Sikó Beáta
A SPECTATOR MAGYARORSZÁGON
Alain Badiou Ethics. An Essay on the Understanding of Evil című munkáját olvasva a huszadik századi francia filozófus szubjektum- és igazságtörténés-elméletével ismerkedünk meg. Ez a Badiou-típusú igazságtörténés a megszokott helyzettel/rendszerrel, a fennálló állapottal való radikális szakításban realizálódik – az angol fordító, Peter Hallward szavaival élve egy immanent breakben -. Ez a szakítás a maga rendjén az igazságtörténés négy területén, négy dimenziójában mehet végbe – a szerelem, a politika, a tudomány és művészet dimenzióiban –, és ennek következtében eseménnyé, eventté válik. A fentebb felvázolt folyamat egy olyan szubjektumot is ,,gerjeszt” vagyis feltételez, aki minden esetben, egy esemény részeseként egyszerre hordozója és hordozottja az igazságtörténésnek. Egy ilyen szubjektum olyan forradalmi és militáns személyiség/egyéniség, akinek legfőbb jellemvonása, hogy feltétlen hűséget tanúsít az esemény iránt, amely hűség – fidelity – értelmében gyakran saját, önnön érdekeivel ellenében is kitart az igazság mellett vagyis mindvégig konzisztens marad.[1]
Badiou elméletéből kiindulva azt fogom vizsgálni, hogy a 18. századi angol morális (heti)lap, a Spectator mennyiben része egy igazságtörténésnek, egy olyan eseménynek, amely a fennállóval való radikális szakítást feltételezi. Elsősorban arra próbálok választ keresni, hogy a folyóirat a korábbi hagyományokkal való szakítás következtében mennyiben újszerű, milyen téren és milyen mértékben hoz újat. Másodsorban pedig Joseph Addison, a folyóirat főszerkesztőjének életének és életművének kontextusából kiindulva arra próbálok fényt deríteni, hogy a fentebb említett szerkesztő mennyiben tekinthető Badiou-értelemben vett szubjektumnak, vagyis a lap elindításának és szerkesztésének folyamatában mennyiben tanúsított hűséget és kitartást az eseményhez, saját folyóiratának az elveihez. Röviden nyomon követem a folyóirat magyar vonatkozású/magyarországi recepcióját is, legfőként azt vizsgálva, hogy a Spectator mint esemény miként éreztette hatását eredeti angol kontextusán kívül. Ebben az értelemben azt kutatom, hogy a folyóirat magyar gyűjtői, olvasói és fordítói, egyszóval ,,követői” miként ,,tájékozódtak” a lap tartalmának és világának sokszínűségében és sokféleségében, mit milyen céllal vettek át, miként változtattak (ha egyáltalán változtattak) az eredeti kontextusokon és témákon.
I.
A Spectator első száma 1711-ben jelent meg Angliában, 50 évvel egy olyan történelmi periódus/korszak után, amelyet a Badiou-értelemben vett forradalmi és radikális szakítások sorozata jellemzett. 1649-ben az angol polgári forradalom győzelmének következtében az abszolutista királyt halálra ítélték, és megalakult egy új politikai forma a lordprotektorátus. Ám ez katonai diktatúrába vagyis terrorba torkollott, és emiatt szükségessé vált a restauráció, a Stuartok uralmának és kiráyság intézményének a helyreállítása. De hosszú távon ez sem működött, és ennek eredménye az újabb dinasztiaváltás lett Orániai Vilmos trónralépésével. Ekkor létrejött az alkotmányos monarchia intézménye Angliában (1689). Badiou igazságtörténésének elméletéből kiindulva dióhéjban így modellezhető ez a korszak: forradalmi szakítás az abszolutista hatalommal → gonosz szimulákrumának a megjelenése: terror → a szimulákrum „uralmának” megdöntése újabb igazságtörténések által és az alkotmányos monarchia megjelenése. Tehát több igazságtörténésre/ eseményre valamint a gonosz szimulákrumán való „felülkerekedésre” volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön az angol alkotmányos monarchia poltikai intézménye.[2]
A poltikai élet ezen változásai nagyban kihatottak az angol társadalmi életre és annak rétegződésére is. Megjelent egy új társadalmi osztály, a minél inkább feltörekvő polgárság a 17. század fordulóján. Joseph Addison és Richard Steele, a morális folyóirat szerkesztői, abban az időszakban érkeztek Londonba, amikor a társadalom két osztályra tagolódott. A korszak mentalitását vizsgáló Harold Routh és M. A. Peterhouse szerzőpáros szerint, az egyik oldalon a régi rend képviselői álltak, akik még mindig a régi, megdöntött hatalom visszaállításában reménykedtek (a felsőbb osztálybeli nők francia erotikus regényeket olvastak, erkölcstelen színdarabokat éljeneztek), míg a másik oldalon London polgárai voltak, akiket már nemcsak a „tömeg” – masses – jelzővel lehetett illetni.[3] Elérkezett az az idő, amikor már Anglia polgárainak elege lett a középkori fanatizmusból, érzéketlenségből, és előítéletekből, és egy új típusú kulturális meg vallási szabványt vagyis mintát kívántak megteremteni.
Ebben a korszakban, a társadalmi és politikai változások hatására a hírlapok mellett feltűntek a szigetországban a folyóiratok, és azoknak is egy jellegzetes típusa a morális hetilap alakult ki és vált népszerűvé. A Spectator (1711–1714) e laptípus legadekvátabb képviselője, amelyet noha több kisebb lapfajta készített elő, mint például a Steele által szerkesztett The Tatler vagy Defoe Reviewje, mégis a tudományhoz és annak nyilvános használatához való viszonyában vált újszerűvé és ezzel egyidőben érdekessé.
Úgy vélem, hogy e lap megjelenése tekinthető Badiou-értelemben vett igazságtörténésnek valamint eseménynek, mivel elsőként jelent szakítást a korábbi felfogással és attitűddel szemben, amely azt hangoztatja, hogy az irodalom és kultúra csupán a kiváltságos rétegeké. E morális hetilap elsőként a polgárokhoz, a mindennapi londoni emberhez szólt és nem a nemesi kiváltságokkal rendelkezőkhöz vagy arisztokratákhoz. Ahogy Addison a 10. számban is megfogalmazta: „I shall endeavour to enliven Morality with Wit, and to temper Wit with Morality ... and I shall be ambitious to have it said of me, that I have brought Philosophy out of Closets and Libraries, Schools and Colleges, to dwell in Clubs and assemblies, at Tea-Tables and in Coffee-Houses.”[4] (saját magyar fordításom szerint: Arra törekszem, hogy az erkölcstant szellemességgel élénkítsem és a szellemességet erkölcstannal mérsékeljem ... valamint elmondhassam magamról azt, hogy kiszabadítottam a filozófiát a dolgozószobákból és könyvtárakból, iskolákból és egyetemekből, hogy a klubokban és társaságokban, teázóasztaloknál és kávéházakban terjedjenek el.)
Ennek következtében e folyóirat első ízben szólt a középréteghez, miközben a polgári felvilágosodás és emancipáció eszméit hirdette, és elsőként tette nyilvánossá a polgárság körében az ismeretterjesztést és tudományszervezést. Kókay György sajtómonográfiájában is azt emeli ki, hogy az erkölcsi hetilap a modern szellem kibontakozásának előkészítőjeként, a tudomány népszerűsítőjeként és a közvélemény alakításának első orgánumaként értékelhető.[5] Csevegő és élvezetes stílusban igyekezett javítani a társadalmi és erkölcsi viszonyokon, valamint az önálló és független irodalmi gondolkodás kialakítására irányult a figyelme. Noha nem hirdetett forradalmi gondolatokat és eszméket, javaslatai emberséges gondolkodásmódról tanúskodnak, mivel különböző cikkei és esszéi szegényházak, kórházak alapítását, nyilvános könyvtárak létesítését valamint az ifjúság oktatásának és nevelésének módszertanának a megváltoztatását sürgetik.
Ugyanakkor a folyóiratban különböző karakterek jelennek meg, sőt feltűnik egy sajátos figura is, Andrew Freeport, a kereskedő személyében, akinek személyisége érdekes Badiou szempontjából nézve. A Spectator megjelenését megelőző angol könyvek, irodalmi alkotások és útleírások a kereskedőt mint fukar és becstelen embert ábrázolták, aki üzérkedésével mindig becsapja a köznapi, gyanútlan embert és gyorsan, más kárán meggazdagszik, főleg a tollforgatók – írók, költők – anyagi kiszolgáltatottságát kihasználva.[6] Ám a 18. században a kereskedelem és kereskedő státusza megváltozik a szociális életben, már hatalmat és befolyást jelentenek a társadalomban és politikában; sőt a kereskedő a civilizáció lelkes ügyvivőjévé válik, aki vagyonának távoli és misztérikus forrásait az íróéhoz hasonló tollvonásokkal vezérli. Így az által, hogy Addison, a főszerkesztő, a „könyvelői irodában kiképzett” kereskedő alakját Szemlélő Úr (Mr. Spectator) baráti társaságában helyezi el, teljesen új eljárást hoz és honosít meg az irodalomban, mivel szakít a kereskedő figurájának lealacsonyító és lefokozó ábrázolásmódjával. A folyóirat hasábjain a kereskedő nem egy szellemes és képzett emberként jelenik meg, aki ismeri a könyvekben rejlő bölcsességet és tanításokat, hanem egy eredeti gondolkodóként tűnik fel. Az ő ideáljai és gondolatai már nem a meglévő tudás, hagyományok/tradíciók „béklyói” vagyis kötöttségei szerint szerveződnek, hanem saját tapasztalatai, egyéni meglátásai fényében beszél és védi meg álláspontját e vonatkozásban teljesen konzervatív jellemű és beállítottságú Spectator Klub tagjaival szemben. Így tekinthetjük őt valamelyest a Badiou-féle militáns szubjektum előzményeként, korabeli változataként, akinek a maga korában forradalmi gondolatai vannak – például azt hangsúlyozza, hogy a takarékos kereskedő egyenrangú társa a művelt és gazdag úriembernek (175. lapszám) vagy éppenséggel azt hangoztatja a korabeli konvenciókkal szemben, hogy a nők férfi ruhában való lovaglása illendő, és nem hágja át az etikett szabályait (104. lapszám) –; ám gondolatai, meglátásai nem válnak teljes körű eseménnyé, csak a diskurzus/vita/eszmecsere szintjén maradnak meg és tűnnek fel egy-egy lapszámban.
Noha elsősorban morális jellegű lap, és ennek megfelelően inkább a társadalmi és erkölcsi viszonyok javításával kapcsolatos cikkek vannak túlsúlyban, az irodalmi ízlés fejlesztése sem maradhat ki a folyóirat témavilágából. Az irodalmi ízlés nemesítésének céljából Addison egy-egy cikk- és lapsorozatban a fattyú és hamis elmésség (false wit) korabeli divatos módozatai ellen fogalmazza meg kritikáját. A fattyú elmésség „hajdani”, az ókorban divatos nemeit veszi nagyító alá, és így elutasítóan szól az annagrammák, lipogrammák, rébuszok gyakorlóiról valamint a kronosztikonok, paragrammák és szójátékok művelőiről (58–61. lapszám). Gondolatmenetében egy irodalmi veszélyre reflektál: egy olyan rossz szokás éreztette hatását a korabeli angol társadalomban, amely egy megfelelő irodalmi ízlés kialakulását hátráltatta, mivel az adekvát modell és minta hiányában a kezdő író és költő könnyen elfogadhatta mint mérvadó minta az ilyen és ehhez hasonló divatos, de közben mesterséges költői fogásokat.[7] Azt hangoztatja, hogy London polgárai számára komoly irodalomra van szükség, és emiatt kifejti azt is, hogy miben áll az igazi elmésség (59., 62., 63. lapszám). E lapszámok a Badiou-értelemben vett radikális szakítást is szorgalmazzák az irodalom és versírás terén, vagyis a „művészet dimenziójában”, mivel a különböző mesterséges költői fogásokkal való teljes szakítás felhívása fogalmazódik meg a komoly és adekvát irodalom művelése érdekében, az „igazi művészet” kultiválása érdekében. Külön kiemelném azt, hogy Addison pályakezdésének idején szintén előszeretettel nyúlt a fattyú elmésség e nemeihez, de felismerve ennek veszélyeit és hátulütőit saját maga szakít a „fennálló helyzettel”, elveti és elutasítja ezeket, az utánzás és imitáció divatos szokásaival szembefordulva az egyedit és egyediséget szorgalmazza művészetben, ezzel egy olyan irodalmi és kulturális forradalmat indukálva, amelynek saját maga is mozgatórugója, részese vagyis magán viseli e igazságtörténés nyomvonalát.
II.
Joseph Addison életében és életművének összességében is szinguláris valamint partikuláris helyet foglal el a folyóirat. Őt a korabeli angol közélet vehemens és szenvedélyes whig párti politikusaként tartja számon, aki mindig jelentős szerepet vállalt a politikai életében. Már fiatalon, alig huszonhét évesen whig párti patrónusának közbenjárása révén kincstári szubvenciót/adományt kapott a célból, hogy külföldön, az európai kontinensen diplomáciai utazásokat bonyolítson le, majd külföldi utazásából visszatérve a whig elveket hirdető Kit-Cat Club rendes tagjává választotta. Életének e periódusában nemcsak aktívan vett részt a whig propagandában, hanem pártjának elveihez úgy is hűségét tanúsított mint költő, röpirat-író és folyóiratszerkesztő, mivel több politikai célzatú verset, drámát és röpiratot fogalmazott meg, mint The Campaign vagy The Present State of the War.[8] Ezekben nemcsak pártjának eszméit hirdette, hanem ki is figurázta a tory propagandákat, főleg The Tatler című hetilap szerkesztése közben. Ez a lap, amelyet Richard Steellel közösen és a Spectatorral párhuzamosan szerkesztett, teljesen a whig propaganda eszköze, tele korabeli politikai allúziókkal s kifigurázásokkal.
Ennélfogva teljesen meglepő, hogy a Spectator cikkeiben teljesen eltávolódik a Tatler politikai szemléletmódjától, és a politikai semlegességet valamint objektivitást hangoztatja már az első lapszámban („exact Neutrality between Whigs and Tories”). Mint szerkesztő teljesen kerüli a politikai problémák felvetését és tárgyalását, csakis azokkal a tartalmakkal foglalkozik, amelyek a folyóirat jellegéhez és témaköréhez tartoznak.
Így Addison a morális lap koncepciójában nem ad hangot politikai meggyőződéseinek, nem foglal állást a whig elvek mellett, sőt mikor a kontextus úgy kívánja még ellenük is szól. Noha néhány lapszám tartalmaz egy-egy utalást a jellegzetes angol pártrendszerre vonatkozólag, ám ezek kivétel nélkül az épületes és emberbaráti narratív keretbe illeszkednek be. Például a 125. lapszám az alábbi szentenciaszerű megállapítással záródik: „In short, we should not any longer regard our Fellow-Subjects as Whigs or Tories, but should make the Man of Merit our Friend, and the Villain our Enemy.”[9] (Saját magyar fordításom: Pár szóban, ezentúl ne tekintsünk úgy társunkra mint whig vagy tory, de legyen az érdemes/a méltó ember a barátunk és a gazember ellenségünk.)
Badiou-értelemben e téren Addison szubjektummá válik, mivel feltétlen hűséget tanúsít az eseményhez, a morális lap elveihez. Ő az esemény – a folyóirat – elindítója és folytatója, olyan aktív egyén, aki a cél érdekében még saját érdekeivel szemben is hű marad a folyóirat koncepciójához, nem tántoródik meg és lép vissza. Mindvégig úgy konzisztens, hogy saját politikai céljai ellenében, azokat fölülírva is kitart a morális lap elveinél: míg közéleti személyiségként aktív, liberális whig politikus, aki hevesen támadja az ellenzékben levő konzervatív torykat, addig a Spectator szerkesztőjeként teljesen fölülíródnak politikai érdekei a „cél” érdekében. Ez által elszakad önmaga érdekeitől, önmagát is meghaladja, miközben a létezés perszeverenciáját feláldozza az esemény kedvéért. Egyszerűbben fogalmazva: a politikát feláldozza a Spectator oltárán és így válik szubjektummá.
III.
A Spectator a 18. század elején, a témák és tartalmak új típusú megközelítése révén, nagyon népszerűvé vált Angliában, olyannyira, hogy modellt és mintát szolgáltatott hasonló jellegű morális lapok elindításához. Ám nemcsak a szigetországban, hanem Európa-szerte is több morális lap valamint folyóirat született a Spectatort tekintve mintának és kiindulópontnak. Magyar vonatkozásban ilyen morális jellegű folyóirat nem honosodott meg, de ennek ellenére több fordítása, átdolgozása született például Mikes Kelemen, Kármán József vagy Kis János tollából. Több magyar korabeli értelmiségi és író/költő követte a Spectator eredeti koncepcióját, de a követés mellett tájékozódtak is benne. Ez a tájékozódás pedig a fordításokban valamint szövegátültetésekben azt jelenti, hogy a korabeli magyar irodalmi, kulturális, politikai viszonyokat figyelembe véve vettek át és fordítottak le egy-egy cikket, azok főbb gondolatmenetén nem nagyon változtatva, csupán csak kiiktatva azokat a példákat, allúziókat, amelyek nem voltak aktuálisak. Ennek hatására pedig nem szöveghű, szoros fordítások születtek, hanem inkább átírások, átdolgozások. Tehát úgy követnek, hogy egyben a lehető legjobban tájékozódnak is, a rendelkezére álló anyagot saját célkitűzésük elérése érdekében használják fel.
Összességében a lap elsősorban a tudományhoz való megközelítésében,szemléletében vált forradalmivá, Defoet idézve „megcsontosodott vélekedések cáfolásának eszközeként”[10] lett népszerű. Így elsősorban a tudomány területén és dimenziójában történt a szakítás, mivel e lap hatására már a nyilvánosság részévé válik a tudomány és a tudományról való gondolkodás, már nem egy elit réteg – a könyvtárlátogatók, iskolát végzettek stb. – kiváltságos „helye”, hanem mindenkié. A Spectator e közhasznú tudás népszerűsítésének eszközeként válik eseménnyé és igazsággá. Ugyanakkor a szerkesztő, Addison is az esemény részesévé válik, szubjektummá képződik, mivel saját politikai céljait felülírva, saját érdekei ellenében is hűséget tanúsít a morális lap koncepciója iránt.
BIBLIOGRÁFIA
Alain BaDiou, Ethics. An Essay on the Understanding of Evil. Translated and introduced by Peter Hallward, London–New York, Verso, 2001.
A magyar sajtó története (1705–1848), I, szerk. Kókay György, Bp., Akadémiai, 1979.
Anthony Burgess, English Literature: A Survey for Students, Longman, 1990.
Concise Dictionary of British Literary Biography, ed. Matthew J. Bruccoli, Richard Layman, Gale, 1992, II.
From Steele and Addison to Pope and Swift, eds. Sir A. W. Ward, A. R. Waller, London, Cambridge University Press, 1964 (The Cambridge History of English Literature, 9).
Sikó Beáta, A Spectator erdélyi recepciójából (18–19. század) [szakdolgozat], Kolozsvár, 2010.
Szemlélő. A Spectator fordítása (1783), kiad., bev., jegyz. Balázs Péter, Labádi Gergely, Szeged, 2005 (Fiatal Filológusok Füzetei XVIII–XIX. Század, 1).
The Spectator by Joseph Addison, Richard Steele, ed. G. Gregory Smith, London, J. M. Dent & Co., 1964, I–II.
Jegyzetek
[1] Alain BaDiou, Ethics. An Essay on the Understanding of Evil. Translated and introduced by Peter Hallward, London–New York, Verso, 2001.
[2] A dolgozat tartalmi és terjedelmi keretei miatt nem áll módomban ezt részletesebben kifejteni.
[3] Vö. Harold Routh, M. A. Peterhouse, Steele and Addison = From Steele and Addison to Pope and Swift, eds. Sir A. W. Ward, A. R. Waller, London, Cambridge University Press, 1964 (The Cambridge History of English Literature, 9), 26–28.
[4] The Spectator by Joseph Addison, Richard Steele, ed. G. Gregory Smith, London, J. M. Dent & Co., 1964, I, 38–39.
[5] A magyar sajtó története (1705–1848), I, szerk. Kókay György, Bp., Akadémiai, 1979, 24–27.
[6] Vö. Routh, Peterhouse, i. m., 50–52.
[7] Vö. Routh, Peterhouse, i. m., 58–59.
[8] Concise Dictionary of British Literary Biography, ed. Matthew J. Bruccoli, Richard Layman, Gale, 1992, II., 3–27.
[9] The Spectator by Joseph Addison, Richard Steele, ed. G. Gregory Smith, London, J. M. Dent & Co., 1964, II., 161.
[10] Szemlélő. A Spectator fordítása (1783), kiad., bev., jegyz. Balázs Péter, Labádi Gergely, Szeged, 2005 (Fiatal Filológusok Füzetei XVIII–XIX. Század, 1), 7.
Badiou elméletéből kiindulva azt fogom vizsgálni, hogy a 18. századi angol morális (heti)lap, a Spectator mennyiben része egy igazságtörténésnek, egy olyan eseménynek, amely a fennállóval való radikális szakítást feltételezi. Elsősorban arra próbálok választ keresni, hogy a folyóirat a korábbi hagyományokkal való szakítás következtében mennyiben újszerű, milyen téren és milyen mértékben hoz újat. Másodsorban pedig Joseph Addison, a folyóirat főszerkesztőjének életének és életművének kontextusából kiindulva arra próbálok fényt deríteni, hogy a fentebb említett szerkesztő mennyiben tekinthető Badiou-értelemben vett szubjektumnak, vagyis a lap elindításának és szerkesztésének folyamatában mennyiben tanúsított hűséget és kitartást az eseményhez, saját folyóiratának az elveihez. Röviden nyomon követem a folyóirat magyar vonatkozású/magyarországi recepcióját is, legfőként azt vizsgálva, hogy a Spectator mint esemény miként éreztette hatását eredeti angol kontextusán kívül. Ebben az értelemben azt kutatom, hogy a folyóirat magyar gyűjtői, olvasói és fordítói, egyszóval ,,követői” miként ,,tájékozódtak” a lap tartalmának és világának sokszínűségében és sokféleségében, mit milyen céllal vettek át, miként változtattak (ha egyáltalán változtattak) az eredeti kontextusokon és témákon.
I.
A Spectator első száma 1711-ben jelent meg Angliában, 50 évvel egy olyan történelmi periódus/korszak után, amelyet a Badiou-értelemben vett forradalmi és radikális szakítások sorozata jellemzett. 1649-ben az angol polgári forradalom győzelmének következtében az abszolutista királyt halálra ítélték, és megalakult egy új politikai forma a lordprotektorátus. Ám ez katonai diktatúrába vagyis terrorba torkollott, és emiatt szükségessé vált a restauráció, a Stuartok uralmának és kiráyság intézményének a helyreállítása. De hosszú távon ez sem működött, és ennek eredménye az újabb dinasztiaváltás lett Orániai Vilmos trónralépésével. Ekkor létrejött az alkotmányos monarchia intézménye Angliában (1689). Badiou igazságtörténésének elméletéből kiindulva dióhéjban így modellezhető ez a korszak: forradalmi szakítás az abszolutista hatalommal → gonosz szimulákrumának a megjelenése: terror → a szimulákrum „uralmának” megdöntése újabb igazságtörténések által és az alkotmányos monarchia megjelenése. Tehát több igazságtörténésre/ eseményre valamint a gonosz szimulákrumán való „felülkerekedésre” volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön az angol alkotmányos monarchia poltikai intézménye.[2]
A poltikai élet ezen változásai nagyban kihatottak az angol társadalmi életre és annak rétegződésére is. Megjelent egy új társadalmi osztály, a minél inkább feltörekvő polgárság a 17. század fordulóján. Joseph Addison és Richard Steele, a morális folyóirat szerkesztői, abban az időszakban érkeztek Londonba, amikor a társadalom két osztályra tagolódott. A korszak mentalitását vizsgáló Harold Routh és M. A. Peterhouse szerzőpáros szerint, az egyik oldalon a régi rend képviselői álltak, akik még mindig a régi, megdöntött hatalom visszaállításában reménykedtek (a felsőbb osztálybeli nők francia erotikus regényeket olvastak, erkölcstelen színdarabokat éljeneztek), míg a másik oldalon London polgárai voltak, akiket már nemcsak a „tömeg” – masses – jelzővel lehetett illetni.[3] Elérkezett az az idő, amikor már Anglia polgárainak elege lett a középkori fanatizmusból, érzéketlenségből, és előítéletekből, és egy új típusú kulturális meg vallási szabványt vagyis mintát kívántak megteremteni.
Ebben a korszakban, a társadalmi és politikai változások hatására a hírlapok mellett feltűntek a szigetországban a folyóiratok, és azoknak is egy jellegzetes típusa a morális hetilap alakult ki és vált népszerűvé. A Spectator (1711–1714) e laptípus legadekvátabb képviselője, amelyet noha több kisebb lapfajta készített elő, mint például a Steele által szerkesztett The Tatler vagy Defoe Reviewje, mégis a tudományhoz és annak nyilvános használatához való viszonyában vált újszerűvé és ezzel egyidőben érdekessé.
Úgy vélem, hogy e lap megjelenése tekinthető Badiou-értelemben vett igazságtörténésnek valamint eseménynek, mivel elsőként jelent szakítást a korábbi felfogással és attitűddel szemben, amely azt hangoztatja, hogy az irodalom és kultúra csupán a kiváltságos rétegeké. E morális hetilap elsőként a polgárokhoz, a mindennapi londoni emberhez szólt és nem a nemesi kiváltságokkal rendelkezőkhöz vagy arisztokratákhoz. Ahogy Addison a 10. számban is megfogalmazta: „I shall endeavour to enliven Morality with Wit, and to temper Wit with Morality ... and I shall be ambitious to have it said of me, that I have brought Philosophy out of Closets and Libraries, Schools and Colleges, to dwell in Clubs and assemblies, at Tea-Tables and in Coffee-Houses.”[4] (saját magyar fordításom szerint: Arra törekszem, hogy az erkölcstant szellemességgel élénkítsem és a szellemességet erkölcstannal mérsékeljem ... valamint elmondhassam magamról azt, hogy kiszabadítottam a filozófiát a dolgozószobákból és könyvtárakból, iskolákból és egyetemekből, hogy a klubokban és társaságokban, teázóasztaloknál és kávéházakban terjedjenek el.)
Ennek következtében e folyóirat első ízben szólt a középréteghez, miközben a polgári felvilágosodás és emancipáció eszméit hirdette, és elsőként tette nyilvánossá a polgárság körében az ismeretterjesztést és tudományszervezést. Kókay György sajtómonográfiájában is azt emeli ki, hogy az erkölcsi hetilap a modern szellem kibontakozásának előkészítőjeként, a tudomány népszerűsítőjeként és a közvélemény alakításának első orgánumaként értékelhető.[5] Csevegő és élvezetes stílusban igyekezett javítani a társadalmi és erkölcsi viszonyokon, valamint az önálló és független irodalmi gondolkodás kialakítására irányult a figyelme. Noha nem hirdetett forradalmi gondolatokat és eszméket, javaslatai emberséges gondolkodásmódról tanúskodnak, mivel különböző cikkei és esszéi szegényházak, kórházak alapítását, nyilvános könyvtárak létesítését valamint az ifjúság oktatásának és nevelésének módszertanának a megváltoztatását sürgetik.
Ugyanakkor a folyóiratban különböző karakterek jelennek meg, sőt feltűnik egy sajátos figura is, Andrew Freeport, a kereskedő személyében, akinek személyisége érdekes Badiou szempontjából nézve. A Spectator megjelenését megelőző angol könyvek, irodalmi alkotások és útleírások a kereskedőt mint fukar és becstelen embert ábrázolták, aki üzérkedésével mindig becsapja a köznapi, gyanútlan embert és gyorsan, más kárán meggazdagszik, főleg a tollforgatók – írók, költők – anyagi kiszolgáltatottságát kihasználva.[6] Ám a 18. században a kereskedelem és kereskedő státusza megváltozik a szociális életben, már hatalmat és befolyást jelentenek a társadalomban és politikában; sőt a kereskedő a civilizáció lelkes ügyvivőjévé válik, aki vagyonának távoli és misztérikus forrásait az íróéhoz hasonló tollvonásokkal vezérli. Így az által, hogy Addison, a főszerkesztő, a „könyvelői irodában kiképzett” kereskedő alakját Szemlélő Úr (Mr. Spectator) baráti társaságában helyezi el, teljesen új eljárást hoz és honosít meg az irodalomban, mivel szakít a kereskedő figurájának lealacsonyító és lefokozó ábrázolásmódjával. A folyóirat hasábjain a kereskedő nem egy szellemes és képzett emberként jelenik meg, aki ismeri a könyvekben rejlő bölcsességet és tanításokat, hanem egy eredeti gondolkodóként tűnik fel. Az ő ideáljai és gondolatai már nem a meglévő tudás, hagyományok/tradíciók „béklyói” vagyis kötöttségei szerint szerveződnek, hanem saját tapasztalatai, egyéni meglátásai fényében beszél és védi meg álláspontját e vonatkozásban teljesen konzervatív jellemű és beállítottságú Spectator Klub tagjaival szemben. Így tekinthetjük őt valamelyest a Badiou-féle militáns szubjektum előzményeként, korabeli változataként, akinek a maga korában forradalmi gondolatai vannak – például azt hangsúlyozza, hogy a takarékos kereskedő egyenrangú társa a művelt és gazdag úriembernek (175. lapszám) vagy éppenséggel azt hangoztatja a korabeli konvenciókkal szemben, hogy a nők férfi ruhában való lovaglása illendő, és nem hágja át az etikett szabályait (104. lapszám) –; ám gondolatai, meglátásai nem válnak teljes körű eseménnyé, csak a diskurzus/vita/eszmecsere szintjén maradnak meg és tűnnek fel egy-egy lapszámban.
Noha elsősorban morális jellegű lap, és ennek megfelelően inkább a társadalmi és erkölcsi viszonyok javításával kapcsolatos cikkek vannak túlsúlyban, az irodalmi ízlés fejlesztése sem maradhat ki a folyóirat témavilágából. Az irodalmi ízlés nemesítésének céljából Addison egy-egy cikk- és lapsorozatban a fattyú és hamis elmésség (false wit) korabeli divatos módozatai ellen fogalmazza meg kritikáját. A fattyú elmésség „hajdani”, az ókorban divatos nemeit veszi nagyító alá, és így elutasítóan szól az annagrammák, lipogrammák, rébuszok gyakorlóiról valamint a kronosztikonok, paragrammák és szójátékok művelőiről (58–61. lapszám). Gondolatmenetében egy irodalmi veszélyre reflektál: egy olyan rossz szokás éreztette hatását a korabeli angol társadalomban, amely egy megfelelő irodalmi ízlés kialakulását hátráltatta, mivel az adekvát modell és minta hiányában a kezdő író és költő könnyen elfogadhatta mint mérvadó minta az ilyen és ehhez hasonló divatos, de közben mesterséges költői fogásokat.[7] Azt hangoztatja, hogy London polgárai számára komoly irodalomra van szükség, és emiatt kifejti azt is, hogy miben áll az igazi elmésség (59., 62., 63. lapszám). E lapszámok a Badiou-értelemben vett radikális szakítást is szorgalmazzák az irodalom és versírás terén, vagyis a „művészet dimenziójában”, mivel a különböző mesterséges költői fogásokkal való teljes szakítás felhívása fogalmazódik meg a komoly és adekvát irodalom művelése érdekében, az „igazi művészet” kultiválása érdekében. Külön kiemelném azt, hogy Addison pályakezdésének idején szintén előszeretettel nyúlt a fattyú elmésség e nemeihez, de felismerve ennek veszélyeit és hátulütőit saját maga szakít a „fennálló helyzettel”, elveti és elutasítja ezeket, az utánzás és imitáció divatos szokásaival szembefordulva az egyedit és egyediséget szorgalmazza művészetben, ezzel egy olyan irodalmi és kulturális forradalmat indukálva, amelynek saját maga is mozgatórugója, részese vagyis magán viseli e igazságtörténés nyomvonalát.
II.
Joseph Addison életében és életművének összességében is szinguláris valamint partikuláris helyet foglal el a folyóirat. Őt a korabeli angol közélet vehemens és szenvedélyes whig párti politikusaként tartja számon, aki mindig jelentős szerepet vállalt a politikai életében. Már fiatalon, alig huszonhét évesen whig párti patrónusának közbenjárása révén kincstári szubvenciót/adományt kapott a célból, hogy külföldön, az európai kontinensen diplomáciai utazásokat bonyolítson le, majd külföldi utazásából visszatérve a whig elveket hirdető Kit-Cat Club rendes tagjává választotta. Életének e periódusában nemcsak aktívan vett részt a whig propagandában, hanem pártjának elveihez úgy is hűségét tanúsított mint költő, röpirat-író és folyóiratszerkesztő, mivel több politikai célzatú verset, drámát és röpiratot fogalmazott meg, mint The Campaign vagy The Present State of the War.[8] Ezekben nemcsak pártjának eszméit hirdette, hanem ki is figurázta a tory propagandákat, főleg The Tatler című hetilap szerkesztése közben. Ez a lap, amelyet Richard Steellel közösen és a Spectatorral párhuzamosan szerkesztett, teljesen a whig propaganda eszköze, tele korabeli politikai allúziókkal s kifigurázásokkal.
Ennélfogva teljesen meglepő, hogy a Spectator cikkeiben teljesen eltávolódik a Tatler politikai szemléletmódjától, és a politikai semlegességet valamint objektivitást hangoztatja már az első lapszámban („exact Neutrality between Whigs and Tories”). Mint szerkesztő teljesen kerüli a politikai problémák felvetését és tárgyalását, csakis azokkal a tartalmakkal foglalkozik, amelyek a folyóirat jellegéhez és témaköréhez tartoznak.
Így Addison a morális lap koncepciójában nem ad hangot politikai meggyőződéseinek, nem foglal állást a whig elvek mellett, sőt mikor a kontextus úgy kívánja még ellenük is szól. Noha néhány lapszám tartalmaz egy-egy utalást a jellegzetes angol pártrendszerre vonatkozólag, ám ezek kivétel nélkül az épületes és emberbaráti narratív keretbe illeszkednek be. Például a 125. lapszám az alábbi szentenciaszerű megállapítással záródik: „In short, we should not any longer regard our Fellow-Subjects as Whigs or Tories, but should make the Man of Merit our Friend, and the Villain our Enemy.”[9] (Saját magyar fordításom: Pár szóban, ezentúl ne tekintsünk úgy társunkra mint whig vagy tory, de legyen az érdemes/a méltó ember a barátunk és a gazember ellenségünk.)
Badiou-értelemben e téren Addison szubjektummá válik, mivel feltétlen hűséget tanúsít az eseményhez, a morális lap elveihez. Ő az esemény – a folyóirat – elindítója és folytatója, olyan aktív egyén, aki a cél érdekében még saját érdekeivel szemben is hű marad a folyóirat koncepciójához, nem tántoródik meg és lép vissza. Mindvégig úgy konzisztens, hogy saját politikai céljai ellenében, azokat fölülírva is kitart a morális lap elveinél: míg közéleti személyiségként aktív, liberális whig politikus, aki hevesen támadja az ellenzékben levő konzervatív torykat, addig a Spectator szerkesztőjeként teljesen fölülíródnak politikai érdekei a „cél” érdekében. Ez által elszakad önmaga érdekeitől, önmagát is meghaladja, miközben a létezés perszeverenciáját feláldozza az esemény kedvéért. Egyszerűbben fogalmazva: a politikát feláldozza a Spectator oltárán és így válik szubjektummá.
III.
A Spectator a 18. század elején, a témák és tartalmak új típusú megközelítése révén, nagyon népszerűvé vált Angliában, olyannyira, hogy modellt és mintát szolgáltatott hasonló jellegű morális lapok elindításához. Ám nemcsak a szigetországban, hanem Európa-szerte is több morális lap valamint folyóirat született a Spectatort tekintve mintának és kiindulópontnak. Magyar vonatkozásban ilyen morális jellegű folyóirat nem honosodott meg, de ennek ellenére több fordítása, átdolgozása született például Mikes Kelemen, Kármán József vagy Kis János tollából. Több magyar korabeli értelmiségi és író/költő követte a Spectator eredeti koncepcióját, de a követés mellett tájékozódtak is benne. Ez a tájékozódás pedig a fordításokban valamint szövegátültetésekben azt jelenti, hogy a korabeli magyar irodalmi, kulturális, politikai viszonyokat figyelembe véve vettek át és fordítottak le egy-egy cikket, azok főbb gondolatmenetén nem nagyon változtatva, csupán csak kiiktatva azokat a példákat, allúziókat, amelyek nem voltak aktuálisak. Ennek hatására pedig nem szöveghű, szoros fordítások születtek, hanem inkább átírások, átdolgozások. Tehát úgy követnek, hogy egyben a lehető legjobban tájékozódnak is, a rendelkezére álló anyagot saját célkitűzésük elérése érdekében használják fel.
Összességében a lap elsősorban a tudományhoz való megközelítésében,szemléletében vált forradalmivá, Defoet idézve „megcsontosodott vélekedések cáfolásának eszközeként”[10] lett népszerű. Így elsősorban a tudomány területén és dimenziójában történt a szakítás, mivel e lap hatására már a nyilvánosság részévé válik a tudomány és a tudományról való gondolkodás, már nem egy elit réteg – a könyvtárlátogatók, iskolát végzettek stb. – kiváltságos „helye”, hanem mindenkié. A Spectator e közhasznú tudás népszerűsítésének eszközeként válik eseménnyé és igazsággá. Ugyanakkor a szerkesztő, Addison is az esemény részesévé válik, szubjektummá képződik, mivel saját politikai céljait felülírva, saját érdekei ellenében is hűséget tanúsít a morális lap koncepciója iránt.
BIBLIOGRÁFIA
Alain BaDiou, Ethics. An Essay on the Understanding of Evil. Translated and introduced by Peter Hallward, London–New York, Verso, 2001.
A magyar sajtó története (1705–1848), I, szerk. Kókay György, Bp., Akadémiai, 1979.
Anthony Burgess, English Literature: A Survey for Students, Longman, 1990.
Concise Dictionary of British Literary Biography, ed. Matthew J. Bruccoli, Richard Layman, Gale, 1992, II.
From Steele and Addison to Pope and Swift, eds. Sir A. W. Ward, A. R. Waller, London, Cambridge University Press, 1964 (The Cambridge History of English Literature, 9).
Sikó Beáta, A Spectator erdélyi recepciójából (18–19. század) [szakdolgozat], Kolozsvár, 2010.
Szemlélő. A Spectator fordítása (1783), kiad., bev., jegyz. Balázs Péter, Labádi Gergely, Szeged, 2005 (Fiatal Filológusok Füzetei XVIII–XIX. Század, 1).
The Spectator by Joseph Addison, Richard Steele, ed. G. Gregory Smith, London, J. M. Dent & Co., 1964, I–II.
Jegyzetek
[1] Alain BaDiou, Ethics. An Essay on the Understanding of Evil. Translated and introduced by Peter Hallward, London–New York, Verso, 2001.
[2] A dolgozat tartalmi és terjedelmi keretei miatt nem áll módomban ezt részletesebben kifejteni.
[3] Vö. Harold Routh, M. A. Peterhouse, Steele and Addison = From Steele and Addison to Pope and Swift, eds. Sir A. W. Ward, A. R. Waller, London, Cambridge University Press, 1964 (The Cambridge History of English Literature, 9), 26–28.
[4] The Spectator by Joseph Addison, Richard Steele, ed. G. Gregory Smith, London, J. M. Dent & Co., 1964, I, 38–39.
[5] A magyar sajtó története (1705–1848), I, szerk. Kókay György, Bp., Akadémiai, 1979, 24–27.
[6] Vö. Routh, Peterhouse, i. m., 50–52.
[7] Vö. Routh, Peterhouse, i. m., 58–59.
[8] Concise Dictionary of British Literary Biography, ed. Matthew J. Bruccoli, Richard Layman, Gale, 1992, II., 3–27.
[9] The Spectator by Joseph Addison, Richard Steele, ed. G. Gregory Smith, London, J. M. Dent & Co., 1964, II., 161.
[10] Szemlélő. A Spectator fordítása (1783), kiad., bev., jegyz. Balázs Péter, Labádi Gergely, Szeged, 2005 (Fiatal Filológusok Füzetei XVIII–XIX. Század, 1), 7.