Rill Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
​
MIT IS NEVEZÜNK „FOTÓMŰVÉSZETNEK”... 

Beszélgetés Tóth Istvánnal, a Fotóművészek Szövetségének elnökével

--Mi ihlette abban, hogy fényképezéssel foglalkozzon ?

--Gyerekkoromban, amikor sarkadi rokonaink látogattak el szülőfalumban a Bihar megyei Tótiban varászolt el a bakelit „Pajtás” fényképezőgép. Sehogy nem tudtam meg érteni azt, hogy miként kerül be a fény a „bűvös”  csodagépbe, illetve miként alakul át ez látható fényképpé.


--Miről készítette első fotóit ?

--Első osztályos koromban készítettem az első fényképet a szüleim segítségével megvásárolt „Beirette” német  tipusú fényképezőgéppel.


--Mért fekete-fehér , és nem színes, papírképek?

--Mindkettő lehet igazi művészi érték, ha ez úgy van megfotografálva. Azért az elsőt sokkal könyebben lehet  vizualizálni, addig a szines kép rendszerint túl szinesre „sikeredhet” amely el veheti a néző figyelmét a fő témától.


--Hazai és külföldi elismert fotóművész, számtalan Szövetség tagja, rengeteg elismerés és díj.  Ön szerint minek köszönhető az a siker amivel világszerte ismertté vált ? -képek eredetisége(= nem megmunkált, kiszínezett képek, hanem valós élet elemei,részei,pillanatai) ? Egy jó szemszög kiválasztása ? Valós élethelyzetek ?

--Szerintem a fotóművészet még nem találta meg az igazi helyét a vizuális művészetek között. Több évtizedre, vagy talán évszázadra  lesz szükség amíg ez be fog következni. Hiányoznak a fotográfiában szakosított műkritikusok. A másik világméretű gond, az hogy nem sikerült valamenyire is meghatározni azt, hogy mit is nevezünk „fotóművészetnek”. Tapasztalatom alapján állíthatom, hogy nagyon sok zsűri tag ezek hiányában nem tudja kellő képpen értékelni a képeket. A Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége (FIAP), melyet az UNESCO is el ismert, fel hígitotta a fotóművészetet. Nagyon sok „édeskés”, „szenzációs” alkotásokat fogadnak el és díjaznak, melynek nincs semilyen eszmei mondani valója. Elfelejtik, vagy éppenséggel nem akarják elfogadni azt az egyszerü megfogalmazást, hogy egy művész fotónak, eszmei és művészeti üzenete kellene, hogy legyen, nem pedig az értelmetlen bravúr.


--Egy interjujában azt mondta, hogy ahhoz hogy a kortársakról keszülő felvételeket elkészíthesse, szükséges volt megsimernie őket. Mért volt ez olyan fontos? Nem lehetett csak egyszerű ránézésből megmondani, hogy valaki jó-e/alkalmas-e egy fotóhoz vagy sem ?

--Valójában nagyon fontos az, hogy valamiképpen megismerd a személyt, akiről portréképet akarsz készíteni. Első sorban azért, hogy megszoktasd a fényképezőgépeddel és magaddal. Többször megesett az, hogy Tibetben, vagy bárhol a világon a „benszülöttek” miután meg kapták a „szerzői jog ellenértékét” el kezdtek „pózolni”. Én miután kifizettem a tarifát csendesen és cselesen arrébb álltam egy olyan helyet keresve, ahol azt kaphattam lencsevégre, amit én jónak láttam és nem azt, amit ők arartak „eladni” nekem.


--Hogyan élte meg az 1956-os forradalmi mozzanatokat ? Már akkor is voltak kiállításai ? Voltak-e gondjai a cenúrázással ?

--Csupán 5 éves voltam azért kevesett értettem az egészből. Hét éves koroban jutottam el a budapesti rokonaimhoz, 1958 Karácsony környékén. Mesebeli volt akkor Budapest ! Akkor gyönyörű fehér hótakaró borította a színesen kivilágított fővárost, mikulások sétáltak a városban puttonyokkal a hátukon, benne virgács és finom szaloncukor! Persze ezekből én is kaptam ajándékot. Első kiállításaimat 1971 és 1973-ban rendeztem meg Nagyváradon. Ami a cenzurálást illeti, ezzel nem volt különösebb gond Nagyváradon, más nagy városokhoz viszonyítva mind például Brassó, ahol a megnyitó előtt a megyei propaganda titkár le vétette a számára zavaró fotográfiákat, attól eltéröen, hogy ezeket országos szakzsűri válogatta ki. Nagyváradon ebben az időben több egyéni akt fotótárlatot is meg nyitottunk zökkenőmentesen. Szerintem nagy szerepe volt annak, hogy városunkban, illetve a határ menti városokban nagyon sokan a Magyarországi TV csatornákat nézték, amikor a hazai TV csupán 2 órás műsorral „szórakoztatta” a publikumot.


--És 1989? Milyen változásokat hozott?

--Legfontosabbnak tartom azt, hogy át alakúlhattunk önálló jogi személyü kúlturális szervezetté. Negyed évszázad után azonban arra jöttünk rá, hogy ez valójában nagyon szép és nemes, de ennek nagyon nagy „ára” van, mivel saját magadnak kell előteremteni az anyagi hátteret, ami nem éppen a legkönnyebb.


--Ön szerint mi a 21. század fotóművészének legfőbb feladata, célja?

--Az, hogy probálja egyre jobban megtalálni a helyét és el fogadtatni magát a vizuális művészetek nagy családjában.