyi Múzeumban is. Jóban voltam a könyvtárosokkal is, levéltárosokkal, és ott érdekes adatokat kaptam, amivel bizony kiderült, hogy ennek a Schuller Rudinak az anyja egy Pávai nevű rokonságban volt a Bolyai családban. Na szóval ezek voltak azok a körülmények, amik közé én beépültem, inkább azt lehet mondani, hogy rám épültek. Én dolgoztam együtt ezzel a Szász Bélával, rettenetesen nehezen szereztük a szerzőket, a munkás írókat, rábeszélni, hogy írjanak az ifjúságnak, meg az ilyen egyetemi tanárokat, mint Nagy Jenő, hogy írjon előszót, ilyenekkel dolgoztunk. Például voltak érdekes történeteink, mikor először mentünk Kós Károlyhoz, itt lakott ő is a (…)elején, (…) az udvarba, azt mondja: fiúk nekem mondhatjátok, hogy Kós elvtárs, de a feleségemet szólítsátok méltóságos asszonynak. Sok ilyen érdekes történetem volt. (…)szépen olvastunk így az Ifjúság kiadónál a tanulók könyvtárában mondom, sok érdekes dolgot adtunk ki, s aztán később ez a Földes László, átment az Irodalmi kiadótól, (…) főszerkesztőnek, (…) Pál helyett, aki Gál Gábor után volt, hallottak Szőnyi ? Pálról? ő is egyetemi tanárt volt, nagyon érdekes előadásai voltak, Karácsonyi Benő. Tudják ki volt Karácsonyi Benő? Nagyon jó író volt, egy Gyulafehérvári zsidó családból származott, eredetileg Klaus Bernátnak hívták, és Karácsonyi Benő néven ír nagyon jó dolgokat: A szürke folyó, a legismertebb könyve: A napos oldal, nagyon szép idillista regény, és Balogh Edgárnak köszönhető, hogy a deportálásban elpusztult. Több évig (?), mikor volt a deportálás ez a Karácsonyi Benő elment, Balogh Edgárhoz. Tudják ki volt Balogh Edgárd? Nem? Szörnyű alak volt, na akkor majd el kell mondjam, ők kinevezték magát magyar írónak. Soha egyetlen egy anekdotát nem írt, csak politikai beszédeket tartott, és ő volt itt a főíró. (?) Elment és monda, hogy a kegyelmes úr, ezt Bánffy Miklós volt. Ezért hívták kegyelmes úrnak mert, tudja, hogy azelőtt miniszter volt, az író Bánffy Miklós, ezt tudják. A Horthy rendszerben 1920-21-ben külügyminiszter volt, hogy a kegyelmes úr fölajánlotta, hogy ha akarok bájak el nála. Több évig. Innen Kolozsvárról egy rabbi összeállított egy 150 főből álló zsidó csoportot, nem tudom milyen alapon, mireföl, kiegyezett a Gestapóval és ezt a 150 embert kivitték külön vonaton Svájcba. Ismerőst, egyet tudok mondani, aki köztük volt, a Kovács György a színészt. És egy citrom nevű bácsi és a felesége, akik az olasz-magyar banknak voltak a tisztviselői. Karácsonyi Benőt nem vitték ki, és miért? Mert ez a rabbi összeállította ezt a menekültcsoportot, Karácsonyi Benőtől kért egy írásbeli vallomást, amiben kijelenti, hogy ő nem magyar író, ő zsidó író csak magyarul ír, de semmi köze a magyarokhoz, Karácsonyi Benő nem adta meg az írást, ezért a rabbi nem vette föl a különvonatra. Na most azt mondja Balogh Edgárd neked nem kell a hely ahol a többinek? Be kell menned a lágerbe, a téglagyárba. Mert ott gyűjtötték össze a kolozsvári magyarokat a téglagyárban. Itt lakott (?) a szomszéd lakásba: be kell menned, mert annál nagyobb lesz a botrány és annál hamarabb vége lesz. Hát persze ő nem volt olyan hülye, hogy azt képzelje, hogy Hitler amikor megtudta, hogy Karácsonyi Benőt is bevitték a lágerbe és azonnal abbahagyja és (?...) hanem irigy volt, hogy Bánffy Miklós megint szerez magának egy jó pontot a jövendő számára szerez magának egy jó pontot, és vele szemben, aki itten kinevezte magát kissebségi vezetőnek, megint háttérbe marad. Szóval ezért vitték el szegény Karácsonyi Benőt és meghalt. Aztán később megkérdeztem tőle, hogy, hogyhogy annyi idő után, nem volt alkalmad, hogy a Karácsony Benő írásairól szóló tanulmányokat, Szőnyi Pál adott elő az egyetemeken, ezt kötetbe foglald és kiadd? Vagy a házára, ahol lakott Kolozsvárt, tegyetek egy ekkora emléktáblát? Vagy amikor Szatmárról bemutatták ezt a darabját Karácsony Benőnek, a Rút kis kacsa, nagyon jó vidám ki darab. Kérdem a Szakmáriaktól, hogy Edgárd eljött? hát miért jött volna el? Mondom: táviratot küldött? hát miért küldött volna? Aztán többet nem érdekelte Karácsony Benő, aztán elpusztult a lágerben. Utoljára egy kolozsvári zsidó (?) ismerősöm, Salamon László találkozott vele Auschwitzban vele, akkor már ürítették ki az auschwitzi lágert. Ott állt az eresz alatt, s kérdezte ez a Salamon, hogy mit csinálsz te itt most? Írom az Árnyékos oldalt, a Napos oldal ellentéte, aztán soha többet nem hallottunk semmit a Karácsony Benőről, de mondom, hogy egy tehetséges jó író volt, de nem akarta megtagadni, hogy ő magyar. Na szóval ilyen dolgok voltak ezzel a Balogh Egdárral is, de ezek hosszú históriák. Ő is volt letartoztatva és aztán (?) amiről néhány hónap múlva kiderült, hogy nem követte el, de ha elkövette volna, akkor sem lett volna bűn. Szóval egy nagyon sötét alak volt ez a Balogh Edgár. Nekem például ilyen konfliktusom volt vele, mondtam, hogy adtam ki Kosztolányit az Ifjúsági kiadónál, egy kötetet, furcsa dolgok (…) és volt még egy másik kötetem is, amibe Kosztolányi versek és novellák is voltak, és ahhoz írtam meg előszót, amiben írtam a Kosztolányi nagy szociális érzékenységéről, hogy mennyire foglalkoztatta őt a szegény emberek sorsa. S erre Balogh Edgár írt egy ellen (reparátumot?), amibe azt írta, hogy én büdösre akarom mázolni ezt a fehér gárdistát. (?) De Móricz Zsigmond is megmondta, mikor Móricz Zsigmond 41-ben Kolozsváron járt, akkor Edgár egyből odasündörgött hozzá, és közölte, hogy ő az itteni irodalomban az ellenzék vezére. Me akkor jött ide Csehszlovákiából. Amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, megszállt és idejött Kolozsvárra. Na erre (?) Móricz Zsigmond azt mondja: csak tudod mi a baj fiam? Hogy kopasz vagy. Egy ellenzék legyen torzonborz, egy kopasz ellenzéknek nincs semmi értéke. Na én pedig büszkén elmondhatom, hogy én 13 éves koromban Móricz Zsigmondnak utat mutattam. Tudniillik, mikor legott vásárhelyen, én ott jártam kollégiumban, egy szép nap a tanári folyosón találkoztam, jött szembe velem, és azt mondja: kisfiam, merre van a könyvtár? És én mutattam, hogy ott. Na de szóval még nem beszéltem maguknak egy nagyon fontos emberről, aki nekem ennek a szekuritáté ügyekkel kapcsolatban érdekes értesüléseim és vitáim voltak. Volt itt Kolozsváron egy (Weise?) Ferdinánd nevű zongoraművész és főiskolai zenetanár. Ő kísérte mindig a Romániából, főleg Kolozsvárról a művészek mentek külföldre. Zongorán is kísérte, és másképp is. És ő mesélt két nagyon érdekes történetet, az egyik az volt, hogy, amikor Belgrádban hangversenyeztek, Tito elnök, ahogyan ezt szokás, odakérdte őket az igazgatói szalonba. Elől jön (?) és kezdi, hogy: (……), beszéljen fiam, csak nyugodtan magyarul, és ez nekem egy adott vitában, nagyon fontos lett, hogy Tito tudta, hogy (Ruha?) Pista magyar. A másik pedig az volt, hogy ez a Weise Ferdinand annyi mindent tudott, hogy a rendszerváltozás után, a mostani rendszerváltozás után, a feleségét és a lányát kiengedték Angliába, őt pedig, aki azelőtt külföldre volt küldve, több mint egy évig nem engedték ki külföldre. Én gyakran találkoztam vele, egyszer a kolozsvári korzón, ami valaha egy nagyon jó hely volt, és megállít, azt mondja: Maga aztat tudta, hogy a román írószövetség kolozsvári fiókjának tagjai és a munkatársai, románok és magyarok összesen 94 személy közül csak 5 nem volt beszervezve a szekuritáténak? Há mondom (?) én meg sem kérdem, hogy maga tudja ilyen pontosan, biztos igaz, de mit szolnak az illetők, a paciensek, amikor erről beszél neki? Azt mondja: Tudja, kettőféle van, az egyik mindjárt azt kérdi, ki volt a másik négy. A másik csapat pedig mérges és azt mondja, igen, mert mindig vannak olyanok, akik mindenből ki akarják húzni magukat. Na szóval, ez volt a (?)…
Bangyán Réka:
-- Politikai rendőrség beszervezése nem a szociális korba kezdődott. Molter Károly, aki egy marosvásárhelyi jó író volt, az I. világháborútól, egészen a 80-as évekig. Amikor meghalt, nagyon jó novellista és regényíró, Marosvásárhelyen volt tanár, nekem kollégiumi tanárom volt. Van egy jó regénye, a Metánia RT. A fia, Marosi Péter, egyik főirodalmár, az Útunk főszerkesztő-helyettese, az ő sorsa az volt, mint hadifogságban és mindenütt, ő mesélte nekem, talán 1932-ben történt, amikor ő 12 éves volt. S nagyobbik öccse, Pali már meg volt, a kisebbik öccse még nem volt megszületve. Egy nap megkapták a vásárhelyi Bolyai házat, a Köteles Sámuel utcában, Sényi László báróval társbérletbe költözött. (kíváncsi vagyok, hogy kié lett az a lakás, csodálatos berendezéssel). Egy vasárnap készülnek kirándulni, keresi a hátizsákot Molter (előző nap szabadságra küldték), nincs sehol a hátizsák, „Na nem baj, megyünk kosárral.” – mondták. Hazajönnek délután, fáradtan, nemsokára később beállít egy hadnagy egy katonával, és mutatja a házkutatási-parancsot. Molterék meg mondták, hogy „Csak tessék, csak tessék, csak vigyázzanak, mert ez az ágy nagyon poros és minden olyan poros az ágyak alatt, ne piszkolják össze magukat. A hadnagy bólint, félrehúzza az ágyat, és ott van a hátizsák és tele van műszerrel, hadipuskába való töltényekkel. Molter teljesen meg van döbbenve. A hadnagy tovább húzza az ágyat, és ott van a fal mellett öt puska, katonai fegyver. Nahát ilyenkor mit csinál az ember? Aláír, mert volt már Vásárhelyen, a húszas években olyan eset, amikor valakit azért, mert nem írt alá, a főtéren halálra motoztak, különböző váddal. Nem amiatt, hogy nem írt alá, hanem mert ezt csinálta, vagy azt csinálta. Molter aláír, és attól kezdve, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, amelyiknek Sényi László báró volt az elnőke, Molter a titkára, a szigorálcának (mert akkor úgy hívták a politikai rendőrséget), egy hírszerző központja volt. Oda a szobába be volt szerelve mikrofon, ott tartották a vásárhelyi értelmiségek a gyűléseket, ott fogadták a külföldi vendégeket. Erre először Kosztolányi Dezső jött rá. Hogy jött rá, hogy nem, Péter mesélte, hogy ottan tárgyalnak erről-arról, sokan voltak, tízen valahányan a szobába. Egyszer csak Kosztolányi felugrott, elsápad, végignéz a társaságon és kirohan. Hát erre mennek utána, Péter és egy fiatal férfi, és ott találták meg Kosztolányit a sáros Tiszába. Az a kollégium másik oldalán megy le, ott volt egy könyvkötő műhely, annak a kapujához támasztotta a fejét Kosztolányi és sírt. Odamennek hozzá, hogy „Mester, mi van? Tessék visszajönni!” Erre Kosztolányi azt mondta, hogy „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!” Erre a többiek: „De hát tessék visszajönni!” Kosztolányi erre felkiáltott: „Én oda többet nem teszem be a lábam. Hogy ott mi folyik! Rettenetes! Inkább hozzatok egy fiákert, mert még elérem az éjféli vonatot.” És tényleg az történt: lekísérték a tranzit szállóba, összecsomagolt, hoztak egy fiákert, lekísérték az állomásra. Mikor Kosztolányi felült a vonatra, megint el kezdett sírni, megsimogatta Péternek a fejét és bement a vagonba. Soha többet nem jött Vásárhelyre, ez vagy négy évvel a halála előtt lehetett, levelekre nem válaszolt, ha felhívták telefonon, lecsapta a telefont. Hogy miből jött rá? Nem lehet tudni, de nagyon rájött. Na szóval, akkor így zajlott le egy beavatás, egy beszervezés.
-- Köszönjük szépen a beszélgetést!
-- És Molter ezt csinálta egy életen át.
-- Kezdjük onnan, hogy Ön a Monarchia idejében született, végigkövette a II. világháborút, majd később a kommunizmusban is élt, s megélte utána a rendszerváltást. Hogyan reflektál ön ezekre az időszakokra?
-- Nem tudom, hogy egyáltalán maguknak milyen elképzelései vannak ezekről a dolgokról, de tény az, hogy ennek a kérdésnek - noha ez egy nagy kérdés – ha jól tudom, akkor ennek Romániában nincs irodalma. Még Józsa sem írt semmit, pedig neki volt személyes tapasztalata is ilyen ügyekben. Nem lehet tudni, hogy mit képzelnek maguk, hogy hogy zajlottak le ezek a dolgok. Vagyis hogyan befolyásolta a politikai rendőrség az irodalmi szervek – tehát szerkesztőségek, könyvkiadók – munkáját. Erről szinte semmit sem lehet tudni. Megmondom, hogy miért. Ez olyan kérdés volt, amiről annak idején az érintettek maguk sem nem nagyon szívesen beszéltek, sőt sokszor úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag nem is volt mit beszélniük. Én a szerkesztőségi kollégáim közül mindössze kettőt-hármat tudnék megnevezni, akik a szóban forgó 50 év alatt (be voltak szervezve?)… Szerkesztőségi kollégáim közül a minket is érintő kérdésekről egy-két kollégával beszéltem, például Bözödi Györggyel. Egy kitűnő költő volt már a háború előtti rendszerben, és nagyon jó író volt, és tanulmányokat írt a székelyföldi munkásság életéről. Ennek következtében aztán a háború után egy pár évig volt bezárva, de mint azt egy versében megírta mai napig nem tudja, hogy tulajdonképpen miért. Na, mondjam el egy ilyen találkozásomat vele. Én akkor az Utunknál dolgoztam, ti. három helyen dolgoztam: először az Ifjúsági Kiadónál 51-től 57-ig, 57-től 68-ig az Utunk szerkesztőségében voltam rovatvezető, 69-től pedig az Előre c. bukaresti napilapnak voltam a Kolozsvárra kihelyezett szerkesztője. Tehát ezeken a három helyeken dolgoztam. Nem tudom, ismerték-e a mostani Helikon c. folyóiratnak az Utunk elődjét…
-- Igen.
-- Voltak például ilyen szokásai, hogy szerkesztett szilveszteri számokat, amelyek humorosak voltak. Ezek általában elég jók voltak. Nem azért mondom, mert egy párat én szerkesztettem, de különben is. Na egyszer egy szilveszter előtt megyek Bözödi Györgyhöz – nagyon jó humoros verseket írt -, hogy „Adj valami humoros anyagot a szilveszteri számra!”. „Tessék, ott a szekrény, nyisd ki az ajtót!” – mondta ő. Kinyitom az ajtót, és így kifolyt egy csomó kézirat a padló közepére. Na mondom „ezekkel én mit csináljak most?”. Azt mondja „érdekes… a Securitate azonnal megkapta, hogy mi érdekli őt. Te miért nem kapod?”. Mondom „hát lehet, hogy a Securitate otthonosabb a te lakásodban, mint én. S akkor elkezdtünk erről beszélni, és mondta, hogy sokáig keresték a lakásban a mikrofont, amivel őket lehallgatják. Nem kapták, csak később jöttek rá, hogy a szomszéd lakónál a falra van tapasztva pontosan Gyurka bácsi ágyának a fejénél. Hát azt mondja „amikor ezt megtudtuk, akkor már nagyon vigyáztunk, hogy miről beszélünk. Csak közömbös dolgokról beszélgettünk. De ez nem számított. Csak az számított, amit addig mondtunk. És amikor bevittek aztán minket, elővették a felvételeket.” És volt egy nagyon jó mondása: „Tudod milyen rémes, amikor te ott bent hallod, hogy miket mondtál?” Hát én mondtam, hogy el tudom képzelni, hogy kellemetlen volt. Őt aztán akkor végül is kihúzták a szószból, mert semmi olyasmit nem mondott, amit nem mondott volna bárki más, vagy amivel érdemes lett volna a nyilvánosság elé állni. Bözödi különben egy nagyon jóhumorú, sőt, cinikus ember volt. Nagyon jók ezek a rövid versek, de vannak nagyon szép versei is, amiről azt hitték a szocializmus idején, hogy akkor írták, holott azelőtt húsz évvel íródtak. Na ő volt Gyurka bácsi.
Még egyszer, kétszer az Utunknál az egyik főszerkesztőmmel, Földes Lászlóval beszélgettünk azokról a dolgokról, amikor egyik idősebb írónkat, akit eredetileg Daday Lórándnak hívtak, de aztán Székely Mózes és más néven közölt különböző elbeszéléseket. Följelentették, hogy a magyar ifjúságot el akarja riasztani a szocializmustól. Egy olyan írásról volt szó, hogy egy traktorista bement a borbélyhoz, és a traktort kint hagyta a borbélyüzlet előtt. Jöttek valami gyerekek, fölmásztak a traktorra és ott piszkáltak. Erre az illető traktorista fölugrott, és úgy szappanosan kiment, és lekergette a gyerekeket a traktorról. Na most már ennek az esetnek a kapcsán egy lapban megjelent egy cikk, amelynek az volt a címe, hogy Ideológiai csempészárú az Utunk hasábjain. Amikor ezt a traktoristát, mint egy fenevad mutatják be, aki olyan szappanosan kimegy az utcára és úgy üvöltözik, ez a munkásosztály meggyalázása. Az egész történet pedig nem más, mint az ifjúság elriasztása a mezőgazdaság gépesítésétől. Na most már ezt a cikket egy kezdő újságírónő írta alá a mezőgazdasági rovattól, de valójában nem ő írta a cikket, hanem egy Pál Árpád (?) és egy Halász Anna nevű kollégáim. Biztos hallottak róluk. Mind a kettő nagyon tevékeny tagja volt az Előre szerkesztőségének, Halász Anna főleg színkritikus volt. Ők írták a cikket, de azt már nem vállalták, hogy aláírják. Ez a fiatal (cunci) lány pedig boldogan vállalta, hogy a neve már megjelenhet a lapban. Na most már mit kell tudni? Itten ez a cikk tulajdonképpen nem Daday Lóránd, illetve Székely Mózes ellen ment ki, hanem a főszerkesztő – Gál Gábor ellen. Gál Gábor egy régi kommunista volt, már az 1919-s kommünben is részt vett, mint népbiztos, onnan menekült át majd Romániában. A régi Korunknak volt titkos munkatásra, és természetesen mint ilyen kéretlen-kelletlen jó kapcsolatban volt a politikai rendőrséggel is. De hagyták, hogy működjön, működött. És akkor az ötvenes évek elején az irodalmon belül voltak állandó intrikák különböző pozíciókért, főleg a főszerkesztői pozíciók voltak értékesek. Gál Gábort meg akarták fúrni, mint ahogy ez aztán sikerült is éppen ennek az ügynek a kapcsán, holott Gál Gábornak még a felesége is bedolgozott a Secunak. Mégis sikerült megfúrni, és ez a Székely Mózes – pontosabban Daday Lóránd - egy pár hónapig letartóztatásban is volt a dézsi Securitatén. Ő Dézsen volt tanár. Elég durván bántak vele, de minden esetre a Kolozsvári Írószövetség is Földes Lászlóval az élen közbenjárt, és hamar kiengedték. Sajnos őneki volták már a két világháború között is voltak ilyen letartóztatásos börtönügyei. Nagyon megviselte ez a dolog, és nemsokára rá meg is halt.
Ezt a kérdést rendesen senki soha fel nem dolgozta. Volt valamilyen Ida, most nem jut eszembe. Egy brassói újságírónő, aki írt erről tanulmányt. Aztán a feleségem is írt valamit a Remény című lapban, ami talán még meg sem jelent. Na szóval minden esetre ez egy nagyon tragikus dolog volt, mert ez a Daday Lóránd egy nagyon tehetséges ember volt. Igaz, hogy írt gyenge dolgokat is, de van két regénye, amit Székely Mózes név alatt jelentetett meg. Különben ha nem tudnák, Székely Mózes egy erdélyi fejedelem volt nagyon rövid ideig a Basta-korszakban. Azért vette fel ő a Székely Mózes nevet. Az egyik regénye ez a Csütörtök. Egy nagyon jó regény. Erdélyi első világháborús román megtámadását és megszállását, aztán a román megszállás első éveit írja le egészen a grivicai lázadásig. Nagyon jó a könyv, de hiába volt teljesen baloldali a könyvnek az egyik szereplője, vagyis a főhős szerelme egy orosz trovszkista nő volt, aki rosszakat mondott Sztálinról: hogy Sztálin, a tervgazdálkodás piszkegombjáért eladta a világforradalmat. Ilyet akkoriban nem lehetett leírni, mert hát tudjuk Sztálin és a trovszkisták viszonyát. Nem tudom, hogy maguk tudják-e, de ez kegyetlen viszony volt. Szóval egyetlenegy fél sem volt, aki merte volna maradéktalanul a magáénak vállalni. Ti. ennek a Csütörtöknek a főhőse egy magyar fiatalember lett, akiből aztán később román újságíró lett.
A másik könyve, amiért be volt tulajdonképpen a régi román világba zárva és elítélve a Zátony című regény volt. Ez egy kutyának az emlékiratai, aminek nem tudom, ha tudják, milyen analógiája van a világirodalomban. Etienne Hoffmann-nak híres könyve (fantasztikus író és meseíró) van egy Murr kandúr emlékiratai, ahol egy macska a gazdája emlékiratainak a hátára írja a sajátját. Aztán ezek a lapok összekeverednek, és különböző bonyodalmak támadnak. Lehet, hogy innen vette az ötletet Daday, mert mondom, az ötlet nagyon hasonlít, de a tartalma egészen más, az első világháború utáni román megszállást és az azzal kapcsolatos törvénytelenségeket írja le. Akkor el is ítélték nem tudom hány hónapra, azt nem ülte le mind, de sok baja volt neki a hatóságokkal. Mint ahogy a négy év alatt az ún. bécsi döntéskorszakában is volt. Szóval ezen kívül most én hirtelen nem tudok magunknak olyan más írót megnevezni, akinek nyíltan problémái voltak a politikai rendőrséggel. Hát a valóságban azt hiszem, mindenkinek voltak.
Kolozsváron az ötvenes évek elején volt egy középiskolás csoport letartóztatva, akik Veress Zoltán meseíró(val álltak kapcsolatban?). Ebben a társaságban volt Bodor Ádám, most Magyarországon van. Van róla két szőrnyű festményem, mert egy szőrnyű ember volt, arról is majd beszélünk. Ezek azonban akkora, mikor én elkezdtem működni már jöttek kifele a börtönből.
Na most már kell tudni maguknak valamit az elvtárs felesége címszó alatt. Ti. a kommunista rendszerben az ilyen kényelmes és úgyszólván semmit nem igénylő posztokra mind a jobb elvtársak feleségeit nevezték ki (pl. az Irodalmi Könyvkiadónak ez a Fenyvesiné is egy ilyen valami nagy kádernek a felesége volt). De elmondom, hogy az Ifjúság Kiadónál, amikor én odakerültem 51-ben, mi volt a helyzet. 55-ben az Ifjúsági Kiadó, ami az UTM igazgatása alatt állot, elhatározta, hogy nemcsak politikai brosúrákat fog kiadni, mint addig, hanem irodalmat is.
Második hanganyag
Bertalan Timea:
… Bekerültem az ifjúsági kiadóhoz, mint aki akkor végeztem az egyetemet, ’51-ben, és a szovjet pedagógia szellemében államvizsgáztam, ami különben is … (0:16) volt, mert ez a szovjet pedagógia és lélektan, a Pavlov-féle lélektan nagyon hasonlított az amerikaira, a bihéviorizmushoz, és ezekhez a dolgokhoz, bár itt kellett szidni a bihéviorizmust. Valahol Pavlov egyszer azt írta, hogy ha van nyugati irányzat, amely közel áll hozzám, az a magyaruras viselkedéstan. Ezzel a kifejezéssel fordítottuk, hogy viselkedéstan. Szóval elhatároztuk, hogy adunk ki magyar képeskönyveket gyerekeknek, aztán magyar népmeséket, aztán a világirodalom nagy meseirodalmával kezdve Andersentől Hoffmannig, és aztán indítunk egy tanulókönyvtáras sorozatot, ahol Tolsztojtól kezdve (nem tudom) Balzacig adtunk ki ifjúságnak való kitűnő könyveket. Nagyon szép volt ez a sorozatunk. Igen ám, de kik? Én a kiadónál amikor odakerültem, egy szerkesztőt találtam, egy Szász Béla nevűt, aki eredetileg szabóinas volt. Később a kommunista ifjúsági szövetség aktivistája. Mikor az megszűnt, és megalakult az UTV, akkor odatették őt az UTV-nak a művelődési rovatához, hogy a magyar szerkesztőséget szervezze meg. Amikor odakerültem (na, most képzelje el) a főnöknő egy bizonyos Zibán Manci (a neveket ne írják le, legfeljebb a keresztnevét), egy varrónő volt. Formálisan volt ő a főszerkesztő, mert nagyon műveletlen volt, hanem a férje egy országos szervezetnek volt a kárerese. (Na, most szóval menjünk tovább). Volt egy művészeti tanácsadónk, egy bizonyos bácsi, aki azelőtt hosszú éveken át a moszkvai szovjet rádióállomás, orosz rádióállomás román nyelvű szerkesztőségének volt a tagja. Később egy unokaöccse itt, Romániában miniszterelnök lett, már a rendszerváltozás után (nem jut eszembe a neve, lehet, hogy valami Romulus, nem tudom, ki volt itt egy ilyen Romulus nevű miniszterelnök), na és a többiek. Az egyik korrektor lánynak, Rebekának a férje őrnagy a Securitaten. A másiknak, Áginak a férje, az úgynevezett tróger vajda, a kémelhárításnál dolgozott. Különben egy aranyos pofa volt. A gépírókisasszonynak a férje százados volt a határőrségnél. Engem beépítenek egy ilyen vonalas társaságban? Hát, én voltam ottan a félénk, ártatlan bárány, és ezek voltak az ideológiai hatalom. De ezenkívül volt egy másik dolog. Alá volt rendelve: volt egy kolozsvári fiókszerkesztőségünk azért, mert sok munkatárs kolozsvári volt, és főleg az itten nyomdával dolgoztattunk, meg a váradival, mert Bukarestben csak román szedők voltak, és szörnyű szövegeket szedtek nekünk. Szóval itten én bekerülök egy ilyen társaságba. Mindenkinek hozzám képest félelmetes összeköttetései vannak, ugye. A legérdekesebb az volt, a kolozsvári fiókszerkesztőségbe volt két nő. Az egyik egy Gál Manci nevű nő, aki az akkori rektornak, Gál Ernőnek volt az ideiglenes felesége. Eredetileg …művész (5:45) volt és óvónő, a férje egyetemi tanárt csinált belőle. A másik pedig egy roppant érdekes személyiség: Kertész néni. Ennek a Kertész néninek a férje egy illegálista vezető volt már a háború előtt. Emiatt ő 38-tól Moszkvában egy otthonban lakott sok más ilyen menekülttel (asszem, ilyesmiről nem is hallottak), akiknek a férje itthon nagy illegálista páter volt, de ők, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az itteni rendőrségen, Moszkvában laktak egy otthonban. Nagyon sok mindennel megismerkedett, többek között …val (6:46), a cseh kommunista párt főnökével. …ra (6:52) is emlékezett, hogy milyen kék pizsamája volt. Az ő férjét pedig itt a magyar csendőrök úgy megverték, hogy egész életére megbénult. Aztán egy éjszaka megszöktették a társai, egy pokrócon áthúzták Romániába. Na, mikor beértek az oroszok, annakidején ezt mindig megszoktuk, hogy úgy nevezzük, hogy a rendszerváltozás után, de miután azóta még egy rendszerváltozás volt, most már nem lehet. Akkor bejöttek az oroszok, hát, ez a Kertész elvtárs kapott egy gyönyörű lakást a feleségével együtt, aki hazajött Moszkvából. A Majális utcában van, pont szemben a Petőfi utca bejáratával, és kapott egy ápolónőt, aki éjjel-nappal ápolta, mert mondom, hogy mozgásképtelen volt, de szellemileg ép. És Kertész néni, miután ő is egy ügyesebb asszony volt, hát gyakran én mentem el a kéziratokért, amit elhozott a nyomdából, vagy elvitt nem tudom, a postára, hogy ugye ne mászkáljon annyit, és így bejáratos lettem hozzájuk a lakásba, aminek az volt az érdekessége, hogy sok régi illegális elvtárs, valamint Bukarestből fontos elvtársak és elvtársnők gyakran találkoztak ott. Én is megismerkedtem ott egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel, akik nem tudom, a két szikó közül Lőrincnek vagy Ferencnek (hallották a neveket, nem?) – nagy illegálista vezetők voltak Váradon –, valamelyiknek a lányát vette feleségül. Ez a fiatalember nagyon érdeklődő volt, amikor megtudta, hogy 48 és 54 között több barátomat is a Securitate letartóztatta, méghozzá összesen négyszer, és minden egyes alkalommal annyira ítélték, amennyi időt töltöttek vizsgálati fogságban. Ezeket kollegiális irigység folytán tartóztattak le, mert akkor volt itt egy Pataki Bálint nevű tanársegéd a magyar szakon, az egy szörnyű balesetben – a tengerparton fölrobbant a gyorsfőzője – meghalt, és akkor … (10:06) kilátásba helyezte, hogy Bustya Endrét, aki nekem iskolatársam volt első elemitől, őt fogja előbb gyakornoknak, és aztán tanársegédnek kineveztetni. Ne, ekkor négy évfolyamtársa, akik közül kettőt is Kovács Ferencnek hívtak, volt egy hosszú Kovács Ferenc és egy kurta Kovács Ferenc, aztán volt az Igazság főszerkesztőjének a felesége, a negyedik, az is valami gyakornok volt az egyetemen, valami Manci. Szörnyű dolgokkal följelentették. Hogy a feljelentések színvonaláról beszéljek, csak egyet mondok. Mikor a negyedik letartóztatása után ez a Bustya Bandi a brassói hadbíróság elé került, az elnök lapozgatta az iratcsomóját ott a tárgyaláson, és egyszer csak az kérdi: maga miért írta alá ezt a sok hülyeséget? Erre Bustya azt mondja: az őrnagy úr is aláírta volna. Na, itt aztán, itt lezáródott a tárgyalásnak ez a menete, őt szabadlábra helyezték. Dobri Andorról hallottak? Ő a négy év alatt az erdélyi cserkészkerületnek volt a vezető tisztje, különben református pap. Na, ez a Dobri itt volt református lelkész, az ilyesmikért zárták be, hogy rágalmazta a Szovjetuniót. Például egyszer megkérdezték, hogy a hadifogságban hol dolgozott, és mondta, hogy nem tudom melyik városban egy színháznál. Azt mondja: mit csináltál te a színháznál? Lapátoltam a tetejéről a havat, hogy ne szakadjon be a tető. Ez volt az egyik rágalmazás. A másik pedig, hogy elmesélt egy isteni történetet, hogy egy alkalommal, mikor a fogolytáborban úrvacsorát akart osztani, és nem kaptak az egész tartományban egy korty bort, a láger parancsnoka, egy kozák ezredes hogy oldotta meg a dolgot, aki hozott egy harminc literes … (13:10) vodkát. Ez is rágalmazás volt. (Na, ha lesz időnk, ezt még elmondom, mert jópofa történet.) Szóval ilyen perek voltak ezek, és ezért ezek az emberek szenvedtek éveken keresztül. Na, most akkor mondom ezt ennek a fiatal nőnek (?), mindezt elmeséltem, nagyon érdekelte őt, és még hasonló ismerőseim, hogy milyen történeteket tudok a Securól, elmeséltem neki.
-- A szerkesztőségben érte-e önöket olyan kérés, hogy propagandaszövegeket adjanak ki?
Nem a szerkesztőségben meséltem, hanem Kertészéknek a lakásán. Ezután ez volt, 54-55-ben. 57-ben fölhívatnak előbb a néptanácsra, onnan áthívatnak a Securitatera, hogy a … (14:34) a 6 szám alatt az ifjúsági kiadó szerkesztősége az állami irodalmi kiadó szerkesztőségével együtt, azelőtt pedig a Világosságnak volt ott a szerkesztősége, még azelőtt valami baloldali dolog, és Kun Béla itt sikkasztott. Arról majd külön beszélhetünk. Kun Béla tudják, ki volt. Na, itt volt neki egy nagy sikkasztása, ebben a 6 szám alatt. Szóval ennek a szerkesztőségnek tisztázni kell a tulajdonjogát. Mert nincs tisztázva, hogy annyi tulajdonosa volt az évek folyamán, és elmennek a néptanácsra, ott azonban van egy … (15:30) fiatalember, hogy nem itt van a tárgyalás, hanem a Securitaten. Beültünk egy …ba (15:36), mai napig emlékszem a rendszámára: 5794 volt. Elmegyünk a Securitatera, bevezetnek egy szobába, ahol ott ült egy pár szekus, akik közül kettőt már ismertem. Az egyiket onnan, hogy ő ellenőrizte a kolozsvári magyar szerkesztőséget havonta-kéthavonta, például, hogy az írógépeket nem tudja-e idegen használni, hogy be vannak-e zárva, amikor elmegyünk, hogy a cenzúra, vagyis ahogy akkor nevezték, a sajtóigazgatóság utasításai el vannak-e zárva és idegenek. Szóval nevezzük …nak (16:30), volt ez a főhadnagy, és egy másik főhadnagy, akit onnan ismertem, hogy azelőtt néhány nappal a szomszédból letartóztattak egy Bogdan Liviu nevű román orvost, és a házkutatásra én és egy másik szomszéd voltunk áthívva tanúnak. Az vezette, ez a másik, a házkutatást. És mindjárt volt két ismerős. Mondták, hogy kint várni kell, mert az elvtársak bent éppen gyűléseznek. És ideadtak nekem egy írást, amiben én vállalom, hogy ha bármi törvénytelenség, államellenes cselekedet jut tudomásomra, azt én a Securitate-val közlöm. Ezzel még nem volt baj, csak a végén az volt, hogy méghozzá ilyen s ilyen álnév alatt. Mondtam, hogy ha valamit közlök, azért én vállalom a felelősséget. … (17:45) Hát, nem írtam alá. Egyszer csak jönnek a belső szobába, ezek bekísérnek, hogy várnak az elvtársak. Hát, ott volt az az én fiatal barátom, aki engem annyit faggatott a Securitate-s ügyektől tábornoki egyenruhában, csizmában, szétvetett lábakkal hátradőlt az íróasztalnak, és mögötte legalább hat-hét ezredes és alezredes csupa arany gallérral. S erre a pasas megszólal nevetve, na jó, hogy itt vagyok én, aki annyira szeretem az őszinteséget, ők nekem alkalmat akarnak adni, hogy őszintén bármiről bármit tudok, azt nekik elmondjam. Hát, mondom, el van intézve, de miért kell ezt álnéven csinálni? Mert, azt mondja a pasas, hogy minden foglalkozásnak megvannak a maga műfogásai. A titkos szolgálatoknak ez az egyik műfogása, hogy senkise szerepel a saját nevén. Mint ahogy később megtudtam, ez annyira igaz volt, hogy a hivatalosan megyei vagy tartományi parancsnoknak kinevezett tábornok nem volt a parancsnok, hanem egy másik ezredes, amiről legfeljebb ötön tudtak az egész tiszti karból. Azonkívül ezek a megyei és városi Securitate-k egymással nem érintkezhettek, csak a bukaresti központon keresztül. Úgy, hogy például a kolozsvári Securitate nem tudhatta, hogy kik a vásárhelyi Secunak az emberei, és viszont, a vásárhelyiek nem tudhatták, hogy kik a kolozsvárinak. Ennek folytán és vásárhelyen többször voltam támadásnak is kitéve. Na, szóval, summa summarum, a végén aláírtam ezt a vacakot, de meg kell mondjam, hogy nagyon szerencsés voltam, mert soha senkit nem kellett feljelentenem, mert az ismerőseimnek nem volt géppisztolya, nem volt titkos rádióleadója, nem volt titkos nyomdája, nem kémkedtek az Amerikai Egyesült Államok számára. De több embert kiszedtem olyan vád alól, amiért börtönbe került volna. Az egyik volt egy Nemes István nevű ügyvéd, aki cikkeket is írt, és egy szép nap azért vádolták, hogy 1944 szeptemberében, amikor a magyarok bevonultak Tordára, akkor románellenes gyűlölködő cikkeket írt. … (21:28) hogy ez annyira nem igaz, és fölhoztam egy pár cikkét, amelyekben figyelmezteti a honvédeket, hogy nehogy személyes okokból valami bosszúakcióhoz folyamodjanak a román lakossággal szemben, mindenkivel szemben úgy viselkedjenek, mintha a saját szülei vagy testvérei volnának. Szóval ilyen cikkeket írt, és mégis úgy jelentették föl. Úgyhogy ez a pasas ezzel megszabadult. A másik pedig, volt egy Ágoston Vilmos, fiatal író, aztán elment Magyarországra. Őt följelentették, az egyik feljelentő Nagy István író volt, hogy december elsején itt az egyetemen az irodalmi körben egy olyan novellát olvasott fel, ami arról szólt, hogy a négerek meghódítják a világot, és a fehéreket arra kényszerítik, hogy az ő szórakozásukra táncoljanak – mondja az írás. És följelentették, egyrészt Nagy István, másrészt egy diák, hogy ezt azért olvasta föl december elsején, az egyesülés ünnepén, mert itten a négerekkel a románokat akarta jellemezni, a fehérekkel pedig a magyarokat. Hogy ez a románság elnyomását ábrázolja, és a magyarság kigúnyolását. Na, én erre írtam egy referátumot, amiben megírtam, hogy ez egy ismert, nemzetközi akadémia, a négerek világuralomra jutása… (Gyorsan elmondjam a történetet?)
Vadász-Benedek Miklós:
Sz.I. -- A fehér elvtársak kérdik az embereket, hogy hát most mi bajotok? Miért vagytok most olyan dühösek? Miért lázongtok, hiszen legyőztük a fehéreket. S erre az emberek azt mondják, igen, de a fehérek alatt vasárnap még húst is ettünk. Na, jön a következő sztáció, a vörös elvtársakat fölváltják a sárga elvtársak és akkor azok jönnek megint a parasztoknak, hogy hát most mit elégedetlenkedtek? Hát megszabadítottunk benneteket a vörös elvtársaktól. Erre mondják a parasztok: igen, de a vörös elvtársak alatt még ettünk. Akkor jönnek a fekete elvtársak, a sárga elvtársak után. S azt mondják, hogy hát megint lázongtok? Hát nem örvendtek, hogy a sárga elvtársaktól megszabadultatok? Erre a parasztok azt mondják: hogy igen, de a sárga elvtársak alatt még nem minket ettek. Na, szóval ezt az őrnagy elvtárs, akinek előadtam, nagyon szívta a fogát, de végül is bevette a jelentésbe. ? is volt tárgyalása és fölmentették. Utána elment Magyarországra, nagy hetykén szerepelt, aztán nem tudom merre, de elsüllyedt. Na, Bodor Ádámmal is volt annyi esetem. Ez a Bodor Ádám egy nagyon sötét alak. Kért útlevelet külföldre és jött a szekus hozzá, hogy vajon meg lehet neki adni az útlevelet, nem fogja ez külföldön románellenes ellenpolitikát folytatni? Mondom, hogy szó sincs róla, ez csak a saját érdekeit nézi, csakis azzal törődik, és semmi érzelmi kötődése semmiféle közösséghez nincs, csak a saját karrierjéhez. Erre a szekus azt mondja: sajnos ez igaz, ismerte ő is. Úgy jártam vele, festettem róla egy arcképet, amit jelenleg egy bukaresti nőnél vannak, a bukaresti egyetem magyar tanszékén valami lektor, nem jut eszembe a nőnek a neve. Ez szerelmes volt Bodor Ádámba, elcsalta tőlem a képeket. Egyszer ennek a (Velasta?) nevű úszóbajnoknak itt volt az anyja nálam, nézi a Bodor Ádám festményét. Tessék mondani ez ugye ez az illető egy nagyon rosszindulatú ember? Hát igen végignézte, hogy a mennyasszonya, hogy lesz öngyilkos, itten a, hogy hívják ezt a völgyet? A nádas völgyében, a törökvágáson túl, volt neki egy gyönyörű menyasszonya, akiről Vásárhelyen a református temetőben Húszár Béla készített egy nagyon szép szobrot a sírjára, akit mindenki ostromolt, például a Miklósi Gábor a festőművész, Bodor Ádám, és egy László Ferenc nevű zenekritikus is szerelmes volt belé, és mindegyik vádolta, hogy a másiknak fekszik le. Kimentek sétálni Bodor Ádámmal a vasútvonalhoz, túl a Törökvágáson és azt mondta a nő, hogy ha nem hagytok nekem békét, én odafekszem a vonat elé. Azt mondja Bodor Ádám: tessék, éppen jön, feküdj oda. Oda feküdt a nő, fölkaszabolta a vonat, na szóval ilyen volt ez az Ádám. De szóval, ezt mivel kapcsolatban is említettem, jaj igen. (…) kihúztam a kellemetlen helyzetből, de az se sokat. Veres Zoliékkal pedig, akik akkor be voltak zárva, és Palocsai Zsigával, nagyon jó barátságba kerültem, amit részben akadályozott Veres Zoltán felesége, aki egy nagyon ambiciózus nő volt, írónő akart lenni, írt is egy rossz regény, meg egy gombaszerű könyvet. Na én avval rosszul voltam, de Veress Zolival jóba, aztán elmentek, megloptak Svédországba az unokáikkal, a lányukat a Marikát egyelőre itthon hagyták, és ottan Veres Zoli a postánál dolgozott. Na most már, szörnyű volt ez, mert volt itten egy homoszexuális barátunk, úgy hívták, hogy Schuller Rudolf, nem hallottak róla? Tanársegéd volt az egyetemen, előbb a francia szakon, aztán később kitették, de nem e miatt, hanem mert földbirtokos származású volt. Na evvel jóba voltunk ezzel a Schuller Rudolffal, mert nem kezdett ki velünk. Volt neki egy barátnője egy szász fiú, a Paul, és avval éltek együtt. De reám egyszer irtózatosan megharagudott, a … palota udvarán még megvolt a mozi, ment valami szovjet film, valami dosztojevszkij darab, talán a Félkegyelmű, nem tudom. Nagyon nehéz volt jegyet kapni rá. És én mentem valahova gyorsan a főtéren keresztül és jött szembe a Rudi és azt mondja: tata gyere moziba, van két jegyem, erre én siettem és nem álltam vitatkozni erre azt mondtam, hogy kapok én fiatalabbat is. Erre úgy megsértődött, hogy egy évig a köszönésemet sem fogadta, de sohase tudott megbarátkozni velem. Na ő azért kerül a történetbe, mert amikor meghallotta, hogy Veres Zoli Svédországban és a postán a külföldi levelezések osztályán dolgozott, elkezdett sírni: azt mondja: szegény, ott sem tudott megszabadulni tőle. És valóban ez volt a helyzet. Volt neki egy Bíborka nevű lánya, és egy másik egy orvosnő, akit (…). Ez a Bíborkának volt egy férje, egy Kis János nevű biológus a Duna (…) egy külön érdekes történet, nem tartozik ide, csak ahhoz, hogy ennek a (…)Dudinak, az volt a kedvenc vicce, hogy a buzi elmegy a katolikus templomba, és amikor látja, hogy előtte megy a ministráns a füstölővel, oda szól, hogy sziszababa kigyulladt a ridikülöd. Szóval ilyen viccei voltak neki, de egyébként egy jópofa fiú volt, és én különben amiről ő maga nem tudott, ki tudtam mutatni, hogy rokona, anyai ágon a Bolyai családnak. Sokat dolgoztam levéltárban Vásárhelyen is a Teleki Tékában, meg az itteni Kollégiumi Levéltálban is, az Erdélyi Múzeumban is. Jóban voltam a könyvtárosokkal is, levéltárosokkal, és ott érdekes adatokat kaptam, amivel bizony kiderült, hogy ennek a Schuller Rudinak az anyja egy Pávai nevű rokonságban volt a Bolyai családban. Na szóval ezek voltak azok a körülmények, amik közé én beépültem, inkább azt lehet mondani, hogy rám épültek. Én dolgoztam együtt ezzel a Szász Bélával, rettenetesen nehezen szereztük a szerzőket, a munkás írókat, rábeszélni, hogy írjanak az ifjúságnak, meg az ilyen egyetemi tanárokat, mint Nagy Jenő, hogy írjon előszót, ilyenekkel dolgoztunk. Például voltak érdekes történeteink, mikor először mentünk Kós Károlyhoz, itt lakott ő is a (…)elején, (…) az udvarba, azt mondja: fiúk nekem mondhatjátok, hogy Kós elvtárs, de a feleségemet szólítsátok méltóságos asszonynak. Sok ilyen érdekes történetem volt. (…)szépen olvastunk így az Ifjúság kiadónál a tanulók könyvtárában mondom, sok érdekes dolgot adtunk ki, s aztán később ez a Földes László, átment az Irodalmi kiadótól, (…) főszerkesztőnek, (…) Pál helyett, aki Gál Gábor után volt, hallottak Szőnyi ? Pálról? ő is egyetemi tanárt volt, nagyon érdekes előadásai voltak, Karácsonyi Benő. Tudják ki volt Karácsonyi Benő? Nagyon jó író volt, egy Gyulafehérvári zsidó családból származott, eredetileg Klaus Bernátnak hívták, és Karácsonyi Benő néven ír nagyon jó dolgokat: A szürke folyó, a legismertebb könyve: A napos oldal, nagyon szép idillista regény, és Balogh Edgárnak köszönhető, hogy a deportálásban elpusztult. Több évig (?), mikor volt a deportálás ez a Karácsonyi Benő elment, Balogh Edgárhoz. Tudják ki volt Balogh Edgárd? Nem? Szörnyű alak volt, na akkor majd el kell mondjam, ők kinevezték magát magyar írónak. Soha egyetlen egy anekdotát nem írt, csak politikai beszédeket tartott, és ő volt itt a főíró. (?) Elment és monda, hogy a kegyelmes úr, ezt Bánffy Miklós volt. Ezért hívták kegyelmes úrnak mert, tudja, hogy azelőtt miniszter volt, az író Bánffy Miklós, ezt tudják. A Horthy rendszerben 1920-21-ben külügyminiszter volt, hogy a kegyelmes úr fölajánlotta, hogy ha akarok bájak el nála. Több évig. Innen Kolozsvárról egy rabbi összeállított egy 150 főből álló zsidó csoportot, nem tudom milyen alapon, mireföl, kiegyezett a Gestapóval és ezt a 150 embert kivitték külön vonaton Svájcba. Ismerőst, egyet tudok mondani, aki köztük volt, a Kovács György a színészt. És egy citrom nevű bácsi és a felesége, akik az olasz-magyar banknak voltak a tisztviselői. Karácsonyi Benőt nem vitték ki, és miért? Mert ez a rabbi összeállította ezt a menekültcsoportot, Karácsonyi Benőtől kért egy írásbeli vallomást, amiben kijelenti, hogy ő nem magyar író, ő zsidó író csak magyarul ír, de semmi köze a magyarokhoz, Karácsonyi Benő nem adta meg az írást, ezért a rabbi nem vette föl a különvonatra. Na most azt mondja Balogh Edgárd neked nem kell a hely ahol a többinek? Be kell menned a lágerbe, a téglagyárba. Mert ott gyűjtötték össze a kolozsvári magyarokat a téglagyárban. Itt lakott (?) a szomszéd lakásba: be kell menned, mert annál nagyobb lesz a botrány és annál hamarabb vége lesz. Hát persze ő nem volt olyan hülye, hogy azt képzelje, hogy Hitler amikor megtudta, hogy Karácsonyi Benőt is bevitték a lágerbe és azonnal abbahagyja és (?...) hanem irigy volt, hogy Bánffy Miklós megint szerez magának egy jó pontot a jövendő számára szerez magának egy jó pontot, és vele szemben, aki itten kinevezte magát kissebségi vezetőnek, megint háttérbe marad. Szóval ezért vitték el szegény Karácsonyi Benőt és meghalt. Aztán később megkérdeztem tőle, hogy, hogyhogy annyi idő után, nem volt alkalmad, hogy a Karácsony Benő írásairól szóló tanulmányokat, Szőnyi Pál adott elő az egyetemeken, ezt kötetbe foglald és kiadd? Vagy a házára, ahol lakott Kolozsvárt, tegyetek egy ekkora emléktáblát? Vagy amikor Szatmárról bemutatták ezt a darabját Karácsony Benőnek, a Rút kis kacsa, nagyon jó vidám ki darab. Kérdem a Szakmáriaktól, hogy Edgárd eljött? hát miért jött volna el? Mondom: táviratot küldött? hát miért küldött volna? Aztán többet nem érdekelte Karácsony Benő, aztán elpusztult a lágerben. Utoljára egy kolozsvári zsidó (?) ismerősöm, Salamon László találkozott vele Auschwitzban vele, akkor már ürítették ki az auschwitzi lágert. Ott állt az eresz alatt, s kérdezte ez a Salamon, hogy mit csinálsz te itt most? Írom az Árnyékos oldalt, a Napos oldal ellentéte, aztán soha többet nem hallottunk semmit a Karácsony Benőről, de mondom, hogy egy tehetséges jó író volt, de nem akarta megtagadni, hogy ő magyar. Na szóval ilyen dolgok voltak ezzel a Balogh Egdárral is, de ezek hosszú históriák. Ő is volt letartoztatva és aztán (?) amiről néhány hónap múlva kiderült, hogy nem követte el, de ha elkövette volna, akkor sem lett volna bűn. Szóval egy nagyon sötét alak volt ez a Balogh Edgár. Nekem például ilyen konfliktusom volt vele, mondtam, hogy adtam ki Kosztolányit az Ifjúsági kiadónál, egy kötetet, furcsa dolgok (…) és volt még egy másik kötetem is, amibe Kosztolányi versek és novellák is voltak, és ahhoz írtam meg előszót, amiben írtam a Kosztolányi nagy szociális érzékenységéről, hogy mennyire foglalkoztatta őt a szegény emberek sorsa. S erre Balogh Edgár írt egy ellen (reparátumot?), amibe azt írta, hogy én büdösre akarom mázolni ezt a fehér gárdistát. (?) De Móricz Zsigmond is megmondta, mikor Móricz Zsigmond 41-ben Kolozsváron járt, akkor Edgár egyből odasündörgött hozzá, és közölte, hogy ő az itteni irodalomban az ellenzék vezére. Me akkor jött ide Csehszlovákiából. Amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, megszállt és idejött Kolozsvárra. Na erre (?) Móricz Zsigmond azt mondja: csak tudod mi a baj fiam? Hogy kopasz vagy. Egy ellenzék legyen torzonborz, egy kopasz ellenzéknek nincs semmi értéke. Na én pedig büszkén elmondhatom, hogy én 13 éves koromban Móricz Zsigmondnak utat mutattam. Tudniillik, mikor legott vásárhelyen, én ott jártam kollégiumban, egy szép nap a tanári folyosón találkoztam, jött szembe velem, és azt mondja: kisfiam, merre van a könyvtár? És én mutattam, hogy ott. Na de szóval még nem beszéltem maguknak egy nagyon fontos emberről, aki nekem ennek a szekuritáté ügyekkel kapcsolatban érdekes értesüléseim és vitáim voltak. Volt itt Kolozsváron egy (Weise?) Ferdinánd nevű zongoraművész és főiskolai zenetanár. Ő kísérte mindig a Romániából, főleg Kolozsvárról a művészek mentek külföldre. Zongorán is kísérte, és másképp is. És ő mesélt két nagyon érdekes történetet, az egyik az volt, hogy, amikor Belgrádban hangversenyeztek, Tito elnök, ahogyan ezt szokás, odakérdte őket az igazgatói szalonba. Elől jön (?) és kezdi, hogy: (……), beszéljen fiam, csak nyugodtan magyarul, és ez nekem egy adott vitában, nagyon fontos lett, hogy Tito tudta, hogy (Ruha?) Pista magyar. A másik pedig az volt, hogy ez a Weise Ferdinand annyi mindent tudott, hogy a rendszerváltozás után, a mostani rendszerváltozás után, a feleségét és a lányát kiengedték Angliába, őt pedig, aki azelőtt külföldre volt küldve, több mint egy évig nem engedték ki külföldre. Én gyakran találkoztam vele, egyszer a kolozsvári korzón, ami valaha egy nagyon jó hely volt, és megállít, azt mondja: Maga aztat tudta, hogy a román írószövetség kolozsvári fiókjának tagjai és a munkatársai, románok és magyarok összesen 94 személy közül csak 5 nem volt beszervezve a szekuritáténak? Há mondom (?) én meg sem kérdem, hogy maga tudja ilyen pontosan, biztos igaz, de mit szolnak az illetők, a paciensek, amikor erről beszél neki? Azt mondja: Tudja, kettőféle van, az egyik mindjárt azt kérdi, ki volt a másik négy. A másik csapat pedig mérges és azt mondja, igen, mert mindig vannak olyanok, akik mindenből ki akarják húzni magukat. Na szóval, ez volt a (?)…
Bangyán Réka:
-- Politikai rendőrség beszervezése nem a szociális korba kezdődott. Molter Károly, aki egy marosvásárhelyi jó író volt, az I. világháborútól, egészen a 80-as évekig. Amikor meghalt, nagyon jó novellista és regényíró, Marosvásárhelyen volt tanár, nekem kollégiumi tanárom volt. Van egy jó regénye, a Metánia RT. A fia, Marosi Péter, egyik főirodalmár, az Útunk főszerkesztő-helyettese, az ő sorsa az volt, mint hadifogságban és mindenütt, ő mesélte nekem, talán 1932-ben történt, amikor ő 12 éves volt. S nagyobbik öccse, Pali már meg volt, a kisebbik öccse még nem volt megszületve. Egy nap megkapták a vásárhelyi Bolyai házat, a Köteles Sámuel utcában, Sényi László báróval társbérletbe költözött. (kíváncsi vagyok, hogy kié lett az a lakás, csodálatos berendezéssel). Egy vasárnap készülnek kirándulni, keresi a hátizsákot Molter (előző nap szabadságra küldték), nincs sehol a hátizsák, „Na nem baj, megyünk kosárral.” – mondták. Hazajönnek délután, fáradtan, nemsokára később beállít egy hadnagy egy katonával, és mutatja a házkutatási-parancsot. Molterék meg mondták, hogy „Csak tessék, csak tessék, csak vigyázzanak, mert ez az ágy nagyon poros és minden olyan poros az ágyak alatt, ne piszkolják össze magukat. A hadnagy bólint, félrehúzza az ágyat, és ott van a hátizsák és tele van műszerrel, hadipuskába való töltényekkel. Molter teljesen meg van döbbenve. A hadnagy tovább húzza az ágyat, és ott van a fal mellett öt puska, katonai fegyver. Nahát ilyenkor mit csinál az ember? Aláír, mert volt már Vásárhelyen, a húszas években olyan eset, amikor valakit azért, mert nem írt alá, a főtéren halálra motoztak, különböző váddal. Nem amiatt, hogy nem írt alá, hanem mert ezt csinálta, vagy azt csinálta. Molter aláír, és attól kezdve, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, amelyiknek Sényi László báró volt az elnőke, Molter a titkára, a szigorálcának (mert akkor úgy hívták a politikai rendőrséget), egy hírszerző központja volt. Oda a szobába be volt szerelve mikrofon, ott tartották a vásárhelyi értelmiségek a gyűléseket, ott fogadták a külföldi vendégeket. Erre először Kosztolányi Dezső jött rá. Hogy jött rá, hogy nem, Péter mesélte, hogy ottan tárgyalnak erről-arról, sokan voltak, tízen valahányan a szobába. Egyszer csak Kosztolányi felugrott, elsápad, végignéz a társaságon és kirohan. Hát erre mennek utána, Péter és egy fiatal férfi, és ott találták meg Kosztolányit a sáros Tiszába. Az a kollégium másik oldalán megy le, ott volt egy könyvkötő műhely, annak a kapujához támasztotta a fejét Kosztolányi és sírt. Odamennek hozzá, hogy „Mester, mi van? Tessék visszajönni!” Erre Kosztolányi azt mondta, hogy „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!” Erre a többiek: „De hát tessék visszajönni!” Kosztolányi erre felkiáltott: „Én oda többet nem teszem be a lábam. Hogy ott mi folyik! Rettenetes! Inkább hozzatok egy fiákert, mert még elérem az éjféli vonatot.” És tényleg az történt: lekísérték a tranzit szállóba, összecsomagolt, hoztak egy fiákert, lekísérték az állomásra. Mikor Kosztolányi felült a vonatra, megint el kezdett sírni, megsimogatta Péternek a fejét és bement a vagonba. Soha többet nem jött Vásárhelyre, ez vagy négy évvel a halála előtt lehetett, levelekre nem válaszolt, ha felhívták telefonon, lecsapta a telefont. Hogy miből jött rá? Nem lehet tudni, de nagyon rájött. Na szóval, akkor így zajlott le egy beavatás, egy beszervezés.
-- Köszönjük szépen a beszélgetést!
-- És Molter ezt csinálta egy életen át.
