Rétyi Erika
JULIAN BARNES: A VILÁG TÖRTÉNETE 10 ÉS 1/2 FEJEZETBEN
"Mulatságos, nagy tudásanyagot görgető, tekintélyromboló, olykor zseniális könyv, öröm olvasni. Barnes mintha szent szövegek középkori szövegmagyarázóinak mai, nagy élettapasztalattal rendelkező, világias megtestesülése volna, s a regény, ahogyan ő előadja, lábjegyzet a történelemhez, felforgató tevékenység mindennemű status quo ellen, zseniális és sziporkázó széljegyzet mindannak a margóján, amit arról tudunk, hogy mit gondolunk arról, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk." Salman Rushdie (The Observer) "Töméntelen sok morális és intellektuális táplálék és rengeteg humor van ebben a könyvben... elbeszélés és tanítás, ami rabul ejti s ugyanakkor felszabadítja, de legfőképpen elbűvöli az olvasót." Financial Times[1]
Julian Barnes első olvasásra nagyon érdekesnek tűnt, de többszöri újraolvasásra olyan dolgok kerültek felszínre, amelyek méginkább felhívták a figyelmemet arra, hogy hogyan lehet ennyire a hagyományos történelmi regénytől eltérőt írni, újfajta világlátást ismerhetünk meg benne, amely arra késztet, hogy több alternatív történelmi regényt a kezünkbe vegyünk és elolvassuk.Dolgozatomban azt szeretném megfigyelni, hogy az alternatív történetek bizonyos aspektusait hogyan valósítja meg Julian Barnes az első fejezetben, amely számomra a legérdekesebbnek tűnt, reflektálva a többi fejezetekben visszatérő motivumokra, illetve a narrátor szerepének és mivoltának az átértelmezése egy hagyományos regényhez képest.
A posztmodern hozománya egy olyan újfajta megközelítésmód, mely a fikció és történelem összemosódását teszi lehetővé, Linda Hutcheon kutató a historiographic metafiction egyik népszerűsítője által az 1980-as években több munkát is szentelt a metafiktív elbeszélés lehetőségeinek. ,,Barnes regényét tehát a “historiográfiai metafikció” kategóriájába szokás sorolni: vagyis olyan történelmi témájú fikció, mely magáról a történelmi fikcióról, a történelmi történetmondás lehetőségéről is szól; más szóval: nem egyszerűen elmesélni próbálja a történelmet (nem kérdőjelezve meg annak valódiságát avagy valódiságának, tényszerűségének legalábbis megközelíthetően pontos rekonstruálását), hanem kutatja, konstruálja, parodizálja és dekonstruálja a történelmet,...”[2]
Dolgozatom célja bemutatni hogyan kapcsolódik a történelem és az irodalom, Julian Barnes ebben a könyvének a fikció egy fajtáját mutatja be, illetve azt bizonyítja be, hogy a történetírásnál sokkal jobban mutatja be a múltat az irodalom. A szöveg azt is bizonyítja, hogy milyen gyümölcsöző lehet az irodalom és a történelem harca, hogy milyen csodálatos új irodalmi alkotások jöhetnek létre ezáltal, a narrator fikciója által felülíródik a kanonizált történelmi változat és egy teljesen új, változata jön létre az eddig megszokottnak. Már az eredeti angol címben egyfajta iróniát érzünk, a világ történelme tíz és fél fejezetben, hogyan is lehetne ennyiben összezsúfolni a világ történelmét? A regény mindvégig rájátszik arra, hogy mi egy történelmi regényt várunk el, egy hagyományost, azonban számunkra egy alternatív történelmet ad, néhol kitöltve a hézagokat, amelyek talán úgy történhettek azonban semmi sem biztos az olvasó számára, megingatja a hitünket úgy a történelmi tudásunkat, mint pedig a vallási hitünket, arra késztet bennünket, hogy rájöjjünk nem létezik igaz történelmi tények alapján leírt történet, mert az egy történet és azáltal már, hogy valaki megírta egy bizonyos szemszögből láttatják az eseményeket, a saját szemszögükből, vagy aki elmesélte annak a szemszögéből és sohasem válik objektív történelemmé. ,,Egyfelől arra készteti olvasóját, hogy bírálja felül a hagyományt illető szövegtapasztalatait, emlékeit, másfelől az irodalmi- és életformák történetiségére is emlékeztet.”[3] Azonban a kanonizált történelem törekedik a teljes mértékű objektivitásra, azonban soha nem tud azzá válni, mert azáltal, hogy nem élte át az illető aki leírta a történelmet, illetve csak forrásokból táplálkozva jut a következtetésekre, és az alapján alkotja meg a történelmet nem lehet objektív. „Az a történelem – idézi Carr G. Barraclough-ot – melyet ily módon kezünkbe veszünk, noha tényeken alapul, szigorúan véve egyáltalán nem tényszerű, inkább elfogadott állítások sorozata”[4]A ,, Zárójelben” című fejezetben lehull a lepel, megismerhetjük azt,hogy Julian Barnes hogyan is vélekedik a világ történelméről: ,, A világ történelme?Ugyan, csupán visszhangzó szavak a sötétben, képek, melyek néhány évszázadig ragyogó fénnyel égnek, majd semmivé halványulnak, történetek, régi történetek, melyek időnként mintha átfednék egymást, különös láncszemek, arcátlan összefüggések.Itt fekszünk a jelen korházi ágyán (milyen gyönyörű tiszta ágyneműt húznak fel nekünk manapság!), s a napi hírek buborákjait infúziós csövön keresztül csepegtetik a karunkba .Azt hisszük , tudjuk, kik vagyunk, holott még azt sem tudjuk igazán, miért vagyunk itt, vagy hogy mennyi ideig kényszerülünk itt dekkolni. Amíg kínlódunk és vonaglunk bepólyált bizonytalanságunkban- vajon önkéntes páciens vagyunk?-, konfabulálunk. Kitalálunk egy történetet, amellyel elfedjük azokat a tényeket, amelyeket vagy nem ismerünk, vagy nem vagyunk képesek elfogadni, megtartunk néhány valóságos tényt, s ezek köré új történetet szövünk.Páni félelmünket és fájdalmunkat csupán a nyugtató konfabuláció képes enyhíteni, és ezt hívjuk történelemnek.”[5] Ebben a részben összemossa a jelent és a múltat, és arról beszél ahogyan megalkotja ezeket a történeteket. Itt a szöveg megalkotottságát figyelhetjük meg, Julian Barnes maga teszi közzé, hogy ez egy megalkotott szöveg, és hogy ő akarattal alkotta ilyenre, egyfajta dorgálás is a kor emberének, hogy tehetetlenül elfogadja a kitalált történeteket..,, A metafikciót ezzel szemben olyan irodalomnak tekintették, amely szisztematikusan és hivalkodón előtérbe állítja saját irodalmiságát. A terminust főként olyan művekre alkalmazták, amelyek osztozva a sokszerű, ellentmondó perspektívák, a legkülönbözőbb grafikai és tipográfiai eljárások kedvelésében, önnön szerkezeti elveiket vizsgálva, nem pusztán a fiktív elbeszélés természetét, de a valóság és a képzelet viszonyát, a szövegen kívüli világ fiktív vonásait is nyíltan fejtegetik. A szerepének tudatában lévő elbeszélő, esetenként tradicionális elbeszélésmódokat megidézve-újraalkotva, leleplezni vagy feltárni igyekszik a bevettnek ítélt irodalmi konvenciókat. E regények előszeretettel élnek azzal az eszközzel, hogy felhasználják, de egyben ki is forgatják valamely jól ismert irodalmi mű tematikus vagy formai eljárásait…”[6]
Julian Barnes ebben a könyvében olyan alternatív történelmeket teremt, amelyek kissé elfogultan és szubjektíven láttatják az események sokaságát. A fejezetekben olyan történetek átírására kerül sor, amelyek az emberiség történelmében fontos állomásai voltak, ilyen az első történet a hajótörés története, amelyben Noé története kerül a bemutatásra, egy olyan szemszögből, amelyre nem is számít az olvasó, azonban az utolsó részben kiderül, hogy egy szú az elbeszélője ennek a történetnek: ,,Felismerve, hogy a különböző fiktív alakzatok nem pusztán lenyomatai a történelem mozgásának, de maguk is e mozgás móduszai, alakítói, a történelmi reprezentáció kérdése egyaránt felmerült a „tények” újraértékelésének és a különböző poétikai vagy szerkezeti elvek (a cselekmény, az elbeszélő hang) újraértésének szintjén. Mivel a metafiktív irodalom egyaránt érdekelt a „valósághatás” felkeltésében és ennek az illúziónak a „leleplezésében”, ezért erőteljesen kapcsolódik a történelmi fikciónak a múlt megjelenítését és a képzeletbeli szerepét illető hagyományos dilemmáihoz.”[7] Hites Sándor esszéjében leírja, hogy az alternatív történelmek elbeszélője megváltozik a hagyományos történelmi regényekhez képest, illetve , hogy a történelmi regényekben az elbeszélő legtöbbször egy fontos cselekményt végrehajtó, kulcsfontosságú figura, Barnes ennek ellentmondva egy teljesen lényegtelen és a tápláléklánc legalján levő egyedet választott narrátornak,:,, Heten voltunk potyautasok, ám ha behajózásra méltó fajok közé soroltak volna őket, mindössze két beszállókártyát utaltak volna ki számunkra, és mi a magunk részéről el is fogadtuk volna ezt a döntést. Na mármost, az igaz, hogy Noé nem sejthette előre, meddig tart majd az Utazás, ám ha számításba vesszük, milyen csekélyke mennyiséget fogyasztottunk el mi heten a teljes öt és fél év leforgása alatt, bizonnyal megérte volna a kockázatot, hogyha nem is többet, de egyetlen párocskát fölengedjen belőlünk a fedélzetre.Hát, végül is, nem a mi hibánk, hogy szúnak születtünk”.[8] aki az útjuk folyamán olyan elképesztő történeteket ad elő, hogy az olvasó ledöbbenve vág neki az újabb fejezeteknek., ez által, hogy a narrator egy szú a történet kissé ironikus hangvételű lesz.
Julian Barnes a hitelességre törekszik azzal, hogy történetébe olyan latin neveket említ : xestobium rufo- villosum, anobium-domesticum, cleridae, braconidae.
,,Az alternatív történelem (és az ettől különböző kategóriájú apokrif) írása maga után vonja a történetek szétrajzását. Az elbeszélő ugyanúgy nincs hozzákötve egy adott, kiválasztott történetsorhoz, történetkonstrukcióhoz, mint ahogy a szereplők is csak korlátozott nézőponttal bírnak az események felett. A történetek szerteágaznak, nincs elejük és természetesen végük sem lehet. Így időbeli korlátozás sem köti a narrátor kezét, ugrálhat az időben, végigszaladhat bármelyik történeti soron anélkül, hogy annak linearitását rátukmálná az olvasóra…..<<Tisztán formai oldalról nézve a történelmi narratíva nemcsak a benne közölt események reprodukciója, hanem szimbólumok komplex rendszere, amely irányt mutat nekünk, hogy megtaláljuk az események szerkezetének az irodalmi ikonját.>>"[9] Rengeteg visszatérő motivumot találhatunk benne, köztük a szú, a tiszták és tisztátalanok jelenléte, a bor, és mindezeket a szimbolumokat a legelső történet fogja össze, ez az a kezdőpont, ahonnan elindulunk, és ez az a történet, amely összefogja az összes többit, ahogyan az emberiség történetében ez volt az a pont, amit a hivők a Biblia által annak az új élet kezdetének tekintettek, amikor az Úr adott az emberiség számára még egy lehetőséget, azonban Julian Barnes ezt kijátsza azzal, hogy Noét és a gyerekeit illetve a feleségét, úgy állítja be, mintha az Úr csak ilyen emberek közül választhatott volna és azok közül is a legenyhébb rosszat választotta:,, Voltak olyan időszakok , amikor Noé és fiainak viselkedése meglehetősen hisztorikussá vált.Ez nem vág egybe az önök által ismert beszámolóval?Önökkel mind ez ideig azt hitették el, hogy Noé bölcs, erényes, és istenfélő ember volt, és én már fentebb úgy írtam le őt, mint egy gyenge idegzetű, iszákos latrot? A két nézet nem teljesen összeegyezthetetlen.Fogalmazzunk így: Noé elég sötét alak volt, de látniuk kellett volna a többieket! Minket egyáltalán nem lepett meg, hogy Isten úgy határozott, tabula rasat csinál, egyedül az volt talányos számunkra, miért akar akár egyetlen példányt is megőrizni ebből a fajból, melynek megteremtése nem vetett túl előnyös fényt teremtőjére. Voltak pillanatok, amikor Noé már szinte az ideg-összeroppanás szélén állt.”[10] Itt a narrátor feltételézes az, hogy elhitették az olvasókkal, hogy az igazi Noé egy jó ember volt, azonban ő erre rácáfol, azzal hogy egy ilyen zűlött alaknak mutatja be őt. Azokat az üres részeket tölti ki, amelyekre a Biblia részletesen nem tér ki, olyan fiktív, megalkotott eseményekkel, hogy a narrator magyarázatot talál arra, hogy miért tüntek el, az olyan állatok, amelyeket eddig csak a mitológiai történetekből ismerhettünk meg, és miért csak a mitológiából, mert Noé és a családja megette azokat.Az elbeszélő ahhoz képest, hogy egy régmúlt eseményt beszél el jelen időbe, folyton a későbbi időkre reflektál, hogy a modern ember mit tud a Bibliai özönvíz történetről, illetve, hogy mit hitettek el vele, és ő rácáfol, az olyan hitelesen előadott történetekkel, mint: ,, Az, gondolom már átjött önöknek, hogy a ,,Bárka” több volt, mint pusztán egyetlen szál hajó. Ezt az elnevezést egy egész flottillára aggattuk rá ( senki sem gondolhatja komolyan, hogy az egész állatvilág bezsúfolható valamibe, aminek a hossza csupán háromszáz könyök).Hogy negyven nap és negyven éjjel esett? Nos, természetesen nem- ez ugyanis nem let volna több egy szokásos angol nyárnál. Nem, nem, számításaim szerint úgy másfél évig zuhogott, megállás nélkül.És hogy százötven napig borította víz a földet? Ugyan, számoljanak kábé négy évvel.És így tovább.Az önök faja mindig is reménytelen eset volt, ha időtartamról vagy dátumokról esett szó.Én a magma részéről ezt a hetes szám többszörösei iránti fura, monomániás vonzalmuknak tudom be.”[11] Ilyen hitelesebb állításokkal próbálja bizonyítani, -mint a fentebb idézettek- hogy ez egy olyan történelmi esemény, amely valóban megtörtént, és így történt meg, kissé reálisabb teret enged a történetnek mivel az emberi ész talán így jobban elfogadja azt a tényt, hogy tényleg az összes állatfaj rajta volt a hajón, azonban nem csak egy hajóról van szó, hanem egy egész flottilláról, azonban számomra felvetődik az a kérdés, hogy ki építhette meg azt az egész flottillát, mert egyedül Noé és a családja nem let volna képes ekkora erőfeszítést tenni.
Julian Barnes A világ története 10 és 1/2 fejezetben számos új történelem koncepcióval ismertet meg bennünket, ingatja meg hitünket, és közben szórakoztató irodalmat biztosít számunkra.
Bibliográfia
Jegyzetek
[1] http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Barnes_Julian_A_vilag_tortenete_10_es_1_2_fejezetben&id=7578&tabname=konyv&type=22
[2] http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1659
[3] Hites Sándor:A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html
[4] BOKÁNYI Péter.: …ahogyan sohasem volt, A történelmi regény változatai napjaink irodalmában, Bp ,2005, 12
[5] 279
[6] Hites Sándor:A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html
[7] U.o.
[8] Julian Barnes: A világ története 10 és 1/2 fejezetben, Ulpius-ház, 2002, 41
[9] http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200001/301_raczipeter.html
[10] Julian Barnes: A világ története 10 és 1/2 fejezetben, Ulpius-ház, 2002, 13
[11] U.o, 9
Julian Barnes első olvasásra nagyon érdekesnek tűnt, de többszöri újraolvasásra olyan dolgok kerültek felszínre, amelyek méginkább felhívták a figyelmemet arra, hogy hogyan lehet ennyire a hagyományos történelmi regénytől eltérőt írni, újfajta világlátást ismerhetünk meg benne, amely arra késztet, hogy több alternatív történelmi regényt a kezünkbe vegyünk és elolvassuk.Dolgozatomban azt szeretném megfigyelni, hogy az alternatív történetek bizonyos aspektusait hogyan valósítja meg Julian Barnes az első fejezetben, amely számomra a legérdekesebbnek tűnt, reflektálva a többi fejezetekben visszatérő motivumokra, illetve a narrátor szerepének és mivoltának az átértelmezése egy hagyományos regényhez képest.
A posztmodern hozománya egy olyan újfajta megközelítésmód, mely a fikció és történelem összemosódását teszi lehetővé, Linda Hutcheon kutató a historiographic metafiction egyik népszerűsítője által az 1980-as években több munkát is szentelt a metafiktív elbeszélés lehetőségeinek. ,,Barnes regényét tehát a “historiográfiai metafikció” kategóriájába szokás sorolni: vagyis olyan történelmi témájú fikció, mely magáról a történelmi fikcióról, a történelmi történetmondás lehetőségéről is szól; más szóval: nem egyszerűen elmesélni próbálja a történelmet (nem kérdőjelezve meg annak valódiságát avagy valódiságának, tényszerűségének legalábbis megközelíthetően pontos rekonstruálását), hanem kutatja, konstruálja, parodizálja és dekonstruálja a történelmet,...”[2]
Dolgozatom célja bemutatni hogyan kapcsolódik a történelem és az irodalom, Julian Barnes ebben a könyvének a fikció egy fajtáját mutatja be, illetve azt bizonyítja be, hogy a történetírásnál sokkal jobban mutatja be a múltat az irodalom. A szöveg azt is bizonyítja, hogy milyen gyümölcsöző lehet az irodalom és a történelem harca, hogy milyen csodálatos új irodalmi alkotások jöhetnek létre ezáltal, a narrator fikciója által felülíródik a kanonizált történelmi változat és egy teljesen új, változata jön létre az eddig megszokottnak. Már az eredeti angol címben egyfajta iróniát érzünk, a világ történelme tíz és fél fejezetben, hogyan is lehetne ennyiben összezsúfolni a világ történelmét? A regény mindvégig rájátszik arra, hogy mi egy történelmi regényt várunk el, egy hagyományost, azonban számunkra egy alternatív történelmet ad, néhol kitöltve a hézagokat, amelyek talán úgy történhettek azonban semmi sem biztos az olvasó számára, megingatja a hitünket úgy a történelmi tudásunkat, mint pedig a vallási hitünket, arra késztet bennünket, hogy rájöjjünk nem létezik igaz történelmi tények alapján leírt történet, mert az egy történet és azáltal már, hogy valaki megírta egy bizonyos szemszögből láttatják az eseményeket, a saját szemszögükből, vagy aki elmesélte annak a szemszögéből és sohasem válik objektív történelemmé. ,,Egyfelől arra készteti olvasóját, hogy bírálja felül a hagyományt illető szövegtapasztalatait, emlékeit, másfelől az irodalmi- és életformák történetiségére is emlékeztet.”[3] Azonban a kanonizált történelem törekedik a teljes mértékű objektivitásra, azonban soha nem tud azzá válni, mert azáltal, hogy nem élte át az illető aki leírta a történelmet, illetve csak forrásokból táplálkozva jut a következtetésekre, és az alapján alkotja meg a történelmet nem lehet objektív. „Az a történelem – idézi Carr G. Barraclough-ot – melyet ily módon kezünkbe veszünk, noha tényeken alapul, szigorúan véve egyáltalán nem tényszerű, inkább elfogadott állítások sorozata”[4]A ,, Zárójelben” című fejezetben lehull a lepel, megismerhetjük azt,hogy Julian Barnes hogyan is vélekedik a világ történelméről: ,, A világ történelme?Ugyan, csupán visszhangzó szavak a sötétben, képek, melyek néhány évszázadig ragyogó fénnyel égnek, majd semmivé halványulnak, történetek, régi történetek, melyek időnként mintha átfednék egymást, különös láncszemek, arcátlan összefüggések.Itt fekszünk a jelen korházi ágyán (milyen gyönyörű tiszta ágyneműt húznak fel nekünk manapság!), s a napi hírek buborákjait infúziós csövön keresztül csepegtetik a karunkba .Azt hisszük , tudjuk, kik vagyunk, holott még azt sem tudjuk igazán, miért vagyunk itt, vagy hogy mennyi ideig kényszerülünk itt dekkolni. Amíg kínlódunk és vonaglunk bepólyált bizonytalanságunkban- vajon önkéntes páciens vagyunk?-, konfabulálunk. Kitalálunk egy történetet, amellyel elfedjük azokat a tényeket, amelyeket vagy nem ismerünk, vagy nem vagyunk képesek elfogadni, megtartunk néhány valóságos tényt, s ezek köré új történetet szövünk.Páni félelmünket és fájdalmunkat csupán a nyugtató konfabuláció képes enyhíteni, és ezt hívjuk történelemnek.”[5] Ebben a részben összemossa a jelent és a múltat, és arról beszél ahogyan megalkotja ezeket a történeteket. Itt a szöveg megalkotottságát figyelhetjük meg, Julian Barnes maga teszi közzé, hogy ez egy megalkotott szöveg, és hogy ő akarattal alkotta ilyenre, egyfajta dorgálás is a kor emberének, hogy tehetetlenül elfogadja a kitalált történeteket..,, A metafikciót ezzel szemben olyan irodalomnak tekintették, amely szisztematikusan és hivalkodón előtérbe állítja saját irodalmiságát. A terminust főként olyan művekre alkalmazták, amelyek osztozva a sokszerű, ellentmondó perspektívák, a legkülönbözőbb grafikai és tipográfiai eljárások kedvelésében, önnön szerkezeti elveiket vizsgálva, nem pusztán a fiktív elbeszélés természetét, de a valóság és a képzelet viszonyát, a szövegen kívüli világ fiktív vonásait is nyíltan fejtegetik. A szerepének tudatában lévő elbeszélő, esetenként tradicionális elbeszélésmódokat megidézve-újraalkotva, leleplezni vagy feltárni igyekszik a bevettnek ítélt irodalmi konvenciókat. E regények előszeretettel élnek azzal az eszközzel, hogy felhasználják, de egyben ki is forgatják valamely jól ismert irodalmi mű tematikus vagy formai eljárásait…”[6]
Julian Barnes ebben a könyvében olyan alternatív történelmeket teremt, amelyek kissé elfogultan és szubjektíven láttatják az események sokaságát. A fejezetekben olyan történetek átírására kerül sor, amelyek az emberiség történelmében fontos állomásai voltak, ilyen az első történet a hajótörés története, amelyben Noé története kerül a bemutatásra, egy olyan szemszögből, amelyre nem is számít az olvasó, azonban az utolsó részben kiderül, hogy egy szú az elbeszélője ennek a történetnek: ,,Felismerve, hogy a különböző fiktív alakzatok nem pusztán lenyomatai a történelem mozgásának, de maguk is e mozgás móduszai, alakítói, a történelmi reprezentáció kérdése egyaránt felmerült a „tények” újraértékelésének és a különböző poétikai vagy szerkezeti elvek (a cselekmény, az elbeszélő hang) újraértésének szintjén. Mivel a metafiktív irodalom egyaránt érdekelt a „valósághatás” felkeltésében és ennek az illúziónak a „leleplezésében”, ezért erőteljesen kapcsolódik a történelmi fikciónak a múlt megjelenítését és a képzeletbeli szerepét illető hagyományos dilemmáihoz.”[7] Hites Sándor esszéjében leírja, hogy az alternatív történelmek elbeszélője megváltozik a hagyományos történelmi regényekhez képest, illetve , hogy a történelmi regényekben az elbeszélő legtöbbször egy fontos cselekményt végrehajtó, kulcsfontosságú figura, Barnes ennek ellentmondva egy teljesen lényegtelen és a tápláléklánc legalján levő egyedet választott narrátornak,:,, Heten voltunk potyautasok, ám ha behajózásra méltó fajok közé soroltak volna őket, mindössze két beszállókártyát utaltak volna ki számunkra, és mi a magunk részéről el is fogadtuk volna ezt a döntést. Na mármost, az igaz, hogy Noé nem sejthette előre, meddig tart majd az Utazás, ám ha számításba vesszük, milyen csekélyke mennyiséget fogyasztottunk el mi heten a teljes öt és fél év leforgása alatt, bizonnyal megérte volna a kockázatot, hogyha nem is többet, de egyetlen párocskát fölengedjen belőlünk a fedélzetre.Hát, végül is, nem a mi hibánk, hogy szúnak születtünk”.[8] aki az útjuk folyamán olyan elképesztő történeteket ad elő, hogy az olvasó ledöbbenve vág neki az újabb fejezeteknek., ez által, hogy a narrator egy szú a történet kissé ironikus hangvételű lesz.
Julian Barnes a hitelességre törekszik azzal, hogy történetébe olyan latin neveket említ : xestobium rufo- villosum, anobium-domesticum, cleridae, braconidae.
,,Az alternatív történelem (és az ettől különböző kategóriájú apokrif) írása maga után vonja a történetek szétrajzását. Az elbeszélő ugyanúgy nincs hozzákötve egy adott, kiválasztott történetsorhoz, történetkonstrukcióhoz, mint ahogy a szereplők is csak korlátozott nézőponttal bírnak az események felett. A történetek szerteágaznak, nincs elejük és természetesen végük sem lehet. Így időbeli korlátozás sem köti a narrátor kezét, ugrálhat az időben, végigszaladhat bármelyik történeti soron anélkül, hogy annak linearitását rátukmálná az olvasóra…..<<Tisztán formai oldalról nézve a történelmi narratíva nemcsak a benne közölt események reprodukciója, hanem szimbólumok komplex rendszere, amely irányt mutat nekünk, hogy megtaláljuk az események szerkezetének az irodalmi ikonját.>>"[9] Rengeteg visszatérő motivumot találhatunk benne, köztük a szú, a tiszták és tisztátalanok jelenléte, a bor, és mindezeket a szimbolumokat a legelső történet fogja össze, ez az a kezdőpont, ahonnan elindulunk, és ez az a történet, amely összefogja az összes többit, ahogyan az emberiség történetében ez volt az a pont, amit a hivők a Biblia által annak az új élet kezdetének tekintettek, amikor az Úr adott az emberiség számára még egy lehetőséget, azonban Julian Barnes ezt kijátsza azzal, hogy Noét és a gyerekeit illetve a feleségét, úgy állítja be, mintha az Úr csak ilyen emberek közül választhatott volna és azok közül is a legenyhébb rosszat választotta:,, Voltak olyan időszakok , amikor Noé és fiainak viselkedése meglehetősen hisztorikussá vált.Ez nem vág egybe az önök által ismert beszámolóval?Önökkel mind ez ideig azt hitették el, hogy Noé bölcs, erényes, és istenfélő ember volt, és én már fentebb úgy írtam le őt, mint egy gyenge idegzetű, iszákos latrot? A két nézet nem teljesen összeegyezthetetlen.Fogalmazzunk így: Noé elég sötét alak volt, de látniuk kellett volna a többieket! Minket egyáltalán nem lepett meg, hogy Isten úgy határozott, tabula rasat csinál, egyedül az volt talányos számunkra, miért akar akár egyetlen példányt is megőrizni ebből a fajból, melynek megteremtése nem vetett túl előnyös fényt teremtőjére. Voltak pillanatok, amikor Noé már szinte az ideg-összeroppanás szélén állt.”[10] Itt a narrátor feltételézes az, hogy elhitették az olvasókkal, hogy az igazi Noé egy jó ember volt, azonban ő erre rácáfol, azzal hogy egy ilyen zűlött alaknak mutatja be őt. Azokat az üres részeket tölti ki, amelyekre a Biblia részletesen nem tér ki, olyan fiktív, megalkotott eseményekkel, hogy a narrator magyarázatot talál arra, hogy miért tüntek el, az olyan állatok, amelyeket eddig csak a mitológiai történetekből ismerhettünk meg, és miért csak a mitológiából, mert Noé és a családja megette azokat.Az elbeszélő ahhoz képest, hogy egy régmúlt eseményt beszél el jelen időbe, folyton a későbbi időkre reflektál, hogy a modern ember mit tud a Bibliai özönvíz történetről, illetve, hogy mit hitettek el vele, és ő rácáfol, az olyan hitelesen előadott történetekkel, mint: ,, Az, gondolom már átjött önöknek, hogy a ,,Bárka” több volt, mint pusztán egyetlen szál hajó. Ezt az elnevezést egy egész flottillára aggattuk rá ( senki sem gondolhatja komolyan, hogy az egész állatvilág bezsúfolható valamibe, aminek a hossza csupán háromszáz könyök).Hogy negyven nap és negyven éjjel esett? Nos, természetesen nem- ez ugyanis nem let volna több egy szokásos angol nyárnál. Nem, nem, számításaim szerint úgy másfél évig zuhogott, megállás nélkül.És hogy százötven napig borította víz a földet? Ugyan, számoljanak kábé négy évvel.És így tovább.Az önök faja mindig is reménytelen eset volt, ha időtartamról vagy dátumokról esett szó.Én a magma részéről ezt a hetes szám többszörösei iránti fura, monomániás vonzalmuknak tudom be.”[11] Ilyen hitelesebb állításokkal próbálja bizonyítani, -mint a fentebb idézettek- hogy ez egy olyan történelmi esemény, amely valóban megtörtént, és így történt meg, kissé reálisabb teret enged a történetnek mivel az emberi ész talán így jobban elfogadja azt a tényt, hogy tényleg az összes állatfaj rajta volt a hajón, azonban nem csak egy hajóról van szó, hanem egy egész flottilláról, azonban számomra felvetődik az a kérdés, hogy ki építhette meg azt az egész flottillát, mert egyedül Noé és a családja nem let volna képes ekkora erőfeszítést tenni.
Julian Barnes A világ története 10 és 1/2 fejezetben számos új történelem koncepcióval ismertet meg bennünket, ingatja meg hitünket, és közben szórakoztató irodalmat biztosít számunkra.
Bibliográfia
- LINDA Hutcheon: Historiographic metafiction: ” The pastime of past time” = A poetics of postmodern history, Theory, Fiction. London, Routledge, 1989
- Julian Barnes: A világ története 10 és 1/2 fejezetben, Ulpius-ház, 2002,
- http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200001/301_raczipeter.html
- Hites Sándor:A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html
- http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Barnes_Julian_A_vilag_tortenete_10_es_1_2_fejezetben&id=7578&tabname=konyv&type=22
Jegyzetek
[1] http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Barnes_Julian_A_vilag_tortenete_10_es_1_2_fejezetben&id=7578&tabname=konyv&type=22
[2] http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1659
[3] Hites Sándor:A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html
[4] BOKÁNYI Péter.: …ahogyan sohasem volt, A történelmi regény változatai napjaink irodalmában, Bp ,2005, 12
[5] 279
[6] Hites Sándor:A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html
[7] U.o.
[8] Julian Barnes: A világ története 10 és 1/2 fejezetben, Ulpius-ház, 2002, 41
[9] http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200001/301_raczipeter.html
[10] Julian Barnes: A világ története 10 és 1/2 fejezetben, Ulpius-ház, 2002, 13
[11] U.o, 9
