Rill Izolda Krisztina
Sárosi Renáta
Józsa István
A BARABÁS MIKLÓS CÉH 20 ÉVE
Beszélgetés Kolozsi Tibor elnökkel és Sipos László alelnökkel
--A Barabás Miklós Céh, a hazai magyar művészek szövetsége történetét 1929-től 2009-ig feldolgozta Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című könyvében (Barabás Miklós Céh, Kolozsvár, 2009). Ki beszél ma a második, 1944, vagy inkább 1948 – 1989-es szakaszról? Tetszik vagy nem tetszik, milyen örökséget hagyott maga után?
Kolozsi Tibor: Ebben nem igazán tudok állást foglalni, mivel 1944 - 1989 között a Barabás Miklós Céhintézményesen nem működött. Fontosnak tartom kiemelni, hogy annak a hagyománynak vagyunk a folytatói, melyet Kós Károly, Bánffy Miklós és Szolnay Sándor neve fémjelez. Még mindig a helikoni munkaközösség hagyományainak folytatásában vagyunk érdekeltek. Azok az irányelvek és szükségletek, amelyek 1929 -ben mozgósitani tudták az akkori művésztársadalmat, ugyanúgy érvényben maradtak. Az erdélyi, magyar képzőművészeknek az egyetemes értékekhez való felzárkozásának egyetlen módja, ha folytatják elődeik munkáját. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a művészetet is importálható áruként kezeljük.
Sipos László: Ez nem igazán az én tisztem, hogy elmondjam. Tulajdonképpen annyit tudok mondani, hogy legyen erdélyi, legyen magyar művész, s igazodjon az elődeinek a munkáihoz, használja fel, illetve folytassa azokat. Az ’50-es évek után jött a szocialista realizmus, amely kissé kisiklás volt, de azért állíthatom- és az Irodalomtörténet is azt mondja- hogy az erdélyi művészet van olyan nívós, mint az erdélyi irodalom, csak nincs annyira a platzon. Nyílvánvaló, hogy néhány papírlapot könnyebb lenyomtatni mint festményeket, szobrokat, grafikákat. Fontosnak tartom, hogy alkotó módon felhasználni ezeket a munkákat. Ebben a korban, az internet korában, hamarabb eljut az emberhez egy amerikai vagy francia művész, mint az ami például Székelyföldön történik. S ez a legrosszabb. A divat. Ami a leghamarabb megy ki a divatból. De ez nagyon közel van még hozzánk. De tudnék mondani olyan erdélyi művészeket akik igazán az erdélyi, illetve európai művészetben ott vannak, és nem azok akik a divatos trendhez igazodnak, hanem akik valójában a szakma ismeretével és tiszteletével gondolkodásra és állásfoglalásra késztetnek.
--1994-től új szakasz kezdődik a BMC történetében is -- húsz év eltelt, lezárult, ezzel értékelhető, sőt értékelendő. Kolozsi Tibor szobrászt, a BMC elnökét és Sipos László festőművészt, a BMC alelnökét ezért kérdezem.
--Az új BMC- elnök Jakobovits Miklós. Jó szervező, akinek tulajdonképpen a nullától kellett indulnia. Mik voltak a kezdeti nehézségek? Hogyan oldották meg azokat?
K.T:A céhet meg kellett alapítani mint jogi személyt, be kellett jegyezni, statutumot kellett neki kitalálni, vezetőséget kellett választani, több éven keresztül arra törekedtünk, hogy székházat is szerezzünk a céhnek, ami végülis sikerült, mert most van székháza, galériája, és mondhatni, mindez működik. Igaz, hogy önkéntes munkával, hiszen még nem tudtuk azt elérni, hogy fizetett alkalmazottaink legyenek, tehát mindenki, aki a céhnek dolgozik, az önkéntesként teszi. Szükséges megemlitenem, hogy az 1994-ben újraalakult Céh első elnöke Kancsura István, 1997-től 2012-ig azaz haláláig Jakabovits Miklós elnöklete alatt zajlottak az emlitett események. Az egyik legfontosabb mozzanat a 5005-ös november 18-án zajló székházavatás. Innen kezdődően már Németh Júlia szervezésében havi rendszerességgel nyiltak kiállitások székházunkban. Ha a neveknél tartunk akkor föltétlen ki kell egészitenem a listát a kezdeti erőfeszitések szereplőinek felsorolásával. nem szabad megfeledkeznünk, az emlitett Kancsura István, Jakabovits Miklós és Németh Júlia mellett Simon Endre, Murádin Jenő, Károly Zöld Gyöngyi,Veress Pál, Novák Ildikó, Dobribán Emil nevéről sem. A kezdeményezésekben nagyon fontos szerep jutott a hajdani Barabás Miklós Céh tagjainak, akik átmentették a céh szellemiségét, itt elsősorban Abodi Nagy Béla, Anrásy Zoltán, Kós András személyére gondolok.
S.L:A kezdeti nehézségek máig tartanak. Elsősorban nagy dolognak tartom azt, hogy van egy székházunk, mert van egy központja, ami bár nem nagy, de mégiscsak egy Céh. A két világháború között a BMC székháza a mai Képzőművészeti Egyetem festészeti műterme volt, amelyet Szolnai Sándor, Kós András, és Szervátiusz Jenő hoztak létre. Ezt sajnost sajnos a város eltulajdonította és nem lehet visszakapni. Érdekes hogy a két világháború között létrejöhetett egy ilyen építmény, központ, és most adott a Református Egyház kölcsön egy épületet kijavítani, és itt kiemelném Dávid Ibolyát, aki a székházavató ünnepség díszvendége volt és nagyon sokat segített nekünk. Anyagilag, viszont, gyengén áll a céh, például időnként nincs fűtés, illetve van egy réteg, amely támadja is.
--Kik támadják? Miért? Mik voltak ennek a szakasznak a kiemelkedő fontosságú eseményei?
K.T: A dolgok fokozatosan történtek. Előbb a céhet be kellett jegyezni, székházat szerezni, aztán időnként kiállításokat szerveztünk, illetve fontos mozzanat az is, amikor a székház abba a stádumba került, hogy betudtunk költözni -- ennek pontosan tíz éve. A felsorolt eredményeket nagyon küzdelmes munkával sikerült megvalósitani, az érdemeket a több rendbéli vezetőség, az űgyünkben szorgoskodó tagság, valamint a minket támogató intézmények és magánszemélyek közös érőfeszitése között lehetne szétosztani. Nem szándékom felsorolásban bocsátkozni, mivel a szóban forgó periódust felidéző részletek fellapozhatók a Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című, a céhünk 80-dik évforduló alkalmából megjelent kiállitási albumában.
S.L: A legkiemelkedőbb a sepsziszentgyörgyi ünnepi kiállítás 2009-ben, ami nagy öröm volt, hiszen ebben az évben a BMC 80 éves volt. Fontosnak tartom, hogy ne azt nézzük, hogy mi a divat mondjuk Velencében vagy Berlinben, hanem hogy mi az az állandó, maradandó értékrend amihez a két világháború között sikerült igazodnia az erdélyi magyar képzőművészetnek. A mai fiatalok, és nemcsak ők, hamar megtalálják az interneten keresztül a munkákat, illetve ezen keresztül fejlesztik is magukat, viszont nem ezek- vagyis nem mindig ezek- a legértékesebbek, legmozgékonyabbak és leghatékonyabbak.
--Miket tartanak legfőbb eredményeiknek?
K.T: A BMC kolozsvári tagsága évente szervez kiállítást, de a céh összes tagja többnyire 3-4 évente szervez közös kiállítást, ha engedi a lehetőség, ami fontosnak mozzanatnak mondható, hiszen bele tartozik a céh fenntartásába, tovább működtetésébe, és végülis ez a célja a céhnek, hogy a tagjaival közösen szerepeljen a különböző kiállító termekben, fórumokon. Fontos, hogy tudjanak rólunk. Minden megnyilvánulás fontos számunkra és ugyanakkor eredményes, mivel jelenleg több mint 100 tagot számolunk és a teljes tagságot felölelő kiállitások szervezése komoly erőfeszitéseket feltételez.
Nagyon fontos mozzanat a Céh életében, hogy jelen vagyunk a világhálón, nem vagyunk elszigetelődve, van Facebookk oldalunk és honlapunk www.bmceh.ronéven ahol megtalálhat bárki érdeklődő.
S.L: Legfőbb eredmény az hogy vagyunk, hogy egyáltalán létezünk. Én már régóta pályán vagyok, nagyon sok rajzom jelent meg, de ezekből és a festészetből nehezen lehet megélni, s többek között dolgoztam a budapesti Európa Kiadónak, a Dacia Kiadónak, Creanga Kiadónak, a Kritérionnak, Élet és Irodalomnak, Utunknak, Korunknak, Helikonnak. Angi István zeneesztéta írt egy tanulmányt a munkáimról a Keresztény Szóban, a Szent Jeromos oltárképnek kapcsán boncolgatta munkáimat. Egy másik komoly tanulmány Józsa István monográfiája. A művészet alapja az élmény és a hit, legyen az vallásos hit vagy emberi értékekbe vetett hit. Sok mai képzőművész menekül a széptől. Michelangelo egyik szonettjében azt mondta „Hivatásomhoz példaképpen, mikor megszülettem, a szépet kaptam”. Én a mesterségbeli tudást fontosnak tartom. Mesterségnek tartom a: rajz szentségét, az anatómiát, színek szimbolikáját, a távlattant, az anyagismeretet, a felületek rejtett geometriáját.
--Budapesten 2011. november 5-én megalakult a Magyar Művészeti Akadémia köztestület -- a köztestületté válás milyen jogi, adminisztratív stb. változásokat jelent a BMC számára? Ma milyen a MMA és a BMC viszonya?
K.T: Mióta az Akadémia vezeti a műcsarnokot, alkalmunk adódott tagságunk fiatal művészeivel a budapesti műcsarnokban kiállítani. Ez nagyon fontos esemény számunkra, mivel a Műcsarnok Budapest első számú kiállitóhelye. Tudomásom szerint a BMC az1944-es, a Nemzeti Szalonban való kiállitását követően nem szerepelt a magyar fővárosban mostanáig, 2015-ig. A tény magáért beszél, jelzésértékű és komoly előrelépésként értékelhető a BMC életében, ez által megkérdőjelezhetetlenné téve helyünket az összmagyar képzőművészetben.
Az Akadémiával intézményes kapcsolat konkrétan nem alakult még ki, attól függetlenül, hogy több tagunk az Akadémia tagja. Tőlük viszont elvárjuk, hogy képviseljék a céh érdekeit az akadémián belül.
S.L: A két intézmény között nem túl szoros a kapcsolat, de mégis azért az Akadémiának köszönhetjük, hogy kiállítást szervezhettünk meg Budapesten a műcsarnokban.
--A BMC állami támogatást kért, kapott valaha, itthonról vagy Magyarországról?
K.T: Kaptunk, hiszen a szekházat is magyarországi állami támogatásból sikerült tatarozni és rendbehozni, a Képzőművészeti Társaságok Szövetségétől is részesülünk anyagi támogatásban, a Bethlen Gábor Alap is támogat bennünket. Talán, az RMDSZ részéről történt a legnagyobb odafigyelés a céh irányába, de nem szabad elfelejtenünk a Minerva allapitvány támogatását, kiállitótermük ingyenes biztositásával, ahol a kolozsvári tagság éves tárlatait meg tudja szervezni.
S.L: Amennyire én tudom a legnagyobb és legtetemesebb támogatást Dávid Ibolyától kaptuk, időnként pdig az RMDSZ is támogat.Évek óta javasolom, hogy mind, akik a BMC tagságát vállalják határrozuk el és szavazzuk meg, hogy egy-két munkát adjunk át a céh részére eladás szempontjábol. Ezt űgy képzelem el, hogy lenne egy internetes galériára ahova feltehetnénk mindazokat a munkákat amiket eladásra szánnánk. Jó lenne egy gazdasági igazgató, aki nem művész, hanem valaki aki megpróbálja értékesíteni, piaccá tenni. Ez most ellent mond annak amit előbb mondtam, hogy ne azt nézzük, hogy mit lehet eladni, de egyre erősebb a megérzésem, hogy az európai képzőművészeti piac mintha kicsit ketté vált volna: van egy olyan, hogy mit lehet divatként eladni, de ugyanakor kezd kialakulni a maradandó értékek piaca. Ott van az angol királyi gyűjtemény, amely Európában az egyik legmeghatározóbb, ott vannak a svájci és washingtoni gyűjtemények, s ezek mindig nagyon értékálló műveket vesznek meg. Tehát nem az a maradandó értékrend amit a divat képvisel: „egyik nap van, másik nap nincs”. Tehát beszélhetünk egyféle értékválságról, ami nem csak a képzőművészeben van jelen, hanem például a filművészetben, zenében is. Az értékrend, ha nem akarjuk megölni a művészetet, akkor vissza kell álljon. Tehát, pillanatnyilag a piac az, ami diktál. A művészettörténetben, a művészek megalkoták munkájukat, s utána jött a teória. Most először van a teória és utána a munkák, tehát nem izmusok vannak. Ha izmusokról beszélnék, akkor azt mondanám, hogy „galériánizmus”, a maga áttételes értelmében ugyanis a galériák diktálják, hogy mit alkosson a művész. Ezt nevezném galériánizmusnak a maga hátso gondolatával.
--Szponzoraik vannak?
S.L: Mondhatjuk, hogy vannak.
K.T: Manapság nehéz elérni, hogy egy szervezetnek szponzorai legyenek, mindenki ezután vadászik, minden civil szervezet, alapítványok, minden egyesület szponzorakat akar szerezni magának, ami rendjén is van csak nagy a kereslet és nehéz szponzorokhoz jutni ilyen formában. Úgy gondolom, hogy amit mi képviselünk, abba érdemes lenne befektetni. Magánszemélyektől vagy jogi személyektől, cégektől ritkábban érkezik támogatás. Nem tudom, hogy ez a hiányosság kit terhel, ki felelős érte, lehet hogy nem lépünk mi sem kellőképpen ebben az irányban, bizonyosan vannak kiaknázatlan lehetőségek, de ez történik minden kisebb szervezet esetében, szponzorok után keresnek, ez nehéz dolog, meg kell győzni az embereket, de kevesen szórják a pénzüket.
Valamikor az arisztokrácia kötelességének tartotta a kultúra ügyét felkarolni, úgy, ahogy Bánffy Miklós és Kemény János is tette. Sajnos a napjaink újgazdag rétege nem érez semmilyen felelősséget a kultúra iránt, de meggyőződésem, a történelem számonkér minden mulasztást.
--A BMC székháza Andrássy Zoltán adománya. Vannak állandó támogatóik, van rendszeres jövedelmük?
K.T: A tagságdijak mellett állandó támogatóink a Communitas Allapitvány, és a Bethlen Gábor Alap, kapunk támogatást a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége részéről is, más jövedelmünk nincs.
--Van a BMC-székháznak állandó programja?
K.T: A BMC-székháznak van programja, de ez a kiállitások függvényében változik. Az órarendet rendszerint kifüggesztjük a székház ajtajára de a megnyitókat követően a Szabadság napilapban is szoktunk erről információt közölni.
--Művészetet művelni, teremteni kivétel nélkül minden korban nehéz volt, ma is az. Csoda, hogy van erdélyi magyar művészet. Szervezésében ma mit jelent a BMC jelenléte, tevékenysége? Milyen területeken, szinteken valósul meg? Kiállítások, sajtó, oktatás, alapítványok, kuratóriumok, egyéb?
K.T: Erdélyi művészet van, ez az emberi minőség része, egy érzelmi késztetés eredménye, egy kifejezési forma, hozzánk tartozik, attól függetlenül, hogy tudomást akarunk venni róla, vagy nem. A probléma gyökere az odafigyelésben keresendő.
A BMC igyekszik tagjai érdekeit képviselni és minél több helyen megnyilvánulni, részt venni kiállításokon, hiszen mindenképp példaértékű és megtisztelő, amikor BMC-ről írnak a sajtóban, ha konferenciákon hallatunk magunkról, akkor az egy másfajta keret, próbálunk a civil szférában is hallatni magunkról, elfoglalni helyünket a köztudatban de ezeket az utakat ki kell épiteni. Ha olyasmi történik, hogy valamelyik városba egyik tagunknak a munkáját mgbecstelenítik-ez egy kicsit éles fogalmazás, de történhet ilyen- akkor a Céh mint szakmai szervezet mellé kell álljon és bizonyos fórumokon kell a hangjának nyomatékot adjon. Ilyen téren még van tenni való, teljes érdekképviseletet kellene biztosítunk a tagok számára, itt sok a tennivaló, ki kel épitsük a Céh tekintélyét és befolyását. Köztéri szobrok kerülnek városainkba, és ez is több éven keresztül a BMC tagjaiból válogatott bizottság jóváhagyásával történt. Sajnos hogy a befektetéseket szorgalmazók, beruházoként vesznek részt és nem minden esetben figyelnek a szakmára, nem minden esetben kérik kivéleményünket, ami a minőség kárára megy, mivel nem mindegy hogy milyen alkotásokat teszünk köztérre. Az utólagos eltávolitásukat nem lehet megoldani. Ez is rólunk szól, a szobraink jellemeznek minket és számot adnak a közösség izléséről, úgy lenne jó ha jobban odadfigyelünk, megkérdezzük a szakmát azokat akik értenek hozzá.
S.L: Igazán nehéz kérdés. Beszélnék most a kolozsváriakról. Három-négy éve már, hogy tradicionálisan minden anuárban megrendezésre kerül a BMC kolozsvári szakosztályának kiállítása a Minerva házban. Ezt azért tartom fontosnak, mert a BMC szervezetten tud fellépni, ami nem mindig sikerül. Például a nyáron volt a BMC fiatal tagjainak kiállítása, amibe nekünk szinte nem volt beleszólásunk, mert egy „kinti” kurátor választottak ki a munkákat, de nem a műtermekből hanem az inernetről. Ezt nem tartottam a legjobb ötletnek, hiszen, az eredetibe látott festmény az egy, és a reprodukciós, főleg az interneten megnézett kép az egy másik dolog. Akárcsak a zenében: egy az amit lemezről hallgatsz, és más amit élőben. Jövőben a Magyar Napokon lesz a Céhnek egy nagyobb kiállítása Kolozsváron. Kolozsi Tiborral együtt tagja vagyunk az ösztöndíj bizottságnak. Ezt azért említeném meg, mert úgy vélem, hogy van némi rálátásunk arra, hogy megbíráljuk a pályamunkákat. Vissza kellene térni a szakmához és itt kellene nagyobb felelősséget vállaljon a BMC, hogy csak a szakma szerint bíráljuk, válasszuk meg a tagokat. A művészet emberi teremtmény, s minden korszakban a képzőművészet pedig nemcsak tükröt tart arról a világról, amelyben élük, hanem ítélkezik is. Tehát a BMC-nek az értékrend megőrzésében, és nem a galériánizmusban kellene még nagyobb felelősséget vállalnia.