ÚJ MŰFAJOKRÓL
Előszó
A modern technika vívmányainak köszönhetően ma a szerzők újfajta publikációs lehetőségeket, újfajta felületeket céloztak meg. Az újfajta felületekkel újfajta műfajok is születtek. A jelenlegi kötet kísérletként vizsgálja ezeknek a műfajoknak a változási tendenciáit, amelyek formailag és összetettségben is átkonvertálódtak.
Olyan felületekre nyerhetünk betekintést, ahol talákozáhatunk a kortárs irodalom közegeivel, megismerhetővé válnak mindazok az újfajta regiszterek, ahova az irodalom „befészkelte” magát. Ez azért releváns, mert már általános sztereotip elgondolássá vált az, a nézet, miszerint manapság a digitális világ teljesen átvette az uralmat, és megrabolta az irodalom szépségét azzal, hogy átköltöztette a maga felületeire -- esetenként még a szépirodalmat is. Az ilyen és ehhez hasonló, akár verbális megnyilvánulások is meghozták azt az apokalipitikus végkövetkeztetést, amely kimondja: oda az értelmiség. Azonban megállapíthatunk egy általános tézist: az irodalomnak is vátoznia kellett a korral, és hogy méltóságát megőrizze, ő maga lett az, aki uralni kezdte ezeket a közegeket. Nem veszítette el sem az értékét, sem az igazságérvényét. Csak megelőlegezte azt a jogot, amely neki is jár. De gondolt így a Mindenkori Olvasóra, azzal a szándékkal, hogy a közelében maradhasson.
Ebben a kötetben nyomon kísérhejük, hol, hogyan és miként történtek ezek a változások. A tanulmányok sajátos megfigyelési szempontok alapján vizsgálják az irodalom működését ezeken a területeken, a 21. század teljesen új irodalmi műfajairól és műfajaiba nyőjtanak útinaplót.
Az Embernek Leánya
ON NEW GENRES
Prologue
Due to the advantages of modern technology, today’s authors have new kinds of possibilities of publishing their works and nevertheless new platforms. The new platforms bring into being new genres. The present volume makes an attempt to analyze the variation tendencies of these genres, that have presented changes in both form and complexity.
We gain access to such platforms where we can meet the mediums of contemporary literature, and all those new registers become known where literature has “nested” itself. This is relevant, because the idea that the digital world has completely taken over, and it has robbed the beauty of literature by moving it to its own platforms, has become a general stereotype. These kinds of (verbal) manifestations lead to the apocalyptic conclusion, that this is the end for intellectuals. However, we can formulate a general statement: literature itself had to change in time in order to preserve its dignity, and thus it has become the one to rule these mediums. It has lost neither its value, nor its validity. It has just advanced the right which rightfully belongs to it. But it has thought of its Eternal Reader in order to be close to him.
This volume gives an account of where and how these changes took place. The articles analyze how literature works from completely new perspectives, they give a map to the new literary genres of the 21st century.
The Daughter of Man
Prologue
Due to the advantages of modern technology, today’s authors have new kinds of possibilities of publishing their works and nevertheless new platforms. The new platforms bring into being new genres. The present volume makes an attempt to analyze the variation tendencies of these genres, that have presented changes in both form and complexity.
We gain access to such platforms where we can meet the mediums of contemporary literature, and all those new registers become known where literature has “nested” itself. This is relevant, because the idea that the digital world has completely taken over, and it has robbed the beauty of literature by moving it to its own platforms, has become a general stereotype. These kinds of (verbal) manifestations lead to the apocalyptic conclusion, that this is the end for intellectuals. However, we can formulate a general statement: literature itself had to change in time in order to preserve its dignity, and thus it has become the one to rule these mediums. It has lost neither its value, nor its validity. It has just advanced the right which rightfully belongs to it. But it has thought of its Eternal Reader in order to be close to him.
This volume gives an account of where and how these changes took place. The articles analyze how literature works from completely new perspectives, they give a map to the new literary genres of the 21st century.
The Daughter of Man
Geszti Ivett: A CHATRŐL ÉS NYELVI JELLEGZETESSÉGEIRŐL
Kelemen Fruzsina: A TOVÁBBÍRÁS TOVÁBBGONDOLÁSA. HARMADIK ÉVEZREDBELI MŰFAJOK EGYMÁSRA TALÁLÁSA A LIZZIE BENNET DIARIES VIDEOBLOGBAN
Kész Orsolya: A KORTÁRS AKCIÓMŰVÉSZET SZUBVERZIÓS LEHETŐSÉGEI
Kubanek Éva: A VIRTUÁLIS VALÓSÁG MINT „ÚJHULLÁM” A TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉSBEN
Lőrincz Görgénia-Orsolya: A KÖZÖSSÉGI OLDALAK VESZÉLYE
Nagy Bernadette: NAPLÓ - HAGYOMÁNY ÉS ÚJRAÉRTELMEZÉS
Pap Zsolt: AZ ELDOLOGIASODÁS NYELVE TAR SÁNDOR ENNYI VOLT CÍMŰ NOVELLÁJÁBAN
Püsök Zsuzsánna: A HARMADIK ÉVEZRED ELEJÉN MEGJELENŐ ÚJ MŰFAJOK
Szabó Edina: NŐI PORTRÉK KÉTFÉLE TÜKÖRBEN
Tófalvi Beáta: SLAM POETRY ÉS AZ INTERMEDIALITÁS
Kelemen Fruzsina: A TOVÁBBÍRÁS TOVÁBBGONDOLÁSA. HARMADIK ÉVEZREDBELI MŰFAJOK EGYMÁSRA TALÁLÁSA A LIZZIE BENNET DIARIES VIDEOBLOGBAN
Kész Orsolya: A KORTÁRS AKCIÓMŰVÉSZET SZUBVERZIÓS LEHETŐSÉGEI
Kubanek Éva: A VIRTUÁLIS VALÓSÁG MINT „ÚJHULLÁM” A TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉSBEN
Lőrincz Görgénia-Orsolya: A KÖZÖSSÉGI OLDALAK VESZÉLYE
Nagy Bernadette: NAPLÓ - HAGYOMÁNY ÉS ÚJRAÉRTELMEZÉS
Pap Zsolt: AZ ELDOLOGIASODÁS NYELVE TAR SÁNDOR ENNYI VOLT CÍMŰ NOVELLÁJÁBAN
Püsök Zsuzsánna: A HARMADIK ÉVEZRED ELEJÉN MEGJELENŐ ÚJ MŰFAJOK
Szabó Edina: NŐI PORTRÉK KÉTFÉLE TÜKÖRBEN
Tófalvi Beáta: SLAM POETRY ÉS AZ INTERMEDIALITÁS
Geszti Ivett
A CHATRŐL ÉS NYELVI JELLEGZETESSÉGEIRŐL
A számítógép, az internet, az elektronikus média újdonságának, közvetítő szerepének köszönhetően új kommunikációs műfajok alakultak ki a III. évezredben. Az elmúlt évszázadokra visszatekintve komoly változásokat fedezhetünk fel találkozási, összejöveteli, vélemény- és jelentés-cserélési szokásainkban is. A hagyományos kommunikációs lehetőségek újakkal bővültek, valamit a már meglévő műfajok szerepe, felhasználási köre is módosult, kiegészült újabb funkciókkal, használati területekkel. Változott a reprezentáció, az üzenetek kódolása, a hangok, szimbólumok, jelek és képek tárolása és terjesztése, valamint az a mód, ahogyan ezekből jelentéseket hozunk létre. Hihetetlen mértékben nőtt a fogyasztott, elvesztegetett és váltott üzenetek száma, csakúgy, mint a kommunikációban résztvevőké. Nőtt az üzenetek kibocsátói és befogadói közti térbeli és társadalmi távolság is. Egyre nagyobb és bonyolultabb az a hálózat, amelyet a visszacsatolt üzenetnek be kell járnia.[1] Tény, hogy gyökeresen megváltozott az információcsere, az adatforgalom gyorsasága, s ennek következtében az emberek életmódja és viselkedése is.
Dolgozatomban a chatelés műfaját és annak nyelvi jellegzetességeit, pontosabban a chatelések során használt rövidítéseket és azok lehetőségeit vizsgálom. A chatelés lényege, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb karakter leütésével tudjuk leírni a mondandónkat, ezért választottam az egyik legfontosabb nyelvi jellegzetességének, a rövidítéseknek a részletesebb vizsgálatát. Végezetül pedig az oly sokak által feltett kérdésre próbálok választ adni: Romlik-e a nyelvünk és a helyesírásunk a chatelés hatására?
A chat(elés) fogalma
A chatelés egy olyan internet által kínált kommunikációs lehetőség, ami egyazon időben továbbítja a szöveges üzeneteket a feladótól a címzettnek. A chat szó az angol nyelvből került át a magyarba, számítógépes hálózaton keresztüli írásbeli üzenetküldést jelent. Chatelés alatt tehát mindenféle írásban történő internetes kommunikációt értünk. A klasszikus értelemben vett írásos chatelés és annak funkciói is folyamatosan fejlődnek. Már nem csupán szöveges üzenetet küldhetünk egymásnak, hanem láthatjuk, sőt hallhatjuk is egymást, élőbeszédben kommunikálhatunk partnerünkkel/ partnereinkkel, akár több százezer kilométer távolságból is a Snapchat segítségével. Chatelni lehet Facebookon, Yahoon, Messengeren, MSN-en, Instagramon, online játékok játszása közben, tehát szinte bármilyen internetes felület rendelkezik már chatelési lehetőséggel.
Nyelvezete – a vélemények többségétől eltérően – nem kizárólag a fiatalokra jellemző, hisz azok az idősek, akik jelen vannak a digitális kommunikációban, fent vannak a közösségi oldalakon, szintén ismer(het)ik a rövidítéseket. A chat-szövegek általában rövid terjedelműek, leginkább azért, hogy a mielőbbi válaszadás lehetőségét nyújtsák a beszélgetésben más résztvevők számára. A chaten történő beszélgetések gyorsaságuk miatt nagyon hasonlóak az élőbeszédhez, emiatt nagymértékben különböznek a többi, online történő, szöveg alapú kommunikációs fajtától, mint amilyen például az e-mail.
A chat-nyelv jellegzetességeiről röviden
A chat-nyelv nagyon gyors információcserét biztosít, sajátos szókinccsel rendelkezik, főként rövidítésekre alapul. A chat-szövegekre (a hagyományos, írott szövegekkel ellentétben) a magasabb szintű szabályozottság, szerkesztettség kevésbé vagy egyáltalán nem jellemző.
Megfigyelhetőek a betűhalmozások, az írásjelhalmozások, betűszók alkotása és legfőképpen a rövidítés különböző típusai, melyekkel a kodifikált, irodalmi szövegekben nem találkozunk. A rövidítések használata gyorsítja a kommunikációt, ez csoportnyelvi jelenség is lehet (vagyis csak bizonyos nyelvet használó, meghatározott csoport érti meg). Megfigyelhető továbbá a magyar szavak leegyszerűsített, divatszerű, sajátos helyesírása, az írásmódra jellemző a központozás, mondathatárok, szóhatárok, mondat eleji és végi írásjelek, vesszők stb. hiánya. A szerkezetre pedig vázlatszerűség, gyenge megformáltság, korrekcióhiány jellemző.
Rövidítések a chat-nyelvben
Már a második évezredben is elkezdődött a rövidítés az emberek közötti kommunikációt illetően, a távolságot lerövidítette a rádió, a televízió, a telefon, s a sebesség azóta még inkább felgyorsult. A rövidítésekben nem kevés nyelvi kreativitás figyelhető meg. Némelyek az SMS nyelvéhez kötődnek, hiszen korábban a karakterek számának korlátozása miatt egyszerre kellett spórolni a hellyel és minél több információt közölni. Manapság ez már kevésbé jellemző, sokkal elterjedtebb a chat-nyelv vagy a Snapchat üzenetküldési forma – amint azt már fennebb említettem –, amikor egy képet és egy szöveget vagy kisvideot küldenek, de az üzenetet csak néhány másodpercig lehet megnézni.
Az internetes beszélgetések során az egyik leggyakrabban használt formák a rövidítési formák. A chat-nyelv határozottan a beszélt nyelvhez közelít, így a netes beszélők legalapvetőbb igénye a gyorsaságra való törekvés, mindezzel magyarázható az a tény, hogy a rövidítési formák igen szerteágazóak és gyakoriak. A továbbiakban az ismert rövidítési formákat próbálom felvázolni és példázni.
Mássalhangzókihagyással történő rövidítés
A netes beszélők körében, a chat-beszélgetésekben igen elterjedt a mássalhangzókihagyással történő rövidítés, például: pakook ’pakolok’, naon ’nagyon’, meiken, ’melyiken’, valameik ’valamelyik’. Mindhárom példa a netes beszélgetések alapigényét – gyorsaságra való törekvést – fejezi ki, mégpedig úgy, hogy a rövidített szóalakok nem nehezítik a megértést. Nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, hogy ezekben az esetekben jórészt a két karakterből álló mássalhangzók esnek ki (például: gy, ly). Ez valószínűleg amiatt van, mert ezen betűk lenyomása több erőfeszítést igényel, mint egy egyjegyű karakter leütése. Továbbá az is lényeges, hogy a kihagyott betűk, vagy betűcsoportok többnyire a szó közepén lelhetőek fel, elősegítve a beszélők számára a könnyebb megértést.
Egy igen kedvelt rövidítési forma volt az elmúlt évtizedben az sz betű x hangértékkel való rövidítése. Ebben az esetben is arra lehetünk figyelmesek, hogy a leggyakoribb szavak használatának esetében a beszélők gyakran váltják fel x karakterre a szóban szereplő sz betűt. Erre példaként szolgálnak a következő szavak: lex ’lesz’, xia ’szia’, bex ’beszélünk’. Az első két esetben a rövidítés kimerül abban, hogy a szóban szereplő sz betűt leváltják x-re, ám a legutóbbi esetben még ez a lerövidített forma is rövidül, a netes beszélők ugyanis nem írják ki a teljes szót, annak csupán az első szótagját, ezzel is időt spórolva maguknak. Lényeges az is, hogy miért pont az első szótag leírása mellett döntenek. Nyilván azért, hogy az általuk megalkotott új szó ne okozzon megértésbeli problémákat beszédpartnerük számára.
Beszélt nyelveben is elhangzó rövidítések
Ezen rövidítési formákat, szóalakokat is tudatosan használják a chatelők, legfőképpen a kellemesebb hangulat megteremtése vagy a humor érdekében. Például: mett ’mert’, me ’miért’, miko ’mikor’, há ’hát’, hátmé ’ hát miért’, aze ’azért’, mia ’mi van’. A helyesírásnak nem megfelelően írják tehát le az adott szavakat, ezzel is ellenszegülve a normáknak. A legtöbb netes beszélgetésben megfigyelhető, hogy az adatközlők önkényesen bánnak a helyesírás egységes szabályaival.
Szóösszerántás
Ebben az esetben is elsődleges szempontnak bizonyul a gyorsaság és az egyértelmű kifejezésmód, éppen emiatt lényeges az, hogy a beszélők olyan betűcsoportokat hagynak ki a szavakból, melyek nem gátolják a partner számára az újonnan alakult szó megértését. Például: sztem ’szerintem’, szal ’szóval’, összt ’összeset’, repjegy ’repülőjegy’, telszam ’telefonszám’, profkep ’profilkép’, reftemplom ’református templom’, nemtom ’nem tudom’. Egyes rövidítések annyira beleágyazódnak a köztudatba, hogy az adatközlőknek már kicsit sem okoz nehézséget az adott forma értelmezése, ezután már egy bizonyos rövidítést ragozni is kezdenek, például: a sztem egyesszám második személyű formában: szted ’szerinted’.
Kezdőbetűvel rövidítés
Ahogy arra maga a csoport neve is utal, a rövidítés ezen típusa abban nyilvánul meg, hogy a netes beszélők a szavak teljes kiírása helyett csak a bizonyos szó kezdőbetűjét tüntetik fel egy adott szövegben. Az ilyen rövidítési formák a nagyon gyakran használt szavak esetében fordulnak inkább elő, például: h ’hogy’, v ’vagy’, k ’ok/ rendben’, cs ’csá/ szia’. Szintén nagyon gyakran használt az m karakter alkalmazása a beszélgetések során, mely érdekessége az előző példákkal szemben, hogy több szót is jelölhet: ’mert’, ’mint’, ’mit’. Ebben az esetben teljes mértékben a szövegkörnyezetből derül ki az, hogy az adott karakter tulajdonképpen melyik szót is jelképezi.
Betűhelyettesítés számmal
Ez az egyik leggyakrabban használt rövidítési forma, szinte minden netes beszélgetésben fellelhető; ez két csoportra osztható. Az első csoportot azon szavak képezik, amelyek valamilyen számnevet helyettesítenek magával a számjegy leütésével. Például: 1tol ’egytől’, 1lakasba ’egy lakásba’, 1osztalyba ’egy osztályba’, 3faluba ’3 faluban’, 2 km ert’ két kilométert’, 3.at ’harmadikat’. A felsorolt szavakba beékelt számjegyek magát a számjegyet jelölik; ám a második csoportban megjelenő szavak már egy szórészletre utalnak, például: 7vegen ’hétvégén’, 5let ’ötlet’, mind2 ’mindkettő’, m1 ’mindegy’, 1ut/1mast/1masnak ’együtt/egymást/egymásnak’. Vagy például míg a mind2 esetében csak a számjeggyel jelölt rész rövidül, addig a m1 helyzetében a számjegy előtt álló előtag (mind) is egy betűre redukálódik.
Sok chat-beszélgetés zárul a következő mondattal: Jo8! ’Jó éjt!’. A mondat érdekességét nem csupán a 8-as számjeggyel képzett rövidített forma kölcsönzi, hanem a számjegy által jelölt szó hangalakja is. Az adott szóban a számjegy angol elnevezése eight olyan hangzású, mint a magyar éjt szavunk. A beszélők kreativitását támasztja alá az adott forma használata.
Betűhelyettesítés szimbólummal
Az általam összegyűjtött anyag mindössze egyetlen ilyen példát jelenít meg, méghozzá a + ’meg/és’ rövidített formát. Az adatközlők csak és kizárólag kötőszóként alkalmazzák a pluszjelet beszélgetéseik során, ám a Szőcs Tünde Arabella által írt szakdolgozatban[2] a + helyenként a meg igekötő szerepét váltja fel.
Szócsonkítás
Az általam vizsgált internetes chat-beszélgetésekben az egyik leggyakrabban és legsokoldalúbban használt rövidítés a szócsonkítás. A következő példákkal találkoztam az adatgyűjtés során: akk ’akkor’, eskü ’esküszöm’, max ’maximum’, okt/szept ’október/ szeptember’, besz ’beszélünk’, szeva ’szevasz’, cupp ’cuppantalak/ puszillak’, me ’mert’, am ’amúgy’, etv ’étvágyat’ ( Joetv! ’Jó étvágyat!’), há ’hát’, pill ’pillanat’.
A fenti példák azt igazolják, hogy egy rövidített forma megszületése mellett több érv is állhat. A gyorsaság mellett az érthetőségre is nagy igényt fektetnek az adatközlők, sőt sokszor egy humoros hatás, egy bizonyos hangulat is társul az elmondottakhoz. Erre utal a következő két példa is helcsi ’heló/szia’, mizu ’mi újság’. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy az internetes beszélgetések élőbeszédszerűek, sokkal inkább a beszélt nyelv vonásai mutatkoznak meg bennük, szemben az írott nyelvi vonásokkal, így a beszélők próbálják rekonstruálni azokat a momentumokat, melyeket beszélgetéseik során is megjelenítenek. A gyorsaságra való törekvés egyik oka az is lehet, hogy minden fél igyekszik elmondani saját mondandóját, anélkül, hogy a másik félbeszakítaná, de mindezt úgy teszi, hogy az információ, amit tolmácsolni szeretne a másik számára pontos, világos és érthető legyen. Mivel a netes beszélgetések mégiscsak egyfajta távolságot feltételeznek a felek között, a csevegés nem úgy történik, ahogy az a beszélgetésekben lenni szokott. Kimaradnak a gesztusok, mimikák, amiknek mégiscsak kommunikatív funkciójuk van, és valamit jeleznek a másik fél számára. Annak érdekében, hogy valamilyen módon mégis érzékelhető legyen a leírtakból a chatelő lelki állapota, érzései, megjelentek az úgynevezett smiley-k. Az emberek igénylik a prozódiai, paralingvisztikai és emocionális jelenségek kihangsúlyozását is, ezért ezen fejlesztéssel méginkább alkalmas a chat az élőbeszéd egy bizonyos formájának visszaadására. Tehát arcmimika és gesztusok híján, mondandónk érzelmi részét ezek a smileyk, stickerek közvetítik.
„Romlik-e a nyelvünk” a chatelés hatására?
Sokszor merül fel a kérdés: Romlik-e a nyelvünk? Nem mehet-e a helyesírás rovására a chat-nyelv kialakulása és folyamatos használata? Éppen ezért fontosnak tartom körüljárni a válaszlehetőségeket, s bizonyítani is álláspontomat, hisz munkám során rengetegszer merült már fel e kérdés szülők, gyerekek, kollégák által egyaránt.
Természetesen az interneten kialakult nyelvhasználat mindenképpen befolyásolja a nyelvünket, a beszédünket, viszont azt nem lehet kijelenteni, hogy ez a befolyás negatív és hogy ezáltal „romlik” a nyelvünk. Az tény és természetes is, hogy folyamatosan változik a nyelv, így megy ez évszázadok óta (lásd: kölcsönszavak, jövevényszavak, betűszók átvétele más nyelvekből stb.). Ami újdonság lehet, az csak a terjedés sebessége, hisz az internet és az új médiumok által lerövidült az az idő, ami alatt például egy bizonyos írásmód bejárja/átjárja a „teret” és eljut a beszédpartnerekhez. Sokan gondolják, hogy a szlengnek vagy például az angol kifejezéseknek is káros hatásai vannak. Ezen elv értelmében a nyelvjárások vagy az évszázadok során átvett kölcsönszavaink is elfogadhatatlanoknak minősülhetnének. Véleményem szerint az említett szókészleti módosulások inkább gazdagítják nyelvünket, a köznapi kommunikációt, és igenis elfogadhatóak, amíg megfelelő szituációban használjuk őket. A chat-nyelvet hibáztatják továbbá a helyesírás romlásáért is. A chat-beszélgetésekben is ugyanolyan emberek kommunikálnak, mint a való életben, csak nyelvhasználatukat hozzáigazítják az ott megszokottakhoz. Amíg az emberek ezt a chat-nyelvet a neki megfelelő helyzetben és térben használják, addig problémát nem okozhatnak. Azt is megelőlegezném, hogy a jövőben talán a hivatalos szövegekbe is bekerülhet egy-egy chat-es szóalak, például a rövidítéses variánsok közül. Hisz az utóbbi években létrejött a Netszótár című kötet, amely kétezer új szóalakot tartalmaz. Mindez azt mutatja, hogy egyes kifejezések idővel bevett nyelvi formulákká válhatnak/válnak.
Következtetés
Változások tehát évszázadok óta folyamatosan történnek a nyelvben, mégis megmaradt a nyelvünk. Igazán veszélyeztetve csak akkor van, ha a szülők, nagyszülők nem adják tovább anyanyelvüket a gyerekeknek. Ez olyan környezetben történik meg, ahol a veszélyeztetett anyanyelv kisebbségben van, presztízse alacsonyabb, mint a többségi nyelvé. Ilyenkor a szülők úgy érzik, a gyerek a többségi nyelvvel könnyebben boldogul, ezért a gyerekhez eleve a többségi nyelven fognak beszélni – még akkor is, ha egymás közt a kisebbségi nyelvet használják. A magyar nyelv túlélése érdekében nem kell mást tenni, mint használni.
A legtöbbet ma a magyar nyelv jövőjéért azok teszik, akik szoftvereket honosítanak, irodalmi műveket, filmeket fordítanak magyarra, vagy eleve magyar nyelvű szövegeket alkotnak, akár a legmagasabb irodalmi szinten, akár slágerszövegek formájában. Ezzel teszik ugyanis lehetővé, hogy otthon érezzük magunkat anyanyelvünkben. Akik pedig megtanítanak minket angolul anélkül, hogy el kellene felejtenünk a magyar nyelvet, szintén a magyar nyelv jövőjét szolgálják.
Könyvészet
Jegyzetek
[1]Hoyer, Svennik: Média a harmadik évezred küszöbén http://www.lib.pte.hu/sites/ptebtkscan/mellekletek/2013_maj_digitalis/2013_16_03.pdf; 2018. 06. 01.)
[2] Szakdolgozat címe: A közösségi oldalakon használt cset-nyelv jellegzetességei.
2018
Dolgozatomban a chatelés műfaját és annak nyelvi jellegzetességeit, pontosabban a chatelések során használt rövidítéseket és azok lehetőségeit vizsgálom. A chatelés lényege, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb karakter leütésével tudjuk leírni a mondandónkat, ezért választottam az egyik legfontosabb nyelvi jellegzetességének, a rövidítéseknek a részletesebb vizsgálatát. Végezetül pedig az oly sokak által feltett kérdésre próbálok választ adni: Romlik-e a nyelvünk és a helyesírásunk a chatelés hatására?
A chat(elés) fogalma
A chatelés egy olyan internet által kínált kommunikációs lehetőség, ami egyazon időben továbbítja a szöveges üzeneteket a feladótól a címzettnek. A chat szó az angol nyelvből került át a magyarba, számítógépes hálózaton keresztüli írásbeli üzenetküldést jelent. Chatelés alatt tehát mindenféle írásban történő internetes kommunikációt értünk. A klasszikus értelemben vett írásos chatelés és annak funkciói is folyamatosan fejlődnek. Már nem csupán szöveges üzenetet küldhetünk egymásnak, hanem láthatjuk, sőt hallhatjuk is egymást, élőbeszédben kommunikálhatunk partnerünkkel/ partnereinkkel, akár több százezer kilométer távolságból is a Snapchat segítségével. Chatelni lehet Facebookon, Yahoon, Messengeren, MSN-en, Instagramon, online játékok játszása közben, tehát szinte bármilyen internetes felület rendelkezik már chatelési lehetőséggel.
Nyelvezete – a vélemények többségétől eltérően – nem kizárólag a fiatalokra jellemző, hisz azok az idősek, akik jelen vannak a digitális kommunikációban, fent vannak a közösségi oldalakon, szintén ismer(het)ik a rövidítéseket. A chat-szövegek általában rövid terjedelműek, leginkább azért, hogy a mielőbbi válaszadás lehetőségét nyújtsák a beszélgetésben más résztvevők számára. A chaten történő beszélgetések gyorsaságuk miatt nagyon hasonlóak az élőbeszédhez, emiatt nagymértékben különböznek a többi, online történő, szöveg alapú kommunikációs fajtától, mint amilyen például az e-mail.
A chat-nyelv jellegzetességeiről röviden
A chat-nyelv nagyon gyors információcserét biztosít, sajátos szókinccsel rendelkezik, főként rövidítésekre alapul. A chat-szövegekre (a hagyományos, írott szövegekkel ellentétben) a magasabb szintű szabályozottság, szerkesztettség kevésbé vagy egyáltalán nem jellemző.
Megfigyelhetőek a betűhalmozások, az írásjelhalmozások, betűszók alkotása és legfőképpen a rövidítés különböző típusai, melyekkel a kodifikált, irodalmi szövegekben nem találkozunk. A rövidítések használata gyorsítja a kommunikációt, ez csoportnyelvi jelenség is lehet (vagyis csak bizonyos nyelvet használó, meghatározott csoport érti meg). Megfigyelhető továbbá a magyar szavak leegyszerűsített, divatszerű, sajátos helyesírása, az írásmódra jellemző a központozás, mondathatárok, szóhatárok, mondat eleji és végi írásjelek, vesszők stb. hiánya. A szerkezetre pedig vázlatszerűség, gyenge megformáltság, korrekcióhiány jellemző.
Rövidítések a chat-nyelvben
Már a második évezredben is elkezdődött a rövidítés az emberek közötti kommunikációt illetően, a távolságot lerövidítette a rádió, a televízió, a telefon, s a sebesség azóta még inkább felgyorsult. A rövidítésekben nem kevés nyelvi kreativitás figyelhető meg. Némelyek az SMS nyelvéhez kötődnek, hiszen korábban a karakterek számának korlátozása miatt egyszerre kellett spórolni a hellyel és minél több információt közölni. Manapság ez már kevésbé jellemző, sokkal elterjedtebb a chat-nyelv vagy a Snapchat üzenetküldési forma – amint azt már fennebb említettem –, amikor egy képet és egy szöveget vagy kisvideot küldenek, de az üzenetet csak néhány másodpercig lehet megnézni.
Az internetes beszélgetések során az egyik leggyakrabban használt formák a rövidítési formák. A chat-nyelv határozottan a beszélt nyelvhez közelít, így a netes beszélők legalapvetőbb igénye a gyorsaságra való törekvés, mindezzel magyarázható az a tény, hogy a rövidítési formák igen szerteágazóak és gyakoriak. A továbbiakban az ismert rövidítési formákat próbálom felvázolni és példázni.
Mássalhangzókihagyással történő rövidítés
A netes beszélők körében, a chat-beszélgetésekben igen elterjedt a mássalhangzókihagyással történő rövidítés, például: pakook ’pakolok’, naon ’nagyon’, meiken, ’melyiken’, valameik ’valamelyik’. Mindhárom példa a netes beszélgetések alapigényét – gyorsaságra való törekvést – fejezi ki, mégpedig úgy, hogy a rövidített szóalakok nem nehezítik a megértést. Nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, hogy ezekben az esetekben jórészt a két karakterből álló mássalhangzók esnek ki (például: gy, ly). Ez valószínűleg amiatt van, mert ezen betűk lenyomása több erőfeszítést igényel, mint egy egyjegyű karakter leütése. Továbbá az is lényeges, hogy a kihagyott betűk, vagy betűcsoportok többnyire a szó közepén lelhetőek fel, elősegítve a beszélők számára a könnyebb megértést.
Egy igen kedvelt rövidítési forma volt az elmúlt évtizedben az sz betű x hangértékkel való rövidítése. Ebben az esetben is arra lehetünk figyelmesek, hogy a leggyakoribb szavak használatának esetében a beszélők gyakran váltják fel x karakterre a szóban szereplő sz betűt. Erre példaként szolgálnak a következő szavak: lex ’lesz’, xia ’szia’, bex ’beszélünk’. Az első két esetben a rövidítés kimerül abban, hogy a szóban szereplő sz betűt leváltják x-re, ám a legutóbbi esetben még ez a lerövidített forma is rövidül, a netes beszélők ugyanis nem írják ki a teljes szót, annak csupán az első szótagját, ezzel is időt spórolva maguknak. Lényeges az is, hogy miért pont az első szótag leírása mellett döntenek. Nyilván azért, hogy az általuk megalkotott új szó ne okozzon megértésbeli problémákat beszédpartnerük számára.
Beszélt nyelveben is elhangzó rövidítések
Ezen rövidítési formákat, szóalakokat is tudatosan használják a chatelők, legfőképpen a kellemesebb hangulat megteremtése vagy a humor érdekében. Például: mett ’mert’, me ’miért’, miko ’mikor’, há ’hát’, hátmé ’ hát miért’, aze ’azért’, mia ’mi van’. A helyesírásnak nem megfelelően írják tehát le az adott szavakat, ezzel is ellenszegülve a normáknak. A legtöbb netes beszélgetésben megfigyelhető, hogy az adatközlők önkényesen bánnak a helyesírás egységes szabályaival.
Szóösszerántás
Ebben az esetben is elsődleges szempontnak bizonyul a gyorsaság és az egyértelmű kifejezésmód, éppen emiatt lényeges az, hogy a beszélők olyan betűcsoportokat hagynak ki a szavakból, melyek nem gátolják a partner számára az újonnan alakult szó megértését. Például: sztem ’szerintem’, szal ’szóval’, összt ’összeset’, repjegy ’repülőjegy’, telszam ’telefonszám’, profkep ’profilkép’, reftemplom ’református templom’, nemtom ’nem tudom’. Egyes rövidítések annyira beleágyazódnak a köztudatba, hogy az adatközlőknek már kicsit sem okoz nehézséget az adott forma értelmezése, ezután már egy bizonyos rövidítést ragozni is kezdenek, például: a sztem egyesszám második személyű formában: szted ’szerinted’.
Kezdőbetűvel rövidítés
Ahogy arra maga a csoport neve is utal, a rövidítés ezen típusa abban nyilvánul meg, hogy a netes beszélők a szavak teljes kiírása helyett csak a bizonyos szó kezdőbetűjét tüntetik fel egy adott szövegben. Az ilyen rövidítési formák a nagyon gyakran használt szavak esetében fordulnak inkább elő, például: h ’hogy’, v ’vagy’, k ’ok/ rendben’, cs ’csá/ szia’. Szintén nagyon gyakran használt az m karakter alkalmazása a beszélgetések során, mely érdekessége az előző példákkal szemben, hogy több szót is jelölhet: ’mert’, ’mint’, ’mit’. Ebben az esetben teljes mértékben a szövegkörnyezetből derül ki az, hogy az adott karakter tulajdonképpen melyik szót is jelképezi.
Betűhelyettesítés számmal
Ez az egyik leggyakrabban használt rövidítési forma, szinte minden netes beszélgetésben fellelhető; ez két csoportra osztható. Az első csoportot azon szavak képezik, amelyek valamilyen számnevet helyettesítenek magával a számjegy leütésével. Például: 1tol ’egytől’, 1lakasba ’egy lakásba’, 1osztalyba ’egy osztályba’, 3faluba ’3 faluban’, 2 km ert’ két kilométert’, 3.at ’harmadikat’. A felsorolt szavakba beékelt számjegyek magát a számjegyet jelölik; ám a második csoportban megjelenő szavak már egy szórészletre utalnak, például: 7vegen ’hétvégén’, 5let ’ötlet’, mind2 ’mindkettő’, m1 ’mindegy’, 1ut/1mast/1masnak ’együtt/egymást/egymásnak’. Vagy például míg a mind2 esetében csak a számjeggyel jelölt rész rövidül, addig a m1 helyzetében a számjegy előtt álló előtag (mind) is egy betűre redukálódik.
Sok chat-beszélgetés zárul a következő mondattal: Jo8! ’Jó éjt!’. A mondat érdekességét nem csupán a 8-as számjeggyel képzett rövidített forma kölcsönzi, hanem a számjegy által jelölt szó hangalakja is. Az adott szóban a számjegy angol elnevezése eight olyan hangzású, mint a magyar éjt szavunk. A beszélők kreativitását támasztja alá az adott forma használata.
Betűhelyettesítés szimbólummal
Az általam összegyűjtött anyag mindössze egyetlen ilyen példát jelenít meg, méghozzá a + ’meg/és’ rövidített formát. Az adatközlők csak és kizárólag kötőszóként alkalmazzák a pluszjelet beszélgetéseik során, ám a Szőcs Tünde Arabella által írt szakdolgozatban[2] a + helyenként a meg igekötő szerepét váltja fel.
Szócsonkítás
Az általam vizsgált internetes chat-beszélgetésekben az egyik leggyakrabban és legsokoldalúbban használt rövidítés a szócsonkítás. A következő példákkal találkoztam az adatgyűjtés során: akk ’akkor’, eskü ’esküszöm’, max ’maximum’, okt/szept ’október/ szeptember’, besz ’beszélünk’, szeva ’szevasz’, cupp ’cuppantalak/ puszillak’, me ’mert’, am ’amúgy’, etv ’étvágyat’ ( Joetv! ’Jó étvágyat!’), há ’hát’, pill ’pillanat’.
A fenti példák azt igazolják, hogy egy rövidített forma megszületése mellett több érv is állhat. A gyorsaság mellett az érthetőségre is nagy igényt fektetnek az adatközlők, sőt sokszor egy humoros hatás, egy bizonyos hangulat is társul az elmondottakhoz. Erre utal a következő két példa is helcsi ’heló/szia’, mizu ’mi újság’. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy az internetes beszélgetések élőbeszédszerűek, sokkal inkább a beszélt nyelv vonásai mutatkoznak meg bennük, szemben az írott nyelvi vonásokkal, így a beszélők próbálják rekonstruálni azokat a momentumokat, melyeket beszélgetéseik során is megjelenítenek. A gyorsaságra való törekvés egyik oka az is lehet, hogy minden fél igyekszik elmondani saját mondandóját, anélkül, hogy a másik félbeszakítaná, de mindezt úgy teszi, hogy az információ, amit tolmácsolni szeretne a másik számára pontos, világos és érthető legyen. Mivel a netes beszélgetések mégiscsak egyfajta távolságot feltételeznek a felek között, a csevegés nem úgy történik, ahogy az a beszélgetésekben lenni szokott. Kimaradnak a gesztusok, mimikák, amiknek mégiscsak kommunikatív funkciójuk van, és valamit jeleznek a másik fél számára. Annak érdekében, hogy valamilyen módon mégis érzékelhető legyen a leírtakból a chatelő lelki állapota, érzései, megjelentek az úgynevezett smiley-k. Az emberek igénylik a prozódiai, paralingvisztikai és emocionális jelenségek kihangsúlyozását is, ezért ezen fejlesztéssel méginkább alkalmas a chat az élőbeszéd egy bizonyos formájának visszaadására. Tehát arcmimika és gesztusok híján, mondandónk érzelmi részét ezek a smileyk, stickerek közvetítik.
„Romlik-e a nyelvünk” a chatelés hatására?
Sokszor merül fel a kérdés: Romlik-e a nyelvünk? Nem mehet-e a helyesírás rovására a chat-nyelv kialakulása és folyamatos használata? Éppen ezért fontosnak tartom körüljárni a válaszlehetőségeket, s bizonyítani is álláspontomat, hisz munkám során rengetegszer merült már fel e kérdés szülők, gyerekek, kollégák által egyaránt.
Természetesen az interneten kialakult nyelvhasználat mindenképpen befolyásolja a nyelvünket, a beszédünket, viszont azt nem lehet kijelenteni, hogy ez a befolyás negatív és hogy ezáltal „romlik” a nyelvünk. Az tény és természetes is, hogy folyamatosan változik a nyelv, így megy ez évszázadok óta (lásd: kölcsönszavak, jövevényszavak, betűszók átvétele más nyelvekből stb.). Ami újdonság lehet, az csak a terjedés sebessége, hisz az internet és az új médiumok által lerövidült az az idő, ami alatt például egy bizonyos írásmód bejárja/átjárja a „teret” és eljut a beszédpartnerekhez. Sokan gondolják, hogy a szlengnek vagy például az angol kifejezéseknek is káros hatásai vannak. Ezen elv értelmében a nyelvjárások vagy az évszázadok során átvett kölcsönszavaink is elfogadhatatlanoknak minősülhetnének. Véleményem szerint az említett szókészleti módosulások inkább gazdagítják nyelvünket, a köznapi kommunikációt, és igenis elfogadhatóak, amíg megfelelő szituációban használjuk őket. A chat-nyelvet hibáztatják továbbá a helyesírás romlásáért is. A chat-beszélgetésekben is ugyanolyan emberek kommunikálnak, mint a való életben, csak nyelvhasználatukat hozzáigazítják az ott megszokottakhoz. Amíg az emberek ezt a chat-nyelvet a neki megfelelő helyzetben és térben használják, addig problémát nem okozhatnak. Azt is megelőlegezném, hogy a jövőben talán a hivatalos szövegekbe is bekerülhet egy-egy chat-es szóalak, például a rövidítéses variánsok közül. Hisz az utóbbi években létrejött a Netszótár című kötet, amely kétezer új szóalakot tartalmaz. Mindez azt mutatja, hogy egyes kifejezések idővel bevett nyelvi formulákká válhatnak/válnak.
Következtetés
Változások tehát évszázadok óta folyamatosan történnek a nyelvben, mégis megmaradt a nyelvünk. Igazán veszélyeztetve csak akkor van, ha a szülők, nagyszülők nem adják tovább anyanyelvüket a gyerekeknek. Ez olyan környezetben történik meg, ahol a veszélyeztetett anyanyelv kisebbségben van, presztízse alacsonyabb, mint a többségi nyelvé. Ilyenkor a szülők úgy érzik, a gyerek a többségi nyelvvel könnyebben boldogul, ezért a gyerekhez eleve a többségi nyelven fognak beszélni – még akkor is, ha egymás közt a kisebbségi nyelvet használják. A magyar nyelv túlélése érdekében nem kell mást tenni, mint használni.
A legtöbbet ma a magyar nyelv jövőjéért azok teszik, akik szoftvereket honosítanak, irodalmi műveket, filmeket fordítanak magyarra, vagy eleve magyar nyelvű szövegeket alkotnak, akár a legmagasabb irodalmi szinten, akár slágerszövegek formájában. Ezzel teszik ugyanis lehetővé, hogy otthon érezzük magunkat anyanyelvünkben. Akik pedig megtanítanak minket angolul anélkül, hogy el kellene felejtenünk a magyar nyelvet, szintén a magyar nyelv jövőjét szolgálják.
Könyvészet
- Crystal, David: A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest, 1998: 226-230.
- Hoyer, Svennik: Média a harmadik évezred küszöbén http://www.lib.pte.hu/sites/ptebtkscan/mellekletek/2013_maj_digitalis/2013_16_03.pdf; 2018. 06. 01.)
- Kis Jenő: Nyelvromlás (http://epa.oszk.hu/00000/00032/00048/pdf/KissJ_111.pdf; 2018. 06. 04.)
- Veszelszki Ágnes: Az infokommunikációs technológia hatása a nyelvre. PhD-értekezés. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest, 2011b.
- A megvizsgált chat-beszélgetések az érmihályfalvi Zelk Zoltán Általános Iskola VII. F. osztályos tanulóitól származnak – a teljes beszélgetéseket nem publikálom az osztály kérésére
Jegyzetek
[1]Hoyer, Svennik: Média a harmadik évezred küszöbén http://www.lib.pte.hu/sites/ptebtkscan/mellekletek/2013_maj_digitalis/2013_16_03.pdf; 2018. 06. 01.)
[2] Szakdolgozat címe: A közösségi oldalakon használt cset-nyelv jellegzetességei.
2018
Kelemen Fruzsina
A TOVÁBBÍRÁS TOVÁBBGONDOLÁSA.
HARMADIK ÉVEZREDBELI MŰFAJOK EGYMÁSRA TALÁLÁSA
A LIZZIE BENNET DIARIES VIDEOBLOGBAN
Az internet egy csodálatos dolog, ez kétségtelen. És mint a csodálatos dolgok legtöbbször, ez is könnyen lefedheti az értékmező két skáláját – ugyanúgy, ahogy Heidegger értelmezésében az ember Szophoklész által megfogalmazott csodálatossága a leghátborzongatóbban otthontalanságából fakad, és emiatt egyszerre lesz rettentő, mindent lebíró, illetve erőszaktevő is.[1] Az ember csodálatosságának otthontalanságában megküzd a külső tér viszontagságaival, megpróbálja leigázni, megszelídíteni az elemeket,[2] és ennek a térnek a harsány, vad, betörhetetlennek tetsző, de mégis lassan betört részeivel immár évezredek óta ismerkedik, viszonyul hozzájuk, reagál rájuk. Ez a tér már úgy-ahogy ismert, bejáratott, és a három dimenzió mentén valahogy eligazodunk benne a mindennapokban. De vajon mit kezd az ember egy viszonylag friss koncepcióval, a térnek a virtualizált formájával és megjelenítettségével, amelyet ha szintén csak három dimenzió mentén fog fel, akkor végeláthatatlanul elveszett?
Ez történt velem is, amikor a választott témámról adatokat gyűjtve ástam lefelé az információhalmazban – és ez a lefelé bizony nem csak egy vertikális tengelyt érintve folyt, hanem a létező összes irányba, és még azon túl is. A kattintgatásaim hamar beszippantottak, és hamarosan egyik szövegről és videóról vándoroltam a másikra, eltelve a belőlük kinyert számos új vagy újként rendszerezett információval. A végén mégis azt éreztem, hogy alig maradtam bármivel is, mert szinte lehetetlenség leképezni a sajátomként az információknak ezeket a végtelennek tételezett elrendeződéseit és halmazait. Az internet csodálatossága ebben a végtelenített lehetőségegyüttesben ragadható meg leginkább: hogy a mindennek egy jelentős része karnyújtásnyinál is közelebb van, mindazonáltal eközben mégiscsak tudni kell kinyújtani a karodat a megfelelő módon. Kérdéses, hogy ha nem is vesztődöm el a döntési opciók miriádjai között, akkor is mennyire lehetek jogosult ennek a szinte mindennek a hozzáféréséhez; hogy az információ szabad áramoltatása valóban a szabadságot jelenti-e. Mindazonáltal a dolgozat további részében a csodálatosnak inkább a pozitív értéktartományban betöltött jelentésére fókuszálnék, és annak a körüljárására, hogy az információk, kommunikációs felületek és lehetőségek spontán hozzáférhetősége milyen teremtő erővel bírhat. Mindezt egy olyan művel fogom illusztrálni, amely műfajiságának létrejöttét köszönheti ennek a teremtőerőnek.
A Lizzie Bennet Diaries[3] [Lizzie Bennet naplói] egy websorozat, vlog formájában megjelenítve. A Büszkeség és balítéletet adaptálja a mai Dél-Karolinába összesen százhatvan párperces epizódban. Ez a Jane Austen-mű meglehetősen népszerű, és ebből adódóan vagy éppen ezért számos más irodalmi műnek és filmes vagy televíziós alkotásnak szolgált alapjául. Gondolhatunk itt olyan hű adaptációkra, mint az 1995-ös BBC-s minisorozat Jennifer Ehle és Colin Firth ikonikus főszereplésével, paródiákra mint a Pride and Prejudice and Zombies, krimi-továbbírásokra mint a Death Comes to Pemberley, vagy chick lit klasszikusokra, mint a Bridget Jones’s Diary, a lista bőven folytaható lenne. Az eredeti regény folyamatos újbóli körüljárhatóságát és értelmezési igényét bővíti az is, hogy a különböző adaptációk és továbbírások maguk is folyamatosan újraadaptálódnak, a műfajhatárokat átlépő regénytovábbírásoknak például általában rövid időn belül elkészül a filmes vagy filmsorozatos feldolgozása is.
Az adaptációk nagy száma feltehetően az eredeti mű rétegzettségére, érzékeny ábrázolásmódjára és a téma korokon átívelő érvényességére vezethető vissza, amely lehetőséget biztosít az értelmezések szabad burjánzásának. Az irodalmon túli más mediális ábrázolások, mint a film, fokozottan felvetik az adaptációkkal kapcsolatos szokásos problémákat, mint az interpretáció, az eredetihez való hűség, a fordítás és a nyelvhasználat kérdései; illetve ebben az esetben szóba kerülhet az irodalom és film hierarchicitása is – ugyanakkor Zsigmond Adéllal egyetértve célszerű inkább értelmezésként és így egyben valamiféleképpen folyamatos cselekvésként, történésként, mintsem végterméként felfogni egy mű adaptációját.[4]
Hogyan tudja tehát értelmezni és egyben aktualizálni a Lizzie Bennet Diaries szerzőpárosa a 19. század eleji Anglia minimális hozománnyal rendelkező, férfiaktól maximálisan függő vidéki úrilányok házasságot és egzisztenciát kereső viszontagságait úgy, hogy az érvényes legyen a 21. századi emancipált és felvilágosult Egyesült Államos viszonyai között is? A lényegi konfliktus persze változatlan marad: a félreértések és megítélések hálójából kibontakozó szerelmi, társadalmi és önismereti konfrontációk együttese.
A Bennet-lányok itt csak hárman vannak testvérek (a regénybeli másik két testvér itt unokatestvér-, illetve macskaszerepbe kerül), de a továbbtanulásuk miatti diákhitelek és a szamárlétra alsó fokán levő alacsony fizetések miatt a családjuk kisebb anyagi gonddal küzdd – az anyagi értelemben is vett jó házasság tehát még mindig képes mentőövként szolgálni. A férfiak azonban nemcsak házassággal, hanem egy jó állás felajánlásának a lehetőségével is kvázi megtartják a hatalomnak a nemileg egyenlőtlen elosztását, amelyet a regényből is ismerünk. Mr. Collins nem házassági, hanem állásajánlatot tesz Lizzie-nek, aki úgy érzi, hogy ennek elfogadásával feladná önmagát.
Ahogy a regényben a vagyon és a születési rang a meghatározó a kapcsolati hálók formálódásakor, itt a rang szerepét a karrier veszi át. Lizzie, csakúgy mint a barátnője, Charlotte tömegkommunikációt hallgat az egyetemen. Mr. Collins régebb a csoporttársuk volt, és közben saját céget nyitott Catherine de Bourgh anyagi befektetése segítségével – innen érkezik az állásajánlat, amelyet végül Charlotte fogad el. Darcy a Pemberly Digital nevű médiabirodalom örököse, a cég egyik fő profilja a tömegkommunikációs eszközök fejlesztése. A regény negatív férfiszereplője, George Wicham a hadsereg helyett a versenysportnak van elköteleződve, katonatiszt helyett úszóedző.
A videóadaptáció különösen érzékenyen jelenít meg olyan problémákat, mint a fiatal felnőttek egzisztenciális függetlenedése, a családon belüli konfliktusok, a kapcsolaton belüli abúzus. Habár a cím megváltozott, a balítélet ugyanolyan (ön)sorsrontónak bizonyul, mint a regény lapjain megjelenő szereplők életében. A közvéleménynek ugyanúgy jelentős szerepe van, mint a 19. század elején még akkor is, ha a Lydiát és az egész családját sújtandó megvetés nem a lánynak a Wichammel való elszökése miatt alakulna ki, hanem azért, mert ez utóbbi nyilvánossá tenne egy privát szexvideót. A magánélet közmegítélése tehát bizonyos szempontból enyhült, sokkal erősebb normasértésre van szükség a visszhanghoz – ugyanakkor az változatlan, hogy a női szexualitás megítélése még mindig férfiúi kontroll alá esik, ez is fenntartja a hatalom nemek közti egyenlőtlenségének a problémáját.
Néhány háttéradatot érintő változást leszámítva azonban a történet a már ismert szüzsé szerint játszódik le: az anyagi gondokkal küszködő lányokat az anyjuk mihamarább férjez akarja adni, a szomszédba költözik egy gazdag, jóképű és egyedülálló fiatalember a még gazdagabb legjobb barátjával és a nővérével, és el is kezd udvarolni a legidősebb lánynak. A középső lány és a legjobb barát nagyon ellenszenvesek egymásnak. A legkisebb lány becsületén majdnem folt esik a tisztességtelen, galád és kétszínű alak miatt, azonban a még gazdagabb legjobb barát közbelépésének hála a tragédia felhői elvonulnak, újra kisüt a szerelem napja, és tisztán lát mindaz, aki addig bután ítélt.
Hogyan lesz egy újra és újra elmondott történet mégis érdekes? Egy ilyen népszerű és sokak által ismert történet adaptálásakor adja magát az a lehetőség, amely a filmművészet első időszakában is bevett gyakorlatnak számított. A film alapjainak kitalálásakor a legegyszerűbb megoldás ismert művek vázának a kölcsönvétele volt, és így nemcsak hogy helyszínt, szereplőket, bonyodalmat nem kellett kitalálni, de ezeket még különösebben be sem kellett mutatni a nézőnek, hiszen ő már jól ismerte mindezeket, esetenként ez volt az, ami őt odavonzotta. Ráadásul ilyenkor az a megkötés sem áll fenn, hogy az egész történetet be kellene mutatni a nézőnek – a közös tudás mentén szabadon variálhatóak a részek, kiemelehetőek, elhagyhatóak.[5] Az ilyen jellegű adaptáció mondhatni korrelál a fanfiction jelentésmezejével.
A fanfiction mint rajongói (elsősorban irodalmon belül tételezett) műfaj kvázi az internet által lehetett az, ami. Az internet előtti korszakban is rajongtak, úgymond, egyes művekért az emberek, a közös rajongás tárgya alkalmi csoportokba szervezhette őket, rajongói irodalom is születhetett és született is. Ezeknek a megjelenési felülete viszont az ún. zine-okra[6] koncentrálódott, amelyek bár alternatív közlési felületként működtek a hivatalos kiadói csatornákhoz képest, azért mégiscsak jellemezte őket az összeállítójuk szerkesztői kontrollja.[7] Az internet virtuális tere azonban, mint ideiglenesen megosztott szociális valóság,[8] lehetővé teszi a felülbírálás nélküli közlést is, amely esetben a válaszreakciók és a kapcsolódási pontok egy részét nem szünteti meg helyből egy feljebb való rendezési elv. A virtuális térben való együtt-levés valamilyen szinten egy demokratikusabb tartalom- és véleménymegosztásra ad esélyt, amely interakciókban mindenik félnek potenciálisan ugyanakkora megszólalási joga van.
A fanfictiont tehát – ha azt úgy fogjuk fel, mint egy eredeti mű világába való belehelyezkedés, és az abban való egyéni alkotást, és legyen az újramondás, újraírás, előzménytörténet vagy továbbgondolás, a mű lényegének kiragadása egy úgynevezett alternatív univerzumba, bármi ehhez hasonló vagy ezek kombinációja – alapvetően meghatározzák a disztribúciós eljárásai.[9] Az így létrejövő mű a szerzőtől eljut egyenesen a befogadóhoz, mindenféle közvetítő nélkül, és esetenként ezek a szerepek átcsúsznak egymásba, amikoris nem csak az említett mű befogadója reagál a műre magára és így a szerzőre is, hanem a befogadói reakció eléri a szerzőt, és hatással lesz az alakuló műre is. A szerepek tehát (szerző – közvetítő – befogadó) nem a megszokott formulák szerint működnek, és mivel az így létrejövő mű kívül kerül a kulturális és irodalmi intézmények hivatalos terén, a kívüliségével meg tudja teremteni a hivatalos és bevett intézményiségnek az alternatíváját. Az internet terében működő rajongói munkák felfoghatóak úgy, mint egy válasz egy olyan patriarchális kulturális intézményre, amely marginalizál számos, az alapértelmezett (fehér, heteroszexuális férfi) befogadói csoporton kívüli csoportot.
A Büszkeség és balítéletnek a Lizzie Bennet Diaries-féle adaptációját a fenti szempontok alapján könnyen „olvashatnánk” fanfictionként is, ahogyan azt én is tettem első alkalommal. Ami megkülönböztetheti a fanfictiontől, az az előállításának a professzionalizmusa (számos ember áll az elkészület mögött, és ez nem egy baráti csoportosulás, akiket a közös rajongás fűz össze; szereplőválogatásokat is tartottak) illetve a copyright nem kimondottan szürke,[10] hanem nagyon is jól körülhatárolt zónája miatt (expliciten saját márkajelzésként működik a Lizzie Bennet Diaries, és bár elvitathatatlan – nem is akarják egy percig sem elvitatni –, hogy mi a kiindulási mű, a videoblog-adaptáció szerzői organikus egészként tekintenek saját alkotásukra).
Az epizódok sokasága viszont a felsorolható különbségekkel szemben sokkal több jellemvonásával hasonlít a fanfiction műfajára. Említhetjük elsőként a folytatásos jelleget: az epizódok bizonyos időközönként, szinte hogy valós időben jutottak el a nézőkhöz a YouTube videómegosztó egy erre a célra létrehozott csatornáján keresztül 2012. április 9. és 2013. március 28. között. A fanfictionok nagy része jelentősebb terv vagy hosszútávú vázlat nélkül készül el. A nagyobb lélegzetvételű és számos cselekményszálat mozgató művek rendelkeznek írói koncepcióval, ugyanakkor nagyon gyakori az, hogy a szerző felkarol egy ötletet, majd annak a folytatását direkt vagy kevésbé direkt módon a közönség reakcióitól teszi függővé. A folytatásosság persze nem kizárólagosan ehhez a műfajhoz köthető, visszagondolhatunk számos hírlapban megjelenő folytatásos regényre a 19. századból is – ugyanakkor az interneten megjelenő nem befejezetlenség ebből a nem befejezettségből kiindulva vonja be a befogadókat az alakítás fázisába.
A nézők nem csak a videók alatti kommentszekcióban jelezhetik a véleményüket, számolhatnak be kritikai meglátásaikról, érdeklődhetnek a következő részek és a különböző szereplők sorsát illetően, hanem mindezt megtehetik a Lizzie Bennet Diaries Facebookon,[11] Twitteren[12] és Tumblren[13] is működő hivatalos oldalán. Esetenkét választ is kapnak, és néha nem is a mű képviselőitől, szerzőitől, hanem maguktól a szereplőktől – akik szereplőkként regisztrálva vannak a Twitterre, ahol tweetelnek, ők maguk is reagálnak az ott folyó diskurzusokra, néha pedig olyan dolgokat osztanak meg, amelyek a videoblogban nem kerülnek említésre.[14] Egy másik típusa a nézők bevonásának a Q/A (Kérdések és válaszok) típusú videók közzététele: ezekben Lizzie néha egy másik szereplő bevonásával a nézők által feltett személyes kérdésekre válaszol – itt általában alkalom nyílik az eredeti műre vagy más adaptációkra való finom utalásokra (Lizzie egy kérdésre azt válaszolja, hogy Anglia az az ország, ahol a legszívesebben lakna, ha választania kellene, bár nem tudná megmondani miért; mint kiderül, a kedvenc színésze Colin Firth; Darcy egy kérdésre azt válaszolja, hogy a cége, a Pembery Digital a családja angliai birtokáról kapta a nevét, mielőtt még Aerikába vándoroltak volna stb.).
A nézőkkel való kommunikáció hatását teremti meg a videók elején a köszönés, a nézők megszólítása, a Lizzie által kifejezett öröm, hogy ennyien követik figyelemmel a működését. Illetve ugyanilyen hatással bír a szerkesztés is, amelyet Lizzie legjobb barátnője, Charlotte Lu végez: a szerkesztői munka nyilvánvalóvá tétele egyrészt utal a vlog műfajiságára, másrészt hangsúlyozza az egész alkotás konstruáltságát, harmadrészt azonban ezt a megalkotottságot úgy prezentálja, mintha összemosná a Lizzie nézői és a Lizzie ismerősei közötti határokat. Ezáltal mintha nem egy fikciós világ szereplője lenne Lizzie, hanem egy olyan valóságos világé, amelyben azért nem éppen mindegy, hogy mit mondd a kamerába, mert az visszakerülhet az ismerősei fülébe, akik esetenként maguk is nézőkké válnak. A konstruáltság ilyenszerű kiépítettsége nagyon erősen feltételezi a vlog műfaji sajátosságait, és ezt ki is használják az alkotók a történetszövést tekintve: gyakran egy konfliktus elindítójaként vagy megoldójaként szerepel az, hogy az egyik szereplő felfedezi Lizzie videóit, megnézi őket és ezáltal megismeri az eseményekkel kapcsolatos személyes nézőpontját.
Az ebből adódó személyesség egy másik jellemzőjét hozza be a fanfiction-szerűségnek. Az egyes szám első személyű narráció még nem feltétlenül mérvadó, viszont az amúgy elfedett, elhanyagolt vagy marginalizált személyek vagy történetszálak megszólaltatása már annál inkább, hogyha elfogadjuk, hogy a fanfiction valóban az intézményesült és norma szerint működő befogadói rendszerek alternatívájaként működik, ahogyan arra Tosenberger is rámutat.[15] A megszólaltatás és megmutatás úgy is működik, hogy a megjelenített szereplők egy része – az eredeti felső középosztálybeli fehér szereplőkhöz képest – egy kisebbséget képvisel. A Charles és Caroline Bingley szerepében levő Bing és Caroline Lee ázsiai-amerikaiak, csakúgy, ahogyan a Charlotte és Maria Lucas szerepében levő Charlotte és Maria Lu. A Fitzwilliam ezredest „helyettesítő” Fitz Williams afrikai-amerikai és meleg. Mindazonáltal a diverzitásnak egy sokkal diszkrétebb formáját is működteti a Lizzie Bennet Diraries úgy, hogy alkalmat teremt a regénynek csak mellékszereplőként megjelenő alakjainak a kibontakozásra és a motivációik megismerésére.
A főszereplő a címben is szereplő Lizzie Bennet, és többnyire az ő közvetítésével ismerjük meg, ahogy a szobájában elmeséli a friss eseményeket, hogy mi történik a kamerán kívüli térben. Eleinte csak a kamerát is kezelő Charlotte szól bele egy-egy kijelentésbe, pontosítandó az elmesélteket. Később a nővére, Jane és a húga, Lydia is szerepet kapnak: először csak véletlenül lépnek be Lizzie szobájába, mikor a forgatás zajlik, később a testvérük behívja őket segíteni. Rajtuk kívül megjelenő szereplő még: Mr. Collins, Bing Lee, Caroline Lee, George Wicham, majd viszonylag későn Fitz Williams, William Darcy és Gigi Darcy. A történések nagyrésze nem a kamera előtt játszódik, és számos szereplőt (például a szülőket) csak említés szintjén ismerhetnek meg a nézők. Lizzie úgy árnyalja a történeteket, hogy a szobájába betévedők segítségével esetenként eljátssza az ominózus jelenetet – a visszatérő szereplők eljátszásához különféle attribútumokat rendel: Mrs. Bennet egy nagy kalapban és gyöngysorral jelenik meg, Mr. Bennet egy pipával, önmaga korábbi verziójához egy kockás inget használ, Darcyt egy piros csokornyakkendő jellemzi, Wichamet egy úszószemüveg stb. Lizzie narratívája felül is íródik, amikor a gyakori mellékszereplők belekontárkodnak a saját videoblogjába helyesbítés szándékával, mivel hiányosnak vagy pontatlannak érzik azt, amit Lizzie a nézői elé tárt: ezekben az esetekben mintegy Lizzie háta mögött készül el a következő rész.
Ez a narrációs eljárás nemcsak a történet egyetlen igazságát írja felül, hanem teljesen újraértelmezi a nézőknek a különböző szereplőkkel való viszonyát is. Lydia történetének a megmutatása, aki szintén működtet egy saját vlogot abban az esetben, mikor nem tartózkodnak egy helyen Lizzie-vel, lehetőséget teremt arra, hogy egy fiatal lány buta döntései értelmet nyerjenek és hogy megoldás kínálkozzon rájuk.
A folytatásos jelleg, a befogadókra való reakció, a narrációs technikának a marginalizált nézőpontokat előtérbe emelő tendenciája mind a fanfiction-szerűségét erősítik ennek a műnek. Valóban, önmagában is élvezhető egész, az eredeti szövegre utaló helyek kikacsintásként hatnak a néző felé – mindazonáltal viszont az eredeti mű és az így megkonstruált mű rétegei közötti párbeszéd egy újabb élvezeti és értelmezési forrásként szolgálhat a befogadónak.
Az adaptáció és a fanfiction között tételezhető egy skála, amelyen elhelyezkedik ez az álvideoblog. A befogadóval való intenzív párbeszédlehetőség, a valós idejű éntörténet megoszthatósága, a mű univerzumán belüli számos kapcsolatháló és az ezek közötti utalások megléte egy olyan műfajiságot hoz létre, amely elképzelhetetlen az internet virtuális terében való mozgás nélkül.
Jegyzetek
[1] Martin Heidegger: Az Antigoné 1. kórusának értelmezése. In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal et al, Budapest, Osiris, 2002, 235-244, 237.
[2] Borbély András: Szabadulás a tengertől. Új Nautilus. 2011. október 8.
[3] Hank Green, Bernie Su: Lizzie Bennett Diaries. https://www.youtube.com/playlist?list=PL_ePOdU-b3xcDyyzeR5NjxeLEElsqYzn1 (2018. 06. 10.)
[4] Zsigmond Adél: A filmes adaptáció mint értelmezői művelet. Látó. 2010, február. http://www.lato.ro/article.php/A-filmes-adapt%C3%A1ci%C3%B3-mint-%C3%A9rtelmez%C5%91i-m%C5%B1velet/1607/ (2018. 06. 10.)
[5] Vajdovich Györgyi: Irodalomból film. A filmes adaptációk néhány kérdése Nagyvilág. 2006/8, 678–692.
[6] A fan (rajongó) és magazine (újság) szavakból összevonva született meg a fanzine, és ennek rövidítése a zine.
[7] Tosenberger, Catherine: Homosexuality at the Online Hogwarts. Harry Potter Slash Fanfiction. Children’s Literature (36). 2008, 190.
[8] Black, Rebecca W.: Fanfiction Writing and the Construction of Space. E-Learning. 2007/4, 386.
[9] Tosenberger, Catherine: Mature Poets Steal. Children’s Literature and Unpublishability of Fanfiction. Children’s Literature Association Quarterly. 2014/1, 16.
[10] Uo., 16.
[11] https://www.facebook.com/LizzieBennetDiaries/ (2018. 06. 10.)
[12] https://twitter.com/thelbdofficial (2018. 06. 10.)
[13] http://lizziebennetdiaries.tumblr.com/ (2018. 06. 10.)
[14] Lizzie Bennet (https://twitter.com/thelizziebennet), William Darcy (https://twitter.com/wmdarcy), Gigi Darcy (https://twitter.com/ggdarcy), Bing Lee (https://twitter.com/bingliest) Twitter-profiljai (2018. 06. 10.).
[15] Tosenberger, Homosexuality..., 189.
2018
Ez történt velem is, amikor a választott témámról adatokat gyűjtve ástam lefelé az információhalmazban – és ez a lefelé bizony nem csak egy vertikális tengelyt érintve folyt, hanem a létező összes irányba, és még azon túl is. A kattintgatásaim hamar beszippantottak, és hamarosan egyik szövegről és videóról vándoroltam a másikra, eltelve a belőlük kinyert számos új vagy újként rendszerezett információval. A végén mégis azt éreztem, hogy alig maradtam bármivel is, mert szinte lehetetlenség leképezni a sajátomként az információknak ezeket a végtelennek tételezett elrendeződéseit és halmazait. Az internet csodálatossága ebben a végtelenített lehetőségegyüttesben ragadható meg leginkább: hogy a mindennek egy jelentős része karnyújtásnyinál is közelebb van, mindazonáltal eközben mégiscsak tudni kell kinyújtani a karodat a megfelelő módon. Kérdéses, hogy ha nem is vesztődöm el a döntési opciók miriádjai között, akkor is mennyire lehetek jogosult ennek a szinte mindennek a hozzáféréséhez; hogy az információ szabad áramoltatása valóban a szabadságot jelenti-e. Mindazonáltal a dolgozat további részében a csodálatosnak inkább a pozitív értéktartományban betöltött jelentésére fókuszálnék, és annak a körüljárására, hogy az információk, kommunikációs felületek és lehetőségek spontán hozzáférhetősége milyen teremtő erővel bírhat. Mindezt egy olyan művel fogom illusztrálni, amely műfajiságának létrejöttét köszönheti ennek a teremtőerőnek.
A Lizzie Bennet Diaries[3] [Lizzie Bennet naplói] egy websorozat, vlog formájában megjelenítve. A Büszkeség és balítéletet adaptálja a mai Dél-Karolinába összesen százhatvan párperces epizódban. Ez a Jane Austen-mű meglehetősen népszerű, és ebből adódóan vagy éppen ezért számos más irodalmi műnek és filmes vagy televíziós alkotásnak szolgált alapjául. Gondolhatunk itt olyan hű adaptációkra, mint az 1995-ös BBC-s minisorozat Jennifer Ehle és Colin Firth ikonikus főszereplésével, paródiákra mint a Pride and Prejudice and Zombies, krimi-továbbírásokra mint a Death Comes to Pemberley, vagy chick lit klasszikusokra, mint a Bridget Jones’s Diary, a lista bőven folytaható lenne. Az eredeti regény folyamatos újbóli körüljárhatóságát és értelmezési igényét bővíti az is, hogy a különböző adaptációk és továbbírások maguk is folyamatosan újraadaptálódnak, a műfajhatárokat átlépő regénytovábbírásoknak például általában rövid időn belül elkészül a filmes vagy filmsorozatos feldolgozása is.
Az adaptációk nagy száma feltehetően az eredeti mű rétegzettségére, érzékeny ábrázolásmódjára és a téma korokon átívelő érvényességére vezethető vissza, amely lehetőséget biztosít az értelmezések szabad burjánzásának. Az irodalmon túli más mediális ábrázolások, mint a film, fokozottan felvetik az adaptációkkal kapcsolatos szokásos problémákat, mint az interpretáció, az eredetihez való hűség, a fordítás és a nyelvhasználat kérdései; illetve ebben az esetben szóba kerülhet az irodalom és film hierarchicitása is – ugyanakkor Zsigmond Adéllal egyetértve célszerű inkább értelmezésként és így egyben valamiféleképpen folyamatos cselekvésként, történésként, mintsem végterméként felfogni egy mű adaptációját.[4]
Hogyan tudja tehát értelmezni és egyben aktualizálni a Lizzie Bennet Diaries szerzőpárosa a 19. század eleji Anglia minimális hozománnyal rendelkező, férfiaktól maximálisan függő vidéki úrilányok házasságot és egzisztenciát kereső viszontagságait úgy, hogy az érvényes legyen a 21. századi emancipált és felvilágosult Egyesült Államos viszonyai között is? A lényegi konfliktus persze változatlan marad: a félreértések és megítélések hálójából kibontakozó szerelmi, társadalmi és önismereti konfrontációk együttese.
A Bennet-lányok itt csak hárman vannak testvérek (a regénybeli másik két testvér itt unokatestvér-, illetve macskaszerepbe kerül), de a továbbtanulásuk miatti diákhitelek és a szamárlétra alsó fokán levő alacsony fizetések miatt a családjuk kisebb anyagi gonddal küzdd – az anyagi értelemben is vett jó házasság tehát még mindig képes mentőövként szolgálni. A férfiak azonban nemcsak házassággal, hanem egy jó állás felajánlásának a lehetőségével is kvázi megtartják a hatalomnak a nemileg egyenlőtlen elosztását, amelyet a regényből is ismerünk. Mr. Collins nem házassági, hanem állásajánlatot tesz Lizzie-nek, aki úgy érzi, hogy ennek elfogadásával feladná önmagát.
Ahogy a regényben a vagyon és a születési rang a meghatározó a kapcsolati hálók formálódásakor, itt a rang szerepét a karrier veszi át. Lizzie, csakúgy mint a barátnője, Charlotte tömegkommunikációt hallgat az egyetemen. Mr. Collins régebb a csoporttársuk volt, és közben saját céget nyitott Catherine de Bourgh anyagi befektetése segítségével – innen érkezik az állásajánlat, amelyet végül Charlotte fogad el. Darcy a Pemberly Digital nevű médiabirodalom örököse, a cég egyik fő profilja a tömegkommunikációs eszközök fejlesztése. A regény negatív férfiszereplője, George Wicham a hadsereg helyett a versenysportnak van elköteleződve, katonatiszt helyett úszóedző.
A videóadaptáció különösen érzékenyen jelenít meg olyan problémákat, mint a fiatal felnőttek egzisztenciális függetlenedése, a családon belüli konfliktusok, a kapcsolaton belüli abúzus. Habár a cím megváltozott, a balítélet ugyanolyan (ön)sorsrontónak bizonyul, mint a regény lapjain megjelenő szereplők életében. A közvéleménynek ugyanúgy jelentős szerepe van, mint a 19. század elején még akkor is, ha a Lydiát és az egész családját sújtandó megvetés nem a lánynak a Wichammel való elszökése miatt alakulna ki, hanem azért, mert ez utóbbi nyilvánossá tenne egy privát szexvideót. A magánélet közmegítélése tehát bizonyos szempontból enyhült, sokkal erősebb normasértésre van szükség a visszhanghoz – ugyanakkor az változatlan, hogy a női szexualitás megítélése még mindig férfiúi kontroll alá esik, ez is fenntartja a hatalom nemek közti egyenlőtlenségének a problémáját.
Néhány háttéradatot érintő változást leszámítva azonban a történet a már ismert szüzsé szerint játszódik le: az anyagi gondokkal küszködő lányokat az anyjuk mihamarább férjez akarja adni, a szomszédba költözik egy gazdag, jóképű és egyedülálló fiatalember a még gazdagabb legjobb barátjával és a nővérével, és el is kezd udvarolni a legidősebb lánynak. A középső lány és a legjobb barát nagyon ellenszenvesek egymásnak. A legkisebb lány becsületén majdnem folt esik a tisztességtelen, galád és kétszínű alak miatt, azonban a még gazdagabb legjobb barát közbelépésének hála a tragédia felhői elvonulnak, újra kisüt a szerelem napja, és tisztán lát mindaz, aki addig bután ítélt.
Hogyan lesz egy újra és újra elmondott történet mégis érdekes? Egy ilyen népszerű és sokak által ismert történet adaptálásakor adja magát az a lehetőség, amely a filmművészet első időszakában is bevett gyakorlatnak számított. A film alapjainak kitalálásakor a legegyszerűbb megoldás ismert művek vázának a kölcsönvétele volt, és így nemcsak hogy helyszínt, szereplőket, bonyodalmat nem kellett kitalálni, de ezeket még különösebben be sem kellett mutatni a nézőnek, hiszen ő már jól ismerte mindezeket, esetenként ez volt az, ami őt odavonzotta. Ráadásul ilyenkor az a megkötés sem áll fenn, hogy az egész történetet be kellene mutatni a nézőnek – a közös tudás mentén szabadon variálhatóak a részek, kiemelehetőek, elhagyhatóak.[5] Az ilyen jellegű adaptáció mondhatni korrelál a fanfiction jelentésmezejével.
A fanfiction mint rajongói (elsősorban irodalmon belül tételezett) műfaj kvázi az internet által lehetett az, ami. Az internet előtti korszakban is rajongtak, úgymond, egyes művekért az emberek, a közös rajongás tárgya alkalmi csoportokba szervezhette őket, rajongói irodalom is születhetett és született is. Ezeknek a megjelenési felülete viszont az ún. zine-okra[6] koncentrálódott, amelyek bár alternatív közlési felületként működtek a hivatalos kiadói csatornákhoz képest, azért mégiscsak jellemezte őket az összeállítójuk szerkesztői kontrollja.[7] Az internet virtuális tere azonban, mint ideiglenesen megosztott szociális valóság,[8] lehetővé teszi a felülbírálás nélküli közlést is, amely esetben a válaszreakciók és a kapcsolódási pontok egy részét nem szünteti meg helyből egy feljebb való rendezési elv. A virtuális térben való együtt-levés valamilyen szinten egy demokratikusabb tartalom- és véleménymegosztásra ad esélyt, amely interakciókban mindenik félnek potenciálisan ugyanakkora megszólalási joga van.
A fanfictiont tehát – ha azt úgy fogjuk fel, mint egy eredeti mű világába való belehelyezkedés, és az abban való egyéni alkotást, és legyen az újramondás, újraírás, előzménytörténet vagy továbbgondolás, a mű lényegének kiragadása egy úgynevezett alternatív univerzumba, bármi ehhez hasonló vagy ezek kombinációja – alapvetően meghatározzák a disztribúciós eljárásai.[9] Az így létrejövő mű a szerzőtől eljut egyenesen a befogadóhoz, mindenféle közvetítő nélkül, és esetenként ezek a szerepek átcsúsznak egymásba, amikoris nem csak az említett mű befogadója reagál a műre magára és így a szerzőre is, hanem a befogadói reakció eléri a szerzőt, és hatással lesz az alakuló műre is. A szerepek tehát (szerző – közvetítő – befogadó) nem a megszokott formulák szerint működnek, és mivel az így létrejövő mű kívül kerül a kulturális és irodalmi intézmények hivatalos terén, a kívüliségével meg tudja teremteni a hivatalos és bevett intézményiségnek az alternatíváját. Az internet terében működő rajongói munkák felfoghatóak úgy, mint egy válasz egy olyan patriarchális kulturális intézményre, amely marginalizál számos, az alapértelmezett (fehér, heteroszexuális férfi) befogadói csoporton kívüli csoportot.
A Büszkeség és balítéletnek a Lizzie Bennet Diaries-féle adaptációját a fenti szempontok alapján könnyen „olvashatnánk” fanfictionként is, ahogyan azt én is tettem első alkalommal. Ami megkülönböztetheti a fanfictiontől, az az előállításának a professzionalizmusa (számos ember áll az elkészület mögött, és ez nem egy baráti csoportosulás, akiket a közös rajongás fűz össze; szereplőválogatásokat is tartottak) illetve a copyright nem kimondottan szürke,[10] hanem nagyon is jól körülhatárolt zónája miatt (expliciten saját márkajelzésként működik a Lizzie Bennet Diaries, és bár elvitathatatlan – nem is akarják egy percig sem elvitatni –, hogy mi a kiindulási mű, a videoblog-adaptáció szerzői organikus egészként tekintenek saját alkotásukra).
Az epizódok sokasága viszont a felsorolható különbségekkel szemben sokkal több jellemvonásával hasonlít a fanfiction műfajára. Említhetjük elsőként a folytatásos jelleget: az epizódok bizonyos időközönként, szinte hogy valós időben jutottak el a nézőkhöz a YouTube videómegosztó egy erre a célra létrehozott csatornáján keresztül 2012. április 9. és 2013. március 28. között. A fanfictionok nagy része jelentősebb terv vagy hosszútávú vázlat nélkül készül el. A nagyobb lélegzetvételű és számos cselekményszálat mozgató művek rendelkeznek írói koncepcióval, ugyanakkor nagyon gyakori az, hogy a szerző felkarol egy ötletet, majd annak a folytatását direkt vagy kevésbé direkt módon a közönség reakcióitól teszi függővé. A folytatásosság persze nem kizárólagosan ehhez a műfajhoz köthető, visszagondolhatunk számos hírlapban megjelenő folytatásos regényre a 19. századból is – ugyanakkor az interneten megjelenő nem befejezetlenség ebből a nem befejezettségből kiindulva vonja be a befogadókat az alakítás fázisába.
A nézők nem csak a videók alatti kommentszekcióban jelezhetik a véleményüket, számolhatnak be kritikai meglátásaikról, érdeklődhetnek a következő részek és a különböző szereplők sorsát illetően, hanem mindezt megtehetik a Lizzie Bennet Diaries Facebookon,[11] Twitteren[12] és Tumblren[13] is működő hivatalos oldalán. Esetenkét választ is kapnak, és néha nem is a mű képviselőitől, szerzőitől, hanem maguktól a szereplőktől – akik szereplőkként regisztrálva vannak a Twitterre, ahol tweetelnek, ők maguk is reagálnak az ott folyó diskurzusokra, néha pedig olyan dolgokat osztanak meg, amelyek a videoblogban nem kerülnek említésre.[14] Egy másik típusa a nézők bevonásának a Q/A (Kérdések és válaszok) típusú videók közzététele: ezekben Lizzie néha egy másik szereplő bevonásával a nézők által feltett személyes kérdésekre válaszol – itt általában alkalom nyílik az eredeti műre vagy más adaptációkra való finom utalásokra (Lizzie egy kérdésre azt válaszolja, hogy Anglia az az ország, ahol a legszívesebben lakna, ha választania kellene, bár nem tudná megmondani miért; mint kiderül, a kedvenc színésze Colin Firth; Darcy egy kérdésre azt válaszolja, hogy a cége, a Pembery Digital a családja angliai birtokáról kapta a nevét, mielőtt még Aerikába vándoroltak volna stb.).
A nézőkkel való kommunikáció hatását teremti meg a videók elején a köszönés, a nézők megszólítása, a Lizzie által kifejezett öröm, hogy ennyien követik figyelemmel a működését. Illetve ugyanilyen hatással bír a szerkesztés is, amelyet Lizzie legjobb barátnője, Charlotte Lu végez: a szerkesztői munka nyilvánvalóvá tétele egyrészt utal a vlog műfajiságára, másrészt hangsúlyozza az egész alkotás konstruáltságát, harmadrészt azonban ezt a megalkotottságot úgy prezentálja, mintha összemosná a Lizzie nézői és a Lizzie ismerősei közötti határokat. Ezáltal mintha nem egy fikciós világ szereplője lenne Lizzie, hanem egy olyan valóságos világé, amelyben azért nem éppen mindegy, hogy mit mondd a kamerába, mert az visszakerülhet az ismerősei fülébe, akik esetenként maguk is nézőkké válnak. A konstruáltság ilyenszerű kiépítettsége nagyon erősen feltételezi a vlog műfaji sajátosságait, és ezt ki is használják az alkotók a történetszövést tekintve: gyakran egy konfliktus elindítójaként vagy megoldójaként szerepel az, hogy az egyik szereplő felfedezi Lizzie videóit, megnézi őket és ezáltal megismeri az eseményekkel kapcsolatos személyes nézőpontját.
Az ebből adódó személyesség egy másik jellemzőjét hozza be a fanfiction-szerűségnek. Az egyes szám első személyű narráció még nem feltétlenül mérvadó, viszont az amúgy elfedett, elhanyagolt vagy marginalizált személyek vagy történetszálak megszólaltatása már annál inkább, hogyha elfogadjuk, hogy a fanfiction valóban az intézményesült és norma szerint működő befogadói rendszerek alternatívájaként működik, ahogyan arra Tosenberger is rámutat.[15] A megszólaltatás és megmutatás úgy is működik, hogy a megjelenített szereplők egy része – az eredeti felső középosztálybeli fehér szereplőkhöz képest – egy kisebbséget képvisel. A Charles és Caroline Bingley szerepében levő Bing és Caroline Lee ázsiai-amerikaiak, csakúgy, ahogyan a Charlotte és Maria Lucas szerepében levő Charlotte és Maria Lu. A Fitzwilliam ezredest „helyettesítő” Fitz Williams afrikai-amerikai és meleg. Mindazonáltal a diverzitásnak egy sokkal diszkrétebb formáját is működteti a Lizzie Bennet Diraries úgy, hogy alkalmat teremt a regénynek csak mellékszereplőként megjelenő alakjainak a kibontakozásra és a motivációik megismerésére.
A főszereplő a címben is szereplő Lizzie Bennet, és többnyire az ő közvetítésével ismerjük meg, ahogy a szobájában elmeséli a friss eseményeket, hogy mi történik a kamerán kívüli térben. Eleinte csak a kamerát is kezelő Charlotte szól bele egy-egy kijelentésbe, pontosítandó az elmesélteket. Később a nővére, Jane és a húga, Lydia is szerepet kapnak: először csak véletlenül lépnek be Lizzie szobájába, mikor a forgatás zajlik, később a testvérük behívja őket segíteni. Rajtuk kívül megjelenő szereplő még: Mr. Collins, Bing Lee, Caroline Lee, George Wicham, majd viszonylag későn Fitz Williams, William Darcy és Gigi Darcy. A történések nagyrésze nem a kamera előtt játszódik, és számos szereplőt (például a szülőket) csak említés szintjén ismerhetnek meg a nézők. Lizzie úgy árnyalja a történeteket, hogy a szobájába betévedők segítségével esetenként eljátssza az ominózus jelenetet – a visszatérő szereplők eljátszásához különféle attribútumokat rendel: Mrs. Bennet egy nagy kalapban és gyöngysorral jelenik meg, Mr. Bennet egy pipával, önmaga korábbi verziójához egy kockás inget használ, Darcyt egy piros csokornyakkendő jellemzi, Wichamet egy úszószemüveg stb. Lizzie narratívája felül is íródik, amikor a gyakori mellékszereplők belekontárkodnak a saját videoblogjába helyesbítés szándékával, mivel hiányosnak vagy pontatlannak érzik azt, amit Lizzie a nézői elé tárt: ezekben az esetekben mintegy Lizzie háta mögött készül el a következő rész.
Ez a narrációs eljárás nemcsak a történet egyetlen igazságát írja felül, hanem teljesen újraértelmezi a nézőknek a különböző szereplőkkel való viszonyát is. Lydia történetének a megmutatása, aki szintén működtet egy saját vlogot abban az esetben, mikor nem tartózkodnak egy helyen Lizzie-vel, lehetőséget teremt arra, hogy egy fiatal lány buta döntései értelmet nyerjenek és hogy megoldás kínálkozzon rájuk.
A folytatásos jelleg, a befogadókra való reakció, a narrációs technikának a marginalizált nézőpontokat előtérbe emelő tendenciája mind a fanfiction-szerűségét erősítik ennek a műnek. Valóban, önmagában is élvezhető egész, az eredeti szövegre utaló helyek kikacsintásként hatnak a néző felé – mindazonáltal viszont az eredeti mű és az így megkonstruált mű rétegei közötti párbeszéd egy újabb élvezeti és értelmezési forrásként szolgálhat a befogadónak.
Az adaptáció és a fanfiction között tételezhető egy skála, amelyen elhelyezkedik ez az álvideoblog. A befogadóval való intenzív párbeszédlehetőség, a valós idejű éntörténet megoszthatósága, a mű univerzumán belüli számos kapcsolatháló és az ezek közötti utalások megléte egy olyan műfajiságot hoz létre, amely elképzelhetetlen az internet virtuális terében való mozgás nélkül.
Jegyzetek
[1] Martin Heidegger: Az Antigoné 1. kórusának értelmezése. In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal et al, Budapest, Osiris, 2002, 235-244, 237.
[2] Borbély András: Szabadulás a tengertől. Új Nautilus. 2011. október 8.
[3] Hank Green, Bernie Su: Lizzie Bennett Diaries. https://www.youtube.com/playlist?list=PL_ePOdU-b3xcDyyzeR5NjxeLEElsqYzn1 (2018. 06. 10.)
[4] Zsigmond Adél: A filmes adaptáció mint értelmezői művelet. Látó. 2010, február. http://www.lato.ro/article.php/A-filmes-adapt%C3%A1ci%C3%B3-mint-%C3%A9rtelmez%C5%91i-m%C5%B1velet/1607/ (2018. 06. 10.)
[5] Vajdovich Györgyi: Irodalomból film. A filmes adaptációk néhány kérdése Nagyvilág. 2006/8, 678–692.
[6] A fan (rajongó) és magazine (újság) szavakból összevonva született meg a fanzine, és ennek rövidítése a zine.
[7] Tosenberger, Catherine: Homosexuality at the Online Hogwarts. Harry Potter Slash Fanfiction. Children’s Literature (36). 2008, 190.
[8] Black, Rebecca W.: Fanfiction Writing and the Construction of Space. E-Learning. 2007/4, 386.
[9] Tosenberger, Catherine: Mature Poets Steal. Children’s Literature and Unpublishability of Fanfiction. Children’s Literature Association Quarterly. 2014/1, 16.
[10] Uo., 16.
[11] https://www.facebook.com/LizzieBennetDiaries/ (2018. 06. 10.)
[12] https://twitter.com/thelbdofficial (2018. 06. 10.)
[13] http://lizziebennetdiaries.tumblr.com/ (2018. 06. 10.)
[14] Lizzie Bennet (https://twitter.com/thelizziebennet), William Darcy (https://twitter.com/wmdarcy), Gigi Darcy (https://twitter.com/ggdarcy), Bing Lee (https://twitter.com/bingliest) Twitter-profiljai (2018. 06. 10.).
[15] Tosenberger, Homosexuality..., 189.
2018
Kész Orsolya
A KORTÁRS AKCIÓMŰVÉSZET SZUBVERZIÓS LEHETŐSÉGEI
|
„without being able to think about vulnerability, we cannot think about resistance” (Judith Butler) |
Közelítés
A harmadik évezred legizgalmasabb műfajai számomra azok a hibrid képződmények, amelyek a megváltozott mediális viszonyokat kihasználva hoznak létre figyelemfelkeltő alkotásokat. Ilyennek tekintem például a kortárs akcióművészetet, amely bár távolról érkezik az irodalom territóriumára, mégis fontos nyelvi és (tágan értelmezve) olvassál kapcsolatos kérdéseket vet fel, amelyek a performativitás és performancia vagy a performativitás és teatralitás terminusokkal írhatóak le. Mikor teszünk valamit azzal, hogy mondunk valamit? És hogyan teszünk valamit azzal, ha mondunk valamit? Ezek a kérdések majdnem egyidősek magával a nyelvvel. A nyelv mellett a másik paradigmatikus tényező a test, amely a performancia-kutatások (performance studies) legalább olyan lényeges rétegét képezi, mint a nyelv. A soron következő dolgozat tehát test és nyelv kapcsolatáról, a kortárs akcióművészet (mint a harmadik évezred fontos műfaja) szubverziós lehetőségeiről kíván szólni.
Bacsó Béla írja, hogy „egy kor művészete a legtöbbet talán akkor árulja el magáról, amikor a testhez való viszonyát „közszemlélre” teszi”[1]. De mit árulnak el magáról a korról ezek a viszonyok? Foucault óta tudjuk, hogy egyáltalán nem lényegtelen a hatalom-tudás-élvezet hármas rendszerének, illetve e rendszer működésének létrejöttében, hogy kik és hogyan beszélnek (a hatalom milyen formákban, milyen csatornákon, milyen diskurzusok mentén jut el a legegyénibb, legészrevétlenebb magatartásformákig) a testről és a szexualitásról, hol és milyen nézőpontból, és hogy miféle intézmények ösztönöznek bennünket arra, hogy beszéljünk róluk[2]. A testtel kapcsolatos történeti összefüggések, ágazatok, jellegzetes viszonyulási pontok, kérdéskörök és prominens műalkotások mára már mindenféle tudományág érdeklődésének középpontjában kerültek. A testtudomány (body studies) mint diszciplína a testet a társadalmi interakciók, hatalmi elrendeződések, reprezentációs stratégiák, valamint pszichés viszonyulások, a megélt tapasztalatok és a narratív identitásélmények makro- és mikro-szintjein vizsgáló interdiszciplináris területté nőtte ki magát. Ha a különböző elméletek, terrénumok testtel kapcsolatos szövegeit, koncepcióit tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy ezek alapján a test egyszerre rendelkezik egy ellenproduktív potenciállal[3], az ellenlátványosság, ellenidentitás[4] és az ellennarrativitás[5] lehetőségével stb. – azaz jelentős szubverzív erőt tulajdonítanak bizonyos megjelenési, (re)prezentációs formáinak.
A test mint az akció terepe a kortárs peformanszművészetben is kiemelt jelentőséggel bír. Kérdés azonban, hogy az ilyen típusú alkotásoknak lehet-e valódi politikai tétjük. Lehet-e a test a politikai ellenállás terepe vagy eszköze? Az egyik legfontosabb felvetés ezekkel a művészeti formákkal kapcsolatban pedig az, hogy működhetnek-e olyan átmeneti és mozgó ellenállási pontokként, amelyek kirajzása mégis megbontja a hatalmi viszonyoknak azt a vastag szövetét, amely (lokalizálhatóság nélkül) szétterül a különböző mechanizmusokon, intézményeken? Lehetséges-e az, hogy az ilyen jellegű ellenállási pontok stratégiai kódoltsága kikezdje a hatalmi viszonyok intézményes integrációján alapuló államot[6]. A következőkben Pyotr Pavlensky akcióinak szubverziós lehetőségeit és etikai aspektusait vizsgálom a különböző test-elméletek és a performancia-kutatások vonulatainak bizonyos elemeit felhasználva.
A soron lévő szöveg élő performanszokról kíván mondani valamit, azaz olyan eseményekről, amelyek adott időben, térben és közönség előtt történtek, az elemzések azonban szükségképpen olyan felvételek alapján íródnak, melyek az események ideje alatt készültek. Ez egyrészt metodológiai kihívásokhoz vezet, másrészt lehetőséget nyújt kétféle megközelítésre: Pavlensky munkáit egyszerre lehet (a már említett metodológiai kihívások áthidalásával) művészeti eseményként és annak fényképészeti dokumentációjaként vizsgálni. Jelen dolgozat keretei nem teszik lehetővé a performanszok dokumentálhatóságával, reprezentációival, rögzíthetőségével (és az ezek mentén történő objektiválódással)[7], a szingularitás és az ismételhetőség kérdéseivel kapcsolatos problémák tárgyalását[8], célja sokkal inkább néhány Pavlensky nevéhez fűződő művészeti eseményen keresztül (Stitch, Fixation, Segregation) azt vizsgálni, hogy bírhatnak-e politikai téttel az ilyen jellegű akciók, illetve bekövetkezhet-e váltás a (politikai) szubjektivitás tekintetében a résztvevő vagy a művész (politikai) identitása/státusza felől?[9].
Változatok ellenállásra
Srećko Horvat The radicality of love című kötetében az egyik lehetséges forradalmi eszközként az erőszakmentes ellenállást mint politikai hatásgyakorlást javasolja, felidézve egy sor példát a kereszténység előtti Írországtól az éhségsztrájkok ókori indiai gyakorlatain keresztül egészen a közelmúltban történt erőszakmentes ellenállási formákig (brit és amerikai szüfrazsettek, Mahatma Gandhi, RAF és IRA foglyok, a Gezi Parkbeli események stb.). Horvat szerint példái azt mutatják (a represszió, a testek felügyelete, megjelölése, ellenőrzése), amit a politikaelméletben Foucaulttól Agambenig biopolitikának szokás nevezni, de egyúttal azt is, hogy a homo sacer visszavághat az emberi testet mint végső lehetőséget, eszközt és terepet használva az ellenállásra. A szerző egyik legfontosabb példája az IRA. Felidézi, hogy 1978-ban a foglyok az ellenállás egy olyan formáját kezdték alkalmazni, ami később „dirty protest” néven vált ismertté. Visszautasították a cella elhagyását zuhanyzásra, a mosdó használatát, a börtönőrök pedig képtelenek voltak tisztán tartani a cellákat. Horvat szerint ennek hatására a hatalmi dinamikában egy eltolódás [shift] állt be, ugyanis ahelyett, hogy a testek „tiszta” és engedelmes objektumokként működtek volna továbbra is, a rabok testüket politikai fegyverként kezdték használni (pl. a nők menstruációs vérrel kenték be a cellák falát stb.). A test így az ellenállás helyévé alakult, ahelyett, hogy továbbra is a fegyelem és a normalizálás tárgya maradt volna. Horvat szerint, hogyha biopolitikai feltételek között élsz, hogyha meg vagy fosztva mindentől és a tested a fegyelmezés, diszciplinálás és a büntetés tárgya, akkor a legvégső lehetőséged a tiltakozásra éppen ez a test[10]. Ezek a „radikális” példák – RAF éhségsztrájkok, IRA „dirty protest”, nem beszélve az öngyilkosságról, mint végső fegyverről – a szerző szerint azt mutatják, hogy a test nem mindig politikai objektum, de ily módon politikai szubjektummá is válhat.
Kérchy Anna, Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai[11] című tanulmányában arról beszél, hogy a kulturált, beszélő szubjektum létrejötte során testisége, anyagi mivolta, a külső kontroll alól kibúvó korporeális folyamatai (nemiség, táplálkozás-emésztés-ürítés, betegség, öregedés, stb.) elfojtódnak, a kulturális imagináriusban abjekt sebezhetőséggel, patológiával, szélsőségesen perverz szexualitással, vagy enigmatikus misztikummal, illetve törvényen kívüli immoralitással társulnak. A felügyelet és rendszabályozás szervei mintegy a normalitás előírásainak inskripcióival látják el a testet. Az olyan tisztátalanként kódolt testnedvek, mint például az ürülék, a hányás, a genny, a vér megjelenése egyenlő lesz a határok megsértésével: ezek ugyanis olyan kétértelmű és átmeneti elemek, amelyek a szubjektumból erednek ugyan, de mégis általa önkéntelenül, testi kontroll nélkül kivetett váladékok, testnedvek[12]. Az IRA foglyok tehát a normalitás előírásainak, az önalávetésnek mondanak nemet, amikor a börtönben ilyen módon járnak el, azaz nem vetülnek alá és legitimálják a hatalmat, hanem reflexív mozzanatokon keresztül testüket használják a hatalmi megszállással szembeni ellenálló eszközként. De vajon működhetnek-e az akcióművészet különböző formái az erőszakmentes ellenállás felszabadító alakzataihoz hasonló módon?
Pyotr Pavlensky először 2012-ben szerzett hírnevet, Stitch című akciójával, amikor a szentpétervári Kazán-katedrális előtt összevarrt szájjal állva egy transzparenst tartott több óráig, amin a következő állt: „Action of Pussy Riot was a replica of the famous action of Jesus Christ (Matthew 21:12–13)”[13]. Ez egyrészt utal az orosz ortodox egyház gazdasági kapcsolataira és az összefonódására az államhatalommal, másrészt szoldaritásakció az orosz feminista punk-rock banda bebörtönzése és az ellenük folyó kirakatperek ellen. Maga Pavlensky a következőképpen fogalmazott az esemény céljával kapcsolatban: „I had to make a gesture that would accurately reflect my situation.”. Ezzel egyszerre mutat rá arra a politikai környezetre, amelyben az állampolgárok és a művészek nem fejezhetik ki szabadon önmagukat, a test hatalmi megszállására, ami nem teszi lehetővé a fölötte lévő (ön)rendelkezést, illetve felfedi a represszív hatalom bizonyos sajátosságait.
Az ilyen típusú erőszakmentes ellenállást ugyanis a hatóság részéről sokkal nehezebb kezelni, mint az erőszakos tiltakozást. A rendőröknek le kellett tartóztatniuk olyan embereket, akik tulajdonképpen nem csináltak semmi mást, minthogy egy helyben álltak[14]; Pavlensky esetében ráadásul ez még beszédképtelenséggel is társul. Azonban ez az akció nem csak a saját test fölötti önrendelkezés vissza vételéről szól (bár arról is), mint ahogy azt sokan kifejtették az orosz művészi szcénából az akció kapcsán[15], hanem a represszív orosz autoritás technikáinak leleplezéséről is. Miért tartotta a hatóság legitimnek, hogy ilyen agresszíven reagáljon egy teljesen immobilizált és fájdalomat átélő test jelenlétére? Egy megsebzett test valóban veszélyt jelent a társadalmi rendre? A hatóságok később úgy fogalmaztak, hogy a közösségi norma ellen irányulnak az ilyen és ehhez hasonló cselekedetek, de akkor melyek azok a normák, amelyek működnek?
Pavlensky akciói éppen azért lehetnek számunkra fontosak, mert felfedhetik, hogy milyen jogszabályokat működtetnek a hatalmi viszonyok, illetve rámutathatnak a jog és hatalom kapcsolatára, a jogra, mint az abszolút hatalom kiépítésének egyik legfontosabb eszközére[16]. Ha a hatalom az általa megalkotott individuumon keresztül fejti ki hatását, akkor azt is meg kell vizsgálni, hogy hogyan játszódnak le a hatalom különböző jelenségei, technikái és eljárásai a legalsóbb szinteken, vagyis az individuum szintjén – erre adnak alkalmat Pavlensky akciói. Ez pedig segít eljutni ahhoz, hogy láthassuk, ezek hogyan terjednek szét és alakulnak át, hogyan keletkezik belőlük globális jelenség. A Pavlensky akcióihoz hasonló egyéni példákból megérhetjük azoknak a hatalmi mechanizmusoknak az együttesét, amelyek a bűnözőnek vélt személyek felkutatásában, megbüntetésében, átnevelésében működnek.
A fegyelmező normalizáció és annak technikái, valamint az ebből születő diskurzusok sokaságáról nyerhetünk tudást, abból, ahogy a hatóság eljár az ilyen jellegű események kapcsán (bebörtönzés, kényszerkezelések különböző pszichiátriai intézményekben stb,), illetve ahogyan a normalizáció eljárásmódjai egyre inkább maguk alá hajtják a törvény eljárásmódjait. A „normalizációs társadalom” globális működésére és a fent említett akciók hatékonyságára bizonyíték, hogy kemény nemzetközi visszhangot váltottak ki (nem csak lokálisan, orosz kontextusban voltak érvényesek). A Pussy Riot, valamint, Pavlensky akcióit követően világszerte megmozdulások és tüntetések törtek ki a nagyobb városokban, az interneten különféle szolidaritási formák alakultak ki, hogy nyomást gyakoroljanak az orosz kormányra és a különféle emberi jogi szervezetekre, hogy egyrészt bocsájtsák szabadon a Pussy Riot tagjait, másrészt biztosítsanak jobb feltételeket a (politikai) foglyok számára. Ezeken az eseményeken keresztül számos a politikai bebörtönzésekkel kapcsolatos anomália tárgyalására került sor világszerte, kezdve a börtön-ipartól és a különböző fegyelmező intézményektől mint olyan globális mechanizmusoktól, amelyek az állampolgárságot szabályozzák.
Arra is érdemes figyelni, hogy habár a fizikai fájdalom, magának a testnek a fájdalma már nem alkotóeleme a büntetésnek, még nagyon is érdekes a hatalom számára. Attól, hogy nem a fájdalom a büntetőaktus legutolsó célja, még az igazságszolgáltatás továbbra is érdekelt az ember testében. De a testnek a szabályozása egy ilyen beavatkozás során szigorú szabályok szerint fog immár történni, távolról, vagyis kényszerítések és megfosztások, kötelességek és tilalmak rendszerébe fogják.[17] Nem a valóságos, a fájdalomra érzékeny testen alkalmazzák a törvényt, hanem egy jogi személyen, akire különböző intézményeken keresztül szabnak ki büntetéseket (kórház, pszichiátria, börtön).
Foucault koncepciójában a test nagyrészt termelőerőként való megalkotása csak akkor lehetséges, ha alávetettségi rendszerbe kerül. Olyanba, ahol a szükséglet is gondosan kidolgozott, kihasznált és felhasznált politikai eszköz. A test ugyanis csak akkor lesz hasznos erő, ha termelő test és ugyanakkor alávetett test[18]. Arra is rámutat, hogy az alávetettséget ki lehet számítani, meg lehet szervezni, technikailag átgondolni, nem kell fegyverhez vagy terrorhoz folyamodni, s mégis fizikai természetű maradhat. Ezt a mátrixot nevezi a test politikai technológiájának, s a hatóságok viszonyulása Pavlensky akciójához éppen azt leplezi le, ahogy a bűnösség megállapítása körül egy különös, tudományos-jogi együttes jön létre, amely szabályoz és normákat ír elő, s ha ezek megszegésre kerülnek, akkor büntet, a test politikai technológiájának érvényesítésével. De jellemző tény az őrültség kérdésének fejlődése is a büntetőgyakorlatban: megszületik a fegyelemből az orvosilag hasznos tér és az ezzel kapcsolatos normalizáló szankció alkalmazása[19].
Az, hogy Pavlensky akcióját a mentális betegség jeleként értelmezték, rávilágít arra az elnyomó metodikára, amely a nonkonformizmust, a normától való eltérést a mentális betegséget alátámasztandó orvosi tényként kezeli. A Segregation során Pavlensky a Szerbszkij Törvényszéki Pszichiátriai Intézet kerítésén levágta fülcimpáját, tiltakozva az orosz politikai pszichiátria ellen, vagyis az ellen, hogy az orosz ellenzék, illetve az aktivisták egy részét (szovjet mintára) a jelenlegi orosz hatalom különböző pszichiátriai intézetekbe utalja, s ott orvosi visszaélések áldozatává tegye, olyan vádak mellett, mint a társadalomhoz való rossz alkalmazkodás, paranoid téveszmék vagy skizofrénia. Pavlensky művészetében egyrészt nagyon fontosak azok a terek (Vörös tér, a Lenin mauzóleum közelében, a Kazán-katedrális, a pszichiátriai intézet, szentpétervári városháza stb.), amelyekben az akciók történnek, ezek ugyanis egyúttal a társadalmi térhasználat bizonyos formáiról is hírt adnak, másrészt lényeges annak a megmutatása, ahogy a megsebzett testnek és az „őrültséggel” bélyegzett szubjektumnak nincs helye a nyilvános térben, marginalizálódik, idegenné válik, nem létezik direkt folytonosság közte és a „normalitás” között, ezért is lesz olyan könnyedén büntethetővé és elzárhatóvá.
Kérchy Anna Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai című tanulmányában[20] vissza fejti, hogy a nyugati gondolkodást alapvetően meghatározó klasszikus descartes-i felosztás értelmében a res cogitans, mint az elme, intelligencia, aktivitás és önazonosság színtere, összeegyeztethetetlennek bizonyul a res extensával, mely csupán lelkünket bebörtönző materiális megtestesülésünk, fizikális valónk mechanikus működéseit fedi. A cogito ergo sum hitvallására építő, felvilágosult szubjektum annak árán tudja pozitivista módon a világ és önmaga megismerésére képes ágensként, a beszéd/reprezentáció birtokosaként, mestereként definiálni magát, hogy a társadalmi normák mentén szabályozott identitásából, önmagaságából kitaszítja a kontrollálhatatlan, kiszámíthatatlan test(iség)ét.
A hatalom is oly módon “tartja kezében” a testet, hogy ezen normativizált, illuzórikus immaterialitása és homogenitása jegyében szólítja meg, interpellálja a szubjektumot, hogy az elfoglalja a rendszerben a helyét. Azonban csupán a társadalmi elvárásoknak megfelelően stilizált, el(ő)adott és neutralizált, “eltestetlenített” test megjelen(tet)ése lehet a közösségi normák alapján értékelhető, olvasható önazonosság garanciája. A szocializációs szabályokat ideológiai nyomásra interiorizáló szubjektum számára lelkiismereti kérdéssé válik a helyes viselkedés. A kulturális jelentésadás ideológiailag predeterminált és szimbolikus folyamata során tendenciává válik a testi rendellenességek szó szerinti, társadalmi rend-ellenesként való kódolása, a másság fiziológiai jegyeinek a hátrányos megkülönböztetésű helyzettel [disabling] való társítása. A deformált test és a közvetlen testiség egyaránt a (ki)takart de-monstrum helyét töltik be. A másság megtestesüléseit az ideológiai inkorporáció bekebelező mechanizmusai egyszerre képesek látványosságként felmutatni, nézhetetlen tabuként pellengérre állítani, és homogenizálva, különbözőségét láthatatlanná téve elrejteni. A fizikális másság társadalmi textualizására, a “monstrum demonstrálására”, (ki)takarására jó példaként szolgál az, ahogy a hatóságok előbb órákra letakarják, majd eltávolítják (az akciók nyilvános helyszíneiről) és elzárják Pavlensky sérült (s így az inskrpicióknak meg nem felelő) testét – egyszerre kitakarva és felmutatva. A szándékos testi fájdalomokozás mint végső lehetőség a hatalmi technológiák kíméletlen test-fegyelmező, határkijelölő, normaszabó gyakorlataira és az ennek önkéntesen alávetülő, ezt legitimáló folyamatra való válasz (diszkurzív – beszédre bujtogató vagy elhallgattató, illetve a láthatóság/eltakarás rezsimjét szabályozó, ellenőrző stratégiák), akkor, amikor a különböző intézmények által normák mentén kitermelt diskurzus és tudásanyag a szabályos testről a szakértelem jegyében autentikus valóság-verzióként, jóllehet hatalmi machinációktól/érdekektől nem függetlenül intézményesül. S intézményesülésének középpontjába éppen a testet állítja.
Újragondolni a sebezhetőséget
Judith Butler a Rethinking Vulnerability and Resistance[21] című szövegében azt javasolja, hogy gondoljuk újra a megtestesülést [embodiment][22] és sebezhetőséget [vulnerability] mint a politikai mobilizálás és az ellenállás lehetőségeit. Butlert azok az erőszakmentes ellenállási formák érdeklik, amelyek mozgósítják a sérülékenységet annak érdekében, hogy jogot követeljenek a nyilvános- és közterületekhez, az egyenlőséghez, közben szembeállva az erőszakos rendőri cselekményekkel, a különböző biztonsági és katonai akciókkal. Hangsúlyozza, hogy ezek a típusú ellenállási formák igenis képesek belépni az ágencia terébe, a politikai cselekvés és ellenállás területére, s létre jöhet olyan típusú politikai szubjektum, amely ágenciájának nem a sérülékenység leküzdése az alapja[23], éppen ellenkezőleg, annak felmutatása. A sérülékenység mint olyan eszköz jelenik meg Butlernél, amely képes lehet átírni a test és a szubjektivitás viszonyait, elmozdítani, áthelyezni a testtel kapcsolatos (foucault-i értelemben) inskripciókat és kulturális kódokat, az állami gondoskodás „jeleit”.
A test sérülékenységének felmutatása így felszabadíthatja mind a szubjektumot, mind a jelentést (a butleri koncepcióban ez összefügg a gender-kérdéssel is, és a jelentés felszabadítása elsősorban – de nem pusztán – az atyai nyelvi-szimbolikus rend egydimenziós világából való felszabadulást jelenti), és megnyitja ezeket az affektivitás és a test felé. Ezzel a nyelvi-kulturális rendek nyitottá és egyben változtathatóvá is válnak, hiszen a materiális felé való nyitottság a különböző „materiális (társadalmi) gyakorlatok” felé való nyitottságot is jelenti egyben.
A Fixation[24] egyik lehetséges interpretációja éppen a társadalmi gyakorlatok felé való nyitottságig vezethet el, amelyben az élő és szenvedő vagy sérült test jelenléte kiválthat egyfajta testi, korporális zsigeri etikát – valamiféle elemi, affektív, érzéki választ a szenvedésre a résztvevők részéről. Valami hasonló derül ki Pavlensky nyilatkozátából is: „A naked artist, looking at his testicles nailed to the cobblestone is a metaphor of apathy, political indifference, and fatalism of Russian society” – mivel a világ fogalmi megközelítése a mindenütt jelenlévő apátia és érdektelenség okán nem látszik lehetségesnek, az mutatandó be, ami tapasztalható: ez pedig sokszor a (meg)sebezett test mint el nem idegeníthető közvetlenség. Annál is inkább, mivelhogy résztvevőként az akció során nem lehet egyértelműen sem esztétikai, sem pedig etikai posztulátumokat kijátszani, nem szólaltathatóak meg ezek a típusú „alkotások” a hagyományos esztétikák fogalmiságával, ugyanis nem annyira a (hermeneutikai) megértésről, mint inkább a művészben és a nézőkben/résztvevőkben kiváltott tapasztalatról van szó (annál is inkább, mert az esemény anyagisága, testisége háttérbe szorítja a jelszerűséget), vagyis az akció eseményében közösen résztvevők transzformációjáról, amely egyúttal a szubjektumban létrejövő transzformációhoz is vezethet.
A sérülékeny test, a tényleges fizikai sokk és fizikai trauma nem az autonóm szubjektum-státusztól való megfosztatással jár, hanem épp ellenkezőleg, ennek a megszerzésével vagy újradefiniálásával, egyúttal pedig megalapozza a fizikai és a kritikai összeolvadásának lehetőségét (vagyis a fizikalitáson keresztül a kritikaivá válás módját kínálja fel). A kortárs művészetekben visszaköszönő, első látásra groteszkként értelmezett megtestesülések etikai töltetű projektek részesei, ahol a cél a (testi) különb(öző)ség, sérülékenység újraértelmezése: a normativitástól eltérő, valamilyen értelemben vett fogyatékosságot implikáló más(ik)ság helyett pozitív potenciállal bíró, új perspektívákat nyitó alteritásként. A dualista, hierarchizáló, normatív logikát elvetve és a kirekesztésre és abszolút felügyeletre építő önazonosság-konstrukciót feladva, sokkal inkább kapcsolatiságra, szolidaritásra építő test/identitás politikát ajánlanak, az abszolút igazság etikája helyett egy másfajta etikára (s így politikára) teszik le a voksukat.
Felhasznált irodalom
BACSÓ Béla, Kiállni a zavart. Filozófiai és művészetelméleti írások, Budapest, Kijárat Kiadó, 2006.
BERLANT, Laurenand; FREEMAN, Elizabeth, Queer Nationality, online: http://xroads.virginia.edu/~drbr/berlant_3.pdf (utolsó megtekintés dátuma: 2017.02.22.)
BUTLER, Judith, Precarious Life, Grievable Life = J.B., Frames of War: When Is Life Grievable?, London, Verso, 2009.
BUTLER, Judith, Problémás nem, Budapest, Balassi Kiadó, 2006.
BUTLER, Judith, Rethinking Vulnerability and Resistance. online: http://www.institutofranklin.net/sites/default/files/files/Rethinking%20Vulnerability%20and%20Resistance%20Judith%20Butler.pdf (utolsó megtekintés dátuma: 2017.02.20.)
FOUCAULT, Michel, A hatalom mikrofizikája = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 2000.
FOUCAULT, Michel, A szexualitás története I, A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2014.
FOUCAULT, Michel, Felügyelet és büntetés, Budapest, Gondolat Kiadó, 1990.
FOUCAULT, Michel, The Birth of the Clinic: An Archaeology of Medical Perception, Taylor & Francis e-Library, 2003.
GROSZ, Elizabeth, Volatile Bodies:Toward a Corporeal Feminism, Bloomington, Indiana University Press, 1994.
HORVAT, Srećko, The radicality of love, Cambridge, Polity Press, 2016.
KÉRCHY Anna, Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai. Apertúra, 2009. tél, online: http://uj.apertura.hu/2009/tel/kerchy-2/
REASON, Matthew, Documentation, Disappearance and the Representation of Live Performance, New York, Palgrave Macmillan, 2006.
SOMERS, Margaret R., GIBSON Gloria D., Reclaiming the Epistemological ‘Other’: Narrative and the Social Constitution of Identity = Craig CALHOUN (ed.), Social Theory and the Politics of Identity, Oxford UK & Cambridge USA, Blackwell, 1974.
Jegyzetek
[1] BACSÓ Béla, Kiállni a zavart. Filozófiai és művészetelméleti írások, Budapest, Kijárat Kiadó, 2006, 181.
[2] FOUCAULT, Michel, A szexualitás története I, A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2014.
[3] GROSZ, Elizabeth, Volatile Bodies:Toward a Corporeal Feminism, Bloomington: Indiana University Press, 1994.
[4] BERLANT, Laurenand; FREEMAN, Elizabeth, Queer Nationality, online: http://xroads.virginia.edu/~drbr/berlant_3.pdf (utolsó megtekintés dátuma: 2017.02.22.)
[5] SOMERS, Margaret R., GIBSON Gloria D., Reclaiming the Epistemological ‘Other’: Narrative and the Social Constitution of Identity = Craig CALHOUN (ed.), Social Theory and the Politics of Identity, Oxford UK & Cambridge USA, Blackwell, 1974, 37-99.
[6] FOUCAULT, Michel, A szexualitás története I, A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2014, 98.
[7] BELTING, Hans, Kép-antropológia, Kijárat, Budapest, 2003, 125. – Belting figyelmeztet, hogy a test adott esetben még azelőtt képpé merevedhet mielőtt a ráirányuló fényképezőgép exponálna (vö. tárgyiasító tekintet)
[8] Erről átfogóbban lásd: REASON, Matthew, Documentation, Disappearance and the Representation of Live Performance, New York, Palgrave Macmillan, 2006.
[9] Természetesen itt különbséget kell tenni az olyan performanszok között, amelyek ún. intézményes művészet keretei közé esnek, pl. Marina Abramovic alkotásai, amelyek „csak” a művészettel kapcsolatos hagyományos koncepciókat provokálják (néző vagy résztvevő, műalkotás vagy esemény stb.), illetve az olyan típusú performanszművészetet, amelyek Pavlensky művel, amelyeket ő maga „poltical art”-ként vagy akcióként határoz meg (a továbbiakban ezt a terminust fogom alkalmazni az esemény megnevezésekor).
[10] HORVAT, Srećko, The radicality of love, Cambridge, Polity Press, 2016, 85-88.
[11] KÉRCHY Anna, Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai, 4. évf. 2. sz. / 2009
[12] KRISTEVA, Julia, Powers of Horror: An Essay on Abjection, New York, Columbia University Press, 1982, 54.
[13] Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította / 13 és ezt mondta nekik: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (Máté, 21:12-13)
[14] Ennek a tiltakozási formának számos más példáját ismerjük. David Wojnarowicz Fire in the Belly című akciója vagy Abas Amini iráni költő tiltakozása.
[15] The naked truth: the art world reacts to Pyotr Pavlensky’s Red Square, online: protesthttp://calvertjournal.com/articles/show/1768/pyotr-pavlensky-russian-artist-nails-red-square (utolsó megtekintés dátuma: 2017.02.20.)
[16] FOUCAULT, Michel, A hatalom mikrofizikája = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 2000, 317.
[17] FOUCAULT, Michel, Felügyelet és büntetés, Budapest, Gondolat Kiadó, 1990, 56.
[18] i.m 58.
[19] FOUCAULT, Michel, The Birth of the Clinic: An Archaeology of Medical Perception, Taylor & Francis e-Library, 2003.
[20] KÉRCHY Anna, Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai, 4. évf. 2. sz. / 2009
[21] BUTLER, Judith, Rethinking Vulnerability and Resistance. bemutatásra került Madridban 2014 júniusában, online:http://www.institutofranklin.net/sites/default/files/files/Rethinking%20Vulnerability%20and%20Resistance%20Judith%20Butler.pdf (utolsó megtekintés dátuma: 2017.02.20.)
[22] BUTLER, Judith, Problémás nem, Budapest, Balassi Kiadó, 2006, 273. - Butler a megtestesülést „egy történelmi helyzet cselekvésének, dramatizálásának, reprodukálásának módjaként” határozza meg.
[23] BUTLER, Judith, Precarious Life, Grievable Life = J.B., Frames of War: When Is Life Grievable?, London, Verso, 2009. – Butler arra utal, hogy gyakran szembeállítjuk a sebezhetőséget az ágenciával és az ellenállás bizonyos formáival egyfajta paternalista koncepció keretei között.
[24] Az akció során Pavlensky meztelenre vetkőzött és heréjénél fogva szögezte le magát a Vörös térre.
2018
Kubanek Éva
A VIRTUÁLIS VALÓSÁG MINT „ÚJHULLÁM” A TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉSBEN
A művészet esszenciája nem egy tökéletes valóságkép megalkotásától, nem a valóság pontos és élethű másolatától válik értékessé, hanem attól, hogy egyénileg interpretáljuk, módosítunk, javítunk rajta, és megmutatjuk mi mindent látunk benne. A különböző valóságokat is ez teszi olyan izgalmassá, legyen szó irodalmi alkotásokról, festményekről, zenéről, színházról, filmekről vagy akár játékokról. Minden egyes világ meg akar mutatni nekünk valamit, belehelyezkedünk, elmerülünk, átéljük, azaz érzelmileg reagálunk a minket ért ingerekre. A belehelyezkedés felerősíti a jelenlét-élményünket, így minden, amit átélünk vagy megtapasztalunk a virtuális valóság kínálta történetekben intenzívebbé válik. Számos kérdés felvetődik az új technológiával kapcsolatban, ha figyelembe vesszük azt a tényt, miszerint a virtuális valóság lehetővé teszi, hogy bármit, bárhol és bármikor átéljünk. Csak a szórakoztatóipar aknázza ki a virtuális valóság nyújtotta lehetőségeket? Mit tesz lehetővé a virtuális valóság más médiumokhoz képest? Mennyire nevezhető „valóságnak” ez a virtuális tér? Létrejöhet-e testi azonosulás ebben a médiumban?
Első ízben érdemes tisztázni, hogy mit értünk virtuális valóság (VR) alatt, hiszen a terminus egyre szélesebb körben terjedt el az utóbbi évtizedekben, és mára már több szakterületen is használatos. A terminus definiálhatósága az adott szakterület függvényében értelmezhető, ennek alapján beszélhetünk köznyelvi használatról, természettudományos megközelítésről, filozófiai aspektusról esetleg a tömegmédiában való előfordulásáról. A legelterjedtebb, meghatározás – mely átfogóan a különböző kontextusok hordozója – szerint „virtuális valóság szókapcsolattal nevezik meg azokat a „számítógépes alkalmazásokat, amelyek segítségével a felhasználó által bejárható, felfedezhető mesterséges, háromdimenziós világokat lehet létrehozni.”[1] A szavak egymással ellentétes jelentésmezőbe kapcsolódnak be, melyek komplementer módon feltételezik is egymást, hiszen hogyan lehetne valami valóság, ha virtuális és fordítva. A virtualitás jelentéskörébe kapcsolódó fogalmak a nem valóságos, látszólagos, lehetséges, lehetőségként létező, lappangó, a valódival ellentétes; míg a valóság a kézzel fogható, valódi, létező, tapasztalható, tény, ami valaki számára létező vagy mindenki számára ugyanaz asszociációkat hordozza magában. Különböző formái a filozófiai kérdésfelvetéstől (ld. ideák, velünk született eszmék), a mitikus gondolkodáson, valláson, művészetek és kultúrákon, szubkultúrákon keresztül a mindennapi gyakorlati eszközökig (internet, pénzhasználat, tömegmédiumok stb.) terjednek.[2] Az eszközök valósághűsége a megjelenített világ érzékelhetőségének „valódiságától” függ, tehát amíg az agy elhiszi, hogy valóságos térben és időben van, addig a virtuális valóság egy alternatív valóság képeként működik.
A rádió, televízió, internet, illetve három-dimenziós moziélmény után a szórakozás igényét a virtuális valóság tapasztalata jelentheti. Míg a korábbi médiumok csak bizonyos mértékig vonták be az egyéneket, addig a virtuális valóság elsősorban az embert mint kommunikációs lényt használja fel: az érzékelést illetve az ebből fakadó, interaktív módon kényszerű kommunikációs folytonosságot helyezi át technikai téridejébe. A négy-dimenziós technológia ugyanis ingerekkel, információkkal, kommunikátumokkal stimulálják érzékszerveinket, mely interakcióra késztet. Olyan médiumról beszélhetünk, melynek léte feltételezi a különböző világokba való belemerülést, egy olyan belefeledkezést, mely megszünteti annak közvetítettségtudatát, így szükségképpen az egyed nem érzékeli a médiumban benne létet.[3] Leszögezendő az is, hogy a belemerülés feltételezi a világ immerzitásának fokát, azaz nem minden virtuális valóság élmény éri el a valóságtól elszakadás tapasztalatát. A virtuális valóság tulajdonképpen kettős szerepet tölt be, egyrészt médiumként mint közvetítő közegként funkcionál, másrészről viszont maga is médiummá válik. A klasszikus tömegkommunikációs médiumokkal ellentétben a virtuális valóság mint közvetítő közeg már nem egyszerűen egy-egy üzenet kerete vagy maga az üzenet, hanem mi befogadók válunk közvetítő közeggé (szimulált agyműködés és a humáninformáció áramlása), s benne az üzenet is (állandó interakcióban a médiummal, s közvetetten más tudatokkal).[4] Ha mindez igaz, akkor az anyagiság és az információáramlás virtualitása egymásnak feszül, a kettő között meghúzódó határvonal pedig fokozatosan transzparenssé válik.
A virtuális valóság fejlődési íve konzekvensen vált kiépítetté az elmúlt évtizedekben, és mára már az interaktivitása, felbontóképessége elérte a teljes belemerüléshez (immersion) szükséges hatásfokot. John Suler 1999-ben a virtuális valóság által meghatározott technikai fejlődés két kimentetét különítette el, név szerint a: True To Life Vr: újra létrehozott, rekreált világok (például építészetben, terápiákban, társadalmi/közösségi kapcsolatok ápolásában használatos), illetve az Imaginary VR: elképzelt környezetek konstruálása (például kipróbálható, hogy milyen lenne farkasnak lenni egy erdőben vagy utazni a Naprendszerben). Ezekhez két hardverlehetőség kapcsolódik: a teljes test belemerülése a környezetbe (vö. Holodeck a Star Treck című filmben), valamint agystimulált környezet (vö. a Mátrix című kultuszfilm).[5]
Bár a szórakoztatóipar aknázza ki leginkább a virtuális valóság eszközeit, leszögezendő, hogy felhasználása sokrétű. A katonaságban kiképzéseknél alkalmazzák a VR technológiát, továbbá felhasználják a hadseregben, a haditengerészetnél és a légierőknél. Fegyveres beavatkozásokat lehet szimulálni a VR-nak köszönhetően, mint például komplexebb háborús övezetek vagy egy konkrét épület lemodellezését, majd annak szimulált megtámadását vagy megvédését. A katonák megtanulnak reagálni az élő harci helyzetekre – ez bármennyiszer begyakorolható, időjárási, látási viszonyok beállításával –, anélkül, hogy fizikailag megsérülnének. A vezetőknek is több lehetőségük nyílik jól működő stratégiák kialakítására, így éles helyzetekben hamarabb felmérik a terepet és hoznak helyes döntést, amivel életeket menthetnek.[6] A NASA-nál nélkülözhetetlen eszköz, az űrállomás szereléseknél virtuális valóság headsetet[7] és vezeték nélküli távirányított szerelőrobotot használnak, ez lehetővé teszi, hogy egy fizikai értelemben távol lévő ember részt vegyen a szerelésben. Különböző orvosi kutatásokhoz is használják, hiszen képes szimulálni olyan helyzeteket, aminek a valóságban nagy a rizikófaktorja. Mindemellett már alkalmazták ezt a fajta technológiát távműtétek lebonyolítására, ilyen volt az élőben streamelt komplex műtét, 360 fokos kamerákkal, belső nézetből.
A pszichológia szempontjából a virtuális valóság két fő területen jelenhet meg: az egyik a terápia, a másik pedig az oktatás. A VR úgy tudja megjeleníteni a világot, hogy rendkívül élethű képet nyújt bizonyos dolgokról – a grafikai és térérzékelés minőségének függvényében –, miközben tudatosan irányíthatjuk a szituációt, bármikor véget vethetünk, azaz kontrollálhatjuk a virtuális élmény kezdetét. Ez a fajta tudatosság teljesen más reakciót képes kiváltani az emberből, hiszen minden, amit lát vagy érzékel az virtuális, nincs ott fizikai valójában. Ennél a jellegénél fogva alkalmazzák terápiás folyamatokra, példának okáért fóbiák esetében, hiszen deszenzitizál, tehát minél többet találkozik valaki egy adott ingerrel, annál kevésbé fogja zavarni a létezése. A Melbourn-i Egyetem kutatói szerint az üzletekben kapható VR-rendszerekkel legyőzhetők olyan fóbiák, mint a nyilvánosság előtti beszéd, tériszony vagy arachnofóbia. Greg Wadley, az egyetem technikai szakértője azon az állásponton van, hogy a virtuális valóság lehetővé teszi a nyilvánosság előtti beszédtől vagy a pókoktól rettegők számára, hogy irányított környezetben nézzenek szembe a félelmeikkel.[8]
A virtuális valóság által alkalmazott terápiának gyógyító hatását igazolja a poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedő egyedek fokozatos felépülése. Albert Rizo, a USC David School of Gerontology kutató professzora 1980 óta foglalkozik ezzel a betegséggel és gyógyításával. Rizo alapján 2013-ban megközelítőleg 69 000 teljesen új PTSD esetet diagnosztizáltak az Afganisztánból és Irakból érkező veteránoknál. 1997-ben Georgia Tech kutatói összekötötték az expozíciós terápiát az akkoriban felszínre törő virtuális valósággal. Erre a kísérletre tíz PTSD-ben szenvedő veterán jelentkezett, akiken semmilyen addig kapott kezelés nem segítettek. A VR segítségével Vietnámot szimulálták. Minden egyed VR headset-et vett fel és virtuálisan egy dzsungeltisztásba vagy egy helikopter utasülésére szimulálták őket. A terapeuta manipulálta a beérkező képi és hangeffektusokat, a páciens traumájának függvényében. Mindegyik alany esetében egy hónap elteltével jelentős javulás mutatkozott. Hasonló sikerű volt a PTSD –s betegek számára kifejlesztett program, akik szemtanúi voltak a szeptember 11-ei, New-York-i World Trade Center támadásoknak. JoAnn DiFede (Rizzo partnere) kezdeményezte a VR technológia alkalmazását kifejezetten erre a célra, azon emberek számára, akik látták az épületet, látták a repülőket belecsapódni az épületbe, majd szemtanúi voltak az azt követő robbanásoknak is. Eleinte nem voltak biztosak a program sikerében, azonban JoAnn DiFede elmondása szerint, jobb eredményeket értek el, mint amire számítottak. Az expozíciós terápia és a VR ideális párosítás – magyarázta Rizo. A VR technológia által az embereket provokatív környezetekbe lehet helyezni és szisztematikusan irányítani az ingerbemutatást. [9]
A virtuális környezet legfontosabb sajátosságai közé tartozik az interaktivitás, és a környezet hatása az érzékszerveinkre. Ennek alapján a virtuális valóság lényegi elemei a következőképpen írhatók le:
- A jelenlét hite: minden egyes felhasználónak hinnie kell abban, hogy ténylegesen létezik az adott virtuális világban.
- Kölcsönhatás: a VR tárgyainak, objektumainak, elemeinek (tehát az egész környezetnek) olyannak kell lenniük, hogy a felhasználó természetes módon kerüljön velük kapcsolatba.
- Öntörvényűség: minden egyes tárgy, objektum egyrészt külső jegyekkel, tulajdonságokkal, másrészt viselkedésükkel jellemezhető. Ez utóbbi, megfelelő ösztönzés (a felhasználó vagy más objektum által kiváltott akció vagy interakció) hatására megmutatkozik.
- Megismerhetőség: a valós világ szabályai megismerhetőek. A létrehozott digitális világ esetében sem lehet ez másképpen, annak törvényszerűségeinek is kiismerhetőnek, tanulhatónak kell lennie.[10]
A sajátosságainál fogva a technológiát az oktatás bármely területén haszonsítani lehet legyen szó legyen szó akár információközlésről, kondicionálásról, problémafelvetésről és megoldásról vagy algoritmikus tanulásról esetleg programozott oktatásról. Az ekképpen létrehozott képzési környezet számos előnnyel bír. A hagyományos oktatási rendszerrel szemben azonnal leköti a felhasználó teljes figyelmét, és az ingerhatás következtében jobban rögzül az adott információ. Továbbá a platformon belül észlelhető interaktivitás arra készteti a diákokat, hogy aktívan részt vegyenek a tanulási folyamatban valóságos időben megvizsgálhatják és értelmezhetik a prezentált tananyagot. További előnyökkel jár az érdeklődés folyamatos fenntartása, hiszen minél újabb és interaktívabb eszközök segítségével prezentáljuk a mondanivalónkat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a diákok egy egész órán keresztül produktívabbakká válnak. Nagyszerű eszköze lehet tehát azoknak a tanároknak, akik meg szeretnék szüntetni az óra monotonitását és hatékonyabb órát igyekeznek megvalósítani.[11] Ugyancsak a virtuális valóság új megismerendő dimenziókat kínál a diákok számára a tananyagon belül. Például irodalomórán megismerhetik az adott irodalomtörténeti korstílust, történelmi ismereteiket tágíthatják azáltal, hogy felfedezhetik milyenek voltak a hétköznapok az ókori Görögországban, földrajzból bebarangolhatják a különböző tájegységeket, alámerülhetnek a föld belsejébe. A diákok így jóval személyesebben és részletesebb módon tapasztalhatják meg az oktatási anyagokat, melynek következtében könnyebben rögzülni fog. Ez a technológia a fizikai határok átívelésével felül tudja múlni a könyveket és az online médiumokat.[12]
Számos eddig megválaszolatlan vagy nehezen megválaszolható kérdés merül fel az információ természetét illetően. Az internet hatáskörének, elterjedtségének és gyorsaságának köszönhetően az információ hatalmi struktúrává nőtte ki magát, mely az információ termelését, globális és nagysebességű áramlását feltételezi. Az információelméletben alapvetően két szemlélet jellemző. Az egyik szerint az információ anyagi természetű, azaz a tárgyi világ számára is egyfajta kommunikációs alapegység, közömbös megközelítésben tűnik fel. Eszerint az információnak „ nincsenek szemantikai-pragmatikai vonatkozásai, jelentése, nincs önmagában haszna, csak valamelyik magasabb rendű megfigyelő szempontjából, nincs információ-feldolgozás, kódolás, csak információtárolás van”.[13] A másik felfogás szerint az információ feltételez egy információ-értelmező struktúrát, azaz kizárólag kognitív térben létezik, mely a másokkal folytatott kommunikációban mutatkozik meg. Ha a két felfogást szimultán vetítjük rá a virtuális valóságra, akkor jól látható, hogy a digitális információkódok a láthatatlan információk szintjén jelentik, ekképpen válnak csupán szállító kódokká, míg azok az információk melyek ezáltal szállíthatók és manifesztálhatók mindenki számára elérhető formában jelennek meg, tehát üzenetté válnak.[14]
A virtuális valóságban, ahogyan korábban már utaltunk rá, a világ anyagisága megszűnni látszik, ennek következtében bármennyire valóságosnak is tűnhet a szimulált világ – fejünk mozgatásával valósághűen nézhetünk körbe a világban, a gravitáció törvényeinek eleget tévő, távolságot is hűen tükröző mechanikával operál – testünk nem válik azonossá az ott megjelenített alakkal. A tárgyak már nem kétdimenziós formában jelennek meg, nem képszerűek, mi több, virtuálisan megfoghatók az erre kifejlesztett szenzoros kesztyűk segítségével. A virtuális valóságot alkotó és benne levő összes elem azonban kiterjedés nélküli, a tárgyaknak nincs tömegük, az ételeknek ízük, a virtualitás világán kívül pedig nem semmi nem válik érzékelhetővé. Hogyan válik mégis ez a „semmi” valamivé? Legkézenfekvőbb példa ebben az esetben a játékipar által kidolgozott műfaj az MMORPG[15], ahol minden egyes szereplő egy általa kreált avatárt vagy ismertebb nevén karaktert alakít a virtuális térben, melyeket saját személyiségjegyekkel és különböző képességekkel ruház fel. Az egyén, aki megteremti ezt a karaktert egyé válik vele, tehát egy virtuális avatár szerepébe bújva igyekszik érvényesülni a szimulált társadalomban. A játékban egyénileg vagy jellemzőbben másokkal együtt különböző küldetéseket kell végrehajtaniuk a karaktereknek, aminek fejében virtuális pénzzel, érmékkel, tárgyakkal honorálódnak. Tehát a virtuális téren belül létezik egy virtuális társadalom, azon belül pedig virtuális pénznemek segítségével a karaktereknek lehetőségük nyílik különböző operációkat folytatni, mint például: vásárolni, eladni, „kiérdemelni” pénzt vagy értékes tárgyakat stb. Hogyan mosódik össze ebben az esetben a virtualitás a valósággal avagy melyek az két világ közötti kapcsolódási pontok az ilyen jellegű játék esetében? Minél több időt és energiát fektet egy ember a játékba, annál nagyobb valószínűséggel gyarapodni fognak a kiterjedés nélküli tárgyak, drágakövek, melyeket a későbbiekben online aukciós házak által valóságos pénzre válthat.[16] Tehát ami eddig csak a virtualitásban keringett mint kiterjedés nélküli érték, az kézzel foghatóvá válik. Hasonló módon lehet valódi pénzt költeni annak érdekében, hogy az említett világban különb és különb lehetőségek nyíljanak. Az egyes posztmodern filozófusok egyetértenek abban, hogy a valóság csupán egy illúzió, nem több mint egy sajátos percepció. Ha nem létezik objektív értelemben vett valóságkoncepció, akkor miért lehet esetenként veszélyes a virtuális valóságba való belemerülés? Véleményem szerint ez mind az adott technológia felhasználási módjától függ, hiszen ahogy korábban is láthattuk pozitív vagy fejlesztő hatása ennek a platformnak számos tudományágban kimutatható, mindemellett a túlzott elrugaszkodás a tényleges valóságtól, addiktívvá és apatikussá változtathatja az embereket.
Végezetül megállapítható, hogy a virtuális valóság újhullámként tört be a köztudatba, és bár még gyerekcipőben jár, mára már önálló médiummá nőtte ki magát (mindannak ellenére, hogy csak egy bizonyos társadalmi réteg számára elérhető, hiszen valódi alkalmazása meglehetősen drága). Valószínűsíthetően pár száz év múlva a modern technológiai rohamos fejlődésének következtében, annyira elterjedt lesz, hogy minden ember rendelkezni fog vele.
Jegyzetek
[1] Forgó Sándor: A kommunikációelmélet alapjai, Médiainformatikai Kiadványok, Eger, 2011.
[2] Fehér Katalin: A virtuális valóság metaforái, Médiakutató, 2006. http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_02_nyar/06_virtualis_valosag_metaforai
[3] Fehér Katalin: A virtuális valóság metaforái, Médiakutató, 2006.
[4] Uo.
[5] Fehér Katalin: A virtuális valóság metaforái, Médiakutató, 2006.
[6] Süni: Virtuális valóság katonai felhasználása, 2016. https://virtuall.hu/oktatas/virtualis-valosag-katonai-felhasznalasa
[7] A VR headset egy fejre helyezhető, szem elé vetített kijelző, aminek segítségével az azt használó emberek interakcióba tudnak lépni a mesterségesen szimulált környezettel és első személyű, tehát saját perspektívából 360 fokban megtapasztalni a kijelző nyújtotta valóságot.
[8] Hegyeshalmi Richárd: Virtuális valósággal a fóbiák ellen, 2016. https://index.hu/tudomany/2016/10/12/virtualis_valosaggal_a_fobiak_ellen/
[9] Simon Parkin: How Virtual Reality Is Helping Heal Soldiers With PTSD, 2017. https://www.nbcnews.com/mach/innovation/how-virtual-reality-helping-heal-soldiers-ptsd-n733816
[10] Oktatás a virtuális valóságban, 2013. https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412b2/2013-0002_elektronikus_tanulas/tananyag/JEGYZET-33-4.4._Oktatas_a_virtualis_valo.scorml
[11] Palacz András: Virtuális Valóság az osztályteremben: Az oktatás jövője, 2017. https://vrgo.hu/2017/08/04/virtualis-valosag-az-osztalyteremben-az-oktatas-jovoje/
[12] Uo.
[13] Uo.
[14] Uo.
[15] Az MMORPG a massive multiplayer online role-playing game rövidítése mely magyar nyelvre lefordítva annyit tesz, mint nagyon sok szereplős online szerepjáték, ahol a játékosok képesek kapcsolatot teremteni egymással egy virtuális világban.
[16] Kirisits Bálint: A teremtés csodája valósággá válik a virtuális térben?, Humánia, 2014.
2018
Lőrincz Görgénia-Orsolya
A KÖZÖSSÉGI OLDALAK VESZÉLYE
A közösségi oldalak azon az elven működnek, hogy a felhasználó ismerősei által még több ismerőst megtaláljon az adott fórumon és kapcsolatot létesítsen velük az online világban. A mai generáció szabadidejének legnagyobb részét ebben a virtuális világban tölti. Ilyen például a Facebook, Twitter, Tumblr, stb, amiket én magam is ismerek, használok.
Ezeknek az internetes fórumoknak számos pozitív előnye van, én főleg a Facebookon belüli csoportok szükségességét, az online chattelést, a fényképek, történetek, események megosztásának lehetőségeit emelném ki, valamint azt, hogy ismerőseimmel gyakran bárhol és bármikor kapcsolatba tudok lépni, ha van térerőm. Az, hogy követni tudom ismerőseim életét és magamról is tudok ingyen és gyorsan tájékoztatni másokat, sokszor szükségszerűnek és gyors megoldásnak tűnik.
A felmérések alapján megállapítható, hogy a közösségi oldalakat leggyakrabban a tinédzserek látogatják nagy szeretettel. Feltűnő az is, hogy ezeket a profilokat bárki láthatja, nem csak az illető felhasználó ismerősei, „barátai”, hanem elérhető a nagy nyilvánosság előtt is. Így látni lehet, ki milyen profilt szerkesztett, milyen profilképet állított be, milyen oldalakat kedvelnek, hiszen ez is az önkifejezés eszközévé vált. Ami a képeket illeti, valósággal presztízskérdéssé nőtte ki magát, hányan kedvelik, és hányan kommentálják. Mindezt azért, hogy pozitív visszajelzéseket kapjon másoktól, a „barátaitól”. Ugyanakkor a legtöbb fiatal regisztráló célja és álma az, hogy népszerűvé váljon, és ebben segítik a közösségi oldalak adta lehetőségek. Presztízskérdéshez tartozik az is, hogy kinek hány ismerőse van, milyen gyakran látogatja az oldalt és honnan, miket posztol az üzenőfalára.
Dolgozatomban csak röviden és saját perspektívából akartam bemutatni a közösségi oldalak előnyeit. A továbbiakban, ahogyan az alcímben is fogalmaztam, a közösségi oldalak veszélyeiről szeretnék írni, arról, amiről nem igazán beszélünk, arról, amit mi még tabutémának címkézünk. Arról, hogy sokan nem tudják, vagy ha mégis, nem veszik komolyan azt, hogy ha egyszer feltöltenek az internetre egy képet, onnan kezdve már nincs az egyén hatalma alatt. Kikerülnek ellenőrzéseink alól és megtörténhet, hogy nem kívánatos célra használják fel őket. Felkerülhetnek a gyermekpornográf, pedofil oldalakra, amelyekből hihetetlenül sok van (több mint négymillió pedofil oldal létezik a világon).
A dolog hátborzongatóbb részéhez tartozik az is, hogy az adatainkat felhasználják. Ezért ha valahova már bejelentkeztünk, a többi oldal is rendelkezni fog a személyes adatainkkal. Ezt egyszer úgy teszteltem, hogy az online utazási irodánál jegyet akartam vásárolni. Először inkognitóban, aztán a felhasználónevemmel léptem be az oldalra és meglepő módon az ár különbözött. Ez azzal magyarázható, hogy az adatainkból a szűrőn keresztül többek között megállapítják az anyagi helyzetemet is. Hasonló a helyzet a cookie (sütik) engedélyezésével is. Szintén nem szoktak abba belegondolni, hogy valójában mit is engedélyeznek, hanem csak arra, hogy gyorsan jussanak hozzá az információhoz. Ezzel is a személyes adataink felhasználását engedélyezzük. Emiatt is tudnak megjelenni például a Facebook oldal jobb sarkában a már látogatott oldalakon lévő termékek.
Az internetes oldalak egyik sajátossága a lájkvadászat. Amellett, hogy az interneten gyorsan navigálhatunk, és mindenről információt nyerhetünk, pont ezt az utóbbit gátolja azzal, hogy addig nem engedi megnézni, elolvasni, be és letölteni azt a cikket, videót, vagy képet, míg nem „tetszikeljük”. A felhasználó így kénytelen „engedelmeskedni” és belemenni a játékba, ha számára valóban fontosnak bizonyul az információ.
Ami a tinédzserek kapcsolatát illeti, valóban a virtuális világban rengeteg ismerőssel, baráttal büszkélkedhetnek, ám a való világban aligha képesek kapcsolatot létesíteni, legyen szó baráti vagy párkapcsolatról. És nem is érzik ennek szükségességét, mert az egyén látóköre fokozatosan beszűkül. Emiatt nincs jó viszonya szüleivel, tanáraival, azaz a társadalom, mint ellenség áll szemben vele, miközben ő begubózva saját kis kuckójában a laptop előtt „él”. Ezt bizonyítja a nagyon elterjedő módszer alkalmazása a Facebookon, a „live” – ismerkedés, barátkozás, amely alatt idegenek is írhatnak. A „live”-ban lévő pedig reagál a hozzászólásokra. Azonban azon túl, hogy talán valódi barátkozás is létrejöhet, nemegyszer láttam negatív, sértő kommenteket is leírva a videó alatt, amiket aztán újabb és újabb hozzászólások követtek, megcáfolva és tovább bővítve azt durva és trágár szóhasználattal. Nem kétség, hogy ezek nagy hatással vannak a videó készítőjére. Nem gondolnak arra, hogy a kimondott szónak mekkora ereje van, a leírtaknak pedig még nagyobb. A bántó, sértő hozzászólásoknak következményei lehetnek, súlyos lelki problémákat tudnak okozni.
Minden közösségi oldal magában hordozza a cyberbullying, az internetes zaklatás veszélyét. Ez főleg a tinédzsereket érinti, és ez az összetett fogalom sok mindent magában rejt. Például magába foglalja az iskolai bántalmazást, a csúfolódást, a fenyegetőzést, identitásrablást, kiközösítést, rosszindulatú pletykák terjesztését, vagy bármi megosztását, amit az áldozat nem szeretett volna nyilvánosságra hozni. Mindezeket telefonon, online felületeken, chat szobában, emailen, blogokon, vagy honlapokon kapja az áldozat egy-egy személytől, vagy szervezettől. Irányulhat ez az ismétlődő cselekvés idegenre is, gyakori esetben a bántalmazók személyesen nem is ismerik az áldozatot. Viszont a cyberbullying azzal is folytatódik, hogy ha továbbküldjük a videót, vagy a képet az áldozatról. Így segítünk a bántalmazóknak nevetségessé tenni az áldozatot mások előtt.
Lehet azt mondani, hogy a fiatalok önként teszik ki magukat a cyberllyingnek, de tény, hogy rendkívül káros hatással lehet az egyénre, melyből kilépni, véget vetni egyedül nagyon nehéz. Csak akkor lehetséges, ha segítséget kér, de az áldozatokat az internetes felületeken megfélemlítik, megfenyegetik, manipulálják és megalázzák. Céljuk a bántalmazóknak az, hogy az egyén szubjektum voltát teljesen feladja, ezáltal abszurd parancsokat, feladatokat véghezvigyen, mint például azt, hogy másokban, illetve magában kárt tegyen és elhitessék vele, hogy ez a helyes döntés, így boldog lesz ő is és a körülötte lévők is. Érzelmileg sokkal megterhelőbb, mint a „hagyományos” zaklatás. Több okból is: először is azért, mert nyilvánosság előtt történik, online, ahol a szórakozás és a kommunikáció egymás között zajlik, aztán amiatt is, hogy anonim személyektől vagy álnevet használóktól is érkezhetnek, azaz leellenőrizhetetlen forrásból. A legtöbb esetben a zaklatások nem végződnek öngyilkossággal, de önértékelési problémákat okoznak az amúgyis nehezen kontrollálható érzelmekkel teli tinédzserekben.
Több internetes honlap, blog ebből táplálkozik, hogy az áldozatok nem látják értelmét az életnek, elégedetlenek magukkal, kilátástalannak tűnik számukra a helyzetük. Ha felkerül az internetes fórumokra egy kép, vagy videó, amit az illető csak bizalmasan szeretett volna kezelni, úgy érzi, kilátástalanná válik a helyzete, mert nehéz elviselni a szégyent. Nem tudja letörölni, meg nem történné tenni, ha már egyszer hibázott. És ezek a hibák aztán futótűzként terjednek az interneten. Emiatt érthető miért válik ez a generáció áldozatai depresszióssá. A gyakori és állandó zaklatások felemésztik őket és csak egyet szeretnének, kiszállni ebből, véget vetni mindennek, az életüknek.
Az cyberbullying gyakran a közösségi oldalakon, internetes játékokban nyilvánul meg. Az ilyen játékokban mentorok segítenek dönteni az áldozatoknak a céljukat beteljesíteni. Elmondásuk szerint elvezetik őket a végső „felszabadulásig”. Ilyen az ismert a „Kék bálna” elnevezésű játék is, amelyre eltérően reagáltak a környező országok, és amelyet a bulvármédia annyira felkapott, hogy mítosz alakult ki körülötte, ezáltal elfedve az igazi problémát, a kérdést, hogy miért van oly sok öngyilkosságra hajlamos fiatal, és hogy ez miért akkor derül ki, amikor már túl késő.
A „Kék bálna” elnevezésű játékot egy Filipp Bugyejkin nevű orosz fiatal alapította 2013-ban a VKontaktye oldalán, ami a Facebook orosz megfelelője. Létrehozta az „F57” csoportot, amelyhez rengetegen csatlakoztak. A nagy létszám pedig azt eredményezte, hogy önálló életre kelt és újabb, meg újabb csoportok jöttek létre (F75, F58, stb.). Vonzotta őket a benne lévő sokkolt tartalom. A játék alapítója elmondása szerint ez egy nemes céllal működő játék, melyben szelektálva lesznek az emberek egy csoportja, kiesik a biológiai hulladék, mely nem tud részese lenni a társadalomnak és a puszta létezésükkel is kárt csinálnak. Makai Gábor szakpszichológus elmondta egy interjúban, hogy az illető második Darwinnak képzelte magát és ezzel a módszerrel vitte véghez a szelekciót.1 Tehát egy bipoláris személyiségzavaros indította el ezt a „játékot”, mely gyerekeket és fiatal felnőtteket vonzott be. Azt a réteget, mely nagyobb mértékben kockázatvállalóbb, sőt maguk keresik az olyan lehetőségeket, ahol kitűnhetnek, egyedi mivoltukat bemutathatják nyilvánosan, valamint, az olyan helyzeteket, ahol kihívással találkozhatnak és versenyszellem alakulhat ki.
Ezekbe az internetes fórumokon létrejövő csoportokba, játékokba, mint a „Kék bálna”, „Fehér bálna”, „Kozmikus bálna”, stb. azok kerülnek be könnyen, akik befolyásolhatóak, érzelmileg labilisak, mentális betegségben szenvednek, önértékelési zavarral küszködnek. Ők válnak elsősorban kiszolgáltatott helyzetbe és valamilyen fogodzót, reményt látnak abban, hogy részesei lehetnek egy olyan csoportnak, ahol találkozik hasonló helyzetben lévőkkel.
A játék nemessége talán abban rejlett egyrészt, hogy amint bebizonyosodnak a mentorok egy játékosról, hogy képes megtenni, amit kérnek, akkor meghívják őt egy zárt csoportba. A játékot létrehozó orosz férfi interjújából az derül ki ezen a ponton, hogy a depressziós hajlamú fiatalok boldogak voltak a játék e fázisában. Éreztették velük, hogy tartoznak valahova, hogy igenis számítanak. Ez pedig még több bizonyítási vágyat ébresztett bennük. Így fel sem merült az áldozatokban a kilépési szándék, hogy van más választása is
A játék sajátos logika szerint épült fel, volt saját norma-, szabály– és értékrendszere. A versenyzők feladata az volt, hogy amint regisztráltak, 50 szintet kellett beteljesíteniük 50 nap alatt. A mentorok a fokozatossági elvet alkalmazták, először könnyű feladatot adtak, majd egyre merészebbeket. Az áldozatok csak akkor léphettek szintet, ha a tetteket rögzített videóval is bebizonyították.
A nemes célt a mentorok a jelmondatukban is megfogalmazzák, miszerint „Ha öngyilkos leszel, nyertél. Ha nem, majd mi segítünk.” Tehát a cél az, hogy a játékos az összes szintet teljesítse, minden tettet hajtson végre szemrebbenés nélkül. A kezdő, deviáns cselekedetektől a brutális tettekig kell végighaladjon az áldozat. Ha esetleg nem sikerülne, akkor nem léphet szintet, viszont ebben segítenek a mentorok, valamint a többi résztvevő játékos. A jelmondat ugyanakkor nyomásként is működik az egyénre, nem adva esélyt arra, hogy kiszállhasson a játékból következmények nélkül. Ez a játék rövid leírása, hitelességét megkérdőjelezve. Nem is célom bizonygatni, hogy létezett, vagy sem, hogy biztos ezt játszották azok a tinik, akik öngyilkosságot követtek el.
A lényeg az, hogy léteznek ilyen oldalak és játékok, és ezek általában ugyanazon elven működnek. A játékosok, vagy áldozatok fizikai fájdalmat okoznak magukban, hogy kompenzálja az a negatív érzelmekkel teli állapotukat. Azaz minél többet árt másoknak és magának az illető, annál inkább fog megszabadulni az elviselhetetlen, feszültségekkel teli, negatív érzelmi állapotától. A gondolkodása fokozatosan kezd beszűkülni, személyisége egyre jobban eltorzul. Idővel nem „én”-ként tekint magára, hanem, mint közösség, „mi”, tehát kialakul egy másik identitás. Ezt a torzult személyiséggel rendelkező, beszűkült tudatállapotú embert könnyűszerrel lehet manipulálni arra, hogy öngyilkos legyen. Az ilyen áldozatok a bennük felgyülemlett negatív érzéseket, erős feszültségeket könnyen maguk ellen tudják fordítani, mint egyfajta önagresszióként.
Az önagressziót ma, a 21. században élőben láthatjuk, az öngyilkosság egy újabb, megdöbbentő szintre emelkedett. Soha nem egyik napról a másikra való döntés ez, hanem hosszú folyamat utolsó lépése. Az áldozatok live videót készítenek arról, hogyan végeznek magukkal. Az élő közvetítésnek nagyon fontos szerepe van, hiszen egy ilyen tett sokkal sokkolóbb hatást vált ki a nézőkből. Ezzel a módszerrel az egész világnak erős üzenetet hagynak.
Az áldozatok reakcióra vágynak, arra, amit úgy gondolják, hogy másképp nem tudnak kihozni az emberekből. Ezért sincs leszűkítve a célközönség. Minél extrémebb a videó, annál nagyobb félelmet, döbbenetet váltanak ki az emberekből és mindezt azért, hogy végre felfigyeljenek rájuk. Valószínűleg úgy gondolják, hogy azért nem értékelik a környezetükben lévők, mert nincs bennük semmi szeretnivaló.
A serdülőkorban lévőek úgy tűnik, mintha a megszégyenítés korát élnék. Azzal, hogyha valaki elkövet egy hibát és mi azt lencsevégre kapjuk, vagy videóban rögzítjük, és azt továbbküldjük, azzal mi is segítünk neki a szakadék felé haladni. Méltóságuk abban a pillanatban elveszett. Mert azt, amit ott lát magáról az interneten, azt soha többé nem veheti le és ezzel a tudattal kell élnie tovább, ha van elég ereje, akarata és segítsége.
Azt gondolom, hogy nem a bulvármédia alapján kellene foglalkozni az ilyen közösségi oldalakkal, és az azon belüli menekülési stratégiákkal, hiszen az ilyen fórumok ebből a gyengeségből táplálkoznak, hanem észrevenni, ha valami bántja őket, beszélni velük a problémáikról, segíteni célokat kitűzni maguk elé és azokat elérni. Segíteni nekik elfogadni önmagukat és másokat. Megtanítani őket arra, hogy ne abban mérjék értéküket, hogy hánynak tetszik fényképük, és hány hozzászólás érkezett alájuk. Ugyanis a kimondott szónak ereje van, a leírtaknak még nagyobb és felelősséggel tartozunk értük. Feladata lenne a felnőtt társadalomnak ezeken elgondolkozni és ennek függvényében nevelni a mai generációt.
Meg kell törni a hallgatást, beszélnünk kell a tabutémákról, otthon, az oktatásban egyaránt. Nem véletlen, hogy számos kortárs regény dolgoz fel tabutémákat, ilyen például a cyberbullyin témáról szóló Julie Anne Peters, Amikor ezt olvasod, én már nem leszek című műve. Az író egy nevelési tanácsadónak ajánlja, egy bizonyos C. J. Bott-nak, aki azért küzd, hogy a diákok ne kegyetlenkedjenek egymással.
Az említett regény fülszövege így hangzik: „Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja: ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. És rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.”
A regényben Daelyn nézőpontjából látjuk mi történt vele, milyen tettek vezették őt arra, hogy öngyilkosságot kíséreljen. Megtudhatjuk, hogyan viszonyulnak a többiek hozzá (dagi, süket, flúgos libának nevezik), hogyan kezelik a szülők ezt a nehéz helyzetet. Nagyon érdekes az apa óvó intézkedése, amikor lányának újra megengedi, hogy iskolába járjon, hogy laptopot használjon, amit egy programon keresztül a sajátján láthatja, hogy lánya milyen oldalakat látogat, kivel, mit chatel. Ennek ellenére Daelyn rátalál az „Át-a-fényen” oldalra. A „Végső Fórum” számos témát magában foglal, ezek közül kiválasztja az iskolai kegyetlenséget. A bejelentkezők történeteiket olvasva megfogalmazza és leírja a saját történetét. Azonosító jelet kapnak a bejelentkezők, tehát bátran megírhatják tragédiájukat. Az oldalon számos öngyilkossági módszerről tájékoztatást kap, mint például szükséges eszközök, fájdalomszint, idő.
Az iskolai kegyetlenségek áldozataként nem lát értéket a világban, ezért igyekszik eltüntetni létezésének minden nyomát. Másokat távol tart magától, mint például szüleit, akiket keresztnevükön szólít magában, Santana-t, aki barátja szeretne lenni. Rengeteg kis utaló jelek vannak arra, hogy döntött, megteszi. És az olvasó, aki az utolsó napig (ugyanis 23 napja van hátra, amint regisztrált) reménykedik, hogy mégse fog bekövetkezni az öngyilkosság, elfelejti közben a címet: „Amikor ezt olvasod, én már nem leszek”.
A könyv legfőbb tulajdonsága, a realitása. A regény nem záródik le, nem tudjuk azt, vajon mi történt a főhősünkkel az utolsó nap, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a globális problémát meg kell vitatni és ehhez a regény végén segédanyagot is találunk. Ez a könyv egy öngyilkosság elleni kampány részeként íródott. Fontos kérdések fogalmazódnak meg, szolgálatok, hasznos honlapokat ismertet, mindezt azért, hogy tudjunk róla és átadhassuk másoknak is, mindig van más választás.
Jegyzetek
[1] Drámai interjú a tiniket öngyilkosságra buzdító Kék Bálna alapítójával. Utolsó letöltés: 01.06.2018 (https://ripost.hu/cikk-dramai-interju-a-tiniket-ongyilkossagra-buzdito-kek-balna-alapitojaval)
2018
Ezeknek az internetes fórumoknak számos pozitív előnye van, én főleg a Facebookon belüli csoportok szükségességét, az online chattelést, a fényképek, történetek, események megosztásának lehetőségeit emelném ki, valamint azt, hogy ismerőseimmel gyakran bárhol és bármikor kapcsolatba tudok lépni, ha van térerőm. Az, hogy követni tudom ismerőseim életét és magamról is tudok ingyen és gyorsan tájékoztatni másokat, sokszor szükségszerűnek és gyors megoldásnak tűnik.
A felmérések alapján megállapítható, hogy a közösségi oldalakat leggyakrabban a tinédzserek látogatják nagy szeretettel. Feltűnő az is, hogy ezeket a profilokat bárki láthatja, nem csak az illető felhasználó ismerősei, „barátai”, hanem elérhető a nagy nyilvánosság előtt is. Így látni lehet, ki milyen profilt szerkesztett, milyen profilképet állított be, milyen oldalakat kedvelnek, hiszen ez is az önkifejezés eszközévé vált. Ami a képeket illeti, valósággal presztízskérdéssé nőtte ki magát, hányan kedvelik, és hányan kommentálják. Mindezt azért, hogy pozitív visszajelzéseket kapjon másoktól, a „barátaitól”. Ugyanakkor a legtöbb fiatal regisztráló célja és álma az, hogy népszerűvé váljon, és ebben segítik a közösségi oldalak adta lehetőségek. Presztízskérdéshez tartozik az is, hogy kinek hány ismerőse van, milyen gyakran látogatja az oldalt és honnan, miket posztol az üzenőfalára.
Dolgozatomban csak röviden és saját perspektívából akartam bemutatni a közösségi oldalak előnyeit. A továbbiakban, ahogyan az alcímben is fogalmaztam, a közösségi oldalak veszélyeiről szeretnék írni, arról, amiről nem igazán beszélünk, arról, amit mi még tabutémának címkézünk. Arról, hogy sokan nem tudják, vagy ha mégis, nem veszik komolyan azt, hogy ha egyszer feltöltenek az internetre egy képet, onnan kezdve már nincs az egyén hatalma alatt. Kikerülnek ellenőrzéseink alól és megtörténhet, hogy nem kívánatos célra használják fel őket. Felkerülhetnek a gyermekpornográf, pedofil oldalakra, amelyekből hihetetlenül sok van (több mint négymillió pedofil oldal létezik a világon).
A dolog hátborzongatóbb részéhez tartozik az is, hogy az adatainkat felhasználják. Ezért ha valahova már bejelentkeztünk, a többi oldal is rendelkezni fog a személyes adatainkkal. Ezt egyszer úgy teszteltem, hogy az online utazási irodánál jegyet akartam vásárolni. Először inkognitóban, aztán a felhasználónevemmel léptem be az oldalra és meglepő módon az ár különbözött. Ez azzal magyarázható, hogy az adatainkból a szűrőn keresztül többek között megállapítják az anyagi helyzetemet is. Hasonló a helyzet a cookie (sütik) engedélyezésével is. Szintén nem szoktak abba belegondolni, hogy valójában mit is engedélyeznek, hanem csak arra, hogy gyorsan jussanak hozzá az információhoz. Ezzel is a személyes adataink felhasználását engedélyezzük. Emiatt is tudnak megjelenni például a Facebook oldal jobb sarkában a már látogatott oldalakon lévő termékek.
Az internetes oldalak egyik sajátossága a lájkvadászat. Amellett, hogy az interneten gyorsan navigálhatunk, és mindenről információt nyerhetünk, pont ezt az utóbbit gátolja azzal, hogy addig nem engedi megnézni, elolvasni, be és letölteni azt a cikket, videót, vagy képet, míg nem „tetszikeljük”. A felhasználó így kénytelen „engedelmeskedni” és belemenni a játékba, ha számára valóban fontosnak bizonyul az információ.
Ami a tinédzserek kapcsolatát illeti, valóban a virtuális világban rengeteg ismerőssel, baráttal büszkélkedhetnek, ám a való világban aligha képesek kapcsolatot létesíteni, legyen szó baráti vagy párkapcsolatról. És nem is érzik ennek szükségességét, mert az egyén látóköre fokozatosan beszűkül. Emiatt nincs jó viszonya szüleivel, tanáraival, azaz a társadalom, mint ellenség áll szemben vele, miközben ő begubózva saját kis kuckójában a laptop előtt „él”. Ezt bizonyítja a nagyon elterjedő módszer alkalmazása a Facebookon, a „live” – ismerkedés, barátkozás, amely alatt idegenek is írhatnak. A „live”-ban lévő pedig reagál a hozzászólásokra. Azonban azon túl, hogy talán valódi barátkozás is létrejöhet, nemegyszer láttam negatív, sértő kommenteket is leírva a videó alatt, amiket aztán újabb és újabb hozzászólások követtek, megcáfolva és tovább bővítve azt durva és trágár szóhasználattal. Nem kétség, hogy ezek nagy hatással vannak a videó készítőjére. Nem gondolnak arra, hogy a kimondott szónak mekkora ereje van, a leírtaknak pedig még nagyobb. A bántó, sértő hozzászólásoknak következményei lehetnek, súlyos lelki problémákat tudnak okozni.
Minden közösségi oldal magában hordozza a cyberbullying, az internetes zaklatás veszélyét. Ez főleg a tinédzsereket érinti, és ez az összetett fogalom sok mindent magában rejt. Például magába foglalja az iskolai bántalmazást, a csúfolódást, a fenyegetőzést, identitásrablást, kiközösítést, rosszindulatú pletykák terjesztését, vagy bármi megosztását, amit az áldozat nem szeretett volna nyilvánosságra hozni. Mindezeket telefonon, online felületeken, chat szobában, emailen, blogokon, vagy honlapokon kapja az áldozat egy-egy személytől, vagy szervezettől. Irányulhat ez az ismétlődő cselekvés idegenre is, gyakori esetben a bántalmazók személyesen nem is ismerik az áldozatot. Viszont a cyberbullying azzal is folytatódik, hogy ha továbbküldjük a videót, vagy a képet az áldozatról. Így segítünk a bántalmazóknak nevetségessé tenni az áldozatot mások előtt.
Lehet azt mondani, hogy a fiatalok önként teszik ki magukat a cyberllyingnek, de tény, hogy rendkívül káros hatással lehet az egyénre, melyből kilépni, véget vetni egyedül nagyon nehéz. Csak akkor lehetséges, ha segítséget kér, de az áldozatokat az internetes felületeken megfélemlítik, megfenyegetik, manipulálják és megalázzák. Céljuk a bántalmazóknak az, hogy az egyén szubjektum voltát teljesen feladja, ezáltal abszurd parancsokat, feladatokat véghezvigyen, mint például azt, hogy másokban, illetve magában kárt tegyen és elhitessék vele, hogy ez a helyes döntés, így boldog lesz ő is és a körülötte lévők is. Érzelmileg sokkal megterhelőbb, mint a „hagyományos” zaklatás. Több okból is: először is azért, mert nyilvánosság előtt történik, online, ahol a szórakozás és a kommunikáció egymás között zajlik, aztán amiatt is, hogy anonim személyektől vagy álnevet használóktól is érkezhetnek, azaz leellenőrizhetetlen forrásból. A legtöbb esetben a zaklatások nem végződnek öngyilkossággal, de önértékelési problémákat okoznak az amúgyis nehezen kontrollálható érzelmekkel teli tinédzserekben.
Több internetes honlap, blog ebből táplálkozik, hogy az áldozatok nem látják értelmét az életnek, elégedetlenek magukkal, kilátástalannak tűnik számukra a helyzetük. Ha felkerül az internetes fórumokra egy kép, vagy videó, amit az illető csak bizalmasan szeretett volna kezelni, úgy érzi, kilátástalanná válik a helyzete, mert nehéz elviselni a szégyent. Nem tudja letörölni, meg nem történné tenni, ha már egyszer hibázott. És ezek a hibák aztán futótűzként terjednek az interneten. Emiatt érthető miért válik ez a generáció áldozatai depresszióssá. A gyakori és állandó zaklatások felemésztik őket és csak egyet szeretnének, kiszállni ebből, véget vetni mindennek, az életüknek.
Az cyberbullying gyakran a közösségi oldalakon, internetes játékokban nyilvánul meg. Az ilyen játékokban mentorok segítenek dönteni az áldozatoknak a céljukat beteljesíteni. Elmondásuk szerint elvezetik őket a végső „felszabadulásig”. Ilyen az ismert a „Kék bálna” elnevezésű játék is, amelyre eltérően reagáltak a környező országok, és amelyet a bulvármédia annyira felkapott, hogy mítosz alakult ki körülötte, ezáltal elfedve az igazi problémát, a kérdést, hogy miért van oly sok öngyilkosságra hajlamos fiatal, és hogy ez miért akkor derül ki, amikor már túl késő.
A „Kék bálna” elnevezésű játékot egy Filipp Bugyejkin nevű orosz fiatal alapította 2013-ban a VKontaktye oldalán, ami a Facebook orosz megfelelője. Létrehozta az „F57” csoportot, amelyhez rengetegen csatlakoztak. A nagy létszám pedig azt eredményezte, hogy önálló életre kelt és újabb, meg újabb csoportok jöttek létre (F75, F58, stb.). Vonzotta őket a benne lévő sokkolt tartalom. A játék alapítója elmondása szerint ez egy nemes céllal működő játék, melyben szelektálva lesznek az emberek egy csoportja, kiesik a biológiai hulladék, mely nem tud részese lenni a társadalomnak és a puszta létezésükkel is kárt csinálnak. Makai Gábor szakpszichológus elmondta egy interjúban, hogy az illető második Darwinnak képzelte magát és ezzel a módszerrel vitte véghez a szelekciót.1 Tehát egy bipoláris személyiségzavaros indította el ezt a „játékot”, mely gyerekeket és fiatal felnőtteket vonzott be. Azt a réteget, mely nagyobb mértékben kockázatvállalóbb, sőt maguk keresik az olyan lehetőségeket, ahol kitűnhetnek, egyedi mivoltukat bemutathatják nyilvánosan, valamint, az olyan helyzeteket, ahol kihívással találkozhatnak és versenyszellem alakulhat ki.
Ezekbe az internetes fórumokon létrejövő csoportokba, játékokba, mint a „Kék bálna”, „Fehér bálna”, „Kozmikus bálna”, stb. azok kerülnek be könnyen, akik befolyásolhatóak, érzelmileg labilisak, mentális betegségben szenvednek, önértékelési zavarral küszködnek. Ők válnak elsősorban kiszolgáltatott helyzetbe és valamilyen fogodzót, reményt látnak abban, hogy részesei lehetnek egy olyan csoportnak, ahol találkozik hasonló helyzetben lévőkkel.
A játék nemessége talán abban rejlett egyrészt, hogy amint bebizonyosodnak a mentorok egy játékosról, hogy képes megtenni, amit kérnek, akkor meghívják őt egy zárt csoportba. A játékot létrehozó orosz férfi interjújából az derül ki ezen a ponton, hogy a depressziós hajlamú fiatalok boldogak voltak a játék e fázisában. Éreztették velük, hogy tartoznak valahova, hogy igenis számítanak. Ez pedig még több bizonyítási vágyat ébresztett bennük. Így fel sem merült az áldozatokban a kilépési szándék, hogy van más választása is
A játék sajátos logika szerint épült fel, volt saját norma-, szabály– és értékrendszere. A versenyzők feladata az volt, hogy amint regisztráltak, 50 szintet kellett beteljesíteniük 50 nap alatt. A mentorok a fokozatossági elvet alkalmazták, először könnyű feladatot adtak, majd egyre merészebbeket. Az áldozatok csak akkor léphettek szintet, ha a tetteket rögzített videóval is bebizonyították.
A nemes célt a mentorok a jelmondatukban is megfogalmazzák, miszerint „Ha öngyilkos leszel, nyertél. Ha nem, majd mi segítünk.” Tehát a cél az, hogy a játékos az összes szintet teljesítse, minden tettet hajtson végre szemrebbenés nélkül. A kezdő, deviáns cselekedetektől a brutális tettekig kell végighaladjon az áldozat. Ha esetleg nem sikerülne, akkor nem léphet szintet, viszont ebben segítenek a mentorok, valamint a többi résztvevő játékos. A jelmondat ugyanakkor nyomásként is működik az egyénre, nem adva esélyt arra, hogy kiszállhasson a játékból következmények nélkül. Ez a játék rövid leírása, hitelességét megkérdőjelezve. Nem is célom bizonygatni, hogy létezett, vagy sem, hogy biztos ezt játszották azok a tinik, akik öngyilkosságot követtek el.
A lényeg az, hogy léteznek ilyen oldalak és játékok, és ezek általában ugyanazon elven működnek. A játékosok, vagy áldozatok fizikai fájdalmat okoznak magukban, hogy kompenzálja az a negatív érzelmekkel teli állapotukat. Azaz minél többet árt másoknak és magának az illető, annál inkább fog megszabadulni az elviselhetetlen, feszültségekkel teli, negatív érzelmi állapotától. A gondolkodása fokozatosan kezd beszűkülni, személyisége egyre jobban eltorzul. Idővel nem „én”-ként tekint magára, hanem, mint közösség, „mi”, tehát kialakul egy másik identitás. Ezt a torzult személyiséggel rendelkező, beszűkült tudatállapotú embert könnyűszerrel lehet manipulálni arra, hogy öngyilkos legyen. Az ilyen áldozatok a bennük felgyülemlett negatív érzéseket, erős feszültségeket könnyen maguk ellen tudják fordítani, mint egyfajta önagresszióként.
Az önagressziót ma, a 21. században élőben láthatjuk, az öngyilkosság egy újabb, megdöbbentő szintre emelkedett. Soha nem egyik napról a másikra való döntés ez, hanem hosszú folyamat utolsó lépése. Az áldozatok live videót készítenek arról, hogyan végeznek magukkal. Az élő közvetítésnek nagyon fontos szerepe van, hiszen egy ilyen tett sokkal sokkolóbb hatást vált ki a nézőkből. Ezzel a módszerrel az egész világnak erős üzenetet hagynak.
Az áldozatok reakcióra vágynak, arra, amit úgy gondolják, hogy másképp nem tudnak kihozni az emberekből. Ezért sincs leszűkítve a célközönség. Minél extrémebb a videó, annál nagyobb félelmet, döbbenetet váltanak ki az emberekből és mindezt azért, hogy végre felfigyeljenek rájuk. Valószínűleg úgy gondolják, hogy azért nem értékelik a környezetükben lévők, mert nincs bennük semmi szeretnivaló.
A serdülőkorban lévőek úgy tűnik, mintha a megszégyenítés korát élnék. Azzal, hogyha valaki elkövet egy hibát és mi azt lencsevégre kapjuk, vagy videóban rögzítjük, és azt továbbküldjük, azzal mi is segítünk neki a szakadék felé haladni. Méltóságuk abban a pillanatban elveszett. Mert azt, amit ott lát magáról az interneten, azt soha többé nem veheti le és ezzel a tudattal kell élnie tovább, ha van elég ereje, akarata és segítsége.
Azt gondolom, hogy nem a bulvármédia alapján kellene foglalkozni az ilyen közösségi oldalakkal, és az azon belüli menekülési stratégiákkal, hiszen az ilyen fórumok ebből a gyengeségből táplálkoznak, hanem észrevenni, ha valami bántja őket, beszélni velük a problémáikról, segíteni célokat kitűzni maguk elé és azokat elérni. Segíteni nekik elfogadni önmagukat és másokat. Megtanítani őket arra, hogy ne abban mérjék értéküket, hogy hánynak tetszik fényképük, és hány hozzászólás érkezett alájuk. Ugyanis a kimondott szónak ereje van, a leírtaknak még nagyobb és felelősséggel tartozunk értük. Feladata lenne a felnőtt társadalomnak ezeken elgondolkozni és ennek függvényében nevelni a mai generációt.
Meg kell törni a hallgatást, beszélnünk kell a tabutémákról, otthon, az oktatásban egyaránt. Nem véletlen, hogy számos kortárs regény dolgoz fel tabutémákat, ilyen például a cyberbullyin témáról szóló Julie Anne Peters, Amikor ezt olvasod, én már nem leszek című műve. Az író egy nevelési tanácsadónak ajánlja, egy bizonyos C. J. Bott-nak, aki azért küzd, hogy a diákok ne kegyetlenkedjenek egymással.
Az említett regény fülszövege így hangzik: „Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja: ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. És rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.”
A regényben Daelyn nézőpontjából látjuk mi történt vele, milyen tettek vezették őt arra, hogy öngyilkosságot kíséreljen. Megtudhatjuk, hogyan viszonyulnak a többiek hozzá (dagi, süket, flúgos libának nevezik), hogyan kezelik a szülők ezt a nehéz helyzetet. Nagyon érdekes az apa óvó intézkedése, amikor lányának újra megengedi, hogy iskolába járjon, hogy laptopot használjon, amit egy programon keresztül a sajátján láthatja, hogy lánya milyen oldalakat látogat, kivel, mit chatel. Ennek ellenére Daelyn rátalál az „Át-a-fényen” oldalra. A „Végső Fórum” számos témát magában foglal, ezek közül kiválasztja az iskolai kegyetlenséget. A bejelentkezők történeteiket olvasva megfogalmazza és leírja a saját történetét. Azonosító jelet kapnak a bejelentkezők, tehát bátran megírhatják tragédiájukat. Az oldalon számos öngyilkossági módszerről tájékoztatást kap, mint például szükséges eszközök, fájdalomszint, idő.
Az iskolai kegyetlenségek áldozataként nem lát értéket a világban, ezért igyekszik eltüntetni létezésének minden nyomát. Másokat távol tart magától, mint például szüleit, akiket keresztnevükön szólít magában, Santana-t, aki barátja szeretne lenni. Rengeteg kis utaló jelek vannak arra, hogy döntött, megteszi. És az olvasó, aki az utolsó napig (ugyanis 23 napja van hátra, amint regisztrált) reménykedik, hogy mégse fog bekövetkezni az öngyilkosság, elfelejti közben a címet: „Amikor ezt olvasod, én már nem leszek”.
A könyv legfőbb tulajdonsága, a realitása. A regény nem záródik le, nem tudjuk azt, vajon mi történt a főhősünkkel az utolsó nap, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a globális problémát meg kell vitatni és ehhez a regény végén segédanyagot is találunk. Ez a könyv egy öngyilkosság elleni kampány részeként íródott. Fontos kérdések fogalmazódnak meg, szolgálatok, hasznos honlapokat ismertet, mindezt azért, hogy tudjunk róla és átadhassuk másoknak is, mindig van más választás.
Jegyzetek
[1] Drámai interjú a tiniket öngyilkosságra buzdító Kék Bálna alapítójával. Utolsó letöltés: 01.06.2018 (https://ripost.hu/cikk-dramai-interju-a-tiniket-ongyilkossagra-buzdito-kek-balna-alapitojaval)
2018
Nagy Bernadette
NAPLÓ - HAGYOMÁNY ÉS ÚJRAÉRTELMEZÉS
A technika fejlődésének köszönhetően manapság sokak számára elképzelhetetlennek tűnhet számítógép vagy okostelefon nélkül élni. Ezeknek az elektronikai eszközöknek köszönhetően egy új-, vagy másfajta világ nyílt meg az emberek előtt. Az internet megjelenésével különféle platformok jöttek létre, melyek teret engedtek a vélemény kinyilvánítására, majd ezeket idővel tovább fejlesztették, és a vélemény mellé egy arculatot is lehetett társítani. Ennek köszönhetően megalkothatjuk a virtuális világban is létező személyünket[1], amire nem csak pusztán az újdonságra való igény ösztönöz, de lassacskán „must-have” dologgá válik egy ilyen jellegű platformon való jelenlét, ha szeretnénk állandó kapcsolatban lenni ismerőseinkkel. A szociális, interszubjektív élet jelentős része költözött ugyanis különféle virtuális platformokra, ezzel tovább folytatva térnek és időnek áthidalását, ami tulajdonképpen már a 20. század fordulója óta fénysebességgel növekszik.
Beszélhetünk természetesen, ennek a másik, negatívabb oldaláról is, manapság ezeknek a platformoknak a használata (Facebook, blog, Instagram, Twitter stb.) már-már függővé tesz minket: könnyen elérhetők telefonról, a nap bármely percében szörfölhetünk az interneten, és sajnos, gyakran a szocializációs aktusok róvására tesszük mindezt. Ez a bekebelező új világ valóságszerű, észre se vesszük, és azon vagyunk, hogy napról napra egyre szisztematikusabban kiépítsük ebben az új világban létező identitásunkat.
A társas interakciók száma a valóságban lecsökken (például társaságban is a legtöbb ember a készülékét nyomogatja), ezzel együtt pedig nagyobb hatással vannak ránk a platformokon minket ért impulzusok. Legkézenfekvőbb példa erre a Facebook közösségi oldal, hiszen a kisiskolásoktól kezdve egészen az idős személyekig nagyon sokan használják a Facebookot. A Facebook 2004-ben nagy előnnyel indult a legtöbb platformmal szemben, hiszen ingyenesen, meghívó és egyéb bonyodalmak nélkül lehetett rá regisztrálni. Lehetőséget nyújt az embernek megtalálni a sokszor több ezer kilométer távolságban élő ismerőseit, rokonait, mindezt pedig a legapróbb részletekig kifejlesztett profiloldal megalkotása is nagyban segíti. A fényképek és személyes adatok mellett különféle algoritmusok segítik a felhasználókat megtalálni szeretteiket. Ezzel egy újabb mérföldkövet léptünk az internethasználat tekintetében, hiszen a kommunikáló felek között lecsökkentett távolság még nagyobb mértékben szűkül, lehetőség van az azonnali visszacsatolásra, nyilvános vitákra vagy úgynevezett kommentharcokra, telefon- és videóbeszélgetésekre is (akár több felhasználóval egyszerre). Mivel ez egy zárt közösség, ahogy fentebb is említettem, ahhoz, hogy kapcsolatokat tudjunk fenntartani, részeseivé kell válnunk ennek a közösségi oldalnak. Így egyre több energiát fordítunk a virtuális énünk megalkotására, amely látszólag a valódi világ kapcsolathálóját modellezi, egy radikálisan újszerű nyilvános térben, ahol – a különböző biztonsági, korlátozó beállítások ellenére – szinte már nem is létezik magánélet. Legalábbis egyre sürgetőbb a kényszer, hogy a megváltozott technológiai körülmények között újragondoljuk magán- és közösségi élet dialektikáját vagy szembeállíthatóságát.
Ahhoz, hogy úgy be tudjunk illeszkedni, mint a való életben, itt is bizonyos szabályoknak kell eleget tennünk, ez lehet maga a Facebook által kiírt szabályrendszer, de vannak iratlan szabályok, amelyeket az emberek „viselkedése” hoz létre és alkot újra. Az egyik tudatlanul is belénk égő tulajdonsága ezeknek a platformoknak, a kapitalista látszat-identitásnak a fenntartása: boldogság, tökéletesség, sikeresség stb. Mind-mind olyan attributúmokat emelünk ki, amelyek vagy nem felelnek meg a valóságnak, vagy nem akkora mértékben vannak jelen. Szimptómaszerűnek is nevezhető akár ez a jelenség, hiszen az emberek többsége a közösségi oldalakat nem főként közösségi célokra, sokkal inkább végletesen individualizált és virtualizált, már-már reklámokba vagy címlapokba illő pszeudó-identitásuk fényezgetésére, fejlesztésére, alakítására, sőt olykor lecserélésére is alkalmazza.
Egy olyan játék résztvevőivé válunk tehát, ahol megalkothatunk egy nekünk tetsző karaktert, nekünk tetsző tulajdonságokkal felruházva. A különböző applikációk, szerkesztésmódok pedig mind ezt segítik. Például ilyen a profilképünk, amelyekre szűrőket tehetünk, módosítva a kép jellegét. Tehát gyakorlatilag felhatalmazást, sőt – a különböző szerkesztésmódokat reklámozó, propagáló üzenetek tanúsága szerint – ösztönzést is kapunk arra, hogy még saját képmásunkat, külső megjelenésünket is úgy alakíthassuk, torzíthassuk vagy előnyösíthessük, ahogy az nekünk éppen tetszik.
Azonban ha nem akarunk leegyszerűsítő módon beszélni ezekről a jelenségekről, akkor a továbbiakban elemezhetjük a megosztott bejegyzéseinket is. Ezek szintén lehetnek képek, zenés videók, versek, gondolatok, hétköznapi eseményekről szóló beszámolók stb.
Fikció és valóság olyan elegyével találkozhatunk itt napi rendszerességgel tehát, ami meggyőződésem szerint percepciónkra is jelentős hatással van. Elég csak a tavalyi év egyik legdivatosabb, -felkapottabb szavára gondolnunk, a fake news-ra, vagyis az álhírekre. Globális politikai válságokat, szélsőségesen populista politikusok hatalomra jutását segítette elő többek között ennek a fogalomnak a túldimenzionálása is. Hiszen manapság olyan méreteket öltött a virtualitás és a tapasztalati világ egymásba gabalyodása, ami életünk minden szegmensére hatással van. Hogyan is várhatnánk el a következetesen, módszeres és hiteles tájékoztatást manapság, amikor saját szubjektivitásunkat ilyen módon tesszük ki nap mint nap a virtualitásnak?
Mivel én is jó néhány éve aktív tagja vagyok ennek a közösségnek, lehetőségem volt megfigyelni ezeket a jelenségeket. Ismerőseim között változatos karakterek is vannak: sportolók, színészek, írók stb. Sokáig bolyongtam blogokon, olvastam irodalmi művekről, egészséges táplálkozásról, emberek mindennapi vívódásairól, utazásokról, majd észrevettem, hogy a Facebook népszerűségének növekedésével egyre több blogszerű bejegyzés jelent meg a hírfolyamon. Figyelemmel követek néhányat ezek közül, és a továbbiakban ezeknek a naplószerű jellegére térek ki, elsősorban a Facebookon belül.
Beszélhetünk természetesen, ennek a másik, negatívabb oldaláról is, manapság ezeknek a platformoknak a használata (Facebook, blog, Instagram, Twitter stb.) már-már függővé tesz minket: könnyen elérhetők telefonról, a nap bármely percében szörfölhetünk az interneten, és sajnos, gyakran a szocializációs aktusok róvására tesszük mindezt. Ez a bekebelező új világ valóságszerű, észre se vesszük, és azon vagyunk, hogy napról napra egyre szisztematikusabban kiépítsük ebben az új világban létező identitásunkat.
A társas interakciók száma a valóságban lecsökken (például társaságban is a legtöbb ember a készülékét nyomogatja), ezzel együtt pedig nagyobb hatással vannak ránk a platformokon minket ért impulzusok. Legkézenfekvőbb példa erre a Facebook közösségi oldal, hiszen a kisiskolásoktól kezdve egészen az idős személyekig nagyon sokan használják a Facebookot. A Facebook 2004-ben nagy előnnyel indult a legtöbb platformmal szemben, hiszen ingyenesen, meghívó és egyéb bonyodalmak nélkül lehetett rá regisztrálni. Lehetőséget nyújt az embernek megtalálni a sokszor több ezer kilométer távolságban élő ismerőseit, rokonait, mindezt pedig a legapróbb részletekig kifejlesztett profiloldal megalkotása is nagyban segíti. A fényképek és személyes adatok mellett különféle algoritmusok segítik a felhasználókat megtalálni szeretteiket. Ezzel egy újabb mérföldkövet léptünk az internethasználat tekintetében, hiszen a kommunikáló felek között lecsökkentett távolság még nagyobb mértékben szűkül, lehetőség van az azonnali visszacsatolásra, nyilvános vitákra vagy úgynevezett kommentharcokra, telefon- és videóbeszélgetésekre is (akár több felhasználóval egyszerre). Mivel ez egy zárt közösség, ahogy fentebb is említettem, ahhoz, hogy kapcsolatokat tudjunk fenntartani, részeseivé kell válnunk ennek a közösségi oldalnak. Így egyre több energiát fordítunk a virtuális énünk megalkotására, amely látszólag a valódi világ kapcsolathálóját modellezi, egy radikálisan újszerű nyilvános térben, ahol – a különböző biztonsági, korlátozó beállítások ellenére – szinte már nem is létezik magánélet. Legalábbis egyre sürgetőbb a kényszer, hogy a megváltozott technológiai körülmények között újragondoljuk magán- és közösségi élet dialektikáját vagy szembeállíthatóságát.
Ahhoz, hogy úgy be tudjunk illeszkedni, mint a való életben, itt is bizonyos szabályoknak kell eleget tennünk, ez lehet maga a Facebook által kiírt szabályrendszer, de vannak iratlan szabályok, amelyeket az emberek „viselkedése” hoz létre és alkot újra. Az egyik tudatlanul is belénk égő tulajdonsága ezeknek a platformoknak, a kapitalista látszat-identitásnak a fenntartása: boldogság, tökéletesség, sikeresség stb. Mind-mind olyan attributúmokat emelünk ki, amelyek vagy nem felelnek meg a valóságnak, vagy nem akkora mértékben vannak jelen. Szimptómaszerűnek is nevezhető akár ez a jelenség, hiszen az emberek többsége a közösségi oldalakat nem főként közösségi célokra, sokkal inkább végletesen individualizált és virtualizált, már-már reklámokba vagy címlapokba illő pszeudó-identitásuk fényezgetésére, fejlesztésére, alakítására, sőt olykor lecserélésére is alkalmazza.
Egy olyan játék résztvevőivé válunk tehát, ahol megalkothatunk egy nekünk tetsző karaktert, nekünk tetsző tulajdonságokkal felruházva. A különböző applikációk, szerkesztésmódok pedig mind ezt segítik. Például ilyen a profilképünk, amelyekre szűrőket tehetünk, módosítva a kép jellegét. Tehát gyakorlatilag felhatalmazást, sőt – a különböző szerkesztésmódokat reklámozó, propagáló üzenetek tanúsága szerint – ösztönzést is kapunk arra, hogy még saját képmásunkat, külső megjelenésünket is úgy alakíthassuk, torzíthassuk vagy előnyösíthessük, ahogy az nekünk éppen tetszik.
Azonban ha nem akarunk leegyszerűsítő módon beszélni ezekről a jelenségekről, akkor a továbbiakban elemezhetjük a megosztott bejegyzéseinket is. Ezek szintén lehetnek képek, zenés videók, versek, gondolatok, hétköznapi eseményekről szóló beszámolók stb.
Fikció és valóság olyan elegyével találkozhatunk itt napi rendszerességgel tehát, ami meggyőződésem szerint percepciónkra is jelentős hatással van. Elég csak a tavalyi év egyik legdivatosabb, -felkapottabb szavára gondolnunk, a fake news-ra, vagyis az álhírekre. Globális politikai válságokat, szélsőségesen populista politikusok hatalomra jutását segítette elő többek között ennek a fogalomnak a túldimenzionálása is. Hiszen manapság olyan méreteket öltött a virtualitás és a tapasztalati világ egymásba gabalyodása, ami életünk minden szegmensére hatással van. Hogyan is várhatnánk el a következetesen, módszeres és hiteles tájékoztatást manapság, amikor saját szubjektivitásunkat ilyen módon tesszük ki nap mint nap a virtualitásnak?
Mivel én is jó néhány éve aktív tagja vagyok ennek a közösségnek, lehetőségem volt megfigyelni ezeket a jelenségeket. Ismerőseim között változatos karakterek is vannak: sportolók, színészek, írók stb. Sokáig bolyongtam blogokon, olvastam irodalmi művekről, egészséges táplálkozásról, emberek mindennapi vívódásairól, utazásokról, majd észrevettem, hogy a Facebook népszerűségének növekedésével egyre több blogszerű bejegyzés jelent meg a hírfolyamon. Figyelemmel követek néhányat ezek közül, és a továbbiakban ezeknek a naplószerű jellegére térek ki, elsősorban a Facebookon belül.
A napló, amit együtt írunk
|
“A napló nem emlékeztet, hanem megjelenít.” Esterházy Péter |
A Facebookon megjelent bejegyzések nyelvi/irodalmi megközelítésének egyik szempontja lehet ezek napló jellegének felismerése. Az általános sajátosságok, amelyekkel a naplót, mint műfajt leírhatjuk: magánjellegű, személyes feljegyzések, belülről érkező szükséglet, személyes gondolatok írott formába való öntésére. Ezt a formát a klasszikus értelemben vett naplók esetében nagyban meghatározza a rendszeresség, a dátumokhoz kötöttség. Napjainkban az internet hatására más műfajokhoz hasonlóan, a napló műfaj határai is átértelmeződtek, átalakultak. Ennek az összefoglalására teszek kísérletet a következőkben a kimagaslóan legnépszerűbb közösségi oldallal, a Facebookkal kapcsolatosan.
Az elsődleges és legfontos szempont, amiben a Facebook bejegyzések naplószerűen hatnak az konkrét, látható és visszakereshető időponthoz kötöttség. A megosztott bejegyzések mellett mindig megjelenik a pontos dátum, hogy hány órakor tették közzé, sőt, olykor a pontos hely is meg van jelölve. A bejegyzések tehát időrendi sorrendben követik egymást, pont úgy, ahogy egy napló bejegyzései is. Ha még kifejezőbbek szeretnénk lenni, akkor a bejegyzés hangulatára ráerősíthetünk egy állapot megjelölésével például „boldog”, „elege van”, „izgatott” stb. Emellé társulnak még emojik is, arról nem is beszélve, hogy az internetes nyelvhasználat milyen színes palettát kínál nekünk a gondolataink kifejezésére (jellegzetes rövidítések, emojik, digilektusok stb.). A dátumhoz való kötöttség egyfajta folyamatjelleget kölcsönöz a bejegyzéseknek, nyomon követhetünk lelki vívódások folyamatait, sportolásban a fejlődést, és még sorolhatnánk.
A bejegyzések láthatóságát korlátozhatja a szerzője, hogy csak az ismerősei számára legyenek láthatók vagy akár idegenek is elolvashassák. Az ismerősök között természetesen nem csak közeli barátok, rokonok találhatok, hanem általában az jellemző, hogy ha valamilyen interakcióba lép egymással két fél, ismerőssé válnak Facebookon, a további együttműködés reményében. A bejegyzések tehát nyilvános jellegűek, elsősorban másoknak írjuk, és a motiváció, ami mögöttük áll nem más, mint a vágy, ahogyan magunkat reprezentálni szeretnénk – akár személyesebb gondolatok, érzések révén is. Így nem csupán mi magunk de „szerkesztett” identitásunk is a nap 24 órájában elérhető szinte mindenki számára. Ez pedig egy olyan multimediális kavalkádban történik – képek, szövegek, kapcsolatháló, kedvelt zenék, filmek, irodalmi művek –, amelynek összefüggésrendszere valóságos aranybányaként szolgál sokszor a különböző reklám- és kommunikációs szakembereknek vagy az ún. adathalászoknak.
A szövegek szerkezetét tekintve lehetnek gondosan megalkotott, igényesebb szövegek, vagy szabadabban, automatikus írásként megírt bejegyzések. Ezek hossza szintén változó, még utólagosan is bármikor percek alatt módosítható lehet. Találkozhatunk olyan bejegyzésekkel is, amelyek egy személy testi átváltozásainak, fejlődésének a folyamatát dokumentálja. A napi edzésmunkát teszi közzé például, fotót mellékel néhány motiváló gondolattal, és ha elkezdünk görgetni az illető idővonalán, láthatjuk mikor indult az edzésterv, hogyan fejlődött és végül elérte-e a kitűzött célt.
Mások arra vállalkoznak, hogy világkörüli útra induljanak. Minden állomásnál készül egy bejegyzés, pontos idővel, hellyel megjelölve, akár képet is csatolnak hozzá. Leírják a tapasztalataikat, illetve a saját személyükre vonatkozó fejlődést. Vannak, akik egy traumát kísérelnek meg úgy feldolgozni, hogy megosztják gondolataikat, lelki vívódásaikat, egyrészt a kimondás fontossága miatt, másrészt szükségünk megerősítésre van szükségük, amelyet azonnal meg is kapnak a hozzászólók, lájkolók részéről – legyenek ezek akár közeli barátok, ismerősök, vagy akár ismeretlenek.
Személy szerint olyan jelenséggel is találkoztam, amikor egy visszavonult író újra írni kezd. Hasonlókat tapasztaltam egy általam is kedvelt szerzővel kapcsolatban, akit egy interjú olvasása után ismertem meg. Mi is volt az első dolgom? Rákerestem Facebookon, majd olvasni kezdtem a bejegyzéseit. Írásait elsősorban Facebookon közli, pszichologizáló és kísérleti jellegű szövegekről beszélhetünk, de talán épp emiatt olyan megkapó, illetve működik ennyire jól ebben a közegben. Végig követünk egy szeletet a szakmai életéből, ami ihletet nyújt számára, továbbá részt veszün a szerzőn a válási folyamatának feldolgozásában. Ezek a szövegek először bejegyzésként jelentek meg, majd kötetbe szerkesztették. Minden napra jut egy bátorító, elgondolkodtató gondolat – félreértés elkerülése végett, nem közhelyeket tartalmazó bejegyzésekről beszélek. Mivel sok személyes információt is olvasunk a sorok között (természetesen olyasmire gondolok, ami relevanciával bír a kötet nézőpontjából), a kötet mögött egy embert látunk és hitelesnek hat mindaz, amit leír.
Ez egy olyan önmarketing stratégia, amelyet manapság már rengeteg író vagy egyéb művészeti területen alkotó ember aknáz ki. A személyes identitás itt borzasztóan könnyen egybeér a szakmaival, a választóvonal olykor teljesen elmosódik. Így az olvasóknak/rajongóknak olyan érzésben lehet részük, hogy nem csupán a kész mű nyújtotta élményben, de az írásfolyamat egészében részük lehet. Ilyen fokú és mértékű kitárulkozásra, performativitásra az irodalom több ezer éves történetében még aligha volt példa.
Az klasszikus napló megírása, befejezése után válik publikálhatóvá, közölhetővé (amennyiben azt egyáltalán közlésre szánta az író). Az internet megjelenésével a napló ezen tulajdonsága jelentős mértékben átalalkult. Beszéljünk különféle blogokról, Twitterről vagy a Facebookról, a távolság a napló szerzője és a nyilvánosság között egyre szűkebb, hiszen a közzétett szövegre szinte azonnal lehet reagálni, hozzászólni, tetszikelni (sőt, itt most már még több variáció választható). Ezek, bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nincsenek befolyással a további napló-bejegyzésekre, valójában nagy mértékben meghatározzák. A visszacsatolással úgy a tetszésünket, mint a nem tetszésünket fejezhetjük ki, amellyel inspirálni vagy lelombozni tudjuk a szerzőt. És most visszatérünk arra a gondolatra, amit a fentiekben már említettem, miszerint a Facebook felhasználók sokszor olyan szabályok követőivé válnak, amelyek berögződése nem tudatos. A folytonos visszajelzések révén alakítjuk a szövegeinket, egészen odáig, hogy a valóságból egy új valóságot alkotunk. Ez az új valóság jelenti azt a képet, amit magunkról akarunk láttatni a virtuális világban. Szebbeknek, soványabbaknak, hibátlanoknak akarunk tűnni, csak egy szűrő kell, amit a képünkre alkalmazunk, egy előnyösebb testhelyzet, és már kész is az ideális fotó. Idézeteket írunk mellé, hogy hatásosabb legyen: nem csak szépek vagyunk, de még okosak is!
Az internet világában átalakuló napló jelentősége nem csupán a megnyilatkozásban van, nem csupán az alkotás aktusa fontos számunkra, hanem kiemelkedő szerepe van annak is, hogy milyen képet akarunk magunkról másoknak mutatni, miként jelenítjük meg magunkat. Bejegyzésről-bejegyzésre változhatnak gondolataink, annak függvényében, milyen visszajelzéseket kapunk. Megpróbálunk minél több lájkot összegyűjteni, azok a bejegyzések tűnnek „sikeresnek”, amelyekre minél több lájkot kapunk, minél több hozzászólás érkezik, videóknál pedig a nézettséget figyeljük. Ha elképzelünk egy skálát, akkor ezek hatására a szubjektív pólustól haladva gondolataink a fiktív pólus felé tartanak, és a napló a önkifejező jellegéből veszíteni kezd. A hangsúly áttevődik a platformon levő (ál)személyiségünk kiépítésére.
Jegyzetek
[1] Más szóval nevezhetjük ezt az ún. avatarunknak is, amit már a populáris kultúra is kedvelt témájává avanzsált, az ezredforduló óta robbanásszerűen megnőtt a virtuális identitások különböző válfajaival foglalkozó filmek, irodalmi alkotások, sorozatok, képregények száma.
2018
Pap Zsolt
AZ ELDOLOGIASODÁS NYELVE TAR SÁNDOR ENNYI VOLT CÍMŰ NOVELLÁJÁBAN
|
“Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek.” (Tar Sándor: Ennyi volt) |
I. Bevezető
Tar Sándor Ennyi volt című szövege ugyan – ha szigorúan, és számszerűsítve tekintünk rá – a második évezred legvégén született meg, viszont az eszmetörténeti, irodalomtörténeti korszakhatárok sosem köthetőek teljes érvényességgel egy évszámhoz. Tar egyrészt azért különösen kortárs, mert öröksége és recepciója most van kibontakozóban, megjelenés előtt áll Deczki Sarolta monográfiája, egyre árnyaltabban beszélnek róla, másrészt az a nyelv, ahogyan a 90-es vagy épp 2000-es évek társadalmi valóságát magas minőségű irodalmi szöveggé formálta kimondhatatlanul élő és felkavaró.
Tar Sándor novellisztikájának alapvető és leggyakrabban kiemelt vonása a szereplőközeliség, az elnyomott, periférikus, alárendelt szereplők helyzetének érzékeny, empatikus nyelviesítése. Erre az állításra alapozva az alábbi dolgozatban Tar Sándor Ennyi volt című novelláját értelmezem, azt kívánom megérteni, hogy milyen sajátos narrációs technikák, nyelvi eljárások teszik lehetővé, hogy olyan hitelesen megmutatkozzon a szöveg beszélőjének és főszereplőjének egzisztenciális és társadalmi helyzete, ennek személyes és strukturális rétegeivel együtt. Az értelmezés alapjául, vonatkozási pontjául három elméleti szöveget használok, amelyek a filozófia, politika, közgazdaságtan fogalmaival – hipotézisem szerint – azzal analóg jelenségeket tárnak fel, mint az elemzett novella irodalmi eszköztára. Karl Marx: Az áru fétisjellege, Lukács György: Az eldologiasodás jelensége és Guy Debord: A spektákulum társadalma című szövegek jelentenek kiindulópontot.
Tar Sándort társadalmi helyzete, a szűk értelemben vett irodalmi térben, intézményrendszerben való idegensége, illetve tematikus fókuszai miatt egyfajta munkás írónak szokták tekinteni, ehhez járul hozzá a szociografikus pontosságra törekvő igényesség, valamint a résztvevő megfigyelés módszereivel rokon alkotási mód. Jelen dolgozat szempontjából azért érdemel figyelmet Tar rövidprózája, különösen az Ennyi volt című szöveg, mert a szociografikus pontosság és az irodalmi eszköztár keveredése révén egy tökéletes látleletével találkozunk annak, amit a marxi-lukácsi-Debord-i hagyomány felismer. Ami ennél is fontosabb, hogy nem egyszerűen egy fotografikus rögzítését olvassuk az eseményeknek, nem egyszerűen felmutatja a társadalmi valóság elemeit – ha ez történne, akkor az említett elméleti hagyománnyal való összevetése nem lenne másra jó, mint analógiák felmutatására, vagyis Tar prózája egyszerűen illusztrálná a kritikai elmélet téziseit. Ezzel szemben Tar Sándor teremt egy empatikus tekintetet, ami érzékeny lesz egy nem kanonikus nézőpontból elbeszélt, megélt történetre. Ez a tekintet, ez a végig néma mesternarrátor az alapja novella értékének, ugyanis nem tesz mást, mint egy történetet átemel, megmutat, az azt megtapasztaló hangján. Ezzel reflexió tárgyává teszi a szereplő beszédét, nyelvi anyagát, önértelmezési készségét is.
Annyiban lépik tehát túl a megtört munkás elbeszélése az elméleti felvetések illusztrációján, amennyiben saját szólamot kap egy olyan figura, aki az elemzett politikai, gazdasági berendezkedés vesztese. Így sokkal inkább a jelenség árnyalását, megérzékítését teszi lehetővé, mint annak egyszerű illusztrációját. Ezáltal lehetőségünk lesz arra, hogy egyfajta dialógusban vizsgáljuk a szövegeket, hogy ugyanannak a jelenségnek eltérő irányú megközelítéseiként olvassuk őket, ne egy elméleti keretet vetítsünk egy szépirodalmi szövegre. Innen nézve Tar novellája kiegészítéseket tesz a marxi gondolat hagyományához, ugyanis többé nem elsősorban strukturális problémaként tárgyalja, hanem mikrotörténetként mondja el végső soron ugyanazt a jelenségegyüttest.
Tar narrációtechnikájának legsajátosabb eljárása az úgynevezett szabad függő beszéd használata, amelyben az egyesszám első és harmadik személyű szólamoknak sajátos keveredése lehetővé tesz egy hitelesebb, szereplőközelibb nézőpontot. Az Ennyi voltban végig énelbeszélést olvasunk. Mindkét technika a szociografikusság szempontjából azért jelentéses, mert nem kizárólag a külső értelmező tekintet regisztrál, hanem lehetőséget teremt a saját nyelv felszínre törésének, a szereplői önkifejezésnek. Ezáltal a szereplő jóval kitettebb is lesz.
Egyszóval Tar az elemzésre kerülő munkás-narrációjában játékba hozza azokat az alaptapasztalatokat, elméleti elgondolásokat, amelyek Marx, Lukács, Debord fogalmaihoz kötődnek, azonban ezeket partikularitásában mutatja fel, figyelve a makrostrukturális összefüggésekre ugyanúgy, mint a csalódott munkás szubjektív folyamataira – amiket jóllehet ez a struktúra áthat. Különösen nagy tétje pedig abban áll a szövegnek, hogy azzal együtt, hogy a lehető legpartikulárisabb történetét beszéli el a racionalizált termelés, illetve a kapitalista árutársadalom vesztesének, éppen a „főhős” individualitása sikkad el. Olyan értelemben, hogy minden egyedi jegyétől megfosztva találkozunk mi már a beszélővel, aki ugyan egy konkrét személy, vannak családi kötelékei, intézményesült szociális kapcsolatai, személyazonossága, azonban egy tetszőleges, általánosítható munkás, egy embertípus reprezentánsa.[1] Az lesz az igazán különleges és bravúros, ahogyan Tar megkonstruálja a teljességgel általános énelbeszélést, ez pedig szoros kapcsolatban lesz Lukács eldologiasodás fogalmával.
II. Marx: az árú fétisjellege
Az Ennyi volt beszélőjének egzisztenciális válsága abból fakad, hogy két évtized után kényszer hatására kikerül a termelés rendszeréből, többé nem tartanak igényt a munkájára, munkaidejére. Fölöslegessé válik a gyárban a termelés szempontjából, és miután felmondanak neki, fölöslegessé válik minden más értelemben, fölösleges lesz a társadalom számára, fölösleges a családja számára és saját maga számára is. Ettől kezdve pedig nem egyszerűen társadalmi szerepzavar következik be nála, hanem egyenesen a létezésének a miértjét nem képes megválaszolni saját maga számára, pontosabban nincsenek előismeretei, fogalmai arról, hogy neki mint középkorú, erős férfinak milyen más „funkciója” lehet, mint az, hogy részt vesz a termelésben, pénz kap ezért, családjával közösen pedig fogyaszt.
„Csak maguknak az embereknek meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt szemükben dolgok viszonyának fantasztikus formáját ölti.”[2]- mondja Marx. Azaz az áruban a konkrét tárgy érzékfelettivé válik, értékek hordozójává lesz, ilyen értelemben fétis jellege abba áll, hogy a társadalmi, személyközi viszonyok helyettesítője lesz, érzékileg érzékfölötti. Szigeti Attila Marx-interpretációjában[3] egészen nyíltan fogalmazza meg azt, ahogyan a személyközi viszonyok az érzékileg érzékfölötti áru viszonyaival válnak azonossá, ahol az áru illetve a pénz fétise válik az elsődleges közvetítővé, szociális szervezőerővé: “Az ún. „primitív” társadalmak kollektív fetisizmusához hasonlóan az árutársadalom tagjai társas viszonyaikat élettelen dolgokra (az áruk és a pénz „fétis”-eire) vetítik ki, hogy aztán saját társadalmi életüket is mint az ezektől a fétisektől függő, azoknak alárendelt társas viszonyokat éljék meg.” Ez a kijelentés mintha megelőlegezné a Debord-i tézist, miszerint: „A spektákulum nem képek együttese, hanem az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek.”[4]
Ebből a marxi felvetésből illetve annak a továbbgondolásaiból jól látszik, hogy miben áll valójában Tar elbeszélőjének kétségbeesése. Olyan gazdasági-kulturális berendezkedésben él, amelyben egyénisége, identitása elválaszthatatlan az áruhoz való viszonyától. Identitása nem közvetíthető más módon, ugyanis termelés folyamatából való kiszakadással megfosztódik az önmaga jellemzésére alkalmas fogalmaktól is, vagy legalábbis a fogalmak referencialitása, valóságtartalma megkérdőjeleződik. „Mert nem tudok már apa lenni, férj lenni, egyáltalán férfi lenni, nem tudom eltartani a családomat.” - mondja. Ebből pedig kitűnik, hogy identitásának mindegyik komponense attól függ, hogy hogyan szituálja magát az árutársadalomban.
Saját ideje, szabadideje nem funkcionális, értelmezhetetlenné válik a számára: egyfelől nem szervezi többé a termelés, a gyár órarendje, többé nem rendelkezik értékesíthető, hasznos munkaidővel, ami még ennél is bonyolultabb, és nehezebben kezelhető a számára, hogy korábban is volt szabadideje, de az nemcsak hogy kitágult, de elvesztette a korábbi tartalmát, többé nem a felkészülésre, a pihenésre, a munkaidő előkészítésére szolgál. “Na, nem is ez a lényeg, hanem az alvás, mert abból nem sok minden lett. Egyszerűen felébredtem, mikor szoktam. Nyílt ki a szemem, hogy szinte csattant. Nyomtam én vissza, hunytam, de csak nem. Jó, akkor heverészek. Az se ment. Néztem ki az ablakon, mentek az emberek, mentek a buszok, villamosok, autók, mentek az emberek dolgozni. Na, hadd menjenek, mondom magamnak, közben majd megevett a fene.”
Tar Sándor elbeszéléstechnikája által, az első személyű beszélő szerepeltetésével nemcsak olyan objektív társadalmi folyamatok vállnak hangsúlyossá, mint a termeléshez kötött időbeosztás, az idő mások által történő tagolása, hanem az is, ahogyan az árutársadalom működésmódja az individuum legsajátabb megnyilatkozásait is kisajátítja. Kimondottan tragikus az, hogy valójában minden, amit problémaként érzékel, az egy az árutársadalom berendezkedésén alapuló értékrendet feltételez. Valójában teljesen korlátoltak a világról alkotott fogalmai, nincs esélye még elgondolni sem egy olyan berendezkedést, ahol nem megszületik, áll egy gép mellett majd meghal.
Ezzel függ össze az, ahogyan saját magára tekint, ahogyan saját magát meg próbálja érteni. Bűnözőkkel, koldusokkal, hajléktalanokkal érzi magát hasonlatosnak, nyelvében gyakran feltűnik az állat mint párhuzam. Kicsit ezzel mintha azt feltételezné, hogy az állat és ember közötti határvonalat az a „kultúra”, az áruhoz való viszony képezi, ami helyet és funkciót adott az ő létezésének: „Oda aztán be lehetne hajtani mindenkit, munkanélkülieket, hajléktalanokat, koldusokat, árvákat, meg aki úgy általában útban van, vagy rontja a városképet. Nagy a Hortobágy, ott el is férnénk a többi marhával.”
Az Ennyi voltban annak az érzékeny nyelvi megragadásával találkozunk, ahogyan a szociális viszonyrendszer, a személyek közti interakció valódi szubjektuma maga az áru lesz, ugyanis a többi szereplő nem valódi cselekvő, pusztán kiszolgálja az áru viselkedése által támasztott igényeket. Ezáltal egymáshoz való viszonyukat sem valamilyen odafordulás jellemzi, hanem az érzékfölöttivé lett áru, erre szintén figyeltet Tar, az elbeszélő és a felesége közti kapcsolat által, hiszen mindketten szeretik egymást, a feleség türelmes, ragaszkodó, semmilyen személyes ok nem indokolja kettejük inkompatibilitását, ám a munka elvesztésével a tárgyak révén közvetített viszonyuk megszűnik, ezért másként sem viszonyul(hat)nak érvényesen egymáshoz.
III. Lukács: Az eldologiasodás jelensége
Az Ennyi volt Pistája – amint mondtam – cselekvéseinek, interakcióinak nem ágense már, a tőke szervezi mindezt, ami azonban igazán radikális ebben a szövegben, az annak a leleplezése, hogy saját nyelvének sem ágense többé. Saját nyelvét sem ő használj, helyette maga az áru, az érték beszél, ő csupán egy szócső, egy eszköz, egy dolog, aki elmondja az éppen fennálló gazdasági-szociális struktúra értékrendjének, működésmódjának ráeső részét.
Abban, hogy saját kesergései, kétségbeesése abból fakad, hogy az árutársadalom perifériájára kerül, az az igazán tragikus, hogy saját magát is tárgyként, dologként tételezi. Tar elbeszéléstechnikája pedig éppen azt mutatja meg, hogy nem tehet másként, ugyanis egy végletekig racionalizált, célelvű munkafolyamatban – hol a cél sosem megvalósítható, mégcsak be sem látható a munkás által – nem képzelhető már el individuálisan elérhető cél. Tekintete által nem fogható már be egy teljes folyamat, valaminek az elkészítése, valaminek a megvalósítása, ideértve saját önmegvalósítását is.
Azt a folyamatot, aminek a végpontjaként képzelhető el a szereplő helyett beszélő áru, Tar nagyon szemléletesen megmutatja folyamatában. A beszélő feleleveníti, hogy miben állt a munkája a műhelyben és hogyan tekintett a saját szerepére. Teljes a konkrét árutól mint a használati érték hordozójától való elidegenedése. Egyrészt fel sem merül, hogy beleszője a történetbe, hogy mi volt a műhely rendeltetése, mit állítottak elő, munkájuknak nincs egy jól meghatározható célja, esetleg küldetése, aminek a megszűnése okozhatná a csalódást. Másrészt a műhelyen belül a foglalkozásából adódóan nem egyszerűen egy részműveletet végez el mindenféle viszony nélkül az előállítandó produktummal, hanem feladata szerint a termelés előfeltételeinek megteremtése az ő munkája. Élezőként dolgozik, lehetővé teszi, hogy a társai mindig megfelelő állapotú szerszámokkal dolgozzanak, vagyis az ő tevékenysége láthatatlan, nincs kézzelfogható materializációja.
Távozásakor társainak fele aggódva fordul, hogy nem lesz kinek megéleznie a szerszámokat, csakhogy ebben az aggodalomban sok jellemző előfeltevés rejlik: nem saját hiánya merül fel problémaként, hanem az általa betöltött funkció fog hiányozni, ugyanakkor mivel csak egy funkciót betöltő elem esik ki a rendszerből, ezért tökéletesen pótolható, kicserélhető. Mi több az is lehetséges, hogy a feladatkör maga válik szükségtelenné és haszontalanná, amennyiben a racionalizált termelés szempontjából jobb döntés minden alkalommal kicserélni az életlen szerszámokat. “Mondtam is, hogy fiúk, nekem mindegy, nem rinyálok, de ki fogja csinálni? Azt a temérdek marót, fúrót, egyszer csak kimegy az éle mindnek, és akkor a forgácsolóban nem sokan fognak dolgozni, vagy vesztek majd mindig újat?”
Az Ennyi volt szereplője megfosztódik emberi-individuális jegyeitől mechanizált termelésen részfeladatot végez, fragmentált dolgokként tekinti a körülötte lévőket, saját szerepe nem individualitásánál, hanem feladatánál fogva fontos, szépen lassan önmagát is dologiasítja. Ez a már kifejtett nyelvi ellentmondás mellett abban is megnyilvánul, ahogyan önmagát értelmezi. A különböző szituációkban más-más szereppel bír, más-más dologként van jelen: “Mászkáltam összevissza az álláshirdetésekre, már betelt, nem ilyenre gondoltak, meg persze az, hogy öreg vagyok. Még egy varrodába is elmentem, gondoltam, meg lehet azt is tanulni. Csak néztek, hát nem olvastam a hirdetésben, hogy nőket keresnek? Dehogynem, mondom, de én biztos, hogy nem megyek gyesre, és nem is menstruálok.” “Mondom Editnek, a volt menyasszonyomnak, te, váljunk el, mert ez így sehogy se jó, csak rontom itt a levegőt.”
Lukács György, amikor a következőképpen fogalmaz: “a társadalom egész élete ilyen módon szétporlik áruk izolált csereaktusaivá”, akkor ugyanarra utal, mint ami az Ennyi volt beszélőjének személyközi kapcsolataiból kitűnik. Elidegenedik a használati értéket hordozó produktumától a munkájának, egy részfeladat betöltésére korlátozódik, individualitása háttérbe szorul, megfosztódik, ily módon pedig nem marad olyan kapcsolatteremtési mintája, egyáltalán tudomása olyan ember-ember közötti viszonyról, amely nem érzékileg érzékfölötti tárgyak, áruk mozgása és szükségszerűségei által lennének szervezve. Önmaga most már olyan tekintetben is eldologiasodottá válik hogy értékek hordozójává degradálódik, önértéke már önmaga számára sem ragadható meg, mihelyt képtelen beleilleszkedni a termelés folyamatába.
A szöveg zárlata részint saját maga hasznosságának, önértékének paradoxális voltába gyökerezik bele, hiszen tapasztalata szerint a gyárból való kikerülésével egyúttal megfosztódik annak a lehetőségétől, hogy kifejezze, projektálja saját értékét, a perifériájára kerül egy olyan kódrendszernek, amely áruk izolált csereaktusaiból épül fel. Ugyanakkor az átmeneti állapot, és a rákérdezés leleplezi hogy éppen a kitaszíthatóság, nélkülözhetőség a bizonyítéka annak, hogy a korábbi berendezkedésben, a rendszeren belül sem önmaga értékénél fogva volt fontos, sőt ez a fogalom érvényét veszítette. Ez a tapasztalat fut ki az elkeseredett, kegyetlen summázatba: “Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek.”
IV. Debord: A spektákulum társadalma
Mihelyt a szövegben vagy egyáltalán a kapitalista árutársadalom működésében eldologiasodásról, tárgyiasulásról beszélhetünk, zárt, statikus egységekkel találkozunk, akik hordoznak ilyen vagy olyan tulajdonságokat. Ezek a tulajdonságok főként dichotomikusan határozhatóak meg, nincsenek átmenetek. Egy szerszámélező lehet hasznos vagy nem, lehet hozzáértő vagy nem, lehet aktív vagy munkanélküli. Amit dichotomikusnak nevezek, az valójában a leegyszerűsítő kategorizálást, belevetített jellemvonásokat is jelenti, egyszóval nem komplex megértésre érdemes énként kell tekinteni valakire ebben a rendszerben, hanem cimkékkel (fém)jelezhető, jellemezhető dolgokként, valaminek a hordozójaként.[5]
Emiatt két lehetőség képzelhető el, amelyeket – ha csak hiányukban is – a Tar-szöveg megmutat: vagy megszerzed, megtartod a megfelelő cimkéket, megőrzöd, kialakítod saját képed, mint például dolgozó, erős, férj, apa, stb., vagy olyan léthelyzetben találod magad, mint az Ennyi volt Pistája.
Az ő csalódásának, leromlott önbecsülésének végső soron az az oka, hogy már nem alkalmas azoknak a szerepeknek a hordozására, amelyek korábban biztosították egy – ahogyan a szöveg leleplezi – hamis harmónia megélését. Spektákulumról van itt szó, az emberek közti viszonyt képek közvetítik, ráadásul a képek ellentmondásos viszonyával is találkozunk, éppen úgy ahogyan Debord A spektákulum társadalma 29. részében megfogalmazza: “ A spektákulum újra egyesíti, ami elkülönült, de elkülönültségében egyesíti újra.”
Az Ennyi volt egyfelől megmutatja azokat a képeket, stratégiákat, amelyek lehetővé teszik az eldologiasodott, atomizálódott társadalom részeinek összebékítését, egyesítését. A harmóniát olyan, okokat és célokat magába rejtő fogalmak, képek mentén teremti meg, mint az apa, a férfi, vagy férj. Ezek tűnnek fel olyan abszolút, megkérdőjelezhetetlen képzetekként, amelyek helyettesíteni hivatottak a munka eredményéhez, a termelés céljához, a környező személyekhez való viszony elvesztését, az atomizálódás, elidegenedés, eldologiasodás tapasztalatát. Mindezt egy absztrakt célelvűség, ok-okozatiság képzetével igyekeznek helyettesíteni (dolgozom mert apa vagyok, hogy eltartsam a családom stb.) Mint valamifajta nietzschei értelemben vett isten lépik fel a spektákulum.
Azt, pedig, hogy elkülönültségébe egyesíti újra, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az elbocsátás után ezek a kategóriák kiüresedetté, működésképtelenné, diszfunkcionálissá válnak, hiszen a szöveg beszélője számára már nem reális lehetőség ennek a “harmóniának” a visszaállítása: “Én befejeztem. Szeretek én élni, dehogynem. De most más a helyzet, nem? Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek. Lakás. Énvelem már nem is történik más, akkor meg mi a francnak az egész? Ennyiért megszületni is kár volt. Ennyi életért. Ennyi a kutyának is van. Nahát. Ennyi volt, kész, mehet. És hagyjanak már békén.”
V. Következtetések
Tar Sándor Ennyi volt című novellája a kapitalista árutársadalom periférikus alakjának, az elbocsátott munkásnak, ha úgy tetszik proletárnak a mikrotörténetén keresztül, azáltal, hogy nem elsősorban strukturális kérdéseket érint, hanem a személyes tragédia kiváltóiként merülnek fel a tágabb gazdasági és társadalmi összefüggések, egy sajátos empatikus, szereplőközeli értelmezését adja mindannak, amit az áru fétisjellege, az eldologiasodás vagy a spektákulum fogalmaival szokás megközelíteni.
Felhasznált irodalom
Benke András: Történetek a mi utcánkból. In A szem. Online. http://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/
Guy Debord: A spektákulum társadalma. Budapest, 2006, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet és Balassi Kiadó
Karl Marx: Az áru fétisjellege és ennek titka. In Karl Marx: A tőke, I. kötet, Budapest, 1955. 76-87.
Lukács György: Az eldologiasodás jelensége. In Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető, Budapest, 1971, 320-358.
Szigeti Attila: Lukács és Debord: Eldologiasodás és spektákulum. Megjelenés alatt.
Tar Sándor: Ennyi volt. In Litera. Online. http://www.litera.hu/hirek/a-het-prozaja-tar-sandor-ennyi-volt
Jegyzetek
[1] Vö. “Csak amikor a társadalom egész élete ilyen módon szétporlik áruk izolált csereaktusaivá, jöhet létre a “szabad” munkás, akinek a sorsa egyidejűleg az egész társadlom tipikus sorsává kell, hogy legyen.” Lukács György: Az eldologiasodás jelensége. In Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető, Budapest, 1971, 332. o.
[2] Karl Marx: Az áru fétisjellege és ennek titka. In Karl Marx: A tőke, I. kötet, Budapest, 1955. 77. o.
[3] Uo.
[4] Guy Debord: A spektákulum társadalma. Budapest, 2006, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet és Balassi Kiadó. 2. o.
[5] Vö. „A spektákulum nem képek együttese, hanem az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek.” Guy Debord: A spektákulum társadalma. Budapest, 2006, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet és Balassi Kiadó. 2. o.
2018
Püsök Zsuzsánna
A HARMADIK ÉVEZRED ELEJÉN MEGJELENŐ ÚJ MŰFAJOK
Bevezetés
Dolgozatomban a harmadik évezredben felbukkanó új műfajokról értekeznék, szeretném mélyebben megfigyelni az újonnan létrejött műfajok előnyeit, hátrányait a mai világ és társadalom kontextusában, illetve a következményeket megfejteni, értelmezni amit hordozhatnak magukban ezek a műfajok. Ezeken kívül szeretném megfigyelni és egyúttal elemezni azokat a platformokat, amelyek lehetővé teszik az újonnan megjelent műfajoknak a jelenlétét, formálódását.
Egy másik kérdés dolgozatomban az, hogy miként férhet meg egymás mellett a papír alapú, hagyományos könyv, illetve az internetes szférában terjedő regények, novellák vagy egyéb jellegű írományok. Ezen kívül pedig taglalom a Facebook és társai adta lehetőségeket és a mai társadalomra tett hatását, illetve a műfajalkotó szerepét is egyaránt. Ami még érdekes és fontos lehet, az a képiség megjelenése, az Instagram rohamos népszerűsége következtében sok szövegrészletet kép formájában tekinthetünk meg, illetve úgynevezett hashtagekkel, keresőcímkékkel kereshetünk rájuk vagy esetlegesen kaphatunk bővebb támpontot, információt a szövegértelmezés mozzanatához.
A változás első szelei
A rendszerváltással megszűnt a cenzúra, ezáltal az alkotók kisebb félelemmel vághattak neki alkotásaiknak, illetve a rohamos technikai fejlődés következtében az emberek látóköre is egyre inkább kitágult az információáradat növekedésével párhuzamosan. Többek között ez is az oka annak, hogy egyre elterjedtebb lett a blogolás, vlogolás, a különböző napi bejegyzések megosztása és egyéb hasonló közösségi médián keresztül végbemenő közlés.
A blogírás, napi vagy heti bejegyzések írása lehetőséget nyújt az egyén számára, hogy reprezentálja belső világát, érzéseit vagy úgy egyáltalán a világunkról alkotott személyes szemléletét. Napjainkban már egy teljes marketingpiac van kialakulva amely az internetes blogoláson alapszik. Ez a tendencia nagymértékben belelépett az irodalmi életbe illetve a kritika világába is, hiszen nagyon sok internetes oldal most már csak olyan jellegű, ami szövegekkel kapcsolatos kritikákat jelenít meg.
Elképzelhető az is, hogy egy szerző és egy kiadó között az út egy blogbejegyzésen múlik, mivel a világháló adhat egy olyan lehetőséget, ami által egy szerző felfedezhetővé válik. Nem elhanyagolandó tény az sem, hogy ha szerzőségről beszélünk, egyre több ember válik szerzővé és ugyanakkor olvasóvá is, mert sok esetben a bejegyzések készítői egymástól is inspirálódnak, hiszen a világháló által biztosított eszközök az egyszerű ember számára is lehetővé teszik, hogy önálló saját kútfőből rejlő tartalmat hozzon létre. Itt viszont felsejlik a szerzőség kérdése, vagyis az a tény, hogy ennyi ember rendelkezik saját tartalommal, illetve gyakori inspirációval másoktól, intertextusokkal, kérdéssé teszi, hogy mennyire hatékony egy adott ember szellemi termékének a biztonsága.
Az elődeinktől örökölt műfajok gyakorlatilag elkezdenek specifikusabbá válni, különböző alfajaik alakulnak ki a blogformátum miatt. Tartalom szempontjából egy blogregény hasonló vonásokkal rendelkezik mint egy hagyományos értelemben vett regény. Terjedelme, szereplők sokasága mind regényszerű, ugyanakkor beleszövődik a blog sajátossága miszerint kis részletekre van tördelve, ami akár a hagyományos értelemben vett fejezeteknek is megfelelhet, mégis megmarad egyfajta bejegyzés jellege, a datálás és a gyors válaszlehetőség miatt.
A még be nem fejezett regényeknél pedig ellehetetlenítődik az, hogy a cselekményben előre ugráljunk, esetleg ha egy kíváncsi olvasó a mű végét olvasná el előre, ki kell várnia azt, amíg a regény bejegyzései teljes mértékben közölve lesznek. Ezt a jellemzőt talán hátrányként lehetne elkönyvelni.
Az Instagram mint a hashtagek és hiperlinkek otthona
Ezzel szemben viszont mégis megnyílik a visszakereshetőségnek, szövegen belüli keresésnek valamint a szövegek közötti szűrésnek, hivatkozásoknak is a lehetősége:
„A blog „technikai" alkalmazásán jól látszik a hipertextualitás és a multimediális kifejtés lehetősége és létjogosultsága, így számos, külső oldalra mutató (hiper)linket találhatunk egy blogon - a megjelent képek és videók mellett. Ugyanígy nagy hangsúlyt kap az intertextualitás is, hiszen számtalan idézettel, egyéb szöveg(ek)köz(ött)i utalással találkozhatunk ebben a netes műfajban/formában.”[1]
Ebben a gondolatmenetben kitűnik az is, hogy a blog is felvette azt a jellemzőt, miszerint a saját szövegében hivatkozik más forrásokból, más szövegekre. Ez megfigyelhető szinte az összes újonnan megjelent platformon. Értem ezt a Facebook, Twitter, Instagram, Snapchat s egyéb ilyen jellegű oldalakra. Ez abban is lászik, hogy gyakorlatilag sok esetben egymás számára osztanak meg reakciókat az emberek. A blogformátum viszont sokkal inkább kifejtett, sokkal inkább a szóbeli kifejtés a mozgatórugója mint a többi említett oldalnak. A blogon kívül megfigyelhető az, hogy egyéb információkkal is ellátják az adott szöveget, a Facebookon például lehetőség akad arra, hogy a tartalom szerzője megossza olvasóival azt, hogy abban a helyzetben épp hogyan érzi magát, vagy éppenséggel mit csinál, hol tartózkodik akkor, amikor az adott bejegyzést közzéteszi. Sok esetben úgynevezett hashtagekkel[2] lehet jelezni egy adott bejegyzés témáját, specifikumait, amelyre rákattintással megtalálható az összes olyan bejegyzés, amely hasonló témát mutat be. Ilyen szempontból viszonylag elég könnyen lehet szűrni és rátalálni az intertextusokat a modern műfajokban. Egy gyors kísérlet alkalmával rákerestem az Instagramon egy szóra (a ’csoda’ szóra kerestem rá, mindenképp az volt a kritériumom, hogy egy egyszerű szó legyen, és viszonylag az Instagram világában kevésbé alkalmazott címke legyen, hogy látni lehessen, mennyire intelligens keresője van ennek az alkalmazásnak, gyakorlatilag minden csodához kapcsolható nyilvános bejegyzést egy lapba besűrítve elérhetővé tette a számomra), ahol szemmel láthatóan kimutatta hány bejegyzésben lehet szó ugyanarról a témáról:
Bevezetés
Dolgozatomban a harmadik évezredben felbukkanó új műfajokról értekeznék, szeretném mélyebben megfigyelni az újonnan létrejött műfajok előnyeit, hátrányait a mai világ és társadalom kontextusában, illetve a következményeket megfejteni, értelmezni amit hordozhatnak magukban ezek a műfajok. Ezeken kívül szeretném megfigyelni és egyúttal elemezni azokat a platformokat, amelyek lehetővé teszik az újonnan megjelent műfajoknak a jelenlétét, formálódását.
Egy másik kérdés dolgozatomban az, hogy miként férhet meg egymás mellett a papír alapú, hagyományos könyv, illetve az internetes szférában terjedő regények, novellák vagy egyéb jellegű írományok. Ezen kívül pedig taglalom a Facebook és társai adta lehetőségeket és a mai társadalomra tett hatását, illetve a műfajalkotó szerepét is egyaránt. Ami még érdekes és fontos lehet, az a képiség megjelenése, az Instagram rohamos népszerűsége következtében sok szövegrészletet kép formájában tekinthetünk meg, illetve úgynevezett hashtagekkel, keresőcímkékkel kereshetünk rájuk vagy esetlegesen kaphatunk bővebb támpontot, információt a szövegértelmezés mozzanatához.
A változás első szelei
A rendszerváltással megszűnt a cenzúra, ezáltal az alkotók kisebb félelemmel vághattak neki alkotásaiknak, illetve a rohamos technikai fejlődés következtében az emberek látóköre is egyre inkább kitágult az információáradat növekedésével párhuzamosan. Többek között ez is az oka annak, hogy egyre elterjedtebb lett a blogolás, vlogolás, a különböző napi bejegyzések megosztása és egyéb hasonló közösségi médián keresztül végbemenő közlés.
A blogírás, napi vagy heti bejegyzések írása lehetőséget nyújt az egyén számára, hogy reprezentálja belső világát, érzéseit vagy úgy egyáltalán a világunkról alkotott személyes szemléletét. Napjainkban már egy teljes marketingpiac van kialakulva amely az internetes blogoláson alapszik. Ez a tendencia nagymértékben belelépett az irodalmi életbe illetve a kritika világába is, hiszen nagyon sok internetes oldal most már csak olyan jellegű, ami szövegekkel kapcsolatos kritikákat jelenít meg.
Elképzelhető az is, hogy egy szerző és egy kiadó között az út egy blogbejegyzésen múlik, mivel a világháló adhat egy olyan lehetőséget, ami által egy szerző felfedezhetővé válik. Nem elhanyagolandó tény az sem, hogy ha szerzőségről beszélünk, egyre több ember válik szerzővé és ugyanakkor olvasóvá is, mert sok esetben a bejegyzések készítői egymástól is inspirálódnak, hiszen a világháló által biztosított eszközök az egyszerű ember számára is lehetővé teszik, hogy önálló saját kútfőből rejlő tartalmat hozzon létre. Itt viszont felsejlik a szerzőség kérdése, vagyis az a tény, hogy ennyi ember rendelkezik saját tartalommal, illetve gyakori inspirációval másoktól, intertextusokkal, kérdéssé teszi, hogy mennyire hatékony egy adott ember szellemi termékének a biztonsága.
Az elődeinktől örökölt műfajok gyakorlatilag elkezdenek specifikusabbá válni, különböző alfajaik alakulnak ki a blogformátum miatt. Tartalom szempontjából egy blogregény hasonló vonásokkal rendelkezik mint egy hagyományos értelemben vett regény. Terjedelme, szereplők sokasága mind regényszerű, ugyanakkor beleszövődik a blog sajátossága miszerint kis részletekre van tördelve, ami akár a hagyományos értelemben vett fejezeteknek is megfelelhet, mégis megmarad egyfajta bejegyzés jellege, a datálás és a gyors válaszlehetőség miatt.
A még be nem fejezett regényeknél pedig ellehetetlenítődik az, hogy a cselekményben előre ugráljunk, esetleg ha egy kíváncsi olvasó a mű végét olvasná el előre, ki kell várnia azt, amíg a regény bejegyzései teljes mértékben közölve lesznek. Ezt a jellemzőt talán hátrányként lehetne elkönyvelni.
Az Instagram mint a hashtagek és hiperlinkek otthona
Ezzel szemben viszont mégis megnyílik a visszakereshetőségnek, szövegen belüli keresésnek valamint a szövegek közötti szűrésnek, hivatkozásoknak is a lehetősége:
„A blog „technikai" alkalmazásán jól látszik a hipertextualitás és a multimediális kifejtés lehetősége és létjogosultsága, így számos, külső oldalra mutató (hiper)linket találhatunk egy blogon - a megjelent képek és videók mellett. Ugyanígy nagy hangsúlyt kap az intertextualitás is, hiszen számtalan idézettel, egyéb szöveg(ek)köz(ött)i utalással találkozhatunk ebben a netes műfajban/formában.”[1]
Ebben a gondolatmenetben kitűnik az is, hogy a blog is felvette azt a jellemzőt, miszerint a saját szövegében hivatkozik más forrásokból, más szövegekre. Ez megfigyelhető szinte az összes újonnan megjelent platformon. Értem ezt a Facebook, Twitter, Instagram, Snapchat s egyéb ilyen jellegű oldalakra. Ez abban is lászik, hogy gyakorlatilag sok esetben egymás számára osztanak meg reakciókat az emberek. A blogformátum viszont sokkal inkább kifejtett, sokkal inkább a szóbeli kifejtés a mozgatórugója mint a többi említett oldalnak. A blogon kívül megfigyelhető az, hogy egyéb információkkal is ellátják az adott szöveget, a Facebookon például lehetőség akad arra, hogy a tartalom szerzője megossza olvasóival azt, hogy abban a helyzetben épp hogyan érzi magát, vagy éppenséggel mit csinál, hol tartózkodik akkor, amikor az adott bejegyzést közzéteszi. Sok esetben úgynevezett hashtagekkel[2] lehet jelezni egy adott bejegyzés témáját, specifikumait, amelyre rákattintással megtalálható az összes olyan bejegyzés, amely hasonló témát mutat be. Ilyen szempontból viszonylag elég könnyen lehet szűrni és rátalálni az intertextusokat a modern műfajokban. Egy gyors kísérlet alkalmával rákerestem az Instagramon egy szóra (a ’csoda’ szóra kerestem rá, mindenképp az volt a kritériumom, hogy egy egyszerű szó legyen, és viszonylag az Instagram világában kevésbé alkalmazott címke legyen, hogy látni lehessen, mennyire intelligens keresője van ennek az alkalmazásnak, gyakorlatilag minden csodához kapcsolható nyilvános bejegyzést egy lapba besűrítve elérhetővé tette a számomra), ahol szemmel láthatóan kimutatta hány bejegyzésben lehet szó ugyanarról a témáról:
1. ábra
A mellékelt fotón látható az, ahogyan az Instagram számokkal bizonyítva mutatja meg az emberek nyilvánossá tett bejegyzéseinek a közös témáját, itt megfigyelhető a csodával kapcsolatos hét legnépszerűbb bejegyzéskategória. Ezek által lehet akár szűrni is azt, hogy a befogadó mit szeretne látni az oldal keretein belül. Az Instagram napjainkban annyira kinőtte magát, hogy képek formájában rengetegféle témában lehetséges közölni. Sokan ezt a platformot választják az irodalmi megnyilvánulás színterévé is. Kép formátumban megosztott verseket, haikukat, különböző részleteket véltem felfedezni az Instagramon belül. A hashtegek pedig irányt adnak, értelmezési mankót akár, ami elindíthatja az olvasót egyfajta irányból, ugyanakkor ezek a keresőcímkék (ez a kifejezés nem teljesen egyezik meg a hashtag szó valódi jelentésével, mivel a hashtag nem csak a keresést hivatott szolgálni.) témamegjelölő, hangulatot kifejező illetve a bejegyzéshez kapcsolt többlet információval is bír. A következő bejegyzésben látható az, hogy a szöveghez biztosított címkék jelzik a szerző honlétével, identitásával kapcsolatos információkat, ezek pedig nem kapcsolódnak szervesen a szöveghez, mégis jellemző, hogy a szerzők mellékelik írásaikhoz az ilyen jellegű kereső illetve témamegjelölő címkéket. Ezt az olvasók számára nyújtott információ mellett a gyakorta reklám céljából is használják a bejegyzés készítői.
2. ábra
A műfaji pontosság szempontjából itt már felsejlik, hogy az újonnan létrejött illetve visszafordíthatatlanul átalakult műfajok specifikálódnak, például blogprózán belül beszélhetünk olyan szövegről ami blogkönyv, ezen kívül elkülöníthető olyan mű, ami blogregényként van nevesítve. Ezt a Pécsi Tudományegyetem honlapján fellelhető blogolással foglalkozó tanulmány szerint célszerű elhatárolni a blogkönyv és blogregény fogalmát: „ Érdemes megkülönböztetnünk a blogkönyveket a blogregényektől, hiszen nem (feltétlenül) ugyanazokat a sajátosságokat hordozza magában a két műfaj. A ’könyv’egy általános terminológiát jelent, amely nem szabja meg oly módon a különféle formázási és tartalmi lehetőségeket, mint ahogy az a regény esetében történik. A blogkönyv egyik kiemelt jelentősége, hogy a legtöbb esetben megengedi a bloghoz hasonló naplóformátumot is; ráadásul általában kiadott, megjelentetett írásokról beszélünk ez esetben.”[3] Ebben a részletben megmutatkozik az, hogy ha blogkönyvről beszélünk, akkor az kiadott könyv is lehet, viszont egy blogregény inkább csak az internet keretein belül létezik. A blogkönyv ugyanakkor általánosabb értelembe vett terminus, nincs annyira leszűkítve, mivel a blogregénynek konkrét műfaji jellegzetességei vannak, a blogkönyv fogalom alatt viszont több dolgot érthetünk.
A világháló által biztosított szabadság előnyei, hátrányai
Végezetül szeretnék írni arról, hogy a szerző számára miért jelenthet előnyt egy blogregény vezetése. A világháló nyújtotta lehetőségek megengedték azt, hogy egy blog által sokkal kisebb költségvetésből nagyobb reklámot végezhet el akár maga a szerző is aki írja a bejegyzéseit. Lehetséges az, hogy önmaga marketingjét végezze el. A szociális médiákon keresztül egy megosztás is több ezer emberhez eljuttathat egy adott művet. Sőt, mi több, az elmúlt pár évben Ezek a tényezők talán sokkal inkább szimpatikusabbá teszik egy szerző számára a blog felületét. Ezen kívül pedig megfigyelhető a blogírásban egyfajta személyes jelleg. Sok esetben a szerzők nem vágynak nagy nyilvánosságra, inkább az individuális személyes világukat szeretnék kinyilatkoztatni valamilyen formában.
A másik kategória pedig az, amikor egy szerző a blogolást választja eszközként a nyilvánosság elé kikerülésre. A blogszövegeknek egyik alfajtája a kritikaírás, ami elengedhetetlen velejárója a szépirodalmi szövegek internetes megjelenésének. Itt megfigyelhető egyfajta kapocs a hagyományos értelemben vett könyvek és az internet világa között is, mivel a blogformában íródott kritika nem csak az online felületen közölt szövegeket veti latba, hanem a fizikai formában megjelent könyvekről is szólhat.
Felvetődik a kérdés, hogy ha az internet világa ekkora szabadságot nyújt a felhasználók számára, akkor mi a módja annak, hogy megtaláljuk a minőségi szépirodalmi szövegeket illetve kritikákat. Úgy, ahogyan óvatosan kell bánni az interneten mindenféle adattal, a blogszövegeket is kritikusan kell szemlélni, még a kritikákat is, hiszen esély adódhat rá, hogy olyan tartalommal találkozunk, amit egy dilettáns szerző írt, kevés szakértelemmel rendelkezve. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem írhat minőségi szöveget, csak éppenséggel még egy ok arra, hogy a befogadó gyanakodva szemlélje azt.
A blognovellák kutatásaim szerint úgy helyezkednek el a világhálón, hogy egy adott tematika, illetve műfaj köré van szervezve egy adott oldal keretein belül. Lehet találkozni akár krimivel illetve romantikus, szentimentálisabb stílusú szövegekkel is, amelyek egy teljes blogfelületet ölelnek fel. Megfigyelhetők olyan oldalak is, ahol nagyobb mennyiségű szöveggel találkozhatunk, illetve a tematikus elosztás, rendszerezés is sokkal bővebb, szélesebb skálájú. Létezik olyan felület, amely biztosít interakciót a szerző és olvasó között. Hozzászólásban lehetővé van téve a véleményformálás, az értelmezések sokaságának a megjelenítése, ezzel előidézve egyfajta virtuális műhelybeszélgetést a szerző és az olvasók között. Valamint egyfajta felcserélhetőséget is a szerző és olvasó pozíciója között.
Bibliográfia
Kemény Gabriella Instagram oldala az ő által írt szövegekkel: [ON-LINE] https://www.instagram.com/zsebuniverzum/?hl=hu (2018.06.08.).
A blogkönyvről valamint a blogregényről szóló Pécsi Tudományegyetem honlapján található tanulmány, Blogkönyv vagy blogregény: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/52_blogknyv_vagy_blogregny.html#auto_top (2018.06.08.).
Az új szavak lexikonja című internetes webszótár: [ON-LINE] https://www.valtozovilag.hu/ujszavak.htm#h (2018. 06. 08.).
A blog vajon mi? című rövid tanulmány a Pécsi Tudományegyetem honlapján: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/51_a_blog_vajon_mi.html#auto_top (2018. 06. 08.).
Jegyzetek
[1] A blogkönyvről valamint a blogregényről szóló Pécsi Tudományegyetem honlapján található tanulmány: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/51_a_blog_vajon_mi.html#auto_top (2018.06.04.).
[2] A hashtag kifejezés értelmezése, amely bővebb információt ad a tartalmak szűréséről is egyaránt. Az internetes Az új szavak lexikonja című szótárban található az általam használt értelme a szónak: [ON-LINE] https://www.valtozovilag.hu/ujszavak.htm#h (2018. 06. 06.).
[3]A blogkönyvről valamint a blogregényről szóló Pécsi Tudományegyetem honlapján található tanulmány: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/52_blogknyv_vagy_blogregny.html#auto_top (2018.06.04.).
2018
A műfaji pontosság szempontjából itt már felsejlik, hogy az újonnan létrejött illetve visszafordíthatatlanul átalakult műfajok specifikálódnak, például blogprózán belül beszélhetünk olyan szövegről ami blogkönyv, ezen kívül elkülöníthető olyan mű, ami blogregényként van nevesítve. Ezt a Pécsi Tudományegyetem honlapján fellelhető blogolással foglalkozó tanulmány szerint célszerű elhatárolni a blogkönyv és blogregény fogalmát: „ Érdemes megkülönböztetnünk a blogkönyveket a blogregényektől, hiszen nem (feltétlenül) ugyanazokat a sajátosságokat hordozza magában a két műfaj. A ’könyv’egy általános terminológiát jelent, amely nem szabja meg oly módon a különféle formázási és tartalmi lehetőségeket, mint ahogy az a regény esetében történik. A blogkönyv egyik kiemelt jelentősége, hogy a legtöbb esetben megengedi a bloghoz hasonló naplóformátumot is; ráadásul általában kiadott, megjelentetett írásokról beszélünk ez esetben.”[3] Ebben a részletben megmutatkozik az, hogy ha blogkönyvről beszélünk, akkor az kiadott könyv is lehet, viszont egy blogregény inkább csak az internet keretein belül létezik. A blogkönyv ugyanakkor általánosabb értelembe vett terminus, nincs annyira leszűkítve, mivel a blogregénynek konkrét műfaji jellegzetességei vannak, a blogkönyv fogalom alatt viszont több dolgot érthetünk.
A világháló által biztosított szabadság előnyei, hátrányai
Végezetül szeretnék írni arról, hogy a szerző számára miért jelenthet előnyt egy blogregény vezetése. A világháló nyújtotta lehetőségek megengedték azt, hogy egy blog által sokkal kisebb költségvetésből nagyobb reklámot végezhet el akár maga a szerző is aki írja a bejegyzéseit. Lehetséges az, hogy önmaga marketingjét végezze el. A szociális médiákon keresztül egy megosztás is több ezer emberhez eljuttathat egy adott művet. Sőt, mi több, az elmúlt pár évben Ezek a tényezők talán sokkal inkább szimpatikusabbá teszik egy szerző számára a blog felületét. Ezen kívül pedig megfigyelhető a blogírásban egyfajta személyes jelleg. Sok esetben a szerzők nem vágynak nagy nyilvánosságra, inkább az individuális személyes világukat szeretnék kinyilatkoztatni valamilyen formában.
A másik kategória pedig az, amikor egy szerző a blogolást választja eszközként a nyilvánosság elé kikerülésre. A blogszövegeknek egyik alfajtája a kritikaírás, ami elengedhetetlen velejárója a szépirodalmi szövegek internetes megjelenésének. Itt megfigyelhető egyfajta kapocs a hagyományos értelemben vett könyvek és az internet világa között is, mivel a blogformában íródott kritika nem csak az online felületen közölt szövegeket veti latba, hanem a fizikai formában megjelent könyvekről is szólhat.
Felvetődik a kérdés, hogy ha az internet világa ekkora szabadságot nyújt a felhasználók számára, akkor mi a módja annak, hogy megtaláljuk a minőségi szépirodalmi szövegeket illetve kritikákat. Úgy, ahogyan óvatosan kell bánni az interneten mindenféle adattal, a blogszövegeket is kritikusan kell szemlélni, még a kritikákat is, hiszen esély adódhat rá, hogy olyan tartalommal találkozunk, amit egy dilettáns szerző írt, kevés szakértelemmel rendelkezve. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem írhat minőségi szöveget, csak éppenséggel még egy ok arra, hogy a befogadó gyanakodva szemlélje azt.
A blognovellák kutatásaim szerint úgy helyezkednek el a világhálón, hogy egy adott tematika, illetve műfaj köré van szervezve egy adott oldal keretein belül. Lehet találkozni akár krimivel illetve romantikus, szentimentálisabb stílusú szövegekkel is, amelyek egy teljes blogfelületet ölelnek fel. Megfigyelhetők olyan oldalak is, ahol nagyobb mennyiségű szöveggel találkozhatunk, illetve a tematikus elosztás, rendszerezés is sokkal bővebb, szélesebb skálájú. Létezik olyan felület, amely biztosít interakciót a szerző és olvasó között. Hozzászólásban lehetővé van téve a véleményformálás, az értelmezések sokaságának a megjelenítése, ezzel előidézve egyfajta virtuális műhelybeszélgetést a szerző és az olvasók között. Valamint egyfajta felcserélhetőséget is a szerző és olvasó pozíciója között.
Bibliográfia
Kemény Gabriella Instagram oldala az ő által írt szövegekkel: [ON-LINE] https://www.instagram.com/zsebuniverzum/?hl=hu (2018.06.08.).
A blogkönyvről valamint a blogregényről szóló Pécsi Tudományegyetem honlapján található tanulmány, Blogkönyv vagy blogregény: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/52_blogknyv_vagy_blogregny.html#auto_top (2018.06.08.).
Az új szavak lexikonja című internetes webszótár: [ON-LINE] https://www.valtozovilag.hu/ujszavak.htm#h (2018. 06. 08.).
A blog vajon mi? című rövid tanulmány a Pécsi Tudományegyetem honlapján: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/51_a_blog_vajon_mi.html#auto_top (2018. 06. 08.).
Jegyzetek
[1] A blogkönyvről valamint a blogregényről szóló Pécsi Tudományegyetem honlapján található tanulmány: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/51_a_blog_vajon_mi.html#auto_top (2018.06.04.).
[2] A hashtag kifejezés értelmezése, amely bővebb információt ad a tartalmak szűréséről is egyaránt. Az internetes Az új szavak lexikonja című szótárban található az általam használt értelme a szónak: [ON-LINE] https://www.valtozovilag.hu/ujszavak.htm#h (2018. 06. 06.).
[3]A blogkönyvről valamint a blogregényről szóló Pécsi Tudományegyetem honlapján található tanulmány: [ON-LINE] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/52_blogknyv_vagy_blogregny.html#auto_top (2018.06.04.).
2018
Szabó Edina
NŐI PORTRÉK KÉTFÉLE TÜKÖRBEN
Bevezetés
A 21. század a modern kor évszázada, az Embernek Leánya meg csak kapkodja a fejét, és azt kérdezi, ettől még hovatovább? Még lehet ezt is fokozni? Az új hullámok nemcsak a technológia és a hétköznapi élet területén hoztak rohamos változásokat, hanem ugyanúgy az irodalom területén is. Régen, ha valaki meghallotta azt a szót, hogy irodalom elporosodott könyvespolcokra, sárga lapú könyvekre, esetleg hiányos oldalakra gondolt. Mára ez teljesen megváltozott: hiszen az irodalomnak a közege jóval szélesebb perspektívákra tágult, az olvasói szerepkör is átértékelődött, az irodalmi művek témájukban, konvenciójukban is újfajta változásokat mutatnak.
Az internetes közegek térhódítása
A régebbi korszakokan az írói státusz eléggé determinált és behatárolt fogalom volt. Mindenki számára világos volt, hogy egy írónak „regényeket és verseket kell írnia” és ezzel ki is merült a zseni szerepköre. Ennek a meghatározásnak most így eléggé negatív kicsengése van, viszont volt presztízse ennek a szakmának, szóval bárki nem vált csak úgy íróvá vagy költővé.
Az internet, mint mindenhova elérő és mindenkit beszippantó világ, teret hódított az irodalomban is. Új műfajok, új írási technikák jelentek meg a világháló mindenfajta közegében, átértékelve ezáltal az írói és olvasói szerepköröket, és természetesen ezáltal megváltoztatva a szöveg funkcióját is. Új műfajok alatt értem a különböző blogokat, internetes portálokat, közösségi oldalakon megjelenő különböző irodalmi jellegű platformokat. A szerepkörök megváltozását pedig arra értem, hogy számtalan lehetőség van arra, hogy kommentek formájában bárki hozzászóljon írásművekhez, elmondhassa véleményét, meglátásait, kritikáit. Ebben az értelemben pedig kiterjednek az irodalom határai.
Jelenlegi írásomban egy olyan oldalt szeretnék megvizsgálni, amely a facebook közösségi oldalon Nő a tükörben[1] nevet viseli, valamint az ezzel párhuzamosan létező blogot[2]. Mint, ahogy azt már a dolgozatom címe is előrevetíti az oldal elsődleges megszólítottjai a nők. A célom az lenne, hogy az oldal alapján megfigyeljem azokat a női portrékat, amelyek az itt megjelenített írásokból, irodalmi művekből körvonalazódnak.
Amit a Nő a tükörben - ről tudni kell
A Nő a tükörben Facebook oldaláról megtudhatjuk, hogy Bóta Tímea[3] nevű pszichológusnő kezeli, az elérhetőségeit ő maga adja meg. Ha megnyitjuk az ő weboldalát az alábbi szavakkal jellemzi önmagát: „Hiszek abban, hogy minden találkozásnak, kapcsolódásnak célja van az ember életében. Szakmai szempontból megfogalmazva ez azt jelenti, hogy annak, aki általam kíván egy adott élethelyzetben továbblépni, megoldást találni, annak velem van dolga. Rajtam keresztül kell, hogy megtanuljon valamit magáról, hogy képes legyen a saját, egyedi és megismételhetetlen megoldását megtalálnia.
És mivel hiszek a partnerségben, hiszem azt is, hogy nekem, mint szakembernek pedig, pont arra a tapasztalásra van szükségem, amit általa kaphatok.”[4] Ez eléggé sokatmondó, amit visszaigazol az oldalon levő leírás is: „Művészeti és szabad bölcsészeti témájú weboldal.” Továbbá a névjegynél az alábbi kiegészítést olvashatjuk: „A blogon önismereti témájú cikkeket olvashatsz - így láthatod a Nőt tükörben.
A blogon is bemutatkozik az író: „Bóta Tímea vagyok, pszichológus. A Nő a tükörben blog mögött ott van a segítő szakember, ott van az ember és ott a nő. Ott van sok évnyi önismeret, jó adag nehézség, fájdalom és feladat - az enyém és másoké - és annak feloldódása. És annak a bizonyossága, hogy mindez leírva valakinek valamire jó lehet. Talán továbbviszi, talán megállítja. Ezért írom.”[5] Tehát a fő motiváció a segítőkészség, egyfajta lélekmankó a valahol megrekedt női lelkek számára.
A facebookos weboldalon verseket láthatunk megosztva mindenfajta korszakból. A versek témájára való tekintettel leginkább az ilyen önkeresés, önismeret, egzisztenciális jellegű kérdéseket tematizálja, ezek mellett a csalódás, emlékezet–feledés témakörében is találunk számottevő példát. A szerzői repertoárra való tekintettel mind kortárs, mind korábbi korszakokból találunk költőket.
A megosztott versekhez írt hozzászólásokban nők százai köszönik meg, a vers által elmondott üzeneteket, és általában mindig arról számolnak be, hogy éppen aktuális a téma, vagy „ez most nagyon kellett” jellegű megnyilvánulásokban fejezik ki a véleményüket. A versekhez mindig van csatolva kép melléklet, természetesen a forrása is fel van tüntetve. A szerzőket a megosztás alatt úgynevezett hashtag jellel is bejelöli az adatlap kezelője. Az illusztrációk általában a vers hangulatát igyekeznek visszatükrözni, vagy valamilyen módon visszaadni annak imaginárius voltát.
A facebookos oldal mellett a blog sokkal reflexívebb jellegű. Nincs egy jól meghatározott szerkezeti felépítése, viszont témájában a nőkhöz közel álló elmélkedő, a sokak sztereotíp megjegyzései alapján „túlgondoló” jellegű szövegeket olvashatunk. Itt is találunk képben megjelenített üzeneteket, amelyek a másik oldalhoz hasonlóan visszaadják a bejegyzést, mintegy tükörként fordítják azt vissza, vagy épp „ráfordítanak” egy újfajta reprezentációt. Ebben az esetben is lehet megjegyzéseket, hozzászólásokat megosztani, és a bejegyzések szerzője reagál is valamilyen formában.
A vers megosztásoknál még van egy érdekesség, amit fontosnak tartok megjegyezni a költő és a vers címe előtt, minden egyes bejegyzésnél ott található egy „Esti szép” kifejezés, amely valójában egységként, egy koszorúba fogja össze ezeket a verseket. Olyan, mintha egyfajta summázata lenne ez a különböző szövegeknek és ilyen léleksimogató üzeneteket megfogalmazva közelítene a női olvasókhoz, akik itt valóban női tükröket láthatnak maguk előtt.
A blogról, a rendszeres frissítést leszámítva minden elmondható, amint az egyes szakértők a műfajiság kérdésével kapcsolatban próbáltak rögzíteni: személyes, ugyanakkor jellemző rá a naplóbejegyzésekhez hasonló, monológszerű hangvétel. Az „egy témáról szólnak” műfaji jegy kisebb–nagyobb megszorításokkal igaz, hiszen az elmélkedés különböző lelki problémákról, átfogja a szorongás, fásultság, önértelmezés stb. kategóriákat. Egyfajta archívumként funkcionálnak, ugyanis visszanézhetőek a legkorábbi bejegyzések is, mindenféle tartalommal együtt.[6] A rendszeres frissítést azért említettem a fentiekben a másik oldalon, mert a legutóbbi bejegyzés ez év február 8-án volt, és az arra írt legkésőbbi hozzászólás március 6-án.
Kik ezek a Nők?
A továbbiakban lássuk, hogy kikről is van itt szó, ami alapján néhány kérdés vár megválaszolásra: Kik olvashatók ki ezekből a tükrökből? Milyen fajta azonosulási tendenciákat vetnek fel ezek a felületek példaként az olvasók számára?
A blogon a legutóbbi bejegyzés az alábbi címmel található: „Mondatok, amik nem segítenek a szorongóknak” arra keresi a választ, hogy vannak esetleg releváns és jó válaszok olyankor, amikor az egyén valamilyen szorongással küzd. A továbbiakban olyan példamondatokkal találkozhatunk, amelyek lelki békétlenséget okozhatnak, s ezekhez a mondatokhoz vannak kiegészítő magyarázatok, ezek pedig a felsorolandó mondatok következményeit és azok súlyát igyekeznek kibontani:
„Az a bajod, hogy túl sokat foglalkozol önmagaddal.”
„Én a Te helyedben azt csinálnám, hogy...”
„Nem értem, mit lehet ettől szorongani?”
„Ne hagyd már el magad ennyire.”
„Azért ez nem a világvége, másnak még nagyobb problémái vannak.”
„Elgondolkodtál azon, miért vonzod be ezeket a problémákat?”[7]
Ugyancsak egy sokkal korábbi bejegyzésben ismét a szorongás témájával találkozunk: „Amikor te vagy a kapaszkodó- avagy, hogyan segítsünk krízisben?” Aztán ilyen tőmondatokban van néhány gyakorlati tanács ezzel kapcsolatban, és ezek vannak bővebben kifejtve pl. „Keresd vele a kapcsolatot. Hallgasd meg. Kérdezd meg, miben segíthetsz neki...”
Ugyanakkor a blogon még megtekinthető az egyes előadásokről feladott hirdetések, témák és időpontok megjegyzésével együttesen. Ilyen előadás címek mint pl. „Mert nem az a lényeg mit gondol a költő, hanem, hogy mit érzel Te.”
Ehhez hasonló témájú bejegyzéseket olvashatunk itt, ugyanakkor még nevelési módszerekkel kapcsolatos írások, identitáskérdések fogalmazódnak meg, de előfordul olyan is, hogy valamilyen az adott korszakban címlapon lévő problémához szól hozzá a szerző ilyes formában. Ahogy olvassuk ezeket akarva-akaratlan beleérezzük a pszichológusi tanácsadás nyelvezetét, amely az érzékeny léleknek a boldogság, a belső egyensúly hullámaira való terelgetését igyekszik minél inkább kieszközölni.
A facebookos weboldal egy kicsit a művészibb lelkeknek szól, akiknek az esztétikai érzékük és az irodalom iránti vonzódásuk erőteljesebb. Azoknak akiknek a lírai érzékük kiélezettebb, jobban belelátnak és jobban rá tudnak hangolódni a metaforikus hangnemre, mint a konkrétan kimondott egyenetlenségekre, ez a fajta „női tükör”lélekközelibb.
Az oldal követőinek a véleményei alapján arra következtethetünk, hogy igényes olvasókról van szó: „Csepp elmerengés ez a "tükörben", sokszor boldogság, máskor meg a felismerése annak, milyen nagyon nagy kincs a magyar nyelv, az irodalom, és a mélyen érzés....”
“Mély gondolatú versek, álmodni és ébren lenni-hívók”[8]
A versek tematikáját tekintve nagyon sok a identitásmeghatározójú, a traumtaizáltság kezelésének hogyanjai és mikéntjei, az emlékezés–feledés működésének szakaszai, az emberi kapcsolatokról. Leginkább kortárs költők nevei merülnek itt fel, a versek formái és szerkezetei is a modern műfajok fele mutatnak. A versek után csatolt hozzászólásokban mindig a kommentelő véleményét olvashatjuk, de van aki egészen kifejti, hogy számára miért volt annyira aktuális az a szöveg.
A fentebb megfogalmazott kérdésekre válaszként azt adhatnánk, hogy olyasfajta női portrékkal találkozunk itt, amelyek repertoárjából választani lehet. Végülis az irodalmnak köszönhetően, kicsit a kimondhatatlant próbálják valamennyire kimondhatóvá tenni ezek a megnyilvánulások, pusztán azzal a céllal, hogy elmondják sosem vagyunk egyedül.
Következtetések
Dolgozatom lezárásaként amit egy végső konklúzióként meg tudnék fogalmazni az az lenne, hogy a két különböző felületű írás egymást kiegészítve, egymásnak tükröt tartva működnek egy mechanizmusként, melynek megfejtései és leképezései az olvasóban jönnek létre. Igazság szerint olyan portrékat vagy portrékkal való azonosulási alternatívákat mutatnak fel, amelyekben az egyéni olvasó is felismerheti önmagát.
Jegyzetek
[1] https://www.facebook.com/pg/Noatukorben/about/?ref=page_internal
[2] http://noatukorben.blogspot.ro/ (utolsó megtekintés dátuma: 2018.május 28.)
[3] http://botatimea.wixsite.com/pszichologus/magamrol (utolsó megtekintés dátuma:2018.május 28.)
[4] Uo.
[5] http://noatukorben.blogspot.com/p/blogrol.html (utolsó megtekintés dátuma: 2018.június 1.)
[6] http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/96/51_a_blog_vajon_mi.html#auto_top (utolsó megtekintés dátuma: 2018.május 29.)
[7] http://noatukorben.blogspot.com/ (utolsó megtekintés dátuma: 2018.június 1.)
[8] https://www.facebook.com/pg/Noatukorben/reviews/?ref=page_internal (utolsó megtekintés dátuma: 2018.június 1.)
2018
Tófalvi Beáta
A SLAM POETRY ÉS AZ INTERMEDIALITÁS
Jelen dolgozatom tárgyát egy, a magyar irodalom terén főként a harmadik évezredben elterjedt irodalmi műfaj, a slam poetry képezi. Tény ugyan, hogy a slam poetry mai formájának kialakulását visszavezethetjük már az 1980-as évekre, a magyar kultúrában viszont ehhez képest jóval későbben, a kétezres évek elején indult el vele kapcsolatos mozgalom. Ehhez képest a hazai, erdélyi slam első lépéseit még későbbre datálhatjuk, így nyugton tekinthetünk rá harmadik évezredbeli műfajnak.
Mindenekelőtt úgy gondolom, a dolgozatom nyitányaként érdemes szót ejtenem a műfaj kialakulásáról. Ennek történetét egy chicagói, költészet után érdeklődő mérnök, Marc Smith nevéhez kötik, aki úgy gondolta, ideje lenne az unalmas felolvasó rendezvényeket felfrissíteni, ezért saját maga kezdett el barátai társaságában felolvasóesteket megszervezni. Az irodalmi összeröffenések helyszíne kezdetben a társaság kedvenc klubja volt, ahová eleinte csak magukban jártak, később viszont másokat is meghívtak az estekre. Így alakult át a műfaj versennyé, párbajjá, ahol a jelenlévő közönség számított döntnöknek. Nyilvánvaló azonban, hogy ehhez nem elengedő csupán a módszeres felolvasás, hanem kisebb dramatikus elemekkel is szükség volt gazdagítani az előadásokat. A későbbiekben több más régióba, országba is átterjedt a műfaj. Magyarországi terjedését a ’90-es évekre tájolhatjuk, amikor is még nem nagy tömegeket érintve, kevesebb érdeklődővel szintén egy-egy baráti társaság kezdeményezéseként, kocsmákban került sor a hasonló alkalmak lebonyolítására. Hivatalos indulásának a 2006-ban Budapest Slam nevű rendezvényt tekintik, aminek következtében lelkes érdeklődők havi rendszerességgel kezdtek el slam-esteket szervezni. A széleskörű érdeklődésnek köszönhetően meg is alakult a Slam Poetry Budapest, amely ma is hivatalos intézményként működik.
Hazai pályán, Erdélyben a fentiekhez hasonlóan, szűkebb körökben indult el a mozgalom, a legszámottevőbb csoportosulás azonban, mely nagyban hozzájárult elterjedéséhez, a 2012-ben alapított Slam Poetry Erdély, jelenleg pedig a 2015-ös születésű, Nest nevet viselő társaság. Ez utóbbi jórészt egyetemisták által indult el, s mára Erdély legtöbb nagyvárosában (Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, sőt Temesváron és Székelyudvarhelyen is) rendszeresen szerveznek slam alkalmakat, sőt évente megrendeznek egy bajnokságot is, amelyen a zsűri Erdély legjobb slammerét választja ki.
Annak ellenére, hogy slam poetry mai formájában valóban egy új műfajnak tekinthető, már a jóval korábbi korokban léteztek jelenlegi formájához hasonlítható irodalmi megnyilvánulások. Eredete visszavezethető már a himnuszköltészet virágkorára is, amikor zenés kíséret mellett mondtak el verseket a liturgia részeként, ugyanakkor a pogány népi imádságokhoz, a lovagköltészethez és a trubadúrlírához is köthető eredete. A második évezred folyamán igen nagy utat járt meg, hiszen a könyvnyomtatás megjelenésével számos más, eredetileg szóban előadott műfaj is jó időre elvesztette érvényességét, és csaknem teljesen a feledésbe merült. Závada kutatásai alapján a 19-20. század fordulóján, a dadaista költészetnek köszönhetőn szivárgott vissza újra a köztudatba, majd az 1950-es évek beatköltészete és a ’80-as évek neoavantgárd költészetében felfedezett performanszköltészet által kerül fel újra az irodalmi műfajok listájára.[1]
A slam poetryt mint irodalmi műfajt igen nehéz a hagyományos elvek mentén, bizonyos jellemvonások felfedezésével definiálni, ugyanis egyediségét nem az így kialakított határokba való illeszkedés adja, hanem éppen az, hogy sok más irodalmi és nem irodalmi műfaj jellemvonásait is magán hordozza, azonban egyikkel sem azonosítható egészen. Leginkább a következő műfajokhoz szokás hasonlítani: költészet, rap, stand up comedy, színházi előadás. Ezek közül azonban egyikkel sem emlegethető teljesen egy lapon. Mindenekelőtt nem csupán költészet vagy felolvasás, hiszen a produkció nem csupán a szöveg köré szerveződik, hanem sok esetben lényeges szerepük van a köré csoportosított dramatikus elemeknek is. Ugyanakkor nem rap, hiszen nem szükséges hozzá a zenei médium, de nem is stand up comedy, hiszen nem elengedhetetlen követelmény a komikum, és célja nem szükségszerűen a szórakoztatás. Závada Péter slammer, költő a következőket mondja a műfajról: a slam poetry eredetileg a klasszikus versfelolvasás és a zenés spoken word (zenére előadott vers) mellett a tágabban értelmezett performance poetry (előadott költészeti formák) része.[2] Formai megkötés egy van tulajdonképpen, hogy az előadott szövegnek három percbe, sőt, több helyen ennél is pontosabban meghatározva három perc, tizenöt másodpercbe kell beleférnie. Ez sem minden esetben számít azonban kizáró tényezőnek, hiszen ez csupán a versenyek során fontos; a nem párbajra szánt szövegek esetében, amelyek mondjuk valamilyen ünnepély, alkalom során való előadásra szántak, az időkeret kevésbé meghatározó követelmény a szöveg milyenségéhez és az előadás módjához viszonyítva.
Bár ahogyan a fentiekben is írtam, igen, nehéz bizonyos keretek megadásával definiálni a műfajt, a párbajokon, ünnepélyeken megfigyelőként szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy vannak olyan tényezők, amelyek nagyban befolyásolják, hogy egy slam mekkora sikert arat a zsűri és a közönség körében. Az első észrevételem, hogy számos amatőr slam iránt érdeklődő szövegeiben túlsúlyt kapnak az erősen magánjellegű témák, magánéleti problémák. Előadóként nem lehet könnyű ezt kivitelezni, azonban a közönség körében az ilyen típusú szövegek igen ritka esetekben aratnak sikert. A másik véglet az olyan téma választása, amely világméretű problémákat foglal magába, legyen az gazdasági probléma, környezetszennyezés, generációs eltérések stb. Ezek esetében szintén meglehetősen nehéz olyan szövegeket hallani, amelyek ne vesznének el az ilyen nagy mozgásteret biztosító téma útvesztőiben.
Mindezeken túl azt tapasztaltam, hogy egy slam sikerességét erősen meghatározza, hogy a szöveg milyen szinten igényli a befogadója részéről az aktív feléje fordulást, odafigyelést. Az olyan produkciók, amelyeket könnyedén, hátradőlve képes megérteni a közönség legnagyobb hányada, nem feltétlenül örvendenek a legnagyobb sikernek. A közönség szereti, ha meg kell dolgoznia a megértésért, aktivizálnia kell elméjét ahhoz, hogy a szöveget első hallásra minél maradéktalanabbul megérthesse. A szöveg, illetve az előadó részéről több tényező is tanúsíthat ellenállást ennek. Ilyen egyrészt a szövegmondás dinamikája. Egy gyors tempóban előadott szöveget, még ha annak nyelvezete kevésbé bonyolult is, nehéz megérteni. A szöveg részéről pedig nem követelmény, bár egyre gyakoribb jelenség a szóviccek gyakori használata. Ennek szemléltetésére Tófalvi Előd Interetnic című szövegének egy részét használom fel.
„…
Szöveget kéne írni…
Csak három perc tizenöt másodpercem van, úgyhogy ma nem lesznek szóviccek.
Segítenetek kell, egyedül nem megy..egyedül nem.
Hontalan!
Készítsd elő a szövegkohéziót, már megvannak a hogyok, megek, dek és ések
összeállnak a fejben a Bulgakovalens kötések
Ó, de bárcsak otthon írhatnék, ahol
segítene nekem anyám a mester és margarinos kenyérrel tömné meg a testem,
mert ez egy open mic és az open májkos szöveg biztos kell legyen,
sziguráncolom a homlokom, a második bekezdésnél jó sorom van.
egyedül nem megy..egyedül nem
Hermész!
Hozz múzsát én majd hagyom, hogy lassan átjárjon a csók, mint polcomon felejtett Grecsók
Nem is kell fuss, hisz kaptál tőlem már egy lovat, van már neked Da-Vin csikód
Menj, siess, nem leszek kész,
ha nem sietsz kiverem belőled az inad neszét
és hidd el még mindig jobb, mintha Jules Verne szét
Náspá
Na jó, akkor most hogy mindenkit elküldtem, jöhetnek az ötletek.
Adj egy ötletet! Adsz egy ötletet? Adj, egy ötletet! Ötletet
Öt letett söröm van a hűtőben,
beteszek egy zenét és csak azt látom, hogy előttem tabula rázza
Múzsák nem jönnek, hölgyválasz nincs, szétülöm a 20 évem eddigi összes ötletét
Itt van a péntek estém és semmi
Bármennyire is gondolkodom, csak egy székelybácsis vicc jut eszembe
Hogy: Székelybácsi miért nem akar a felhőben dolgozni?
Azért fiam mert ott a bér es csepp.
De hát ezt mégsem írhatom le, szóval megpróbálkozom egy Coelho idézettel:
-…”
Érdemes megfigyelnünk a szöveg működését. A slammerről jó tudnunk, hogy szövegeinek szinte alapelemei a jó helyen, jó időben elsütött szóviccek, és ezt a közönség már tudja is róla. Éppen ezért már szinte az indításnál leszögezi, hogy ebben az esetben nem érdemes szóviccekre számítani, mire a hallgató azt gondolhatja, hogy akkor most kényelmesen hátradőlhet, mert könnyebben emészthető szöveg következik. Ehhez képest két sorral és úgy 10 másodperccel arrébb szóviccek követik egymást halomra. Ezek egyrészt jelentősen megtörik a slam témájára való odafigyelést (ami jelen esetben magának a szövegnek a megalkotási folyamata), hiszen egy pillanatra az agynak egy párhuzamos vágányra kell átváltania. Eközben viszont, amíg az adott szóvicc megteszi a maga hatását, a slammer már tovább is haladt a szövegével, így a befogadónak ezt a két szálat kell egyszerre követnie, hogy le ne maradjon semmiről, hiszen nem tudni, hogy a következő pillanatban melyik vágányon halad tovább az írás. A szóviccek mellett találkozhatunk olyan esetekkel, amikor csaknem dadaista irányzatú szövegkorpuszokba illő alkotásokként jelennek meg. Ebben az esetben a hallgatónak a fentihez hasonlóan kell eljárnia. Mire egy-egy szó egymásmellettiségének miértjét megértheti, a szöveg már elsuhan mellette, ha nincs résen. Példa erre Simon Márton egyik alkotásából a következő részlet: „A hölgy értésemre adja, / hogy volna még remény, / csak az óraszerkezetből kéne kinyalnom a mézet.”
Látható tehát, hogy a slam esetében nem választható le a szövegről annak előadása. Ilyen tekintetben én magam is hibáztam, hiszen a fentiekben csupán a szöveg szintjén tértem ki az alkotás működésére, nem véve figyelembe azt, hogy az adott írás hogyan is hangzik a valóságban. Vétségem orvoslására a továbbiakban egy internetes linken elérhető produkció felvételének segítségével szeretném megmutatni a slam intermeditását. A videóban Süveg Márk III. Slam Országos Bajnokság 2. fordulójában előadott szövegét láthatjuk.[3] Szöveg és produkció működésének összehasonlításához a szöveget is közlöm, bár előre jelezném, hogy csupán a fent említett szempontból való elemzésre igyekszem szorítkozni, nem az alkotás részletes kibontására.
"Előbb mennél ki tüntetni az ingyenes wifi eltörlése ellen, mint bármiért, ami valódi értéket képvisel”
Mindenekelőtt úgy gondolom, a dolgozatom nyitányaként érdemes szót ejtenem a műfaj kialakulásáról. Ennek történetét egy chicagói, költészet után érdeklődő mérnök, Marc Smith nevéhez kötik, aki úgy gondolta, ideje lenne az unalmas felolvasó rendezvényeket felfrissíteni, ezért saját maga kezdett el barátai társaságában felolvasóesteket megszervezni. Az irodalmi összeröffenések helyszíne kezdetben a társaság kedvenc klubja volt, ahová eleinte csak magukban jártak, később viszont másokat is meghívtak az estekre. Így alakult át a műfaj versennyé, párbajjá, ahol a jelenlévő közönség számított döntnöknek. Nyilvánvaló azonban, hogy ehhez nem elengedő csupán a módszeres felolvasás, hanem kisebb dramatikus elemekkel is szükség volt gazdagítani az előadásokat. A későbbiekben több más régióba, országba is átterjedt a műfaj. Magyarországi terjedését a ’90-es évekre tájolhatjuk, amikor is még nem nagy tömegeket érintve, kevesebb érdeklődővel szintén egy-egy baráti társaság kezdeményezéseként, kocsmákban került sor a hasonló alkalmak lebonyolítására. Hivatalos indulásának a 2006-ban Budapest Slam nevű rendezvényt tekintik, aminek következtében lelkes érdeklődők havi rendszerességgel kezdtek el slam-esteket szervezni. A széleskörű érdeklődésnek köszönhetően meg is alakult a Slam Poetry Budapest, amely ma is hivatalos intézményként működik.
Hazai pályán, Erdélyben a fentiekhez hasonlóan, szűkebb körökben indult el a mozgalom, a legszámottevőbb csoportosulás azonban, mely nagyban hozzájárult elterjedéséhez, a 2012-ben alapított Slam Poetry Erdély, jelenleg pedig a 2015-ös születésű, Nest nevet viselő társaság. Ez utóbbi jórészt egyetemisták által indult el, s mára Erdély legtöbb nagyvárosában (Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, sőt Temesváron és Székelyudvarhelyen is) rendszeresen szerveznek slam alkalmakat, sőt évente megrendeznek egy bajnokságot is, amelyen a zsűri Erdély legjobb slammerét választja ki.
Annak ellenére, hogy slam poetry mai formájában valóban egy új műfajnak tekinthető, már a jóval korábbi korokban léteztek jelenlegi formájához hasonlítható irodalmi megnyilvánulások. Eredete visszavezethető már a himnuszköltészet virágkorára is, amikor zenés kíséret mellett mondtak el verseket a liturgia részeként, ugyanakkor a pogány népi imádságokhoz, a lovagköltészethez és a trubadúrlírához is köthető eredete. A második évezred folyamán igen nagy utat járt meg, hiszen a könyvnyomtatás megjelenésével számos más, eredetileg szóban előadott műfaj is jó időre elvesztette érvényességét, és csaknem teljesen a feledésbe merült. Závada kutatásai alapján a 19-20. század fordulóján, a dadaista költészetnek köszönhetőn szivárgott vissza újra a köztudatba, majd az 1950-es évek beatköltészete és a ’80-as évek neoavantgárd költészetében felfedezett performanszköltészet által kerül fel újra az irodalmi műfajok listájára.[1]
A slam poetryt mint irodalmi műfajt igen nehéz a hagyományos elvek mentén, bizonyos jellemvonások felfedezésével definiálni, ugyanis egyediségét nem az így kialakított határokba való illeszkedés adja, hanem éppen az, hogy sok más irodalmi és nem irodalmi műfaj jellemvonásait is magán hordozza, azonban egyikkel sem azonosítható egészen. Leginkább a következő műfajokhoz szokás hasonlítani: költészet, rap, stand up comedy, színházi előadás. Ezek közül azonban egyikkel sem emlegethető teljesen egy lapon. Mindenekelőtt nem csupán költészet vagy felolvasás, hiszen a produkció nem csupán a szöveg köré szerveződik, hanem sok esetben lényeges szerepük van a köré csoportosított dramatikus elemeknek is. Ugyanakkor nem rap, hiszen nem szükséges hozzá a zenei médium, de nem is stand up comedy, hiszen nem elengedhetetlen követelmény a komikum, és célja nem szükségszerűen a szórakoztatás. Závada Péter slammer, költő a következőket mondja a műfajról: a slam poetry eredetileg a klasszikus versfelolvasás és a zenés spoken word (zenére előadott vers) mellett a tágabban értelmezett performance poetry (előadott költészeti formák) része.[2] Formai megkötés egy van tulajdonképpen, hogy az előadott szövegnek három percbe, sőt, több helyen ennél is pontosabban meghatározva három perc, tizenöt másodpercbe kell beleférnie. Ez sem minden esetben számít azonban kizáró tényezőnek, hiszen ez csupán a versenyek során fontos; a nem párbajra szánt szövegek esetében, amelyek mondjuk valamilyen ünnepély, alkalom során való előadásra szántak, az időkeret kevésbé meghatározó követelmény a szöveg milyenségéhez és az előadás módjához viszonyítva.
Bár ahogyan a fentiekben is írtam, igen, nehéz bizonyos keretek megadásával definiálni a műfajt, a párbajokon, ünnepélyeken megfigyelőként szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy vannak olyan tényezők, amelyek nagyban befolyásolják, hogy egy slam mekkora sikert arat a zsűri és a közönség körében. Az első észrevételem, hogy számos amatőr slam iránt érdeklődő szövegeiben túlsúlyt kapnak az erősen magánjellegű témák, magánéleti problémák. Előadóként nem lehet könnyű ezt kivitelezni, azonban a közönség körében az ilyen típusú szövegek igen ritka esetekben aratnak sikert. A másik véglet az olyan téma választása, amely világméretű problémákat foglal magába, legyen az gazdasági probléma, környezetszennyezés, generációs eltérések stb. Ezek esetében szintén meglehetősen nehéz olyan szövegeket hallani, amelyek ne vesznének el az ilyen nagy mozgásteret biztosító téma útvesztőiben.
Mindezeken túl azt tapasztaltam, hogy egy slam sikerességét erősen meghatározza, hogy a szöveg milyen szinten igényli a befogadója részéről az aktív feléje fordulást, odafigyelést. Az olyan produkciók, amelyeket könnyedén, hátradőlve képes megérteni a közönség legnagyobb hányada, nem feltétlenül örvendenek a legnagyobb sikernek. A közönség szereti, ha meg kell dolgoznia a megértésért, aktivizálnia kell elméjét ahhoz, hogy a szöveget első hallásra minél maradéktalanabbul megérthesse. A szöveg, illetve az előadó részéről több tényező is tanúsíthat ellenállást ennek. Ilyen egyrészt a szövegmondás dinamikája. Egy gyors tempóban előadott szöveget, még ha annak nyelvezete kevésbé bonyolult is, nehéz megérteni. A szöveg részéről pedig nem követelmény, bár egyre gyakoribb jelenség a szóviccek gyakori használata. Ennek szemléltetésére Tófalvi Előd Interetnic című szövegének egy részét használom fel.
„…
Szöveget kéne írni…
Csak három perc tizenöt másodpercem van, úgyhogy ma nem lesznek szóviccek.
Segítenetek kell, egyedül nem megy..egyedül nem.
Hontalan!
Készítsd elő a szövegkohéziót, már megvannak a hogyok, megek, dek és ések
összeállnak a fejben a Bulgakovalens kötések
Ó, de bárcsak otthon írhatnék, ahol
segítene nekem anyám a mester és margarinos kenyérrel tömné meg a testem,
mert ez egy open mic és az open májkos szöveg biztos kell legyen,
sziguráncolom a homlokom, a második bekezdésnél jó sorom van.
egyedül nem megy..egyedül nem
Hermész!
Hozz múzsát én majd hagyom, hogy lassan átjárjon a csók, mint polcomon felejtett Grecsók
Nem is kell fuss, hisz kaptál tőlem már egy lovat, van már neked Da-Vin csikód
Menj, siess, nem leszek kész,
ha nem sietsz kiverem belőled az inad neszét
és hidd el még mindig jobb, mintha Jules Verne szét
Náspá
Na jó, akkor most hogy mindenkit elküldtem, jöhetnek az ötletek.
Adj egy ötletet! Adsz egy ötletet? Adj, egy ötletet! Ötletet
Öt letett söröm van a hűtőben,
beteszek egy zenét és csak azt látom, hogy előttem tabula rázza
Múzsák nem jönnek, hölgyválasz nincs, szétülöm a 20 évem eddigi összes ötletét
Itt van a péntek estém és semmi
Bármennyire is gondolkodom, csak egy székelybácsis vicc jut eszembe
Hogy: Székelybácsi miért nem akar a felhőben dolgozni?
Azért fiam mert ott a bér es csepp.
De hát ezt mégsem írhatom le, szóval megpróbálkozom egy Coelho idézettel:
-…”
Érdemes megfigyelnünk a szöveg működését. A slammerről jó tudnunk, hogy szövegeinek szinte alapelemei a jó helyen, jó időben elsütött szóviccek, és ezt a közönség már tudja is róla. Éppen ezért már szinte az indításnál leszögezi, hogy ebben az esetben nem érdemes szóviccekre számítani, mire a hallgató azt gondolhatja, hogy akkor most kényelmesen hátradőlhet, mert könnyebben emészthető szöveg következik. Ehhez képest két sorral és úgy 10 másodperccel arrébb szóviccek követik egymást halomra. Ezek egyrészt jelentősen megtörik a slam témájára való odafigyelést (ami jelen esetben magának a szövegnek a megalkotási folyamata), hiszen egy pillanatra az agynak egy párhuzamos vágányra kell átváltania. Eközben viszont, amíg az adott szóvicc megteszi a maga hatását, a slammer már tovább is haladt a szövegével, így a befogadónak ezt a két szálat kell egyszerre követnie, hogy le ne maradjon semmiről, hiszen nem tudni, hogy a következő pillanatban melyik vágányon halad tovább az írás. A szóviccek mellett találkozhatunk olyan esetekkel, amikor csaknem dadaista irányzatú szövegkorpuszokba illő alkotásokként jelennek meg. Ebben az esetben a hallgatónak a fentihez hasonlóan kell eljárnia. Mire egy-egy szó egymásmellettiségének miértjét megértheti, a szöveg már elsuhan mellette, ha nincs résen. Példa erre Simon Márton egyik alkotásából a következő részlet: „A hölgy értésemre adja, / hogy volna még remény, / csak az óraszerkezetből kéne kinyalnom a mézet.”
Látható tehát, hogy a slam esetében nem választható le a szövegről annak előadása. Ilyen tekintetben én magam is hibáztam, hiszen a fentiekben csupán a szöveg szintjén tértem ki az alkotás működésére, nem véve figyelembe azt, hogy az adott írás hogyan is hangzik a valóságban. Vétségem orvoslására a továbbiakban egy internetes linken elérhető produkció felvételének segítségével szeretném megmutatni a slam intermeditását. A videóban Süveg Márk III. Slam Országos Bajnokság 2. fordulójában előadott szövegét láthatjuk.[3] Szöveg és produkció működésének összehasonlításához a szöveget is közlöm, bár előre jelezném, hogy csupán a fent említett szempontból való elemzésre igyekszem szorítkozni, nem az alkotás részletes kibontására.
"Előbb mennél ki tüntetni az ingyenes wifi eltörlése ellen, mint bármiért, ami valódi értéket képvisel”
Bűzlik lassan az egész országunk lehellete….Kérsz egy narancsos TicTac-ot?
Ezen a helyen szinte mindenki a fáradtságtól, szomjúságtól gyengül, fullad, TIKkad
1 perc alatt lehetne pedig eldönteni, hogy mit választanak azok, akik ittmaradTAK!
Jól figyelj, a kevés infó veszélyes, mint az apátia, és azt mondja a statiszTIKa
Hogy nemhogy 34%ban nem a parancsszínűre, de van 39, akik egyáltalán nem is szavazTAK
És ez így nem lehet egyensúlyban lévő, csupán mozdulatlan, ezért csak majdnem staTIKus
Innentől már nagyon kell figyelj, mert fogy az időnk, egyszer véget ér ez a TAKtus!
És ha ütött az óránk, tudod jól, hogy ott fent csak magukat menTIK
Csak az érdemel szabadságot, aki ha ellene vétenek tilTAKozik!
Kapcsold ki a tévét a rádiót, (ne) zárjon be minden paTIKa
és úgy költse minden polkorrekt gyógyszerre, amit egyébként TAKszira!
Ott vagyunk, hogy szomszédok egymást jelenTIK rögtön
és Indul a másra mutogatás, mint a rasszisTA Köpködés
Homofób keresztényre mit mond most a VaTIKán?
Ez egy eszes nép volt, most olyan, mint egy buTA Klán
Bedől mindennek, veri a mellét, hogy mi eTIKus
Ennyire hasznos fentre, még talán sosem volT A Kuss
Köhög a proli, amíg röhög a poliTIKa
A nép védőháló nélkül kivezényelT AKrobata
Ilyet nem csinál senki, csak aki fanaTIKus volTAK, akik elhitték, hogy az erőszak romanTIKus
irredenTA Képmutatás, nézd meg az ákosT, Ikon
havonTA Kéri számon, a tiszTIKar a kis TAKarékot a prosTIKon
csoda, hogy még nem fordulTAK fel, akik nem „A” pártoT IKszelik
antiszemiTA Képviselő, törvényT IKtat és tisztelik?!
TAKarodjatok piTI Kis akTAKukac bringanTIK
miT AKartok még? heTI Két konTAKtot, aki szinte eTIKusan helyettetek TAKarít?
uTIKöltséget, merT AKármelyik egzoTIKus szigeT A Következő TIKett?
TAKnyos kis TIKnyók TAKsálnak ember-buTIKban minket
újfajTA Kamerával veszik, ahogy TI Ketten, akik lassan, mindent feladTAK
kiTIKkasztva ugattok, mint a holdaT A Kutya, míg ők tekergeTIK
rúT AKkurátus módon a poTIKat,…
amíg el nem jön a TAK-TIKai kaTAKlizma
és mint szárnyaiT IKarusz, feladva szállunk alá a kaTAKomba.
Ahol tiszTA Kék miszTIKus tinTA Könnyeket sírunk,
S szemünk megtörölve, tollfosztottan, jobb híján majd az ujjunkal írunk…
„Kérsz narancsos TicTac-ot?”
Ezen a helyen szinte mindenki a fáradtságtól, szomjúságtól gyengül, fullad, TIKkad
1 perc alatt lehetne pedig eldönteni, hogy mit választanak azok, akik ittmaradTAK!
Jól figyelj, a kevés infó veszélyes, mint az apátia, és azt mondja a statiszTIKa
Hogy nemhogy 34%ban nem a parancsszínűre, de van 39, akik egyáltalán nem is szavazTAK
És ez így nem lehet egyensúlyban lévő, csupán mozdulatlan, ezért csak majdnem staTIKus
Innentől már nagyon kell figyelj, mert fogy az időnk, egyszer véget ér ez a TAKtus!
És ha ütött az óránk, tudod jól, hogy ott fent csak magukat menTIK
Csak az érdemel szabadságot, aki ha ellene vétenek tilTAKozik!
Kapcsold ki a tévét a rádiót, (ne) zárjon be minden paTIKa
és úgy költse minden polkorrekt gyógyszerre, amit egyébként TAKszira!
Ott vagyunk, hogy szomszédok egymást jelenTIK rögtön
és Indul a másra mutogatás, mint a rasszisTA Köpködés
Homofób keresztényre mit mond most a VaTIKán?
Ez egy eszes nép volt, most olyan, mint egy buTA Klán
Bedől mindennek, veri a mellét, hogy mi eTIKus
Ennyire hasznos fentre, még talán sosem volT A Kuss
Köhög a proli, amíg röhög a poliTIKa
A nép védőháló nélkül kivezényelT AKrobata
Ilyet nem csinál senki, csak aki fanaTIKus volTAK, akik elhitték, hogy az erőszak romanTIKus
irredenTA Képmutatás, nézd meg az ákosT, Ikon
havonTA Kéri számon, a tiszTIKar a kis TAKarékot a prosTIKon
csoda, hogy még nem fordulTAK fel, akik nem „A” pártoT IKszelik
antiszemiTA Képviselő, törvényT IKtat és tisztelik?!
TAKarodjatok piTI Kis akTAKukac bringanTIK
miT AKartok még? heTI Két konTAKtot, aki szinte eTIKusan helyettetek TAKarít?
uTIKöltséget, merT AKármelyik egzoTIKus szigeT A Következő TIKett?
TAKnyos kis TIKnyók TAKsálnak ember-buTIKban minket
újfajTA Kamerával veszik, ahogy TI Ketten, akik lassan, mindent feladTAK
kiTIKkasztva ugattok, mint a holdaT A Kutya, míg ők tekergeTIK
rúT AKkurátus módon a poTIKat,…
amíg el nem jön a TAK-TIKai kaTAKlizma
és mint szárnyaiT IKarusz, feladva szállunk alá a kaTAKomba.
Ahol tiszTA Kék miszTIKus tinTA Könnyeket sírunk,
S szemünk megtörölve, tollfosztottan, jobb híján majd az ujjunkal írunk…
„Kérsz narancsos TicTac-ot?”
Annak ellenére, hogy értelemszerűbbnek tűnne előbb a szöveget, majd annak a produkcióbeli megvalósulását szemügyre vennem, mégis úgy gondolom, hogy előbb a videóban tapasztalhatókkal érdemes kezdenem, hiszen valójában ez számít a tényeges slamnek, az csak a mi kiváltságunk, hogy az elemzéshez az írott szöveg is a rendelkezésünkre áll, ugyanis ez a hallgatóság számára sosem adatik meg.
A produkció indításaként Süveg mintegy bemelegítésként egy mára kissé közhelyessé vált társadalombíráló felvezetéssel kezd, majd a kontextus megteremtéséhez szükséges kulcsszavak (ország, bűz, narancs) sejtető megvillantása után építi be azt a dramatikus elemet, amely aztán végigkíséri szövegét. Meglehetősen gyorsan, már az első néhány másodperc után nyilvánvalóvá válik a hallgatóság számára, hogy hozzávetőlegesen mire számíthat a továbbiakban. Két vágányon kell folytatnia a koncentrálást. Egyik vonalon a 2014-es magyarországi országgyűlési választások kapcsán megfogalmazott gondolatok futnak, a másikon pedig az órajárás hangját utánzó, eleinte rímhez hasonlóan működő sor- és gondolatvégek. Bár a két szál egymásba fonódva visz előre, a hallgatóságnak erős koncentrációt kell tanúsítania, hogy egyik irányba se billenjen el figyelme erősebben. Az előadásban megfelelően kihangsúlyozva halljuk az óraketyegést, de ez kezdetben könnyedén elvonja a figyelmet a valódi témáról. Ehhez még hozzájárul, ahogyan Süveg az óramutató járását utánozza mozdulataival. És ezzel el is érkeztünk a produkció egyik leglényegesebb részéhez, amely rávilágít arra, hogy szöveg és előadás hogyan egészítheti ki egymást. A kihangsúlyozott tik-takok ugyanis nem számítanának annyira nyomasztónak, ha nem volna előttünk a képzeletbeli óra, amelyen az mutatók haladása valamilyen sürgető, szorongató érzést vált ki a közönségből. Ily módon a dramatikusnak számító mozdulatok jelentősen hozzáadnak a slam teljességéhez. Ez akkor kezd igen nyilvánvalóvá válni, amikor a képzeletbeli idő felének leteltekor enyhe stagnálást tapasztalhatunk, hiszen a szövegfolyam egészen lelassul, szinte megáll, a kézcsere előtt a mozdulatok hasonlóan. Ezután viszont, az idő második fele jóval gyorsabban halad, bár első hallásra nem tudjuk eldönteni, hogy csupán az előadó mondja szövegét gyorsabb tempóban, vagy valóban „sűrűsödik” a textus. A végére már egyértelművé válik, hogy az utóbbiról, vagyis a szöveg sűrűsödéséről (bár valamelyest gyorsulásról, tömörülésről) van szó, amivel jelentősen növeli a feszültséget, a korábbiakban már felvezetett nyomasztó, szorongató érzést.
A produkcióban azonban nemcsak az óramutató járását utánzó karmozdulatok, amelyek kiegészítik a szöveget. Ugyanezen célt szolgálja például három óránál a beintés, ami által az előadó saját értékítéletét közvetíti a lakosság azon 39 százalékáról, akik nem voltak hajlandóak részt venni a szavazáson. Hasonlóan ad hozzá az elmondottakhoz a slam végén tett kézmozdulat, amellyel a szavazás aktusára utal.
Amennyiben csupán a szöveget vesszük szemügyre, láthatjuk, hogy az órahangot utánzó morfémák olyan mértékben beépülnek a szöveg egészébe, hogy ha nem volnának nagybetűvel szedve, szinte nem is tűnne fel sokaságuk. Mégis ez a nagybetűs írásmód, ami által a szöveg második felében láthatóbbá válik gyakoriságuk, és az olvasás során a szöveg által megkövetelt tempót is jobban érzékelni.
Láthatjuk tehát a példa segítségével, hogy milyen mértékben számít az, ha egy slam csupán írásban közölt, vagy társulhat hozzá a videó, a szerző saját hangja, lehetőség szerint nem valamilyen elektronikus eszköz által közvetítve, hanem a műfaj valódi otthonában, egy kocsmában.
A XXI. században felénk is egyre elterjedtebb az egyes irodalmi és/vagy kulturális események átalakítása technikailag is audiovizuálissá. Ennek eszköze leginkább a projektorok segítségével történő 2 vagy 3 dimenziós vetítés. Ez többnyire nyílt tereken hatásos, ahol épületek teljes oldalaira vetítenek az esemény tematikájával megegyező, sokszor absztrakt, elvont mozgóképeket. Zárt tereken is egyre gyakrabban használják, hiszen ha nem is tematikus grafikával, de a mozgó fénycsóvák, színek hatásának kihasználásával jelentősen fokozható egy slam poetry összhatása. Az ilyen esetekben már jóval több rétű a produkció, különösen akkor, ha háttérzene is kapcsolódik hozzá. Így ugyanis a teljes előadás összesen öt elemből áll: a szöveg, a slammer hangján előadott szöveg, a produkcióhoz társított mozdulatok, a vetített vizuális elemek, illetve a zene. Úgy vélem, egy másik munka keretein belül érdemes volna megvizsgálni az ehhez hasonló szövegesemények működését is, valamint hogy a produkció egyes elemei miként alakítják a teljes alkotás hermeneutikáját. Ehhez azonban olyan mélyreható intermedialitással kapcsolatos tudásra van szükség, amely magába foglalja úgy a grafikai megoldásokhoz, mint a zenei hatásokhoz társuló szakterminusokat is.
(link: https://www.irodalmijelen.hu/2013-jul-14-1827/slam-maga-az-irodalom-csinder-istvan-zoltan-pion-istvan-simon-marton-erdelyi-slam)
Mi az a slam poetry? (link: http://slampoetry.hu/mi-az-a-slam-poetry/)
Slam poetry: az őszinte költészet (link: https://mno.hu/grund/slam-poetry-az-oszinte-kolteszet-1110161)
Kis hazai slamtörténet (link: http://slampoetry.hu/2013/10/19/kis-hazai-slamtortenet/)
Varga Melinda, „A slam maga az irodalom”. Irodalmi jelen. 2013. júl. 4-i szám
Závada Péter, Klasszikus műveltség, popkult, celebvilág. = Szépirodalmi figyelő, 2012. 6. sz.
Jegyzetek
[1] Závada, 2012.
[2] Závada, 2012.
[3] https://www.youtube.com/watch?v=ohwh8zQh3lU
2018
