Radnai Dániel Szabolcs 
MIKSZÁTH KÁLMÁN ÉS FRANZ KAFKA MŰVÉSZETÉNEK HASONLÓSÁGAI AZ ÚJABB NARRATOLÓGIA TÜKRÉBEN

​

​Bevezetés

A 19. század második felének egyik legfontosabb magyar prózaírója, Mikszáth Kálmán és a 20. század eleji világirodalmi modernség egyik legnagyobb szerzője, Franz Kafka életművében próbálok hasonlatosságokat felkutatni. A különböző irányú mintázatok árnyalt bemutatását négy nagyobb téma: a modern világkép, a kötetkompozíció kérdésköre, az abszurd mint létfelfogás, valamint a parabolisztikus irodalom kapcsán végzem el, elsősorban prózapoétikai nézőpontból. Szakirodalmi forrásul szolgálnak számomra – az egyes részterületek kérdéseit tárgyaló elméleti munkák mellett – a magyar Kafka-irodalom összefoglaló szövegei, valamint a megújult, 1997 utáni Mikszáth-recepció eredményei.  Állításaimat illusztrálandó, Kafka legismertebb műveit: A per című regényt és A törvény kapujában c. rövidtörténetet fogom lépten-nyomon példaként használni, illetve Mikszáth Kálmánnak az 1890-es évek végén, 1900-as évek elején született kisregényeire (Prakovszky, a siket kovács, A Sipsirica) és elbeszéléseire (A fekete fogat, A fekete kakas, stb.) fogok utalni. 
 

Modernség, világkép

Mikszáth Kálmánt az 1990 előtti, leginkább a marxista irodalomszemlélet által meghatározott kritika diskurzus egyértelműen a realizmus fejlődésének kontextusában vizsgálta; a róla írt tanulmányok,[i] monográfiák[ii] mind-mind a 19. századi realista próza hagyományába igyekezték beágyazni, illetőleg (később, az 1960-as évekre) ezzel kapcsolatban fogalmaztak meg problémákat.[iii] Ehhez képest az 1990 utáni (főként az 1997-es nagy Mikszáth-jubileum[iv] hatására) recepció az életmű világnézeti, ideológiai kérdésfeltevései helyett sokkal inkább annak formai, szövegszerű, prózapoétikai nóvumait kezdte el feltárni,[v] s ezen vizsgálódások kontextusa nem ritkán maga a modernség diskurzusa volt. T. Szabó Levente könyve – ellentétben az egyébként gombamód szaporodó, nagyon gyakran történetietlen modernné/posztmodernné olvasásokkal – témáit, fejezeteit tekintve egész tárházát nyújtja a Mikszáthtal kapcsolatos modernség-képzeteknek: a betegség mint irodalmi kérdéstől, a dandyzmus poétikáján át egészen az életrajzírói normák felrúgásáig.[vi] Eltekintve attól, hogy a realizmus mint történeti konstrukció[vii] és Mikszáth szövegeinek szisztematikus (és ideológiamentes) összevetése még várat magára, a jelenkori recepció akarva-akaratlanul amellett foglal állást, hogy Mikszáth századvégi, század eleji művészete nem a valóságábrázolás irodalmának egy megkésett kiteljesedése, annál inkább egy olyan ouvre, mely a lét megismerhetetlenségével, feltárhatatlanságával és az ezzel járó kétellyel szembesít.[viii]

A fent, Mikszáth kapcsán leírt – egyfelől módszertani, másfelől megközelítésbeli – váltás hasonlóképp zajlott Kafkánál is. Azonban az 1883-ban Prágában született német nyelvű író annyiban még rosszabb helyzetből indult, hogy míg Mikszáth „realizmusával” akadtak problémák az irodalomtörténeti periodizáció kapcsán, addig Kafka művészetének általános világképe eleinte teljes egészében nem volt befogadható a szocialista realizmus szemléletébe, nemhogy kanonizált író legyen. Lukács György 1955-56-ban íródott tanulmányában („Franz Kafka vagy Thomas Mann?”)[ix] a két nagy német írót két nagy tendencia, a 19. századból tovaeredő, megújuló realizmus (Thomas Mann, du Gard stb.) és a dekadens modernisták, avantgardisták (Kafka, Beckett, Joyce stb.) jellemzőivel azonosítja. S a lukácsi marxista irodalomszemlélet alapvetően normatív esztétikájában (melyben az 1848 utáni modernista törekvések, már Flaubert-től, Baudalaire-től egyfajta értékvesztésként jelennek meg)[x] könnyű a választás annak vonatkozásában, hogy melyek a fontosabbak: az alapvető világnézeti jellemzők vagy az (akár realista műalkotáshoz is elvezethető) modernista, avantgardista formai újítások. Innen nézvést Lukács számára az volt a legfőbb kérdés, hogy a 20. század dekadens, szorongó világában mi a feladata az írónak: közeledni a valósághoz vagy éppen eltávolodni tőle: „(…) a félelem felé tart-e az író, vagy pedig el tőle.”[xi] És Lukácsnál Kafka félelmetes, szorongó világa – minden művészi invencióját elismerve egyszersmind – mint a valóságtól eltávolodó művészi perspektíva kevésbé volt üdvös, szemben Thomas Mann irányával, a valóságábrázolás hagyományos normának továbbvitt, ámde ironizált formáival.

Ily módon a későbbi magyar nyelvű, vagy idegenből fordított Kafka-tanulmányok is ebből a szemszögből, a realizmus 20. századi fejlődési útjainak, dilemmáinak kontextusában közelítettek a nagy német íróhoz.[xii] Az első róla szóló magyar monográfia, Sükösd Mihály kis könyve[xiii] – jóllehet megjelenését követően rövidesen kiderült, hogy jelentős részben egy német nyelvű kiadvány tükörfordítása[xiv] − ugyancsak elsősorban azt tűzte ki céljául, hogy Kafka életművét és annak jellemzőit (a világtól való elfordulást, a képtelenségeket, az abszurditást) levezethetővé tegye az elnyomó kapitalista világrend 20. századi fejlődéséből, az emberi, művészi pszichére gyakorolt hatásából. S ily módon (valóban rengeteg irodalmi példát megmozgatva) valamelyest folytonosságot hozzon létre a realizmus tendenciái és Kafka között.[xv] Hiába jelenik meg 1976-ban Roland Barthes 1960-as írása Kafkáról, melyben kifejti, hogy Kafka „jeleinek” értelmezéséhez, s így az irodalom kortárs státuszának a meghatározásához a technikán keresztül, tehát a szoros szövegolvasáson, formai mintázatok felkutatásán keresztül vezet az út,[xvi] sokáig nem jelenik meg ilyen igényű munka a recepcióban. Végül 1981-ben jelent meg az első magyar, az életmű darabjait elemzően is áttekintő monográfia (Pók Lajos: Kafka világa),[xvii] s az 1990-es évektől megindultak olyan mélyebb prózapoétikai elemzések,[xviii] melyeknek nem célja a kafkai világ ideologikus meghatározása, hanem a Kafka-szövegek hatásmechanizmusainak magyarázatát igyekeznek kidolgozni. 
 

Műfaj és kompozíció, novellaciklus

A Mikszáth és Kafka jelenkori vizsgálata kapcsán uralkodó irodalomtudományi diskurzus, a modernség mint általános kontextus s az ezzel összefüggő világtapasztalat (elidegenkedés, a valóság ábrázolásával kapcsolatos kétely, individualizmus stb.) kérdései mellett más szálak is egymáshoz fűzik a két írót. A 19. század második felétől megkezdő modernség irodalmi újdonságait nemcsak a világ megtapasztalásának változásával összefüggő filozófiai, elméleti tételek (Bergson, Freud stb.) s ezek irodalmi reprezentációi jelentették, hanem legalább ennyi formai, stilisztikai, szövegpoétikai, kompozíciós elem. Ilyen volt többek között prózapoétikai értelemben a 19. századi (romantikus / realista) regény műfajának többirányú dekonstruálása. Miként Flaubert a szabad-függő beszéd és az elbeszélői érdektelenség poétikájával váltotta a mindentudó elbeszélők uralmát, s ahogy Dosztojevszkij különböző, egymással vetekedő szólamokat kevert az eladdig egyirányú módon értelmezett regényszövegbe, úgy bizonyos idő után megjelentek olyan, alapvetően a novella, elbeszélés, rövidtörténet műfajaira épülő kompozíciók, melyek versenyre keltek a klasszikus regénnyel, alternatívái lehettek annak. Ennek a történeti folyamatnak a 20. századi irodalomtudomány által megteremtett műfaja a novellaciklus, mellyel kapcsolatban – noha elméleti alapjai egyelőre erősen vitatottak[xix] − az 1990-es évek óta Magyarországon is számos elemzés született.[xx] A 19. század második felében megjelenő kompozíciós formát első példáját Turgenyev 1852-es Egy vadász feljegyzései c. kötetében vélte megtalálni az angolszász irodalomtudomány,[xxi] azonban a ciklusszerű olvasásra épülő novelláskönyvek elterjedése a 20. századra tehető, miként a műfaj legtöbb monográfiája 20. századi modern (főként angol és amerikai) művekkel foglalkozik,[xxii] s a műfaji recepció első jelentős szerzője, Forrest L. Ingram is azt a címet adta könyvének: Representative Short Story Cycles of the Twentieth Century.[xxiii]       

  Az előbbiekben jellemzett 20. századi műfaji konstrukció első előzménye a magyar irodalomban Mikszáth Tót atyafiak és még inkább A jó palócok c. kötetei, jóllehet voltak korábban is ciklusként (is) olvasható művek, pl. Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán c. regénye vagy Jókai Mór folytatásokban megjelent novelláskötetei (Forradalmi és csataképek 1848. és 1849-ből, 1950, Egy bujdosó naplója, 1951). A hagyomány, mely ezáltal megszületett s a huszadik század elején nálunk is nagy sikereket ért el (Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága, 1911, Bródy Sándor: Rembrandt, 1922, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, 1924), egyfelől hidat vert a napi fogyasztásra szánt kispróza és az összefüggő egészként elképzelt regény között; megtörte a lineáris, célelvű elbeszélés uralmát, s – tulajdonképpen ebben kereshető Mikszáth palóc-kötetének igazi újdonsága – az elbeszélői mindentudást egyfajta „közösségi” tudássá alakította.[xxiv] A számtalan – narratológiai, kompozíciós, filológiai stb. – kérdést felvető novellaciklus-tematika szellemében született tanulmányok jelentős része 20. századi művekkel foglalkozik, példának okáért a fent idézett angol monográfia, a ciklus-probléma általános elméleti, történeti bemutatása után többek között Franz Kafka Ein Hungerkünstler (Az éhezőművész, 1924) kötetét elemzi részletesen.[xxv] 

Ugyanakkor a ciklusszerű olvasás kérdése nemcsak az olyan elbeszéléskötetek kapcsán merül fel, mint Gozsdu Elek Tantalusa[xxvi] vagy Gárdonyi Géza Az én falum c. könyve, melyekben többféle (motivikus, tér-idő, szereplők, stb.) azonosság is megfigyelhető a novellák között, hanem felfedezhető a modern regényben is, mint kompozíciós erő. Az olyan nehezen meghatározható műfajú szöveg-együttesekben, mint Kosztolányi Esti Kornélja, vagy Krúdy Gyula Purgatórium c. Szindbád-kötete az alapvetően lineáris, egy-egy főszereplő köré szervezett történetvezetés oly módon bomlik részekre, hogy az egyes fejezetek csak érintőlegesen kapcsolódnak egymáshoz, valójában mindegyik egy-egy külön történet. Innen nézvést – nem elhallgatva persze Franz Kafka novellisztikájának egyéb, Kosztolányival rokon vonásait –  A per című regény  ugyancsak értelmezhető mint egyetlen főszereplő, Joseph K. köré szervezett különálló eseménytöredékek csokra. A per külön címekkel ellátott fejezetei – pl. „Az első vizsgálat”, vagy „Brüstner kisasszony barátnője” stb. – némileg fenntartják a fejlődés látszatát, azonban maguk az egyes fejezetek eseménysorai a fikció világában elkülönülnek egymástól, egyik-másik fejezet mintha nem is alapozna a korábbiak elbeszélői tudására. Az egyetlen koherens jelentésréteg, ami egységgé rendezi Joseph K. hányattatását, ténykedéseit: a per tudata – ez az amely általános lényegként, okként és célként ott lebeg minden elbeszélt történet fölött. A Kafka-novellák álomképihez viszonyítva írja Sükösd Mihály, hogy „(…) A per azokra a »folytatásos« álmokra emlékeztet, amelyeket több részletben álmodunk végig. (…) Esztétikai nyelvre fordítva (…) nem szabályos regény, legalábbis a szó XIX. századi értelmében (…) Inkább keretes elbeszélés; a pikareszk-műfajból kinőtt novellisztikus egységek sora, közös hőssel, színtérrel és világképpel, de önmagukban zárt novella-tartalmakkal”, melyek „(…) nem időbeli sorrendjükkel, hanem egymásmellettiségükkel egészítik ki egymást, alkotnak egységet.”[xxvii]

Erre alapozva, joggal jelenthető ki, hogy Kafka modern novella- és regényművészete narratológiai, kompozíciós értelemben nagyban magán viseli a 19. század végén megjelent összetett ciklus-kompozíciók hatását, melynek hullámai – elsőként Mikszáthnál, majd a század eleji modernség íróinál még erőteljesebben – Magyarországon is megjelentek.[xxviii]
 

Abszurditás, abszurd világkép

Szinte közhelyes megállapítás, hogy Franz Kafka életműve a 20. századi abszurd világkép első jelentős és ezt tökélyre is vivő képződménye, melynek legkristálytisztább reprezentálója A per c. regény és A törvény kapujában c. elbeszélés.[xxix] Ezt erősítik meg azok a történeti szintézisek, melyek a német irodalom fejlődéstörténetébe helyezve tárgyalják Kafka szerepét,[xxx] illetve a közoktatásban közkézen forgó irodalomtankönyvek is erre a tételre alapoznak.[xxxi] Jóllehet az abszurd, az abszurditás történeti, elméleti, filozófiai jelentésrétegei meglehetősen szerteágazóak,[xxxii] s Kafka interpretálói sem egységesen alkalmazzák a fogalmat, illetőleg a Kafka-szövegek átfogó értelmezésének kapcsán minduntalan felmerül az egységesen karakterizált narratívákkal szemben támasztott kétely,[xxxiii] általánosságban elmondható, hogy ezt tarthatjuk irodalomtörténeti értelemben a Kafka-ouvre egyik meghatározó konstruáló erejének: a sokat idézett „kafkai világ” sajátságának.

Nicolae Balota már hivatkozott könyvében számos olyan irodalmi tradíciót (pl. barokk groteszk, romantikus irónia, avantgárd stb.) és alkotót (Lewis Caroll, Alfred Jerry, Christian Morgenstern) megemlít, melyek a 20. századi abszurd mint össztársadalmi és kulturális válságjelenség irodalmi forrásvidékeként szolgáltak,[xxxiv] valamint az „abszurd világ” részletes elemzésénél Kafka kapcsán is rengeteg irodalmi párhuzamot mozgat.[xxxv] Ugyanakkor konkrétabb, s egyben történeti igényű alkotói párhuzamok – filozófiai, prózapoétikai, narratológiai stb. közelítésű − felkutatása a magyar szakirodalommal csak kisebb mértékben ment végbe.[xxxvi]  Mint fentebb említettem, a megújult 21. századi Mikszáth-diskurzus számos különféle (nem ritkán egymásnak ellentmondó) modernségképzetet felfedezett a Mikszáth-korpusz szisztematikus újraolvasása révén, azonban a Kafkával való párhuzam eleddig nem került a vizsgálódások homlokterébe. A következőkben egy rövidebb elemzés kapcsá amellett fogok érvelni, hogy Mikszáth Kálmán utolsó évtizedének termésében, s főként A Sipsirica c. kisregényben megjelenik az abszurd világkép Kafkát előlegező poétikája.   

Mikszáth kései novellisztikájával kapcsolatban megalapozott az a nézet, miszerint a világ kauzalitásának, racionális szférájának minél meggyőzőbb leírása helyett sokkalta inkább egy mitikus-mágikus, vitalisztikus világkép uralta univerzum felfedezése történik meg.[xxxvii] Ugyanakkor számos példát találhatunk arra is, mikor egy-egy történet elbeszélői tálalása a világ működésének önkényességét, s ebből fakadóan riasztó mivoltát hangsúlyozza. „A zöld légy és a sárga mókus” (1895) című, egyébként humoros csattanóval végződő elbeszélés[xxxviii] azzal kezdődik, hogy a főszereplő, Gál János felett Isten ítéletet mond, miszerint csípje meg őt halálosan egy légy.[xxxix] A rendkívül öntudatosnak tetszően megszólaltatott jóisten ítélete hasonlóképpen önkényes döntés, mint Joseph K. elítélése, hiszen, mint olvashatjuk Gál János „(…) gazdag és ő a legtöbb köztetek. De énnekem mindegy az. Én azért leütöm.”[xl]  S az elbeszélés további részében – egészen a konfliktus fordulatos megoldásáig – Gál János saját maga is olyannyira fatalista módon viseltetik, mint Joseph K., aki nem tudván ugyan, hogy miért ítélték el, beletörődik az eljárás tényébe. (Gál nem akarja levágatni a fél karját az életben maradás érdekében sem, egészen, míg ki nem derül, hogy feleségét Nagy Pali, a kocsislegény elcsábíthatja, ha ő meghal.)     

Míg a fenti elbeszélésnél csak a konfliktust létrehozó isteni ítélet, majd az azt feloldó befejező monológ[xli] kapcsán, azaz csak a szereplők nyelvi szférájában jelenik meg a lét abszurditása, A Sipsirica (1902) c. kisregény már több szinten, cselekménybe ágyazottan érinti az abszurditás problémáját. Egy fiatal leány, a Fehér Páva gazdasszonyának kislánya, Johanka rejtélyes körülmények között fogságába esik egy ismeretlen nemes úrnak, aki, elzárva őt a külvilágtól, bűvös kastélyába zárja. Azonban a Fehér Páva vendégeit mindez mit sem zavarja, az egyetlen, aki – a körülmények bonyolult összejátszása révén – végül utánaered a titoknak, vajon hol rejtegetik Johankát, nem más, mint Druzsba úr, a természetrajz tanára. Az abszurditás jegyét már nevében is viselő tanár – hiszen a ’Druzsba’ visszafelé olvasva ’abszurd’ – egyre különösebb eseményeknek lesz tanúja. Plátói szerelmét, a Fehér Páva kocsmáros nőjét, Jahodovskát elveszi egyik törzsvendége, a korhely Manusek Vince, ám rövidesen hatalmas botrány közepette a nő kidobja újdonsült férjét; az ártatlan kis Johanka váratlanul eltűnik, valamint a budai iskola hagyatékul kap egy Zólyom vármegyei birtokot, rajta egy kastéllyal, melyet – mint a gimnázium természetrajz tanára – Druzsbának kell fölmérni. Utóbbi kirándulás az elvarázsolt kastélyban,[xlii] mely valóban előlegezi némileg A per törvényszékét vagy A kastély színhelyét végül a vesztét is okozza Druzsbának, aki noha kideríti a bűntényt magát, s egy jelentésben mindent le is ír, a „földi” igazságszolgáltatás értetlenül áll vádjai előtt. Csupán annyi történik, hogy a jelentés (melyet a minisztérium is elkér) nyilvánosságra hozatala után rövidesen egy „finom öltözékű úr” jelenik meg Druzsba lakásán, azzal a kéréssel, hogy őexcellenciájához kell vinnie beszélőre. Druzsba vonakodva, balsejtelmet érezve vele megy, s a hely, ahol kiszáll a kétlovas kocsiból, az nem más, mint a Lipótmezei Tébolyda kapuja.

A per történéseihez hasonlatos szituációk, illetve a kastélyban tett látogatás érzékletes leírása mellett jól láthatók a különbségek Mikszáth e kései műve és a kafkai világkép között. Noha mind a fikció terében, mind az olvasói befogadásban indokolatlannak tűnik Druzsba tanár eltávolítása, Mikszáth elbeszélése – A törvény kapujában lecsupaszított világával vagy A per univerzumával szemben – megenged racionális magyarázatokat az események értelmezésében. Druzsba tanár esete − bármennyire is abszurd volt ténykedése és megszállottsága – magyarázható a titokzatos nemes úr keze által az arisztokrácia elnyomó hatalmával – melyet Manusek Vince végső vallomása is alátámaszt −, s így a történet maga tragikus színezettel is befogadható. Kafkánál ezzel szemben az abszurd, indokolatlan tényállások (Joseph K. letartóztatása, vagy, hogy a Törvény kapuján nem lehet átjutni) hátterében nem állnak ilyesfajta prózai magyarázatok, hanem azok a lét lényegéből, a lét teljes abszurditásából fakadnak. Mikszáthnál – A Sipsirica c. regény tanúsága szerint – az élet produkál abszurd helyzeteket, ám a környező társadalmi valóság intézményei (a minisztérium, a törvényszék vagy a tébolyda), noha terhelően nyomulnak a kisember vállára, autonóm, valóságreferenciával rendelkező szférák. Kafka világa továbbfejleszteti mindezt: az élet e színtereit, ezek végtelenül elidegenítő működési mechanizmusát helyezte az emberi lét alapvető, egzisztenciális értelemben vett mozgatójává, teljes háttérnarratívájává.
 

Parabolák, történet a történetben

Az abszurd irodalmi reprezentációja mellett a másik jelentős értelmezési mező Kafka életműve kapcsán az irodalmi parabolák működése, hiszen egyfelől számos ebbe a műfaji konstrukcióba tartozó rövidtörténetet, elmélkedést írt – többek között ilyen a legismertebb A törvény kapujában is – illetőleg Proust más, nagyobb terjedelmű munkái is interpretálhatók példázatosan. Persze – hasonlóan az abszurd kérdéséhez – az egyes értelmezők mást-mást tekintenek parabolisztikus tartalom alatt,[xliii] arról többé-kevésbé konszenzus van, hogy Kafka regényei tulajdonképpen parabola-töredékekből „kibomló” kompozíciók.[xliv]

Mint Theo Elm parabola-történeti fejtegetéséből tudjuk, míg a hagyományos parabolák (tehát a bibliai tantörténetek vagy az újkori, felvilágosodás kori példázatok) retorikája „kifejezetten pozitív észigazság közvetítésére irányul”,[xlv] azaz kézzel fogható erkölcsi tanítással szolgál, addig a modern parabolák (Kafka, Brecht stb. munkái) – noha tükrözik a megértésről alkotott szerzői felfogást – kétségesnek tartják megát a maradéktalan megértést.[xlvi] Ez az alapvető viszonyulás tökéletesen reprezentálódik Kafka rövidtörténeteiben, kisregényeiben is, ugyanakkor a következőkben – néhány elbeszélés rövid bemutatása kapcsán – amellett szeretnék érvelni, hogy Mikszáth Kálmán novellisztikája is rejt modern típusú parabolákat. Noha Mikszáth pályáját didaktikusan moralizáló tantörténetekkel kezdte (A batyus zsidó lánya, 1871; Ami a lelket megmérgezi, 1871), életműve kései elbeszéléseiben a példázatosság problematizálódik.  

Elsősorban az olyan kései elbeszélésekben, mint a Fekete kakas (1899) vagy a Fekete fogat (1901) erkölcsi dilemmákat is felvető problémák kerülnek színre a történet által, ám a cselekmények megoldása nem egy szilárdan alapokon álló világot, a lét pozitív igazságosságába vetett hitet tükröznek, hanem ezen univerzum megérthetetlenségét. A Fekete kakas főszereplője, a nagyszüleinél nevelkedett fiatal bányamérnök, Kupolyi Pali csak úgy menekült meg misztikus körülmények között a bányarobbanástól, hogy – ’mi tagadás’ – a nálánál idősebb Horváthynénak szeretett volna találkát adni.[xlvii] Ugyanígy, A fekete fogat  Borkája csak a félelmetes fekete fogat segítségével tudja megszerezni egy óra leforgása alatt a kellő pátenst a Szécsényben székelő gróftól, mely megmenti apját a felakasztástól, hisz az elbeszélő követi Borka titokzatos útját a lángoló szerekén. Persze Kovács hajdú búcsúzásképp hozzáfűzi: „(…) hátha nem is kellett volna Borkának arra a fekete kocsira felülni? Hátha, tegyük fel, a gróf éppen akkor a mi falunkban lett volna, teszem fel, kalandon, valamely menyecskénél, ámbátor ha úgy vesszük, hogy egy vagy más, hát inkább nem is szóltam.”[xlviii] Mikszáth parabolái azt „tanítják” e szerint, hogy vagy hiszünk a mesésben, a mágikusban, vagy bűn kell ahhoz, hogy jó tehessünk.

Legalább ilyen izgalmas területe a kafkai parabolák kérdésének, mikor egy nagyobb koncepció részeként belső, elkülönült elbeszélések ékelődnek a mű szövetébe, melyek által a cselekményvilág eseményei átértelmeződhetnek. A per c. regény – egy sokkal részletesebb szövegszerű vizsgálat minden bizonnyal kimutathatná – számtalan ilyen intertextuális hálózatot rejt magában. Azon túl, hogy kilencedik „A dómban” c. fejezet majdnem teljes szövegszerű egyezéssel tartalmazza A törvény kapujában c. történetet a pap előadásában,[xlix] mely által a főszereplő, Joseph K. – ironikus módon − maga is reflektálni tud a helyzetére egy olyan történet által, mely sűrítve, lecsupaszítva hordozza az ő szituációját, A per  számos más rejtett intertextussal rendelkezik. Ilyen például az harmadik fejezet egyik jelenete, mikor is Joseph K. az üres ülésteremben megszemléli az asztalon heverő „törvénykönyveket”, s az egyik címe: „Milyen kínokat szenvedett el Grete a férjétől, Hanstól.”[l] A Hans és Grete név elsőként a magyarul Jancsi és Juliskaként ismert Grimm-mesét idézi, de a cím további része eszünkbe juttathatja a 16. századi históriás énekek által sokszor feldolgozott Volter és Grizeldisz történetét, melynek a forrása a Dekameron utolsó novellája.[li]  

Hasonló belső történetek – anekdota-közegbe bújtatott példázatok – megjelennek Mikszáth regényeiben is, mint a fikció világán belüli újabb diegézisek, melyek átértelmezik a történeteket. Ennek egyik eklatáns példája a Prakovszky, a siket kovács (1895-96) c. kisregény hatodik fejezete, „A csehek Krizsnócon”, melyet az elbeszélő nagyapja mesél el egy út során. A misztikusba hajló kísértettörténet (melynek műfaja, mint tudjuk, nem állt távol Mikszáthtól)[lii] szabályosan szimbólumok tárháza arra nézve, miként érhető meg a Gáll és Prakovszky família viszálya, s hogy miért kell meghalnia az ifjú Prakovszky Sándor hadnagynak, s hogy a halálos lövést miért egyedül a híresen siket kovács, Prakovszky József hallja meg. De az ilyen belső történetek – hasonlatosan Kafkához – nem adnak kész magyarázatokat a világ működésére, hiszen a történet, melynek ürügyén visszaemlékezik az elbeszélő, rejtélyessége révén maradt meg emlékezetében:

„Mindez azonban nem hagyott volna nagyobb nyomokat sem az eklézsia történetében, sem énelőttem, ha egyszer valami olyas nem történik Prakovszkyval, amin már százszor gondolkoztam azóta s amit sohase fogok tudni megmagyarázni.”[liii]
 

Összegzés

A fentiekben amellett érveltem, hogy a Mikszáth-recepció legújabb irányainak és modernség-képzeteinek körében megalapozottan beszélhetünk – több más 20. századi tendencia – olyan hatásokról Mikszáth művészetében, melyek később Kafkánál erősödnek föl. Jóllehet az eddigi diskurzus nem foglalkozott a két író közötti hasonlóságok, összefüggő poétikai mintázatok felkutatásával, érdeklődésre tarthat számot néhány szorosabb szövegelemzés – például a novellaciklus, az abszurditás vagy a parabolisztikum témái kapcsán – ennek árnyaltabb megvilágítására. Jelen kis értekezés az utóbbi célkitűzéshez szolgálhat vázlatos kiindulópontként. 




 
2018. május 17.

 
 
 

 
Jegyzetek

[i] Sőtér István: Mikszáth Kálmán időszemlélete (1949) = Uő. Félkör, Bp., Szépirodalmi, 1979, 543-551.; Mezei József: Mikszáth és a század „realizmusa”, Itk, 1961/4. 448-469.

[ii] Király István: Mikszáth Kálmán, Bp., Művelt Nép, 1952, 270 p.; Kozma Dezső: Mikszáth Kálmán, Kolozsvár, Dacia, 1977, 184 p.

[iii] Barta János: Mikszáth-problémák (1961) = Uő. Költök és Írók, Akadémiai, Bp., 1966, 166-245.

[iv] Mikszáth-emlékkönyv. Tanulmányok az író születésének 150. évfordulójára, szerk. Fábri Anna, Horpács, Mikszáth Kiadó, 1997, 218 p.

[v] Eisemann György: Mikszáth Kálmán, Bp., Korona, 1998, 200 p.; Hajdu Péter: Csak egyet, de kétszer, Bp., Gondolat-Pompeji, 2005, 268 p.; T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában, Bp., L’Harmattan, 2007, 338 p.; Hajdu Péter: Tudás és elbeszélés. A Mikszáth-kispróza rejtelmei, Bp., Argumentum, 2010, 240 p.

[vi] Ld. T. Szabó Levente zárszavát: T. Szabó: Mikszáth, a kételkedő modern… i. m. 291-312. 

[vii] Ezzel kapcsolatban ld. Wellek, René: The concept of realism in literary scholarship (1960) = Uő: Concept of criticism, New Haven and London, Yale University Press, 1963, 222-255.; Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond, Bp., Szépirodalmi, 1989, 9-41.

[viii] Ld. példakánt Hajdu Péter fejtegetéseit a megismerés problémáját és a politikai karcolatok valóságértékét illetően. Hajdu: Tudás és elbeszélés… i. m. 11-127.

[ix] Lukács György: Franz Kafka vagy Thomas Mann? (1955, ford.: Eörsi István) = Uő. A kritikai realizmus jelentősége ma, Bp., Szépirodalmi, 1985, 63-129.

[x] Ld. Forgacs, David: Marxista irodalomelméletek (1987, ford. Beck András) = Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Összehasonlító áttekintés, szerk. Ann Jefferson, David Robey, Bp., Osiris, 1999, 189-232.; Williams, Raymond: Marxism and Literature, New York, Oxford University Press, 1977, 218 p.

[xi] Lukács: Franz Kafka vagy Thomas Mann? … i. m. 118.

[xii] Ld. például Zatonszkij 1967-ben magyarul is megjelent könyvét: Zatonszkij, D. V.: Franz Kafka és a modernizmus problémái, ford. Sz. Höcker Krisztina, Bp., Kossuth, 1967, 155 p.

[xiii] Sükösd Mihály: Franz Kafka, Bp., Gondolat, 1965, 160 p.

[xiv] Györffy Miklós: Kafka és Magyarország, Alföld, 2008/8. http://epa.oszk.hu/00000/00002/00120/gyorffy.html (utolsó letöltés: 2018. 05. 17.)

[xv] Sükösd: Franz Kafka… i. m. 57-88.

[xvi] Barthes, Roland: Kafka válasza (1960, ford. Fodor István) = Uő. Válogatott írások, Bp., Európa, 1976, 161.

[xvii] Pók Lajos: Kafka világa, Bp., Európa, 1981, 363 p.

[xviii] Ld. például Györffy Miklós tanulmányát A Perről: Györffy Miklós: Az idegen bűne és bűnhődése = Uő. Polgárok és művészek, Bp., Tankönyvkiadó, 1990, 46-93.

[xix] Hajdu: Csak egyet, de kétszer… i. m. 122-153.

[xx] Vadai István: A majornoki hegyszakadék, Tiszatáj 1997/1. 67-74.; Szilágyi Zsófia: Műfaj és szövegtér (A tót atyafiak – A jó palócok értelmezéséhez), Itk 1998/3-4. 514-533.; Bezeczky Gábor: Az elbeszélésciklusok poétikája, Literatura 2003/2. 185-198.; Hajdu Péter: A jó palócok kollektív emlékezete, Ex Symposion 46-47. (2004) 77-84.; Kis Béla: Az elbeszélésciklus mint kötetkompozíció, Literatura 2008/3. 277-289.; Finta Gábor: Az elbeszélésciklus bűvöletében, Literatura 2009/2. 236-251.; Török Lajos: Tantalus árnyékában, Itk 2010/3. 204-222.

[xxi] O’Connor, Frank: “The Lonely Voice” = Short Story Theories, ed. Charles E., Athens, Ohio, Ohio University Press, 1976, 83-93.

[xxii] Ezek részletesebb ismertetését ld.: Hajdu: Csak egyet, de kétszer… i. m. 122-153.

[xxiii] Azaz „a huszadik század jelentős novellaciklusai”. Ingram, Forrest L.: Representative Short Storiy Cycles of the Twentieth Century, Mouton, The Hague−Paris, 1971, 13-25., 43-45.

[xxiv] Hajdu: A jó palócok kollektív emlékezete… i. m. 77-84

[xxv] Ingram: i. m. 46-105.

[xxvi] A Tantalus mint novellaciklus elemzését ld.: Török: i. m.

[xxvii] Sükösd: i. m. 121-122.

[xxviii] A novellaciklus magyar történeti archeológiájához ld.: T. Szabó: i. m. 13-16.

[xxix] Sükösd: i. m. 110-111.

[xxx] Ld.: Halász Előd: A német irodalom története II. Bp., Gondolat, 1971, 448-454.; Györffy Miklós: A német irodalom rövid története, Bp., Corvina, 1995, 156-159.

[xxxi] Ld. például: Mohácsy Károly: Színes irodalom 11., Bp., Krónika Nova, 2009, 33-37.; Pethőné Nagy Csilla: Irodalomkönyv 12., Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009, 68-78.; Madocsai László: Irodalom 11., Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2006, 68-79.

[xxxii] Ld.: Balota, Nicolae: Abszurd irodalom, ford. Zirkuli Péter Bp., Gondolat, 1979, 5-71.

[xxxiii] Ld.: Halász: i. m.; Barthes: i. m.; Camus, Albert: Remény és abszurdum Franz Kafka életművében (ford. Szávai János) = Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai, szerk. Gyergyai Albert, Bp., Európa, 1977, 657-671.

[xxxiv] Balota: i. m. 34-144.

[xxxv] Uo. 145-224.

[xxxvi] Ehhez is ld.: Györffy: Kafka és Magyarország… i. m.

[xxxvii] Ld.: Németh G. Béla: Az eszmélkedő, kései Mikszáth (1981) = Uő. Századutóról −  századelőről, Bp., Magvető, 1985, 101-128.

[xxxviii] Mikszáth Kálmán: A zöld légy és a sárga mókus = Uő. A dzsentri fészek. Bp., Szépirodalmi, 1961, 242-257.

[xxxix] „Betegen feküdt az öreg paraszt, a falu nábobja. Isten ítéletet tartott őfelette, mutatván a többi halandóknak is.
»Mik vagytok? Semmik se vagytok. Itt van Gál János, akivel a szolgabíró is kezet fog, akit Gál bácsinak szólítanak a falubeli kis konteszkék, mert gazdag és ő a legtöbb köztetek. De énnekem mindegy az. Én azért leütöm Gál Jánost. Éspedig csak úgy szőrmentében ütöm le, mint mikor a kalászból kipereg egy szem, egy legyintésre. Nem küldök ellene éhes farkast, aki megegye, se nem döntök le erős tölgyet, amelyik agyonüsse. Elég leszel neki te is, kis legyecske. Szállj, szállj és csípd meg őkegyelmét.«
Igenis úgy történt; egy légy csípte meg a Gál János uram kezét, s az egyszerre dagadni, pirosodni, aztán feketedni kezdett, mindig odább, feljebb.” Uo. 242.

[xl] Uo.

[xli] Gál János végül az orvos győzi meg a beavatkozásról egy furfangos „retorikai” fogás segítségével:
„- Ne szidja a menyecskét, gazd'uram - vágott közbe a doktor. - Vér van benne s a vére viszi. Fiatal is, s meglehet, még eddig ártatlan, de hát végre is csak férjhez kell mennie, ha egyszer kend nem lesz... Kend pedig már nem lesz.
Erős, mély sóhajtással mozdult meg a nábob kínos fekhelyén.
- Hát mi kára van abban kegyelmednek, hogy férjhez megy? Ugye semmi; mert arról már úgyse tud a sír fenekén. No, azzal meg éppen mit törődik, hogy csinos férjet szemelt ki magának, deli, hetyke legényt, ezt a Palit.
Az öreg fogainak a vicsorítása hangzott, mint két egymáshoz dörzsölt ráspoly.
- Ne legyen irigy, Gál uram. Bizony vétek volna annak a remek asszonyderéknak haszon nélkül elfonnyadni. A Pali nem bolond, hogy bele ne harapjon az almába, melyet feléje himbál a szél, és jól teszi az asszony is, ha élni akar. Itt csak kend a hibás, kend az oktondi, Gál uram...
Gál uram nyögött egyet, a homlokáról csurgott az izzadság, lelkében forrt a keserűség. Jaj, mindjárt kicsordul.
- Mert lássa, Gál uram, jobb volna azt a finom derekat egy kézzel is ölelgetni, mint sehogy!
Ez már sok volt. Felugrott fekhelyéről, mint egy fölpiszkált szelindek, vad morgással, s kinyújtván megdagadt karját a doktor felé, a szenvedélytől ziháló hangon hörögte:
- Vegye ki hát a kését az úr.” Uo. 257.

[xlii] „- Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, póni lovak, egy fehér bárány, három papagáj, mindenik más színű, egy mókus ezüst kalitkában, egy dog, két véreb, két angóramacska, egy uhubagoly. Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy guvernant, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnő, egy kertész, egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy major domus, aki csak németül tud.
Druzsba úr szemkarikái kitágultak, s úgy hallgatta lecsukódó szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.
- Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép, vézna, harmatgyenge teremtést, egy liliomot...” Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője – A Sipsirica, Bp., Szépirodalmi, 1961, 277.

[xliii] Ld. például: Benjamin, Walter: Franz Kafka. Halálának tízedik évfordulójára = Angelus Novus, szerk. Radnóti Sándor, Bp., Magyar Helikon, 1980, 781-817.; Balota: i. m. 211-224.; Sükösd: i. m. 89-111.; Miller, J. Hillis: Tropes, Parables, Performatives. Essays on Twentieth-Century Literature, New York, Harvester-Wheatsheaf, 1990. 

[xliv] Erre is van ellenpélda: Hauser Arnold a manierizmus fejlődését elméleti és történeti alapon tárgyaló munkája például amellett tesz hitet, hogy Kafka történetei nem értelmezhetőek (kizárólag) szimbólumként, allegóriaként vagy parabolaként. Arnold, Hauser: A modern művészet és az irodalom eredete − A manierizmus fejlôdése a reneszánsz válság óta, Bp., Gondolat, 1980, 490-494. 

[xlv] Elm, Theo: A parabola mint 'hermeneutikai' műfaj = Narratívák II., szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 1998, 105.

[xlvi] Uo. 111.

[xlvii] Mikszáth Kálmán: A fekete kakas = Uő. Összes Művei 11-12. – Regények és nagyobb elbeszélések XII. 1899-1901, Bp., Akadémiai, 1961, 51-54.

[xlviii] Mikszáth Kálmán: A fekete fogat = Uő. A dzsentri fészek… i. m. 363.

[xlix] Kafka, Franz: A per, ford. Szabó Ede, Bp., Talentum, [é. n.], 173-175.

[l] Uo. 48.

[li] Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II., szerk. Jankovich József, Bp., Balassi, 2000, 275-300.

[lii] Ld.: Galandáné asszonyom, Kísértet Lublón stb. 

[liii] Mikszáth Kálmán Prakovszky, a siket kovács (1895-1896), http://mek.oszk.hu/00900/00905/html/14.htm (utolsó letöltés: 2018. 05. 17.)
​