Tobák Réka Anett
Fikció és metafikció Mihail Bulgakov A mester és Margarita című művében
A metafikció – mondja John Garner amerikai író - „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál”, nem pedig arra, hogy a realista kelléktárat felvonultatva egyfajta valóságot hozzon létre, amely – amennyiben jól van megírva – mintegy magába szippantja az olvasót.[1]
Maga a metafikció fogalma az 1960-as években érte fel népszerűsége csúcspontjára, ugyanakkor az írás ezen tehnikája megtalálható bizonyos művekben is, melyek 1960 előtt készültek. Mint ahogy már fentebb is említettem, a metafikció szorosan kapcsolódik a fikció, csak míg az utóbbi a történetet meséli el, addig az előbbi feltárja az alkotás folyamatát, ezzel távolítván el az olvasó és a mű kapcsolatát. Ezt a fajta megközelítést Patricia Waugh a következő képen fogalmazta meg: „[A metafikció] tudatosan és szisztematikusan önnön műalkotásként való státuszukra vonják a figyelmet, hogy kérdéseket ébresszenek a fikció és a valóság kérdésével kapcsolatban”[2]
A metafikció a posztmodern szülöttje, mely az eltávolításnak köszönhetően az olvasót, a szemlélőt nem engedi belemélyedni, nem engedi elveszni a szövegben, hanem folytonos éberségre szólít fel, igényli az odafigyelést, az együttgondolkodást, ez által aktív résztvevővé tévén az olvasót. A metafikció használata ugyanakkor önértelmező jellegű, hiszen alkotás folyamatának leírása során megelevenedik ismét az alkotás. E mellett pedig a metafikció súlyos paradoxonokkal terhes, hiszen „a kitaláltság alakzatait, noha a metafikció mintha megőrizni látszana a fikció valamilyen fokú világ- és valószerűségét, mégis áthatja-föloldja a transzferár nyilvántartás kölcsön hangsúlyozása (netán még a textus kategóriáját is föloldó diszkurzivitás)”.[3]
Ezt a fajta metafikciót, illetve a fikció és metafikció párhuzamát és kapcsolódását szándékozik dolgozatom a nem teljesség szintjén vizsgálni Mihail Bulgakov A mester és Margarita című művében.
Mihail Bulgakov A mester és Margarita című regénye 1966 és1967-ben jelent meg először két részletben a Moszkva című folyóiratban. A regényt bátran állíthatjuk a XX. századi orosz irodalom egyik kiemelkedő alkotásának, ugyanakkor megállja a helyét a világirodalom szintjén is. Kiválóságát erősíti az a tény is, hogy megjelenése óta számtalanszor és sokféleképpen értelmezték. Bár több stílust és műfajt vegyít, egységes, teljes hatást kelt.[4]
A regény jellegzetessége, hogy több szálon futó cselekményt jelenít meg, minden cselekményágnak megvannak a maga főszereplői, jellegzetes helyei, jellegzetes ideje és cselekménye, ugyanakkor ezek a látszólag hermeneutikusan elzárt világok összemosódnak, összefonódnak, így kapcsolván össze az úgynevezett betétregényt, a „moszkvai valóság és a fekete-mágia időn és halálon túli” világával.[5]
Rögtön a regény első fejezete tele van a fiktív elemekkel, ugyanakkor a metafikció is hangsúlyossá válik. Már az első fejezet címe is, Ne álljunk szóba ismeretlenekkel[6], sejteti, hogy nem csak úgy magunktól lépünk be ebbe a világba, hanem vezetve vagyunk egy felettes tudású narrátor által, aki megteremti a „veszélyes” helyzetet, de útmutatások segítségével a kiutat is megmutatja. Ugyanakkor az alcím nagyon szuggesztív. Egyrészt általános ismereteinkre épít, hiszen benne cseng anyáink egyik legelső tanítása, ugyanakkor feltételezi is, hogy valaki megszegte, vagy meg fogja szegni ezt a tanítást, ezt a tilalmat és ennek következtében történnek a nemvárt, kellemetlen dolgok. Ismervén, hogy a mű erősen intertextualizálja, átveszi, átalakítja a Bibliában szereplő történeteket, szereplőket, motívumokat, joggal tételezhetjük fel, hogy a tanítás akár isteni tanítás, hiszen pont az ördöggel való szóbaállás az, ami ezt a tanítást elutasítja.
Rögtön az első fejezetben nem csak a cím az, ami szembetűnően előreutaló. Egy teljesen váratlan pillanatban például, mikor éppen a napnyugtát csodálják a szereplők, a narrátor a mondatba beszúrja, hogy Berlioz számára ez lesz az utolsó napnyugta.[7] Más példa ugyancsak az első fejezetből, mikor a narrátor kiszól az olvasóhoz és Wolandról beszélve tudtunkra adja, hogy ezzel a szereplővel még találkozni fogunk, és az a találkozás nem lesz kellemes.[8] Egyértelművé válik, hogy a regény idejével való játszás nagyon tudatos. Az által, hogy az időben a narrátorral együtt előre-hátra ugrándozunk azt eredményezi, hogy nem tudunk a szereplők bőrébe bújni, a narrátor nem engedi, hogy összeolvadjunk velük, sőt inkább megszületik a fent már említett távolság a mű és az olvasó között, az olvasó töpreng az elkövetkezendőkön, de már nem a cselekmény, a végkifejlet a fontos (hiszen tudjuk, hogy Berlioz meghal és azt is, hogy Wolanddal meggyűlik majd az emberek baja), hanem maga az út, amit a végkifejletig meg kell tenni. Ezzel irányítja, terelgeti és befolyásolja a metafikció segítségével az olvasót. Mindazonáltal a narrátor nem csak a családias hangon való megszólítást, előreutalást alkalmazza, hanem néha visszavonul vagy akár el is tűnik. Ez a változatosság olvasztja egybe a metafiktív elemeket a reális elbeszéléssel megszűntetvén az ezek közti határokat.
Ugyanilyen határ-megszüntetés érvényesül a fikció és a valódinak hitt világ között is. Erre is találunk példát rögtön a legelső fejezetben, mikor is egy megszokott tavaszi délután elemei közé furcsa dolgok keverednek. Érdekes, hogy ezeket a furcsaságokat talán magunktól észre sem vennénk, de a narrátor erősen hangsúlyozza, kiemeli ezeket a momentumokat, ráirányítván figyelmünket.[9] Tehát egy valódi világban, egy általunk is ismert világban játszódnak az események, ahol igen is furcsaságnak számít, ha nem járkálnak egy meleg tavaszi estén a főváros parkjában. Ebben és a többi furcsaságban jelenik meg a fikció hangsúlyozása, ami annál inkább zavarbaejtőbb, minél több ilyen furcsasággal találkozunk, vagy mikor ezek a furcsaságok teljesen beleolvadnak a valóságba, megszűntetvén a határt fikció és valóságtudat között.[10]
Tehát valóság és fikció leplezetlen találkozása ez a mű, melynek az elején (az első fejezetben) még nem olvadt teljesen össze ez a két világ. Erre tökéletes példa Berlioz esete, akit a tikkasztó melegben meglep egy rémület-hullám, majd ezt egy látomás, egy szellem-alak megjelenése fokozza.[11] Berlioz ekkor behunyja a szemét reménykedvén, hogy a tünemény, a materializálódott alak eltűnik. A szem becsukása egy adott helyzetben nagyon jellemző motívum az irodalomban. Ezt W.J.T. Mitchell az Ekphraszisz és a Másik[12] művében kifejti, amikor is az alkotás megdöbbentő, sokkoló voltáról beszél (jelen esetben a valóság-mely számos mítikus és természetfeletti dolgot is tartalmaz meglátásáról van szó). A szembesülés az igazsággal, az addig teljesen másképpen hitt valósággal teljesen felkavaró, olyan, mintha tompa tű fúródna az ember szívébe.[13] Nem lehet egyből ránézni, egyből megemészteni. Mint ahogy a Medúza történetében sem lehetett egyenesen Medúzára nézni, kellett hozzá egy közvetítő közeg: a tükör. Visszatérve azonban Berliozra, ő nem akar egy közeget, melyen keresztül megláthatja a valóságot, ő egy az egyben elutasítja a lehetséges-lehetetlent, ezért van az, hogy mikor kinyitja a szemét a látomás eltűnik: ha az ember nem akarja meglátni az igazságot, akkor nem is fogja. De az igazság ott van akkor is, megérkezik Woland, elkezdődik a bonyodalom és Korovjov is betoppan, mint ördög kíséretének tagja, éppen úgy, ahogy Berlioz mint látomás meglátta.
Tulajdonképpen egy rituális beavatás részesei leszünk: a valóságból átkerülünk egy mágikus, varázslattól átszőtt világba.
Megérkezik tehát az ördög Moszkvába és elkezdődik a betétregény is. A Jézus és Pilátus kapcsolatára való fókuszálás fokozatosan fel van építve az első fejezetben, ugyanis Berliozzal és Hontalan Ivánnal egy Jézusról szóló beszélgetés közben találkozunk. Az a tény, hogy éppen erről beszélnek, illetve, hogy az idegen is ilyen érdeklődő a téma iránt ismét sejteti a folytatást, megalapozza a fikció előremozdítását, miközben metafikciós eljárásokkal él, hiszen megteremti a történetet a történetben, mégpedig úgy, hogy Woland elkezdi mesélni Poncius Pilátus történetét.
Bár más történeti síkba kerülünk át, mikor visszatérünk a Moszkvában hagyott szereplőkhöz ők úgy érzik, hogy – velünk együtt – részesei voltak Jesua világának, mintha nemcsak egy történetet hallottak volna, de mintha ők is ott lettek volna teljesen. Ezzel – bár csak passzív résztvevő Berlioz, Hontalan Iván és Woland a Jesua és Ponczius Pilátus találkozásának, mégis összemosódik a két világ, vagyis ismét a fikció és a történeti valóság.
A betétregény később folytatódik, de már nem Woland elmesélése jóvoltából, hanem a mester idézi könyvéből. Érdekessége a betétregénynek, hogy bár különböző helyen van megidézve, különböző személyek által, a történet egységes és folytatólagos. Mindazonáltal a történetet mindig elmondja, megírja, felolvassa valaki, szóval a megalkotás folyamata hangsúlyos szerepet ölt. Maga a betétregény pedig egy már eleve megírt történetre alapoz, mégpedig a Bibliára. Jézus kereszthalála van átdolgozva posztmodern változatban, ugyanis elvész az elődök, a nagy kanonikus alkotások feltétel nélküli tisztelete: Jesua elesett személyként van megjelenítve, aki fél a fájdalomtól és a haláltól, míg Lévi Máté ügybuzgó és egyedüli tanítvány, Ponczius Pilátus pedig a maga tehetetlenségében áldozattá válik.
Az intertextualitás úgy nyeri el kívánt hatását, ha a felhasznált mű már korábbról ismeretes. Ez azonban szintén a megalkotottságra hívja fel a figyelmet. Bár Jesua esetéről olvasunk, nem tudunk elvonatkoztatni, így Jesua esete összefonódik Jézus szenvedéseivel. E mellé pedig megemlíthetjük, hogy Jesua és Pilátus esete párhuzamba állítható a mester és Hontalan Iván kapcsolatával: a Mester ugyanúgy tanítja tanítványát az igazságra Izraelben mint Moszkvában és ahogy bennünket is tanít a könyv – vagy megpróbál tanítani – arra az igazságra, amit csak akkor érthetünk meg, érhetünk el, ha felhagyjuk addigi elképzeléseinket és merjük követni az ismeretlen világ felé – amit a könyvben Woland megjelenése, Berlioz látomása idéz elő.
A számtalan csodás elem, mint például a láthatatlan ember a köpenyben, aki megállás nélkül ír és dolgozik és nem is veszi észre „furcsa voltát”, vagy az, hogy valaki egyik pillanatban még Moszkvában van, aztán már Máltán mind a fikció elemei, mely rémületet kelt ebben a túl rendezett, túl reális világban. Mindenki az elmegyógyintézetben köt ki, aki csak találkozott az ördöggel, Wolanddal, vagy kíséretének tagjaival. Mindenki, kivéve a mestert és Margaritát, akik nem ellenkeztek kézzel-lábbal az új, a lehetetlen helyzetnek, hanem elfogadták és megpróbálták átalakítani életüket, látásmódjukat: Margarita például boszorkány lett, a mester pedig felismervén Wolandot, megkapta a legáhítottabb ajándékot: örök nyugalmat szerelmesével, Margaritával.
Az a tény, hogy a mesternek nincs neve a történetben szintén az alkotásra, a megalkotottságra, illetve a tanításra fekteti a hangsúlyt. Főleg, hogy a műből kitűnik, hogy a mester tulajdonképpen az írás mestere, a történetmesélés tudója. Viszont ez a kincs, ez az áldás átokká válhat egy olyan dekadens közösségben, ahol a másságot nem csak elutasítják, de megpróbálják teljesen el is taposni: a mester művét rengeteg kritika éri, míg a mester belebetegszik abba, hogy élete legfőbb művét, élete értelmét mennyire megvetik és lenézik.
Egyetlen lehetőség marad csak számára, mégpedig, hogy találkozzon az ő-alkotta, mindig-is-létezett-Pilátussal. Ez a két egymást kizáró helyzet ugyanis nem tisztázott: a mester alkotta meg Pilátust, mert csak azt az embert lehet olyan formában felszabadítani, mint ahogy a mester tette Pilátussal, akit mi magunk alkottunk meg, vagy Pilátus egy élő, történelmi személy volt, aki a Biblia folytán halhatatlanságra rendeltetett.
A válasz természetesen a két lehetőség együttesében van: Pilátus élt is, de megalkotott is. Ez a lényege a metafikció és fikció kapcsolatának is: A történetet meg kell alkotni nehéz és fáradtságos munkával, de a történet él is, az alkotótól függetlenül és új elemeket és jelentéseket fog hordozni, amíg lesznek, akik elolvassák.
Primér szöveg
Mihail Bulgakov: A mester és Margarita, Európa könyvkiadó, Budapest, 2005
Bibliográfia
- Waugh, Patricia: Metafiction. The Theory and Practice of Self-conscious Fiction. Methuen, London-New York, 1984.
- Balla D. Károly: Transzferár nyilvántartás kölcsön
- http://hu.wikipedia.org/wiki/A_Mester_és_Margarita
- W.J.T. Mitchell: "Ekphrasis and the Other" In Picture Theory. The University of Chicago Press, 1994.
[1] Waugh, Patricia: Metafiction. The Theory and Practice of Self-conscious Fiction. Methuen, London-New York, 1984.
[2] U.o.
[3] Balla D. Károly: Transzferár nyilvántartás kölcsön
[4] http://hu.wikipedia.org/wiki/A_Mester_és_Margarita
[5] http://hu.wikipedia.org/wiki/A_Mester_és_Margarita
[6] Bulgakov: A mester és Margarita
[7] „Előbb a felső emeleteket vizsgálgatta, melyeknek ablakaiban vakítóan tündökölt az alkonyodó s Berlioz számára mindörökre leáldozó nap, aztán lejjebb tekintett…” Bulgakov: A mester és Margarita, 11.oldal
[8] „Utóbb, amikor – mi tűrés-tagadás – már késő volt,…” U.o. 10.oldal
[9] „És itt mindjárt előljáróban meg kell említenünk ama szörnyűséges májusi est első furcsaságát.” U.o. 7.oldal
[10] Például a moszkvai életet bemutató vonalon ez történik akkor, mikor Behemót, A macska felszáll a villamosra, jegyet vesz, de aztán leszállítatják onnan, mert „Macskáknak nem lehet!”
[11] U.o. 8. oldal
[12] W.J.T. Mitchell: "Ekphrasis and the Other" In Picture Theory. The University of Chicago Press, 1994.
[13] Bulgakov i.m. 8.oldal
2012
