Józsa István
VÁLOGATOTT ESSZÉK
ISBN 978-973-0-37757-6
Kolozsvár, 2022
Kolozsvár, 2022
TARTALOM
„Poesis”
KÖLTŐ HITE
A HIÁNYÉRZET TRAGIKUMA
2 + 2
IMÁZS...
ZENESZERZŐ IDŐTLEN HATALMA
CAPO D’ASTRO
QUI PRODEST?
KÖVEK SZAVA
HOMO TRANSSYLVANICUS
MONDATAIM IDEJE
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
AZ OLCSÓN ÁRULT LELKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA
„ODA” ÉS „VISSZA”
A 21. SZÁZAD 1
A 21. SZÁZAD 2
„POESIS”
KÖLTŐ HITE
Mítosznyi vázlat
„Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni.”
Idegen a költő a világban, de nem idegenkedik el attól soha.
Költő és teremtményeinek útját, kapcsolatát a mindennapi élettel figyelik, kísérik, elemzik és értékelik, felfedezik, interpretálják, dicsőítik, nyomorítják, meglopják, a mű hatását, következményeit áldják és átkozzák a kortársak, az utókor filozófusai, esztétái, irodalomtudósai, irodalomtörténészei, kritikusai, epigonjai stb. – röviden: mindenki aki a nyomában képes, illetve mer kapaszkodni. Útját az egyszerűségtől, a fiatalkori, kezdő versektől a bonyolultságon, a férfikor teremtményein át a bonyolulton túli, a felsőfokú, nemes és letisztult egyszerűségig, illetve a tökéletességig követik ezek, erre a három, illetve négy szakasznyi útra még kiterjed az elméleti vizsgálódások köre. Hisz ez a táv a mindenféle elemzésmódszerekkel feltérképezhető, belátható.
E távon belül a klasszikusok által megvalósított tökéletesség szakaszáról írunk, beszélünk, értekezünk a legtöbbet. Méltán, hiszen – legalábbis az előző szakaszok közül – ez adja a lehetőséget a legtöbb megközelítésre, leírásra, elemzésre, értékelésre, értekezésre, sőt, természetszerűleg ez követeli meg a legtöbbet. Mivel a költő egyedi, ő előtte sosem volt utat tör és épít idáig, az irodalomtörténet, az esztétikák felől a szakasz metafizikája megragadhatatlan – gyorsan felcsapunk a metafizika ellenségeinek –, annyi arca van, ahány ide eljutott költő, és arcai a közelítés szögétől és módjától függően változnak.
Ráadásul a költők nyomában ott csüng a mindenkori másodhegedűs, a kritikus, évszázadok interpretációinak raja. Művészetfilozófiai szempontból aztán tovább nehezíti a keresést, hogy boldog-tragikus szakasz természete kettős, és hogy a két alapvonás közül egyik sem tagadva jelenti ki a másikat. Boldog, mert visszatekintve, íme, megvalósult az életen át vágyott és épített teljesség, de ugyanakkor tragikus is, sőt talán elsősorban az, mert a tökéletesség boldog szakasza a halál előhírnöke. Mert az elért tökéletesség már maga a halál. Pontosabban az út vége, ahol az alkotó élet léptei már beteljesednek, célt érnek, s ahogy célt értek és funkciójuknak eleget tettek, törvényszerűen elhalnak. – Mindezt figyelembe véve a művészetfilozófiának ezerarcú tökéletességek ezerarcúságából, értelmezések rengetegéből, egzisztenciális problémákat is tárgyalva, stabil voltában is sokszor mozgóhomokszerű talajából kell életre absztrahálnia magát.
Ennek ellenére vagy éppen ezért olyan termékeny terület, s ha nem is épp az egyetlen, de az első a tudományok sorában, melyek hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy figyelmünkkel követhessük a költőt odaátra, a tökéletességen túlra. Heidegger a gondolati mű lényegét a létező igazságának művé válásaként és működésbe lépéseként (das Sich-ins-Werk-Setzen der Wahrheit) ragadja meg: értelmezésében az „igazság” nem a tárgy és képzet megegyezése, hanem a létező el-nem-rejtettsége. Ilyen igazság megnyilatkozása szerinte a jelentős műalkotás, az államalapító tett, a „lényeges” áldozat.
A költészet lényege „az igazság alapítása”, és az alapítás három mozzanata – az „ajándékozás”, a műalkotásban feltáruló igazságtöbblet, az „alapozás”, a „kezdés” – alkotja tevékenységének lényegi szerkezetét. „Alapítás” tehát – ahogy a költő a korszellemmel szembefordul, ahogy az alkotó kora előtt jár, és…ahogy műve egyszerre ajándék és másfelől áldozat. Hogy arról, ahogyan mindez odaát, a tökéletesség kimeríthetetlenül gazdag szakaszán túl következik, van, lehet, kevesebb szó esik? Egyrészt nem / nemigen / nem annyira az eddig alkalmazott tudományok feladatköre, kutatási területe már, hanem a lételméletek, a művészetfilozófia, a filozófiai esztétika, az irodalomelmélet, az alkotáspszichológia prizmarendszere szükségeltetik – oda. Másrészt a nagy út folytonosságában is olyannyira külön világ, ideátról kegyetlen egyszerűségében olyan bonyolultnak tetszik és végzetes bonyolultságában olyan egyszerűnek, csak olyan kevés alkotó elme jut el oda, az életművekben is oly kevés, egy-egy versnyi a „művészi híradás” róla, mi pedig olyannyira nem követhetjük őket, hogy számunkra rejtélyekkel teli, javarészt ismeretlen, s ha nem is megismerhetetlen, de általunk nem megismerhető. „Élet és irodalom” … És szükségképpen az is marad. Hisz csak a kevés alkotó elme számára megközelíthető, bejárható, felderíthető és – végigszenvedhető. „Túlhevített virágcsokor.” (Pilinszky János: Sírfelirat) Hiszen csak őket pusztítja el. A Senkiföldje.
A hátralevő néhány lépésnyi végtelenben kiteljesedik, ahogyan a kívül-belül egyszerre őrlő, pusztítva teremtő folyamatok végzetes sodrásként fokoztak egy szellemi-etikai válságot. Az úton az alkotás objektív és szubjektív indítékainak, sajátosságainak összhangja megszűnik és hiányérzete kelt, mely mindennemű teremtés indítóoka.
Teremtés, melyet a költő hittel igyekszik bevégezni. Lépésenként, versenként, az egyes szellemi-fizikai helyzetmódosulások és -fejlődések végén a kész mű, amely valamiképpen, minden költőre egyéni módon jellemzően megvalósította a totalitást, önálló életre kellve elidegenedik alkotójától, s nemcsak a műtől távolítja el azt, hanem – önmagától is. Legfőbb visszahatása abban állandósul, hogy a költő énje két részre szakad, egy, a művekben élő és ható egóra, illetve a maga fizikai énjére. Ez utóbbi nyilván már nem lehet azonos az individuum sokrétű, szellemi-erkölcsi válságfolyamata előtti testi valóságával.
Mivel a költő nem szűnik meg verset írni, a két én közötti arány szükségszerűen eltolódik, és amint a posztmodern Nietzsche máig érvényes megállapítása szól, a művész már nem művész többé, hanem maga is műalkotássá vált. E folyamat, mely persze csak akkor válik nyilvánvaló módon tragikussá, amikor az alkotó ennek tudatára ébred, az alkotó én újrateremtésének vágyát, az azt szülő újabb hiányérzet rémuralmát szabadítja el. „Ay, nina terca, / ay, voluntad del ser, presencia hostil, / limite frio a nuestro amor.” (Damaso Alonso: Nina)
Az úton az immár műalkotássá váló művész helyzetébe, társadalmi viszonyaiba súlyos változás rándul, mely természetszerűleg a művészet és élet összefüggés keretében tárgyalandó. A tökéletesség szakasza, pontosabban művének tökéletessége már rég elszakította a költőt élettől, messzire röpítette-vetette és távol tartja annak… tökéletlenségétől. Életadó tökéletlenségétől. A költő útja, „helyzete” immár az „az vagyok, amit gondolok” állapota, az alkotó „itt” már a műalkotások műalkotásként közelít felénk, és végletes magányában önmagára talált emberként szólal meg. Aki a pokol megtapasztalásával gazdagabb, akinek egyáltalán a „létezési foka” magasabb, és aki joggal áll elő azzal az elvárással, hogy figyeljenek rá, ha azt mondja: „Én”. Az én mint labirintus. Körülötte a teremtésre késztető úr, szemében a mentális univerzum magánya – „Agyamban / folyvást magamban?” (Illyés Gyula: Töredékről töredékre) –, a szeretet hiánya, az isteni világosság hiánya.
A pokol. „E non dici parole / e nessuno ti parla.” (Cesare Pavese: Di salmastro e di terra) Csak semmi transzcendencia, egészen evilági a kín, és Salamon király óta tudjuk, hogy minél nagyobb a bölcsesség, annál nagyobb a szenvedés. Lépések, versek, lépések. Mindezt mívesen, ráadásul, olyan művészi igénnyel, útja, befelé forduló, „transzavantgarde” (Hegyi Lóránd) alkotó gesztusa, esztétikai magatartása, megismerése, létezésének célja kognitív vállalása lesz, versgondolatait – „azonosulni földiekkel” (Illyés Gyula: Töredékről töredékre) – így küldi lehetséges embertársak felé. Természetes reflexként kísérli meg és próbálja egyre az élet gyakorlatiságának részévé tenni tevékenységét.
Csakhogy… odaátról már lehetetlen, mert egyrészt olyan kompromisszumokra kényszerülne, hogy meg kellene szűnnie művésznek lenni, másrészt tevékenysége gyökerében művészi, következésképpen a művészet felől közelít a társadalom felé. A művészet és élet közötti határ azonban csak az élet, a társadalom felől léphető át. Az integráció és felmorzsolódás közötti térben hiába akarja tehát, hogy tevékenysége túllépjen, az élet formálásában gyakorlati cselekvésként túlhasson a művészet birodalmán, az soha nem képes elszakadni az esztétikai gyökerektől. Ideátról figyelve teremtő tevékenysége kvázicselekvés, mert hát csak a művek poétikai individualitásában tárgyiasulhat, csak a művészet teremtett világában lehet helye és eredménye. Végül alkotónk és műve egyedül, egyedül, egyedül áll szembe az egyre távolodó, eleven, lüktető és fejlődő élet valóságával. „Fáj a szívem, a szó kihűl, / De hát kinek is szólanék.” (József Attila: Reménytelenül. Vasszínű égboltban)
Az úton a tökéletesség szakaszán túl, a megtartó közösség testéből immár kiszakadva-kiszakítva, megdöbbentően nyilvánvalóvá válik tehát, hogy a személyiséget megnyilvánító adekvát társadalmi szerep: szükség és lehetőség, valamint a költői személyiség összhangja lehetetlenné vált. A szerep akadályozza, eltorzítja a személyiséget – a külső-belső válság tovább fokozódik. És ebben összegeződik: a legfőbb emberi cél, hogy ti, az egyén befejezett, teljes személyiséggé alkossa önmagát, hogy megóvja integritását – lehetetlenné válik.
A műalkotássá vált művész szellemi-etikai válsághelyzete, melyet a két részre szakadás okozott, feladhatatlan, hisz az egyetlen megoldás az , hogy költőnk megszűnjék művésznek lenni, önmagának lenni; személyiségválsága pedig feloldhatatlan: alternatíva nincs. „Maradj fölöslegesnek” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat) – így a távolodó költő, aki egyik lehetséges szerepet sem fogadhatja el, lévén számára már mindegyikük személyiségtorzító. S a költő, az erkölcsi, az intellektuális ember ezt az alternatíva nélküli helyzetet csak egyetlen irányba lépheti túl: nem a lehetséges szerepet, az ahhoz való idomulást választja, hanem önmagát. Önmagát, aki akkor lenne, ha külső-belső helyzete önmegalkotását lehetővé tenné. „Légy, ami lennél.” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat)
„Költő”. Az úton egészen és végérvényesen leszakadt-leszakította a társadalomról. Az esztétikai érvényességeken keresztül mégis a társadalomra próbál hatni, a sehova nem tartozás végzetes szabadságában a mindenkiért való megnyilatkozás rezignált csöndjében szól. A Senkiföldjén. „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila: Reménytelenül) Tökéletesség és halál között, a nagy út ívén, a Senkiföldjének útszakaszán elhelyezve értelmezhetők a sokat idézett sorok, elsősorban itt tárják fel jelentésüket, gazdagságuk elsősorban itt mérhető fel, a vers élményalapja, megírásának objektív és szubjektív indítékai a nagy út egészét ismerve világosak.
A Senkiföldjének határai a költőben is csak akkor tudatosodnak, miután már átlépte azokat: a vers jelenideje múltat-jövőt szintetizál, és szerzője megállapít. Ő itt már végképp és végletesen magányos, visszaútja nincs, egyedüli rab a végtelen szabadság feltörhetetlen börtönében. „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szelíden És nézik, nézik a csillagok.” (József Attila: Reménytelenül) Teljes magárahagyatottságában kizárólag saját döntései vezérelik – amennyire vezérelhetik –, és tetteinek következményei csak rá szállnak vissza. Bizonyos értelemben ezért tévedhetetlennek kell lennie, s e tény olyan felelősség terhét zúdítja vállaira, mint „amennyire” végtelen a szabadsága, melyet egy életen át óhajtott, s lám most ez okozza fokozatos felmorzsolódását.
Végtelen szabadsága, lehetősége és hatalma, hogy választásait ő és csakis ő irányíthatja, vagyis a legmagasabb fokú individualitás – épp saját individualitásától fosztja meg. Magányában és végtelen szabadságában mi nem követhetjük, hiszen a költő itt nem ő maga, nem egy individuum , hanem bizonyosság. Immár nem József Attila és nem Pilinszky János integet felénk és versüzenget nekünk, odaátról. A költő már nem személyiségként, hanem bizonyosságként nyilatkozik meg, művében pedig nem gazdag szellemének egy érintésével gazdagodunk, hanem az áldozatával feltárt és művészi valósággá tett bizonyossága és kegyetlen igazsága üt szíven bennünket a reveláció erejével. Versinterpretációk? Első a… helyzetközpontúság.
Abban az értelemben, hogy „megkeresve” a versben, illetve az életműben a szöveg születési „helyét” , lehetőleg lépésnyi pontossággal meghatározzuk azt a nagy úton, amely nyilván nem életrajzi tények sora. Mű egzisztenciális tapasztalat. Nem tévesztendő össze a vershelyzettel, léthelyzetről van szó, amelyen belül természetesen több vershelyzet is sorakozhat. A genetikus összefüggéseiben szemlélt helyzetből ki –, pontosabban visszaindulva értelmezhető aztán teljességében a vers. Mű « helyzet. Helyzet, melyben a költőnek – ha még lehet teljes joggal használni a költő megnevezést – már csak egyetlen vonatkoztatási pontja, nem több: vonatkoztatási pontja van, a múlt.
S hogy már nem ő írja az életművét, hanem az íratja magát, viteti tovább magát az egyetlen lehetséges, az utolsó állomás felé, csak egyet tehet. Számbaveszi a múltját. Csak leltározhat. (József Attila: Kész a leltár) A mű irányítja az ember, a néhai alkotó ember, az egyéniségből, személyiségből bizonyossággá vált ember sorsát is. Leginkább ezen a ponton, illetve ettől a ponttól válik nyilvánvalóvá, hogy az alkotás kezdettől, az út elejétől mindvégig kognitív vállalás, áldozatvállalás, áldozathozatal. Érvényes ez műre, életműre, illetve magára az emberi kultúra egészére egyaránt. (Az viszont, hogy milyen változásokat hozott e tekintetben a posztmodern, milyen mutációk – nem több, mutációk álltak be az útszakaszokon, értéklépcsőjükön, kívül esik a szöveg spektrumán.)
A mű irányítja, azaz hogy a másik, a műalkotásokban élő énje, „aki” költőnk életének utolsó szilánkjaival egyre teljesebbé lesz. S a múltat lezárttá távolítva, attól is elszakítja a költőt. „Bennem a múlt hull, mint a kő / az űrön által hangtalan. / Elleng a néma kék idő.” (József Attila: Reménytelenül. Vasszínű égboltban) – A Senkiföldje végül is nem időn kívüli, nem időn túli, egyszerűen (!?) időtlen. Nincs jelen, nincs múlt. A problémakört ezért nem kötjük konkrétan egy bizonyos korszakhoz vagy többhöz, sui generis időtlen. A tárgyaltak néhány periférikusnak mondható mozzanattól eltekintve nem egyetlen korszak, társadalmi rend stb. problémái. Jellegzetesen huszadik századiak ugyan, mert az úton, alkotók önreflexiója, most érett meg a felismerés, mely ezer és ezer éveket bevilágít. De hatottak az első lángrajz és sámánének óta, noha tudomást sem szereztünk róluk, hatnak ma is és hatni is fognak.
Sopánkodunk, hogy a problémák súlyosbodnak, kritizálunk, hogy a filozófiák nem voltak képesek megoldani őket. De „megoldást” mi sem mutatunk fel. Megoldás nincs. A problémák az emberi létezés, az alkotás lényegéből fakadnak, meghaladásuk egyetlenegye az, amit a költő tesz. Nincs jelen, nincs múlt, de a jövő elsődleges fontosságúvá válik annak utolsó lépésében. Intellektusa számára életének befejezettsége tény. A közös cselekvésben való aktív, a művek esztétikai kisugárzásában aktiválódó részvétel érdekében, a kollektivitásban való feloldódás képességének visszanyeréséért csak a másik, a művekben élő énjét teremtheti újjá, méghozzá az anyagi-testi énjéről való lemondással.
Heidegger és József Attila, Kafka és Borges óta tudjuk, hogy az út végén a Semmit megnyilvánító halál belép a létezésébe, s a halállal szembeni magatartása határozza meg a költő létezésének valódi vagy nem valódi voltát. A halál vállalása önmagává, szabaddá teszi, a halál vállalásával hitelesíti életművét, léttörténetté alkotja saját létét, és ami a legfőbb, tőle elszakadó, önálló életre teremti a másik énjét. Az utolsó néhány lépésben dől el, addig még lehetséges az ellenkezője is. Hogy az utolsó néhány lépés elhibázásával vagy egyszerűen megtorpanva még rommá hagyhatja az élet építményét.
Tény, hogy Petőfi Sándor egy pillanatra sem habozott, tökéletesen mindegy, hogy József Attila „csupán” a beszámíthatatlanság stigmáját nem bírja elviselni, vagy a beszámíthatatlanság állapotában mozdul vagy keserűen józanul – de így menti saját életét, így teremti újjá a másik énjét és visszaszületik a közösségbe. „Íme hát megleltem házamat.” (József Attila) „A költő él”, „A költő itt van közöttünk”, mondogatjuk… Ez a közhely, tehát alapigazság, mely mindenkié, egyszerűen, tömören foglalja össze és mondja ki azt, hogy a gondolati költő útján semmiképp sem valamiféle tökéletesség a betetőzés; a beteljesülés, a teremtés kegyetlenebb fele csak ezután kezdődik, tökéletesség és halál között a Senkiföldjének halált vállaló meghaladása jelenti a csúcsot. Beteljesülés ez a szó legigazibb, legnemesebb értelmében, de ez a fajta beteljesülés nem lezár. Mert ez a halhatatlanság kezdete.
Mindazonáltal. Tény, hogy rég nem figyelünk rá, sőt, a századvégre már a vers, illetve egyáltalán az írott szó státusvesztése miatt siránkozó szövegek is közhelyesek, a sokat aposztrofált Olvasónak egyre kevésbé kell az írott szó, újra képkorszakban élünk, Gutenberg lassan elhalt, sőt már McLuhan is, elsősorban filmet fogyasztunk. És ma így is van ez rendjén. A befogadó egyre kevésbé hisz az írott szóban, az író egyre kevésbé hihet saját lehetőségeiben. Költő és világa…
A vers, mint minden műalkotás, egyrészt a hagyomány szubjektív átértékelése, a jelen felől átértékelt múlt öröksége. Másrészt az ő jelene, szubjektív időszelete, átértékelt időszelete felől ideje nem a befogadóé, a befogadó ideje az alkotó számára a múlt. Nincs közös időélmény, emberformájú, megtartó keret, hagyomány, mely akárhogy is fogódzót jelent, csak a társtalan keresés. „Kard éle csillan”… (József Attila: Reménytelenül) És a költő útján a befogadó kerül közelebb saját világához, ami számára így megtérült eredmény, az a másik oldalon a befektetett áldozat. A megteremtett lehetőség. Az életút folytatására. „Én – tudnék még beszélni. / De minek? Megtudván, mi ez: élni” összegez Illyés Gyula. (Némulás felé) Illyés személyes élettapasztalatára alapoz, egyes elsőben – „Én”, „Én… még” – ad tovább, előlegez meg egy összegezést, aztán majd a befogadó. József Attila a személyes élmény alapján maga teljesíti ki az indukciót az egyeditől az általános felé – „Az ember”, „Az ember végül”, „végül” –, nem vallomásban szól, legyen bár az költői is, hanem kognitív térképet (Ulrich Neisser) ad a csak szellemiekben felderíthető, megélhető területről, az emberi szellem, az eredendő sajátosságai szerint alkotó emberi szellem fejlődésének utolsó szakaszáról.
Tálalja kora emberének, illetve tekintve a gondolat időtlenségét és versszövege esztétikai minőségét, időtállóságát, jóval korán túli utókoroknak is, műve útmutató lesz, Hans-Georg Gadamer Igazság és módszerében taglalt értelemben elő(zetes erkölcsi és logikai) ítélet, heideggeri kezdés, másokért hozott áldozat, illetve az áldozathozatal értelmének megnyilatkozása. A mű saját társadalmi kontextusában, kortárs világában „ellenvilág”, írja Almási Miklós, a mimetikus mű a köznapi valóság elemeiből építkezik, szimbolikusan használja azokat, igazsága épp a köznapival szembenálló, azt leleplező filozófiát fog sugallni. Ez az út a reneszánsztól a modernig.
A konstrukció alkotója „kitalált elemekből építkezik”, metaforikusan mégis a világ rejtőző szerkezetére derít fényt. Az emberiség önkeresése tulajdonképpen ennek az önreflexiónak az eredménye, médiumai a művészetek. Az alkotó az előreküldött katona. „A világ csak akkor válik megragadhatóvá számunkra, ha a művészet felfedezte és bemutatta.” „Sőt az ember is csak teremtett másának segítségével képes magába látni, csak a művészi képpel szembesülve képes látni önmagát mint objektív létezőt: lényegéről mindaddig csak homályos leképzelései lehetnek.” A művészet tehát „azt jeleníti meg, ami korábban nem volt.
Teremti a világot.” (Almási Miklós: Anti-esztétika) – Költő a múltat. Saját múltját. Kortársai jövőjét. Ajándékozás tehát, a költő vérével ad – és hogy a 20. század végi befogadónak nem kell ez az ajándék? Egyébre sincs szüksége. Ha költő egyszer csak nem akadna, előreküldene másat, ugyanazért, és… mindig találna másat, mindig ajánlkozna más, vállalkozna más. Valaki. Akárki. Hogy ő, a műve tehát… nem kell? Mi nem fogjuk üzenetét – hol a hangsúly az interakcióban? A 19. század is. Negyvennyolcadik évére. Világégést. Aztán az előkészületek újabb alapításokhoz. Cézanne már az 1860-as években protokubista képeket festett, jóval megelőzve magát a kubizmust mint irányzatot.
A 20. század negyvenötödik évére a világégést. Aztán a manierista posztmodern, a magával ironizáló, a gyávaságával, a kishitűségével ironizáló. Hogy a századvég a megvalósításokra visszatekintve, kiábrándult? „Fáradt”? Inkább hitevesztett, mert hitefáradt. Közép- és Kelet-Európában mindez egybeesik egy bizonyos társadalmi rend csúnya végével, minden utópia és valóság összeomlásával jelképes és materiális értelemben. A kutya hétköznapok tapasztalata felől közelítve, persze, mindez érthető, sőt elfogadható. Szintén összegezés, hogy a befogadó ma így reagál, és az is, hogy elutasító magatartása elsősorban… médium kérdése.
Nem nyelvi formában akarja az áldozatot, mely évezredek óta ugyanaz, hanem képekben, konkrétan filmként. „A mindenkori transzavantgarde szemlélet (…) számára nincs többé értelme a merev és pontosan kijelölt kutatási területeknek, mivel ezek a kutatások személytelenek, objektívek, elvontak, és egy időtől, tértől, tradíciótól és személytől független általános séma, általános modell felállítását célozzák meg. az elvont , módszerközpontú, általánosító és történetiségellenes szemlélet helyett a transzavantgarde konkrét, személyes, képközpontú és történeti szemléletet juttat érvényre. ”(Hegyi Lóránd) a befogadó elsősorban ugyanezt a „konkrét, személyes, képközpontú és történeti”, mediált világot akarja maga előtt látni, követni, a film előtt, a film terében csökken az a bizonyos távolság, a most, a közvetlen, az azonnali élménye a döntő.
Erre az elvárásra fogadnak a populáris kategória filmjeinek alkotói. E filmek előreküldött alkotói és a befogadó között kicsi, egészen kicsi a távolság, hát a siker és visszajelzés is azonnali. Az a táv pedig hit kérdése – a hit pedig századok elején óriási, „lehet és lesz is ez még jobb is”, a külsőnek érzett idő váltása magával hozza ezt. Hitre van szükség, új hitre, honnan?, hogyan?, a század kezdetén volt egy Ady, aki „új hitekről”, századvégi magunkról már az önirónia maestrói dallnak, sőt aki hisz valamiben, anakronisztikus gondolkodású, eretneknek számít.
Ridley Scott viszont a Blade Runnerben arról beszél, hogy hogyan is kell percek alatt újra feltalálni a kereszténységet, Francis Ford Coppola a Draculában, a Frankensteinben a szerelmet dicsőíti, átminősíti a szörnyeket és megadja nekik a megváltás lehetőségét. És ez már új hit, új kezdet. „Alapítás”. A hit formája, a hitnek formát adni – újracsak és változatlanul költészet. A hit szavai, a hit designja, a hit színei. Mert költő, mondom, Költő volt Tarkovszkij is, filmköltő, a filmköltészet pedig nagyon is hat az életre; amit Andy Warhol a 60-as években, Herbert Marcuse a 70-esekben előrejelzett, mára már közhely, hogy ti. az élet utánozza a művészetet. A filmet, amely legmagasabb művészi fokán szintén bonyolulton túli, letisztult költészet, esetleg próza – lásd Fellini alkotásait –, vagy szobrászat; „A film az idő szobra” – mondja Tarkovszkij remekbeszabott… költői képpel. Az irodalmárok is figyelnek a környéken, de őket nem lehet komolyan venni, ők ebből élnek.
Az irodalmárok? A költő alakjához, útjához, verséhez mint élő lényhez módszerekkel, szuperszofisztikált módszerekkel közelíteni már a cinizmus másodvirágzása. Az rendjén van, hogy „a kritika közvetít a befogadó felé”, sőt még több embert von be a lehetséges olvasók táborába, a viviszekcióval, magyarán az élveboncolással dolgozni itt még a hullarablásnál is perverzebb. A műalkotás interpretálásában a „helyzet” feltérképezése ugyanakkor még csak afféle point of departure – „Between the idea / and reality between the motion / and the act / falls the shadow / For Thine is the Kingdom” (T. S. Eliot: The hollow men) –, az interpretációk pedig itt állnak meg, noha ez még csak a műalkotás intenzív totalitása… Ez most csupán az indulás helye, innen kellene tovább segítenünk magunkat és a mindenkori befogadót. Hogy ez már nem az irodalom feladata, területe? Vagy mégis?
Egy biztos, nem a kritikáé, az eleve csak másodhegedűs a gyakorló művészek nyomában – de magáé a szó legtágabb és legnemesebb értelmében vett irodalomé. Amint a módszer vesződik önmagával…A tusakodás először is a módszer státusának tisztázását célozza, azt persze csak a túlról szerzett információkkal tehetjük. De… végül is hogyan ellenőrizhetjük munkánk eredményét? Persze, egy újabb, már magát a módszert ellenőrző módszerrel… Amint a vers, az irodalom státusvesztett helyzetéből keressük a kiutat. Soha olyan káoszt, mint a szuperfejlett 20. században. Fejlődés, tetőfokok, korlátok és korlátok felismerése és korlátok ellen és kiábrándultság és hitevesztettség, „fáradt századvég”. Az egész a saját nevét nagy R-rel író racionális megismerés zsákutcája, illetve a zsákutca végének megsejtése. És a befogadó is megjárta a maga poklát.
Itt a zsákutca végetájt az ismertetőjel. A nyelv zseniális: abszolút uralkodó és úgy gyámkodik életünkben, hogy meghagyja nekünk a számunkra létfontosságú uralásának, a vele szembeni teljes szabadságnak a lehetőségét. Hogy is ragozzuk mindennapi magunkat? Én – az első, te – a második, ő – a harmadik. És ez így érvényes mindenki esetében. Hátborzongató, hogy mi mindent jelez ez a sorrend – kész világrend! –, de még hátborzongatóbb, hogy derűs vagy érzéketlen nemtörődömséggel ragozzuk magunk köré a világot. Hiszen így… „természetes”. A nyelvi törvény a bizonyíték rá. És ugyan kinek jut eszébe rákérdezni a nyelvi törvényekre? Határhelyzetekben, „átmeneti korszakokban” mégis meg kell tennünk.
Én – aki reneszánsz alkotói értelemben vett egocentrikus módon folyton magamról beszélek, most éppen keresem az elődeimet. Én – a sokmillió. A művek, életművek válogatásánál, leírásánál, interpretálásánál, értékelésénél élő lényekkel, emberekkel állva szemben, köztük csenevészekkel és pompás, szívet-lelket gyönyörködtető „példányokkal”, mai művészetfilozófiai ismereteink szerint előzetesen, már az irracionalitás szintjén eldől, hogy befogadóként hogyan is közelítek feléjük. Hát újra a módszer szabadságát keresem. „Az ember eleve több, mint amit önmagáról tudhat”… (Karl Jaspers) Hogyan, mitől függően viszonyuljak hozzájuk? Mutatis mutandis, a másik eleve több, mint amit én róla tudhatok. „Szeresd felebarátodat mint temagadat.” Keresem az elődeimet.
A műalkotás az emberi létezés objektivációja – műalkotásokat vizsgálva felmérhetem , felbecsülhetem, interpretálhatom mások létezési fokát, és e fokok keresése a legfőbb célom. A vizsgált objektiváció is először is ún. tárgymű, esztétikai tárggyá, majd a befogadással, az én cselekvésem eredményeként válik. Ő – így születik meg újra. A befogadó tudatállapota megváltozik, noha maga a befogadó természetesen ugyanaz marad – csak éppen már nem lehet ugyanaz, mert fizikai és a műalkotásban, annak megismerésében élő énjének egységeként… már maga is objektiváció. A műalkotásbeli lény létezésének objektivációja.
Megismerésem folyamata az interakcióval kezdődött, ebből én a befogadást tudatosítva nem a saját tevékenységemre reflektálok, hanem a tárgyra, mondjuk versre, amelyet vizsgálok. „Befogadó vagyok”. Paradox módon nem ő, az alkotó felől indulok felderítő utamra, hanem én magam felől lépek ki, én olvasom a verset, a regényt, a magam esztétikai élvezetét keresem a műalkotásban, ő benne is magamat keresem és… magamra figyelek. Például a William Shakespeare nevű, a jelzett módon objektiválódott lény igazi varázsló ügyességével immár évszázadok óta és emberek millióinak adja meg, hogy megtalálják magukat „a műben”. Olyankor Shakespeare bennünk él és mi mindnyájan benne élünk – mondom csendben, a teremtés analógiájára. Élünk, létezünk, katarzisonként önvizsgálatot tartunk művekben és műveken kívül, és, közben nem vesszük észre, mi is történik valójában. Mi múlunk a művek fölött.
Felülről nézünk a papírba, és ez olyan illúziókeltő! Én vagyok felül, és úgy tartom, hogy ez természetes. „Felül” – súlyos szó, hiszen a „fent”, a „lent” archetípusok, maga a világteremtés kezdődik elválasztásukkal, helyük és terük meghatározásával.
A konkrét hely három dimenzióját tekintve lehetek éppen „felül”, de a tér, a gondolati tér dimenziói eleve másak és másként változnak. A jelszavakat is – „Éljen a… ” stb. – mindig oda fel rakták, elődeimben én voltam alul, hogyan viszonyultam ahhoz ott fent? Habár felül az az izé, és alul én, azért én… Aztán az „átmeneti korszak”.
Új módszerre van szükségem, hogy ne változatlanul Escarpit és társai elméletei alapján dolgozzam. Más esztétikai magatartást kell kifejlesztenem, amelynek alapja a hermeneutikai értelemben vett önmegismerésem és az ahhoz való viszony, az önreflexió. Természete szerint ez is irracionális alapú közeledés, két homályos tükörkép keresi magát a másik szemében visszavert fényében, mégsem Worringer Einführung-elméletének aktualizálásáról van szó, mivel az önmagammal szembeni attitűd a döntő. Interpretációm és értékelésem kezdődjék tehát módszertani önvizsgálattal, a befogadóvá objektiválódott lény önreflexiójával.
A befogadás – ellenőrzött voltában – metabefogadássá válik, és a költő útját követve már megvannak az egyetemes értékeim, amelyek szerint vezérlem. Mégis , induljak csak egy „zéró” ismeretállapotból, ezúttal mellőzzek mindenfajta elő (zetes logikai, esztétikai, erkölcsi) Ítéletet, amelynek amúgy létfontosságúak mindennapjaimban. Amit ebben a pillanatban megérzek, az az alapérzés építi tovább a két objektiválódott lény kapcsolatát. Eztán már sorozhatom a többi információt, még azt is, hogy a költő hol született, és hogy falta-e a nőket.
E gondolat fontosságát egyrészt a költő útjának metafizikájában és dekonstrukciójában, másrészt most, az átmeneti korszak idején mérhetem fel. Először is olyan attitűd, esztétikai magatartás ez, amely mindig , mindenkitől elvárható, másodszor pedig elvvé kellene tennem. Abszurd, de magam miatt el kell végeznem a kísérletet, bár gondolatkísérletet: próbáljak csak úgy verset, novellát olvasni, hogy – a papírt a fejem fölé tartom. Legyen csak ő… felül. Azt már nem javaslom, hogy így is értékeljek aztán, de az így támadt érzéseimet és gondolataimat csapjam végül a… hagyományos módon születettekhez – együttesük alapján másként látom magunkat.
Azonosítanom kell ugyanis legalább egy bizonyos világgal, emberrel, társadalommal, társadalmi renddel, politikával, művészettel stb. szembeni magatartást, amelyet végig kell követnem a századelőtől irodalomban, képzőművészetben, filmben egyaránt. Jean Luc Godard svájci filmrendező Dziga Vertovról nevezte el munkacsoportját. Az elődük felkutatásának, a folytonosság megtalálásának örömét akár előlegezhetem magamnak, ugyanis bizonyos, hogy van rá alapom, egyelőre valahol mélyen, de van.
Nem Tarkovszkij-arcú rejtett és félig kiásott szobrokról beszélek, bár a sors iróniája, hogy amit az oroszok kezdtek, az ellen először ők maguk mutattak fel megoldást. Én, a befogadó, műalkotással szembeni ptolemaioszi csalódásomat felismertem, beismertem, és a költő útját követve már ettől függően keresem az elődeimet és szelektálom örökségem, a hagyományt.
Hát egy. Az írók írjanak. Kettő. Hagyom a múltat a fenébe, egyszerűen követem azt a természetes és univerzális folyamatot, amint az úton a nem életrevaló lények kimaradnak, mindennapjaim „soft” szintjeiről lemaradnak, elsatnyulnak, elpusztulnak. Ez a természet rendje. Három. Az írók írjanak. Négy. Én, a megismerő, a világgal, majd az újrateremtett világgal, a műalkotással szemben először is saját magamra kell hogy reflektáljak, ugyanakkor elismert vagy el nem ismert elődeim példájából okulva, az ellenkező irányban igyekeznem kell minél kevésbé beavatkozni abba a folyamatba, amely nélkülem tán gördülékenyebb, simább, gyorsabban zajlana. Haladna. Öt. Az írók írjanak. Hat. Megismerőként uralkodnom kell magamon – abban a tudatban hogy semmittevésem alkotó passzivitás. Hét. Hogy mindez megtörténhessék, ahhoz persze arra is szükség van, hogy az a múlt se avatkozzék már be semmilyen formában az én jelenembe. It's my life. Nyolc. Tarkovszkij mentségemre nagy költő volt. Kilenc. Az írók írjanak. Tíz. Hogy melyik mű bizonyul maradandónak, utólagos felismerésem, és hogy egyszerűen miért marad és miért élek vele, benne már nem tudom megválaszolni. Mint ahogy azt se, hogy miért szép. Közben kisebb-nagyobb próbálkozásaimmal magam építem köré, bár persze tudom, a kérdés az , hogy… magamon túl mit nyújtok. „Meg aztán (és talán a mondanivalóm lényege) az idő mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket.” (Jorge Luis Borges: Averoes nyomában)
Mondja pedig mindezt a művészi megismerés a „tiszta észnek”, a racionális megismerésnek. Századvégi világunk információs tükörvilágként gazdagon, sőt elsősorban mediált, információözönként könnyedén és megállíthatatlanul árasztja el és falja fel az… emberkét, egykori teremtőjét. Amint a túlracionalizált világ módszeresen, persze, módszeresen önmaga ellen fordul. Közben ugyanis már figyelemre sem méltat(hat)ta a bizonyosságot, melyet okulására már 6000, az újabb régészeti kutatások szerint 9000 évvel ezelőtt leírt… mit leírt, kőtáblába vésett a hit általi megismerés – úti gondolatait a költőnek, aki utópiákat: esztétikai ellenvilágokat (Almási Miklós) épített, illetve tagadott és mutatott fel koronként új és új, amúgy mégis időtlen igazságokat.
Megjegyzem, mindezt minden vallási ideológia nélkül, egyszerűen a teremtő emberi szellem egy típusának útjáról szólva. A 20. század teljes művészetfilozófiai termelése benne van ebben a mindössze két, tömör, világmondó sorban, nyolc szóban: „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni.” Az emberi intellektus a maga maximális lehetőségeit kiélte már a mítoszok, legendák korában, szövegeiben, egyáltalán világában. Mi ez a visszatárás, koronkénti újra felbukkanás? Miért ez ugyanaz a gondolat? Miért akkor? Miért újra? Miért most? Késés… Mi ez a késés? Mi ez a hiátus? Mi van ott? Mi nincs? A gondolat ezek szerint századokon-ezredeken át végig élt – valahol az emberi szellem mélyén, most kor-szerűen, számunkra tehát korszerűen teremtetett újra. Modern, sőt posztmodern elméleteink, módszerein, fogalmaink, szakszavaink mégis elégteleneknek bizonyulnak a nyelvi formában öntéséhez.
Egyetlenegy bizonyult időtállónak – minthogy évmilliók óta időtlen – az, ahogyan a Könyv megnevezte. „Bűn”. Az eredendő isteni, természeti koncepciótól való eltérés. Ezzel: „Bűntudat”.
Íme hát. A költő siet, ezt a bűnt és bűntudatot kell feloldania, ő az , „aki dudás akar lenni”. De – akar-e a dudás dudás lenni, az író író lenni, a költő költő lenni, vagy mintegy elrendeltetésszerűen… nyakába esik az a hangszer? Óvakodjunk a határozott válaszoktól. Ez a „Wille zur Macht” (Friedrich Nietzsche) a megértés hatalmát célozza, az igazság alapítását (Martin Heidegger), az áldozatot követel, és az alkotó magát áldozza fel. Útja halódásának és átszületésének története, illetve ideiglenes megváltásunk története, letettük a könyvet, na menjünk, jó vót, dógunk van. Megváltás abban az értelemben, hogy az alkotó kinyit…ja? – nem, kinyitná a befogadó szemét, a művészet hitelvű megismerés, időtlen, mert abban, ahogyan korhoz kötött, kortalan; a befogadó csak akkor – no nem hisz, hanem hiszi majd el a feltárt igazságtartalmakat, mikor a racionális megismerés lefordítja kor-szerű nevekre azokat. Íme a késés.
A hiátus. Ez a fej-lődés. Melynek során a költőnek, alkotónak erre az ezredvégre végül is egyetlen célja marad, tüzön-vizen, vagyis hát… poklon át kell érnie, hogy a sietős, az elfoglalt, a túlracionalizált, a fáradt, a lusta, a kiábrándult, a hitetlen befogadó is higgyen neki – azaz higgyen benne. Arra kell rávezetnie neki és a nyomába leselkedő szakembereknek a befogadót, foglalkozzák az mellesleg ákár irodalomtudománnyal, irodalomkritikával, hogy ne „olvassa” a műalkotásokat, hanem hittel élje azokat. A legnagyobb művészeknek a kritika bárminemű közbenjárása nélkül is sikerül ez, abszolút egyedül. Csak egyetlen példát. Jugoszláviában a harcok kezdetekor a hazafiak Silvester Stallone hősét, Rambót utánzó jelmezekben kezdték gyilkolni egymást… Íme hát a pokoljárás eredménye, alkotók műve, illetve művek műve – „költő” –, jó esetben sok kis Krisztus, aki arra tette fel, tudjuk, sokszor amúgy nyomorult életét, hogy áldozatot hozzon. A pokoljárás vállalása az ő áldozatuk, illetve áldozathozataluk oka, értelme, célja. „Due corpos frente a frente / son dos astros que caen / en un cielo vacio.” (Octavio Paz: Due corpos) A módszer? A módszer élete, „sztorija” itt változatlanul az, amint jórészt változatlanul üresjáratban vesződik önmagával.
Ahogy tehát a költő kezdettől hitével közelít világához – „Hitem: – vaskenyér, te táplálj –, / s megőrizni téged, ehhez adj erőt, / Csikordulj meg számban, ha becsapnak, / s add meg jussomat a kínhoz – mindenekelőtt.” (Farkas Árpád: Vaskenyéren) –, a befogadó is úgy közelítsen a műalkotáshoz, az alkotáshoz, a világhoz, egy, kettő, három – út, igazság, élet. A hit mint módszer? Irodalomkritikai-módszertani kategóriát csináltunk a hitből? Olyan területen alkalmaztuk (?!), mely … idegen? Nem, az első két leírt szó irodalom volt, és a hit univerzalitása okán is nyugodtan, sőt – hittel tehetjük.
Egészséges interdiszciplinaritás, a legszilárdabb alapozás, ráadásul a hit útja az öngeneráló káoszból, világképek, világnézetek zűrzavarából, dekonstrukciójából valóságos huszárvágás. Kiút a magunk összekínlódta káoszból, annak egyik leglaposabbra kövült, racionális és csakis racionális (ön)megismerésmódjából, a kelet-európai örökségből. A visszatérés az archetípusokhoz. A Senkiföldje legfőbb bizonyossága. Magasabb fokú visszatérés ez, a teremtő-újrateremtő, alkotó, befogadó ember útja ez, kiút, mely megvolt, megvan, itt volt, itt van. „And death shall have no dominion.” (Dylan Thomas)
Most József Attilát, költőket követve úgy érzem, a hat névmás előtt, az egyes szám első személy előtt tán még lennie kell … valaminek,, az „én” előtt van már valaki. Mindennapi – nemcsak irodalmi – viszonyainkban mindig ott van a másik öt közül valamelyik. De valaki más is. Csakhogy „a” nyelv azt – szintén zseniálisan – elhallgatja. Hiszen nekem, neked, neki, nekünk – nincs külön névmásra szükségünk. Megvagyunk a meglévő hattal. Talán csak én megyek túl messzire a keresésben. Talán… én. Te. Ő. Mi, ti, ők. Mert ez így először is mind egy. És megvan a hét. Aki Egy.
Idegen költő a világban, de nem idegenedik el attól soha.
A HIÁNYÉRZET TRAGIKUMA
Happening, performance - pro és kontra
Happening és performance – nem a kész műalkotást, a plasztikai végterméket, monumentumot mutatja be, hanem magának az alkotásnak a folyamatát. Lehet, hogy maga a szóban forgó műalkotás nem is lesz kész, nem is az a cél, hogy elkészüljön. Elengedhetetlen a művész aktív részvétele. Lényege az akció térbeli, időbeli megtervezése, pontosabban egyfajta megtervezett spontaneitás. A performance alkotója rögtönöz, néha szélsőségesen: Hermann Nitsch megalkotja a „Gesamtkunstwerk”—et, az „összművészeti alkotást”, az általa rendezett „orgia-misztérium színház” állatáldozatok bemutatására épül. Az egyik alkotó abban az extatikus állapotban kiugrott az ablakon, más akcióiban, kiállítás—megnyitóin mérgező gyógyszereket használt, más megcsonkította magát...
Hol van itt az esztétikum?
Mit mondanak ezek a... történések?
A performance néhány lényegi vonása és Rudolf Schwarzkogler 1969-es, performance-ként végrehajtott testakciója az alkotó individuum – a performance által drámai élességgel felszínre hozott – szellemi-etnikai válsághelyzetére világít rá, illetve az azt végzetesen meghatározó körülményeket tisztázza.
A művész a majdani kész műalkotás által közvetített tudattartalmakat igyekszik spontán módon felszabadítani, valóban rögtönöz. Ennek az alkotó rögtönzésnek a termőalapja és egyben szubjektív indítéka is a legfőbb emberi ösztön, amely – mai tudásunk szerint és legalábbis a művészet esetében – részben a szexualitás, mint Freud állítja, részben a végtelenség átélésének vágya.
Alapvető fontossággal bír az Erich Fromm által tárgyalt hiányérzet -- lásd Escape from Freedom, Man for Himself, -- az alkotói hiányérzet, amely a műalkotás létrehozásának, a teremtési folyamat átélése vágyának másik főbb oka, és amely a fent említett indítékkal immanens viszonyban áll: ez hivatott adni az előbbi formáját. Az ezek által meghatározott fizikai-szellemi, pontosabban szellemi-fizikai szituációfejlődés végén a kész műalkotás, amely valamiképpen -- minden művészre egyéni módon a magánmitológiát jellemzően -- megvalósította a totalitást, legyen szó az alkotásfolyamat bármelyik szakaszáról, önálló életre kel, és elidegenedik alkotójától.
Ezzel nemcsak a műtől távolítja el a szerzőt, hanem önmagától is. Legfőbb visszahatása így a következőkben állandósul: az alkotó énje két részre szakad, egy a műalkotásokban élő és ható egóra és a maga fizikai énjére. Ez utóbbi nyilván már nem lehet azonos az individuum sokrétű szellemi válságfolyamat előtti, egészében birtokolt testi valóságával. A kettő közötti arány szükségszerűen eltolódik, és amint Nietzsche máig érvényes megállapítása szól, „A művész már nem művész többé, hanem maga is műalkotássá vált”.
Ez a folyamat, amely persze csak akkor válik nyilvánvaló módon tragikussá, amikor az alkotó ennek tudatára ébred, egy újabb: az önmaga, az alkotó én-újrateremtéséneka vágyát szüli. Mélyebb hiányérzet rémuralmát szabadítja el. Az önmagától ilymódon elidegenedett indivíduum viszont egy végzetes határon túl, a közös cselekvésben való aktív -- a művek esztétikai kisugárzásában aktiválódó -- részvétel érdekében, a kollektivitásban való feloldodás képességének visszanyeréséért csak a műalkotásokban élő énjét teremtheti újra, méghozzá az anyagi –testi énjéről való lemondással. Új állapot létrehozásával: ennek az énnek a metaforikus esztétikai megsemmisítésével, a brutális fizikai autodestrukcióval.
A kezdeti hiányérzet, amelyből a mű megszületett, a leírt folyamatban önmagának egy – a tragikumig fokozott – létállapotát valósítja meg, a végső szituáció, a szintézis magában hordoz egy olyan csírát, amely saját pusztulását predesztinálja, és ez a negatív előjelű, pusztítást eredményező dialektika tragédiába torkollik. A világteremtő hiányérzet féktelenné vált rémuralma elvezetett így például Schwarzkogler esetében a teljes önmegsemmisítéshez.
És az alkotó végső fokon mégse képes áttörni azt a szubjektív léttörténeti magányt, végzetes önmagába zártságát, amely a modern, demitologizált indivíduum „történetfilozófiai természetének” (Hegyi Lóránd) ilyen irányú fejlődéssel már megválthatatlan része.
A hiányérzet tragikuma.
Hol van itt az esztétikum?
Mit mondanak ezek a... történések?
A performance néhány lényegi vonása és Rudolf Schwarzkogler 1969-es, performance-ként végrehajtott testakciója az alkotó individuum – a performance által drámai élességgel felszínre hozott – szellemi-etnikai válsághelyzetére világít rá, illetve az azt végzetesen meghatározó körülményeket tisztázza.
A művész a majdani kész műalkotás által közvetített tudattartalmakat igyekszik spontán módon felszabadítani, valóban rögtönöz. Ennek az alkotó rögtönzésnek a termőalapja és egyben szubjektív indítéka is a legfőbb emberi ösztön, amely – mai tudásunk szerint és legalábbis a művészet esetében – részben a szexualitás, mint Freud állítja, részben a végtelenség átélésének vágya.
Alapvető fontossággal bír az Erich Fromm által tárgyalt hiányérzet -- lásd Escape from Freedom, Man for Himself, -- az alkotói hiányérzet, amely a műalkotás létrehozásának, a teremtési folyamat átélése vágyának másik főbb oka, és amely a fent említett indítékkal immanens viszonyban áll: ez hivatott adni az előbbi formáját. Az ezek által meghatározott fizikai-szellemi, pontosabban szellemi-fizikai szituációfejlődés végén a kész műalkotás, amely valamiképpen -- minden művészre egyéni módon a magánmitológiát jellemzően -- megvalósította a totalitást, legyen szó az alkotásfolyamat bármelyik szakaszáról, önálló életre kel, és elidegenedik alkotójától.
Ezzel nemcsak a műtől távolítja el a szerzőt, hanem önmagától is. Legfőbb visszahatása így a következőkben állandósul: az alkotó énje két részre szakad, egy a műalkotásokban élő és ható egóra és a maga fizikai énjére. Ez utóbbi nyilván már nem lehet azonos az individuum sokrétű szellemi válságfolyamat előtti, egészében birtokolt testi valóságával. A kettő közötti arány szükségszerűen eltolódik, és amint Nietzsche máig érvényes megállapítása szól, „A művész már nem művész többé, hanem maga is műalkotássá vált”.
Ez a folyamat, amely persze csak akkor válik nyilvánvaló módon tragikussá, amikor az alkotó ennek tudatára ébred, egy újabb: az önmaga, az alkotó én-újrateremtéséneka vágyát szüli. Mélyebb hiányérzet rémuralmát szabadítja el. Az önmagától ilymódon elidegenedett indivíduum viszont egy végzetes határon túl, a közös cselekvésben való aktív -- a művek esztétikai kisugárzásában aktiválódó -- részvétel érdekében, a kollektivitásban való feloldodás képességének visszanyeréséért csak a műalkotásokban élő énjét teremtheti újra, méghozzá az anyagi –testi énjéről való lemondással. Új állapot létrehozásával: ennek az énnek a metaforikus esztétikai megsemmisítésével, a brutális fizikai autodestrukcióval.
A kezdeti hiányérzet, amelyből a mű megszületett, a leírt folyamatban önmagának egy – a tragikumig fokozott – létállapotát valósítja meg, a végső szituáció, a szintézis magában hordoz egy olyan csírát, amely saját pusztulását predesztinálja, és ez a negatív előjelű, pusztítást eredményező dialektika tragédiába torkollik. A világteremtő hiányérzet féktelenné vált rémuralma elvezetett így például Schwarzkogler esetében a teljes önmegsemmisítéshez.
És az alkotó végső fokon mégse képes áttörni azt a szubjektív léttörténeti magányt, végzetes önmagába zártságát, amely a modern, demitologizált indivíduum „történetfilozófiai természetének” (Hegyi Lóránd) ilyen irányú fejlődéssel már megválthatatlan része.
A hiányérzet tragikuma.
2 + 2
„Mert a tehetség kevés, az értelem is kevés, a műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen, mindehhez végzet kell” – írja naplójegyzeteiben Márai Sándor. – Arra jutottam, kérem, hogy ez a sors, ez a program aztán közvetlenül, sőt szembeszökően tükröződik annak az embernek a megjelenésében. Szóval az írót a lábairól. A nadrágjáról. Az íróemberek nadrágjának ugyanis – karaktere van, tartása jellegzetes. „jellegzetes” – sok filozófiába beleástam már magam, most sem keresek színes, erőteljes, kifejező hasonlatot – amely, akárhogy is, többé-kevésbe távoli marad –, fő a Szabó Zoltán által hangsúlyozott pontosság. Íme.
Tudom, ha egy afrikainak vagy egy eszkimónak próbálom megmagyarázni, mi is az, hogy „kenyér”, azt kell mondanom: étel. Igyekezetemben azonban megkerülhetetlen módszertani hibát követek el, mert keverem az egyedit az általánossal. Elvileg a legtökéletesebb magyarázat, ha azt mondom, a kenyér, az – kenyér. Számára azonban mindez tapasztalat híján felfoghatatlan, ahogy én csak csodálni tudom, hogy az eszkimó hallási benyomás alapján az Atlanti-óceán hullámainak típusait különíti el, és szintén rövid fülelés után tökéletes térképet tud rajzolni egy amúgy távol eső partszakaszról. Ezért mondom tehát, hogy az írókon a nadrág úgy áll – „jellegzetesen” –, mint az írókon a nadrág. Úgy áll, mint az az omladozó épület, amely… hát minden bizonnyal függ… valamin, mert csak nem omlik össze.
Az írók kopott, általában a végsőkig koptatott nadrágokban-nadrágszerű strapabírókban járnak. Ha vadiúj pantallóban közlekednek, akkor is elgyötörten áll. A nadrág. Mint ahogy a régen, jól kitaposott cipő tökéletesen felvette az őt uraló, meghatározó, idomító, győzedelmes láb formáját, és lesz aztán a legkényelmesebb. Egy író, mondom, egy író, kérem, egy olyan igazi író öltözékének, nadrágjának, azaz lábának tehát nagy az entrópiája.
A termodinamikai rendszerek természetes törekvése, hogy minél magasabb entrópiát, rendezetlenségi fokot igyekeznek elérni – maga az Univerzum egyetlen nagy termodinamikai rendszer. Univerzumról való – irodalmi, művészeti, természet- és társadalomtudományi – tudásunk elsősorban zárt rendszerekre és alrendszerekre vonatkozik, egyrészt könnyebb dolgozni velük, másrészt még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy maga a világmindenség nyitott-e vagy sem. Einstein egyenletei szerint a fény… valahol… messze… az Univerzum határvidékén megfordul és visszatér az egy és meghatározhatatlan középpont felé… Nos, az íróember biztos előjelű entrópiája abban az első látásra meghatározó altesti ruhadarabban tükröződik. Az élrevasalt gentleman zárt, ő viszont mindent összevéve és köznapian fogalmazva: rendetlen és kopott.
A benyomás egy emberről… Ruházatunknak természetesen igyekszünk jelentőséget adni, ezzel magunknak, hiszen ruha teszi az embert. Az író jellegzetesen sokat mondó cuccának jelentése van. Ha az előbbi külsődleges és kívülről hivatott befelé hatni, illetve úgy feltűnni, mintha nem valamely belső hiányt pótolna, hanem azt fejezné ki, ami, ez utóbbi belső, mély, egyszerűen van, és jelentésmezeje óriási. Olaszországi nagyáruházban végezték el a galád kísérletet: hatalmas velencei tükröket szereltek föl, és a megfigyelők a tükrök mögül követték a vásárlók reakcióit. Egy. Mindenki megnézte magát. Kettő.
A nők sorra a hajukat igazították, ha tökéletesen állt is az a frizura, az a mozdulat, a megnyugtató, sosem maradt el. A férfiak tetőtől talpig végigmérték magukat. – A benyomásunkat azonban annak rendje és módja szerint mindig szemből alakítjuk ki. Nézzük csak meg azonban, hogy hogyan is áll azon az illetőn a nadrág – hátulról. Az lesz az igazán árulkodó! Az eredmény általában – más. Az író esetében nem, az író nadrágja közvetlen és őszinte. Amint a régi mondás tartja, madarat tolláról, írót nadrágjáról. És elölről is, hátulról is. A rendőrt, a katonatisztet a tarkójáról, a nyakának állásáról ismerhetjük meg, váll- és fejtartásában „benne van” a vigyázállás, annak fegyelme, merevsége, a rendőri ellenőrző, fegyelmező mivolt gőgje.
A zsaruk és katonatisztek tarkójának, fejtartásának igen alacsony az entrópiája, sokszor alig van. Nagyon kicsi és merev az interpretációs lehetőség a szó legbensőbb, legnemesebb értelmében vett emberi tartásra. Van, aki egyszerűen csak felvette azt a formát, sokuknak nem is áll jól. Távol áll tőlük. A fejüktől. Néha a fejük is tőlük. Meg is látszik, bármit tesznek. Van azonban, aki… úgy született. Úgy lehet úgy születni, ha valamelyik ősöd katonatiszt volt.
Azért jó, ha az ember vigyáz az entrópiájára. Herr Wachtmeister. Írom ezt huszártiszt nagyapám első világháborús, elsárgult fényképe fölött. Kackiás bajusz, díszegyenruha, nagy keze, az a nagy keze a kard markolatán. Végigharcolt, túlélt két világháborút. Stolz, mit Respekt und Liebe. És néhány kavargó, homályos fogalom az időről. Édesapám… már tanfelügyelő volt. Mostohaapám… a maga egykilencvenes, száznégy kilós termetével, ők is, már megjelenésükkel tudták képviselni azt a szellemi és anyagi jólétet, amelyért megdolgoztak.
Én… a fényképeiket nézegetem. És az íróemberek nadrágját. Mert ez a világ sem beszél nekem nálad nélkül, szép szerelmem, ki itt lengsz most énelőttem, slamp-csinosan, édes lelkem. Parafrazálom a Költőt, az efféle játékban mindig munkál és felszínre kívánkozik valami fojtott poézis: ex abrupto először is az, hogy ha a téma feldolgozatlan is, csalóka az a „most”, nem az én kérdésem és nem az én jelenem kérdése ez. Arisztotelészi módon kell közeledni a jelenséghez. Mert e magas entrópiájú lény lábaiban, a járásában, annak a ruhadarabnak a karakterében van elölről-hátulról valami… ősemberi. Nem, ne úgy értsük ezt, kérem, nem a tartás, urambocsá’ emberi tartás, nem is az elegancia hiányzik belőle. Inkább az van benne, méghozzá ősidők óta, hogy abban a ,,, nem törődik külső jelekkel, illetve hogy nem azokkal törődik és mindezt meggyőződésből.
Van abban a repdeső nadrágban, a nadrágnak abban a lobogásában valami büszkeség. Azé az emberé, aki fittyet hány az ilyen konvencióknak, anélkül húzza meg és becsüli fel saját értékeit, és nem azokkal törődik, akik eszerint ítélnek. Nem is akar imponálni nekik. Az íróember ,,meztelenek, ő hagyja, hogy maguktól szelektálódjanak körülötte. Embereket teremtő folyamat ez, amelybe a bölcs, a saját nevét nagy kezdőbetűvel író Ráció belátása szerint, végül is saját kárából okulva már nem veri bele az orrát, így a tévedés lehetősége minimális. Hiszen körülötte mindenki magát minősíti. Az íróember ősemberebb, mint társai, Olvasó társai, azazhogy egyre kevesebbet olvasó társai.
Az íróember ezért ős és nadrágos. És, persze, ír. Miközben furcsa időszintézis rajta az a ruhadarab. Többnyire kopott, vagy ha nem az, vagyis új, akkor is felveszi az ősember ősi lábainak ősi formáját, és végül maga is ősi lesz. Ősi múlt. Ugyanakkor az íróember az ősi(vé lett) nadrágjában a jövőt formázza. Közben általában nem húzgálja-igazgatja a nadrágját, maradjon, pardon, szálljon/repdessen vagy íróemberhez illően kelepeljen, budurjon, mormogjon, brummogjon az a nadrág, úgy, ahogy a legnagyobb a hordozott nemrég entrópiája. Mindent összevéve az íróember így, ősi nadrágjával barátságosan termetes. Nézzük csak meg ugyanakkor az ősember általában nadrág nélküli szobrait (noha Dél-Amerikában némelyiküknek szemüveges az) Gyermekrémítően csúnyák. Csúnyaságuk nem egyszerűen nadrág dolga, felöltöztetve már nem is lennének olyan tökéletesek.
Csak emberekről van itten szó. Nadrágban azok a harcias férfialakok már nem lennének olyan félelmetesek, érted: az ember úgy lehet ijesztő, ahogy van, a civilizáció nem nevel és egyáltalán nem formál át – csak eltakar. A nadrágban, a szép, vadiúj vagy frissen mosott-vasalt nadrágban egyébként minden a régi. Sőt. Az ősi. Az entrópia törvényei szerint így van ez jól, a teremtés rendjét ne is háborgassuk semmiféle nadrággal avagy nadrágban. Az íróember tudja ezt, számára a nadrág gyakran teremtésellenes, pótló valamivé válik – és mindenekfelett szép nő(k) közelségében –, ezért az íróember gyakran távolít el magáról, maga elől minden pótló és ugyan ősivé lett, de alkalmasint teremtésellenes tényezőt. Partnerével-partnereivel teljes egyetértésben, persze, amit azok aztán sikongva, boldogan kifejezésre is juttatnak. Így van ez, kérem, egy nadrág, sőt, egy író ősi nadrágja, annak, kérem, titka van. Amely úgyszintén ősi. És amire úgy szükség van, ahogy az ősi szobroknak semmiféle öltözékre nincs. Ők – igen, „ők” és nem „azok” – meztelenül és kimeríthetetlenül gazdag. Pedig nem is annyira maga az ember, hanem egyfelől az állam pucér.
A hatalom. Amely alig vagy egyáltalán nem támogatja a kultúrát. Egyébként fennállna a veszélye annak, hogy az író… na nem másképp öltözne, ahogyan rajta a nadrág, az kérem, sorskérdés, de a gyengébbje bizonyára igyekezne jobban öltözni. Valóságos világnézeti zűrzavar! Az államhatalom mindig tudja, mit csinál. Sanyargatja is az írót lelkiismeretesen – abban a hiszemben, hogy az jót tett neki, hiszen elme így éli meg a nagy arisztotelészi fordulatot: elfordul az aktualitástól és keres alatta-mögötte valami ősi, időtlen, örök értékrendszert, lásd a nadrágját és mindazt, amit az jelez, kifejez, értésünkre ad. – Másfelől mi vagyunk ruhátlanok, akik szintén megtesszük egy sok ,,, gép kötelességét.
Végigmértük azt az embert egyszer, benyomás alapján máris jellemeztük, sőt minősítettük – gyarló igyekezetünkben máris megtaláltuk azt a vonatkozást, amelyben valahol magunk mögött helyeztük el a nagy sorban –, értékeljük a teljesítményét, míg várunk, főleg hogy szintén valamely titok folytán kötelező oktatási anyaggá, „feladattá” válik, végül pedig már annyit néztük azt az embert, munkáját, míg már a lehető legderűsebb felelőtlenséggel azt látjuk benne, amit általában vagy alkalomhoz, „évfordulóhoz”, „ünnephez” kötötten akarunk.
Kétségtelenül egyfajta beteljesülés, érkezés, végső egyensúly ez; „aki alkot, visszafelé nem tud lépni, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg utoléri őt a világ” – írta Szilágyi Domokos. Nos, ez a találkozás a szoborállítás tényében következett be. Mert ha az íróról az ősi nadrágjában életművére pontot tévén bebizonyosodik, hogy talált és épített valami maradandót, akkor szobrot kap, de élre vasalt nadrágban! Hazugság! Csalás! Történelemhamisítás! Ez egyszerűen nem igaz! Merénylet!
Az író személyének, magának az életműnek, az életmű társadalmi kontextusának földhözragadt, vaksi, bunkó, durva, barbár, sunyi, alamuszi, képmutató, haszonleső, önáltató, illúziókeltő, olcsó meghazudtolása. József Attila Hogy a szobrász? Nem, amúgy egyszerű politikai ideológiai szenny, nem kell mindezért rögtön a szobrászt hibáztatni. Hogy együttérzett…? Mármint a szobrász. Az lehet. Neki szabad is. De a megrendelő! Elrettentő példa, nézzük meg a szegedi JATE előtti József Attila-szobrot.
Az az ember nem a Költőre hasonlít ugyan, de nem ő, hanem egy kép-, illetve szoborszerűsített elvárás, amelynek a szobrász – akarva vagy kényszerűen, nincs honnan tudjuk – bedőlt. Nem is lábakon acélsima nadrágban, hanem egy kételemes traverzen, elnagyolt, már-már ,,, és absztrakt. Az alak mellközéptől felfelé kezd élni, igazán elszántan néz… a jövőbe! És egész megjelenésében bikamód öntudatos és pártos fiatalember. Ez nem a Költő, nem a Ringató és az Óda költője, ez itt csak az egyik oldal, a Külvárosi éj, a „Munkásököl, vasököl”, a munkásosztály konok költője. Fordulat előtti középiskolás tanár akart ilyesmit elhitetni a gyanútlan diákkal., a tankönyv szerint ember csak a Pártnak és csak a Pártot és csak a proletárt, a nők, a szerelem létezéséről nem is tudott. (Hogy a szobrász?... )
Egy letűnt kornak ideológiai jellemét méricskélhetjük a szobron azzal a távval, mint a szárnyaló költészetben élő ember és az ideológiai torzó között
Ottan van a nadrág problémájának a kutyája elásva! Ahonnan a pénz hazug szele fúj! Politikusi, feszes öltönyök, kvázi gentlemenek. Ahol a fő és olykor a minden a benyomás, a forma, a simaság, lám, semmi részlet, minden sima a felszín alatt, csak semmi konkrétum – és ez a – úgy tesznek, mintha lenne mit rejtegetniük az ápolt felszín alatt. De nézzük csak meg szövegeiket, nadrág fölött mi senki emberfiát nem ismerhetünk meg, míg nem írt nekünk valamit. Sehol annyi üresjárat, bajkavarás, mint a történelemírásban és a politikában. Nadrág dolga – hátulról. Az író öltözéke azonban részletekben gazdag, sűrűn redőzött, töredezett felszín, rajta minden vonal, minden hullám egy-egy élettapasztalat, megszenvedett – ugyanakkor sokszor sopánkodik. Az író beleéli magát szereplői sorsába – idézi Arisztotelészt mindez, dura lex, sed lex.
És egyre több tapasztalat, egyre több ránc és gyűrődés. A nadrágon. Mindezt aztán addig, amíg – furcsa ellentmondás, de tény – elér egy újfajta, magasabb rendű, felsőfokú, nemes simaságot, ami azonban már nem úgy egynemű, mint a vákuum, amit semmilyen poli nem képes feltölteni – esetleg formába foglalni, hanem emlékekben gazdag és lehetőségekkel, azaz jövővel terhes.
A politikus lavíroz, ő csak hatalom párti, uralkodásvágyában így marad egyoldalúan kívülálló. Csak cinikus.
No igen persze, rangos ezt vagy azt az írót megszoborni „élre vasalt nadrágban” – mégis… Igen. Mégis. Fő a városkép. Ahogy az a nadrág, az kérem harangozna ottan, mint mindenféle újkori államforma, sőt mint az emberiség traumája, az rontaná a városképet… A mi városképünket. És nekünk ugye nem erre van szükségünk, kisajátítható halhatatlan költők... Felszínes gondolat, percek alatt vasalható, igazi méretekben csereberélhető. A hasonmásnak, a szobornak a fenti... emberi mániát tartalmaznia kell. De nem csak a felszínen ám!
Súlyos, de mégis csak részkövetkeztetés, kétnemű téma másik fele a női írók és költők nadrágja, annak szótlansága, némasága. Az a divat, amely Kleopátra óta költ, kell. Érdekes, hogy egyáltalán nem úgy érdekes, mint a férfié, noha férfiúi ruhadarab, a nő, Georges Sand és Mme Chanel, követője mintha semmit sem örökölt volna át a hím párjától. Az ő nadrágja nyilván erotikus. Míg egy nadrág, láttuk, teljességgel megváltoztathat egy férfit, a szebbik nem esetében a nő uralja a nadrágot.
Olvastam Piaget-t, minden „interakció” kérdése, tudom, vagyis a nadrág is visszahat, de a nőn legfeljebb módosít. Akár ír a nő, akár nem. És egy csinos nő mindenféle nadrágban – vagy anélkül – csinos nő, a szépség nem rejtegethető. A nők nadrágja esetében nem maga a ruhadarab érdekli az emberiséget, hanem ahogy az ,, izgalmas. Mert ahogy a férfi, azt mondtuk, örökké elégedetlen íróember, szeme először is a nő lábára, mellére, fenekére, ahogy a ,,, a minél duzzadóbb vitalizmust keresi, hajtja, vadássza – az európai férfi prototípusa Odüsszeusz… – úgy a nő pillantása is férfinadrágtájt találgat, tapogatózik. Ha nem, akkor… a nemekkel valami baj van. Rendjén vannak, hogy szemet, látást irányító tervek, programok a kollektív tudatalattiban gyökereznek…! De miért kapnak az írónők általában mellszobrot?
A fej, arc… Arról most nem szóltam, a fejükön, az arcukon több mint általában az írók sem hordanak nadrágot. A fej, az arc a nagy titkok hordozója, de… hát, íme, igen, így alakult ősidők óta, hogy ezek a titkok meztelenek maradtak. Titkainak titkolásáról maga az arc gondoskodik, nincs szüksége semmilyen külső segédeszközre. Ő mondta, még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen. A történelemben szakálldivat, az volt, fussuk csak végig az ógörög szobrok sorát, mindegyik személyiségnek tömött, göndör, tekintélyes szakálla van, amely úgy nem hiányozhat. Inkább nagy, húsos ,,, beszédes, „arról ismerszik meg a szerző”, tartja a régi római mondás. Íme, újra a végső titkok egyikéhez értünk… Azt is tudjuk, hogy a férfit ,,, vezetővé sem választottuk, ha nem volt eléggé tekintélyes… orra, akkoriban még csak komolyan sem vették a jelöltet. De technikáik is voltak, különleges érzékkel rendelkező, sőt képzett szolgáik az orr nagyobbítására.
Az arcról, mint mai öltözékünk közül a nadrág. A római költők, imperátorok viszont már mindnyájan ápolt, sima arccal, igazi nagyvadak. Inkább ,,, területet már nadrágtól függetlenül műveljük, ápoljuk, és a kultúrtörténészek a szakáll-, illetve orrdivatok históriáját is megírták. Egy biztos, nadrág és szakáll összhangja még feldolgozatlan téma. Majd a mindig okosabb, nadrágosabb és szakállasabb új generációk? Minek várni? Íme, szakáll és nadrág összhangjának tekintetében a férfiak általában saját ízlésük, belátásuk szerint döntenek.
Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy valamiféle kánonok váljanak ez ügyben is uralkodóvá, „korjellemzővé”, sőt, ha kell, minden erőmmel azért harcolok, hogy minden férfi olyan nadrágot és szakállat viseljen, amilyen illik hozzá, amilyet akar. A közös, korjellemző ,,, majd maguktól. De azt is elsőre beláthatjuk, hogy létezik olyan szakáll, amelyet határozottan nadrág nélkül kell viselni – lásd ,,, elődünket vagy a mai polinéziai szigetlakókat – és van olyan nadrág, amelyet kifejezetten szakállal, dörzsölten kell hordani. Bizonyos farmerekre gondolok itt, a farmernadrág történetében Lévi Strauss, és azóta jónéhány ilyen fazon volt már. Gondoljunk csak egy kertész megjelenésére, egy keménylegény favágóra. Az már igen!
Végül is ezzel összhangban az arc csak azt mondja, mint az altesti misztériumok metaforikus ,,, Egyetlen, de micsoda különbség: a nadrág vasalható. De az író nem, ő azért sem vasalja, ő az ősi nadrág ráncai között érzi jól magát. Hogy abban „bohém”… Életvonalának mélyen átélt, megszenvedett hullámai között a részletekben egyre gazdagabb nadrág tulajának – természetszerűleg és szükségképpen ellensúlyoznia kell; néhányan, kevesek, igazán kiválók el is érik ezt a szellemi szintet, a nirvánát, azt a semmit, ami nem az élet kihunyta, halál, hanem mindenfajta élet előfeltétele, folytonosság. (Hogy sokan alkoholmámoros állapotban – vagy tiszta fejjel is – fölényeskednek, az most gondolatmenetünktől távol eső részletkérdés.) A cél az az egyensúly, amit abban a földfelszíni életben egy egzisztenciális nagy elégedetlenség, türelmetlenség, ezzel frusztráltság jelez előre, és konvenciók fölött lobogó nadrág vág a járókelők arcába. Folyamatosan.
Mert mindközönségesen: nem gyűrött, nem kopott, nem elnyűtt, íme, a szellemi érés magas foka szembeszökő képekben. A derű. Nem langyos jókedv, hanem az eddig felvázolt út (egyik végeredménye.)
Egy szobrász, mondom, egy szobrász, kérem, egy olyan igazi szobrász, akinek nemcsak keze van, hanem feje is, és szíve is a helyén, és aki ismeri a mesterség minden csínját-bínját, az igenis tud egyszerre őszinte, közvetlen, ideológiamentes nadrágot-öltözéket és mögötte tekintélyt parancsolóan felsejlő ősi titkot formába önteni. Ebben a 6000 – újabb kutatások szerint 9000 – éves kultúrában több példa is volt már rá.
A ,,, gyökere a kollektív tudatalatti – mondta Jung. A libidó – mondta Freud, szobrot érdemlően nagy libidó – „író” – őszintén ősi titkainak tartásában tekintélyesen álljon a város előtt, nők, rendőrök és politikusok között. Éjjel-nappal. Íme az író, ,,, mentség, illetve néhány emberi ,,, És ilyen legyen a szobra, aki diktál. Akivel diktálunk.
Akinek van szeme, hallja. És Borges leírta már a mondatot: „Az ember akkor lát igazán, ha tudja, mit lát.”
Hogy én tudom-e, mit láttam? Der Schein ... – vágom rá.
Hadd fejezzem be e rövid interjú történetét.
Éjjel volt, amikor pontot tettem ennek a szövegnek a végére. A házban, ahol vendégeskedtem, már mindenki aludt. Azzal álltam fel az asztaltól, hogy na, a mai nap teljesítményével is elégedett vagyok, most kis éji sétára indulunk, ózondús hegyi levegő, csillagos éjszaka, úgy habzsoljuk majd, mint megérdemelt jutalmat!
Kiléptem a házból, amely a hegyoldalon, magasan az út fölött feküdt, az égbolt tiszta, a környező házak ablakai sötétek, sehol egy járókelő. Az ajtó előtt, a széles verandán Hektor, a házőrző kutya – nagykutya –, vidáman vakkantott egyet-kettőt, vickándozott örömében és úgy szállt felém, hogy egyenesen a mellemre rakta tappancsait; alig ,,, lecsillapítani és elhessegetni, aznap esett az eső – itt elképesztően gyakran esik –, a sötét betonon még tócsákban csillogott a víz, nem akartam, hogy összemaszatolja az ingemet. Lebaktattam három hosszú lépcsősoron, az útról visszanéztem a kivilágított házra, amely egyedül fénylett a hatalmas, éjsötét hegyoldalon.
A séta? Az olyan volt, mint bármelyik nyáréjszakai, eső utáni séta. Rövid, de kellemes, nagyon kellemes. Megnyugtató.
Amint visszatértem, a bejárat előtt lecsaptam lábamról a vékony sarat, kezem már a kilincsen, a kilincset már lenyomtam, lassan, halkan, nehogy felébresszek valakit, mikor észrevettem, hogy Nagyon Nagy Hektor lelapul, fojtottan morog és vicsorog, úgy maga elé, de feszülten, minden ízében máshova: rám összpontosít. Abban a pillanatban tudtam, ugrani fog, támadón léptem felé – nem szabad félni tőle, olyankor a szervezetben lejátszódó kémiai folyamatok egy bizonyos enzimet, ezzel illatot eredményeznek, amit az ember nem érez és fogalma sincs az egészről, a több mint 1100 féle szagot memorizáló kutyaagyat viszont szörnyen irritálja, ezért az állat agresszív lesz – azonnal rúgtam. Mikor először találtam el – a nyakát találtam el –, már valószínűtlenül távolinak tűnt, hogy nemrég még kordiális kétoldalú kapcsolatokat tartottunk fenn, most nyoma sem volt a percekkel ezelőtti nagy barátkozásnak, és annak, hogy azzal bármiféle kötelezettséget vállalt volna.
Nem csodálkoztam, olyan vadul, olyan féktelenül élte bele magát tisztébe, olyan vérszomjasan vetette rám magát, olyan fürgén igyekezett harapni, nem, nem cselesen, egyszerűen és mindenáron harapni, hogy az volt a benyomásom, semmi nem fékezheti, nem volt egyetlen óvatos vagy bár kiszámított mozdulata, egész testét beleadta, csak támadott. Az az elvakult elszántság, ahogy lendült és ugrott, vagyis védett és védekezett, a mozdulatainak olyan spontaneitása, tökéletessége, a teste ritmusa ugrás közben és utána, ahogy újra és ismét újra a bokámnak ugrott. Nem ijesztette meg semmilyen ellentámadó mozdulat, nem fárasztotta semmilyen rúgás vagy fájdalom. Jobbal rúgtam, a bal lábamat támadta, és ötödik rúgás és esés után még mindig ugyanabból a szögből és ugyanoda ugrott, támadásában benne volt, olyan nincs, hogy ő ne jusson a bokámig. Hetedjére-nyolcadjára már érezte a pillanatot, amikor minden lépés után újabb rúgásra számíthatott, és az üresben elcsattant harapás után előrenyújtott, kitekert nyakkal, de nyomban ismételt, a hozzá közeledő láb felé kapott.
Ekkor már lependerült a lépcsőkön. Nyüszített a fájdalomtól, de felkuszálódott, egy testcsel, egy pillanatnyi, egyetlen mozdulatnyi helyezkedés és nekifeszülés után újra ugrott. Mintha ős magára lelt volna ebben a harcban, és ez a magára találás hosszú-hosszú ideje váratott volna magára, hát újra harcba indult. Félelem nélkül fogadott minden újabb rúgást és lépést és rúgást, csaholt, morgott, hörgött és vinnyogott, de vicsorogva lendült újra támadásba. Egyre nehezebben viselte el, hogy megfutamodás helyett egyre felé és újra felé lépek, egyetlenegy, a feltétlen győzni akarás hajtotta. Egyre elvakultabban támadott, mert egyre nőtt a tét. Én, akinek meg nem fordult a fejében, hogy egyszerűen beugorjak az ajtón, s kész, eleve bizonyos fölénnyel néztem az egész tusakodást, nekem ez kis incidens volt, neki azonban most létezni is megszűnt minden egyéb a világon, most élet-halál kérdése volt ez a harc, ez volt számára maga az egzisztencia. A legnagyobb tiszteletet ébresztette bennem, a természet rendjét tiszteltem, figyeltem, hogyne, az volt beleprogramozva, hogy … – és ez aztán a végsőkig.
Csak egy állat képes ilyesmire, ember által félrevezetett lény, hiszen a saját területét védi, ,,, megtűri, sőt szereti a gazdiként fellépő másikat, mert időnként területi igényét ,,, és enni ad neki. Három helyen is nagy V-ket és L-eket cibált a nadrágomba – egyik kedvencembe! –, a lábam is vérzett.
A házból futólépések dübörgése, ajtócsapkodás, először a feleség tódult ki az ajtón, nyomban mögötte a férje, hátulról átkarolta a nőt, és betuszkolta az ajtón. Aztán megnyugodott ő is, nem verekedés volt, „csak a Heki”. A magára talált hőst egyszerűen a helyére parancsolták, méghozzá olyan közönnyel, amely méltatlan volt az ,,, A kutya csaholt és morgott, de engedelmeskedett; fogcsikorgatva pislantott még néha felém, szépeket ígérhetett nekem. – Mindent bele – biztattam búcsúzóul.
A nő gondosan fertőtlenítette a sebeimet. Én pedig eltöprengtem a történteken. Mindig nevettem azokon a szerzőkön és műveken, akik és amik csak leírják a történelmi eseményeket, hogy ez és ez, itt és itt, ekkor és ekkor, ehhez elég írni-olvasni tudni. A fontos az interpretáció, abban az információs világban pedig, amiben kapaszkodom, tájékozódom, élek, már nincs is történet, csak interpretáció, sőt csak interpretálásról való beszéd. Ami pedig ,,, De ma, mi az, ami ma történt? Kimutattam az író ősi nadrágjáról, hogy hímnemű metafora, sorsmetafora, ,,, egy percre rá egy kutya megszaggatja a nadrágomat. Ráadásul egy olyan, amellyel addig határozottan megbíztunk egymásban. Akárhogy is, az eset állatviselkedéstani szempontból sem minősíthető „egyszerűnek”.
Ma sorskérdésekről írtam. Nekem, homo sapiensnek ezekre nincs igazán rálátásom. Egy. Nem értem tehát. Kettő. Félelmetes....? Vonzó. Három. Márai után: a történteket -- az általam leírtak alátámasztásaként értelmezem.
Itt és elvileg ismét új szövegrész, újabb árnyalat kezdődik. De... erről még nem beszélheltek. Évtizedek múlva, talán, megírom.
Most -- éppen egy ruhaüzletben válogatok, vásárolni fogok.
Tudom, ha egy afrikainak vagy egy eszkimónak próbálom megmagyarázni, mi is az, hogy „kenyér”, azt kell mondanom: étel. Igyekezetemben azonban megkerülhetetlen módszertani hibát követek el, mert keverem az egyedit az általánossal. Elvileg a legtökéletesebb magyarázat, ha azt mondom, a kenyér, az – kenyér. Számára azonban mindez tapasztalat híján felfoghatatlan, ahogy én csak csodálni tudom, hogy az eszkimó hallási benyomás alapján az Atlanti-óceán hullámainak típusait különíti el, és szintén rövid fülelés után tökéletes térképet tud rajzolni egy amúgy távol eső partszakaszról. Ezért mondom tehát, hogy az írókon a nadrág úgy áll – „jellegzetesen” –, mint az írókon a nadrág. Úgy áll, mint az az omladozó épület, amely… hát minden bizonnyal függ… valamin, mert csak nem omlik össze.
Az írók kopott, általában a végsőkig koptatott nadrágokban-nadrágszerű strapabírókban járnak. Ha vadiúj pantallóban közlekednek, akkor is elgyötörten áll. A nadrág. Mint ahogy a régen, jól kitaposott cipő tökéletesen felvette az őt uraló, meghatározó, idomító, győzedelmes láb formáját, és lesz aztán a legkényelmesebb. Egy író, mondom, egy író, kérem, egy olyan igazi író öltözékének, nadrágjának, azaz lábának tehát nagy az entrópiája.
A termodinamikai rendszerek természetes törekvése, hogy minél magasabb entrópiát, rendezetlenségi fokot igyekeznek elérni – maga az Univerzum egyetlen nagy termodinamikai rendszer. Univerzumról való – irodalmi, művészeti, természet- és társadalomtudományi – tudásunk elsősorban zárt rendszerekre és alrendszerekre vonatkozik, egyrészt könnyebb dolgozni velük, másrészt még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy maga a világmindenség nyitott-e vagy sem. Einstein egyenletei szerint a fény… valahol… messze… az Univerzum határvidékén megfordul és visszatér az egy és meghatározhatatlan középpont felé… Nos, az íróember biztos előjelű entrópiája abban az első látásra meghatározó altesti ruhadarabban tükröződik. Az élrevasalt gentleman zárt, ő viszont mindent összevéve és köznapian fogalmazva: rendetlen és kopott.
A benyomás egy emberről… Ruházatunknak természetesen igyekszünk jelentőséget adni, ezzel magunknak, hiszen ruha teszi az embert. Az író jellegzetesen sokat mondó cuccának jelentése van. Ha az előbbi külsődleges és kívülről hivatott befelé hatni, illetve úgy feltűnni, mintha nem valamely belső hiányt pótolna, hanem azt fejezné ki, ami, ez utóbbi belső, mély, egyszerűen van, és jelentésmezeje óriási. Olaszországi nagyáruházban végezték el a galád kísérletet: hatalmas velencei tükröket szereltek föl, és a megfigyelők a tükrök mögül követték a vásárlók reakcióit. Egy. Mindenki megnézte magát. Kettő.
A nők sorra a hajukat igazították, ha tökéletesen állt is az a frizura, az a mozdulat, a megnyugtató, sosem maradt el. A férfiak tetőtől talpig végigmérték magukat. – A benyomásunkat azonban annak rendje és módja szerint mindig szemből alakítjuk ki. Nézzük csak meg azonban, hogy hogyan is áll azon az illetőn a nadrág – hátulról. Az lesz az igazán árulkodó! Az eredmény általában – más. Az író esetében nem, az író nadrágja közvetlen és őszinte. Amint a régi mondás tartja, madarat tolláról, írót nadrágjáról. És elölről is, hátulról is. A rendőrt, a katonatisztet a tarkójáról, a nyakának állásáról ismerhetjük meg, váll- és fejtartásában „benne van” a vigyázállás, annak fegyelme, merevsége, a rendőri ellenőrző, fegyelmező mivolt gőgje.
A zsaruk és katonatisztek tarkójának, fejtartásának igen alacsony az entrópiája, sokszor alig van. Nagyon kicsi és merev az interpretációs lehetőség a szó legbensőbb, legnemesebb értelmében vett emberi tartásra. Van, aki egyszerűen csak felvette azt a formát, sokuknak nem is áll jól. Távol áll tőlük. A fejüktől. Néha a fejük is tőlük. Meg is látszik, bármit tesznek. Van azonban, aki… úgy született. Úgy lehet úgy születni, ha valamelyik ősöd katonatiszt volt.
Azért jó, ha az ember vigyáz az entrópiájára. Herr Wachtmeister. Írom ezt huszártiszt nagyapám első világháborús, elsárgult fényképe fölött. Kackiás bajusz, díszegyenruha, nagy keze, az a nagy keze a kard markolatán. Végigharcolt, túlélt két világháborút. Stolz, mit Respekt und Liebe. És néhány kavargó, homályos fogalom az időről. Édesapám… már tanfelügyelő volt. Mostohaapám… a maga egykilencvenes, száznégy kilós termetével, ők is, már megjelenésükkel tudták képviselni azt a szellemi és anyagi jólétet, amelyért megdolgoztak.
Én… a fényképeiket nézegetem. És az íróemberek nadrágját. Mert ez a világ sem beszél nekem nálad nélkül, szép szerelmem, ki itt lengsz most énelőttem, slamp-csinosan, édes lelkem. Parafrazálom a Költőt, az efféle játékban mindig munkál és felszínre kívánkozik valami fojtott poézis: ex abrupto először is az, hogy ha a téma feldolgozatlan is, csalóka az a „most”, nem az én kérdésem és nem az én jelenem kérdése ez. Arisztotelészi módon kell közeledni a jelenséghez. Mert e magas entrópiájú lény lábaiban, a járásában, annak a ruhadarabnak a karakterében van elölről-hátulról valami… ősemberi. Nem, ne úgy értsük ezt, kérem, nem a tartás, urambocsá’ emberi tartás, nem is az elegancia hiányzik belőle. Inkább az van benne, méghozzá ősidők óta, hogy abban a ,,, nem törődik külső jelekkel, illetve hogy nem azokkal törődik és mindezt meggyőződésből.
Van abban a repdeső nadrágban, a nadrágnak abban a lobogásában valami büszkeség. Azé az emberé, aki fittyet hány az ilyen konvencióknak, anélkül húzza meg és becsüli fel saját értékeit, és nem azokkal törődik, akik eszerint ítélnek. Nem is akar imponálni nekik. Az íróember ,,meztelenek, ő hagyja, hogy maguktól szelektálódjanak körülötte. Embereket teremtő folyamat ez, amelybe a bölcs, a saját nevét nagy kezdőbetűvel író Ráció belátása szerint, végül is saját kárából okulva már nem veri bele az orrát, így a tévedés lehetősége minimális. Hiszen körülötte mindenki magát minősíti. Az íróember ősemberebb, mint társai, Olvasó társai, azazhogy egyre kevesebbet olvasó társai.
Az íróember ezért ős és nadrágos. És, persze, ír. Miközben furcsa időszintézis rajta az a ruhadarab. Többnyire kopott, vagy ha nem az, vagyis új, akkor is felveszi az ősember ősi lábainak ősi formáját, és végül maga is ősi lesz. Ősi múlt. Ugyanakkor az íróember az ősi(vé lett) nadrágjában a jövőt formázza. Közben általában nem húzgálja-igazgatja a nadrágját, maradjon, pardon, szálljon/repdessen vagy íróemberhez illően kelepeljen, budurjon, mormogjon, brummogjon az a nadrág, úgy, ahogy a legnagyobb a hordozott nemrég entrópiája. Mindent összevéve az íróember így, ősi nadrágjával barátságosan termetes. Nézzük csak meg ugyanakkor az ősember általában nadrág nélküli szobrait (noha Dél-Amerikában némelyiküknek szemüveges az) Gyermekrémítően csúnyák. Csúnyaságuk nem egyszerűen nadrág dolga, felöltöztetve már nem is lennének olyan tökéletesek.
Csak emberekről van itten szó. Nadrágban azok a harcias férfialakok már nem lennének olyan félelmetesek, érted: az ember úgy lehet ijesztő, ahogy van, a civilizáció nem nevel és egyáltalán nem formál át – csak eltakar. A nadrágban, a szép, vadiúj vagy frissen mosott-vasalt nadrágban egyébként minden a régi. Sőt. Az ősi. Az entrópia törvényei szerint így van ez jól, a teremtés rendjét ne is háborgassuk semmiféle nadrággal avagy nadrágban. Az íróember tudja ezt, számára a nadrág gyakran teremtésellenes, pótló valamivé válik – és mindenekfelett szép nő(k) közelségében –, ezért az íróember gyakran távolít el magáról, maga elől minden pótló és ugyan ősivé lett, de alkalmasint teremtésellenes tényezőt. Partnerével-partnereivel teljes egyetértésben, persze, amit azok aztán sikongva, boldogan kifejezésre is juttatnak. Így van ez, kérem, egy nadrág, sőt, egy író ősi nadrágja, annak, kérem, titka van. Amely úgyszintén ősi. És amire úgy szükség van, ahogy az ősi szobroknak semmiféle öltözékre nincs. Ők – igen, „ők” és nem „azok” – meztelenül és kimeríthetetlenül gazdag. Pedig nem is annyira maga az ember, hanem egyfelől az állam pucér.
A hatalom. Amely alig vagy egyáltalán nem támogatja a kultúrát. Egyébként fennállna a veszélye annak, hogy az író… na nem másképp öltözne, ahogyan rajta a nadrág, az kérem, sorskérdés, de a gyengébbje bizonyára igyekezne jobban öltözni. Valóságos világnézeti zűrzavar! Az államhatalom mindig tudja, mit csinál. Sanyargatja is az írót lelkiismeretesen – abban a hiszemben, hogy az jót tett neki, hiszen elme így éli meg a nagy arisztotelészi fordulatot: elfordul az aktualitástól és keres alatta-mögötte valami ősi, időtlen, örök értékrendszert, lásd a nadrágját és mindazt, amit az jelez, kifejez, értésünkre ad. – Másfelől mi vagyunk ruhátlanok, akik szintén megtesszük egy sok ,,, gép kötelességét.
Végigmértük azt az embert egyszer, benyomás alapján máris jellemeztük, sőt minősítettük – gyarló igyekezetünkben máris megtaláltuk azt a vonatkozást, amelyben valahol magunk mögött helyeztük el a nagy sorban –, értékeljük a teljesítményét, míg várunk, főleg hogy szintén valamely titok folytán kötelező oktatási anyaggá, „feladattá” válik, végül pedig már annyit néztük azt az embert, munkáját, míg már a lehető legderűsebb felelőtlenséggel azt látjuk benne, amit általában vagy alkalomhoz, „évfordulóhoz”, „ünnephez” kötötten akarunk.
Kétségtelenül egyfajta beteljesülés, érkezés, végső egyensúly ez; „aki alkot, visszafelé nem tud lépni, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg utoléri őt a világ” – írta Szilágyi Domokos. Nos, ez a találkozás a szoborállítás tényében következett be. Mert ha az íróról az ősi nadrágjában életművére pontot tévén bebizonyosodik, hogy talált és épített valami maradandót, akkor szobrot kap, de élre vasalt nadrágban! Hazugság! Csalás! Történelemhamisítás! Ez egyszerűen nem igaz! Merénylet!
Az író személyének, magának az életműnek, az életmű társadalmi kontextusának földhözragadt, vaksi, bunkó, durva, barbár, sunyi, alamuszi, képmutató, haszonleső, önáltató, illúziókeltő, olcsó meghazudtolása. József Attila Hogy a szobrász? Nem, amúgy egyszerű politikai ideológiai szenny, nem kell mindezért rögtön a szobrászt hibáztatni. Hogy együttérzett…? Mármint a szobrász. Az lehet. Neki szabad is. De a megrendelő! Elrettentő példa, nézzük meg a szegedi JATE előtti József Attila-szobrot.
Az az ember nem a Költőre hasonlít ugyan, de nem ő, hanem egy kép-, illetve szoborszerűsített elvárás, amelynek a szobrász – akarva vagy kényszerűen, nincs honnan tudjuk – bedőlt. Nem is lábakon acélsima nadrágban, hanem egy kételemes traverzen, elnagyolt, már-már ,,, és absztrakt. Az alak mellközéptől felfelé kezd élni, igazán elszántan néz… a jövőbe! És egész megjelenésében bikamód öntudatos és pártos fiatalember. Ez nem a Költő, nem a Ringató és az Óda költője, ez itt csak az egyik oldal, a Külvárosi éj, a „Munkásököl, vasököl”, a munkásosztály konok költője. Fordulat előtti középiskolás tanár akart ilyesmit elhitetni a gyanútlan diákkal., a tankönyv szerint ember csak a Pártnak és csak a Pártot és csak a proletárt, a nők, a szerelem létezéséről nem is tudott. (Hogy a szobrász?... )
Egy letűnt kornak ideológiai jellemét méricskélhetjük a szobron azzal a távval, mint a szárnyaló költészetben élő ember és az ideológiai torzó között
Ottan van a nadrág problémájának a kutyája elásva! Ahonnan a pénz hazug szele fúj! Politikusi, feszes öltönyök, kvázi gentlemenek. Ahol a fő és olykor a minden a benyomás, a forma, a simaság, lám, semmi részlet, minden sima a felszín alatt, csak semmi konkrétum – és ez a – úgy tesznek, mintha lenne mit rejtegetniük az ápolt felszín alatt. De nézzük csak meg szövegeiket, nadrág fölött mi senki emberfiát nem ismerhetünk meg, míg nem írt nekünk valamit. Sehol annyi üresjárat, bajkavarás, mint a történelemírásban és a politikában. Nadrág dolga – hátulról. Az író öltözéke azonban részletekben gazdag, sűrűn redőzött, töredezett felszín, rajta minden vonal, minden hullám egy-egy élettapasztalat, megszenvedett – ugyanakkor sokszor sopánkodik. Az író beleéli magát szereplői sorsába – idézi Arisztotelészt mindez, dura lex, sed lex.
És egyre több tapasztalat, egyre több ránc és gyűrődés. A nadrágon. Mindezt aztán addig, amíg – furcsa ellentmondás, de tény – elér egy újfajta, magasabb rendű, felsőfokú, nemes simaságot, ami azonban már nem úgy egynemű, mint a vákuum, amit semmilyen poli nem képes feltölteni – esetleg formába foglalni, hanem emlékekben gazdag és lehetőségekkel, azaz jövővel terhes.
A politikus lavíroz, ő csak hatalom párti, uralkodásvágyában így marad egyoldalúan kívülálló. Csak cinikus.
No igen persze, rangos ezt vagy azt az írót megszoborni „élre vasalt nadrágban” – mégis… Igen. Mégis. Fő a városkép. Ahogy az a nadrág, az kérem harangozna ottan, mint mindenféle újkori államforma, sőt mint az emberiség traumája, az rontaná a városképet… A mi városképünket. És nekünk ugye nem erre van szükségünk, kisajátítható halhatatlan költők... Felszínes gondolat, percek alatt vasalható, igazi méretekben csereberélhető. A hasonmásnak, a szobornak a fenti... emberi mániát tartalmaznia kell. De nem csak a felszínen ám!
Súlyos, de mégis csak részkövetkeztetés, kétnemű téma másik fele a női írók és költők nadrágja, annak szótlansága, némasága. Az a divat, amely Kleopátra óta költ, kell. Érdekes, hogy egyáltalán nem úgy érdekes, mint a férfié, noha férfiúi ruhadarab, a nő, Georges Sand és Mme Chanel, követője mintha semmit sem örökölt volna át a hím párjától. Az ő nadrágja nyilván erotikus. Míg egy nadrág, láttuk, teljességgel megváltoztathat egy férfit, a szebbik nem esetében a nő uralja a nadrágot.
Olvastam Piaget-t, minden „interakció” kérdése, tudom, vagyis a nadrág is visszahat, de a nőn legfeljebb módosít. Akár ír a nő, akár nem. És egy csinos nő mindenféle nadrágban – vagy anélkül – csinos nő, a szépség nem rejtegethető. A nők nadrágja esetében nem maga a ruhadarab érdekli az emberiséget, hanem ahogy az ,, izgalmas. Mert ahogy a férfi, azt mondtuk, örökké elégedetlen íróember, szeme először is a nő lábára, mellére, fenekére, ahogy a ,,, a minél duzzadóbb vitalizmust keresi, hajtja, vadássza – az európai férfi prototípusa Odüsszeusz… – úgy a nő pillantása is férfinadrágtájt találgat, tapogatózik. Ha nem, akkor… a nemekkel valami baj van. Rendjén vannak, hogy szemet, látást irányító tervek, programok a kollektív tudatalattiban gyökereznek…! De miért kapnak az írónők általában mellszobrot?
A fej, arc… Arról most nem szóltam, a fejükön, az arcukon több mint általában az írók sem hordanak nadrágot. A fej, az arc a nagy titkok hordozója, de… hát, íme, igen, így alakult ősidők óta, hogy ezek a titkok meztelenek maradtak. Titkainak titkolásáról maga az arc gondoskodik, nincs szüksége semmilyen külső segédeszközre. Ő mondta, még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen. A történelemben szakálldivat, az volt, fussuk csak végig az ógörög szobrok sorát, mindegyik személyiségnek tömött, göndör, tekintélyes szakálla van, amely úgy nem hiányozhat. Inkább nagy, húsos ,,, beszédes, „arról ismerszik meg a szerző”, tartja a régi római mondás. Íme, újra a végső titkok egyikéhez értünk… Azt is tudjuk, hogy a férfit ,,, vezetővé sem választottuk, ha nem volt eléggé tekintélyes… orra, akkoriban még csak komolyan sem vették a jelöltet. De technikáik is voltak, különleges érzékkel rendelkező, sőt képzett szolgáik az orr nagyobbítására.
Az arcról, mint mai öltözékünk közül a nadrág. A római költők, imperátorok viszont már mindnyájan ápolt, sima arccal, igazi nagyvadak. Inkább ,,, területet már nadrágtól függetlenül műveljük, ápoljuk, és a kultúrtörténészek a szakáll-, illetve orrdivatok históriáját is megírták. Egy biztos, nadrág és szakáll összhangja még feldolgozatlan téma. Majd a mindig okosabb, nadrágosabb és szakállasabb új generációk? Minek várni? Íme, szakáll és nadrág összhangjának tekintetében a férfiak általában saját ízlésük, belátásuk szerint döntenek.
Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy valamiféle kánonok váljanak ez ügyben is uralkodóvá, „korjellemzővé”, sőt, ha kell, minden erőmmel azért harcolok, hogy minden férfi olyan nadrágot és szakállat viseljen, amilyen illik hozzá, amilyet akar. A közös, korjellemző ,,, majd maguktól. De azt is elsőre beláthatjuk, hogy létezik olyan szakáll, amelyet határozottan nadrág nélkül kell viselni – lásd ,,, elődünket vagy a mai polinéziai szigetlakókat – és van olyan nadrág, amelyet kifejezetten szakállal, dörzsölten kell hordani. Bizonyos farmerekre gondolok itt, a farmernadrág történetében Lévi Strauss, és azóta jónéhány ilyen fazon volt már. Gondoljunk csak egy kertész megjelenésére, egy keménylegény favágóra. Az már igen!
Végül is ezzel összhangban az arc csak azt mondja, mint az altesti misztériumok metaforikus ,,, Egyetlen, de micsoda különbség: a nadrág vasalható. De az író nem, ő azért sem vasalja, ő az ősi nadrág ráncai között érzi jól magát. Hogy abban „bohém”… Életvonalának mélyen átélt, megszenvedett hullámai között a részletekben egyre gazdagabb nadrág tulajának – természetszerűleg és szükségképpen ellensúlyoznia kell; néhányan, kevesek, igazán kiválók el is érik ezt a szellemi szintet, a nirvánát, azt a semmit, ami nem az élet kihunyta, halál, hanem mindenfajta élet előfeltétele, folytonosság. (Hogy sokan alkoholmámoros állapotban – vagy tiszta fejjel is – fölényeskednek, az most gondolatmenetünktől távol eső részletkérdés.) A cél az az egyensúly, amit abban a földfelszíni életben egy egzisztenciális nagy elégedetlenség, türelmetlenség, ezzel frusztráltság jelez előre, és konvenciók fölött lobogó nadrág vág a járókelők arcába. Folyamatosan.
Mert mindközönségesen: nem gyűrött, nem kopott, nem elnyűtt, íme, a szellemi érés magas foka szembeszökő képekben. A derű. Nem langyos jókedv, hanem az eddig felvázolt út (egyik végeredménye.)
Egy szobrász, mondom, egy szobrász, kérem, egy olyan igazi szobrász, akinek nemcsak keze van, hanem feje is, és szíve is a helyén, és aki ismeri a mesterség minden csínját-bínját, az igenis tud egyszerre őszinte, közvetlen, ideológiamentes nadrágot-öltözéket és mögötte tekintélyt parancsolóan felsejlő ősi titkot formába önteni. Ebben a 6000 – újabb kutatások szerint 9000 – éves kultúrában több példa is volt már rá.
A ,,, gyökere a kollektív tudatalatti – mondta Jung. A libidó – mondta Freud, szobrot érdemlően nagy libidó – „író” – őszintén ősi titkainak tartásában tekintélyesen álljon a város előtt, nők, rendőrök és politikusok között. Éjjel-nappal. Íme az író, ,,, mentség, illetve néhány emberi ,,, És ilyen legyen a szobra, aki diktál. Akivel diktálunk.
Akinek van szeme, hallja. És Borges leírta már a mondatot: „Az ember akkor lát igazán, ha tudja, mit lát.”
Hogy én tudom-e, mit láttam? Der Schein ... – vágom rá.
Hadd fejezzem be e rövid interjú történetét.
Éjjel volt, amikor pontot tettem ennek a szövegnek a végére. A házban, ahol vendégeskedtem, már mindenki aludt. Azzal álltam fel az asztaltól, hogy na, a mai nap teljesítményével is elégedett vagyok, most kis éji sétára indulunk, ózondús hegyi levegő, csillagos éjszaka, úgy habzsoljuk majd, mint megérdemelt jutalmat!
Kiléptem a házból, amely a hegyoldalon, magasan az út fölött feküdt, az égbolt tiszta, a környező házak ablakai sötétek, sehol egy járókelő. Az ajtó előtt, a széles verandán Hektor, a házőrző kutya – nagykutya –, vidáman vakkantott egyet-kettőt, vickándozott örömében és úgy szállt felém, hogy egyenesen a mellemre rakta tappancsait; alig ,,, lecsillapítani és elhessegetni, aznap esett az eső – itt elképesztően gyakran esik –, a sötét betonon még tócsákban csillogott a víz, nem akartam, hogy összemaszatolja az ingemet. Lebaktattam három hosszú lépcsősoron, az útról visszanéztem a kivilágított házra, amely egyedül fénylett a hatalmas, éjsötét hegyoldalon.
A séta? Az olyan volt, mint bármelyik nyáréjszakai, eső utáni séta. Rövid, de kellemes, nagyon kellemes. Megnyugtató.
Amint visszatértem, a bejárat előtt lecsaptam lábamról a vékony sarat, kezem már a kilincsen, a kilincset már lenyomtam, lassan, halkan, nehogy felébresszek valakit, mikor észrevettem, hogy Nagyon Nagy Hektor lelapul, fojtottan morog és vicsorog, úgy maga elé, de feszülten, minden ízében máshova: rám összpontosít. Abban a pillanatban tudtam, ugrani fog, támadón léptem felé – nem szabad félni tőle, olyankor a szervezetben lejátszódó kémiai folyamatok egy bizonyos enzimet, ezzel illatot eredményeznek, amit az ember nem érez és fogalma sincs az egészről, a több mint 1100 féle szagot memorizáló kutyaagyat viszont szörnyen irritálja, ezért az állat agresszív lesz – azonnal rúgtam. Mikor először találtam el – a nyakát találtam el –, már valószínűtlenül távolinak tűnt, hogy nemrég még kordiális kétoldalú kapcsolatokat tartottunk fenn, most nyoma sem volt a percekkel ezelőtti nagy barátkozásnak, és annak, hogy azzal bármiféle kötelezettséget vállalt volna.
Nem csodálkoztam, olyan vadul, olyan féktelenül élte bele magát tisztébe, olyan vérszomjasan vetette rám magát, olyan fürgén igyekezett harapni, nem, nem cselesen, egyszerűen és mindenáron harapni, hogy az volt a benyomásom, semmi nem fékezheti, nem volt egyetlen óvatos vagy bár kiszámított mozdulata, egész testét beleadta, csak támadott. Az az elvakult elszántság, ahogy lendült és ugrott, vagyis védett és védekezett, a mozdulatainak olyan spontaneitása, tökéletessége, a teste ritmusa ugrás közben és utána, ahogy újra és ismét újra a bokámnak ugrott. Nem ijesztette meg semmilyen ellentámadó mozdulat, nem fárasztotta semmilyen rúgás vagy fájdalom. Jobbal rúgtam, a bal lábamat támadta, és ötödik rúgás és esés után még mindig ugyanabból a szögből és ugyanoda ugrott, támadásában benne volt, olyan nincs, hogy ő ne jusson a bokámig. Hetedjére-nyolcadjára már érezte a pillanatot, amikor minden lépés után újabb rúgásra számíthatott, és az üresben elcsattant harapás után előrenyújtott, kitekert nyakkal, de nyomban ismételt, a hozzá közeledő láb felé kapott.
Ekkor már lependerült a lépcsőkön. Nyüszített a fájdalomtól, de felkuszálódott, egy testcsel, egy pillanatnyi, egyetlen mozdulatnyi helyezkedés és nekifeszülés után újra ugrott. Mintha ős magára lelt volna ebben a harcban, és ez a magára találás hosszú-hosszú ideje váratott volna magára, hát újra harcba indult. Félelem nélkül fogadott minden újabb rúgást és lépést és rúgást, csaholt, morgott, hörgött és vinnyogott, de vicsorogva lendült újra támadásba. Egyre nehezebben viselte el, hogy megfutamodás helyett egyre felé és újra felé lépek, egyetlenegy, a feltétlen győzni akarás hajtotta. Egyre elvakultabban támadott, mert egyre nőtt a tét. Én, akinek meg nem fordult a fejében, hogy egyszerűen beugorjak az ajtón, s kész, eleve bizonyos fölénnyel néztem az egész tusakodást, nekem ez kis incidens volt, neki azonban most létezni is megszűnt minden egyéb a világon, most élet-halál kérdése volt ez a harc, ez volt számára maga az egzisztencia. A legnagyobb tiszteletet ébresztette bennem, a természet rendjét tiszteltem, figyeltem, hogyne, az volt beleprogramozva, hogy … – és ez aztán a végsőkig.
Csak egy állat képes ilyesmire, ember által félrevezetett lény, hiszen a saját területét védi, ,,, megtűri, sőt szereti a gazdiként fellépő másikat, mert időnként területi igényét ,,, és enni ad neki. Három helyen is nagy V-ket és L-eket cibált a nadrágomba – egyik kedvencembe! –, a lábam is vérzett.
A házból futólépések dübörgése, ajtócsapkodás, először a feleség tódult ki az ajtón, nyomban mögötte a férje, hátulról átkarolta a nőt, és betuszkolta az ajtón. Aztán megnyugodott ő is, nem verekedés volt, „csak a Heki”. A magára talált hőst egyszerűen a helyére parancsolták, méghozzá olyan közönnyel, amely méltatlan volt az ,,, A kutya csaholt és morgott, de engedelmeskedett; fogcsikorgatva pislantott még néha felém, szépeket ígérhetett nekem. – Mindent bele – biztattam búcsúzóul.
A nő gondosan fertőtlenítette a sebeimet. Én pedig eltöprengtem a történteken. Mindig nevettem azokon a szerzőkön és műveken, akik és amik csak leírják a történelmi eseményeket, hogy ez és ez, itt és itt, ekkor és ekkor, ehhez elég írni-olvasni tudni. A fontos az interpretáció, abban az információs világban pedig, amiben kapaszkodom, tájékozódom, élek, már nincs is történet, csak interpretáció, sőt csak interpretálásról való beszéd. Ami pedig ,,, De ma, mi az, ami ma történt? Kimutattam az író ősi nadrágjáról, hogy hímnemű metafora, sorsmetafora, ,,, egy percre rá egy kutya megszaggatja a nadrágomat. Ráadásul egy olyan, amellyel addig határozottan megbíztunk egymásban. Akárhogy is, az eset állatviselkedéstani szempontból sem minősíthető „egyszerűnek”.
Ma sorskérdésekről írtam. Nekem, homo sapiensnek ezekre nincs igazán rálátásom. Egy. Nem értem tehát. Kettő. Félelmetes....? Vonzó. Három. Márai után: a történteket -- az általam leírtak alátámasztásaként értelmezem.
Itt és elvileg ismét új szövegrész, újabb árnyalat kezdődik. De... erről még nem beszélheltek. Évtizedek múlva, talán, megírom.
Most -- éppen egy ruhaüzletben válogatok, vásárolni fogok.
Imázs...
Történet, amelyből megtudhatjuk, hogy Közép-Európáról szólni nem volt és nem lesz egyszerű...
|
Szebeni német barátom furamód megbetegedett, elvesztette beszédkészségét. Merre is keresse a gyógyulást? Keleten vagy Nyugaton? Kelet vagy Nyugat? A más kontinensről induló migráns is a Nyugatot választotta...
Kelet és Nyugat között Közép-Európa sajátossága, hogy ő is folyton keresi a helyét. Az egész földrajzi-politikai, tehát a tágabb értelemben vett Európa sajátossága ma is: a megosztottság. És az erről történő szólni akarás.
Keleti vagy nyugati? Alapkérdés. Két ember viszonyának alapkérdése ma is. Az a pillanat, amikor szóba állnak egymással, amikor a két „fél” a másik előítéleteivel szembesül, történelmi fontosságú.
A két „fél” közül nem annyira a nyugati magatartása és gondolatai fontosak ebben a pillanatban – az nem fog látni egyebet saját eddigi előítéleteinél; remélem, önök azért az ellenkezőjére is tudnak példát mondani. A „keleti” valamiképpen, vagyis mindenképpen, várta ezt a pillanatot, az ő magatartása ennek megfelelő. Előítéleteiknek, pontosabban a kettejük között „működésbe lépő” előítéleteknek kettős alapjuk van: egyrészt a másik országának gazdasági helyzete alapján fogják felbecsülni egymást, másreszt kimondva vagy kimondatlanul, de nyomban éreztetni kezdi hatásást a „nyugatizmus”.
Elég, ha az csupán az addigi előítéletek feltétlen – és még egyszer: feltétlen – elfogadásában nyilvánul meg. Különös ellentmondás: egyrészt a beszélgetés egyének között bonyolódik, másrészt a felek egész országra, népre, kultúrára vonatkoztatott, kategorizált előzetes megállapítások alapján fordulnak egymáshoz. A „nyugati” kategorizálásról elég annyit mondani, hogy többek között a kirakatpolitikák miatt nemigen voltak olyan tapasztalatai, amelyek szükségesek és elégségesek lehettek volna egy helyes kép alkotásához: annak felismeréséhez, hogy kelet-középen már az ötvenes évektől (sőt!) egyre hatalmasodó szakadék tátongott a közgondolkodás és a hivatalos politika között. Másodszor a konkrét, közvetlenül tapasztalható társadalmi jelenségek alapján ítéltek, és csakhamar nem is akartak már kialakult előítéleteiknek ellentmondó, mélyebben rejlő okokat felfedezni.
Barátom felgyógyult, visszanyerte beszédkészségét. Feltűnően sokat beszél. Beszél!
Európáról.
Itthon.
Baráti társaságokban.
„Ossies” – így emlegetik a keletebbi -- „Ostdeutsch” -- németeket a nyugatabbiak, jött szóba egyszer.
-- Az erdélyi németek 800 éves történelme nem bizánc i történet – mondtam.
-- Was? Wie bitte? – kérdezte a nyugati vendég.
Szebeni német barátom furamód megbetegedett, elvesztette beszédkészségét. Merre is keresse a gyógyulást? Keleten vagy Nyugaton? Kelet vagy Nyugat? A más kontinensről induló migráns is a Nyugatot választotta...
Kelet és Nyugat között Közép-Európa sajátossága, hogy ő is folyton keresi a helyét. Az egész földrajzi-politikai, tehát a tágabb értelemben vett Európa sajátossága ma is: a megosztottság. És az erről történő szólni akarás.
Keleti vagy nyugati? Alapkérdés. Két ember viszonyának alapkérdése ma is. Az a pillanat, amikor szóba állnak egymással, amikor a két „fél” a másik előítéleteivel szembesül, történelmi fontosságú.
A két „fél” közül nem annyira a nyugati magatartása és gondolatai fontosak ebben a pillanatban – az nem fog látni egyebet saját eddigi előítéleteinél; remélem, önök azért az ellenkezőjére is tudnak példát mondani. A „keleti” valamiképpen, vagyis mindenképpen, várta ezt a pillanatot, az ő magatartása ennek megfelelő. Előítéleteiknek, pontosabban a kettejük között „működésbe lépő” előítéleteknek kettős alapjuk van: egyrészt a másik országának gazdasági helyzete alapján fogják felbecsülni egymást, másreszt kimondva vagy kimondatlanul, de nyomban éreztetni kezdi hatásást a „nyugatizmus”.
Elég, ha az csupán az addigi előítéletek feltétlen – és még egyszer: feltétlen – elfogadásában nyilvánul meg. Különös ellentmondás: egyrészt a beszélgetés egyének között bonyolódik, másrészt a felek egész országra, népre, kultúrára vonatkoztatott, kategorizált előzetes megállapítások alapján fordulnak egymáshoz. A „nyugati” kategorizálásról elég annyit mondani, hogy többek között a kirakatpolitikák miatt nemigen voltak olyan tapasztalatai, amelyek szükségesek és elégségesek lehettek volna egy helyes kép alkotásához: annak felismeréséhez, hogy kelet-középen már az ötvenes évektől (sőt!) egyre hatalmasodó szakadék tátongott a közgondolkodás és a hivatalos politika között. Másodszor a konkrét, közvetlenül tapasztalható társadalmi jelenségek alapján ítéltek, és csakhamar nem is akartak már kialakult előítéleteiknek ellentmondó, mélyebben rejlő okokat felfedezni.
Barátom felgyógyult, visszanyerte beszédkészségét. Feltűnően sokat beszél. Beszél!
Európáról.
Itthon.
Baráti társaságokban.
„Ossies” – így emlegetik a keletebbi -- „Ostdeutsch” -- németeket a nyugatabbiak, jött szóba egyszer.
-- Az erdélyi németek 800 éves történelme nem bizánc i történet – mondtam.
-- Was? Wie bitte? – kérdezte a nyugati vendég.
ZENESZERZŐ IDŐTLEN HATALMA
Alkotó emberek örök hibájaként szokták felróni, hogy esztétikai és, persze, az ezekkel összefüggő erkölcsi szempontok szerint szeretnék berendezni a világot, hiszen művük egyszerre a létező világ tükre és annak tagadása, ellenképe. Aztán csak az idő. A műalkotást élni akaró befogadó ugyanis, olykor a kortárs, de általában az utód, az esztétikai ellenvilágot vallja magáénak, amely, látszólag paradox módon már idő feletti. Es megintcsak az idő. Mert a nagy kérdés változatlanul az, hogy hány ember — nemzet, kultúra, kontinens... — számára és... meddig idő feletti.
A nagy rosta tevékenysége a természet törvényeihez hasonlóan könyörtelen, mondhatnánk közömbös — az emberi pszichikum automatizmusa ez. Jó, legjobb esetben az alkotó neve — már csak vezetéknevét használjuk — változáson megy át, személy mellett, sőt helyett elkezdünk sajátosságokat jelölni, sőt minősíteni vele. A tulajdonnév melléknevesül. Az 1945 utáni magyar kultúra két ilyen nevet, illetve névváltozást mutat fel: a "bartóki" és a "jancsói" a két biztos eredmény. Eredmény, ugyanis szemléleti érésfolyamat végállapotáról van szó, persze már nem az alkotóéról, hanem a befogadóéról.
A távolság tulajdonnév és melléknév között először is például zene, illetve maga "a" művészet és élet közötti táv, mely nemcsak zenével-zenében mérhető. Mert másodszor a befogadott, a folyamatosan élt, vagyis élő műalkotás visszahatása az életre. E visszahatásban a kortársak értetlensége — "»Hangzavart«? Azt...", írta Illyés Gyula — egy megkésett hatalmat, az életre való hatást késlelteti, de — mondja a mindig okosabb utókor — e hatalom előjele. Az utód "sztorija" az n-szer ismétlődő "history", az előd ellenvilága számára is eszmény, ugyancsak a teremtett, az esztétikai ellenvilág valódi másában szeretne élni. Számára épp "e »hangzavar«, / e pokolzajt zavaró harci jaj / kiált harmóniát." (Illyés Gyula)
A 20. század egyik klasszikus ellenvilága, a "bartóki", a bizonyára egyetlen hiteles módon épült: 'lentről" "felfelé", alkotója a néplélek mélyéről indult teremtő útjára. A szakirodalom szerint esztétikai gondolkodása leginkább a népzenéről vallott felfogásából fejthető meg: "Ezek a dallamok (ti. a népdalok) a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái annak, miképp lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni." Bartók ekként alakított "zenei köznyelve" az archetípusok zenéje.
Az archetípus persze szellemi természetű, érzelem és gondolat, majd valamely jel(rendszer) misztikus egysége, de ugyanakkor kép és zene. Elsősorban képi és zenei "formában" hozható felszínre — az irodalom csak utólagos foglalat lehet —, ha az alkotó elég mélyre száll alá tudatalattija belső végtelenében. Bartók nemcsak a saját, hanem egy nép, népek tudatalattijában, azaz múltjában tett jövőt teremtő utazást.
A befogadó? A zene hatására alakítaná mindennapi életét, jelenét, jövőjét, most az alkotó, a zeneszerző vezeti. Viszonya a zenéhez, illetve magához a Zene megéléséhez archetípusainak versenye, harca, Bartók némelyeket aktivált, felerősített benne, most az egyetlen adekvát, sőt lehetséges módon, esztétikai minőséggel ítélve — "szép" — lelkiekben a befogadó és lehetőségeiben világa is "szebbé" lett. Ezzel pedig... no nem boldogabbá —letűnt politikai ideológia tévedése és/vagy demagógiája ez —, hanem szabadabbá.
Bartók zenéjének, illetve "a" zenének hatalmában áll, hogy irányítsa a befogadó keresését, azt hozza felszínre hallgatójából, hogy miként rendezhetné be vagy át világát. A befogadó szándéka, mozdulata ugyanakkor nem a sajátja, legalábbis nem egészen, ez "a nagy lélek válasza a létre, / a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie." (Illyés Gyula) Helyzete látszólag ellentmondásos tehát, mert... milyen szabadság ez végül is? A szabadság a legnagyobb kihívás, a legnagyobb teher. Zsarnokságban lehet ellenállni, lavírozni, sőt tiszta maradni, világosak, egyértelműek, túlzottan is azok a keretek, a viszonyítási pontok.
A szabadságban azonban, legyen az vágyaink szerint minél teljesebb, mindez elvész. Először is a zenében értelmezhető a legteljesebben a "Mindent szabad!" ideális törvénye. A "Mindent" nem Dosztojevszkij Ivan Karamazovjának értelmezésében, ott ugyanis teljességében épp gyilkolóan hat, és magát a személyiséget számolja fel. A francia jakobinusok szabadságfelfogásánál ma sincs tökéletesebb: mindent szabad, amíg nem sértem mások szabadságát, mondták. A befogadó csak a zene terében élheti meg igazán és korlátlanul ezt a szabadságot, sőt közös szabadságot, azon kívül... Az alkotóhoz való viszonya pedig?
Az alkotó járt, járható, mert általa már megszenvedett utat nyit előtte. Ez a befogadó — például "bartóki" — útja, ahogy a művészet felől élné életét, a "bartóki" eszmények szerint rendezné mindennapjait. "Bartóki" ez a világrend, magyar és univerzális. Mennyiben az szűkebb — magyar —és tágabb világunk? Hát vannak "bartóki" vonásai, megkereshetjük azokat köznapjainkban, amúgy... alig. "— Komponálni? lehet még? de hát az ember dolgozik." (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) Ez a világrend, mint az eszményiek rendszerint, ideiglenesen él — míg a befogadó a zene terében leledzik. Az "valami olyasmi" felé fordítja —ne határozzuk meg, hiábavaló próbálkozás —, ami igenis ott él minden ember lelke mélyén. Aztán bentről kifelé, vagyis élve a műalkotást, kitágíthatná a zene terét a kutya hétköznapok felé. A zeneszerző hatalma, a jövőre való hatása ez. Megkésett, sőt olykor csak lehetséges.
Következtetések? Első. A politikusok nem tudnak zenét hallgatni. Ezzel akár le is zárhatnánk a következtetések sorát, de... a befogadó sem tud. Csak a zene terében érzi, ismeri fel, majd fordítja le a ráció nyelvére, mit is szeretne. A zene terén kívül alkalmazhatná felismeréseit. De "út-e az út, mely nincsen?" (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) És hogy aztán mégsem? Vagy töredékesen? Mindez személyes döntéseitől függ, konkrétan attól, hogy mennyire bírja elviselni zenében megélt teljes, illetve a zene terén kívül, hétköznapjaiban éldegélt korlátozott szabadságát. Téblábolása, megvalósításai világ és esztétikai ellenvilág között az alkotó, a zeneszerző, azt mondtuk, Bartók tudatosan korlátozott eredményei. Töredékessé tett, megkésett hatalma.
A nagy rosta tevékenysége a természet törvényeihez hasonlóan könyörtelen, mondhatnánk közömbös — az emberi pszichikum automatizmusa ez. Jó, legjobb esetben az alkotó neve — már csak vezetéknevét használjuk — változáson megy át, személy mellett, sőt helyett elkezdünk sajátosságokat jelölni, sőt minősíteni vele. A tulajdonnév melléknevesül. Az 1945 utáni magyar kultúra két ilyen nevet, illetve névváltozást mutat fel: a "bartóki" és a "jancsói" a két biztos eredmény. Eredmény, ugyanis szemléleti érésfolyamat végállapotáról van szó, persze már nem az alkotóéról, hanem a befogadóéról.
A távolság tulajdonnév és melléknév között először is például zene, illetve maga "a" művészet és élet közötti táv, mely nemcsak zenével-zenében mérhető. Mert másodszor a befogadott, a folyamatosan élt, vagyis élő műalkotás visszahatása az életre. E visszahatásban a kortársak értetlensége — "»Hangzavart«? Azt...", írta Illyés Gyula — egy megkésett hatalmat, az életre való hatást késlelteti, de — mondja a mindig okosabb utókor — e hatalom előjele. Az utód "sztorija" az n-szer ismétlődő "history", az előd ellenvilága számára is eszmény, ugyancsak a teremtett, az esztétikai ellenvilág valódi másában szeretne élni. Számára épp "e »hangzavar«, / e pokolzajt zavaró harci jaj / kiált harmóniát." (Illyés Gyula)
A 20. század egyik klasszikus ellenvilága, a "bartóki", a bizonyára egyetlen hiteles módon épült: 'lentről" "felfelé", alkotója a néplélek mélyéről indult teremtő útjára. A szakirodalom szerint esztétikai gondolkodása leginkább a népzenéről vallott felfogásából fejthető meg: "Ezek a dallamok (ti. a népdalok) a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái annak, miképp lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni." Bartók ekként alakított "zenei köznyelve" az archetípusok zenéje.
Az archetípus persze szellemi természetű, érzelem és gondolat, majd valamely jel(rendszer) misztikus egysége, de ugyanakkor kép és zene. Elsősorban képi és zenei "formában" hozható felszínre — az irodalom csak utólagos foglalat lehet —, ha az alkotó elég mélyre száll alá tudatalattija belső végtelenében. Bartók nemcsak a saját, hanem egy nép, népek tudatalattijában, azaz múltjában tett jövőt teremtő utazást.
A befogadó? A zene hatására alakítaná mindennapi életét, jelenét, jövőjét, most az alkotó, a zeneszerző vezeti. Viszonya a zenéhez, illetve magához a Zene megéléséhez archetípusainak versenye, harca, Bartók némelyeket aktivált, felerősített benne, most az egyetlen adekvát, sőt lehetséges módon, esztétikai minőséggel ítélve — "szép" — lelkiekben a befogadó és lehetőségeiben világa is "szebbé" lett. Ezzel pedig... no nem boldogabbá —letűnt politikai ideológia tévedése és/vagy demagógiája ez —, hanem szabadabbá.
Bartók zenéjének, illetve "a" zenének hatalmában áll, hogy irányítsa a befogadó keresését, azt hozza felszínre hallgatójából, hogy miként rendezhetné be vagy át világát. A befogadó szándéka, mozdulata ugyanakkor nem a sajátja, legalábbis nem egészen, ez "a nagy lélek válasza a létre, / a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie." (Illyés Gyula) Helyzete látszólag ellentmondásos tehát, mert... milyen szabadság ez végül is? A szabadság a legnagyobb kihívás, a legnagyobb teher. Zsarnokságban lehet ellenállni, lavírozni, sőt tiszta maradni, világosak, egyértelműek, túlzottan is azok a keretek, a viszonyítási pontok.
A szabadságban azonban, legyen az vágyaink szerint minél teljesebb, mindez elvész. Először is a zenében értelmezhető a legteljesebben a "Mindent szabad!" ideális törvénye. A "Mindent" nem Dosztojevszkij Ivan Karamazovjának értelmezésében, ott ugyanis teljességében épp gyilkolóan hat, és magát a személyiséget számolja fel. A francia jakobinusok szabadságfelfogásánál ma sincs tökéletesebb: mindent szabad, amíg nem sértem mások szabadságát, mondták. A befogadó csak a zene terében élheti meg igazán és korlátlanul ezt a szabadságot, sőt közös szabadságot, azon kívül... Az alkotóhoz való viszonya pedig?
Az alkotó járt, járható, mert általa már megszenvedett utat nyit előtte. Ez a befogadó — például "bartóki" — útja, ahogy a művészet felől élné életét, a "bartóki" eszmények szerint rendezné mindennapjait. "Bartóki" ez a világrend, magyar és univerzális. Mennyiben az szűkebb — magyar —és tágabb világunk? Hát vannak "bartóki" vonásai, megkereshetjük azokat köznapjainkban, amúgy... alig. "— Komponálni? lehet még? de hát az ember dolgozik." (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) Ez a világrend, mint az eszményiek rendszerint, ideiglenesen él — míg a befogadó a zene terében leledzik. Az "valami olyasmi" felé fordítja —ne határozzuk meg, hiábavaló próbálkozás —, ami igenis ott él minden ember lelke mélyén. Aztán bentről kifelé, vagyis élve a műalkotást, kitágíthatná a zene terét a kutya hétköznapok felé. A zeneszerző hatalma, a jövőre való hatása ez. Megkésett, sőt olykor csak lehetséges.
Következtetések? Első. A politikusok nem tudnak zenét hallgatni. Ezzel akár le is zárhatnánk a következtetések sorát, de... a befogadó sem tud. Csak a zene terében érzi, ismeri fel, majd fordítja le a ráció nyelvére, mit is szeretne. A zene terén kívül alkalmazhatná felismeréseit. De "út-e az út, mely nincsen?" (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) És hogy aztán mégsem? Vagy töredékesen? Mindez személyes döntéseitől függ, konkrétan attól, hogy mennyire bírja elviselni zenében megélt teljes, illetve a zene terén kívül, hétköznapjaiban éldegélt korlátozott szabadságát. Téblábolása, megvalósításai világ és esztétikai ellenvilág között az alkotó, a zeneszerző, azt mondtuk, Bartók tudatosan korlátozott eredményei. Töredékessé tett, megkésett hatalma.
CAPO D'ASTRO
„KISEBBSÉG”
Én, aki ezt a szöveget írom és/vagy olvasom, gondolataim folyamát, lelkiállapotaim változását, az állandó, energiát adó háttérzenét figyelem. Magamat keresem, és a toll hegyén, mások szeme tükrében, a televízió képernyőjén, az éppen becsukott könyv emlékeiben, szóval amúgy mindenben kisebb-nagyobb házakat építek. Kövekből, téglából, szavakból, vonalakból – tartózkodásaim színhelye pedig létem foglalata. Hogy mekkora? Ez itt a kérdés.Hogy milyen? Hát ez kellene hogy legyen a kérdés. Művekben élünk.
Katonák!, angolok és nem angolok!, ma az angolszász kultúra mellett a világ mindegyik kultúrája kisebbségben van, szociológiai, etnikai, esztétikai és az összes többi lehetséges és lehetetlen szempontból egyaránt, tulajdonképpen a „tiszta” művészet házát keressük, így van-e?, és létezik-e egyáltalán?, gyakorlatilag az angol közelít hozzá a leginkább, de hát erre az eszményt, művészeteszményt feltételező kérdésre mégis a magunk válaszával kell felelnünk, a magunk házát kell bemutatnunk.
Most kezdjük kivételesen a tetőnél építeni ezt az átmeneti meditációs központot, amelybe az építéssel egyidőben próbáljuk becsalogatni az olvasót. Hogy mekkora házról, házakról van szó, az először is attól függ, hogy hányán vagyok. Hogy kevesebben vagy többen vagyok.
A kérdés az irodalom esetében nagy részben – igen, „csak” nagy részben – nyelvi jellegű, ma egyre több mű születik angol nyelven, a 21. században a lingua franca az angol, ma egy műnek leginkább angolul érdemes megszületnie, a felismeréssel fejen talált bennünket a kérdés: azok a művek, amelyek angol nyelvűek ugyan, de nem angolszász szerzőktől származnak, melyik irodalmat-kultúrát gazdagítják?, a szerzőét vagy az angolszászt?, és melyik melyik most már?, töprengünk, mert nem, nem hamis kérdés ez, a válasz, hogyaszongya, „a világirodalmat, a világ kultúráját gazdagítják”, egyrészt nyilvánvalóan nyilvánvaló, másrészt dühítően semmitmondó, mert tudatosan elmossa azokat a bizonyos határvonalakat, amelyeket a szerző áthidalt ugyan, de nem tüntetett el.
Műalkotás, kulturális kontextus, ideológiai rendszer– próbálunk tájékozódni, és minduntalan beleütközünk... egy fogalomba. Ugyanabba a fogalomba. Lásd az alcímet. Kérem! Házam foglalata egy nagyobb ház, de lehet, hogy az csak innen, csak bentről látszik nagyobbnak.
Nézzük csak a „tiszta” német irodalmat, a török bevándoroltak Németországban is építik kultúrájukat, és persze gyakran elkövetik azt a hibát, hogy jó verseket írnak – németül, az effajta változásokat követve máris több elméletíró aggódik a „tiszta”, az etnikailag egyszínű német irodalomért, hát reszkető gesztusuk máris emlékeztet egy tán túl lelkiismeretes szobafestő és mázolóra, aki ugyancsak...
Kik vagyunk hát? A különbség a por és por, a hamu és hamu között annyi, hogy amint elnézem ezt a padlózatlan hónapos szobát, a lábam előtt vannak úgynevezett domborzati formák. Dombok. Sőt hegyek. Por és hamuhegyek. Meg völgyek. Micsoda különbségek! Ugyanannak a padlónak a helyén.
Mert kezdettől fogva az „identitás” kérdését kerülgetjük, angolul írsz – bekerülsz a világ nagy vérkeringésébe, az anyanyelveden írsz – és megmaradsz bezárva a magad ún. identitásába.
Néha úgy tűnik, valóban sokan vagyok itt bent, az emberek jönnek-mennek, de a létszám megint csak viszonyítás kérdése. Úgyis széttapostunk itt már jó néhány porhalmot. Isszuk a bort, rúgjuk a port, hallodetekőrösilánykőrösilánykőrösilány.
Végül is: egy olyan irodalomhoz jutunk, amelynek nyelve, mondjuk, az angol, megnyilvánulási tonnája többségi, de csak, vagyis csupán az többségi, hát az irodalomnak mennyiben közege a nyelv?, velőt rázóan... nem merném megmondani, milyen kérdés ez, de ma már nem követhetjük el a hibát, hogy nem tesszük fel, szerző + téma = műalkotás, mondogatjuk, mondogatjuk, mondogatjuk mai tudásunk szerint...
Képzőművészet. A kép elsődleges jel, a képzőművészet „nyelve” univerzális, valósággal fellélegzik az ember. De a szerző, a műalkotás, a befogadó kapcsolatai, azok formái azonosak... Az egész dáridó addig tart, amíg le nem fognak és ki nem dobnak bennünket – azaz hát elmegyünk mi magunktól is. Ugyancsak százhuszonnyolcoldalas ez a lapszám is, mint a többi. De ahogy így elnézem ezeket a falakat, ezt a házat meg a nagyobbakat, eszembe ötlik, hogy ezzel a porrugdalásnak; mulatságnak, férfimunkának még távolról sincs vége.
A művészet relativizálja a „kisebbség” fogalmat vagy tulajdonképpen felszámolja, érvényteleníti, kikapcsolja minden más értelemben – az esztétikáin kívül. A ház másképpen nagy vagy kicsi, dimenzióit nem az élek hossza adja, hanem a minőségek minősége. Művekben élve mégis igazi falak, repedések, gödrök választanak el minket egymástól házainkon kívül is, és ami még aggasztóbb, házunkon belül is. A felülről lefelé építkezőnek ezt nem áll hatalmában megváltoztatni.
„Identitás”. Az úgynevezett „összmagyaron” belül újra kell építenünk ugyanezt a gondolatmenetet, mert ha az említett határvonalak nem is annyira szélesek, de ugyanúgy léteznek. Hidakat beszélni vagy festeni féléjük igen nemek gesztus, de eredménye addig él, amíg szemtől a szájig, szájtól a szívig a szó, és annyira teherbíró, amennyire a képkeret tartja a vásznat. Mihez elég ez? Úgy értjük, önmagán túl... Mert egyébként a kategória csupán a hazafi prédikációk egyik leggyakoribb szlogenjévé lesz, és a kis magyar nép nagymagyar tudatlanságát hizlalja.
A probléma például Erdély esetében hatványozott súllyal érvényesül, hiszen az ún. összmagyaron, tehát mint mondtuk, egy kisebbségen belül is kisebbség.
Egy-egy újabb (ön)szembesítésig azért bizton hihetjük, megtaláltuk magunkat, házunkat.
Katonák!, angolok és nem angolok!, ma az angolszász kultúra mellett a világ mindegyik kultúrája kisebbségben van, szociológiai, etnikai, esztétikai és az összes többi lehetséges és lehetetlen szempontból egyaránt, tulajdonképpen a „tiszta” művészet házát keressük, így van-e?, és létezik-e egyáltalán?, gyakorlatilag az angol közelít hozzá a leginkább, de hát erre az eszményt, művészeteszményt feltételező kérdésre mégis a magunk válaszával kell felelnünk, a magunk házát kell bemutatnunk.
Most kezdjük kivételesen a tetőnél építeni ezt az átmeneti meditációs központot, amelybe az építéssel egyidőben próbáljuk becsalogatni az olvasót. Hogy mekkora házról, házakról van szó, az először is attól függ, hogy hányán vagyok. Hogy kevesebben vagy többen vagyok.
A kérdés az irodalom esetében nagy részben – igen, „csak” nagy részben – nyelvi jellegű, ma egyre több mű születik angol nyelven, a 21. században a lingua franca az angol, ma egy műnek leginkább angolul érdemes megszületnie, a felismeréssel fejen talált bennünket a kérdés: azok a művek, amelyek angol nyelvűek ugyan, de nem angolszász szerzőktől származnak, melyik irodalmat-kultúrát gazdagítják?, a szerzőét vagy az angolszászt?, és melyik melyik most már?, töprengünk, mert nem, nem hamis kérdés ez, a válasz, hogyaszongya, „a világirodalmat, a világ kultúráját gazdagítják”, egyrészt nyilvánvalóan nyilvánvaló, másrészt dühítően semmitmondó, mert tudatosan elmossa azokat a bizonyos határvonalakat, amelyeket a szerző áthidalt ugyan, de nem tüntetett el.
Műalkotás, kulturális kontextus, ideológiai rendszer– próbálunk tájékozódni, és minduntalan beleütközünk... egy fogalomba. Ugyanabba a fogalomba. Lásd az alcímet. Kérem! Házam foglalata egy nagyobb ház, de lehet, hogy az csak innen, csak bentről látszik nagyobbnak.
Nézzük csak a „tiszta” német irodalmat, a török bevándoroltak Németországban is építik kultúrájukat, és persze gyakran elkövetik azt a hibát, hogy jó verseket írnak – németül, az effajta változásokat követve máris több elméletíró aggódik a „tiszta”, az etnikailag egyszínű német irodalomért, hát reszkető gesztusuk máris emlékeztet egy tán túl lelkiismeretes szobafestő és mázolóra, aki ugyancsak...
Kik vagyunk hát? A különbség a por és por, a hamu és hamu között annyi, hogy amint elnézem ezt a padlózatlan hónapos szobát, a lábam előtt vannak úgynevezett domborzati formák. Dombok. Sőt hegyek. Por és hamuhegyek. Meg völgyek. Micsoda különbségek! Ugyanannak a padlónak a helyén.
Mert kezdettől fogva az „identitás” kérdését kerülgetjük, angolul írsz – bekerülsz a világ nagy vérkeringésébe, az anyanyelveden írsz – és megmaradsz bezárva a magad ún. identitásába.
Néha úgy tűnik, valóban sokan vagyok itt bent, az emberek jönnek-mennek, de a létszám megint csak viszonyítás kérdése. Úgyis széttapostunk itt már jó néhány porhalmot. Isszuk a bort, rúgjuk a port, hallodetekőrösilánykőrösilánykőrösilány.
Végül is: egy olyan irodalomhoz jutunk, amelynek nyelve, mondjuk, az angol, megnyilvánulási tonnája többségi, de csak, vagyis csupán az többségi, hát az irodalomnak mennyiben közege a nyelv?, velőt rázóan... nem merném megmondani, milyen kérdés ez, de ma már nem követhetjük el a hibát, hogy nem tesszük fel, szerző + téma = műalkotás, mondogatjuk, mondogatjuk, mondogatjuk mai tudásunk szerint...
Képzőművészet. A kép elsődleges jel, a képzőművészet „nyelve” univerzális, valósággal fellélegzik az ember. De a szerző, a műalkotás, a befogadó kapcsolatai, azok formái azonosak... Az egész dáridó addig tart, amíg le nem fognak és ki nem dobnak bennünket – azaz hát elmegyünk mi magunktól is. Ugyancsak százhuszonnyolcoldalas ez a lapszám is, mint a többi. De ahogy így elnézem ezeket a falakat, ezt a házat meg a nagyobbakat, eszembe ötlik, hogy ezzel a porrugdalásnak; mulatságnak, férfimunkának még távolról sincs vége.
A művészet relativizálja a „kisebbség” fogalmat vagy tulajdonképpen felszámolja, érvényteleníti, kikapcsolja minden más értelemben – az esztétikáin kívül. A ház másképpen nagy vagy kicsi, dimenzióit nem az élek hossza adja, hanem a minőségek minősége. Művekben élve mégis igazi falak, repedések, gödrök választanak el minket egymástól házainkon kívül is, és ami még aggasztóbb, házunkon belül is. A felülről lefelé építkezőnek ezt nem áll hatalmában megváltoztatni.
„Identitás”. Az úgynevezett „összmagyaron” belül újra kell építenünk ugyanezt a gondolatmenetet, mert ha az említett határvonalak nem is annyira szélesek, de ugyanúgy léteznek. Hidakat beszélni vagy festeni féléjük igen nemek gesztus, de eredménye addig él, amíg szemtől a szájig, szájtól a szívig a szó, és annyira teherbíró, amennyire a képkeret tartja a vásznat. Mihez elég ez? Úgy értjük, önmagán túl... Mert egyébként a kategória csupán a hazafi prédikációk egyik leggyakoribb szlogenjévé lesz, és a kis magyar nép nagymagyar tudatlanságát hizlalja.
A probléma például Erdély esetében hatványozott súllyal érvényesül, hiszen az ún. összmagyaron, tehát mint mondtuk, egy kisebbségen belül is kisebbség.
Egy-egy újabb (ön)szembesítésig azért bizton hihetjük, megtaláltuk magunkat, házunkat.
QUI PRODEST?
ÚJ ELŐÍTÉLETRENDSZERÉRT
Maga Közép- és Kelet-Európa is kisebbség. A kontinens eddigi megosztása marad. Hölgyeim és Uraim! Engedjenek meg egy gondolatot a kortárs politikai tevékenységgel kapcsolatban: a politikusok Európája egy “felülről” látott Európa. Kidolgozhatunk ugyan elméleteket, stratégiákat, elvont fogalomrendszereket, de azok in abstracto halottak, csak a politika területén még nem élnek, és a mindennapi gyakorlat szintjén soha nem is léteznek; Boszniánál jobb példát elképzelni sem lehet.
Az egyenlő emberi jogoknak az az Európája egyelőre valahol fent lebeg. Vagyis... újabb stratégiákat kellene kidolgoznunk — hogy az eddigi stratégiákat a gyakorlatban is használhassuk? A racionális politika, bizonyos nézettényezők (Gordon W. Allport és mások) közlése még csupán racionális cselekedet, ez pedig a megismerési folyamat legkisebb részét jelenti. Előítéletek hálójának vagyunk kiszolgáltatva továbbra is, nem lehet az ellen eleget beszélni, beszélni és beszélni, you shall not take Europe’s name in vain; for the LORD will not hold him guitless who takes it’s name in vain. Egyébként az egyenlő jogok Európája absztrakt, holt fogalom marad. És marad a távolság a politika szintje és a gyakorlat között. Az európai ember továbbra is a régi előítéletek alapján gondolkodik.
Nem változik így a kisebbségek helyzete sem. Például Romániában a többségiek messze legnagyobb része egyszerűen nem tudja felfogni, hogyan is lehetnének a kisebbségieknek, például a magyaroknak, velük egyenlő jogaik, ha egyszer kevesebben vannak... Közben senki sem teszi fel a kérdést, hogy vajon az emberi minőségek vonatkozásában vannak-e különbségek. Most természetesen nem fogunk válaszolni.
Távolságok. Nem elég összeurópai politikai jo g i stb. normarendszert kidolgozni: ennek létezése már részeredmény ugyan, de a mindennapi életig még nagy a feltöltésre váró szakadék. Ez után “fentről”, az összeurópai politika szintjéről még hatni kell, el kell várnunk az egyes országoktól, hogy mindegyikük dolgozza ki a maga stratégiáját, egyeztesse azt szomszédaival, illetve a kontinens országaival. Ráhatás eredményeként “érvényesíttetni” kell azt.
Az egyes országokon belül a kisebbségek már kitűzték a maguk céljait — itt az ideje, hogy elvessük a “kisebbség” fogalmának eddigi belterjes értelmezését. Valódi, nemcsak a nyelvi automatizmusok szintjén élő nyitást ugyanis csak egy újabb, extenzív értelmezés jelenthet, mely a mindennapi életből nő ki. “Lentről”, helyi kezdeményezések formájában már megindultak az autonómiatörekvések, kész tervezetek állnak rendelkezésünkre. A gyakorlatba ültetés... Nos, ahhoz egyeztetni kell azokat az államérdekekkel. Távolságok. Az anyaországgal. Távolságok. Az összeurópai elvárásokkal. Távolságok. Milyen szem pontrendszerre van tehát szükség? íme, ez az a pont, ahol a FUEV munkájára van szükség. A kisebbségek érdekében "fentről” is hatni kell azokra az országokra, ahol kisebbségek is élnek, az autonómiatörekvés egyébként magányos harc marad. De hol érdeke egy nyugat-európai politikának, amerikai politikának az ilyesmi? Ha “kell”, napok kérdése a megoldás, ha nem, éveken át Bosznia.
Elhangzott a 35. FUEV-kongresszuson (Gdansk, 1994. május 11— 16).
A politikusoknak a társadalmi rend “hard” és “soft” szintjeinek stabilizálódásával “lent” a társadalom gondolkodásmódját kell megváltoztatniuk, új előítéletek születését kell szorgalmazniuk. Érzelmi és racionális politika közös feladata lenne ez, bejárni az utat “lentről”, az egyéni tudat mélyéről egészen “fel”. Nem új államok, nagyhatalmak kialakításáig, hanem egy Európai Konföderáció születéséig, melynek keretében az Európai Közösség és — talán — egy Közép- és Kelet-Európa Unió a nemzetek, a kisebbségek egyéni és kollektív jogait már nem egyszerűen a számok alapján határozzák meg. Az “ossz-” előtag jogos használatáért ugyanis az emberi génekig kell alámerülnünk, messze túl a politika hatóterén. Sőt, szellemi távolságok megszüntetésére van szükségünk.
A különbségek... no nem felszámolására, hanem összebékítésére és kordában tartására — elvileg ehhez lenne eszköz a politika. Vagyis a politizálás célja saját maga eszközzé változtatása kellene hogy legyen, páros kínt, amennyiben az valóban páros, enyhíthet alázat, parafrazáljuk a Költőt. De mire a mondat végére kitesszük a pontot, már nyilvánvaló, hogy ez a szándék ellentmond a politika eddig belterjes értelmezésének magának. A másik lehetséges út, amely olykor járhatónak bizonyult, az utazás, a személyes találkozás, ennek eredményeként a nyitás, a “lentről” ható oldódás. Az új Európának nemcsak “lent”, nemcsak “fent” kell élnie, hanem először szellemi életünkben kell megszületnie.
A legjobb “technika” ehhez — az idő.
A fiatal generációk arra törekszenek, hogy az idő jó munkatársai legyenek. Ha apolitikusak is, az eddigi viszonyok mély megváltoztatását célozzák, a reevangelizáció és az erkölcsi megújulás értelmében; változtatásaikat az emberi természet metafizikájára alapozzák — mert ebben a tekintetben nincs különbség Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. Szembeállíthatók, az ideológiai csatározások soha nem eredménytelenek — viszont nem hathatnak ilyen mélységekig. Európát méricskélhetjük, osztogathatjuk, leírhatjuk, de igazán csak hinni lehet benne. Az irracionális Európa. Az igazi Európa. Az egyetlen létező Európa. Amely kontinentális fordulatonként megfiatalodik, és fiatalként van hite. Meg-megújulva pedig minden újabb önmegtagadási-megfiatalodásig “örökifjú”.
Profi munka ez — és hogy valóban az lehessen, szükség van a FUEV segítségére.
Az egyenlő emberi jogoknak az az Európája egyelőre valahol fent lebeg. Vagyis... újabb stratégiákat kellene kidolgoznunk — hogy az eddigi stratégiákat a gyakorlatban is használhassuk? A racionális politika, bizonyos nézettényezők (Gordon W. Allport és mások) közlése még csupán racionális cselekedet, ez pedig a megismerési folyamat legkisebb részét jelenti. Előítéletek hálójának vagyunk kiszolgáltatva továbbra is, nem lehet az ellen eleget beszélni, beszélni és beszélni, you shall not take Europe’s name in vain; for the LORD will not hold him guitless who takes it’s name in vain. Egyébként az egyenlő jogok Európája absztrakt, holt fogalom marad. És marad a távolság a politika szintje és a gyakorlat között. Az európai ember továbbra is a régi előítéletek alapján gondolkodik.
Nem változik így a kisebbségek helyzete sem. Például Romániában a többségiek messze legnagyobb része egyszerűen nem tudja felfogni, hogyan is lehetnének a kisebbségieknek, például a magyaroknak, velük egyenlő jogaik, ha egyszer kevesebben vannak... Közben senki sem teszi fel a kérdést, hogy vajon az emberi minőségek vonatkozásában vannak-e különbségek. Most természetesen nem fogunk válaszolni.
Távolságok. Nem elég összeurópai politikai jo g i stb. normarendszert kidolgozni: ennek létezése már részeredmény ugyan, de a mindennapi életig még nagy a feltöltésre váró szakadék. Ez után “fentről”, az összeurópai politika szintjéről még hatni kell, el kell várnunk az egyes országoktól, hogy mindegyikük dolgozza ki a maga stratégiáját, egyeztesse azt szomszédaival, illetve a kontinens országaival. Ráhatás eredményeként “érvényesíttetni” kell azt.
Az egyes országokon belül a kisebbségek már kitűzték a maguk céljait — itt az ideje, hogy elvessük a “kisebbség” fogalmának eddigi belterjes értelmezését. Valódi, nemcsak a nyelvi automatizmusok szintjén élő nyitást ugyanis csak egy újabb, extenzív értelmezés jelenthet, mely a mindennapi életből nő ki. “Lentről”, helyi kezdeményezések formájában már megindultak az autonómiatörekvések, kész tervezetek állnak rendelkezésünkre. A gyakorlatba ültetés... Nos, ahhoz egyeztetni kell azokat az államérdekekkel. Távolságok. Az anyaországgal. Távolságok. Az összeurópai elvárásokkal. Távolságok. Milyen szem pontrendszerre van tehát szükség? íme, ez az a pont, ahol a FUEV munkájára van szükség. A kisebbségek érdekében "fentről” is hatni kell azokra az országokra, ahol kisebbségek is élnek, az autonómiatörekvés egyébként magányos harc marad. De hol érdeke egy nyugat-európai politikának, amerikai politikának az ilyesmi? Ha “kell”, napok kérdése a megoldás, ha nem, éveken át Bosznia.
Elhangzott a 35. FUEV-kongresszuson (Gdansk, 1994. május 11— 16).
A politikusoknak a társadalmi rend “hard” és “soft” szintjeinek stabilizálódásával “lent” a társadalom gondolkodásmódját kell megváltoztatniuk, új előítéletek születését kell szorgalmazniuk. Érzelmi és racionális politika közös feladata lenne ez, bejárni az utat “lentről”, az egyéni tudat mélyéről egészen “fel”. Nem új államok, nagyhatalmak kialakításáig, hanem egy Európai Konföderáció születéséig, melynek keretében az Európai Közösség és — talán — egy Közép- és Kelet-Európa Unió a nemzetek, a kisebbségek egyéni és kollektív jogait már nem egyszerűen a számok alapján határozzák meg. Az “ossz-” előtag jogos használatáért ugyanis az emberi génekig kell alámerülnünk, messze túl a politika hatóterén. Sőt, szellemi távolságok megszüntetésére van szükségünk.
A különbségek... no nem felszámolására, hanem összebékítésére és kordában tartására — elvileg ehhez lenne eszköz a politika. Vagyis a politizálás célja saját maga eszközzé változtatása kellene hogy legyen, páros kínt, amennyiben az valóban páros, enyhíthet alázat, parafrazáljuk a Költőt. De mire a mondat végére kitesszük a pontot, már nyilvánvaló, hogy ez a szándék ellentmond a politika eddig belterjes értelmezésének magának. A másik lehetséges út, amely olykor járhatónak bizonyult, az utazás, a személyes találkozás, ennek eredményeként a nyitás, a “lentről” ható oldódás. Az új Európának nemcsak “lent”, nemcsak “fent” kell élnie, hanem először szellemi életünkben kell megszületnie.
A legjobb “technika” ehhez — az idő.
A fiatal generációk arra törekszenek, hogy az idő jó munkatársai legyenek. Ha apolitikusak is, az eddigi viszonyok mély megváltoztatását célozzák, a reevangelizáció és az erkölcsi megújulás értelmében; változtatásaikat az emberi természet metafizikájára alapozzák — mert ebben a tekintetben nincs különbség Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. Szembeállíthatók, az ideológiai csatározások soha nem eredménytelenek — viszont nem hathatnak ilyen mélységekig. Európát méricskélhetjük, osztogathatjuk, leírhatjuk, de igazán csak hinni lehet benne. Az irracionális Európa. Az igazi Európa. Az egyetlen létező Európa. Amely kontinentális fordulatonként megfiatalodik, és fiatalként van hite. Meg-megújulva pedig minden újabb önmegtagadási-megfiatalodásig “örökifjú”.
Profi munka ez — és hogy valóban az lehessen, szükség van a FUEV segítségére.
KÖVEK SZAVA
Részlet
I. István király. Esmént válaszokért indulék Hozzá, azokért az válaszokért, az melyeket 1996 jeleneimben, házakban, utczákban, emberekben, könyvekben nem lelék. Úgy értem ezért, hogy Ő maga hívott vala magához, mert nem kívánhaték továbbra is mintegy légüres térben járni-kelni. Nagy király. En jonhomban lakozik ezer és egyszáz esztendők óta, Hozzá szólok, kezeibe kapaszkodom, mondaná meg végre, merre vigyen léptem.
Elveszíté már fontosságát, hogy ezerszáz éveimnek visszaszámlálása álom vala-é vagy sem, a képzelt dolgok valósága burjánzón tovább és tovább ragozza magát, nem bonyolítván penig eközben teremtőjük torna czipője előtt az haladást. Sőt. Isten után szabadon, mondám. Bármikor érkezheték tehát, amikor csak ándungot érzék magamban. (...) De minden alkalommal röpültem vala, az mikoron hívott vala magához, és addig maradék és addig beszélgetek Vele tróntermében, az melly estvére kiürüle, reggelenként meg tele, majd esmént kiürüle, az míg el bocsátott vala.
A trónján ült vala, a teremben valamely jó évezred előtti éjszaka csendje — hallgatása... — és setétsége honolt. Annak rendje és módja szerént meg kérdezett vala, de nem ám, mint valamely utazót, királyi hivatalossággal. Megdöbbenésemre most, sokadszori látogatásomra teve fel az kérdést, az mellyet másoknak elsőre vala szokásban. És hogy kérdett vala! Nem is kérdés vala az, hanem mert erőst kérdőre vont. Hogy tudom-e, honnan jöttem, ki vagyok és mit akarok. Én meg... Hát ezért az válaszért mentem vala Hozzá.
— Magyar — hunyorogtam —, aki ezeregyszáz év után sem tudja, hogy ki. Csak azt, hogyaszongya, hogy más, mint akik körülötte élnek, azt is, hogy más utat keresek, mint ahonnan apáim után indulnom kell, és még azt, hogy ki szeretnék lenni.
— Erdély — mordult.
— Erdély — biccentettem én is. — Itt a magyar szíve szerint eztán is magyar lenne. De az esze után megy. Magyarország... most éppen Amerikát akar.
Elbeszéltem, hogy Magyarország, hogy közvélemény-kutatás, hogy fiataloknak nemrég feltették az örökké kellemetlen kérdést, hogy büszkék-e arra, hogy magyarok. A legtöbben azt felelték, hogy — nem. Inkább születtek volna angolnak, amerikainak.
— De hát... nem is lehetnek büszkék — dünnyögtem. Hogy az egyszerűen állapot, amelybe beleszülettek, az ember az eredményeire lehet és legyen büszke. Szóval — mondtam végül — az akarásban magyarok voltak. És ezt nem tudták, és nem mondták meg nekik. Pedig égen-földön mindennek az akarat a mozgatója. Íme hát, Királyom. Van ebben a magyarban ma is egy akkora akarás, egy olyan nagyot akarás, ő a nagyot akarásban önmaga.
— És ezen túl? — kérdezte halkan a Király. Közben mosolyogni igyekezett, de a mosolyában, vagy inkább abban, ahogy villámló szeme nem mosolygott együtt az ajkaival, láttam az elégedetlenséget. És éreztem benne azt a feszültséget, sőt félelmet, hogy hátha most válasz... nincs tovább.
— Az ő megoldása az — feleltem gyorsan, szinte hadarva —, hogy... nem ebben az állapotban, ebben a velünk született állapot-ban keressük azt a boldogságszerű valamit — mert ha pengetjük is, hogy "ugyanmá', ilyesmit, manapság", azért titkon, kényelmesen csak azt keressük —, hanem mindig és mindenféle állapoton kívül. Mindig ott — nem tudjuk, micsodán — túl... Mindez még lehetne gyermekien romantikus. De valójában azt jelenti, hogy... így se vón jó, úgy se vón jó, sehogyan se vóna jó.
Mintha a Teremtő a nyelvükbe zárta volna ezeket az embereket. Királyom, új honfoglalás. Én a nyelv egy más emeletéről jöttem, újabb emeletet keresek. Tudom, ott lesz, ahova lépek, de — és itta nagyobb nyomaték kedvéért szünetet tartottam — előbb tudnom kell, merre forduljak. Az első lépés a fontos, kezdetben dől el minden, ezért jöttem Hozzád. Tőled indulnék. "Magyar" — mondtam, és felkészültem arra, hogy a Királynak ezzel már elege van belőlem, és ha leintene, azonnal búcsúzom.
— Szemléletében ma is vándor.
A Király felállt és felém indult, jobb kezével maga után rántotta könnyű palástját, az pedig puhán lendült körülötte. Hozzám lépett, és amint fejet hajtottam volna előtte, vállamra tette a kezét. Hosszan nézett a szemembe. Aztán szó nélkül elfordult, és mint eddig minden alkalommal, kezeit hátul összekulcsolva, gondterhelten járkált fel-alá.
Kis szünet után folytattam. Nekibátorodtam azon, hogy nem intett hallgatásra. De inkább a válaszait akartam hallani, végre a válaszait, amelyek egyre késtek, minden találkozásunk ellenére csak késtek. Minden alkalommal csak hallgatott és járkált. És hallgatott. Bennem pedig nőttön nőtt a vágy, hogy szavát halljam, kezét lássam, mire int. Hagyta, hogy beszéljek, és bevallom, reméltem is, hogy hallani akar. Hallgatott. Tudja, mit csinál, morfondíroztam magamban, talán addig vezet így, amíg zöldágra vergődöm magam is. Látszólag egyedül.
— És fogyóban a hited, Királyom — emeltem föl a hangom —, újra fogyóban. Mondják, a fiatalság, mely "a jövő" meg ilyesmi, megöli Erdélyt, mert elmegy, "helyzeten" túlra, megöli Magyarországot, mert egyre a veleszületett állapotán, a magyarságán kívül keres magára boldog megoldást. Szóval úgy helyből már nem hisz, még magában sem. Emiatt aztán lehet letargiásdit játszani.
István király megtorpant, és amilyen értetlenül nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy ettől a pillanattól engem követ-e még, vagy elragadták a saját gondolatai.
— Néha... "Néha" — somolyogtam kénytelen-kelletlen az elszóláson — bizonyos történelmi szakaszokban, korszakokban, helyzetekben vagy inkább "fordulatokban" a távolságra eszmél, figyel, arra, amely még előtte meg fölötte. A vágyképig. Olyankor sírva vigad. Letargiájában magyar. Abban aztán mindig!
Elbizonytalanodtam. Úrrá lett rajtam egyfajta szorongás: már nem annyira a belőlem kikívánkozó gondolatokra figyeltem, hanem a viszonyra, melyet a Királlyal kialakítani véltem, és amelyen, ha megszakadt, semmilyen ráció nem segít.
— Ez a jövőkép aztán, persze, ez újabb akarást szül — magyaráztam gyorsan —, ott, valahol mélyen abban a szellemben, nagy mélységek vannak ottan. — Mozdulatlanul állt, úgy figyelt. A szemén láttam, a beszédnek ezen a pontján nem arra kíváncsi, amire rátértem. —Ezeregyszáz éven át volt akkora — folytattam, és tudtam, közben érzi Ő is, hogy valójában másra figyelek —, hogy elég legyen a megmaradáshoz. Ezért olyan oké az a hited a jövőben. De ... így létezni, "megmaradni", nem lendülettel masírozni az időben, hanem átvészelni egy újabb, aztán megint egy újabb baszott évszázadot — félévezrede ez a magyar élet.
Huh. Mára bevégeztem, gondoltam, oké, ennyit akartam. A pillantását kerestem — hiába. A válaszáról meg nagyjából lemondtam, legalábbis mára. Ha nem szólt, hát... nem szólt. Jó lett volna fellélegezni.
— Ez hát belül.
Szigorúan koppant ez a három szó, végszó, mintegy a döntőbíró kérlelhetetlenségével lezárta a témát.
István király fordult, néhány lépés, aztán újra a trónjáról nézett a terembe. Stratégiailag a legjobb hely itt, villant át aféle járulékos gondolatként az agyamon; furcsa, támadt vele az érzés is, bennem, aki a kávéházakban hasonló megfontolásból többnyire a fal mellé húzódom.
— Kívül...? — szólaltam meg mégis, utoljára, de már azzal a meggyőződéssel, hogy a kérdés üres maradt. — A belső kivetülése plusz a szomszéd népek beleszólása. "Történelem".
I. István király újra hallgatott. Most olyan... távolról hallgatott. Újabb, immár az ezeregyedikféle hallgatása volt ez. Őrjítő!
Elköszönék — néma bólintással fogadta vala —, és valósággal iszkolék kifelé az palota kőfalai közül. Az az érzés, az melly nyomaszta, az hajta aztán 1996 hazáig, no ne félj, egykettőre meg is érkezék. Az érkezés penig, mint évek óta minden alkalommal, ma sem hoza egyben megnyugvást is, végre csak az távolodás rémületével tölte el.
Elveszíté már fontosságát, hogy ezerszáz éveimnek visszaszámlálása álom vala-é vagy sem, a képzelt dolgok valósága burjánzón tovább és tovább ragozza magát, nem bonyolítván penig eközben teremtőjük torna czipője előtt az haladást. Sőt. Isten után szabadon, mondám. Bármikor érkezheték tehát, amikor csak ándungot érzék magamban. (...) De minden alkalommal röpültem vala, az mikoron hívott vala magához, és addig maradék és addig beszélgetek Vele tróntermében, az melly estvére kiürüle, reggelenként meg tele, majd esmént kiürüle, az míg el bocsátott vala.
A trónján ült vala, a teremben valamely jó évezred előtti éjszaka csendje — hallgatása... — és setétsége honolt. Annak rendje és módja szerént meg kérdezett vala, de nem ám, mint valamely utazót, királyi hivatalossággal. Megdöbbenésemre most, sokadszori látogatásomra teve fel az kérdést, az mellyet másoknak elsőre vala szokásban. És hogy kérdett vala! Nem is kérdés vala az, hanem mert erőst kérdőre vont. Hogy tudom-e, honnan jöttem, ki vagyok és mit akarok. Én meg... Hát ezért az válaszért mentem vala Hozzá.
— Magyar — hunyorogtam —, aki ezeregyszáz év után sem tudja, hogy ki. Csak azt, hogyaszongya, hogy más, mint akik körülötte élnek, azt is, hogy más utat keresek, mint ahonnan apáim után indulnom kell, és még azt, hogy ki szeretnék lenni.
— Erdély — mordult.
— Erdély — biccentettem én is. — Itt a magyar szíve szerint eztán is magyar lenne. De az esze után megy. Magyarország... most éppen Amerikát akar.
Elbeszéltem, hogy Magyarország, hogy közvélemény-kutatás, hogy fiataloknak nemrég feltették az örökké kellemetlen kérdést, hogy büszkék-e arra, hogy magyarok. A legtöbben azt felelték, hogy — nem. Inkább születtek volna angolnak, amerikainak.
— De hát... nem is lehetnek büszkék — dünnyögtem. Hogy az egyszerűen állapot, amelybe beleszülettek, az ember az eredményeire lehet és legyen büszke. Szóval — mondtam végül — az akarásban magyarok voltak. És ezt nem tudták, és nem mondták meg nekik. Pedig égen-földön mindennek az akarat a mozgatója. Íme hát, Királyom. Van ebben a magyarban ma is egy akkora akarás, egy olyan nagyot akarás, ő a nagyot akarásban önmaga.
— És ezen túl? — kérdezte halkan a Király. Közben mosolyogni igyekezett, de a mosolyában, vagy inkább abban, ahogy villámló szeme nem mosolygott együtt az ajkaival, láttam az elégedetlenséget. És éreztem benne azt a feszültséget, sőt félelmet, hogy hátha most válasz... nincs tovább.
— Az ő megoldása az — feleltem gyorsan, szinte hadarva —, hogy... nem ebben az állapotban, ebben a velünk született állapot-ban keressük azt a boldogságszerű valamit — mert ha pengetjük is, hogy "ugyanmá', ilyesmit, manapság", azért titkon, kényelmesen csak azt keressük —, hanem mindig és mindenféle állapoton kívül. Mindig ott — nem tudjuk, micsodán — túl... Mindez még lehetne gyermekien romantikus. De valójában azt jelenti, hogy... így se vón jó, úgy se vón jó, sehogyan se vóna jó.
Mintha a Teremtő a nyelvükbe zárta volna ezeket az embereket. Királyom, új honfoglalás. Én a nyelv egy más emeletéről jöttem, újabb emeletet keresek. Tudom, ott lesz, ahova lépek, de — és itta nagyobb nyomaték kedvéért szünetet tartottam — előbb tudnom kell, merre forduljak. Az első lépés a fontos, kezdetben dől el minden, ezért jöttem Hozzád. Tőled indulnék. "Magyar" — mondtam, és felkészültem arra, hogy a Királynak ezzel már elege van belőlem, és ha leintene, azonnal búcsúzom.
— Szemléletében ma is vándor.
A Király felállt és felém indult, jobb kezével maga után rántotta könnyű palástját, az pedig puhán lendült körülötte. Hozzám lépett, és amint fejet hajtottam volna előtte, vállamra tette a kezét. Hosszan nézett a szemembe. Aztán szó nélkül elfordult, és mint eddig minden alkalommal, kezeit hátul összekulcsolva, gondterhelten járkált fel-alá.
Kis szünet után folytattam. Nekibátorodtam azon, hogy nem intett hallgatásra. De inkább a válaszait akartam hallani, végre a válaszait, amelyek egyre késtek, minden találkozásunk ellenére csak késtek. Minden alkalommal csak hallgatott és járkált. És hallgatott. Bennem pedig nőttön nőtt a vágy, hogy szavát halljam, kezét lássam, mire int. Hagyta, hogy beszéljek, és bevallom, reméltem is, hogy hallani akar. Hallgatott. Tudja, mit csinál, morfondíroztam magamban, talán addig vezet így, amíg zöldágra vergődöm magam is. Látszólag egyedül.
— És fogyóban a hited, Királyom — emeltem föl a hangom —, újra fogyóban. Mondják, a fiatalság, mely "a jövő" meg ilyesmi, megöli Erdélyt, mert elmegy, "helyzeten" túlra, megöli Magyarországot, mert egyre a veleszületett állapotán, a magyarságán kívül keres magára boldog megoldást. Szóval úgy helyből már nem hisz, még magában sem. Emiatt aztán lehet letargiásdit játszani.
István király megtorpant, és amilyen értetlenül nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy ettől a pillanattól engem követ-e még, vagy elragadták a saját gondolatai.
— Néha... "Néha" — somolyogtam kénytelen-kelletlen az elszóláson — bizonyos történelmi szakaszokban, korszakokban, helyzetekben vagy inkább "fordulatokban" a távolságra eszmél, figyel, arra, amely még előtte meg fölötte. A vágyképig. Olyankor sírva vigad. Letargiájában magyar. Abban aztán mindig!
Elbizonytalanodtam. Úrrá lett rajtam egyfajta szorongás: már nem annyira a belőlem kikívánkozó gondolatokra figyeltem, hanem a viszonyra, melyet a Királlyal kialakítani véltem, és amelyen, ha megszakadt, semmilyen ráció nem segít.
— Ez a jövőkép aztán, persze, ez újabb akarást szül — magyaráztam gyorsan —, ott, valahol mélyen abban a szellemben, nagy mélységek vannak ottan. — Mozdulatlanul állt, úgy figyelt. A szemén láttam, a beszédnek ezen a pontján nem arra kíváncsi, amire rátértem. —Ezeregyszáz éven át volt akkora — folytattam, és tudtam, közben érzi Ő is, hogy valójában másra figyelek —, hogy elég legyen a megmaradáshoz. Ezért olyan oké az a hited a jövőben. De ... így létezni, "megmaradni", nem lendülettel masírozni az időben, hanem átvészelni egy újabb, aztán megint egy újabb baszott évszázadot — félévezrede ez a magyar élet.
Huh. Mára bevégeztem, gondoltam, oké, ennyit akartam. A pillantását kerestem — hiába. A válaszáról meg nagyjából lemondtam, legalábbis mára. Ha nem szólt, hát... nem szólt. Jó lett volna fellélegezni.
— Ez hát belül.
Szigorúan koppant ez a három szó, végszó, mintegy a döntőbíró kérlelhetetlenségével lezárta a témát.
István király fordult, néhány lépés, aztán újra a trónjáról nézett a terembe. Stratégiailag a legjobb hely itt, villant át aféle járulékos gondolatként az agyamon; furcsa, támadt vele az érzés is, bennem, aki a kávéházakban hasonló megfontolásból többnyire a fal mellé húzódom.
— Kívül...? — szólaltam meg mégis, utoljára, de már azzal a meggyőződéssel, hogy a kérdés üres maradt. — A belső kivetülése plusz a szomszéd népek beleszólása. "Történelem".
I. István király újra hallgatott. Most olyan... távolról hallgatott. Újabb, immár az ezeregyedikféle hallgatása volt ez. Őrjítő!
Elköszönék — néma bólintással fogadta vala —, és valósággal iszkolék kifelé az palota kőfalai közül. Az az érzés, az melly nyomaszta, az hajta aztán 1996 hazáig, no ne félj, egykettőre meg is érkezék. Az érkezés penig, mint évek óta minden alkalommal, ma sem hoza egyben megnyugvást is, végre csak az távolodás rémületével tölte el.
HOMO TRANSSYLVANICUS
„Szabadság és igazságosság feltételezik egymást” — évszázadok bölcsességét rejti magában ez az aranymondás, de mivel a tény megállapításán túl nem tartalmaz minősítő kritériumokat is, értelmezhető és igen könnyen kisajátítható. Elsősorban nyilván politikai célokra, hiszen a „felszólalók” olyankor kapaszkodnak bele, mikor úgymond szabadságért és/vagy méltányosságért küzdenek. Sőt, születése is talán egyikük vagy másikuk vagy kapcsolatuk hiányára vezethető vissza. Mert elképzelhetők egymás nélkül is, és ma Közép-Kelet-Európában az sem lep meg senkit, hogy létezhetnek egymás nélkül is. De együtt?! Erdély „sorsáról” beszélek.
Valamiképpen korlátozni kellene a többség szabadságát ahhoz, hogy a magyar kisebbségnek igazság szolgáltassék? Mi és milyen ma a politikai értelemben megvalósítandó szabadság, mi és milyen lenne a politikai értelemben történő igazságszolgáltatás? Tény: a többség politikája dönt arról, hogy szabadon tanulhatunk, írhatunk, olvashatunk, utazhatunk stb. — egy bizonyos mértékig. Amely mérték más a többség és más a kisebbség esetében.
Az ok? Csak mennyiségi jellegű. Egyénileg, saját tapasztalatok alapján nagyon jól tudjuk, mi az igazságtalanság: mindig ott kell szembeszállnunk vele, ahol egyetlen embertől vagy egy csoporttól megvonják az önmegvalósítás esélyét, jelentse ez akár az alapjogoknak, akár a kiteljesedés terének a megnyirbálását. Él Közép-Kelet-Európában több millió ember, akiknek a szabadsága olykor vagy inkább általában mindössze a megmaradásban objektiválódik, legnagyobb szabadságuk abban áll, hogy úgymond szabad megmaradniuk...
Micsoda léttér! A megmaradás szabadsága elvileg nem a megvalósítások szabadsága, gyakorlatilag azonban kényszerűen annak kell lennie. Noha a szabadság előfeltétele maga a szabadság, a metafizikus, a mindenkori, az időtlen... Isten az embert szabadnak teremtette, az „embertárs” vonta meg tőle ezt az eredendő jogát — hát emberünk harcol. Létező vagy vágyott önállósága — „autonómiája”...— már a szabadsághoz vezető utat jelzi, de nem pótolhatja azt, és legfőképpen nem maga a szabadság.
Olyan távolságra van tőle, mint amilyen üveges, tehát egészen áttetsző, ugyanakkor a törékenységig kemény a határ a két értékelméleti alapfogalom, a való és a kellő között. Mitöbb, amely fél a többség nevében „óvja a rendszert”, könnyen a dogmatizál(ód)ás tévútjaira siklik, és mivel változatlanul csupán mennyiségi és nem minőségi elvek alapján törtet kiváltságait védve, kiöli saját rendszeréből azt a rugalmasságot, amely a szabadság esélyének egyedüli biztosítéka. Belterjes fejlődés ez, hisz csupán az lehet, és olyan iramú, mint... ezé az országé. A szabadság szempontjából kell most felülvizsgálnunk életminőségeinket.
Amennyiben az éppen uralkodó politika ugyanis az életminőség mércéjét is meghatározza, annyiban óvnia kell a vezetett társadalmat, és mindenkinek esélyt kell biztosítania arra, hogy megélje szabadságát. Elvileg, bizonyos erkölcsi, de nem politikai törvények szerint így... „igazságos”, de bár etikai elvekből kovácsolhatunk egy a mindennapi élet fölött lebegő ideológiát, például a transzszilvanista eszmerendszert és tévedéseit már intő jelként állíthatjuk — akár magunk elé is. A szabadsághoz való szabadságunk korlátoztatik. Micsoda perspektívák! Közép-Kelet-Európa kisebbségeinek „sorsáról” beszélek.
— Nézd, egyszerűen azon a jogon, hogy Erdély nyugati határszélén születtem és nevelkedtem. A leginformációgazdagabb vidék, egy kontinentális szabadság kezdete, ahol a szellem bármikor elválhat hivatalos foglalatától. Szabadsága ellenőrizhetetlen. Kisgyermekként is Nyugat felé néztem, meg tudod magyarázni, hogy miért? Azt a magyar kultúrát már rég ismertem, mikor Erdély felé kezdtem közeledni — hát most egy személyben lehetek résztvevő és külső szemlélő. Az önvizsgálat pedig természete szerint megköveteli mind a két megközelítést.
(...) Ha van „titka” az erdélyi szellemnek, ha van valami ellentmondásos természetében, ami összeköti egymást tagadó és e tagadással egymást szinten tartó pólusait, akkor ideje lenne megismernünk azt. Hogy e földrajzilag kis terület miképpen körvonalazódik szellemiségében, hogyan önálló, és bár féltik vagy szidják, paktumok és döntések eredményeként adják-veszik, hogyan marad meg mégis összetéveszthetetlen önmagának. (...)
— Mért, te hiszel ebben az országban?
— Nem én aztán. És te?
A homo transsylvanicus szellemének lényegi vonása, hogy nem a mindennapi értelemben vett kezdeményező, hanem sokkal inkább tükröző és reagáló — értsd: elsősorban tagadó — típus. No nem természete szerint ilyen, legtöbb energiáját a folyamatosan kényszerű válaszadás kényszere köti le vagy emészti fel. Magányos, Jézus és Lao-ce, a progressus ad futurum és a regressio ad originem között, az önmeghatározással századok óta egyre küszködő szláv és balkáni tér határán úgy áll helyt, mint sík mezőben egy szál fa. Hogy közép-európai. 1990 előtt anyaországában sem hihetett, „saját” államában pedig nem is hitt soha.
A homo transsylvanicus legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában. Ez határozza meg szellemi-lelki alapállását, életérzését, világával szembeni attitűdjét. Alkotásmódját. Irodalmát. Művészetét. Kultúráját. Létezését. A felnövő generációk életútján az egyik legfontosabb tapasztalat változatlanul, immár fél évszázada ennek a ténynek a tudatosítása. Akár tudatosodik viszont ez a hitetlenség vagy hit nélküliség, akár nem, az ily módon megélt léthelyzetre válaszolni kell — és a válaszadás módjában, a válaszok tipizálásában árnyalatok fedezhetők fel. Eltekintve az elnyomástól mint „kapcsolatformától”, Erdély, az erdélyi magyarság időszakos (?!) magára hagyatottságában csak önmagában hihet — és ha a történelem határhelyzeteiben már abban sem — elvégre akárhol és akárhogy is „kisebbség” —, akkor önmagukat felszabadító egyénekben menti magát.
Hát a legszélsőségesebb válasz — nem számítva természetesen az öngyilkosságot és az alkoholista vigaszát — az ország végleges elhagyása a kilátástalanként megélt helyzet miatt; hadd hangsúlyozzam itt ki, hogy szándékosan kerültem a kivándorlás főnevet. Nem a homo transsylvanicus szellemiségének valamely apokaliptikus vonásáról van szó, mint több kelet-európai nép esetében — lásd a legrelevánsabb esetet, az oroszt —, semmiképp sem. Erdély határozottan és egyértelműen közép-európai, méghozzá abban, hogy nem lévén sem misztikus, sem önmisztifikáló, sem dogmatikus, sem nihilista, csatlakozásai-csatolásai a feltörés igyekezetét mutató kvázi-apollói ívet vonnak meg. Töredék-létet jelző töredékes ívet.
Állítsuk most szembe a kellő megmaradás vágyát a „helyzet” valóságával, illetve ez utóbbit a rá adott válaszok típusaival. Homónk alternatívái: maradhat és akkor a múltba menekül vagy asszimilálódik vagy addig lázong, míg bekapják, vagy a minimális eredmény reményében tiltakozik — és egy „helytállás” nevű valamit tesz meg gondolkodásának egyik sarkkövévé. Vagy elmehet és akkor különböző köveket gyűjt új sarkok építéséhez.
A polgárosodás folyamatában — jó esetben — először is önvizsgálatot tart, és szabadságnak meg boldogságnak és legfőképpen azok viszonyának átértelmezésében először is azt fedezi fel, hogy azok funkcionális és érzelmi jellemzői között nincs természetes, istenadta kapcsolat, hanem csak, azaz kizárólag a személyes akarat alakíthatja ki és tarthatja fenn azt. (...) Mai tudásunk szerint minden egyén számára biztosítani kell az esélyt, hogy alapjogait élvezhesse, és saját sajátos, nem idegen úton és eszközökkel megvalósíthassa önmagát. Hogy ez az esély mi mindent kell hogy jelentsen számunkra, azon még ritkán ábrándoztunk, annyira nincs tapasztalatunk, amelynek alapján elindulhatnánk bár egy gondolatkísérlet erejéig.
De lássuk csak az említett, igenis létező árnyalatokat, amelyeket az egyneműsítő „Erdély szellemisége” kifejezés eltakar, illetve annyiban mond ki, amennyiben a „pályaudvar” szó érkező-induló mozdonyokat, egy integető vasutast és egy csókolózó párt jelent.
Ha az észak-nyugati megyéket és a Bánságot más szempontok alapján el is kell különítenünk, abban a tekintetben nem, hogy a Partium mindig is Nyugatban hitt és ma is abban hisz. A ’89-es fordulattal számukra is elérhetővé váltak az addig tantaluszi módon vágyott-szemlélt határok, és bár az ország többi vidékeivel szemben az Európával való kapcsolat tartásban eleve bizonyos helyzeti előnyük volt, először az ő „helyzet” értelmezésük változott meg. Mert ha eztán a személyes életút — nyilván már más természetű — korlátokba ütközik is, a határszéli homo transsylvanicus már nem a korlátok ellen indul harcba, hanem részben azoktól függően átértelmezi szabadságát.
Útját követve, hozzá hasonlóan induljunk ki abból, hogy a polgári szabadságfogalom tulajdonképpen alapvetően gazdasági természetű, másfelől a fordulat — elvileg — felszabadította Közép-Kelet-Európa, ezzel Erdély emberét személyi függőségeinek már rég túl szűk világocskájából. Ne feledjük, a Partium már csak földrajzi nyitottsága miatt is mindig is az ország leginformációgazdagabb vidéke volt, hát emberünk számára túl nagy volt már a különbség a szellemiek terén megélt — határtalan vagy inkább határok fölötti — értékvilág és annak kényszerűen helyi, leromlott anyagi „hordozói”, illetve bizonyos mértékben tükörképei között.
Hát e tényezők helyét végre egy olyan szabadságfelfogás vette át, amely csak egyetlen értéket ismert és ismer el: az egyén partikuláris érdekeit. Ez az érdek győz a közösségi hovatartozás érzésével szemben, és mivel ez utóbbi ébrentartását mind a többség, mind a kisebbség épp eleget erőltette ahhoz, hogy emberünk bizonyos „nagy gondolatokkal” torkig legyen, elfordulása valósággal reflexszerű — és nem is lepődhetünk meg ezen. (...) Nem akar áldozat lenni, „egyszer él”, és úgy érzi, joga van egy magánszférányi boldogsághoz.
A Partiumról lévén szó, ne feledjük, hogy sokak számára az élő, sőt egyre éledő német gyökerek még inkább alátámasztják először is a már jelzett hitetlenséget, másodszor az elvágyódást, harmadszor Németországba — végre — „hazamennek”; több generációnyi megszakítás után, de „haza”. Ha pedig nem „haza”, akkor innen el, micsoda különbség — az eredmény felől nézve viszont a tények mégis ugyanazok.
Ez a szinte teljes szabadság, amelyet végre abszolút értékké tehetett, nem egyszerűen gazdasági vagy politikai elvekre alapul, hanem a természet évezredek óta vizsgált törvényeire. A homo oeconomicus az ember ősképe, tettei a természet törvényeit követik. A történelemnek, sőt magának az evolúciónak a folyamán ez a „szó”, a természet szava volt a fejlődés hajtóereje.
Elvi szinten a törvény emberünk esetében is változatlan marad, a „helyzetre” áttelepüléssel felelő homo transsylvanicus esete is ezt bizonyítja. A mindennapi élet szintjén, az egyénekén és a csoportén egyaránt, azonban olyan következtetéseket kell levonnunk, amelyeket nehéz szívvel vet papírra az „azokkal logikai műveleteket végző” szerző. A homo ex-transsylvanicus identitásváltozásáról, identitásának szétcafrangolódásáról, más, külső, ugyancsak „felülről” átvett identitásnormák és hatások egymásra tolódásáról olvassuk újra, aztán ismét újra Mrozek Emigránsok című döbbenetes színművét.
Ha most valaki furának tartja, hogy tények és szakmunkák helyett műalkotásra hivatkozom, a válasz — tehát nem az enyém, hanem „a” válasz — az, hogy Mrozek a színház tükrével racionalizálja az emigráns élettapasztalatait, és megspórolja mások, a (még) nem kivándorlók számára ezt a szellemi erőfeszítést. Ami azért fontos, mert önreflexiójukban sokan, a legtöbben nem jutnak el a racionalizálás szükséges és elégséges fokáig, csak mindennapi életük eseményeinek, „példázatainak” tömkelegével ecsetelik-bizonyítják, hogy itt már nem maradhattak, és ott az élet... hát... hajaj... nehéz. Nagyon nehéz ám.
Módosítsunk ezért eddigi következtetéseinken: a törvény az emigráns személyének esetében gazdasági szempontból érvényes — de ez a szempont ugyanolyan természetesen csak egyetlen a mindennapi élet beláthatatlanul komplex szövevényében. Emberünk homo transsylvanicus is egyben, tehát szembesülnie kell tettének a csoportjára visszaható következményeivel — méghozzá előzetesen.
A csoportjából kiszakadt egyén távoli gazdasági fejlődésének természetesen minimális hatása sincs volt csoportjára, sem elvi szinten, sem gyakorlatilag — és itt elsősorban a magyarság nemzethalálát ecsetelő Herderre és sokkal inkább Einsteinre kell hivatkoznunk. Herder megállapítása inkább kora „helyzetére” volt és maradt érvényes, az évszázadok távlatában gondolkodó einsteini elméé viszont... még bizonyulhat igaznak.
Az erdélyi magyarság pedig? Az erdélyi magyarság elvándorlásának értékelése végül is lehetetlen: a polgári szabadságelvek alapján, láttuk, természetesnek minősül, és mint ilyen megfellebbezhetetlen. Ugyanakkor az erdélyi magyarság mint társadalmi entitás felől, amely ugyancsak polgárosodni szeretne, semmiképp sem helyes. A két szemszög egyelőre (?) összeegyeztethetetlen. A megoldás?
Hát az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszer kidolgozása — mondanám amúgy kapásból. De mire az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszert kidolgozzák — nem lesz emberalap, amely aszerint élhetne. Hogyan oldható... ha nem is meg, de bár fel a dilemma?
(...) Közép-Erdélyben a helyben maradás a szó szoros értelmében helyben maradást jelent. Az újabb fejlődés nem annyira egyének polgárosodásában áll, mint inkább a közös együtthaladás igyekezetében fél kontinensünk világrendező törekvéseivel. A közép-erdélyi homo transsylvanicus saját múltja felé fordul, abban hisz, és nemcsak történelmi határhelyzetekben, hanem folyamatosan annak értékeit felmutatva, azokra hivatkozva követeli jogait. (...)
A legkompaktabb erdélyi magyar közösségre, a székelységre az jellemző, hogy ha közülük sokan törvényesen vagy törvénytelenül folyamatosan Magyarországon dolgoznak is, egyéni célok és csoportérdek viszonyában ez utóbbi javára dönt. A székely emberre az jellemző, hogy akkor is marad, ha elmegy.
Ezt bizonyítják a statisztikák is: a bukaresti rádió egyik közlése szerint Szatmár megyében 1000 emberből több mint 270 vándorol ki, Hargita és Kovászna megyéből — 18. Az adatok fölött pedig legyen elég most a székely himnusznak — lásd az eddigieket: minden ideológiai indíték nélkül — arra a bizonyos sorára hivatkozni. (...)
Valamiképpen korlátozni kellene a többség szabadságát ahhoz, hogy a magyar kisebbségnek igazság szolgáltassék? Mi és milyen ma a politikai értelemben megvalósítandó szabadság, mi és milyen lenne a politikai értelemben történő igazságszolgáltatás? Tény: a többség politikája dönt arról, hogy szabadon tanulhatunk, írhatunk, olvashatunk, utazhatunk stb. — egy bizonyos mértékig. Amely mérték más a többség és más a kisebbség esetében.
Az ok? Csak mennyiségi jellegű. Egyénileg, saját tapasztalatok alapján nagyon jól tudjuk, mi az igazságtalanság: mindig ott kell szembeszállnunk vele, ahol egyetlen embertől vagy egy csoporttól megvonják az önmegvalósítás esélyét, jelentse ez akár az alapjogoknak, akár a kiteljesedés terének a megnyirbálását. Él Közép-Kelet-Európában több millió ember, akiknek a szabadsága olykor vagy inkább általában mindössze a megmaradásban objektiválódik, legnagyobb szabadságuk abban áll, hogy úgymond szabad megmaradniuk...
Micsoda léttér! A megmaradás szabadsága elvileg nem a megvalósítások szabadsága, gyakorlatilag azonban kényszerűen annak kell lennie. Noha a szabadság előfeltétele maga a szabadság, a metafizikus, a mindenkori, az időtlen... Isten az embert szabadnak teremtette, az „embertárs” vonta meg tőle ezt az eredendő jogát — hát emberünk harcol. Létező vagy vágyott önállósága — „autonómiája”...— már a szabadsághoz vezető utat jelzi, de nem pótolhatja azt, és legfőképpen nem maga a szabadság.
Olyan távolságra van tőle, mint amilyen üveges, tehát egészen áttetsző, ugyanakkor a törékenységig kemény a határ a két értékelméleti alapfogalom, a való és a kellő között. Mitöbb, amely fél a többség nevében „óvja a rendszert”, könnyen a dogmatizál(ód)ás tévútjaira siklik, és mivel változatlanul csupán mennyiségi és nem minőségi elvek alapján törtet kiváltságait védve, kiöli saját rendszeréből azt a rugalmasságot, amely a szabadság esélyének egyedüli biztosítéka. Belterjes fejlődés ez, hisz csupán az lehet, és olyan iramú, mint... ezé az országé. A szabadság szempontjából kell most felülvizsgálnunk életminőségeinket.
Amennyiben az éppen uralkodó politika ugyanis az életminőség mércéjét is meghatározza, annyiban óvnia kell a vezetett társadalmat, és mindenkinek esélyt kell biztosítania arra, hogy megélje szabadságát. Elvileg, bizonyos erkölcsi, de nem politikai törvények szerint így... „igazságos”, de bár etikai elvekből kovácsolhatunk egy a mindennapi élet fölött lebegő ideológiát, például a transzszilvanista eszmerendszert és tévedéseit már intő jelként állíthatjuk — akár magunk elé is. A szabadsághoz való szabadságunk korlátoztatik. Micsoda perspektívák! Közép-Kelet-Európa kisebbségeinek „sorsáról” beszélek.
— Nézd, egyszerűen azon a jogon, hogy Erdély nyugati határszélén születtem és nevelkedtem. A leginformációgazdagabb vidék, egy kontinentális szabadság kezdete, ahol a szellem bármikor elválhat hivatalos foglalatától. Szabadsága ellenőrizhetetlen. Kisgyermekként is Nyugat felé néztem, meg tudod magyarázni, hogy miért? Azt a magyar kultúrát már rég ismertem, mikor Erdély felé kezdtem közeledni — hát most egy személyben lehetek résztvevő és külső szemlélő. Az önvizsgálat pedig természete szerint megköveteli mind a két megközelítést.
(...) Ha van „titka” az erdélyi szellemnek, ha van valami ellentmondásos természetében, ami összeköti egymást tagadó és e tagadással egymást szinten tartó pólusait, akkor ideje lenne megismernünk azt. Hogy e földrajzilag kis terület miképpen körvonalazódik szellemiségében, hogyan önálló, és bár féltik vagy szidják, paktumok és döntések eredményeként adják-veszik, hogyan marad meg mégis összetéveszthetetlen önmagának. (...)
— Mért, te hiszel ebben az országban?
— Nem én aztán. És te?
A homo transsylvanicus szellemének lényegi vonása, hogy nem a mindennapi értelemben vett kezdeményező, hanem sokkal inkább tükröző és reagáló — értsd: elsősorban tagadó — típus. No nem természete szerint ilyen, legtöbb energiáját a folyamatosan kényszerű válaszadás kényszere köti le vagy emészti fel. Magányos, Jézus és Lao-ce, a progressus ad futurum és a regressio ad originem között, az önmeghatározással századok óta egyre küszködő szláv és balkáni tér határán úgy áll helyt, mint sík mezőben egy szál fa. Hogy közép-európai. 1990 előtt anyaországában sem hihetett, „saját” államában pedig nem is hitt soha.
A homo transsylvanicus legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában. Ez határozza meg szellemi-lelki alapállását, életérzését, világával szembeni attitűdjét. Alkotásmódját. Irodalmát. Művészetét. Kultúráját. Létezését. A felnövő generációk életútján az egyik legfontosabb tapasztalat változatlanul, immár fél évszázada ennek a ténynek a tudatosítása. Akár tudatosodik viszont ez a hitetlenség vagy hit nélküliség, akár nem, az ily módon megélt léthelyzetre válaszolni kell — és a válaszadás módjában, a válaszok tipizálásában árnyalatok fedezhetők fel. Eltekintve az elnyomástól mint „kapcsolatformától”, Erdély, az erdélyi magyarság időszakos (?!) magára hagyatottságában csak önmagában hihet — és ha a történelem határhelyzeteiben már abban sem — elvégre akárhol és akárhogy is „kisebbség” —, akkor önmagukat felszabadító egyénekben menti magát.
Hát a legszélsőségesebb válasz — nem számítva természetesen az öngyilkosságot és az alkoholista vigaszát — az ország végleges elhagyása a kilátástalanként megélt helyzet miatt; hadd hangsúlyozzam itt ki, hogy szándékosan kerültem a kivándorlás főnevet. Nem a homo transsylvanicus szellemiségének valamely apokaliptikus vonásáról van szó, mint több kelet-európai nép esetében — lásd a legrelevánsabb esetet, az oroszt —, semmiképp sem. Erdély határozottan és egyértelműen közép-európai, méghozzá abban, hogy nem lévén sem misztikus, sem önmisztifikáló, sem dogmatikus, sem nihilista, csatlakozásai-csatolásai a feltörés igyekezetét mutató kvázi-apollói ívet vonnak meg. Töredék-létet jelző töredékes ívet.
Állítsuk most szembe a kellő megmaradás vágyát a „helyzet” valóságával, illetve ez utóbbit a rá adott válaszok típusaival. Homónk alternatívái: maradhat és akkor a múltba menekül vagy asszimilálódik vagy addig lázong, míg bekapják, vagy a minimális eredmény reményében tiltakozik — és egy „helytállás” nevű valamit tesz meg gondolkodásának egyik sarkkövévé. Vagy elmehet és akkor különböző köveket gyűjt új sarkok építéséhez.
A polgárosodás folyamatában — jó esetben — először is önvizsgálatot tart, és szabadságnak meg boldogságnak és legfőképpen azok viszonyának átértelmezésében először is azt fedezi fel, hogy azok funkcionális és érzelmi jellemzői között nincs természetes, istenadta kapcsolat, hanem csak, azaz kizárólag a személyes akarat alakíthatja ki és tarthatja fenn azt. (...) Mai tudásunk szerint minden egyén számára biztosítani kell az esélyt, hogy alapjogait élvezhesse, és saját sajátos, nem idegen úton és eszközökkel megvalósíthassa önmagát. Hogy ez az esély mi mindent kell hogy jelentsen számunkra, azon még ritkán ábrándoztunk, annyira nincs tapasztalatunk, amelynek alapján elindulhatnánk bár egy gondolatkísérlet erejéig.
De lássuk csak az említett, igenis létező árnyalatokat, amelyeket az egyneműsítő „Erdély szellemisége” kifejezés eltakar, illetve annyiban mond ki, amennyiben a „pályaudvar” szó érkező-induló mozdonyokat, egy integető vasutast és egy csókolózó párt jelent.
Ha az észak-nyugati megyéket és a Bánságot más szempontok alapján el is kell különítenünk, abban a tekintetben nem, hogy a Partium mindig is Nyugatban hitt és ma is abban hisz. A ’89-es fordulattal számukra is elérhetővé váltak az addig tantaluszi módon vágyott-szemlélt határok, és bár az ország többi vidékeivel szemben az Európával való kapcsolat tartásban eleve bizonyos helyzeti előnyük volt, először az ő „helyzet” értelmezésük változott meg. Mert ha eztán a személyes életút — nyilván már más természetű — korlátokba ütközik is, a határszéli homo transsylvanicus már nem a korlátok ellen indul harcba, hanem részben azoktól függően átértelmezi szabadságát.
Útját követve, hozzá hasonlóan induljunk ki abból, hogy a polgári szabadságfogalom tulajdonképpen alapvetően gazdasági természetű, másfelől a fordulat — elvileg — felszabadította Közép-Kelet-Európa, ezzel Erdély emberét személyi függőségeinek már rég túl szűk világocskájából. Ne feledjük, a Partium már csak földrajzi nyitottsága miatt is mindig is az ország leginformációgazdagabb vidéke volt, hát emberünk számára túl nagy volt már a különbség a szellemiek terén megélt — határtalan vagy inkább határok fölötti — értékvilág és annak kényszerűen helyi, leromlott anyagi „hordozói”, illetve bizonyos mértékben tükörképei között.
Hát e tényezők helyét végre egy olyan szabadságfelfogás vette át, amely csak egyetlen értéket ismert és ismer el: az egyén partikuláris érdekeit. Ez az érdek győz a közösségi hovatartozás érzésével szemben, és mivel ez utóbbi ébrentartását mind a többség, mind a kisebbség épp eleget erőltette ahhoz, hogy emberünk bizonyos „nagy gondolatokkal” torkig legyen, elfordulása valósággal reflexszerű — és nem is lepődhetünk meg ezen. (...) Nem akar áldozat lenni, „egyszer él”, és úgy érzi, joga van egy magánszférányi boldogsághoz.
A Partiumról lévén szó, ne feledjük, hogy sokak számára az élő, sőt egyre éledő német gyökerek még inkább alátámasztják először is a már jelzett hitetlenséget, másodszor az elvágyódást, harmadszor Németországba — végre — „hazamennek”; több generációnyi megszakítás után, de „haza”. Ha pedig nem „haza”, akkor innen el, micsoda különbség — az eredmény felől nézve viszont a tények mégis ugyanazok.
Ez a szinte teljes szabadság, amelyet végre abszolút értékké tehetett, nem egyszerűen gazdasági vagy politikai elvekre alapul, hanem a természet évezredek óta vizsgált törvényeire. A homo oeconomicus az ember ősképe, tettei a természet törvényeit követik. A történelemnek, sőt magának az evolúciónak a folyamán ez a „szó”, a természet szava volt a fejlődés hajtóereje.
Elvi szinten a törvény emberünk esetében is változatlan marad, a „helyzetre” áttelepüléssel felelő homo transsylvanicus esete is ezt bizonyítja. A mindennapi élet szintjén, az egyénekén és a csoportén egyaránt, azonban olyan következtetéseket kell levonnunk, amelyeket nehéz szívvel vet papírra az „azokkal logikai műveleteket végző” szerző. A homo ex-transsylvanicus identitásváltozásáról, identitásának szétcafrangolódásáról, más, külső, ugyancsak „felülről” átvett identitásnormák és hatások egymásra tolódásáról olvassuk újra, aztán ismét újra Mrozek Emigránsok című döbbenetes színművét.
Ha most valaki furának tartja, hogy tények és szakmunkák helyett műalkotásra hivatkozom, a válasz — tehát nem az enyém, hanem „a” válasz — az, hogy Mrozek a színház tükrével racionalizálja az emigráns élettapasztalatait, és megspórolja mások, a (még) nem kivándorlók számára ezt a szellemi erőfeszítést. Ami azért fontos, mert önreflexiójukban sokan, a legtöbben nem jutnak el a racionalizálás szükséges és elégséges fokáig, csak mindennapi életük eseményeinek, „példázatainak” tömkelegével ecsetelik-bizonyítják, hogy itt már nem maradhattak, és ott az élet... hát... hajaj... nehéz. Nagyon nehéz ám.
Módosítsunk ezért eddigi következtetéseinken: a törvény az emigráns személyének esetében gazdasági szempontból érvényes — de ez a szempont ugyanolyan természetesen csak egyetlen a mindennapi élet beláthatatlanul komplex szövevényében. Emberünk homo transsylvanicus is egyben, tehát szembesülnie kell tettének a csoportjára visszaható következményeivel — méghozzá előzetesen.
A csoportjából kiszakadt egyén távoli gazdasági fejlődésének természetesen minimális hatása sincs volt csoportjára, sem elvi szinten, sem gyakorlatilag — és itt elsősorban a magyarság nemzethalálát ecsetelő Herderre és sokkal inkább Einsteinre kell hivatkoznunk. Herder megállapítása inkább kora „helyzetére” volt és maradt érvényes, az évszázadok távlatában gondolkodó einsteini elméé viszont... még bizonyulhat igaznak.
Az erdélyi magyarság pedig? Az erdélyi magyarság elvándorlásának értékelése végül is lehetetlen: a polgári szabadságelvek alapján, láttuk, természetesnek minősül, és mint ilyen megfellebbezhetetlen. Ugyanakkor az erdélyi magyarság mint társadalmi entitás felől, amely ugyancsak polgárosodni szeretne, semmiképp sem helyes. A két szemszög egyelőre (?) összeegyeztethetetlen. A megoldás?
Hát az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszer kidolgozása — mondanám amúgy kapásból. De mire az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszert kidolgozzák — nem lesz emberalap, amely aszerint élhetne. Hogyan oldható... ha nem is meg, de bár fel a dilemma?
(...) Közép-Erdélyben a helyben maradás a szó szoros értelmében helyben maradást jelent. Az újabb fejlődés nem annyira egyének polgárosodásában áll, mint inkább a közös együtthaladás igyekezetében fél kontinensünk világrendező törekvéseivel. A közép-erdélyi homo transsylvanicus saját múltja felé fordul, abban hisz, és nemcsak történelmi határhelyzetekben, hanem folyamatosan annak értékeit felmutatva, azokra hivatkozva követeli jogait. (...)
A legkompaktabb erdélyi magyar közösségre, a székelységre az jellemző, hogy ha közülük sokan törvényesen vagy törvénytelenül folyamatosan Magyarországon dolgoznak is, egyéni célok és csoportérdek viszonyában ez utóbbi javára dönt. A székely emberre az jellemző, hogy akkor is marad, ha elmegy.
Ezt bizonyítják a statisztikák is: a bukaresti rádió egyik közlése szerint Szatmár megyében 1000 emberből több mint 270 vándorol ki, Hargita és Kovászna megyéből — 18. Az adatok fölött pedig legyen elég most a székely himnusznak — lásd az eddigieket: minden ideológiai indíték nélkül — arra a bizonyos sorára hivatkozni. (...)
MONDATAIM IDEJE
ATTITŰDÖK AZ INTÉZMÉNYESÍTETT IDŐVEL SZEMBEN
Esszérészlet
KEZDETBEN újrateremtém az eget és a földet.
2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.
3. És szóla Isten a mondat elején: Legyen világosság: és lön világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának; és lön este és lön reggel; első nap.
6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.
7. Újrateremtém tehát a mennyezetet, és elválasztám a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lön.
8. És nevezénk a mennyezetet égnek: és lön este, és lön reggel, második nap.
9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lön.
10. És nevezénk a szárazát földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezénk. És látá Isten, hogy jó.
11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lön.
12. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.
13. És lön este és lön reggel, harmadik nap.
14. És kérém Istent: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.1993. Hogy pedig a rész kisebb vala az egésznél, véges mennyiségekre nézve igaznak mutatkozék. Kiteijeszténk azonban azokat a végtelenre, és a mondat elveszíté értelmét. És látá Isten, hogy jó.
Fél Európánk erejét meghaladó harcot vív, hadserege nincs vagy gyenge — „polgárság” —, meglévő energiáit önmaga mindennapi átmentésében emészti fel. Gondjainak megoldása sajátosan bonyolódik: országai nem annyira távlati terveket szőnek, mint inkább azonnali önvizsgálatra kényszerülnek, intézményrendszerük — kiderült tehát — idejétmúlt, fejlődésük nem annyira továbblépést jelent, mint inkább a bomlás tudatosítását. A bomlás identitásváltozást jelent, a letűnt rend maradványai egyszerre válnak megtartó tényezőkké, a gyűlölködés forrásává, nevet váltanak, megtartó formákként kínálkoznak, altatnak, lehúznak, befednek. Átmenetek. Miféle világban élünk? Morzsolgatjuk mindennapjainkat, mint hajdan szántóvető tenyerében a magot. Ő még azzal a reménnyel lépett tovább, hogy termése beérik, gyönyörködteti majd a kalász — a mi legfőbb érdemünk az lesz, ha magunkat átmentjük. „Folyamatosság”. A féleurópai társadalmak válsága, melynek bizonytalan intézményrendszer biztosít jövőt, véleményeket, arcokat, maszkokat váltogató szakembereket csinált az értelmiségből, akik a hatalmi képviseletek, az ellenzékiség, a törvényesség új felszínein kaparnak pozíciót maguknak. Magukért és mások ellen. Korszerűnek hitt és kikiáltott rögeszmék rabjai lettek — s bár helyzetük abszurd, ez valahol mégis jótékony rabság, mely ellensúlyozhatja a káoszt, míg hiánya feloldódást és pusztulást jelent. A válság programszerű mondemellenességet kíván, a modern kor pedig be sem köszöntött... úgy igazán, az emberi létezés hitelességének kérdése előre kész válasz felé fordít mindenkit: hanyatlás, poriadás, hamu.
Arccal tehát a létező világnak, ismét odajutottunk, hogy azon meditáljunk kérdőn, mi az, ami létezik? És milyen az, ami létezik? És... eh! Arisztotelésztől Berkeleyn, Kanton, Hegelen, Heideggeren át Gadamerig és Apelig sokan feltették ezt a kérdést, de míg őket csillapíthatatlan vágy hajtotta a létezők felé — szent megismerés —, mi a nihilizmusba rántó Modernség után támpontokat, fogódzókat, kapaszkodókat keresünk — olyan... metafizikusát, örököt és változatlant. Az egyes országok társadalmainak megújult és megújítható intézményrendszerre van szüksége, ehhez először is mi követelünk egy személyes, mélyhűtött, konyhakész Istent. Méghozzá azonnal.
„A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem lesz” — mondta André Malraux. Talán ő maga sem tudta, tán nem is tudhatta, hogy mondatával elsősorban NEM a vallásról beszélt... Újra felfejlődött bennünk az igény a Mesterek iránt, válaszokat keresünk az elődök munkáiban, a déli harangzúgásban és az utcasarki járdakőben, meditációnkat kérdések és a kérdések kérdései uralják. Hogyan határozzuk meg azt, amit „önmagában létező dolognak” nevezünk? Hol a kérdés súlypontja? Honnan indulunk ki... egy lehetséges válasz reményében? A dolgot vizsgáljuk, a módszert keressük, vagy a kapcsolatban az embert? Magunkat... A létezőt jelentésében tesszük felfoghatóvá, mondatokat fabrikálunk, s létező mondataink jelentését figyelve — hátha megkapaszkodhatnánk benne —, rá kell jönnünk, hiányos tükörképünket bámuljuk. A részletek, szilánkok, töredékek nem állnak össze teljes képpé, nem is jelzik egyértelműen egy létező kép síkját — viszont átkozottul pontosak és egyre pontosabbak. Sovány vigasz. Ha ezt egyáltalán vigasznak nevezhetjük. (...)
A tér—idő-kontinuum in abstracto holt fogalom, és bármennyire is meghatároztatni látszunk tőle — annak egyáltalán a létezése is a mi földhözragadt, köznapi múlandóságunk függvénye.
Nem a szó dekadens értelmében beszélek itt múlandóságról, ez most tisztán „attitűdmentes” ténymegállapítás. Nem azért „múlunk el”, mert az időben vagyunk, mert „időnk véges”, hanem azért élünk a negyedik dimenzió rabjaiként, mert létünk véges. Akár helytálló Fred Hoyle-ék steady state elmélete az Univerzumról, akár a valamiféle univerzális kezdetet feltételező Boulding, Sir Lovell, Hawking, Ellis, Davies, Guth teóriája — és akkor tegyük ide a Weinberg-féle, mára már megbukott big bang elméletet is —, az Idő fura mód mindentől függetlenül létezik és létezne. A Semmi ideje, az istenség ideje. És fura mód, teszem hozzá most már, mert hát nekünk nyilván kellemetlen eltörölni magunkat a képből, ráadásul úgy, hogy az semmiféle következményekkel ne járjon... Tehát ez remélhetőleg téves gondolat, csak a mi jelenlétünk vész el „azokban” a dimenziókban, hiányunk pedig általunk ellenőrizhetetlen. A Mindenség ideje.
Mi ebből megélünk egy emberöltőnyi vonalkát, de ha most gyorsan szimmetrikusan szempontot váltunk, akkor hatvan-hetven-nyolcvan hosszú esztendőről beszélünk. Mi az, ami ebben vagy ezen kívül létezik? Mi a „létező”? A válasz(adás) tárgya először is nem maga a létező lesz — az olyan, amilyen, nem sokkal többet fogunk tudni róla, de először is önmagunkra kell reflektálnunk.
Az idő lineáris megélése kényszerű és egyetemes emberi sajátosság, ugyanakkor (viszont) a mindennapoknak a nemlétezésig lágy, alakítható és szabályozható belső ritmusa mindennapi tehertételünk változásainak függvénye. A nagybetűs Időről lehet filozofálni, vagy — lásd például Borges kétoldalas regényeit — fantasztikus történeteket írni, mert hitünk és mai tudásunk szerint az Idő, az valamilyen, annak vannak sui generis sajátosságai. Legalábbis a talpunk alatti felszínről kémlelve a kozmikus dimenziókat, így véljük, de a kozmikus tudat absztrakcióinak szintjén már inkább az tűnik pontosabbnak, hogy a nagy Világ és a benne foglalt kis világ köznapi, kis dimenzióinak különbsége miatt érzékeljük így. A kisbetűs idő, amelynek (ha vannak) jellegzetességei, azok elvileg ugyanolyanok kell hogy legyenek, mint a Nagyéi.
Dolgozunk, főállásunk mellé másod-, harmadállást vállalunk, a nyolcórás munkaidő rég megmosolyogtató emlékké vált a ...struggle for life típusú, mindennapi taposásban. Közben (végig?) azt tartjuk fontosnak, amit az így elrabolódott idő álatt csinálhattunk volna. Hiszen az „életcél” valamiképpen és valamennyire más volt; legalábbis remélhetőleg, hiszen nem valószínű, hogy van olyan ember, akinek... Nos, a helyzet bennünket körülfogó adottságainak elfogadása — és először erre kell rábólintanunk — ezek szerint egy hármas egyensúly megteremtésének szükségességét feltételezné. Elvileg így helyes. Az elutasítása... Fél Európánk jellegzetes létezésstruktúrája: 1. Azért élünk, hogy éljünk; 2. Azért élünk, hogy megvalósítsunk valamit; 3. Azért valósítunk meg valamit, hogy éljünk — és hogy még maradjon... valami. Elsősorban idő. Ez az! Ez a kis többlet, az egyes teremtők személyes többlete — ez szerveződik aztán... irodalommá, művészetté, kultúrává. Fél Európánk kultúrája a felépítmény felépítménye.
Apró köveken botladozom, a nagy Idő vihara átszáguld fölöttem, alig veszem észre magam benne, ráad... Most kiürült a golyóstollam. Betétet kellett cserélnem. Közben... íme hát, érik a mondat, kristályos labirintusa fogva tart, ahogy nézem cipőm orra előtt ezt a rögöt, és mindenáron le akarom fordítani magamnak, mit is jelezhet nekem. Egy pillanatra úgy érzem, a teremtés még tart, minden csak önmaga lehetősége, s mint ilyen, szabadon formázható. Néma nyersanyag. De hát... már az utca szabja meg, merre lépjek tovább.
A jelenidő pedig csak holt fogalom, mégis örömmel tölt el, ha az emberi érzékeknek erre a csodás tökéletlenségére gondolok. Már rájöttünk, hogy a jelen az a nem létező, zénoni fordulópont, ahol a jövő múlttá válik, ahonnan a jövő emlékeibe nézünk, ám folyamatosnak érzékelve azt, meghagyjuk magunknak a szabadság illúzióját. Mert tekintve létünk legmetafizikusabb dimenzióját, az időt és... legfőképpen az Időt, szabadságunk az Univerzum, a természet, ha úgy tetszik, Isten legkegyesebb csalása. Persze, rég felfedtük, hogy csalás, de ha fejre állunk is, Berkeleynek van igaza: ha Garp olyannak látja a világot, amilyennek, akkor Garp szerint a világ egyszerűen olyan. Azt bizonygathatja logikája, hogy mindez csak az érzékek színjátéka, attól ő még nem fog másként látni. Csak ugyanúgy. John Irving megírhatja regényét.
És látá Isten, hogy jó.
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
A fenti címben a Költőt parafrazálva arról az új korszakról kívánunk szólni, amely immár több éve dűl a világ történelmében, politikájában és persze művészetében. Elsősorban és mindenekfelett megszűnt az a bizonyos ideológiai nyomás, hát akár tükör a művészet, akár egyfajta idealizálás végállapota a műalkotás, az alkotóknak a „helyzetre” való reagálása is változott. Változnia kellett. Az új esztétikai magatartás, alkotói és/vagy befogadói viszonyulásrendszer elismerése vagy tagadása egyetlen központi fogalom változásában-változatai- ban vizsgálható igazán: a művészi szabadságéban.
Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.
Dobribán Emil, festő: A művészet semmiképpen sem szabad cselekvés. A mai művész esetében, aki műve funkcióját saját művészi hitvallásának hajtóerejében hiszi és véli felfedezni, és aki mentesnek tekinti magát minden társadalmi kötelezettség alól, bizonyos századjellemző korlátokba ütközik. A művészi munka eredményét – az önkifejezés heve mellett – azon új kifejezési eszközök használatára való törekvés adja, melyek elősegítik a mű könnyebb kereskedelmi forgalmazását. Az alkotás művészeten kívüli céloknak való alárendelése pedig újra a tartalom kiüresedéséhez, az esztétikai alapok elvesztéséhez vezethet. Azok az alkotások, amelyek nem komplex művészi megrendüléseket követnek és tárgyiasítanak, magát a művész nevet kérdőjelezik meg, és egyfajta kisipari termelés névtelensége felé mutatnak. Ezeknek az alkotásoknak a hamis, „művészi” kritériumok szerinti értékelése végső soron a művészi cselekvés individualizáló erejének szabad kinyilvánítását korlátozzák.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.
Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.
Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.
A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.
Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.
Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?
Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.
Dobribán Emil, festő: A művészet semmiképpen sem szabad cselekvés. A mai művész esetében, aki műve funkcióját saját művészi hitvallásának hajtóerejében hiszi és véli felfedezni, és aki mentesnek tekinti magát minden társadalmi kötelezettség alól, bizonyos századjellemző korlátokba ütközik. A művészi munka eredményét – az önkifejezés heve mellett – azon új kifejezési eszközök használatára való törekvés adja, melyek elősegítik a mű könnyebb kereskedelmi forgalmazását. Az alkotás művészeten kívüli céloknak való alárendelése pedig újra a tartalom kiüresedéséhez, az esztétikai alapok elvesztéséhez vezethet. Azok az alkotások, amelyek nem komplex művészi megrendüléseket követnek és tárgyiasítanak, magát a művész nevet kérdőjelezik meg, és egyfajta kisipari termelés névtelensége felé mutatnak. Ezeknek az alkotásoknak a hamis, „művészi” kritériumok szerinti értékelése végső soron a művészi cselekvés individualizáló erejének szabad kinyilvánítását korlátozzák.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.
Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.
Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.
A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.
Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.
Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?
Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
AZ OLCSÓN ÁRULT LEKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA
A fiúk késő este érkeztek meg az állomásra. Ismerem őket, hiszen íróemberek, és ők megtehetik, hogy azt írják és bocsássák áruba, ami a lelkük szerint való. Mégis, amikor megláttam őket és elindultam feléjük – tanácstalanul állingáltak, kis csoportba verődve a váróterem magasan ívelő főbejárata mellett –, az ötlött eszembe, vajon merre is jöhettek. Nem, az útvonalat nagyon jól ismerem, más választ kerestem. Az ő számukra a vonat ismeretlen állomásféléken állt meg – de állomásoknak kellett lenniük, hiszen az megállt –, megműveletlen réteken, bakterházak rondáinál, vagy egészen kísérteties módon... valahol és... valamiért.
Ég, föld, fű, fák, bokrok, sínek, talpfák, a talpfák alatt kövek. Úgy bámulhattak ki az ablakon, mint akikre egyszerűen rátörtek egy nemrég valóságnak nevezett izének az emlékei. A teremtés emlékei! A természet, úgy értem, az első természet, mindenütt ugyanolyan. (A természet mindenütt ugyanolyan? Például Hannover közelében egy erdőben sétálgattunk – szalonképes szemétkukák sorjáztak az ösvények mellett...) Tudom, egészen biztos vagyok benne, hogy egy nagyon is más külső és belső világ féltereit határolta el a vonatablak üvege, sőt a szemük szivárványhártyája, mint amilyenben eddig éltek: arcukról lerítt, hogy ez a régi, de számukra ismét új közvetlenség más és másként hatott mindegyikükre. Volt, amelyiküket felszabadította, volt, amelyiküket lehangolta. Vagy azért, mert sajnálta magát ebben a helyzetben, vagy azért, mert tudta, előbb-utóbb ismét ki kell lépnie belőle. Szabadszemmel nézni a tájat... Belesemmisülni. Minden élmények legősibbje.
A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ.
Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája.
Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.
A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg.
A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.
A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.
Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.
A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki.
A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.
A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.
Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?
Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.
Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.
Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.
Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern” -nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.
— Fogalmakról: határozatlanság...
— A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok körül.
— Új eszkatológia...
— Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
— Miben áll a Modern válsága?
— A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott.
Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
— Média, információ...
— Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját Lyotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát.
„Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni.
Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
— Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
— A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
— Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
— Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”.
Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet.
Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-alig jut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával.
A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
— Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.
– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte.
Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk.
Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében.
Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk.
Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép.
Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.
„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”.
A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk.
„Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözően felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.
A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.
Ég, föld, fű, fák, bokrok, sínek, talpfák, a talpfák alatt kövek. Úgy bámulhattak ki az ablakon, mint akikre egyszerűen rátörtek egy nemrég valóságnak nevezett izének az emlékei. A teremtés emlékei! A természet, úgy értem, az első természet, mindenütt ugyanolyan. (A természet mindenütt ugyanolyan? Például Hannover közelében egy erdőben sétálgattunk – szalonképes szemétkukák sorjáztak az ösvények mellett...) Tudom, egészen biztos vagyok benne, hogy egy nagyon is más külső és belső világ féltereit határolta el a vonatablak üvege, sőt a szemük szivárványhártyája, mint amilyenben eddig éltek: arcukról lerítt, hogy ez a régi, de számukra ismét új közvetlenség más és másként hatott mindegyikükre. Volt, amelyiküket felszabadította, volt, amelyiküket lehangolta. Vagy azért, mert sajnálta magát ebben a helyzetben, vagy azért, mert tudta, előbb-utóbb ismét ki kell lépnie belőle. Szabadszemmel nézni a tájat... Belesemmisülni. Minden élmények legősibbje.
A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ.
Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája.
Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.
A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg.
A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.
A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.
Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.
A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki.
A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.
A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.
Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?
Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.
Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.
Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.
Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern” -nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.
— Fogalmakról: határozatlanság...
— A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok körül.
— Új eszkatológia...
— Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
— Miben áll a Modern válsága?
— A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott.
Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
— Média, információ...
— Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját Lyotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát.
„Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni.
Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
— Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
— A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
— Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
— Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”.
Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet.
Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-alig jut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával.
A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
— Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.
– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte.
Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk.
Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében.
Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk.
Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép.
Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.
„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”.
A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk.
„Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözően felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.
A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.
"ODA" ÉS "VISSZA"
„Régóta nem »marginális jelenség« már, hogy egyre több ember tagad meg normákat és egyáltalán kényszereket, »kiszáll« az addigi életformájából, amely »>már semmit sem jelent« neki, amely számára már nem átlátható.
Veszélyes is lehet a körülhatárolt térből, a védettségből való kitörés, zülléshez is vezethet 'például alkoholizmus, kábítószereknek való kiszolgáltatottság). A nacionalizmus, illetve a – fanatikus – közösségi érzés is csak látszólagos biztonságot, csak álidentitást közvetíthet és jelenthet. És hogy is állunk a szülőhazától való elszakadással?”
,,Ausstieg in den Einstieg” – ezzel a megkapó címmel rendezte meg a Német Demokrata Fórum és az Erdélyi Evangélikus Akadémia Szebenben, 1993. október 15–16-án azt a nemzetközi konferenciát, amely az utóbbi éveknek, illetve egyáltalán századvégünknek egyik igen fontos, a meghívó szövegéből idézett részletben jelzett jelenségét elemezték. „Aussteigen ”, „einsteigen”– „kiszakadni”, „bekapcsolódni” – a mai sajtóban, konferenciákon, szaknyelvben használt fogalmakhoz képest magasabb absztrakciós fokú, átfogóbb, úgynevezett hiperonim fogalmak ezek; az „önazonosság”, „önazonosság változása”, „tolerancia” stb., stb. mind afféle részfogalmak az alsóbb szinteken. A Gerhard Möckel és Dorothea Koch-Möckel által kidolgozott koncepció szempontokká, szempontrendszerré kapcsolta így ez utóbbiakat, és az előadók így járták körül a címbeli fogalmakkal megragadott vízszintes társadalmi mozgást.
Hogy miképpen konkretizálódott végül a program? Az első délután két előadás hangzott el: e sorok írójának Nationalismus als Drogé? (A nacionalizmus mint kábítószer?) című munkája a jelzett témát nem a múlt barbárságaként tárgyalta, amely átmentette magát a ’90-es évekbe, hanem a modernizálódás eredményeként. Elsősorban a politikai-gazdasági változásoknak az egyén pszichikumában születő 'lenyomatait vizsgálta: azokat, amelyek az egzisztenciális fontosságú döntések alapjánál állnak, illetve azokat, amelyek a nacionalizmus előítéleteinek, az állandó „éberségének” és „készültségi állapotának” következményeként egy képzelt valóságot – olykor véres – mindennapi tényékké változtatnak.
Mintegy ellensúlyozásként Ánnemarie Leonhardt nővér Éntscheidung fiir die Kommunl- tüt: Neubeginn in Rumünien (Döntés a közösség érdekében: újrakezdés Romániában) című előadása következett. A Szebenben született, majd 12 éves korában idegenbe szakadt Anne- marié nővér 1993-ban már egy élet tapasztalatával tért vissza Erdélybe, kezdeményezése Németh László gondolatát idézi. Németországban a „Jézus-testvériség” közösségének tagja lett, most ugyanazt a modellt szeretné bevezetni itthon is. Az ilyen típusú közösség /Kommu- nitüt] szellemi keretet és kapcsolatot jelent egyedülállók és családosok számára – egy elidegenedéssel vagy... belső káosszal küzdő társadalomban.
A további előadások különös hangsúlyt fektettek egy újabb, egyre nagyobb gondot jelentő jelenségre: a visszavándorlásra. Olyan erdélyiek számoltak be sorsfordulataikról, akik Németországban nem találták meg helyüket, és hazaérkezésük után... elölről kellett kezdeniük a „bekapcsolódást". A hivatalnok végiglapozta a törvénykönyvet: »Magát meg most hova dugjam beV.«, kérdezte” – így az egyik beszámoló. „Itt lakásgondok vannak, a román államnak nem érdeke, hogy visszatérjenek ...” – így a másik. Nemcsak a hivatal dolgozik változatlanul lassan, a „bekapcsolódónak” aztán a körülötte élők előítéleteivel is meg kell küzdenie, hiszen... bukott embernek tekintik. És általában nem tesznek különbséget a hazatérést húsz éve váró és az 1989 utáni gazdasági menekült között.
A konferencián az előadásokban és az utánuk következő beszélgetésekben felépülő gondolatmenetek szinte ugyanazon témák köré szerveződtek, amelyekkel a romániai magyar kisebbség is küzd. Az első és legfontosabb különbség talán mégis az, hogy a témák a németség esetében már egész más súllyal jelentkeznek. Hiszen a romániai német kisebbségnek már egyáltalán a létéről van szó. Ami pedig a nacionalizmust illeti, az az ember metafizikai tulajdonságaira visszavezethetően bizonyára kimeríthetetlen téma. Menni vagy maradni tehát? A válaszadásban az egyéni döntéstől a társadalmi jelenségek irányításáig alapvető fontossággal bír a párbeszéd, a különféle tapasztalatok szembesítése – ennek biztosításában és értékelésében áll a konferencia legfőbb érdeme.
Veszélyes is lehet a körülhatárolt térből, a védettségből való kitörés, zülléshez is vezethet 'például alkoholizmus, kábítószereknek való kiszolgáltatottság). A nacionalizmus, illetve a – fanatikus – közösségi érzés is csak látszólagos biztonságot, csak álidentitást közvetíthet és jelenthet. És hogy is állunk a szülőhazától való elszakadással?”
,,Ausstieg in den Einstieg” – ezzel a megkapó címmel rendezte meg a Német Demokrata Fórum és az Erdélyi Evangélikus Akadémia Szebenben, 1993. október 15–16-án azt a nemzetközi konferenciát, amely az utóbbi éveknek, illetve egyáltalán századvégünknek egyik igen fontos, a meghívó szövegéből idézett részletben jelzett jelenségét elemezték. „Aussteigen ”, „einsteigen”– „kiszakadni”, „bekapcsolódni” – a mai sajtóban, konferenciákon, szaknyelvben használt fogalmakhoz képest magasabb absztrakciós fokú, átfogóbb, úgynevezett hiperonim fogalmak ezek; az „önazonosság”, „önazonosság változása”, „tolerancia” stb., stb. mind afféle részfogalmak az alsóbb szinteken. A Gerhard Möckel és Dorothea Koch-Möckel által kidolgozott koncepció szempontokká, szempontrendszerré kapcsolta így ez utóbbiakat, és az előadók így járták körül a címbeli fogalmakkal megragadott vízszintes társadalmi mozgást.
Hogy miképpen konkretizálódott végül a program? Az első délután két előadás hangzott el: e sorok írójának Nationalismus als Drogé? (A nacionalizmus mint kábítószer?) című munkája a jelzett témát nem a múlt barbárságaként tárgyalta, amely átmentette magát a ’90-es évekbe, hanem a modernizálódás eredményeként. Elsősorban a politikai-gazdasági változásoknak az egyén pszichikumában születő 'lenyomatait vizsgálta: azokat, amelyek az egzisztenciális fontosságú döntések alapjánál állnak, illetve azokat, amelyek a nacionalizmus előítéleteinek, az állandó „éberségének” és „készültségi állapotának” következményeként egy képzelt valóságot – olykor véres – mindennapi tényékké változtatnak.
Mintegy ellensúlyozásként Ánnemarie Leonhardt nővér Éntscheidung fiir die Kommunl- tüt: Neubeginn in Rumünien (Döntés a közösség érdekében: újrakezdés Romániában) című előadása következett. A Szebenben született, majd 12 éves korában idegenbe szakadt Anne- marié nővér 1993-ban már egy élet tapasztalatával tért vissza Erdélybe, kezdeményezése Németh László gondolatát idézi. Németországban a „Jézus-testvériség” közösségének tagja lett, most ugyanazt a modellt szeretné bevezetni itthon is. Az ilyen típusú közösség /Kommu- nitüt] szellemi keretet és kapcsolatot jelent egyedülállók és családosok számára – egy elidegenedéssel vagy... belső káosszal küzdő társadalomban.
A további előadások különös hangsúlyt fektettek egy újabb, egyre nagyobb gondot jelentő jelenségre: a visszavándorlásra. Olyan erdélyiek számoltak be sorsfordulataikról, akik Németországban nem találták meg helyüket, és hazaérkezésük után... elölről kellett kezdeniük a „bekapcsolódást". A hivatalnok végiglapozta a törvénykönyvet: »Magát meg most hova dugjam beV.«, kérdezte” – így az egyik beszámoló. „Itt lakásgondok vannak, a román államnak nem érdeke, hogy visszatérjenek ...” – így a másik. Nemcsak a hivatal dolgozik változatlanul lassan, a „bekapcsolódónak” aztán a körülötte élők előítéleteivel is meg kell küzdenie, hiszen... bukott embernek tekintik. És általában nem tesznek különbséget a hazatérést húsz éve váró és az 1989 utáni gazdasági menekült között.
A konferencián az előadásokban és az utánuk következő beszélgetésekben felépülő gondolatmenetek szinte ugyanazon témák köré szerveződtek, amelyekkel a romániai magyar kisebbség is küzd. Az első és legfontosabb különbség talán mégis az, hogy a témák a németség esetében már egész más súllyal jelentkeznek. Hiszen a romániai német kisebbségnek már egyáltalán a létéről van szó. Ami pedig a nacionalizmust illeti, az az ember metafizikai tulajdonságaira visszavezethetően bizonyára kimeríthetetlen téma. Menni vagy maradni tehát? A válaszadásban az egyéni döntéstől a társadalmi jelenségek irányításáig alapvető fontossággal bír a párbeszéd, a különféle tapasztalatok szembesítése – ennek biztosításában és értékelésében áll a konferencia legfőbb érdeme.
A 21. SZÁZAD
1.
Hol kezdődik a 21. század? A kronológiai idő és a szellem határvonalai nem illeszkednek föltétlenül. 1792 megújulást jelent, aztán ''a tiszta ész'' százada jó 15O évig tartott. Az utópia végét 1848--49 jelentette. A 19. század egészen rövid, de már a gyorsuló idő százada. Az ember földi jelenlétének történetében az egyiptomi, a görög, a reneszánsz csúcs után a negyedik, eddig utolsó kiemelkedő szakasz. A békeidő óriási civilizációs és kulturális fellendülést hoz --- 189O és 191O között több találmány született, mint addig együttvéve --, az új század ezt folytatta. A századok sorában a 2O. különösen tömény, agresszív, sok csodát és sok szörnyűséget produkált: gazdasági válság, két világháború után a
harmadik, a leghosszabb és legpusztítóbb, a hidegháború -- ugyanakkor a modern kultúra, a nagybetűs Modern diadalmenete, parádéja. Az új század gyorsan bejelenti magát, 19O5 már Einstein -- relativitás-elmélet, Marie Curie – radioaktivitás, Graham Bell – telefon, Fleming – penicillin, Ady Endre költészete, Henry Ford – automobil, örök idők próbálkozásai után sikerül a repülés... -- és még hosszú a sor, a világrengető felfedezések és újítások sora. A 21. természetesen a lezárult század, illetve évezred értékelésével kezd, és azt látjuk, hogy ma a tudományok, a művészetek, a technika terén, mindent összevéve a mindennapi életben a nagyon erős 2O. század folytatódik. Annak használjuk egyre tökéletesített változatát, amit ők kitaláltak, az automobil, a repülés, a hang- és képrögzítés eszközei, művészetek, tudományok sokévezredes történetében fordulópontot jelentő újítások -- mondtunk ehhez foghatót?
Mi történt, történik a század- és ezredfordulón? 2O19 -- a 21. század hozott már valami újat?
Flash--mob
Flash --- villanófény, villámlás, mob -- tömeg. Dél-Amerika sokmilliós, túlnépesedett nagyvárosaiban figyeltek fel a jelenségre. Egy járókelő elkezdi, pillanatokon belül sokan, egyre többen folytatják, csatlakoznak. Például leveszi az egyik cipőjét, annak sarkával elkezdi püfölni az aszfaltot. A másik kezével integet. Bármilyen kezdeményezés pillanatokon belül folytatódik, spontán módon tömegek verődnek össze. A flash-mob emberei egyébként nem beszélgetnek egymással, a részvétel nem alkalom az ismerkedésre. Fő a részvétel. Mert olyan jó tartozni valahova, valakikhez.
Hát nagyon elidegenedett az a világ, ahol ilyen pótcselekvés egyáltalán megszületett és egyre nagyobb jelentőséggel bír. A túlhajtott iparosodás következményeit elkezdte ellensúlyozni az új század. Tény, hogy a flash-mob tipikus jelenség, már rögzült, és már világszerte sokfelé tapasztalható. A pszichológusok azt mondják, hogy az emberi létezésben az első szint, az alap az anyag szintje, a következő a biztonság szintje, és a csúcs a valahova tartozás szintje. Szóval nem meglepő, hogy
először a latin vér...
Kolozsváron két flash--mobról tudunk: az egyik a Central áruház előtt, fiatalok kilyukasztott újságokat tartottak maguk elé, és
egymást nézték. Egy másik a Monostor-negyedben alakult ki. De ne ijedjünk meg, mindez csak utánzás, csak játékból. És rádióstúdiók szerveztek még flash--mobokat, például Michael Jackson emlékére, de az nem flash és nem mob volt. Nem spontán jelenség, hanem épphogy szervezett koncert, közönség, a rendezvényre csak ráhúzták a nevet. Fejlődünk, de itt még vannak emberi kapcsolataink.
Mondják, hogy Rio de Janeiróban nemrég nőtt és nőtt, végül találkozott két flash--mob.
Fan-fiction
A történet úgy kezdődik, hogy ay Egyesült Államokban Goldwyn Sámuel lengyel zsidó emigráns megvásárolt egy öt rozzant faviskóból álló tanyát. Az öt rozzant faviskóból álló tanyát úgy hívták, hogy: Hollywood. Goldwyn építeni kezdett, és amit épített, kezdettől befolyásolja magának az ember földi jelenlétének a történetét. Meg kell említeni, hogy Hollywood kezdetben nyolc stúdiót jelent, az alapítók között sok a magyar. A „XXth Century Fox” filmstúdió erdélyi magyar zsidó alapítású -- ezzel Hollywood születése Erdélyben kezdődik. A történetet sokszor, sokféleképpen megírták, most azt és annyit, hogy Goldwyn már életében látta Hollywood nagyságát. Megkérdezték tőle: akkor
melyek a film céljai és lehetőségei? Mi a film? Goldwyn azt felelte: „Álomgyár”.
Évezredeken át a művészet utánozza az életet, az álomgyár, az ipari méretekben történő manipuláció eredményeként az élet
utánozza a művészetet. Mert a film magatartásmintákat kínál. Mára a század- és ezredfordulón a filmes fikciófajták már a maguk arculatára
formázzák át a világot, új műfajok jelennek meg, amelyek már a szerző-státusz alapvonatkozásait is megváltoztatják.
A film az irodalom, a képzőművészet, a fotó, a zene történetének találkozása, műnemeik, műfajaik új kontextusban őj művészetet hoztak létre -- tulajdonképpen mindegyikük a maga fikciófajtájával épített a közösbe. Mintegy másfél évszázad az egyes összetevők sokezer
éves története után... Ezt a relatíve fiatal kontextust a számítógép forradalmasítja rögtön. Az irodalomtörténetben a század- és
ezredfordulóra a rövid műfajok előtérbe kerülését követhetjük, illetve a műfajok keveredését. Aztán a számítógép... Egyetlen pillanat alatt óriási információmennyiséget képes fogadni és továbbítani. És az ''intelligens médiával'' maga az alkotásfolyamat is módosul. A téma -- alkotó -- műalkotás ''sorrend'' végén következne a befogadás, de a befogadó itt már nem kész monumentumok egyszerű szemlélője,
hanem maga is belép az alkotó mellé. Valamely ismert, sikeres filmet újravág, a snitteket mintegy mozaikkockákként másként összerakva új
történetet, új filmet állít össze, és felteszi az Internetre. Reproduktív tevékenység, amely néha ötletes, szellemes alkotásokat eredményez.
Nietzsche úgy fogalmazott, hogy az alkotó ember átok a környezete számára.
Angol nyelvek 1.
''Pigeon Emhlish'', ''Tarzan English'' -- mindkét formula nagyon kifejező, és tökéletesen jellemzi a kortárs világállapotokat.
A 2O. században az angol nyelv primátusa nyilvánvaló, a ''lingua franca'' az angol. Nézzük csak: a latin megfogalmazás a középkorból,
az univerzális nyelv a latin volt. Hogy mégis éppen a ''franca'', az már a 19. századból, az univerzális nyelv a francia. Ellentmondások sora, --
hosszú többszázados történet Univerzális, vagyis a világon sokmilliárd ember használja. Angliától, az eredeti British English kultúrterétől távol. És már nem is az eredeti angol az eredet. Joanna diáklány Németországban, megkérdeztem, milyen nyelvet beszélnek országában, a Fülöp-szigeteken. Kevert nyelvet, mondta, az alap az őseredeti, a bennszülött nyelv, erre ráépül a spanyol, de 5OO év spanyol gyarmatosításánál is
mélyrehatóbb felforgatást végzett az utóbbi jó 5O év amerikai angolja, kultúrája. Szóval az eredetektől messzi eltávolodva, a törvényszerű keveredésben az az angol, ezek az angol nyelvek már függetlenül fejlődnek, a helyi jellegtől függően változnak.
Közép- és Kelet-Európában angolul beszélni -- húha, ez külön szám, ennek külön íze, bűze van. A magafajták különösen nagy
becsben állnak nálunk, mondja Jókai szereplője az angol utazónak. De tulajdonképpen többszáz éve, hány is? ... , hogy Közép- és Kelet- Európa szorgalmasan elismétli, hogy melyik nyugati, lehetőleg angol szerző mit ír, hogy ír, és ez élete maximális teljesítménye. Közép-és Kelet-Európa számára ez már státuszt, fejlődést jelent. Közben sokan úgy tudják magukról, hogy jól beszélnek angolul. Pedig ez mind a ''pigeon English'' hatása.
Angol nyelvek, amelyek elszakadtak az eredettől, már rég és messze nem az a viszonyítási alap, elszálltak, mint a galamb.
Angol nyelvek 2.
''Tarzan English'' -- értjük a minősítést. Edgar Rice Burroughs hősének úgy alakul az élete, hogy megszakad minden kapcsolata az emberi világgal, nem tanulhatta meg azt.
A könyv elég sikeres lett ahhoz, hogy felvetődjék: lehetne film belőle? Nem, mondták a filmesek, művészi értéke nulla, erkölcsi értéke nulla, szó sem lehet róla. De néhány megátalkodott ember mégis filmre vitte, és az eredmény nem várt siker lett. Hatalmas siker. Persze, mondhatjuk így utólag, a formula mitikus alapképlet. Az igazságtevő, nők és gyerekek védelmezője. Az író teljesítményében az az eredeti, hogy elvitte hősét oda, ahova évszázadok szerzői még nem: a dzsungelbe. Azóta minden évtized legalább egyszer megfogalmazza a maga képét a hősről. Akinek a története már rég nemcsak valamely dzsungelben zajlik, hanem igazi Tarzan-jelenségről, igazi világjelenségről kell beszélnünk. Emblematizálódott, a számítógépes játékoktól -me, a század- és ezredforduló univerzális nyelvi állapotainak jellemzéséig mindenütt rögzült. Mert ezek az angol nyelvek az eredeti szép angolhoz képest sokszor nagyon kezdetlegesek, mintha a beszélők elkezdték volna tanulni, de aztán. De aztán. A történet mégsem így végződik. Hanem azzal, hogy ezek az angol nyelvek visszahatnak az eredeti angol nyelvre, egyneműsödött keverék van születőben -- és azt is századok óta tudjuk, hogy a nyelvi szabály, az szabály, de hosszú távon az élő használat a döntő. Az szüli és változtatja és határozza meg a szabályokat.
És él a beszélgetés, és az embereket már semmilyen távolság nem választja el.
Internetes műfajok
A mai műfaji struktúra évszázadok és évezredek óta él: verseket minden bizonnyal örök idők óta írnak, bizonyára már őskori elődünk mondott ritmusos, rímes szövegeket rituális célból, vagy egyszerűen azért, mert bele akarta kiabálni az univerzumba életörömét. Regényeket az ókor óta írnak, novellákat a reneszánsz, Boccaccio „Dekameron”-ja óta, 600 éve, szonetteket Petrarca és Shakespeare óta. Századok és ezredek óta működő hagyomány tehát. Újítás? Fordulat.? A többévezredes műfaji struktúrát ma megbontja olyan világhálós kommunikációs és egyébre alkalmas „eszköz”, mint: a blog, blogpróza, blogregény -- „Láncvilág” --, Chat, Skype, Facebook, Prank, Like, Comment stb. Helyettesíti a telefont, a levelet, a térképhasználatot, az állapotmegosztást, a fizikailag elképzelhető tárgyalásra, megbeszélésre alkalmas helyet, az áruházakban való vásárlást. Gyakorlatilag a számítógép előtt ülő személynek lehetősége van arra, hogy néhány billentyűvel maga elé szervezze életszükségleteit.
Nyilván nem a Twitter, a Facebook, a Chat, a Snapchat stb. lehetséges előnyeire szeretnék rácáfolni, hiszen egyértelmű, hogy bizonyos esetekben igencsak hasznos kommunikációs oldalak. Elsősorban bérmentesen működnek az internetcsomagon belül, és megannyi lehetőséget fölkínálnak: különböző csoportok, alkalmazások létrehozására alkalmasak, nyomon követhetőek rajtuk a legfrissebb események, a hírfolyam, a hírek. Lehetőséget adnak arra, hogy rég nem látott ismerőseinket megtaláljuk, kapcsolatba kerüljünk velük. A kapcsolat mint olyan kommunikációt föltételez két vagy több személy között, és ennek a kommunikációnak többféle megvalósulását teszi lehetővé a Facebook. Például a chat ablakok, a kommentek, a lájkolás, az önálló vélemények kifejtése, amelyek valamennyien a Facebook adta lehetőségek példái. E lehetőségek is könnyen kibillenhetnek pozitív irányulásukból, hiszen például egy nem nyilvánosság elé tartozó hozzászólással bárkit könnyen meg lehet sérteni. A Facebookon megosztott gondolatok legnagyobb része informális: magánjellegű, nem hivatalos, kötetlen szövegekből áll. – Új, sosemvolt műfajok születnek a III. évezred elején.
MÉG EGYSZER: RÉGI MŰFAJOK MEGÚJULNAK, ÖTVÖZŐDNEK, ÉS ÚJ, SOSEMVOLT MŰFAJOK SZÜLETNEK A III. ÉVEZRED ELEJÉN.
A tény, pontosabban a történet évszázadok és évezredek távlatában értékelhető és értékelendő. Kérdések sorát veti fel és nincsenek válaszaink, sőt még a kérdéseket sem fogalmaztuk meg. Mi újat hoz a 21. század?
Ezt a kérdést és a lehetséges válaszokat kutatják a http/:www.kortarsmuveszet.com weboldal publikációi.
Blog és interaktív napló
Google, ma Google fia vagyok én -- mondja a 21. század embere. És mondhatja, mert nem annyira a Költőt parafrazálja, hanem valóban, sőt egyre inkább a számítógép előtt tölti élete nagy részét.
Az internet képi világa, egyáltalán információs univerzuma egyre könnyebben hozzáférhető, és ma mindenki számára adott a nagy lehetőség, hogy… Hogy… exponálja magát. „Create your own blog – alkosd meg a magad blogját, hangzik a biztatás -- és aztán bárki bemutathatja érzéseit, gondolatait a nagyvilág előtt. És sorjáznak a vélemények, amelyeket aztán követ vagy nem. Az internet világában, a virtuális térben a III. évezred elején bárki szerzővé válhat. Mindenki, aki közzéteszi saját történetét, történeteit.
Vagyis a naplóirodalom továbbfejlesztett változatáról van szó. Története évszázadokkal és évezredekkel ezelőtt kezdődött.
Az irodalomtörténetírás a munkáját elvégezte és végzi folyamatosan, hiszen minden kultúra kutatja a saját történetét, meg akarja ismerni a kezdeteit
És hogy minél régebbre visszavezethesse a kezdeteket, a naplóirodalmat beemelte a szépirodalom műfajai közé.
Napló -- szerzők legszemélyesebb szövege, meditáció és vallomás, leltár és reflexiók sora saját munkásságukról, korukról. A napló eredetileg magánbeszélgetés, nyilván egyszemélyes teljesítmény. És ami az emberiség földi jelenlétének történetében soha nem fordult elő: ma az interaktív naplóval szerző és olvasó együtt alkotják, alakítják a szöveget.
Következik az, hogy idővel eldől, melyik szöveg tűnik el, amint megjelent, és melyik történetmondás közhasznú, és ezzel maradandó. Az elméletírás pedig újragondolja alapfogalmait.
A graffiti 1
Igen, tudjuk, a törvény bünteti -- írom ide utólag.
A falfirka olyan komplex birodalom, amely folyamatosan nagy meglepetéseket tartogat. Feltartóztathatatlanul burjánzó jelenség, hacsak a városi folklór… műnemének, műfajának tartjuk, minden bizonnyal az egyik legerősebb, az egyik legéletképesebb. Cikkek, rövidebb írások foglalkoznak néha vele, de szakszerű hozzáállás híján a graffiti világa lényegében feltérképezetlen terület.
Melyik lesz az a módszer, amely vizsgálatában eredményesnek bizonyul? Egyáltalán melyik lesz az a diszciplína, amely eszközöket biztosít számunkra a vizsgálatához? A néprajz? A társadalompszichológia? Az esztétika? Igen, igen és igen, és a sort bizonyára folytathatnók. Az őskori barlangrajzok miért születtek? Az emberi alkotó energia rejtelmeit kutatjuk, azt az őserőt, amellyel itt szintén számolnunk kell.
Szubkultúra? „Összefirkálták a falamat!” Nem intézhetjük el ennyivel, a közgondolkodás megnyilvánulásáról van szó, feltartóztathatatlan világmondásról, az aktuális események rögzítéséről és minősítéséről. Szeged, Anna-kút: a szemközti házfalon nagy, színes, duhaj betűkkel: „BROOKLYN”. Mellette nyurga, sima, fekete vonalak: „ÉDES ERDÉLY”. A hatás döbbenetes.
A graffitit mint a történelemírás a kortárs krónikaírás sajátos változatát kell tárgyalnunk, ott van a falakon a futballmeccsek eredményeitől az elnökválasztásokig a Régiók, Magyarország, Erdély, 1989 óta eltelt évei, mindennapi élete. Kolozsvár, Akadémiai Könyvtár fala: „LIFE STINKS”. Poénokban, életbölcseletekben, keserű kifakadásokban, a paletta egyszerűen felmérhetetlen. „Tömör gyönyör” ilyeneket hallani, minősítette Kolozsvári Grand Pierre Emil az argo kifejező erejét.
Esztétikumukat tekintve először is arra keres választ, hogy miért hasonlítanak a feliratok, sőt egyformák a betűtípusok Hamburgtól Nürnbergen, Budapesten és Nagyváradon át Kolozsvárig és tovább.
Hangháttér? Fiatalok örökifjak tréfás, keserű, dühös monológjainak, párbeszédeinek töredékei, – ez az az életanyag, amelyet kérdőívekkel gyűjteni egyszerűen nem lehet.
Halljuk azt a hahotázást, azt a muzsikát, azt az éneket, azt a segélykiáltást, azt az üvöltést, amely az összefirkált falakból árad?
Igen, tudjuk, a törvény bünteti -- írom ide utólag.
A graffiti 2
A graffiti világjelenség, egyidős magával az emberiséggel, és folyamatosan megújul. Burjánzó életét semmilyen törvény nem tudta szabályozni soha, a világon sehol, bár folyamatos a hivatalos próbálkozás. Mi az az őseredeti, született késztetés az emberben, hogy odalépjen a felülethez, és húzzon egy vonalat? Aztán még egyet. Többet, mindig többet.
És „a mű” talán soha nem készül el, a szerző sokszor nem is akarja. Az a rajz pillanatnyi vagy átmeneti feloldása egy lelkiállapotnak, élethelyzetnek, amelyből az illető szabadulni akar.
A graffiti az internet korában megújul, túlél: már megjelent a virtuális térben is. Nyomot hagyni a világnak, beszélgetni – az emberben a késztetés örök. Itt az új technika hozzá. A Facebook „Wall -ján, ”Fal”-án ugyanaz történik, mint amit örök idők óta ismerünk, ugyanaz a késztetés nyilvánul meg. Ugyanaz a kommunikációs szükség és lehetőség – új technikával. Falfirka. Másként.
És a törvény… A törvény egyelőre nem is tudja, mi lenne a teendő, a vonatkozó törvényrendszer még nem is létezik. Amit a számítógépek képernyőin naponta láthatunk, az egyelőre a teljes káosz. Ebből a káoszból – és mérhetetlen nagy energiából – idővel bizonyára szép új világ születik majd. „A szabadság a törvény adománya” -- írta Goethe. A 21. században, bízunk benne, majd felnövünk ehhez az igazi szabadsághoz.
William Shakespeare aláírása
Ki volt William Shakespeare? Mindenki ismeri a nevet, mindenki használja, boldog, ha egyáltalán említheti, szuperlatívuszokban írnak és beszélnek róla ötszáz éve, méghozzá folyamatosan. De hogy tulajdonképpen ki is volt William Shakespeare, arról mind a mai napig csak elméleteink vannak. Konvencióink, amelyek többé—kevésbé megalapozottak. Elméletek által.
Biztos alapok? Alap? Hogy... még az aláírását is ismerjük. Hogy Stratfordban élt, onnan származik a dokumentum. Dokumentum! Írásos. De -- mondják a kutatók -- először is Angliában van hat Sratford -- which one? Melyik tehát? Az Avon folyó mellettiről van szó, Stratfordon Avonről. A Mestert „az avoni hattyúnak” is nevezik néha. Hogy ott élt volna...
Nem, semmiképpen sem -- állítják más Shakespeare-kutatók --, aki a királydrámákat, egyáltalán azokat a nagyszerű szövegeket írta, az udvari szerelmeket, udvari intrikákat ismert, udvari életet -- egészen biztosan az uralkodó közelében élt. És nem egy távoli kisvárosban élő félanalfabéta ember volt, aki még a saját nevét is nehezen tudta leírni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az aláírást egy végrendeleten találták. Néhai William Shakespeare úr kizárólag vagyontárgyakról szól. Szó sincs szövegeikről, egyáltalán színházról. Nem ez az aláírás? Nem ez az ember? Ki volt William Shakespeare?
Nézzük csak meg közelebbről azt az aláírást, mit találunk. Jól kezdődik, annak rendje és módja szerint, aztán az írás második fele, utolsó harmada romlik. „Egy távoli kisvárosban élő ember, aki még a saját nevét is nehezen...” ... —Láttunk már graffitiket, hasonló betűkkel. A mező óriási, duhaj betűk nyomulnak. Az írás elejétől a végéig egyneműen jelzi a szerzője intelligenciaszintjét.
A William Shakespeare névben van három „a”, az első kettő rendben. Szóval nem is csak egy. Ha a szerző félanalfabéta volna, akkor... Végrendeletről, végrendelkezésről van szó – egy halálára készülő emberről. lehet, hogy már halálán volt, elkezdte aláírni végrendeletét, de már nem bírta végigvinni. Nem bírta tovább. Ezért a torzulás. Csak ezért, „csak” ezért.
Ötszáz évvel ezelőtt történt, talán soha nem fogjuk tudni az igazat. Nem is a kutathatatlant kutatjuk – hanem magát a kutatást. Mert egy biztos: felszínes benyomás alapján nem lehet, nem szabad lefélanalfabétázni valakit, akárki az illető. Elméletírók – folyton magukat kellető akarnokok, dilettánsok, reproduktív elmék, komplexusaikat pátyolgatók folyton azt keresik, nagy igyekezettel kutatják, kit, mit hogyan is becsülhetnének le. Szakmához, szakmaisághoz semmi köze az ilyesminek.
Szóval: akár a Mester volt, akár nem, marad a kérdés. Miről is beszélünk? Magáról a kutatásról? Mert az így halvaszületett gondolatok alkalmi gyűjteménye. Ki volt William Shakespeare? A 21. század újabb konvenciókkal áll elő? Eddig is csak konvencióink voltak? Az elméletírók csak választottak közülük? Kutattak – az elméletírás saját státuszát keresi, lehetőségeket, módszereket, hogy kijelentsen valamit. Igazat mondjon.
Loch Nessről mesélni
Legendát! Legendát akar az ember, amióta a világon van.
A skóciai Loch Ness tó szörnyéről ezerötszáz éve tudunk, a témáról legenda született, aztán a legenda feldolgozásai következtek, irodalmi, képzőművészeti, filmes feldolgozások.
Nézzük csak a mesét, az alaptörténetet. Tekintve a földi élet alaptörvényeit, kicsi a valószínűsége annak, hogy a lény ezerötszáz éves legyen. Ha pedig újabb és újabb egyed születik, akkor a földi élet alaptörvénye szerint hímnemre és nőnemre van szükség. Vagyis a skóciai Loch Ness taváról és annak lakójáról szólva -- egész populációról kellene beszélnünk. És egyre csak „a szörnyet” emlegetjük. „A szörny” pedig, amióta csak tudjuk, illetve tudni vélünk róla, soha semmi szörnyűséget nem követett el. Egyáltalán – tulajdonképpen semmit. Mi történik itt? Mi az, ami történik? Állítólag időnként megjelenik, ilyenkor a megfigyelők tüsténkednek, hogy… hogy… mit is? Fotózzák, filmezzék, elfogják, tanulmányozzák. „Művelik a tudományt.” Ennyi. Ez és ennyi. Ki itt a szörnyeteg? Ő nem, az 1500 éve biztos és nyilvánvaló. Figyeljük meg most a megfigyelőt, a mese születését. Sokan kizárólag azért költöztek a szóban forgó tó partjára, hogy a híres lényt megfigyeljék, végre elfogják. A statisztikák szerint átlag 600 óra megfigyelésre, tóparti, tavi éberségre van szükség ahhoz, hogy az illető észrevegyen – valamit. Aztán ha már ennyi időt eltöltött a témával, akkor bizony el akarja mondani, hogy fáradozása eredményes volt. A lény soha nem adott lehetőséget semmire, kivétel nélkül mindig sikeresen elslisszol. 1500 éve. Hibátlan sor. Ez aztán a teljesítmény! Másfél évezreden át emberek sokasága elől… micsoda bravúr! Az emberi intellektus sárkányokat talált ki, meg hozzá azt, hogy az ember legyőzte a sárkányt. A vitéz. Nem a sárkányról van szó ezekben a történetekben, hanem az ember kompenzál, pátyolgatja a komplexusait. Nessie sokakat felébreszt.
Loch Nessről, a tóról és rejtélyes lakójáról mesélni… A téma rögzült, a mesélés már ott tart, hogy a legenda elszakadt témájától, -- ha már egyszer folyamatosan megragadhatatlan, tettenérhetetlen, bizonyíthatatlan --, a legenda magában a mesélésben, mesélni akarásban generálja magát tovább.
A 21. században Nessie és társai sokakat felébresztenek. Már nem sárkányokat, szörnyeket keresünk -- és győzünk le, persze, vitézen --, hanem másképpen mondjuk magunkat és világunkat. A szimbólum-teremtés legendák születése két egybeeső utat jelent, valamely témán megszületik a jelkép, és a fontosabb aztán a visszahatás: a folyamat, ahogyan valamely jelkép jegyében egyesülünk vagy különbözünk. A téma itt már akár el is tűnhet. Elslisszolhat. Hajrá, Nessie, éld az életed. Maradj titok. A betevő szimbólumgyártás és -kergetés úgyis és mindenképpen működik.
"Gyorsuló idő"
A 19. század 6 km/h-val közlekedett, a 20. század elkején az amerikai Henry Ford feltalálta az automobilt, és a híradások csakhamar lelkesen hirdették: „Az emberiség elérte a lélegzetelállító 60 km/h sebességet!”’ A 21. század több mint 7000 km/h-val lezd, az űrhajók több mint 40 000 km/h-val már távoli bolygókat, égitesteket kutatnak.
„Gyorsuló idő”? A 20. századból örököltük a kifejezést, a magát „rohanónak” nevező századból, mindenki ismeri és használja. Pedig hát… Először is nem gyorsul, nem változik az kérem, 60 perc, 24 óra, 7 nap és így tovább – megtartó keret, mi sem stabilabb. Dehogy gyorsul. A közismert kifejezés – nem igaz. Másodszorra vesszük csak észre, tulajdonképpen az történik, hogy ugyanannyi időegység alatt egyre többre vagyunk képesek -- és ez az idő gyorsulásának illúziójával tölt el bennünket. Harmadszor: a szubjektív időnk „gyorsul”, azon igyekszünk változtatni, az egyetemes nagy időben a mi személyes kicsi időnk… Időfajtákról kell beszélnünk ugyanis, a létezés, majd a történetmondás időfajtáiról – filozófiák tárgyköre. Most akkor csak annyit, hogy az idő csak egy fogalom, amely csak a gondolkodásunkban létezik. Bárhol, bármikor, bárhogy újragondolható.
És a mérésével tulajdonképpen sohasem boldogultunk. Figyeljük meg, a tízes számrendben mérünk távolságot, súlyt, mindent – egy kivételünk van, az idő. 60, 60, 24, 7, 4, 12 – próbálkozások sora, hogy megragadhatóvá tegyük a megragadhatatlant. Most érvényes konvenciókkal világunkat időzónákra osztottuk, Greenwichtől kezdünk – ismerjük az érvényes konvenciókat, mert kezdettől beletanultunk. És eszünkbe sem jut rákérdezni.
A 21. század új felismeréssel kezdett. Egy perc nem hatvan másodperc, egy óra nem hatvan perc és így tovább. A „Universal time code” már „szökőmásodpercekről”, „szökőidőről” beszél.
Hölgyeim és Uraim!
Még egy év, és olyasmit élünk meg, sőt produkáltunk, amit Európa embere évszázadok óta nem. Egy új évszázad, és a mi esetünkben új évezred első két évtizedében BÉKÉT, BÉKÉT, és megintcsak BÉKÉT.
És ebben a békeperiódusban példátlanul gyors civilizációs és kulturális fejlődést. Halleluja!
És mindez nem vélemény, hanem lásd a történelmi dátumokat, már tény. Európa zaklatott, ma sincs teljes, kontinentális nagy rend, mert… mert… mik történnek… Nézzük csak a tévéhíradókat. Stresszelő tévéhíradókat nézni. De béke van. És mit tehetek én? – kérdezheti bárki. Munkahelyre járok, aztán haza, a családommal törődöm. „Mindenki szem a láncban” – mondja versében Illyés Gyula.
Hát elértük, hogy a 21. század nem kontinentális háborúval, rombolással, pusztítással kezd, mint a többi század. Békével jöttünk, az első két évtized, az új század, az új évezred békéjével. A béke nem a háború távolléte, hanem a lélek nyugalma – mondja a filozófus.
Célegyenesben vagyunk, drukkoljunk magunknak.
Akkor is, ha a két első évtized utolsó éve váratlan fordulatot hoz.
harmadik, a leghosszabb és legpusztítóbb, a hidegháború -- ugyanakkor a modern kultúra, a nagybetűs Modern diadalmenete, parádéja. Az új század gyorsan bejelenti magát, 19O5 már Einstein -- relativitás-elmélet, Marie Curie – radioaktivitás, Graham Bell – telefon, Fleming – penicillin, Ady Endre költészete, Henry Ford – automobil, örök idők próbálkozásai után sikerül a repülés... -- és még hosszú a sor, a világrengető felfedezések és újítások sora. A 21. természetesen a lezárult század, illetve évezred értékelésével kezd, és azt látjuk, hogy ma a tudományok, a művészetek, a technika terén, mindent összevéve a mindennapi életben a nagyon erős 2O. század folytatódik. Annak használjuk egyre tökéletesített változatát, amit ők kitaláltak, az automobil, a repülés, a hang- és képrögzítés eszközei, művészetek, tudományok sokévezredes történetében fordulópontot jelentő újítások -- mondtunk ehhez foghatót?
Mi történt, történik a század- és ezredfordulón? 2O19 -- a 21. század hozott már valami újat?
Flash--mob
Flash --- villanófény, villámlás, mob -- tömeg. Dél-Amerika sokmilliós, túlnépesedett nagyvárosaiban figyeltek fel a jelenségre. Egy járókelő elkezdi, pillanatokon belül sokan, egyre többen folytatják, csatlakoznak. Például leveszi az egyik cipőjét, annak sarkával elkezdi püfölni az aszfaltot. A másik kezével integet. Bármilyen kezdeményezés pillanatokon belül folytatódik, spontán módon tömegek verődnek össze. A flash-mob emberei egyébként nem beszélgetnek egymással, a részvétel nem alkalom az ismerkedésre. Fő a részvétel. Mert olyan jó tartozni valahova, valakikhez.
Hát nagyon elidegenedett az a világ, ahol ilyen pótcselekvés egyáltalán megszületett és egyre nagyobb jelentőséggel bír. A túlhajtott iparosodás következményeit elkezdte ellensúlyozni az új század. Tény, hogy a flash-mob tipikus jelenség, már rögzült, és már világszerte sokfelé tapasztalható. A pszichológusok azt mondják, hogy az emberi létezésben az első szint, az alap az anyag szintje, a következő a biztonság szintje, és a csúcs a valahova tartozás szintje. Szóval nem meglepő, hogy
először a latin vér...
Kolozsváron két flash--mobról tudunk: az egyik a Central áruház előtt, fiatalok kilyukasztott újságokat tartottak maguk elé, és
egymást nézték. Egy másik a Monostor-negyedben alakult ki. De ne ijedjünk meg, mindez csak utánzás, csak játékból. És rádióstúdiók szerveztek még flash--mobokat, például Michael Jackson emlékére, de az nem flash és nem mob volt. Nem spontán jelenség, hanem épphogy szervezett koncert, közönség, a rendezvényre csak ráhúzták a nevet. Fejlődünk, de itt még vannak emberi kapcsolataink.
Mondják, hogy Rio de Janeiróban nemrég nőtt és nőtt, végül találkozott két flash--mob.
Fan-fiction
A történet úgy kezdődik, hogy ay Egyesült Államokban Goldwyn Sámuel lengyel zsidó emigráns megvásárolt egy öt rozzant faviskóból álló tanyát. Az öt rozzant faviskóból álló tanyát úgy hívták, hogy: Hollywood. Goldwyn építeni kezdett, és amit épített, kezdettől befolyásolja magának az ember földi jelenlétének a történetét. Meg kell említeni, hogy Hollywood kezdetben nyolc stúdiót jelent, az alapítók között sok a magyar. A „XXth Century Fox” filmstúdió erdélyi magyar zsidó alapítású -- ezzel Hollywood születése Erdélyben kezdődik. A történetet sokszor, sokféleképpen megírták, most azt és annyit, hogy Goldwyn már életében látta Hollywood nagyságát. Megkérdezték tőle: akkor
melyek a film céljai és lehetőségei? Mi a film? Goldwyn azt felelte: „Álomgyár”.
Évezredeken át a művészet utánozza az életet, az álomgyár, az ipari méretekben történő manipuláció eredményeként az élet
utánozza a művészetet. Mert a film magatartásmintákat kínál. Mára a század- és ezredfordulón a filmes fikciófajták már a maguk arculatára
formázzák át a világot, új műfajok jelennek meg, amelyek már a szerző-státusz alapvonatkozásait is megváltoztatják.
A film az irodalom, a képzőművészet, a fotó, a zene történetének találkozása, műnemeik, műfajaik új kontextusban őj művészetet hoztak létre -- tulajdonképpen mindegyikük a maga fikciófajtájával épített a közösbe. Mintegy másfél évszázad az egyes összetevők sokezer
éves története után... Ezt a relatíve fiatal kontextust a számítógép forradalmasítja rögtön. Az irodalomtörténetben a század- és
ezredfordulóra a rövid műfajok előtérbe kerülését követhetjük, illetve a műfajok keveredését. Aztán a számítógép... Egyetlen pillanat alatt óriási információmennyiséget képes fogadni és továbbítani. És az ''intelligens médiával'' maga az alkotásfolyamat is módosul. A téma -- alkotó -- műalkotás ''sorrend'' végén következne a befogadás, de a befogadó itt már nem kész monumentumok egyszerű szemlélője,
hanem maga is belép az alkotó mellé. Valamely ismert, sikeres filmet újravág, a snitteket mintegy mozaikkockákként másként összerakva új
történetet, új filmet állít össze, és felteszi az Internetre. Reproduktív tevékenység, amely néha ötletes, szellemes alkotásokat eredményez.
Nietzsche úgy fogalmazott, hogy az alkotó ember átok a környezete számára.
Angol nyelvek 1.
''Pigeon Emhlish'', ''Tarzan English'' -- mindkét formula nagyon kifejező, és tökéletesen jellemzi a kortárs világállapotokat.
A 2O. században az angol nyelv primátusa nyilvánvaló, a ''lingua franca'' az angol. Nézzük csak: a latin megfogalmazás a középkorból,
az univerzális nyelv a latin volt. Hogy mégis éppen a ''franca'', az már a 19. századból, az univerzális nyelv a francia. Ellentmondások sora, --
hosszú többszázados történet Univerzális, vagyis a világon sokmilliárd ember használja. Angliától, az eredeti British English kultúrterétől távol. És már nem is az eredeti angol az eredet. Joanna diáklány Németországban, megkérdeztem, milyen nyelvet beszélnek országában, a Fülöp-szigeteken. Kevert nyelvet, mondta, az alap az őseredeti, a bennszülött nyelv, erre ráépül a spanyol, de 5OO év spanyol gyarmatosításánál is
mélyrehatóbb felforgatást végzett az utóbbi jó 5O év amerikai angolja, kultúrája. Szóval az eredetektől messzi eltávolodva, a törvényszerű keveredésben az az angol, ezek az angol nyelvek már függetlenül fejlődnek, a helyi jellegtől függően változnak.
Közép- és Kelet-Európában angolul beszélni -- húha, ez külön szám, ennek külön íze, bűze van. A magafajták különösen nagy
becsben állnak nálunk, mondja Jókai szereplője az angol utazónak. De tulajdonképpen többszáz éve, hány is? ... , hogy Közép- és Kelet- Európa szorgalmasan elismétli, hogy melyik nyugati, lehetőleg angol szerző mit ír, hogy ír, és ez élete maximális teljesítménye. Közép-és Kelet-Európa számára ez már státuszt, fejlődést jelent. Közben sokan úgy tudják magukról, hogy jól beszélnek angolul. Pedig ez mind a ''pigeon English'' hatása.
Angol nyelvek, amelyek elszakadtak az eredettől, már rég és messze nem az a viszonyítási alap, elszálltak, mint a galamb.
Angol nyelvek 2.
''Tarzan English'' -- értjük a minősítést. Edgar Rice Burroughs hősének úgy alakul az élete, hogy megszakad minden kapcsolata az emberi világgal, nem tanulhatta meg azt.
A könyv elég sikeres lett ahhoz, hogy felvetődjék: lehetne film belőle? Nem, mondták a filmesek, művészi értéke nulla, erkölcsi értéke nulla, szó sem lehet róla. De néhány megátalkodott ember mégis filmre vitte, és az eredmény nem várt siker lett. Hatalmas siker. Persze, mondhatjuk így utólag, a formula mitikus alapképlet. Az igazságtevő, nők és gyerekek védelmezője. Az író teljesítményében az az eredeti, hogy elvitte hősét oda, ahova évszázadok szerzői még nem: a dzsungelbe. Azóta minden évtized legalább egyszer megfogalmazza a maga képét a hősről. Akinek a története már rég nemcsak valamely dzsungelben zajlik, hanem igazi Tarzan-jelenségről, igazi világjelenségről kell beszélnünk. Emblematizálódott, a számítógépes játékoktól -me, a század- és ezredforduló univerzális nyelvi állapotainak jellemzéséig mindenütt rögzült. Mert ezek az angol nyelvek az eredeti szép angolhoz képest sokszor nagyon kezdetlegesek, mintha a beszélők elkezdték volna tanulni, de aztán. De aztán. A történet mégsem így végződik. Hanem azzal, hogy ezek az angol nyelvek visszahatnak az eredeti angol nyelvre, egyneműsödött keverék van születőben -- és azt is századok óta tudjuk, hogy a nyelvi szabály, az szabály, de hosszú távon az élő használat a döntő. Az szüli és változtatja és határozza meg a szabályokat.
És él a beszélgetés, és az embereket már semmilyen távolság nem választja el.
Internetes műfajok
A mai műfaji struktúra évszázadok és évezredek óta él: verseket minden bizonnyal örök idők óta írnak, bizonyára már őskori elődünk mondott ritmusos, rímes szövegeket rituális célból, vagy egyszerűen azért, mert bele akarta kiabálni az univerzumba életörömét. Regényeket az ókor óta írnak, novellákat a reneszánsz, Boccaccio „Dekameron”-ja óta, 600 éve, szonetteket Petrarca és Shakespeare óta. Századok és ezredek óta működő hagyomány tehát. Újítás? Fordulat.? A többévezredes műfaji struktúrát ma megbontja olyan világhálós kommunikációs és egyébre alkalmas „eszköz”, mint: a blog, blogpróza, blogregény -- „Láncvilág” --, Chat, Skype, Facebook, Prank, Like, Comment stb. Helyettesíti a telefont, a levelet, a térképhasználatot, az állapotmegosztást, a fizikailag elképzelhető tárgyalásra, megbeszélésre alkalmas helyet, az áruházakban való vásárlást. Gyakorlatilag a számítógép előtt ülő személynek lehetősége van arra, hogy néhány billentyűvel maga elé szervezze életszükségleteit.
Nyilván nem a Twitter, a Facebook, a Chat, a Snapchat stb. lehetséges előnyeire szeretnék rácáfolni, hiszen egyértelmű, hogy bizonyos esetekben igencsak hasznos kommunikációs oldalak. Elsősorban bérmentesen működnek az internetcsomagon belül, és megannyi lehetőséget fölkínálnak: különböző csoportok, alkalmazások létrehozására alkalmasak, nyomon követhetőek rajtuk a legfrissebb események, a hírfolyam, a hírek. Lehetőséget adnak arra, hogy rég nem látott ismerőseinket megtaláljuk, kapcsolatba kerüljünk velük. A kapcsolat mint olyan kommunikációt föltételez két vagy több személy között, és ennek a kommunikációnak többféle megvalósulását teszi lehetővé a Facebook. Például a chat ablakok, a kommentek, a lájkolás, az önálló vélemények kifejtése, amelyek valamennyien a Facebook adta lehetőségek példái. E lehetőségek is könnyen kibillenhetnek pozitív irányulásukból, hiszen például egy nem nyilvánosság elé tartozó hozzászólással bárkit könnyen meg lehet sérteni. A Facebookon megosztott gondolatok legnagyobb része informális: magánjellegű, nem hivatalos, kötetlen szövegekből áll. – Új, sosemvolt műfajok születnek a III. évezred elején.
MÉG EGYSZER: RÉGI MŰFAJOK MEGÚJULNAK, ÖTVÖZŐDNEK, ÉS ÚJ, SOSEMVOLT MŰFAJOK SZÜLETNEK A III. ÉVEZRED ELEJÉN.
A tény, pontosabban a történet évszázadok és évezredek távlatában értékelhető és értékelendő. Kérdések sorát veti fel és nincsenek válaszaink, sőt még a kérdéseket sem fogalmaztuk meg. Mi újat hoz a 21. század?
Ezt a kérdést és a lehetséges válaszokat kutatják a http/:www.kortarsmuveszet.com weboldal publikációi.
Blog és interaktív napló
Google, ma Google fia vagyok én -- mondja a 21. század embere. És mondhatja, mert nem annyira a Költőt parafrazálja, hanem valóban, sőt egyre inkább a számítógép előtt tölti élete nagy részét.
Az internet képi világa, egyáltalán információs univerzuma egyre könnyebben hozzáférhető, és ma mindenki számára adott a nagy lehetőség, hogy… Hogy… exponálja magát. „Create your own blog – alkosd meg a magad blogját, hangzik a biztatás -- és aztán bárki bemutathatja érzéseit, gondolatait a nagyvilág előtt. És sorjáznak a vélemények, amelyeket aztán követ vagy nem. Az internet világában, a virtuális térben a III. évezred elején bárki szerzővé válhat. Mindenki, aki közzéteszi saját történetét, történeteit.
Vagyis a naplóirodalom továbbfejlesztett változatáról van szó. Története évszázadokkal és évezredekkel ezelőtt kezdődött.
Az irodalomtörténetírás a munkáját elvégezte és végzi folyamatosan, hiszen minden kultúra kutatja a saját történetét, meg akarja ismerni a kezdeteit
És hogy minél régebbre visszavezethesse a kezdeteket, a naplóirodalmat beemelte a szépirodalom műfajai közé.
Napló -- szerzők legszemélyesebb szövege, meditáció és vallomás, leltár és reflexiók sora saját munkásságukról, korukról. A napló eredetileg magánbeszélgetés, nyilván egyszemélyes teljesítmény. És ami az emberiség földi jelenlétének történetében soha nem fordult elő: ma az interaktív naplóval szerző és olvasó együtt alkotják, alakítják a szöveget.
Következik az, hogy idővel eldől, melyik szöveg tűnik el, amint megjelent, és melyik történetmondás közhasznú, és ezzel maradandó. Az elméletírás pedig újragondolja alapfogalmait.
A graffiti 1
Igen, tudjuk, a törvény bünteti -- írom ide utólag.
A falfirka olyan komplex birodalom, amely folyamatosan nagy meglepetéseket tartogat. Feltartóztathatatlanul burjánzó jelenség, hacsak a városi folklór… műnemének, műfajának tartjuk, minden bizonnyal az egyik legerősebb, az egyik legéletképesebb. Cikkek, rövidebb írások foglalkoznak néha vele, de szakszerű hozzáállás híján a graffiti világa lényegében feltérképezetlen terület.
Melyik lesz az a módszer, amely vizsgálatában eredményesnek bizonyul? Egyáltalán melyik lesz az a diszciplína, amely eszközöket biztosít számunkra a vizsgálatához? A néprajz? A társadalompszichológia? Az esztétika? Igen, igen és igen, és a sort bizonyára folytathatnók. Az őskori barlangrajzok miért születtek? Az emberi alkotó energia rejtelmeit kutatjuk, azt az őserőt, amellyel itt szintén számolnunk kell.
Szubkultúra? „Összefirkálták a falamat!” Nem intézhetjük el ennyivel, a közgondolkodás megnyilvánulásáról van szó, feltartóztathatatlan világmondásról, az aktuális események rögzítéséről és minősítéséről. Szeged, Anna-kút: a szemközti házfalon nagy, színes, duhaj betűkkel: „BROOKLYN”. Mellette nyurga, sima, fekete vonalak: „ÉDES ERDÉLY”. A hatás döbbenetes.
A graffitit mint a történelemírás a kortárs krónikaírás sajátos változatát kell tárgyalnunk, ott van a falakon a futballmeccsek eredményeitől az elnökválasztásokig a Régiók, Magyarország, Erdély, 1989 óta eltelt évei, mindennapi élete. Kolozsvár, Akadémiai Könyvtár fala: „LIFE STINKS”. Poénokban, életbölcseletekben, keserű kifakadásokban, a paletta egyszerűen felmérhetetlen. „Tömör gyönyör” ilyeneket hallani, minősítette Kolozsvári Grand Pierre Emil az argo kifejező erejét.
Esztétikumukat tekintve először is arra keres választ, hogy miért hasonlítanak a feliratok, sőt egyformák a betűtípusok Hamburgtól Nürnbergen, Budapesten és Nagyváradon át Kolozsvárig és tovább.
Hangháttér? Fiatalok örökifjak tréfás, keserű, dühös monológjainak, párbeszédeinek töredékei, – ez az az életanyag, amelyet kérdőívekkel gyűjteni egyszerűen nem lehet.
Halljuk azt a hahotázást, azt a muzsikát, azt az éneket, azt a segélykiáltást, azt az üvöltést, amely az összefirkált falakból árad?
Igen, tudjuk, a törvény bünteti -- írom ide utólag.
A graffiti 2
A graffiti világjelenség, egyidős magával az emberiséggel, és folyamatosan megújul. Burjánzó életét semmilyen törvény nem tudta szabályozni soha, a világon sehol, bár folyamatos a hivatalos próbálkozás. Mi az az őseredeti, született késztetés az emberben, hogy odalépjen a felülethez, és húzzon egy vonalat? Aztán még egyet. Többet, mindig többet.
És „a mű” talán soha nem készül el, a szerző sokszor nem is akarja. Az a rajz pillanatnyi vagy átmeneti feloldása egy lelkiállapotnak, élethelyzetnek, amelyből az illető szabadulni akar.
A graffiti az internet korában megújul, túlél: már megjelent a virtuális térben is. Nyomot hagyni a világnak, beszélgetni – az emberben a késztetés örök. Itt az új technika hozzá. A Facebook „Wall -ján, ”Fal”-án ugyanaz történik, mint amit örök idők óta ismerünk, ugyanaz a késztetés nyilvánul meg. Ugyanaz a kommunikációs szükség és lehetőség – új technikával. Falfirka. Másként.
És a törvény… A törvény egyelőre nem is tudja, mi lenne a teendő, a vonatkozó törvényrendszer még nem is létezik. Amit a számítógépek képernyőin naponta láthatunk, az egyelőre a teljes káosz. Ebből a káoszból – és mérhetetlen nagy energiából – idővel bizonyára szép új világ születik majd. „A szabadság a törvény adománya” -- írta Goethe. A 21. században, bízunk benne, majd felnövünk ehhez az igazi szabadsághoz.
William Shakespeare aláírása
Ki volt William Shakespeare? Mindenki ismeri a nevet, mindenki használja, boldog, ha egyáltalán említheti, szuperlatívuszokban írnak és beszélnek róla ötszáz éve, méghozzá folyamatosan. De hogy tulajdonképpen ki is volt William Shakespeare, arról mind a mai napig csak elméleteink vannak. Konvencióink, amelyek többé—kevésbé megalapozottak. Elméletek által.
Biztos alapok? Alap? Hogy... még az aláírását is ismerjük. Hogy Stratfordban élt, onnan származik a dokumentum. Dokumentum! Írásos. De -- mondják a kutatók -- először is Angliában van hat Sratford -- which one? Melyik tehát? Az Avon folyó mellettiről van szó, Stratfordon Avonről. A Mestert „az avoni hattyúnak” is nevezik néha. Hogy ott élt volna...
Nem, semmiképpen sem -- állítják más Shakespeare-kutatók --, aki a királydrámákat, egyáltalán azokat a nagyszerű szövegeket írta, az udvari szerelmeket, udvari intrikákat ismert, udvari életet -- egészen biztosan az uralkodó közelében élt. És nem egy távoli kisvárosban élő félanalfabéta ember volt, aki még a saját nevét is nehezen tudta leírni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az aláírást egy végrendeleten találták. Néhai William Shakespeare úr kizárólag vagyontárgyakról szól. Szó sincs szövegeikről, egyáltalán színházról. Nem ez az aláírás? Nem ez az ember? Ki volt William Shakespeare?
Nézzük csak meg közelebbről azt az aláírást, mit találunk. Jól kezdődik, annak rendje és módja szerint, aztán az írás második fele, utolsó harmada romlik. „Egy távoli kisvárosban élő ember, aki még a saját nevét is nehezen...” ... —Láttunk már graffitiket, hasonló betűkkel. A mező óriási, duhaj betűk nyomulnak. Az írás elejétől a végéig egyneműen jelzi a szerzője intelligenciaszintjét.
A William Shakespeare névben van három „a”, az első kettő rendben. Szóval nem is csak egy. Ha a szerző félanalfabéta volna, akkor... Végrendeletről, végrendelkezésről van szó – egy halálára készülő emberről. lehet, hogy már halálán volt, elkezdte aláírni végrendeletét, de már nem bírta végigvinni. Nem bírta tovább. Ezért a torzulás. Csak ezért, „csak” ezért.
Ötszáz évvel ezelőtt történt, talán soha nem fogjuk tudni az igazat. Nem is a kutathatatlant kutatjuk – hanem magát a kutatást. Mert egy biztos: felszínes benyomás alapján nem lehet, nem szabad lefélanalfabétázni valakit, akárki az illető. Elméletírók – folyton magukat kellető akarnokok, dilettánsok, reproduktív elmék, komplexusaikat pátyolgatók folyton azt keresik, nagy igyekezettel kutatják, kit, mit hogyan is becsülhetnének le. Szakmához, szakmaisághoz semmi köze az ilyesminek.
Szóval: akár a Mester volt, akár nem, marad a kérdés. Miről is beszélünk? Magáról a kutatásról? Mert az így halvaszületett gondolatok alkalmi gyűjteménye. Ki volt William Shakespeare? A 21. század újabb konvenciókkal áll elő? Eddig is csak konvencióink voltak? Az elméletírók csak választottak közülük? Kutattak – az elméletírás saját státuszát keresi, lehetőségeket, módszereket, hogy kijelentsen valamit. Igazat mondjon.
Loch Nessről mesélni
Legendát! Legendát akar az ember, amióta a világon van.
A skóciai Loch Ness tó szörnyéről ezerötszáz éve tudunk, a témáról legenda született, aztán a legenda feldolgozásai következtek, irodalmi, képzőművészeti, filmes feldolgozások.
Nézzük csak a mesét, az alaptörténetet. Tekintve a földi élet alaptörvényeit, kicsi a valószínűsége annak, hogy a lény ezerötszáz éves legyen. Ha pedig újabb és újabb egyed születik, akkor a földi élet alaptörvénye szerint hímnemre és nőnemre van szükség. Vagyis a skóciai Loch Ness taváról és annak lakójáról szólva -- egész populációról kellene beszélnünk. És egyre csak „a szörnyet” emlegetjük. „A szörny” pedig, amióta csak tudjuk, illetve tudni vélünk róla, soha semmi szörnyűséget nem követett el. Egyáltalán – tulajdonképpen semmit. Mi történik itt? Mi az, ami történik? Állítólag időnként megjelenik, ilyenkor a megfigyelők tüsténkednek, hogy… hogy… mit is? Fotózzák, filmezzék, elfogják, tanulmányozzák. „Művelik a tudományt.” Ennyi. Ez és ennyi. Ki itt a szörnyeteg? Ő nem, az 1500 éve biztos és nyilvánvaló. Figyeljük meg most a megfigyelőt, a mese születését. Sokan kizárólag azért költöztek a szóban forgó tó partjára, hogy a híres lényt megfigyeljék, végre elfogják. A statisztikák szerint átlag 600 óra megfigyelésre, tóparti, tavi éberségre van szükség ahhoz, hogy az illető észrevegyen – valamit. Aztán ha már ennyi időt eltöltött a témával, akkor bizony el akarja mondani, hogy fáradozása eredményes volt. A lény soha nem adott lehetőséget semmire, kivétel nélkül mindig sikeresen elslisszol. 1500 éve. Hibátlan sor. Ez aztán a teljesítmény! Másfél évezreden át emberek sokasága elől… micsoda bravúr! Az emberi intellektus sárkányokat talált ki, meg hozzá azt, hogy az ember legyőzte a sárkányt. A vitéz. Nem a sárkányról van szó ezekben a történetekben, hanem az ember kompenzál, pátyolgatja a komplexusait. Nessie sokakat felébreszt.
Loch Nessről, a tóról és rejtélyes lakójáról mesélni… A téma rögzült, a mesélés már ott tart, hogy a legenda elszakadt témájától, -- ha már egyszer folyamatosan megragadhatatlan, tettenérhetetlen, bizonyíthatatlan --, a legenda magában a mesélésben, mesélni akarásban generálja magát tovább.
A 21. században Nessie és társai sokakat felébresztenek. Már nem sárkányokat, szörnyeket keresünk -- és győzünk le, persze, vitézen --, hanem másképpen mondjuk magunkat és világunkat. A szimbólum-teremtés legendák születése két egybeeső utat jelent, valamely témán megszületik a jelkép, és a fontosabb aztán a visszahatás: a folyamat, ahogyan valamely jelkép jegyében egyesülünk vagy különbözünk. A téma itt már akár el is tűnhet. Elslisszolhat. Hajrá, Nessie, éld az életed. Maradj titok. A betevő szimbólumgyártás és -kergetés úgyis és mindenképpen működik.
"Gyorsuló idő"
A 19. század 6 km/h-val közlekedett, a 20. század elkején az amerikai Henry Ford feltalálta az automobilt, és a híradások csakhamar lelkesen hirdették: „Az emberiség elérte a lélegzetelállító 60 km/h sebességet!”’ A 21. század több mint 7000 km/h-val lezd, az űrhajók több mint 40 000 km/h-val már távoli bolygókat, égitesteket kutatnak.
„Gyorsuló idő”? A 20. századból örököltük a kifejezést, a magát „rohanónak” nevező századból, mindenki ismeri és használja. Pedig hát… Először is nem gyorsul, nem változik az kérem, 60 perc, 24 óra, 7 nap és így tovább – megtartó keret, mi sem stabilabb. Dehogy gyorsul. A közismert kifejezés – nem igaz. Másodszorra vesszük csak észre, tulajdonképpen az történik, hogy ugyanannyi időegység alatt egyre többre vagyunk képesek -- és ez az idő gyorsulásának illúziójával tölt el bennünket. Harmadszor: a szubjektív időnk „gyorsul”, azon igyekszünk változtatni, az egyetemes nagy időben a mi személyes kicsi időnk… Időfajtákról kell beszélnünk ugyanis, a létezés, majd a történetmondás időfajtáiról – filozófiák tárgyköre. Most akkor csak annyit, hogy az idő csak egy fogalom, amely csak a gondolkodásunkban létezik. Bárhol, bármikor, bárhogy újragondolható.
És a mérésével tulajdonképpen sohasem boldogultunk. Figyeljük meg, a tízes számrendben mérünk távolságot, súlyt, mindent – egy kivételünk van, az idő. 60, 60, 24, 7, 4, 12 – próbálkozások sora, hogy megragadhatóvá tegyük a megragadhatatlant. Most érvényes konvenciókkal világunkat időzónákra osztottuk, Greenwichtől kezdünk – ismerjük az érvényes konvenciókat, mert kezdettől beletanultunk. És eszünkbe sem jut rákérdezni.
A 21. század új felismeréssel kezdett. Egy perc nem hatvan másodperc, egy óra nem hatvan perc és így tovább. A „Universal time code” már „szökőmásodpercekről”, „szökőidőről” beszél.
Hölgyeim és Uraim!
Még egy év, és olyasmit élünk meg, sőt produkáltunk, amit Európa embere évszázadok óta nem. Egy új évszázad, és a mi esetünkben új évezred első két évtizedében BÉKÉT, BÉKÉT, és megintcsak BÉKÉT.
És ebben a békeperiódusban példátlanul gyors civilizációs és kulturális fejlődést. Halleluja!
És mindez nem vélemény, hanem lásd a történelmi dátumokat, már tény. Európa zaklatott, ma sincs teljes, kontinentális nagy rend, mert… mert… mik történnek… Nézzük csak a tévéhíradókat. Stresszelő tévéhíradókat nézni. De béke van. És mit tehetek én? – kérdezheti bárki. Munkahelyre járok, aztán haza, a családommal törődöm. „Mindenki szem a láncban” – mondja versében Illyés Gyula.
Hát elértük, hogy a 21. század nem kontinentális háborúval, rombolással, pusztítással kezd, mint a többi század. Békével jöttünk, az első két évtized, az új század, az új évezred békéjével. A béke nem a háború távolléte, hanem a lélek nyugalma – mondja a filozófus.
Célegyenesben vagyunk, drukkoljunk magunknak.
Akkor is, ha a két első évtized utolsó éve váratlan fordulatot hoz.
A 21. SZÁZAD
2.
„A 21. század” című sorozat kisesszékből álló nagyesszé, válaszok sora egyetlen nagy kérdésre. Mi történt, történik a század- és ezredfordulón? A századok sorában a mi 21. századunk hozott már valami újat? Mi mit adtunk a világnak?
Egy szerző – egy szakterület. A sorozat második kötetének írói más és más szakterületeken új és új válaszokat adnak.
BITCOIN ÉS VILÁGA
„Forward” – továbbküldeni, „Share” – megosztani – ma a kommunikáció nélkülözhetetlen formái.
Így kaptam a szöveget, így adom tovább.
Mi várható a jövőben
A jövő értékelése mai álláspontok szerint
A 4. Ipari forradalom hatásai
1998-ban a Kodak cégnek 170000 alkalmazottja volt, és világszerte az összes eladott fotópapír 85%-át ők értékesítették. Pár év múlva ez a cég csődbe fog menni. ami a Kodakkal történt, 10 éven belül egy sor másik céggel is meg fog történni, és nagyon sokakban ez még nem tudatosult. Ki gondolta volna 1998-ban, hogy 3 év múlva senki sem fog filmre fényképezni, vagy papírképet készíteni? Az első digitális fényképezőgépeket 1975-ben hozták létre. Gyenge felbontással rendelkeztek. Ez hosszú évekig csalódást okozott, ám az exponenciális ütemben fejlődő technológiához hasonlóan itt is elképesztő volt a fejlődés, és pár év alatt ez a digitális fényképező technológia lett a fényképezés alapvető irányzata.
Hasonló változás fog beköszönteni a mesterséges intelligencia, az egészségügy, az elektromos és önjáró autók, az oktatás, a 3 dimenziós nyomtatás, a mezőgazdaság, a foglalkoztatás területén.
ISTEN HOZOTT A 4. IPARI FORRADALOMBAN! Üdvözlünk az exponenciális fejlődés világában!
A következő 5-10 évben a szoftverek tönkre fogják tenni a hagyományos iparágakat.
Az Uber például csupán egy szoftveres eszköz, nem rendelkezik saját gépkocsikkal, mégis most ez a legnagyobb taxi vállalat a világon.
Az Airbnb jelenleg a legnagyobb szállodai vállalkozás, pedig nincs a tulajdonukban egyetlen ingatlan sem.
Mesterséges intelligencia: a számítógépek exponenciális ütemben egyre jobban teljesítenek abban, hogy megértsük a világot. Idén a számítógép megverte a legjobb Go (ez egy japán logikai játék) játékost, 10évvel hamarabb, mint amikorra ezt az eredményt prognosztizálták.
Az USA-ban a fiatal jogászok már nem tudnak álláshoz jutni. Ennek az az oka, hogy az IBM Watson segítségével az ember pillanatokon belül 90% pontosságú jogi tanácsokhoz juthat, miközben az élő ember szolgáltatta jogi tanácsok pontossága csupán 70 %. SZÓVAL, HA TÖRTÉNETESEN JOGI TANULMÁNYOKAT FOLYTATSZ, HAGYD ABBA AZONNAL! A jövőben 90%-kal kevesebb jogászra lesz szükség, csak a speciálisan szakosodott egyedi jogászokra lesz igény.
A Watson alkalmazás már segít a rákbetegség diagnosztizálásában, és ezt négyszer hatékonyabban teszi, mint az ember által végzett diagnosztika.
A Facebook már olyan arcfelismerő szoftvert használ, amely az embereknél jobban tökéletesebben látja el a feladatát.
2030-ra a számítógépek intelligenciája meg fogja haladni az emberekét.
AUTÓK
Önjáró autók: 2018-ban elérhetők lesznek az önjáró autók a felhasználók számára.
2020-ra a teljes ipar összeomlik. Többé nem lesz rá igényed, hogy saját autód legyen.
Telefonon fogsz autót rendelni, ami hamarosan a helyszínre érkezik, és el fog szállítani téged a cél helyre. Nem kell majd beparkolnod, csupán a megtett távolságért kell fizetned, és az utazás közben is végezheted a magad munkáját. Gyermekeinknek soha nem lesz sem jogosítványuk, sem autójuk.Ez meg fogja változtatni a városok életét, hiszen ilyen körülmények között 90-95%-kal kevesebb autóra lesz szükség.
A korábbi parkolókat át lehet alakítani zöld, növényekkel ellátott területté.Napjainkban világszerte 1200000 ember hal meg évente közlekedési balesetben. Jelenleg 100000 km-ként történik egy közlekedési baleset, az önjáró autók használatakor ez az érték majd le fog csökkenni 10000000 (tízmillió) km.-re.Ez azt jelenti, hogy minden évben megmentünk egymillió emberéletet. A legtöbb autógyár csődbe fog menni. A hagyományos autógyárak evolúciós megközelítéssel csupán jobb gépkocsikat próbálnak majd gyártani, míg az informatikai alkalmazások cégei (Tesla, Apple, Google) egy forradalmi megközelítést alkalmazva lényegében a négy kerékre egy speciális számítógépet fognak építeni.Beszéltem több mérnökkel, akik a Volkswagen és az Audi cégeknél dolgoznak. Ezeket az embereket teljesen megrémíti a Tesla. A biztosító társaságoknak is a balesetek hiányában komoly nehézségekkel kell szembesülniük, a biztosítások 100-szor olcsóbbak lesznek. E társaságok kínálatából a gépkocsi biztosítás el fog tűnni.
AZ INGATLANNAL KAPCSOLATOS FELFOGÁSUNK VÁLTOZNI FOG!
Mivel az ˝ingázás˝ (munkába járás) közben is lehet dolgozni, így az emberek a szebb környezetért könnyebben fognak költözni távolabbi helyekre. 2020-ra már az elektromos autók lesznek az elterjedt gépkocsik. A városok zajterhelése csökkenni fog, mert elektromos autók fognak közlekedni az utakon.
ELEKTROMOS ENERGIA
Az elektromos energia hihetetlenül olcsó és tiszta lesz: az elmúlt 30 évben a napenergia egyre fokozódó ütemben tért hódított, de csak most válik láthatóvá a hatása.Tavaly már világszerte több naperőmű létesült, mint ahány fosszilis anyagot használó hagyományos erőmű. A napenergia ára olyan drasztikusan le fog csökkenni, hogy 2025-re Az összes szenet használó társaság el fog tűnni az üzleti világból.
VÍZ
Az olcsó elektromos energia bőséges vízellátást fog biztosítani olcsó áron.
1 köbméter víz sótalanításához jelenleg csupán 2 kWh elektromos energiára van szükség. A legtöbb helyen nincs vízhiány, csak édesvízhiány van. Képzeld csak el, mi minden válik lehetővé, ha bárki szinte ingyen annyi tiszta vízhez jut, amennyit csak akar.
EGÉSZSÉG
A TricorderX árát idén fogják bejelenteni.
Lesznek olyan vállalkozások, melyek gyártani fognak egy TricorderX nevű egészségügyi eszközt. Az eszköz nevét a ˝Star Trek˝ sorozatból kölcsönözték. Az eszköz az okos telefonoddal működtethető, amibe bejut egy retina letapogatás (szkennelés) adatai, a vér-mintád elemzésének adatai, a leheleted elemzésének adatai. Ezután az eszköz 54 bio markert elemez, aminek alapján szinte minden betegséget meg tud határozni. Ez az eszköz olcsó lesz, ezért pár év múlva szinte mindenki ezen a Földgolyón csaknem ingyen világszínvonalú gyógyszerhez, egészségügyi ellátáshoz juthat.
3 DIMENZIÓS NYOMTATÁS
10 éven belül a legolcsóbb 3D nyomtató ára 18000 $-ról 400 $-ra fog csökkenni. Ugyanakkorra viszont a nyomtató maga százszor gyorsabb lesz. Az összes nagy cipőgyár elkezdte 3D nyomtatással készíteni a cipőket. A repülőgépek tartalék alkatrészeit az idegen repülőtereken már 3D nyomtatással állítják elő.
A Nemzetközi Űrállomást ellátták 3D nyomtatóval, ami kiküszöböli a nagy mennyiségű tartalék alkatrész iránti igényt, amire a múltban szükségük volt. Ez év végére az okos telefonokat el fogják látni a 3D pásztázás (szkennelés) képességével. Ez például lehetővé fogja tenni, hogy a lábadról készíts egy 3D szkennelést, majd otthon nyomtass magadnak egy tökéletes cipőt. Kínában mér készítettek 3D nyomtatással egy teljes 6 szintes irodaházat. 2027-re már az össze legyártott termék 10%-a 3D nyomtatással fog készülni.
ÜZLETI LEHETŐSÉGEK
Ha azon töröd a fejed, hogy egy hiánypótló termékkel akarsz vállalkozni, akkor kérdezd csak meg magadtól: ˝Gondolod-e, hogy a jövőben nekünk lesz-e ilyen termékünk, és ha igen lesz a válasz, akkor mi a teendő, hogy ez mihamarabb megtörténjen? Ha ez nem működik a telefonoddal, hát felejtsd el az ötletet.
És minden ötlet, amit a 20. században sikerre terveztek, kudarcra van ítélve a 21. században.
FOGLALKOZTATÁS
Az állások (munkahelyek) 70-80%-a el fog tűnni az elkövetkezendő 20 évben.
Lesz ugyan rengeteg új állás, de nem világos, lesz-e elegendő mennyiségű állás ilyen rövid idő alatt.
MEZŐGAZDASÁG
A jövőben lesz egy 100 $-os mezőgazdasági robot. A harmadik. világ országainak földművesei akkor aztán a saját földjük menedzsereivé válhatnak, ahelyett, hogy egész nap a földjeiken robotolnának. A hidrokultúrás (termőföld nélküli) termesztésnek sokkal kevesebb vízre lesz szüksége.
Már létezik Petri csészében előállított borjúhús és 2018-ra az ilyen borjúhús olcsóbb lesz, mint a hagyományos módon előállított, tehéntől származó borjúhús. Jelenleg a mezőgazdasági termőfelület 30%-a a marhatartás igényeit szolgálja. Képzeljük csak el, hogy többé nem kell ezt a felületet ilyen célra használni! Immár beindult néhány vállalkozás, amely hamarosan rovar proteint fog piacra dobni. Az ilyen protein a húsnál több fehérjét tartalmaz.
Ez a protein az ˝alternatív fehérje forrás˝címkét fogja kapni (mert a legtöbb ember még elveti a gondolatot, hogy rovarokat fogyasszon).
Létezik egy ˝moodies˝ (hangulatok) nevű alkalmazás, ami már meg tudja mondani, milyen hangulatban vagy. 2020-ig lesz olyan alkalmazás, amely arckifejezésed alapján meg tudja mondani, vajon hazudsz-e. Képzelj csak el egy politikai vitát, ahol megjelenítik, hogy a vita résztvevői mikor mondanak igazat, és mikor nem.
A Bitcoin (ez egy digitális fizető eszköz) az elsődleges fizető eszközzé válik az idén, és még alapvető tartalék valutává is válhat.
ÉLETTARTAM
Jelenleg az átlagos élettartam évenként három hónappal növekszik. Négy éve az élettartam 79 év volt, ma már 80 év. Magának a növekedésnek a mértéke is növekszik, és 2036-ra a növekedés mértéke meg fogja haladni az évenkénti 1 évet. Szóval mi mindannyian hosszú ideig élhetünk, valószínűleg túljuthatunk a 100 éven.
OKTATÁS
A legolcsóbb okos telefonok Afrikában és Ázsiában már 10 $-os áron elérhetőek.
2020-ig az emberek 70%-ának már lesz okos telefonja. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanolyan lehetősége lesz világszínvonalú oktatáshoz jutni.
Minden gyerek használhatja a ˝Khan Akadémiát˝ ( ez egy internetről elérhető ingyenes tudásbázis, ahonnan magas szintű oktatásban részesülhetünk), hogy bármihez hozzájuthasson, amit a jómódú országok iskoláiban tanulnak a gyerekek.
Szoftverünket kiadtuk már Indonéziában, és idén nyáron ki fogjuk adni arab, szuahéli és kínai nyelven is, mert hatalmas potenciált látok ebben a dologban.
Az angol nyelvű változatot ingyen fogjuk adni, és így Afrikában a gyerekek egy félév leforgása alatt folyékony angol nyelvtudást szerezhetnek.
Így kaptam a szöveget, így adom tovább.
Mi várható a jövőben
A jövő értékelése mai álláspontok szerint
A 4. Ipari forradalom hatásai
1998-ban a Kodak cégnek 170000 alkalmazottja volt, és világszerte az összes eladott fotópapír 85%-át ők értékesítették. Pár év múlva ez a cég csődbe fog menni. ami a Kodakkal történt, 10 éven belül egy sor másik céggel is meg fog történni, és nagyon sokakban ez még nem tudatosult. Ki gondolta volna 1998-ban, hogy 3 év múlva senki sem fog filmre fényképezni, vagy papírképet készíteni? Az első digitális fényképezőgépeket 1975-ben hozták létre. Gyenge felbontással rendelkeztek. Ez hosszú évekig csalódást okozott, ám az exponenciális ütemben fejlődő technológiához hasonlóan itt is elképesztő volt a fejlődés, és pár év alatt ez a digitális fényképező technológia lett a fényképezés alapvető irányzata.
Hasonló változás fog beköszönteni a mesterséges intelligencia, az egészségügy, az elektromos és önjáró autók, az oktatás, a 3 dimenziós nyomtatás, a mezőgazdaság, a foglalkoztatás területén.
ISTEN HOZOTT A 4. IPARI FORRADALOMBAN! Üdvözlünk az exponenciális fejlődés világában!
A következő 5-10 évben a szoftverek tönkre fogják tenni a hagyományos iparágakat.
Az Uber például csupán egy szoftveres eszköz, nem rendelkezik saját gépkocsikkal, mégis most ez a legnagyobb taxi vállalat a világon.
Az Airbnb jelenleg a legnagyobb szállodai vállalkozás, pedig nincs a tulajdonukban egyetlen ingatlan sem.
Mesterséges intelligencia: a számítógépek exponenciális ütemben egyre jobban teljesítenek abban, hogy megértsük a világot. Idén a számítógép megverte a legjobb Go (ez egy japán logikai játék) játékost, 10évvel hamarabb, mint amikorra ezt az eredményt prognosztizálták.
Az USA-ban a fiatal jogászok már nem tudnak álláshoz jutni. Ennek az az oka, hogy az IBM Watson segítségével az ember pillanatokon belül 90% pontosságú jogi tanácsokhoz juthat, miközben az élő ember szolgáltatta jogi tanácsok pontossága csupán 70 %. SZÓVAL, HA TÖRTÉNETESEN JOGI TANULMÁNYOKAT FOLYTATSZ, HAGYD ABBA AZONNAL! A jövőben 90%-kal kevesebb jogászra lesz szükség, csak a speciálisan szakosodott egyedi jogászokra lesz igény.
A Watson alkalmazás már segít a rákbetegség diagnosztizálásában, és ezt négyszer hatékonyabban teszi, mint az ember által végzett diagnosztika.
A Facebook már olyan arcfelismerő szoftvert használ, amely az embereknél jobban tökéletesebben látja el a feladatát.
2030-ra a számítógépek intelligenciája meg fogja haladni az emberekét.
AUTÓK
Önjáró autók: 2018-ban elérhetők lesznek az önjáró autók a felhasználók számára.
2020-ra a teljes ipar összeomlik. Többé nem lesz rá igényed, hogy saját autód legyen.
Telefonon fogsz autót rendelni, ami hamarosan a helyszínre érkezik, és el fog szállítani téged a cél helyre. Nem kell majd beparkolnod, csupán a megtett távolságért kell fizetned, és az utazás közben is végezheted a magad munkáját. Gyermekeinknek soha nem lesz sem jogosítványuk, sem autójuk.Ez meg fogja változtatni a városok életét, hiszen ilyen körülmények között 90-95%-kal kevesebb autóra lesz szükség.
A korábbi parkolókat át lehet alakítani zöld, növényekkel ellátott területté.Napjainkban világszerte 1200000 ember hal meg évente közlekedési balesetben. Jelenleg 100000 km-ként történik egy közlekedési baleset, az önjáró autók használatakor ez az érték majd le fog csökkenni 10000000 (tízmillió) km.-re.Ez azt jelenti, hogy minden évben megmentünk egymillió emberéletet. A legtöbb autógyár csődbe fog menni. A hagyományos autógyárak evolúciós megközelítéssel csupán jobb gépkocsikat próbálnak majd gyártani, míg az informatikai alkalmazások cégei (Tesla, Apple, Google) egy forradalmi megközelítést alkalmazva lényegében a négy kerékre egy speciális számítógépet fognak építeni.Beszéltem több mérnökkel, akik a Volkswagen és az Audi cégeknél dolgoznak. Ezeket az embereket teljesen megrémíti a Tesla. A biztosító társaságoknak is a balesetek hiányában komoly nehézségekkel kell szembesülniük, a biztosítások 100-szor olcsóbbak lesznek. E társaságok kínálatából a gépkocsi biztosítás el fog tűnni.
AZ INGATLANNAL KAPCSOLATOS FELFOGÁSUNK VÁLTOZNI FOG!
Mivel az ˝ingázás˝ (munkába járás) közben is lehet dolgozni, így az emberek a szebb környezetért könnyebben fognak költözni távolabbi helyekre. 2020-ra már az elektromos autók lesznek az elterjedt gépkocsik. A városok zajterhelése csökkenni fog, mert elektromos autók fognak közlekedni az utakon.
ELEKTROMOS ENERGIA
Az elektromos energia hihetetlenül olcsó és tiszta lesz: az elmúlt 30 évben a napenergia egyre fokozódó ütemben tért hódított, de csak most válik láthatóvá a hatása.Tavaly már világszerte több naperőmű létesült, mint ahány fosszilis anyagot használó hagyományos erőmű. A napenergia ára olyan drasztikusan le fog csökkenni, hogy 2025-re Az összes szenet használó társaság el fog tűnni az üzleti világból.
VÍZ
Az olcsó elektromos energia bőséges vízellátást fog biztosítani olcsó áron.
1 köbméter víz sótalanításához jelenleg csupán 2 kWh elektromos energiára van szükség. A legtöbb helyen nincs vízhiány, csak édesvízhiány van. Képzeld csak el, mi minden válik lehetővé, ha bárki szinte ingyen annyi tiszta vízhez jut, amennyit csak akar.
EGÉSZSÉG
A TricorderX árát idén fogják bejelenteni.
Lesznek olyan vállalkozások, melyek gyártani fognak egy TricorderX nevű egészségügyi eszközt. Az eszköz nevét a ˝Star Trek˝ sorozatból kölcsönözték. Az eszköz az okos telefonoddal működtethető, amibe bejut egy retina letapogatás (szkennelés) adatai, a vér-mintád elemzésének adatai, a leheleted elemzésének adatai. Ezután az eszköz 54 bio markert elemez, aminek alapján szinte minden betegséget meg tud határozni. Ez az eszköz olcsó lesz, ezért pár év múlva szinte mindenki ezen a Földgolyón csaknem ingyen világszínvonalú gyógyszerhez, egészségügyi ellátáshoz juthat.
3 DIMENZIÓS NYOMTATÁS
10 éven belül a legolcsóbb 3D nyomtató ára 18000 $-ról 400 $-ra fog csökkenni. Ugyanakkorra viszont a nyomtató maga százszor gyorsabb lesz. Az összes nagy cipőgyár elkezdte 3D nyomtatással készíteni a cipőket. A repülőgépek tartalék alkatrészeit az idegen repülőtereken már 3D nyomtatással állítják elő.
A Nemzetközi Űrállomást ellátták 3D nyomtatóval, ami kiküszöböli a nagy mennyiségű tartalék alkatrész iránti igényt, amire a múltban szükségük volt. Ez év végére az okos telefonokat el fogják látni a 3D pásztázás (szkennelés) képességével. Ez például lehetővé fogja tenni, hogy a lábadról készíts egy 3D szkennelést, majd otthon nyomtass magadnak egy tökéletes cipőt. Kínában mér készítettek 3D nyomtatással egy teljes 6 szintes irodaházat. 2027-re már az össze legyártott termék 10%-a 3D nyomtatással fog készülni.
ÜZLETI LEHETŐSÉGEK
Ha azon töröd a fejed, hogy egy hiánypótló termékkel akarsz vállalkozni, akkor kérdezd csak meg magadtól: ˝Gondolod-e, hogy a jövőben nekünk lesz-e ilyen termékünk, és ha igen lesz a válasz, akkor mi a teendő, hogy ez mihamarabb megtörténjen? Ha ez nem működik a telefonoddal, hát felejtsd el az ötletet.
És minden ötlet, amit a 20. században sikerre terveztek, kudarcra van ítélve a 21. században.
FOGLALKOZTATÁS
Az állások (munkahelyek) 70-80%-a el fog tűnni az elkövetkezendő 20 évben.
Lesz ugyan rengeteg új állás, de nem világos, lesz-e elegendő mennyiségű állás ilyen rövid idő alatt.
MEZŐGAZDASÁG
A jövőben lesz egy 100 $-os mezőgazdasági robot. A harmadik. világ országainak földművesei akkor aztán a saját földjük menedzsereivé válhatnak, ahelyett, hogy egész nap a földjeiken robotolnának. A hidrokultúrás (termőföld nélküli) termesztésnek sokkal kevesebb vízre lesz szüksége.
Már létezik Petri csészében előállított borjúhús és 2018-ra az ilyen borjúhús olcsóbb lesz, mint a hagyományos módon előállított, tehéntől származó borjúhús. Jelenleg a mezőgazdasági termőfelület 30%-a a marhatartás igényeit szolgálja. Képzeljük csak el, hogy többé nem kell ezt a felületet ilyen célra használni! Immár beindult néhány vállalkozás, amely hamarosan rovar proteint fog piacra dobni. Az ilyen protein a húsnál több fehérjét tartalmaz.
Ez a protein az ˝alternatív fehérje forrás˝címkét fogja kapni (mert a legtöbb ember még elveti a gondolatot, hogy rovarokat fogyasszon).
Létezik egy ˝moodies˝ (hangulatok) nevű alkalmazás, ami már meg tudja mondani, milyen hangulatban vagy. 2020-ig lesz olyan alkalmazás, amely arckifejezésed alapján meg tudja mondani, vajon hazudsz-e. Képzelj csak el egy politikai vitát, ahol megjelenítik, hogy a vita résztvevői mikor mondanak igazat, és mikor nem.
A Bitcoin (ez egy digitális fizető eszköz) az elsődleges fizető eszközzé válik az idén, és még alapvető tartalék valutává is válhat.
ÉLETTARTAM
Jelenleg az átlagos élettartam évenként három hónappal növekszik. Négy éve az élettartam 79 év volt, ma már 80 év. Magának a növekedésnek a mértéke is növekszik, és 2036-ra a növekedés mértéke meg fogja haladni az évenkénti 1 évet. Szóval mi mindannyian hosszú ideig élhetünk, valószínűleg túljuthatunk a 100 éven.
OKTATÁS
A legolcsóbb okos telefonok Afrikában és Ázsiában már 10 $-os áron elérhetőek.
2020-ig az emberek 70%-ának már lesz okos telefonja. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanolyan lehetősége lesz világszínvonalú oktatáshoz jutni.
Minden gyerek használhatja a ˝Khan Akadémiát˝ ( ez egy internetről elérhető ingyenes tudásbázis, ahonnan magas szintű oktatásban részesülhetünk), hogy bármihez hozzájuthasson, amit a jómódú országok iskoláiban tanulnak a gyerekek.
Szoftverünket kiadtuk már Indonéziában, és idén nyáron ki fogjuk adni arab, szuahéli és kínai nyelven is, mert hatalmas potenciált látok ebben a dologban.
Az angol nyelvű változatot ingyen fogjuk adni, és így Afrikában a gyerekek egy félév leforgása alatt folyékony angol nyelvtudást szerezhetnek.
SZÉCHY BEÁTA
képzőművész, Dallas-Budapest
Szent Margit
Trianon... Táj a tájban
Kis-nagy Magyarország
Böjte Csaba
„KÖVESS ENGEM!"
Jn 1,43
"Jézus Galileába találkozott Fülöppel. „Kövess engem!” – mondta neki." Jn 1,43
Tegnap egy kollégám megkérdezte, hogy 2022-re mi is a célom. Mit szeretnénk ebben az új évben megvalósítani?
Nem tudom, hogy Fülöpnek mi volt a célja Kr.u. 33-ban? De nem is az a lényeges, hanem az, hogy Fülöp minden dolgát, álmát félretéve követte Jézust! A gazdag ifjú régi könyvekből, a próféták tanításából próbálja kiolvasni azt, hogy ő mit is kell tegyen, hogyan is kell éljen, gondolom, hogy sikerült is neki egy tisztességes életcélt megfogalmazni, egy becsületes életútra ráállni. Aztán amikor találkozott Jézussal, kisé hencegve bemutatkozik, sőt nekem úgy tűnik, hogy szívesen bevonta volna még a Mestert is a maga -- valószínű, hogy tisztességes -- terveibe, életébe. Jézus megkedveli ezt a fiatalembert, párbeszédbe elegyedik vele és meghívja őt is, akárcsak Fülöpöt. Hagyd itt mindenedet és kövess engem! Fülöp követi Jézust, a gazdag ifjú hátat fordít Jézusnak és szomorúan elmegy. Mindkettőjüknek megvoltak a maguk tervei, elképzelései a jövőről, Fülöp rugalmasan elenged mindent és igent mond, a gazdag ifjú mereven továbbmegy a megkezdett úton, nem nyitott a párbeszédre.
A gazdag ifjú neve nem maradt fenn, tiszteletére nem épültek templomok, utána Jézus szomorúan néz, mert a Mester szavai szerint még az örök élete is veszélyben van. Fülöp apostol mindannyiunk számára példakép, Isten szentje, tiszteletére templomok épülnek!
Két ember, két életút, az egyik a saját elképzelései, tervei szerint éli jószándékkal az életét, a másik meghallja Krisztus hívó szavát és a maga terveit, életét feladva lépésről - lépésre követi Krisztust.
A fentiek fényében nekem, nekünk 2022-re egyetlen célunk lehet: figyelni, hallgatni az élő Isten szavára! Jézus példájára mi is csak azt mondhatjuk, hogy a mindennapi eledelünk teljesíteni Isten akaratát! Ezért is fontos, hogy állapotbeli kötelességeinket teljesítve, figyeljünk Teremtő Istenünkre, és napról - napra rugalmasan, alázattal váltsuk valóra az Ő szent akaratát! Szakítsunk időt az imádságra, fürkésszük bizalommal Isten szavát! Legyünk Fülöpök és ne gazdag ifjuk!!
18.00 Szentmise Csíksomlyón a Szent István házban! Gyermekeink csíki barátait is szívesen látjuk, várjuk egy ropogós 2022-es szentmisére!
20.00 Litánia a családjainkért. Ma a székelyföldi családokért imádkozunk, mert minden család egy igazi vár, mely az életet óvja, védi és amelyet ma sajnos oly sok irányból fenyegetnek, ostromolnak! Imádkozunk, hogy a kisebb - nagyobb váraink, a családok, a plébániák, az oktatási központjaink, a közigazgatási egységek ellenálljanak minden kísértő támadásnak, ostromló zaklatásnak.
Szeretettel várunk lelki asztalunkhoz,
Csaba t.
Tegnap egy kollégám megkérdezte, hogy 2022-re mi is a célom. Mit szeretnénk ebben az új évben megvalósítani?
Nem tudom, hogy Fülöpnek mi volt a célja Kr.u. 33-ban? De nem is az a lényeges, hanem az, hogy Fülöp minden dolgát, álmát félretéve követte Jézust! A gazdag ifjú régi könyvekből, a próféták tanításából próbálja kiolvasni azt, hogy ő mit is kell tegyen, hogyan is kell éljen, gondolom, hogy sikerült is neki egy tisztességes életcélt megfogalmazni, egy becsületes életútra ráállni. Aztán amikor találkozott Jézussal, kisé hencegve bemutatkozik, sőt nekem úgy tűnik, hogy szívesen bevonta volna még a Mestert is a maga -- valószínű, hogy tisztességes -- terveibe, életébe. Jézus megkedveli ezt a fiatalembert, párbeszédbe elegyedik vele és meghívja őt is, akárcsak Fülöpöt. Hagyd itt mindenedet és kövess engem! Fülöp követi Jézust, a gazdag ifjú hátat fordít Jézusnak és szomorúan elmegy. Mindkettőjüknek megvoltak a maguk tervei, elképzelései a jövőről, Fülöp rugalmasan elenged mindent és igent mond, a gazdag ifjú mereven továbbmegy a megkezdett úton, nem nyitott a párbeszédre.
A gazdag ifjú neve nem maradt fenn, tiszteletére nem épültek templomok, utána Jézus szomorúan néz, mert a Mester szavai szerint még az örök élete is veszélyben van. Fülöp apostol mindannyiunk számára példakép, Isten szentje, tiszteletére templomok épülnek!
Két ember, két életút, az egyik a saját elképzelései, tervei szerint éli jószándékkal az életét, a másik meghallja Krisztus hívó szavát és a maga terveit, életét feladva lépésről - lépésre követi Krisztust.
A fentiek fényében nekem, nekünk 2022-re egyetlen célunk lehet: figyelni, hallgatni az élő Isten szavára! Jézus példájára mi is csak azt mondhatjuk, hogy a mindennapi eledelünk teljesíteni Isten akaratát! Ezért is fontos, hogy állapotbeli kötelességeinket teljesítve, figyeljünk Teremtő Istenünkre, és napról - napra rugalmasan, alázattal váltsuk valóra az Ő szent akaratát! Szakítsunk időt az imádságra, fürkésszük bizalommal Isten szavát! Legyünk Fülöpök és ne gazdag ifjuk!!
18.00 Szentmise Csíksomlyón a Szent István házban! Gyermekeink csíki barátait is szívesen látjuk, várjuk egy ropogós 2022-es szentmisére!
20.00 Litánia a családjainkért. Ma a székelyföldi családokért imádkozunk, mert minden család egy igazi vár, mely az életet óvja, védi és amelyet ma sajnos oly sok irányból fenyegetnek, ostromolnak! Imádkozunk, hogy a kisebb - nagyobb váraink, a családok, a plébániák, az oktatási központjaink, a közigazgatási egységek ellenálljanak minden kísértő támadásnak, ostromló zaklatásnak.
Szeretettel várunk lelki asztalunkhoz,
Csaba t.