Tankó Anna
Csősz Enikő
Józsa István
​
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES KÁNYÁDI SÁNDORT
​

          Kányádi Sándor Herder- és Kossuth-díjas költő, idén nyolcvanöt éves. Generációk nőttek fel a versein. Kolozsvárról Budapestre kényszerült – hát Budai otthonában kerestük meg. Életművéről, a megélt történelmi korszakváltásokról, gyermekverseiről, illetve további terveiről beszélgettünk. 

                                

            Kányádi Sándor történetekből kifogyhatatlan és fiatalos lendülettel beszél.

            --Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?

            --Általában én dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném - nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály -, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon gazdaságosan fogalmazó költő, Ungaretti versét, melynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam - hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát s aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.

            Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból  adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? És azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikus, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, aki ’68-ban, Zürichben ezt mondta: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.

            A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak és bár kétnyelvűek voltak, de az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz, mert az a rész, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak találkozót. És egy szép udmurt - magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”  

            Aztán ezen mindig összeráncolják a szemöldöküket, mint egy bolsevik duma, tényleg az… akik elmentünk vacsorázni, diákok, tanárok meg nemzetiségi képviselők jöttek, mindegyiküknek ott volt Lenin elvtárs a hajtókáján. S kérdeztem, hogy miért. „Azért, mert neki köszönhetően matematikát, fizikát is anyanyelven tanultunk.” 

            Kuzebaj Gerdnek - aki az udmurtiak Kós Károlya, Kodály Zoltánja s Cseh Tamása volt, építész volt, folklór-gyűjtő, valamint gitáros és költő -, volt egy szerelme, Oki Asalcsi. Oki Asalcsi orvostanhallgató volt Moszkvában, nyilván oroszul tanult. És amikor Kuzebaj Gerdet letartóztatták, akkor Oki Asalcsi, aki addig verseket is írt, összesen harminchatot, letette a tollat és többet nem írt, hanem gyógyította az ő népét a traumából, az egyiptomi szembajból. Amikor Oki Asalcsi múzeumában jártam, ami a rendelőjéből van kialakítva - az orvosi hagyatéka nagyobb, mint a költői-, arra gondoltam, hogy milyen nagy bátorság kellett egy olyan lánynak, akinek szerelme le van tartóztatva ahhoz, hogy elhallgasson.

            Mert én is, amikor ’52-ben kezdtem rájönni, amint mondtam, hogy nagy különbség van aközött, amit tanulunk, és ami a gyakorlatban van, abbahagytam az úgynevezett proletár verseket, mert egyszerűen nem tudtam írni. S mindegyre felhívattak a pártbizottsághoz, hogy „Az elvtárs miért nem ír? Az elvtárs írjon! Az elvtárs tehetséges.” – én azóta úgy számítom, mondhat akárki, akármit, hogy én tehetséges vagyok. „Írjon – mondták –, mert az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni.”  És én nem nagyon tudtam írni. Én is elhallgattam, de aztán megjött a hangom.

            És akkor én írtam egy ilyen verset is, hogy Oki Asalcsi balladája: „vannak vidékek kietlen/
messziségekbe veszetten / vidéki az őshitnek / ahová utak nem visznek / de eltalál visszaréved / behunyt szemmel is a lélek / nyomra lel a szó a dallam / kötése köt oldhatatlan / csángónál is / csángóbb éren / oki asalcsi nővérem / véremmel egy vér ki verset / két megyényi népnek szerzett / két megyének két kötelnyi / verset s utána letenni / váltani a tollat késre / sztetoszkópra és szikére / megmaradni néma társnak / híven ahhoz kit bezártak / kuzebáj gerd csöndjét önként / vállalni de nem az önkényt / életen át hallgatással / dacolni az elnyomással / köldök-néző európa / honnan is tudhatta volna / nem lett belőle botránykő / mért nem dalol a votják nő  csak ki érte csak ki élte / s két megyényi kicsi népe / csak ők tudják csak mi tudjuk / még álmunkban is motyogjuk / el mert hallgatni s gyógyított / meghódoltat és hódítót / életen át hallgatással / szembeszállt az elnyomással / csángónál is csángóbb áron / oki asalcsi nővérem / két fényképed csokor versed / ennyid maradt rám s a merszed / hogy legalább a családnak / elmondjam a balladádat.”
            Ebben benne van a változásokhoz való viszonyom.


            --Mi hozta meg aztán újra a hangját?

            --A történelem történt úgy. Lassan eljött az ’56, amikor is nagy szerencsém volt. ’56-ban több mint 50 barátom és ismerősöm került börtönbe. Én ezt úgy úsztam meg, hogy ’56 nyarán a központi bizottság előtt azt mondtam, hogy nem írhatok addig európai verset – mondtam ilyen nagyképűen -, míg nem jártam Párizsban és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. ’56 őszén aztán elküldtek engem egy romániai íródelegációval a Szovjetunióba. Úgyhogy én október 26-án Moszkvában szálltam le a vonatról és ott voltam egy hónapig. Nem csak Moszkvában, hanem Örményországban is jártam, így kimaradtam az otthoni eseményekből és nem kerülhettem börtönbe.


            --Mi történt azalatt az egy hónap alatt?

            --Rengeteg gyönyörű helyen jártam. Jártam Jasznaja Poljanában, Tolsztoj házában, voltam Péterváron, akkor a Majakovszkij Múzeumban, Moszkvát megnéztem, Örményországban voltam.

            Aztán a repülőgépen, mikor mentem Jereván felé, találkoztam a fiatal Guliával, aki írt egy ilyen regényt, hogy Tavasszal. És ott kiderült, hogy az ő apja, Dmitry Gulia a legnagyobb abház író. De a fia is, ő oroszul írt, mert úgy jobban lehet érvényesülni. Én a kevéske orosz szókincsemmel összevesztem ott vele.  

            Ekkor az történt, hogy a repülőgéppel ott kellet éjszakázni Szuhumiban, és mi már be is rendezkedtünk egy kaszárnyába éjszakára, amikor jött a hír, hogy az egész társaság, egy négytagú bolgár és egy négytagú romániai meg van hívva az öreg Dmitry-hez. És ott állt, egy olyan idős, mint én most, az öreg Dmitry és a felesége és sírtak. „Drága rokon!” – mondták, ugyanis ők tartják a rokonságot. Mert egyetlen haza a nyelv, egyetlen hazánk ez a magyar nyelv. Több tízezer éven át jöttünk, a megtanulhatatlan saját nyelvünkkel, amit gyarapítottunk s mindig saját képünkre, hasonlatosságunkra formáltuk azt, amit átvettünk. Nem voltunk soha tulajdonképpen nagyhatalom. Még az Árpádok idején sem. István király intelmeiben az van, hogy az egynyelvű ország erőtlen. Tehát egy toleráns, minden más nyelvet megtűrő volt a Magyar Királyság. Most legyünk egy kicsit antiklerikálisak, nagyon érdekes, hogy a Szentkeresztúr- és a kolozsmonostori apátság az Árpádok alatt több pápai tizedet fizetett, mint Franciaország. Mert Európa soha nem szeretett minket, mindig kilógtunk Európából. Cserébe elláttak szentekkel, olyan dicsőségesen mondjuk, hogy egyetlen egy uralkodói családban a világon nincs annyi szent, mint az Árpádoknál.  Nem voltunk nagyhatalom, szolgáltunk szinte minden birodalomnak, de mindig volt annyi képességünk - mert hol vannak ezek a nagy birodalmak? -, hogy a képviselőnk benne legyen a központi bizottságban. Egyetlen hazánk van, és ez a haza van Dél-Amerikában is.

             Voltam aztán egy „turnén” ’81-ben, 35 találkozót tartottam Vancouvertől egészen Buenos Airesig, de egyre vagyok büszke: egy cent adósság utánam nem maradt, amit adakoztak az esteken, abból futotta repülőjegyre. Egy ballonkabátot vettem három hónapi keresetből a gazdag Amerikában, de annyit láttunk, hogy ha angolul tudtunk volna, spanyolul tudtunk volna, és milliomosok lettünk volna, akkor se láthattunk volna ennyit. Mikor hazajöttem az otthoni tévében azt is mondtam, hogy erre a meghívólevélre én akkor is elmentem volna, ha gyalog kelek át az Atlanti-óceánon.
            Én összekötöttem őket Székelyfölddel.

            Vancouverben, fönn északon, Kanadában, az indián rezervátumban kétszintes házakban laknak. Sohasem láttam annyi szomorú embert, mint abban a rezervátumban. Ők nem is tudják, hogy szomorúak. A rezervátum tisztviselőnői nem tudtak a nagymamával beszélni, mert a nagymama nem tudott angolul, és ők főiskolát végeztek, de angolul. Kérdeztem, hogy a törzs nem nehezményezi, hogy a rezervátum vezetői nem beszélnek az anyanyelvükön? - De igen. És akkor mit csinálnak? – kérdeztem. Azt mondta, hogy esti tanfolyamon tanulnak. Kértem, hogy számoljon el tízig! Hatig tudott. Amerikában a szerzetesek verték a gyerekeket szünetben, ha törzsi nyelven beszéltek. Ugyanúgy - ezt a volt finnországi nagykövetünk, Jávorszky Béla mondta, hogy Finnmarkban van a finn Csángóföld. Ott is verték a gyerekeket a tanárok, ha szünetben finnül beszéltek. Meg kell mondanom, hogy Moldovában nagylelkűek voltak, egy lejt kellett fizetni, abból kávéztak a tanárok. (nevet)


            --Ön hogyan osztaná szakaszokra életútját?

            --Először is: én nem korszakolnám. Ott van a dátum mindegyik versem alatt, kivéve az úgynevezett gyermekversek alatt, habár a Napsugárnál nem volt ilyen, hogy gyermekvers, felnőtt vers, csak vers. És azon kívül az volt a szempont világéletemben, hogy az én négy elemis, de nagyon művelt, olvasott édesapám is megértse nagyjából azt, amit én írok. Nem szoktam korszakolni. Egyszer azt kérdezték Kolozsváron a diákok, hogy a mai modern magyar költészetből kit tartok én mintaképemnek. Akkor már majdnem azt mondtam, hogy Weöres Sándort, mert ő tényleg nagy költő és nagyon is lehet példakép, de ilyenkor, amikor nem őszintét mondok, akkor valaki meghúzza a kabátomat, vagy az ördög, vagy az angyal, és azt mondtam, hogy Petőfi Sándor. Mert azt írta 19 éves korában „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! / Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött mig őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt;” S kicsit később, ugyanebben a versben írja, hogy: „Ezt én tudom – mikép nem tudja más –/ Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!” Na, ilyet csak a nagy Shakespeare Vilmos szokott írni jobb óráiban, s ezt Petőfi 19 évesen írta. Jártam úgy is egy piarista kollégiumban, hogy arra kértek engem, szerettessem meg Arany Jánost a gyerekekkel. S most már nekik is igazuk van. Mert azt mondom, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;” Kiröhögtek. Egy szót sem értettek belőle. És akkor elmagyaráztam, és azt mondták, hogy tök király, zsír. Tudomásul kell venni, hogy a nyelv is változik. Az Arany János-i komótosabb, tradicionálisabb, Petőfié ma is modern. El kell olvasni az Úti jegyzeteit, sokat tanulhatnának belőle  ma is.


            --Mint említette, a Napsugárnál nem tettek különbséget   felnőtt- és gyermekvers között.   El lehet-e egyáltalán különíteni a kettőt?

            --Nálunk az volt, hogy vers, vagy nem vers. Én még soha azt magamról, hogy költő, nem mondtam. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes biztonsággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor ő is magát. Ha majd az utódok, az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, nem is azt mondom, hogy elolvasni, hanem meghallgatni, mert akkor már nem írnak talán, valószínűleg lesz egy analfabéta magaskultúra, hangos és látványos. És a vers visszahelyeződik homéroszi, Balassi Bálint-i jogaiba, mert a könyvnyomtatással úgymond száműzték a verset a könyvbe, és ennek meg is kellett történnie. Mert mi lett volna, ha a szerzetesek azt mondják, hogy mi továbbra is kódexeket másolunk? Nem. Most ennek is, a gutenbergi korszaknak is vége van.

            Visszatérve a gyermekversekre… itt van például az „Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. / Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerteszét, / S hallgatom a fák lehulló /Levelének lágy neszét.” Döntse el leányom, hogy ez felnőtt vers vagy gyerekvers! De egy dolog biztos, hogy ezt mindenütt mondták egész Amerikában, a harmadik generáció is.

            Én egyszer azt mondtam a gyermekeknek, hogy tanuljunk meg egy verset.

            A Napsugárban József Attilára emlékeztünk és azt ajánlottam, hogy tanuljunk meg az ő emlékezetére négy sort. Ez pedig az volt, hogy „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok”.  Erre jött egy tudós, és azt kérdezte tőlem, hogy „Sándor bátyám, nem tudod ki volt az, aki a legnagyobb magyar egzisztencialista verset elbagatellizálta gyerekeknek?” Hát – mondtam - ez én voltam. Téged József Attila két lábbal billentene fenéken – mondta. Elhiszem, hogy ez a legnagyobb magyar egzisztencialista vers, de ha azt mondod a felnőttnek, hogy rajzolja le a semmit, az azt mondja, hogy a semmit nem lehet lerajzolni. A gyermek azonnal kitalál valamit, és rajzolja. A jó vers pedig olyan, mint a jó lábbeli. És amikor az édesanya jó anyagból vesz cipőt, akkor egy-két számmal nagyobbat vesz, hogy nőjenek belé a gyermekek. Hát ez egy olyan lábbeli, hogy öregasszony, öregember korotokig nőhetnek belé.  Ez is gyermekvers, ha akarjuk. Csak bele kell nőni.


            --Elek Apó Kútját már több helyen is felállították, határon innen és túl. Mesélne erről a kezdeményezésről?

            --Kinéztem a Döbrentei térre és arra gondoltam, hogy ennek a magyar nemzetnek két apója volt: Bem apó és Elek apó. Az egyik a szabadság jelképe, a másik az igazságé, mert igazság csak a mesékben van. És a polgármesternek mondtam, hogy én ide szeretnék egy kutat. Elek apó kútját. Ne ijedj meg – mondtam -, nem kerül a magyar adófizetőknek semmibe. És aztán mentem az iskolákba, óvodákba, ahol találkozó volt, és azt mondtam, hogy aki lemond egy gombóc fagyiról, egy üdítőről és beteszi az árát a tanárnő tányérjába, az részvényese a kútnak. Fél év alatt összeszedtem a kútra valót, négy évbe telt, mire engedélyezték. Tudtam, hogy ebből járvány lesz. Melocco Miklós barátom, aki szobrász vállalta, hogy ő megadja az arculatát, és az is van a kútra írva, hogy Elek Apó Kútja, ott van egy plakett, amit Gergely István készített, mellette van egy kis gyíkocska, és ha megnyomják a pedált, akkor a gyík szájából folyik a víz. A vállában pedig van egy klasszikus oszlop, amely a szobrász szerint azt hivatott közölni, hogy a népköltészet is csak a klasszikus költészet segítségével juthat érvényre. Volt még annyi hely, és oda felírtuk, hogy „Azok emlékére, akik nem lehettek Elek apó olvasói: az 1956-os forradalom gyermekáldozatainak hargitai kőből, óvodások, iskolások ezreinek adakozásából.”  Amikor 33 éves koromban először Budapesten jártam, a Kerepesi temetőben láttam egy elég nagy parcellát, ahol csupa ilyen név volt, hogy Kis Jánoska, élt hat évet, meghalt a hazáért 1956-ban, október, november… Mind áldozatai a forradalomnak, akiket vagy a gondatlan, felelőtlen felnőttek küldtek ki, hogy tank elé vessenek egy molotov koktélt, vagy egyszerűen rájuk omlott a szétlőtt ház… Akik soha nem járhattak iskolába, és nem lehettek Elek apó olvasói. Az ő emlékükre.  Van Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen és Nyársapáton is. Mindenhova küldtem a plakettet, azt mondtam: „Gyerekek, ezt a  követ a Hargitáról hoztuk, a soproni is a Hargitáról van és lesz egy a Nógrád megyei Bercelen, azt már a kápolnásfalviak és a Nógrád-Berceliek (ez testvér település) hozzák létre, én csak a plakettet fogom adni és ha minden jól megy, akkor lesz Déván, Csaba testvér gyermekeinek Gyimesfelsőlokon is.”

            ​S egy kutat szeretnék még Homoródfürdőn. Ez egy nagyobb vállalkozás, már megbeszéltem az otthoniakkal. Homoródfürdőn van a régi, a Mária forrás. Petőfi Sándor halála előtt kb. egy héttel ott ebédelt. Egressy Gáborral színészbarátjával onnan ment Marosvásárhelyre, aztán Marosvásárhelyről Keresztúrra, Keresztúrról Fehéregyházára. Itt vége. Tamási Áronnak én csorgattam tele a poharát 1956 szeptemberében, föl is van írva, hogy ott volt megszállva, a hatos villában Tamási Áron. És Tudor Arghezi, a nagy román költő nem tudta, hogy ki volt. A 19. században született és a 20. század nagy román költője. Amikor 82 éves volt, szerencsém volt meglátogatni, s kérdezte, jött reszketve felém, hogy tudok-e románul. Mondtam, hogy tudok. Azt mondta „én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást”. S akkor elmondta nekem Ákostófalvától föl a Homoród mentén az össze falunevet magyarul, mert ő gyerekkorában három boldog nyarat töltött Szentegyházán. Azt szeretném, ha lenne egy ilyen a Mária forrásnál, fölírni, hogy Tamási Áron mikor járt ott, egy vers magyarul, németül, románul; Arghezit, mikor járt ott, egy vers, románul, magyarul, németül, mert ez a három nyelv volt Erdélyben. Az Arghezi-vers így van: Szomjas vagyok. „Tengődöm lassacskán, Ehetném, ihatnám, / De nem mondhatom mégse meg / Akárkinek, / Milyen étel, milyen manna / Táplálhatna. / Van kenyerem és van borom, / Telt kas az udvaron. / Gyümölccsel a kertem / Roskadásig telten, / Szinte nem fér a fán. / Tehenem csordaszám / S nehéz tőgyekkel: / Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell. / És az árva méhes / Sem éppen szegényes. / Még tavalyi mézem / Is van, ha megnézem, / Tele kamráimban. / Mindenből elegem van. / Jóból és rosszból: kazlak. / éhes, téged szomjazlak.”  Tamásitól pedig ezt: „Az irodalom, a művészet embereinek mindenkor, minden körülmények között, akár a politika hóna alatt is, a népeket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük.” S ezt is három nyelven felírni. Nyáron szeretném ezt megcsinálni.