Sántha Attila
FODOR SÁNDOR REMEKMŰVE, A BIMBI TÁBORNOK*
1983-ban folyóiratban (az Igaz Szóban egy rövidebb változat), majd 1986-ban kötet formában is megjelenik Fodor Sándor (kis)regénye, a Bimbi tábornok, ugyanazon évben két kiadónál: Romániában kissé bujtatva, más kötetcím alatt, egy másik kisregénnyel együtt, [1] Magyarországon pedig önállóan, a Rakéta-regénytár sorozatban. [2]
Érdemes azzal kezdeni, hogy mit is keres a mű a magasabb irodalmi igényű populáris irodalmat (vagy populáris igényű magas irodalmat), másképpen lektűrt közlő Rakéta-sorozatban, melyben olyan kisregények jelentek meg, mint Örök emlékül (Françoise Sagan), Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (Gabriel García Márquez), A hagyaték (Heinrich Böll), Az elnökasszony (Hernádi Gyula), Amerikai párbaj (James Aldridge) stb. Balázs Imre József felveti, hogy érdemes lenne a populáris irodalmon belül is vizsgálni a művet, [3] annál is inkább, hogy ez eddig egyáltalán nem történt meg. Mondjuk el azt, hogy ez a lehetőség viszont talán azért nem merült fel eddig, mert maga szerző is mintha bújtatta volna regényének eme jellegzetességét: az írás a Rakéta-sorozatban megjelent kiadáson kívül mindig más művekkel közösen jelent meg (amelyek más regiszterbe is tartoznak). [4]
(Pedig – mai szemmel nézve – semmi értelme nincs annak, hogy a szerző egy mű igazi jellegét, műfaját elrejtse, esetleg arra kényszerítse a befogadót, hogy máshol próbálja értékesíteni azt, mint ahova az természeténél fogva tartozik. Magyarázat viszont nyilván létezik erre is: a hiperelitista – romániai és nem-romániai – magyar irodalmi életben valóságos felségsértésnek számított, ha valaki lektűrt, a populáris regiszterbe tartozó művet írt, azzal egy szem kritikus sem foglalkozott. Elég, ha csak Rejtő Jenő esetére gondolunk, aki lehet ugyan világirodalmi mértékkel is a legnagyobbak közé tartozó ponyvaíró, az irodalmi kánonba való beemelése mai napig hiányzik. Kerülnek ugyan mindig támogatói, de falra hányt borsó minden ügyködésük egy olyan irodalmi közéletben, amely számára az élvezetes olvasmány, az élvezetes olvasnivaló nem is létezik. És még csodálkozunk, hogy miért olvasnak egyre kevesebbet a felnőttek, a gyermekekről nem is beszélve – S. A.)
A könyv romániai kiadásának fülszövegében a szerző fontosnak érzi, hogy reflektáljon a populáris irodalomhoz való viszonyára, illetve arra, hogy a Bimbi tábornok ebbe a regiszterbe tartozik. Azon kevés erdélyi írók egyike ő – Méhes György, Mandics György és Nemess László társaságában, más nem is jut eszembe –, aki el meri mondani a végletesen elitista erdélyi irodalmi közéletben, hogy a „divatot”, értsd az olvasmányos, olvasható irodalmat nem veti meg, még ha nem is veszi át annak túlzásait: „Sohasem szaladtam a divat után se magatartásban, se viseletben, se írásban. Mégis, nemegyszer rajtakaptam magam, hogy viselkedésem, ruházkodásom, sőt írásom is valamiféle divathoz igazodik. Nem kerestem a divatot, de nem is ódzkodtam tőle.” Nyilván következnie kell a „túlzásoktól” való kötelező elhatárolódásnak is: „Tudatosan csak azt kerültem, amit rikítónak, ízléstelennek, üres vagy fölös külsőségnek véltem. Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok. Mindezt – mentegetőzésképp írtam. Mentegetőzöm, amiért ennek a könyvnek két kisregényével divatos gondolatokat kerülgetek.” Ma már kissé megmosolyogtatóan hat e túlságosan is erős elhatárolódás a népszerűségre való törekvéstől – de hát ne feledjük, irodalmunk, társadalmunk annyira „komoly” az 1980-as évek elején, hogy gyanús volt mindenki, aki kissé is olvasmányosan írt. Ráadásul az a kijelentés, hogy ne a hangjára, hanem arra figyeljenek az olvasók, amit mond, bizony eléggé gyenge teoretikus lábakon áll: ugyanis bármilyen műben a mi és a hogyan elválaszthatatlan egymástól.
Az elkövetkezőkben a Bimbi tábornok olyan olvasatát próbálom adni, mely figyelembe veszi, hogy Fodor etikai kérdésfelvetésekben (is) gazdag műve valahol az arisztokrata/elitista és a populáris irodalmak határán helyezkedik el. Erre a kettős olvasatra annál is inkább szükség van, mivel az egyik legértőbb olvasója, Mózes Attila férfiasan bevallja, a regényt először kedves, humoros ifjúsági kisregényként” olvasta [5] – márpedig ha így van, akkor a művet ebben a regiszterben is olvasni kell (nyilván másban is).
Az először „félreolvasó”, azaz csak az egyik szempontból olvasó Mózes Attila állapítja meg, hogy Fodor „játékos kedvvel kreál történelmet”, és „a Bimbi tábornokban mindenki megleli az érdekességet: a gyermek a tündéri humorral bonyolított mesét, a felnőtt pedig az ironikus felhangokkal dúsított, s ezért nem bagatellizált, csak leleplezett társadalmi visszásságokat.”
Nézzük, miről szól a „tündéri humorral bonyolított mese”. A történet egy Csendes-óceáni szigeten játszódik az amerikai–szovjet hidegháború idején, ahová kétszáz évvel korábban rabszolgának elhurcolt afrikaiak jutnak, miután sikeresen hatalmukba kerítik a rabszolgaszállító hajót. Egyetlen fehért hagynak meg, a hajókovácsot, aki az új életet kezdő afrikaiak fővarázslója lesz. A paradicsomi boldogságban élő közösség életét csak egy-egy hajótörött odavetődése zavarja meg, ezeket az elején megölik, aztán később már nem félnek az újonnan érkezőket életben hagyni. A szigetre kerül egy második világháborús japán kamikazepilóta is, akinek nem sikerül célpontját elérnie, és a sziget mellett, a vízen landol – ő is beilleszkedik a közösségbe. A harmóniát idegenek érkezése zavarja meg, az amerikaiak katonai támaszpontot akarnak létesíteni a szigeten. A helyiek nem tudják, hogyan viszonyuljanak a katonákhoz, ami folyamatosan humor forrása. Az idegenek felperzselik a sziget egy részét, hogy félelmet keltsenek, ezután elkezdődik az „ellenállás”, a gyermekek a tízéves Bimbi vezetésével daganatokat okozó bobótüskéket raknak a katonák ruhájába, akik az ismeretlen járvány láttán hamarosan elmennek.
A mű végső soron azt taglalja, hogyan tud ellenállni egy népesség a gyarmatosító törekvéseknek, egyáltalán van-e esélye ennek a harcnak. Ha ennyire lecsupaszítjuk az üzenetet, újra azon csodálkozunk, miként ment át a kézirat a cenzúrán. Az 1980-as években tetőzik az erőszakos elrománosítás, az erdélyi székely és magyar városok etnikai aránya megváltoztatása. Nyakló nélkül folyik a románok betelepítése a magyar vidékekre, a Román Kommunista Párt pedig közli a célokat például arra nézve, hogy Marosvásárhelyen mikor mennyire kell a románok arányának emelkednie. [6] Éppen Kolozsváron, Fodor Sándor lakóhelyén a legvilágosabb ez a folyamat: 1948-ban a magyar lakosság aránya 58%, 1956-ban 50%, 1966-ban 42%, 1977-ben 33%, 1992-ben 23%, 2011-ben 15%. Mondanom sem kell, 1990 előtt egyáltalán nem lehetett e románosításról beszélni (ám mindenki tudta, mi a helyzet), 1990 után pedig nem volt ildomos, mivel a román többséggel együtt kell élni, és az hisztérikusan, fasizmust kiáltva reagált bármely magyar felvetésre, amely e gyarmatosítást akár csak szóba is hozta. [7]
Fodor Sándor azért is volt kényes helyzetben, mert a román irodalom egyik legtermékenyebb fordítójaként ismerte az legtöbb jelentős román írót, és talán úgy gondolta, ebben a kérdésben senki nem fog melléje állni, ha kenyértörésre kerül sor. Ezért csomagolta végül egy lektűrbe tiltakozását a gyarmatosítás ellen, igaz, ezen elrejtés annyira jól sikeredett, hogy jóformán alig vette észre valaki, mi is van benne. Látván, senki nem fogja az igazi üzenetet, talán emiatt harcolt Fodor azért, hogy a regény a komoly A Fekete-erdő társaságában jelenjen meg. Talán úgy vélte, ezáltal ráirányítja a figyelmet a mögöttes mondanivalóra is.
Mai szemmel nézve eléggé tiszta és világos, miről akar Fodor beszélni, ugyanis a műben utal arra, hogy a bennszülöttek akár székelyek is lehetnének. A csendes-óceáni sziget egy ideig a Habsburgok tulajdonában van, és ide akarja I. Ferenc József a székelyeket kitelepíteni:
„Első Ferenc Józsefnek éppen jól jött a békés úton megszerzett sziget. Arra számított, hogy birtokbavételével sikerül majd megvetnie a lábát a Csendes-óceán térségében, amelyhez végül is az Osztrák-Magyar Monarchiának sem volt kevesebb joga, mint az éppen arra hajókázó hollandusoknak – teszem azt. Kabinetirodája sugallatára elhatározta, hogy első lépésként a Csend Szigetére telepíti az 1848–49-es belháború során mindkét oldalon kitűnt székelyeket, családostul.” Helyesen jegyzi meg Balázs Imre József, hogy „ez az epizód nyilvánvalóan arra sarkallhat bennünket, olvasókat, hogy székely-alteregókként is nézzünk a szigetlakókra.” [8]
Ám a regény túlnő az író szándékán, a pályája delén levő alkotó egy olyan művet tesz le az asztalra, amely átlép minden leszűkítésen, és időtlen parabolája lesz annak, hogyan, milyen módon érheti el az ember a boldogságot. Nakamura, a kamikazepilóta sorsán keresztül mutatja meg, milyen társadalomban érdemes élni: nem az amerikai, fogyasztói álomban (de még a militarista kommunista államban sem), hanem olyanban, amelyikben az ember megtalálja a boldogságot, akármilyen anyagi körülmények között.
KERETBE
Fodor Sándor édesapja 1914-ben orosz hadifogságba és Szibériába kerül. „Dolgozott a japánoknak is, akiknek a konyhán segédkezett, miközben a Csárdáskirálynő énekeire tanította meg a két japán katonaszakácsot, Imamurát és NAKAMURÁT.” (Mária lábától…, 10.)
KERET VÉGE
Nakamura tudatosan választja, hogy a neki családot, boldogságot adó szigeten éljen. Tudatosan, mert ki van téve a kísértéseknek, és ellenáll nekik. Az amerikaiak potenciális fenyegetésként élik meg jelenlétét a kedves négerek közt (merthogy túl sokat tud a világról), ezért elhatározzák, hogy felébresztik benne a honvágyat, és ráveszik, menjen haza Japánba. Egy, az amerikai hadihajón szolgáló, japán származású tisztre hárul a feladat, hogy ezt végrehajtsa (akiről Nakamura amúgy megtudja – egy mesterien felépített jelenet során –, hogy nem más, mint a tulajdon unokaöccse, őt pedig családja hősi halottként tiszteli). A negyven éve alkoholt nem fogyasztó japánt lerészegítik, érzelmes népdalokat játszanak neki egy nemlétező, a hajóról sugározó japán rádióadóból, rég megszűnt cigarettamárkát gyártanak neki, hogy felélesszék benne a honvágyat:
„Nakamura mélyet szívott a cigarettából.
Könnybe lábadt a szeme. A kapitányra pillantott.
– Banzáj. Honnan szerezted?
– Jó atyám küldte ajándékba – hazudta Szato. – A futárgéppel érkezett. Azt írta, katonaembernek ez a cigaretta való. Biztosan a Felkelő Nap Országából szerezte. Szép a muzsika, ugye?
– Csodálatos. Negyven éve nem hallgattam rádiót. Negyven éve…”
Hiába minden próbálkozás, Nakamura fogja a rádiót és a cigarettát, és a tengerbe dobja. (Ellenállhatatlanul humoros, hogy a nemlétező japán rádióadó a hajóról tovább sugározza a szuperintelligens számítógép által komponált és előadott dalt: „Életemnek minden álma, Te vagy az én szívem vágya, Fehér hajú Fudzsijáma, Hazavárlak Nakamura”.) Az amerikaiak nem tudják, hogy az idős japán már leszámolt régi életével, és a két civilizáció (a „civilizáltak” és a „civilizálatlanok”) összecsapását ugyan elkerülhetetlennek és előrelátható kimenetelűnek tartja, de már választott:
„(…) egy repülőgép-anyahajóból, egy csapatszállítóból, két teherhajóból, két cirkálóból és három rombolóból álló flottaegység volt. Nakamurát különös nyugalom szállta meg, amilyent csak végveszélyben érez az ember, amikor szinte gépiesen cselekszik, derűsen, lesz, ami lesz alapon fütyörészve valami ostoba dallamocskát”.
Az 1950-től az 1980-as évek végéig tartó amerikai–szovjet hidegháború arra sarkallta az írókat, hogy a civilizációk válságáról írjanak, annál is inkább, hogy mindkét nagy társadalmi berendezkedésről kiderül: ember- és szabadságellenes. Egyrészt a kommunizmust, szocializmust úgy el lehetett dobni, ahogy van (ezt írta meg Alexander Szolzsenicin A Gulág szigetvilágban, és ezt a legjobban tudta Fodor Sándor, aki benne élt), másrészt a fogyasztó társadalom is ugyanúgy kiüresedett, és végső soron ugyanolyan emberellenes (erre a vasfüggönyön innen lásd Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. regényét, amelyből musical is készült, a vasfüggönyön túl pedig a legnagyobb hatású mű szintén egy musical, a Pink Floyd The Wall c. albuma volt).
Fodor Sándor mondja el egy interjúban, hogy a Bimbi tábornok romániai és magyarországi kiadása között különbségek vannak, ugyanis a magyarországi cenzúra kicsit jobban belenyúlt a műbe, mint a másik: „Magyaroszágon kigyomláltak majdnem valamennyi Szovjetunióra, a másik nagyhatalomra való utalást”. [9] (Amúgy finom következtetéseket lehet levonni ebből: Romániában a rendszert nem lehetett bírálni, de a Szovjetuniót igen, míg Magyarországon fordítva, a rendszert meg lehetett szólni, de a Szovjetuniót nem…)
Érdemes egy kicsit kitekintenünk, más írók miképp képzelik el, hogyan érhet el az emberiség a boldogsághoz. A Bimbi tábornokhoz hasonlóan, egyfajta primitív létformához való visszatérésben látja a megoldást Kurt Vonnegut Galápagos c. fantasztikus regénye (amúgy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a két mű összehasonlítása az erdélyi író művének kárára sülne el). Itt is hasonló dilemmákkal találkozunk, az emberiség szorult helyzetbe kerül a saját „túl nagy agyának” következtében, értsd annyi sokat gondolkodtak és agyaltak mindenfélén, hogy csupa emberellenes dolgot csináltak. Egy betegség következtében nemzőképtelen lesz a világ összes nője, a teljes emberiség kipusztul, kivéve pár tudóst és hat kannibál lányt, akik egy hajóra menekülnek, és a Galápagos-szigetekre vetődnek (ahová aztán már nem is jön senki). Ők az új emberiség Ádám és Évái, a leszármazottak már a kannibál lányok soha le nem jegyzett, őserdei nyelvét beszélik, és megszakították (amúgy sosemvolt) kapcsolatukat a múlttal. Idővel alkalmazkodnak a környezetükhöz, agyuk térfogata lecsökken, és fókaszerű testük lesz. Egymillió év után már semmi sem emlékeztet az emberi fajhoz való tartozásukra, kivéve a nevetést: ha valamelyikük egyet szellent, a tengerparti sziklákon sütkérezők elkezdenek kacagni, és egy idő után az egész parton gurgulázás hallatszik. Vonnegut fanyar humorú regénye a gondolkodás fontossága túlértékelésének veszélyére figyelmeztet: egy olyan társadalmat rajzol fel, amely végtelenül nevetséges, ám végső soron a lehető legjobb azok számára, akik benne élnek. Vonnegutnál a jövő kulcsa és a boldogság titka a visszafejlődés.
Fodornál harcolni kell azért, hogy a „fejlődésből”, „haladásból” szerencsére kimaradt szigetlakók megőrizhessék életformájukat. A Bimbi tábornokot Balázs Imre József éppen ezért a posztkolonialitás elméleteinek szemszögéből vizsgálja, teljesen jogosan. Szerinte „A regény alapkérdése a találkozás megjelenítése során az, ami a posztkoloniális kritikában is centrális jelentőségű: van-e alternatívája a nyugati típusú, domináns fogyasztói létformának? És melyek a lehetséges ellenállási stratégiák?”, majd a megszállókkal szembeni négyfajta lehetséges viszonyulási formát sorol fel a könyvből:
Természetesen e négy ellenállási attitűd mellett létezik egy ötödik viszonyulási mód is: az, hogy fejet hajtunk a gyarmatosítóknak, és hagyjuk, hogy beolvasszanak, megsemmisítsenek. Egyáltalán nem meglepő módon ez a lehetőség meg sem fordul a szigetlakók fejében (még az egyértelműen csak kesergő fővarázsló, Bambu fejében sem), és Fodor finoman sugallja, hogy ez nem opció. Valamit tenni kell, bevetni bármit, a (székely?) furfangot is, ha kell (végül ez lesz a nyerő stratégia).
Amikor azt mondtam, az írói megvalósítás túlfeszít minden írói szándékot, elsősorban arra gondoltam, hogy az öntörvényűleg folyó történet olyan humoros fordulatokat vesz, amelyek egyértelműen rejtői magasságokba emelik a szöveget. A humor egyik örök forrása a félreértés, az, hogy bizonyos szavak vagy cselekmények mást jelentenek az egyiknek, mint a másiknak. A népi humor is alkalmazza ezt az eljárást, álljon rá itt egy példa:
„Váci piacra ëgy illető – galgamácsai, hát azt is hozzátëhetjük – vitt rozsbuzát elannyi. Hát odamënt hozzá ëgy tót asszony, oszt asz mondja, hogy:
– Këlko rozs?
– Mi? Ez konkolyos?
– Nem! Pëkni!
– Még bele akarsz köpnyi?
Hát így osztan ebbe elmaradt az egísz, hogy hát nem csinátak vásárt abbú kifolyólag, hogy nem értëtték mëg ëgymást. Mer az ëgyik magyarul értëtt, a másik mëg tótul beszét.”
Az itteni félreértésről joggal jegyzi meg az értekező, hogy „A másik nyelv ismeretének hiányában érthetetlenek lennének az idegen szavak, nem érvényesülne a tréfa lényege, a nyelvi félreértés humora.” [11] Valami nagyon hasonló történik a Bimbi tábornokban is, amikor Bambu fővarázsló ünnepélyesen fogadja Taxner admirálist. Bambunak fogalma nincsen, hogyan kell ilyenkor viselkedni (merthogy életében nem fogadott idegent), és azt sem érti, mit jelentenek az amerikaiak tettei. Nem érti, hanem félreérti, s erre alapozva reagál – ami pedig nekünk, külső szemlélőknek, végtelenül humoros:
„ – Hatalmas országunk elnökének üdvözletét hozom neked, ó, nagyhatalmú Bambu – szónokolta teli torokkal (…) „Elnöknek hívják tehát a Gonosz Szellemet, aki ideküldte őket!” – állapította meg Bambu. És mert határozottan tetszett neki a tengernagy harsogó hangja, ő is kieresztette a magáét:
– Adjon tenéked hosszú életet, szép asszonyt, számos fiú- és lánygyermeket, valamint elegendő aludttejet az Elnök! (…)
Az anyanyelvükön elhangzott jókívánság most már több tengerészgyalogos ajkára csalt játszi mosolyt, de egyelőre uralkodtak magukon.”
Ekkor Bambu előveszi még a sziget első fővarázslójától, a fehér hajókovácstól örökölt mágikus tengerészeti szakszavakat:
„(…) még harsányabban kiáltotta, hadd hallják a távolabb álló szigetlakók is: Vitorlát le! Horgonyt le! Taxner kísérőinek fura fintorba rándult az arca. A tengerészgyalogosok harsány röhögésben törtek ki. Előbb az első század, majd tőlük átvette a másik kettő is. A röhej a tisztekre, sőt Taxner kíséretére is átterjedt.”
(Emlékezzünk csak Vonnegut Galapagosának a parton sütkérező fóka-embereire, aki egy szellentésen elkezdnek nevetni, és egy idő után az egész part reng a nevetéstől!)
„Brenton mentette meg a kínosan alakuló helyzetet:
– A legnagyobb csodálattal adózunk neked, hatalmas Bambu! A mi népünknél az a szokás, hogy mélységes tiszteletüket, bámulatukat és tetszésüket nevetéssel mutatják ki!
Megint csak a primitív ember alapvető jóérzése és tapintata diktálta Bambunak, hogy pulykavadászaihoz szóljon: azonnal hirdessék ki a tömegben, hogy őreá figyelve a vendégek fővarázslójának minden mondatára kacagjanak, a lehető leghangosabban. (…)
– Az elnök forró üdvözletét küldi hűséges népednek is, a sziget minden egyes lakójának!
Bambu örömteli hahotában tört ki. Erre legalább ezer torokból zengett-gurgulázott fel a kacagás. Nakamura verejtékezett. (…) No hiszen, csak ennyi kellett a még egyfolytában röhincsélő tengerészgyalogosoknak. Némelyikük fulladozva dőlt ki a sorból, ami nem kerülte el a fegyelemszerető tengernagy és társai figyelmét:
– Legalább ezek a marhák ne röhögnének! – háborodott fel méltán Taxner admirális. (…)
– Azért küldött tihozzátok az elnök, hogy megvédjünk benneteket és bevezessünk a szabad nemzetek nagy családjába!
Egetverő röhögés mindkét oldalon. (…) a kiválóan kiképzett tengerészgyalogosok immár egyáltalán nem tudtak uralkodni magukon, gátlástalanul düledeztek, sőt öklendeztek tovább. Carrington őrmester bepisilt, majd sírva fakadt.”
E nevetés több, mint egyszerű humor, Balázs Imre József úgy értelmezi, „Ez a szituáció mintegy áttételesen mutatja meg, a szigetlakók naiv és a haditengerészek cinikus nevetésén keresztül, hogy a hatalommal szembeni ellenállásnak, kritikának egyik további lehetséges formája annak kinevetése.” Mi több, a kötetben ez expressis verbis is előfordul: azt kacagják ki öntudatlanul a szigetlakók, hogy őket az amerikaiak megvédik és bevezetik a szabad nemzetek nagy családjába. Egy ilyen röhögés után maga az elnyomó katona sem tudja már ugyanolyan komolysággal végrehajtani az esetleges parancsot a bennszülött lelövésére, hisz kapcsolat van közöttük, mivel együtt nevettek. (Újra: vesd össze azzal, hogy a nevetés társadalmi kapoccsá lesz Vonnegut Galápagosában.)
Nem csoda, hogy ezután a „katonák és tengerészek, altisztek, tisztjelöltek és tisztek már bizonyíthatóan »Röhejsziget«-ként emlegették az előttük elterülő kies szárazföldet”. A fenti jelenet annyira meghatározza a könyvet, az olvasást, hogy csak sajnálni tudom, Fodor nem a Röhejsziget címet adta a regénynek. A Bimbi tábornok cím nekem ugyanis a dél-amerikai diktátorokat asszociálja, és sokáig kerültem is olvasását, mivel el sem tudtam képzelni, hogy egy erdélyi író felveheti a versenyt dél-amerikai társaival az ottani helyzet ábrázolásában. De talán eljön az az idő, mikor Röhejsziget néven a regény méltán elindul világhódító útjára…
Azt, hogy a történet a szigetlakók számára heppienddel végződik, az alkatilag „érző cinikusként” meghatározható Mózes Attila úgy értelmezi, csupán szerzői kacsintás: „Hogy végül a feldagadt ülepű nagyhatalom visszakozik a paradicsomi Csend Szigetéről, az csupán szerzői kacsintás. Fodor Sándor kétfelé kacsint: A gyerekekre: lám, hihettek az igazság győzelmében! És a felnőttekre: mint a mesében!”
Balázs Imre József teljesen más szempontú olvasata szerint az, hogy a támadók vereséget szenvednek, arra hívja fel a figyelmet, a gyarmatosítónak figyelnie kell a gyarmatosítottra: „Posztkoloniális kontextusban a Bimbi tábornok üzenete voltaképpen egyszerű és megfontolandó: a kulturális/technikai fölény nem vezet automatikusan győzelemhez – ahhoz előbb komoly kísérletet kellene tenni a »másik« megértésére. Ezt mulasztják itt el az amerikai katonák.” Viszont a dolgoknak éppen ez az oldala az, amely legkevésbé érdekli Fodort: nem akar ő „megértett gyarmatosított” lenni, hanem egyszerűen szabad. A szigetlakók számára sem a gyarmatosítók gondolkodásának elsajátítása hozza el a szabadságot, hanem egy irracionális reményből induló, de csavaros cselekvéssorozat. Ne add fel soha, sugallja nemzettársainak Fodor, és ugyan meg kell érteni az elnyomókat, de ez nem mehet saját eszményeink rovására. Ha túlságosan próbálunk úgy táncolni, hogy az ne sértse gyarmatosítóinkat, akkor belemászunk egy olyan játszmába, amelynek csak vesztesei lehetünk.
* -- Részlet a megjelenés előtt álló Fodor Sándor-monográfiából
Érdemes azzal kezdeni, hogy mit is keres a mű a magasabb irodalmi igényű populáris irodalmat (vagy populáris igényű magas irodalmat), másképpen lektűrt közlő Rakéta-sorozatban, melyben olyan kisregények jelentek meg, mint Örök emlékül (Françoise Sagan), Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (Gabriel García Márquez), A hagyaték (Heinrich Böll), Az elnökasszony (Hernádi Gyula), Amerikai párbaj (James Aldridge) stb. Balázs Imre József felveti, hogy érdemes lenne a populáris irodalmon belül is vizsgálni a művet, [3] annál is inkább, hogy ez eddig egyáltalán nem történt meg. Mondjuk el azt, hogy ez a lehetőség viszont talán azért nem merült fel eddig, mert maga szerző is mintha bújtatta volna regényének eme jellegzetességét: az írás a Rakéta-sorozatban megjelent kiadáson kívül mindig más művekkel közösen jelent meg (amelyek más regiszterbe is tartoznak). [4]
(Pedig – mai szemmel nézve – semmi értelme nincs annak, hogy a szerző egy mű igazi jellegét, műfaját elrejtse, esetleg arra kényszerítse a befogadót, hogy máshol próbálja értékesíteni azt, mint ahova az természeténél fogva tartozik. Magyarázat viszont nyilván létezik erre is: a hiperelitista – romániai és nem-romániai – magyar irodalmi életben valóságos felségsértésnek számított, ha valaki lektűrt, a populáris regiszterbe tartozó művet írt, azzal egy szem kritikus sem foglalkozott. Elég, ha csak Rejtő Jenő esetére gondolunk, aki lehet ugyan világirodalmi mértékkel is a legnagyobbak közé tartozó ponyvaíró, az irodalmi kánonba való beemelése mai napig hiányzik. Kerülnek ugyan mindig támogatói, de falra hányt borsó minden ügyködésük egy olyan irodalmi közéletben, amely számára az élvezetes olvasmány, az élvezetes olvasnivaló nem is létezik. És még csodálkozunk, hogy miért olvasnak egyre kevesebbet a felnőttek, a gyermekekről nem is beszélve – S. A.)
A könyv romániai kiadásának fülszövegében a szerző fontosnak érzi, hogy reflektáljon a populáris irodalomhoz való viszonyára, illetve arra, hogy a Bimbi tábornok ebbe a regiszterbe tartozik. Azon kevés erdélyi írók egyike ő – Méhes György, Mandics György és Nemess László társaságában, más nem is jut eszembe –, aki el meri mondani a végletesen elitista erdélyi irodalmi közéletben, hogy a „divatot”, értsd az olvasmányos, olvasható irodalmat nem veti meg, még ha nem is veszi át annak túlzásait: „Sohasem szaladtam a divat után se magatartásban, se viseletben, se írásban. Mégis, nemegyszer rajtakaptam magam, hogy viselkedésem, ruházkodásom, sőt írásom is valamiféle divathoz igazodik. Nem kerestem a divatot, de nem is ódzkodtam tőle.” Nyilván következnie kell a „túlzásoktól” való kötelező elhatárolódásnak is: „Tudatosan csak azt kerültem, amit rikítónak, ízléstelennek, üres vagy fölös külsőségnek véltem. Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok. Mindezt – mentegetőzésképp írtam. Mentegetőzöm, amiért ennek a könyvnek két kisregényével divatos gondolatokat kerülgetek.” Ma már kissé megmosolyogtatóan hat e túlságosan is erős elhatárolódás a népszerűségre való törekvéstől – de hát ne feledjük, irodalmunk, társadalmunk annyira „komoly” az 1980-as évek elején, hogy gyanús volt mindenki, aki kissé is olvasmányosan írt. Ráadásul az a kijelentés, hogy ne a hangjára, hanem arra figyeljenek az olvasók, amit mond, bizony eléggé gyenge teoretikus lábakon áll: ugyanis bármilyen műben a mi és a hogyan elválaszthatatlan egymástól.
Az elkövetkezőkben a Bimbi tábornok olyan olvasatát próbálom adni, mely figyelembe veszi, hogy Fodor etikai kérdésfelvetésekben (is) gazdag műve valahol az arisztokrata/elitista és a populáris irodalmak határán helyezkedik el. Erre a kettős olvasatra annál is inkább szükség van, mivel az egyik legértőbb olvasója, Mózes Attila férfiasan bevallja, a regényt először kedves, humoros ifjúsági kisregényként” olvasta [5] – márpedig ha így van, akkor a művet ebben a regiszterben is olvasni kell (nyilván másban is).
Az először „félreolvasó”, azaz csak az egyik szempontból olvasó Mózes Attila állapítja meg, hogy Fodor „játékos kedvvel kreál történelmet”, és „a Bimbi tábornokban mindenki megleli az érdekességet: a gyermek a tündéri humorral bonyolított mesét, a felnőtt pedig az ironikus felhangokkal dúsított, s ezért nem bagatellizált, csak leleplezett társadalmi visszásságokat.”
Nézzük, miről szól a „tündéri humorral bonyolított mese”. A történet egy Csendes-óceáni szigeten játszódik az amerikai–szovjet hidegháború idején, ahová kétszáz évvel korábban rabszolgának elhurcolt afrikaiak jutnak, miután sikeresen hatalmukba kerítik a rabszolgaszállító hajót. Egyetlen fehért hagynak meg, a hajókovácsot, aki az új életet kezdő afrikaiak fővarázslója lesz. A paradicsomi boldogságban élő közösség életét csak egy-egy hajótörött odavetődése zavarja meg, ezeket az elején megölik, aztán később már nem félnek az újonnan érkezőket életben hagyni. A szigetre kerül egy második világháborús japán kamikazepilóta is, akinek nem sikerül célpontját elérnie, és a sziget mellett, a vízen landol – ő is beilleszkedik a közösségbe. A harmóniát idegenek érkezése zavarja meg, az amerikaiak katonai támaszpontot akarnak létesíteni a szigeten. A helyiek nem tudják, hogyan viszonyuljanak a katonákhoz, ami folyamatosan humor forrása. Az idegenek felperzselik a sziget egy részét, hogy félelmet keltsenek, ezután elkezdődik az „ellenállás”, a gyermekek a tízéves Bimbi vezetésével daganatokat okozó bobótüskéket raknak a katonák ruhájába, akik az ismeretlen járvány láttán hamarosan elmennek.
A mű végső soron azt taglalja, hogyan tud ellenállni egy népesség a gyarmatosító törekvéseknek, egyáltalán van-e esélye ennek a harcnak. Ha ennyire lecsupaszítjuk az üzenetet, újra azon csodálkozunk, miként ment át a kézirat a cenzúrán. Az 1980-as években tetőzik az erőszakos elrománosítás, az erdélyi székely és magyar városok etnikai aránya megváltoztatása. Nyakló nélkül folyik a románok betelepítése a magyar vidékekre, a Román Kommunista Párt pedig közli a célokat például arra nézve, hogy Marosvásárhelyen mikor mennyire kell a románok arányának emelkednie. [6] Éppen Kolozsváron, Fodor Sándor lakóhelyén a legvilágosabb ez a folyamat: 1948-ban a magyar lakosság aránya 58%, 1956-ban 50%, 1966-ban 42%, 1977-ben 33%, 1992-ben 23%, 2011-ben 15%. Mondanom sem kell, 1990 előtt egyáltalán nem lehetett e románosításról beszélni (ám mindenki tudta, mi a helyzet), 1990 után pedig nem volt ildomos, mivel a román többséggel együtt kell élni, és az hisztérikusan, fasizmust kiáltva reagált bármely magyar felvetésre, amely e gyarmatosítást akár csak szóba is hozta. [7]
Fodor Sándor azért is volt kényes helyzetben, mert a román irodalom egyik legtermékenyebb fordítójaként ismerte az legtöbb jelentős román írót, és talán úgy gondolta, ebben a kérdésben senki nem fog melléje állni, ha kenyértörésre kerül sor. Ezért csomagolta végül egy lektűrbe tiltakozását a gyarmatosítás ellen, igaz, ezen elrejtés annyira jól sikeredett, hogy jóformán alig vette észre valaki, mi is van benne. Látván, senki nem fogja az igazi üzenetet, talán emiatt harcolt Fodor azért, hogy a regény a komoly A Fekete-erdő társaságában jelenjen meg. Talán úgy vélte, ezáltal ráirányítja a figyelmet a mögöttes mondanivalóra is.
Mai szemmel nézve eléggé tiszta és világos, miről akar Fodor beszélni, ugyanis a műben utal arra, hogy a bennszülöttek akár székelyek is lehetnének. A csendes-óceáni sziget egy ideig a Habsburgok tulajdonában van, és ide akarja I. Ferenc József a székelyeket kitelepíteni:
„Első Ferenc Józsefnek éppen jól jött a békés úton megszerzett sziget. Arra számított, hogy birtokbavételével sikerül majd megvetnie a lábát a Csendes-óceán térségében, amelyhez végül is az Osztrák-Magyar Monarchiának sem volt kevesebb joga, mint az éppen arra hajókázó hollandusoknak – teszem azt. Kabinetirodája sugallatára elhatározta, hogy első lépésként a Csend Szigetére telepíti az 1848–49-es belháború során mindkét oldalon kitűnt székelyeket, családostul.” Helyesen jegyzi meg Balázs Imre József, hogy „ez az epizód nyilvánvalóan arra sarkallhat bennünket, olvasókat, hogy székely-alteregókként is nézzünk a szigetlakókra.” [8]
Ám a regény túlnő az író szándékán, a pályája delén levő alkotó egy olyan művet tesz le az asztalra, amely átlép minden leszűkítésen, és időtlen parabolája lesz annak, hogyan, milyen módon érheti el az ember a boldogságot. Nakamura, a kamikazepilóta sorsán keresztül mutatja meg, milyen társadalomban érdemes élni: nem az amerikai, fogyasztói álomban (de még a militarista kommunista államban sem), hanem olyanban, amelyikben az ember megtalálja a boldogságot, akármilyen anyagi körülmények között.
KERETBE
Fodor Sándor édesapja 1914-ben orosz hadifogságba és Szibériába kerül. „Dolgozott a japánoknak is, akiknek a konyhán segédkezett, miközben a Csárdáskirálynő énekeire tanította meg a két japán katonaszakácsot, Imamurát és NAKAMURÁT.” (Mária lábától…, 10.)
KERET VÉGE
Nakamura tudatosan választja, hogy a neki családot, boldogságot adó szigeten éljen. Tudatosan, mert ki van téve a kísértéseknek, és ellenáll nekik. Az amerikaiak potenciális fenyegetésként élik meg jelenlétét a kedves négerek közt (merthogy túl sokat tud a világról), ezért elhatározzák, hogy felébresztik benne a honvágyat, és ráveszik, menjen haza Japánba. Egy, az amerikai hadihajón szolgáló, japán származású tisztre hárul a feladat, hogy ezt végrehajtsa (akiről Nakamura amúgy megtudja – egy mesterien felépített jelenet során –, hogy nem más, mint a tulajdon unokaöccse, őt pedig családja hősi halottként tiszteli). A negyven éve alkoholt nem fogyasztó japánt lerészegítik, érzelmes népdalokat játszanak neki egy nemlétező, a hajóról sugározó japán rádióadóból, rég megszűnt cigarettamárkát gyártanak neki, hogy felélesszék benne a honvágyat:
„Nakamura mélyet szívott a cigarettából.
Könnybe lábadt a szeme. A kapitányra pillantott.
– Banzáj. Honnan szerezted?
– Jó atyám küldte ajándékba – hazudta Szato. – A futárgéppel érkezett. Azt írta, katonaembernek ez a cigaretta való. Biztosan a Felkelő Nap Országából szerezte. Szép a muzsika, ugye?
– Csodálatos. Negyven éve nem hallgattam rádiót. Negyven éve…”
Hiába minden próbálkozás, Nakamura fogja a rádiót és a cigarettát, és a tengerbe dobja. (Ellenállhatatlanul humoros, hogy a nemlétező japán rádióadó a hajóról tovább sugározza a szuperintelligens számítógép által komponált és előadott dalt: „Életemnek minden álma, Te vagy az én szívem vágya, Fehér hajú Fudzsijáma, Hazavárlak Nakamura”.) Az amerikaiak nem tudják, hogy az idős japán már leszámolt régi életével, és a két civilizáció (a „civilizáltak” és a „civilizálatlanok”) összecsapását ugyan elkerülhetetlennek és előrelátható kimenetelűnek tartja, de már választott:
„(…) egy repülőgép-anyahajóból, egy csapatszállítóból, két teherhajóból, két cirkálóból és három rombolóból álló flottaegység volt. Nakamurát különös nyugalom szállta meg, amilyent csak végveszélyben érez az ember, amikor szinte gépiesen cselekszik, derűsen, lesz, ami lesz alapon fütyörészve valami ostoba dallamocskát”.
Az 1950-től az 1980-as évek végéig tartó amerikai–szovjet hidegháború arra sarkallta az írókat, hogy a civilizációk válságáról írjanak, annál is inkább, hogy mindkét nagy társadalmi berendezkedésről kiderül: ember- és szabadságellenes. Egyrészt a kommunizmust, szocializmust úgy el lehetett dobni, ahogy van (ezt írta meg Alexander Szolzsenicin A Gulág szigetvilágban, és ezt a legjobban tudta Fodor Sándor, aki benne élt), másrészt a fogyasztó társadalom is ugyanúgy kiüresedett, és végső soron ugyanolyan emberellenes (erre a vasfüggönyön innen lásd Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. regényét, amelyből musical is készült, a vasfüggönyön túl pedig a legnagyobb hatású mű szintén egy musical, a Pink Floyd The Wall c. albuma volt).
Fodor Sándor mondja el egy interjúban, hogy a Bimbi tábornok romániai és magyarországi kiadása között különbségek vannak, ugyanis a magyarországi cenzúra kicsit jobban belenyúlt a műbe, mint a másik: „Magyaroszágon kigyomláltak majdnem valamennyi Szovjetunióra, a másik nagyhatalomra való utalást”. [9] (Amúgy finom következtetéseket lehet levonni ebből: Romániában a rendszert nem lehetett bírálni, de a Szovjetuniót igen, míg Magyarországon fordítva, a rendszert meg lehetett szólni, de a Szovjetuniót nem…)
Érdemes egy kicsit kitekintenünk, más írók miképp képzelik el, hogyan érhet el az emberiség a boldogsághoz. A Bimbi tábornokhoz hasonlóan, egyfajta primitív létformához való visszatérésben látja a megoldást Kurt Vonnegut Galápagos c. fantasztikus regénye (amúgy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a két mű összehasonlítása az erdélyi író művének kárára sülne el). Itt is hasonló dilemmákkal találkozunk, az emberiség szorult helyzetbe kerül a saját „túl nagy agyának” következtében, értsd annyi sokat gondolkodtak és agyaltak mindenfélén, hogy csupa emberellenes dolgot csináltak. Egy betegség következtében nemzőképtelen lesz a világ összes nője, a teljes emberiség kipusztul, kivéve pár tudóst és hat kannibál lányt, akik egy hajóra menekülnek, és a Galápagos-szigetekre vetődnek (ahová aztán már nem is jön senki). Ők az új emberiség Ádám és Évái, a leszármazottak már a kannibál lányok soha le nem jegyzett, őserdei nyelvét beszélik, és megszakították (amúgy sosemvolt) kapcsolatukat a múlttal. Idővel alkalmazkodnak a környezetükhöz, agyuk térfogata lecsökken, és fókaszerű testük lesz. Egymillió év után már semmi sem emlékeztet az emberi fajhoz való tartozásukra, kivéve a nevetést: ha valamelyikük egyet szellent, a tengerparti sziklákon sütkérezők elkezdenek kacagni, és egy idő után az egész parton gurgulázás hallatszik. Vonnegut fanyar humorú regénye a gondolkodás fontossága túlértékelésének veszélyére figyelmeztet: egy olyan társadalmat rajzol fel, amely végtelenül nevetséges, ám végső soron a lehető legjobb azok számára, akik benne élnek. Vonnegutnál a jövő kulcsa és a boldogság titka a visszafejlődés.
Fodornál harcolni kell azért, hogy a „fejlődésből”, „haladásból” szerencsére kimaradt szigetlakók megőrizhessék életformájukat. A Bimbi tábornokot Balázs Imre József éppen ezért a posztkolonialitás elméleteinek szemszögéből vizsgálja, teljesen jogosan. Szerinte „A regény alapkérdése a találkozás megjelenítése során az, ami a posztkoloniális kritikában is centrális jelentőségű: van-e alternatívája a nyugati típusú, domináns fogyasztói létformának? És melyek a lehetséges ellenállási stratégiák?”, majd a megszállókkal szembeni négyfajta lehetséges viszonyulási formát sorol fel a könyvből:
- Bambu, a fővarázsló mágikus hozzáállása, aki azon kesereg, hogy tönkreteszik az élővilágot a szigeten („A fehér varázslók gyors, pusztító tüzet hoztak gyümölcsöt termő, vadat rejtegető erdőnkre. Csodálatossá és félelmetessé varázsolták a pálmaligetet: kidobálták a földből a régi pálmákat, és olyanokat ültettek a helyükbe, amelyek nem égnek ugyan el a tűzben, de kókuszdió, banán, sőt bogyó sem terem rajtuk, és varázsszóra a föld alá süllyednek, hogy csillogó tornyok nőjenek a helyükbe”)
- Tambó, a segédvarázsló fegyverrel (értsd: fúvócsövekkel) akarja megvédeni a szigetet
- Nakamura a menekülés, az elköltözés mellett érvel
- „Bimbi, a fővarázsló kisfia azt az elvet mondja ki, amelyik a Csipike és a Gonosz Ostoba című meseregényben is felbukkan: »– Ne menjünk el! – kiáltotta csengő hangon. – Menjenek el ők! « (147.) Ez utóbbi mondat az az intertextus és az az attitűd, ami miatt Fodor Sándor a könyv fülszövegében »csipikés«-nek nevezte saját történetét. És természetesen, egyfajta mesei feloldással, ez a stratégia működik is, akárcsak a Csipikében.” [10]
Természetesen e négy ellenállási attitűd mellett létezik egy ötödik viszonyulási mód is: az, hogy fejet hajtunk a gyarmatosítóknak, és hagyjuk, hogy beolvasszanak, megsemmisítsenek. Egyáltalán nem meglepő módon ez a lehetőség meg sem fordul a szigetlakók fejében (még az egyértelműen csak kesergő fővarázsló, Bambu fejében sem), és Fodor finoman sugallja, hogy ez nem opció. Valamit tenni kell, bevetni bármit, a (székely?) furfangot is, ha kell (végül ez lesz a nyerő stratégia).
Amikor azt mondtam, az írói megvalósítás túlfeszít minden írói szándékot, elsősorban arra gondoltam, hogy az öntörvényűleg folyó történet olyan humoros fordulatokat vesz, amelyek egyértelműen rejtői magasságokba emelik a szöveget. A humor egyik örök forrása a félreértés, az, hogy bizonyos szavak vagy cselekmények mást jelentenek az egyiknek, mint a másiknak. A népi humor is alkalmazza ezt az eljárást, álljon rá itt egy példa:
„Váci piacra ëgy illető – galgamácsai, hát azt is hozzátëhetjük – vitt rozsbuzát elannyi. Hát odamënt hozzá ëgy tót asszony, oszt asz mondja, hogy:
– Këlko rozs?
– Mi? Ez konkolyos?
– Nem! Pëkni!
– Még bele akarsz köpnyi?
Hát így osztan ebbe elmaradt az egísz, hogy hát nem csinátak vásárt abbú kifolyólag, hogy nem értëtték mëg ëgymást. Mer az ëgyik magyarul értëtt, a másik mëg tótul beszét.”
Az itteni félreértésről joggal jegyzi meg az értekező, hogy „A másik nyelv ismeretének hiányában érthetetlenek lennének az idegen szavak, nem érvényesülne a tréfa lényege, a nyelvi félreértés humora.” [11] Valami nagyon hasonló történik a Bimbi tábornokban is, amikor Bambu fővarázsló ünnepélyesen fogadja Taxner admirálist. Bambunak fogalma nincsen, hogyan kell ilyenkor viselkedni (merthogy életében nem fogadott idegent), és azt sem érti, mit jelentenek az amerikaiak tettei. Nem érti, hanem félreérti, s erre alapozva reagál – ami pedig nekünk, külső szemlélőknek, végtelenül humoros:
„ – Hatalmas országunk elnökének üdvözletét hozom neked, ó, nagyhatalmú Bambu – szónokolta teli torokkal (…) „Elnöknek hívják tehát a Gonosz Szellemet, aki ideküldte őket!” – állapította meg Bambu. És mert határozottan tetszett neki a tengernagy harsogó hangja, ő is kieresztette a magáét:
– Adjon tenéked hosszú életet, szép asszonyt, számos fiú- és lánygyermeket, valamint elegendő aludttejet az Elnök! (…)
Az anyanyelvükön elhangzott jókívánság most már több tengerészgyalogos ajkára csalt játszi mosolyt, de egyelőre uralkodtak magukon.”
Ekkor Bambu előveszi még a sziget első fővarázslójától, a fehér hajókovácstól örökölt mágikus tengerészeti szakszavakat:
„(…) még harsányabban kiáltotta, hadd hallják a távolabb álló szigetlakók is: Vitorlát le! Horgonyt le! Taxner kísérőinek fura fintorba rándult az arca. A tengerészgyalogosok harsány röhögésben törtek ki. Előbb az első század, majd tőlük átvette a másik kettő is. A röhej a tisztekre, sőt Taxner kíséretére is átterjedt.”
(Emlékezzünk csak Vonnegut Galapagosának a parton sütkérező fóka-embereire, aki egy szellentésen elkezdnek nevetni, és egy idő után az egész part reng a nevetéstől!)
„Brenton mentette meg a kínosan alakuló helyzetet:
– A legnagyobb csodálattal adózunk neked, hatalmas Bambu! A mi népünknél az a szokás, hogy mélységes tiszteletüket, bámulatukat és tetszésüket nevetéssel mutatják ki!
Megint csak a primitív ember alapvető jóérzése és tapintata diktálta Bambunak, hogy pulykavadászaihoz szóljon: azonnal hirdessék ki a tömegben, hogy őreá figyelve a vendégek fővarázslójának minden mondatára kacagjanak, a lehető leghangosabban. (…)
– Az elnök forró üdvözletét küldi hűséges népednek is, a sziget minden egyes lakójának!
Bambu örömteli hahotában tört ki. Erre legalább ezer torokból zengett-gurgulázott fel a kacagás. Nakamura verejtékezett. (…) No hiszen, csak ennyi kellett a még egyfolytában röhincsélő tengerészgyalogosoknak. Némelyikük fulladozva dőlt ki a sorból, ami nem kerülte el a fegyelemszerető tengernagy és társai figyelmét:
– Legalább ezek a marhák ne röhögnének! – háborodott fel méltán Taxner admirális. (…)
– Azért küldött tihozzátok az elnök, hogy megvédjünk benneteket és bevezessünk a szabad nemzetek nagy családjába!
Egetverő röhögés mindkét oldalon. (…) a kiválóan kiképzett tengerészgyalogosok immár egyáltalán nem tudtak uralkodni magukon, gátlástalanul düledeztek, sőt öklendeztek tovább. Carrington őrmester bepisilt, majd sírva fakadt.”
E nevetés több, mint egyszerű humor, Balázs Imre József úgy értelmezi, „Ez a szituáció mintegy áttételesen mutatja meg, a szigetlakók naiv és a haditengerészek cinikus nevetésén keresztül, hogy a hatalommal szembeni ellenállásnak, kritikának egyik további lehetséges formája annak kinevetése.” Mi több, a kötetben ez expressis verbis is előfordul: azt kacagják ki öntudatlanul a szigetlakók, hogy őket az amerikaiak megvédik és bevezetik a szabad nemzetek nagy családjába. Egy ilyen röhögés után maga az elnyomó katona sem tudja már ugyanolyan komolysággal végrehajtani az esetleges parancsot a bennszülött lelövésére, hisz kapcsolat van közöttük, mivel együtt nevettek. (Újra: vesd össze azzal, hogy a nevetés társadalmi kapoccsá lesz Vonnegut Galápagosában.)
Nem csoda, hogy ezután a „katonák és tengerészek, altisztek, tisztjelöltek és tisztek már bizonyíthatóan »Röhejsziget«-ként emlegették az előttük elterülő kies szárazföldet”. A fenti jelenet annyira meghatározza a könyvet, az olvasást, hogy csak sajnálni tudom, Fodor nem a Röhejsziget címet adta a regénynek. A Bimbi tábornok cím nekem ugyanis a dél-amerikai diktátorokat asszociálja, és sokáig kerültem is olvasását, mivel el sem tudtam képzelni, hogy egy erdélyi író felveheti a versenyt dél-amerikai társaival az ottani helyzet ábrázolásában. De talán eljön az az idő, mikor Röhejsziget néven a regény méltán elindul világhódító útjára…
Azt, hogy a történet a szigetlakók számára heppienddel végződik, az alkatilag „érző cinikusként” meghatározható Mózes Attila úgy értelmezi, csupán szerzői kacsintás: „Hogy végül a feldagadt ülepű nagyhatalom visszakozik a paradicsomi Csend Szigetéről, az csupán szerzői kacsintás. Fodor Sándor kétfelé kacsint: A gyerekekre: lám, hihettek az igazság győzelmében! És a felnőttekre: mint a mesében!”
Balázs Imre József teljesen más szempontú olvasata szerint az, hogy a támadók vereséget szenvednek, arra hívja fel a figyelmet, a gyarmatosítónak figyelnie kell a gyarmatosítottra: „Posztkoloniális kontextusban a Bimbi tábornok üzenete voltaképpen egyszerű és megfontolandó: a kulturális/technikai fölény nem vezet automatikusan győzelemhez – ahhoz előbb komoly kísérletet kellene tenni a »másik« megértésére. Ezt mulasztják itt el az amerikai katonák.” Viszont a dolgoknak éppen ez az oldala az, amely legkevésbé érdekli Fodort: nem akar ő „megértett gyarmatosított” lenni, hanem egyszerűen szabad. A szigetlakók számára sem a gyarmatosítók gondolkodásának elsajátítása hozza el a szabadságot, hanem egy irracionális reményből induló, de csavaros cselekvéssorozat. Ne add fel soha, sugallja nemzettársainak Fodor, és ugyan meg kell érteni az elnyomókat, de ez nem mehet saját eszményeink rovására. Ha túlságosan próbálunk úgy táncolni, hogy az ne sértse gyarmatosítóinkat, akkor belemászunk egy olyan játszmába, amelynek csak vesztesei lehetünk.
* -- Részlet a megjelenés előtt álló Fodor Sándor-monográfiából
