Ráduly Kinga
Leonardo Da Vinci: Az utolsó vacsora c. festménye
és Dan Brown: A Da Vinci Kód c. könyvének párhuzama
„János a Mester nagy szivén pihen, E tiszta sziven, e csöndes sziven pihen, de lelke a holnapra gondol, S fiatal arca felfõs lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felõl a fuvalom Hûsen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedezve néz a mécsvilágra, Péter zokog, és árvább, mint az árva, Júdás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az õ órája itt van! Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derûs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg, S megszegi az utolsó kenyeret.” (Juhász Gyula: Az utolsó vacsora)
Ahhoz, hogy e képet elemezni tudjuk, beszélni tudjunk róla, fontosnak tartom, pár szó erejéig felkutatni e híres festő múltját, gondolatait, felfogásának szükségességét. Leonardo da Vinci (1452-1519.) sokoldalú tehetség : szobrász, festő, hadtervező volt, bár kevés festményt hagyott hátra, de annál értékesebbeket. Nem járt iskolába, mégis ő alkotta meg a sfumato technikát, amely a fény- és árnyék határ gyengéd, füstszerű átmenetét jelenti. Ugyanakkor tudományos kísérleteket végzett, s a repüléssel folytatott kísérletei a modern technika egyik úttörőjévé avatták, fontosan és maradandót alkotott. Anatómiai ismereteit tükörírással írta, hogy ne tudják elolvasni jegyzeteit, mert a korban amelyben élt halálra ítélték volna. Így rajzolta meg a vitriviusi embert is. „Leonardo valószínûleg három évig, 1495 és 1498 között dolgozott rajta. A hagyományos, gyors falfestési technika, az ún. freskófestés volt akkoriban elterjedve, Leonardo azonban nem ezt, hanem egy sokkal rugalmasabb módszert alkalmazott. Olyan festéket használt, amely rendszerint fafelületeknél volt szokás. Az eljárás nem bizonyult megbízhatónak, és a kép hamarosan elkezdett leválni a falról.” (Híres festõk színes arcképcsarnoka) A milánói Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlőtermének falára festett Utolsó vacsora freskója mindenki számára ismert. Elmondhatjuk, hogy mértanilag pontosan megszerkesztett szabályos kompozíció, melynek középpontjában Krisztus jelenik meg, mellette üllnek az apostolok, akik három csoportba vannak osztva. „Lodovico Sforza 1494-ben megrendel Leonardonál egy képet, amely az Utolsó vacsorát ábrázolja. Azt szeretné, ha a mû a milánói Santa Maria delle Grazie templomba kerülne. A mûvész 1495-ben lát munkához. Az asztal egyik oldalánál ülõ apostolok hármas csoportokban, Krisztus két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. Közöttük van Júdás is (Krisztustól balra a harmadik), ami meglehetõsen bátor döntés volt abban az idõben. Júdást ugyanis az asztal végén, Krisztustól és a többi tanítványtól távol szokták ábrázolni. A festõ a vacsora legdrámaibb pillanatát ábrázolja, amikor Krisztus az apostolokhoz fordul: „Bizony mondom néktek, egyiktek elárul” (Szent Máté Evangéliuma 26,21).” (Híres festõk)
Amint a képen is láthatjuk, ugyanakkor a Bibliában is olvashatjuk, hogy az utolsó vacsora a keresztény vallásban Jézus és a tizenkét apostol utolsó, közös vacsorája. Da Vinci festményén a szereplőket hármassával rajzolja meg. Korábbi festőktől eltérően, ő Júdást nem ruházza fel attribútummal, alakját beteszi a többi közé, így azonban kissé felismerhetetlenné válik alakja. Ez a festmény nem arra készült, hogy bemutasson egy liturgikus pillanatot, sokkal inkább , hogy művészi szemmel értelmezze azt a bizonyos Bibliai jelenetet. Kutatja, azt is, hogy ad adott korban mit jelenhetett ez a megfestett központi szimbólum. Jézus, mint központi alak köré csoportosul a tanítványok, testtartásuk nyugtalanságot sugallva. Ezzel szemben, Leonardo zsenialitásának köszönhető, hogy nagyszerűen tudja éreztetni mindez mellett, hogy elsődleges a központi alak. Azonban épp ez a központi alak tűnik statikusnak, a többi dinamikus alakkal szemben. Nyugodtnak tűnik, beletörődik sorsába, áldozatkész. Az első, amit ki kell emelnünk ennek a képnek a vizsgálatakor az az, hogy Jézus alakja tökéletesen hű a reneszánsz emberképhez. Amint már említettem, az egyik legfontosabb elem a fennt említett mozgalmasság és nyugalom közötti szembetűnő ellentét. A tanítványok döbbenten figyelnek, amikor megtudják, hogy egy közülük a halálba küldi a mestert, mindegyikük arcára kiül a félelem, és ez szinte sokkolja az értelmezőjét is. A másik elem, ami nem engedi a nézőt elszakadni a képtől, az a hihetetlen nyugalom és szeretet, ami a kép központi alakjáról sugárzik. Hihetetlen ellentét ez, amit élethűen tud ábrazolni. Fontos észrevenni azt, hogy Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát, ezzel is erősítve az érzést, hogy Jézus emberi és isteni mivolta egyszerre volt jelen abban a pillanatban. Véleményem szerint, Jézus alakja szimbólumként is tekinthető, egyszerre hat e festményen a keresztény hitvilág és a reneszánsz emberközponú eszménye.
”Jelenleg már restaurált állapotban tekinthető meg Milánóban a Santa Maria delle Grazie templom melletti refektóriumban. Egy 2007-es elmélet szerint a kép egy zenei motívumot is tartalmaz rejtetten”, olvashatjuk az internetes Enciklópédiában.
Nem hagyja békén a modern kor művészeit sem, megmozgatta minden műértő figyelmét, s úgy gondolom, nem írhatok részletesen e képről, ha nem hozom összefüggésben Dan Brown: Da Vinco kód című művével. A könyv egy izgalmas krimi formájában adja elő, hogy létezik egy titkos társaság a Sion Rend. A regény szerint e titkos egyházi társaság szándékosan eltitkolja a világ elől, hogy Jézusnak és Mária Magdolnának közös gyermeke született. A valóban rendkívül izgalmas elképzelés magyarázata Brown szerint éppen a festményben rejtőzik. Dan Brown szerint a képen Jézus jobbján nem János apostol foglal helyet, ahogy az a Bibliában áll, hanem Mária Magdolna, aki a póféta állítólagos gyermekének anyja. Így a keresztény egyház évszázadok óta becsapja a világ hívőit, Jézus utódai, leszármazottai máig köztünk élnek. Az eltelt évszázadok során sokan tudtak e titkokról. Így Leonardo da Vinci is, aki ezt úgy hozta nyilvánosságra, hogy az Utolsó Vacsora című festményén nem Jánost festette Jézus mellé, hanem magdalai Máriát. „A regényben említett minden művészeti és építészeti alkotás, valamint minden dokumentum valósághűen szerepel.”(D. Brown). A történetben nem az válik érdekessé, hogy vajon hogyan és miért találta ki az író ezt az a megkérdőjelezhető tényt, hanem inkább az izgat bennünket, hogy vajon hogyan lehetett ilyen népszerű, az olvasók és mozinézők millióit megborzongató elképzelés, hogy a katolikus hit valójában egy nagy titokra, hazugságra épül.
A discovery tudományos csatornán látható volt egy műsor, amely szerint egy bizonyos Giovanni Marian Pala, Leonardo e festményében felfedezett egy rejtett kottát. Pala felfedezte, ha igaz, ha a festményen szereplők kézvonalát és az asztalon látható ételeket összekötjük meglepő módon egy kottát kapunk, amelyhez szöveg is társul, ráadásul a Jézus korában beszélt arámi nyelven. Szerinte „a hármas csoportokban látható apostolok azt jelzik, hogy a zeneművet 3/4-ben kell játszani, ami a legtöbb középkori szerzeményre igaz.” „A zenész megjelölte a kenyérdarabokat, majd felrajzolta a kottát és játszani kezdett a zongoráján. "Nem hittem a füleimnek" - mondta el az ismeretterjesztő csatornának: egy rekviemet zongoráztam." Da Vinci, aki egy személyben volt szobrász, festő, botanikus, zenész, építész, matematikus és feltaláló nem panaszkodhat. Munkái még 2009-ben is nagy érdeklődést keltenek az emberekben.
Úgy gondolom e festmény rejtélyeit egyre tovább lehetne fejtegetni, azonban, nem igazán található bizonyíték arról, hogy Leonardo ilyen titkot ismert volna, s köztudott az a tény is, hogy a festmény több türténeti tévedést is tartalmaz, s az is, hogy nincs bizonyíték arra sem, hogy Jézus házas volt, hisz nőtlensége azon kevés dolgok közé tartozik, amelyben a teológusok még egyetértenek.
