​Józsa István
ZENESZERZŐ IDŐTLEN HATALMA

​

​Alkotó emberek örök hibájaként szokták felróni, hogy esztétikai és, persze, az ezekkel összefüggő erkölcsi szempontok szerint szeretnék berendezni a világot, hiszen művük egyszerre a létező világ tükre és annak tagadása, ellenképe. Aztán csak az idő. A műalkotást élni akaró befogadó ugyanis, olykor a kortárs, de általában az utód, az esztétikai ellenvilágot vallja magáénak, amely, látszólag paradox módon már idő feletti. Es megintcsak az idő. Mert a nagy kérdés változatlanul az, hogy hány ember — nemzet, kultúra, kontinens... — számára és... meddig idő feletti. A nagy rosta tevékenysége a természet törvényeihez hasonlóan könyörtelen, mondhatnánk közömbös — az emberi pszichikum automatizmusa ez. Jó, legjobb esetben az alkotó neve — már csak vezetéknevét használjuk — változáson megy át, személy mellett, sőt helyett elkezdünk sajátosságokat jelölni, sőt minősíteni vele. A tulajdonnév melléknevesül. Az 1945 utáni magyar kultúra két ilyen nevet, illetve névváltozást mutat fel: a "bartóki" és a "jancsói" a két biztos eredmény. Eredmény, ugyanis szemléleti érésfolyamat végállapotáról van szó, persze már nem az alkotóéról, hanem a befogadóéról. A távolság tulajdonnév és melléknév között először is például zene, illetve maga "a" művészet és élet közötti táv, mely nemcsak zenével-zenében mérhető. Mert másodszor a befogadott, a folyamatosan élt, vagyis élő műalkotás visszahatása az életre. E visszahatásban a kortársak értetlensége — "»Hangzavart«? Azt...", írta Illyés Gyula — egy megkésett hatalmat, az életre való hatást késlelteti, de — mondja a mindig okosabb utókor — e hatalom előjele. Az utód "sztorija" az n-szer ismétlődő "history", az előd ellenvilága számára is eszmény, ugyancsak a teremtett, az esztétikai ellenvilág valódi másában szeretne élni. Számára épp "e »hangzavar«, / e pokolzajt zavaró harci jaj / kiált harmóniát." (Illyés Gyula)
 
A 20. század egyik klasszikus ellenvilága, a "bartóki", a bizonyára egyetlen hiteles módon épült: 'lentről" "felfelé", alkotója a néplélek mélyéről indult teremtő útjára. A szakirodalom szerint esztétikai gondolkodása leginkább a népzenéről vallott felfogásából fejthető meg: "Ezek a dallamok (ti. a népdalok) a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái annak, miképp lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni." Bartók ekként alakított "zenei köznyelve" az archetípusok zenéje. Az archetípus persze szellemi természetű, érzelem és gondolat, majd valamely jel(rendszer) misztikus egysége, de ugyanakkor kép és zene. Elsősorban képi és zenei "formában" hozható felszínre — az irodalom csak utólagos foglalat lehet —, ha az alkotó elég mélyre száll alá tudatalattija belső végtelenében. Bartók nemcsak a saját, hanem egy nép, népek tudatalattijában, azaz múltjában tett jövőt teremtő utazást. A befogadó? A zene hatására alakítaná mindennapi életét, jelenét, jövőjét, most az alkotó, a zeneszerző vezeti. Viszonya a zenéhez, illetve magához a Zene megéléséhez archetípusainak versenye, harca, Bartók némelyeket aktivált, felerősített benne, most az egyetlen adekvát, sőt lehetséges módon, esztétikai minőséggel ítélve — "szép" — lelkiekben a befogadó és lehetőségeiben világa is "szebbé" lett. Ezzel pedig... no nem boldogabbá —letűnt politikai ideológia tévedése és/vagy demagógiája ez —, hanem szabadabbá. Bartók zenéjének, illetve "a" zenének hatalmában áll, hogy irányítsa a befogadó keresését, azt hozza felszínre hallgatójából, hogy miként rendezhetné be vagy át világát. A befogadó szándéka, mozdulata ugyanakkor nem a sajátja, legalábbis nem egészen, ez "a nagy lélek válasza a létre, / a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie." (Illyés Gyula) Helyzete látszólag ellentmondásos tehát, mert... milyen szabadság ez végül is? A szabadság a legnagyobb kihívás, a legnagyobb teher. Zsarnokságban lehet ellenállni, lavírozni, sőt tiszta maradni, világosak, egyértelműek, túlzottan is azok a keretek, a viszonyítási pontok. A szabadságban azonban, legyen az vágyaink szerint minél teljesebb, mindez elvész. Először is a zenében értelmezhető a legteljesebben a "Mindent szabad!" ideális törvénye. A "Mindent" nem Dosztojevszkij Ivan Karamazovjának értelmezésében, ott ugyanis teljességében épp gyilkolóan hat, és magát a személyiséget számolja fel. A francia jakobinusok szabadságfelfogásánál ma sincs tökéletesebb: mindent szabad, amíg nem sértem mások szabadságát, mondták. A befogadó csak a zene terében élheti meg igazán és korlátlanul ezt a szabadságot, sőt közös szabadságot, azon kívül... Az alkotóhoz való viszonya pedig? Az alkotó járt, járható, mert általa már megszenvedett utat nyit előtte. Ez a befogadó — például "bartóki" — útja, ahogy a művészet felől élné életét, a "bartóki" eszmények szerint rendezné mindennapjait. "Bartóki" ez a világrend, magyar és univerzális. Mennyiben az szűkebb — magyar —és tágabb világunk? Hát vannak "bartóki" vonásai, megkereshetjük azokat köznapjainkban, amúgy... alig. "— Komponálni? lehet még? de hát az ember dolgozik." (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) Ez a világrend, mint az eszményiek rendszerint, ideiglenesen él — míg a befogadó a zene terében leledzik. Az "valami olyasmi" felé fordítja —ne határozzuk meg, hiábavaló próbálkozás —, ami igenis ott él minden ember lelke mélyén. Aztán bentről kifelé, vagyis élve a műalkotást, kitágíthatná a zene terét a kutya hétköznapok felé. A zeneszerző hatalma, a jövőre való hatása ez. Megkésett, sőt olykor csak lehetséges.
 
Következtetések? Első. A politikusok nem tudnak zenét hallgatni. Ezzel akár le is zárhatnánk a következtetések sorát, de... a befogadó sem tud. Csak a zene terében érzi, ismeri fel, majd fordítja le a ráció nyelvére, mit is szeretne. A zene terén kívül alkalmazhatná felismeréseit. De "út-e az út, mely nincsen?" (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) És hogy aztán mégsem? Vagy töredékesen? Mindez személyes döntéseitől függ, konkrétan attól, hogy mennyire bírja elviselni zenében megélt teljes, illetve a zene terén kívül, hétköznapjaiban éldegélt korlátozott szabadságát. Téblábolása, megvalósításai világ és esztétikai ellenvilág között az alkotó, a zeneszerző, azt mondtuk, Bartók tudatosan korlátozott eredményei. Töredékessé tett, megkésett hatalma.