​MAGYAR ALKOTÓK A NAGYVILÁGBAN
​3

Balla Júlia
EFRAIM KISHON


​Bangyán Réka
AZ ELHAGYATOTTSÁG ÉS MAGÁNY ÉRZÉSE MÁRAI SÁNDOR NAPLÓJÁBAN


Bărsan Szidónia
HANÁK TIBOR


Bertalan Tímea-Magdolna
DARVAS SIMON ÉS MUNKÁSSÁGA

​
Dani Orsolya
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL A MÁRAI SÁNDORNÁL TETT LÁTOGATÁSÁRÓL


Dénes Andrea
SZABÓ ZOLTÁN


Fekete Hanga
MAKKAI ÁDÁM ÉLETE ÉS IRODALMI MUNKÁSSÁGA


Gidro Emőke
WASS ALBERT ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA


György Zsuzsa-Zsófia
ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! TÖRTÉNELEM ÉS EMIGRÁCIÓ WASS ALBERT ÉLETÉBEN ÉS REGÉNYÉBEN
​

Incze Lea-Noémi
BALÁZS BÉLA


Kócsó Alexandra
WASS ALBERT MINT AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG KÖZSZEREPLŐJE

​
Opra Zsolt
KIÚTRA VAN SZÜKSÉG
Wagner Nándor – Erdély. Svédország. Japán.


Pásztor Ágnes Zsuzsánna
AJTONYI ÁRPÁD


Péntek Emese
MAGYAR MŰVÉSZEK FINNORSZÁGBAN


​​Székely Angyalka-Mária
​BRUCK EDIT
(szül. Steinschreiber Edit(h))


Vadász Benedek Miklós
MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI C. ÖNÉLETRAJZÁBAN MEGJELENŐ HELYSZÍNEK ÉS AZOK ÖSSZEHASONLÍTÁSA A VALÓSÁGGAL


Veres Eleonora
WASS ALBERT KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGA

​
Hauler Helmut
MAGYAR ALKOTÓK NÉMETORSZÁGBAN


Moga Petra
​INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL


​






​​

 

Balla Júlia
​EFRAIM KISHON

​

Efraim Kishon Budapesten született 1924-ben, Hoffmann Ferenc néven, asszimilált zsidó nagypolgári családban. Apja bankigazgató volt, anyja pedig annak titkárnője. Mivel a teljesen asszimilált család nem sokat adott a zsidó hagyományokra, a gyerekek jezsuita iskolába jártak, és sem héberül, sem jiddisül nem beszéltek. A magyart mesterien művelő Ferenc már tizenhat évesen első díjat nyert egy középiskolások számára kiírt novellaversenyen. 1942-ben érettségizett egy kereskedelmi iskolában, majd – mivel a zsidótörvények miatt nem mehetett egyetemre kitűnő érettségije dacára sem – ötvösséget tanult.

Ekkor már javában zajlott a második világháború. A „holokauszt pribékjei" gondoskodtak arról, hogy Ferencnek többnyire táborokban és rejtőzködve kelljen töltenie fiatal éveit. 1944-ben Jolsvába, egy szlovákiai munkatáborba deportálták, ahol a vele szembeni kíméletes bánásmódot rendkívüli sakktudásának köszönhette, a tábor náci parancsnoka ugyanis nagyon kedvelte ezt a játékot, és igényt tartott a tehetséges fiatalember társaságára.

Egy alkalommal az őrök felsorakoztatták a foglyokat, és minden tizedik embert főbe lőttek. „Elkövették azt a hibát, hogy élni hagytak egy szatiristát" - írta később erről az esetről Kishon. Végül a sobibori koncentrációs táborba tartó transzportból egy barátjával együtt sikerült megszöknie, és a háború hátralevő részét Stankó András néven bujkálva vészelte át. Ez idő alatt egy pincében rejtőzködve kezdte el írni Hajvédők című szatirikus regényét, amely a fasizmus kialakulásának paródiája.

A felszabadulást követően majdnem a Gulágra hurcolták, mint háborús bűnös, de Belorusszia felé félúton ismét szerencsésen megszökött. Hazatérve Budapestre a hányattatott sorsú fiatalember nagy örömére szüleit és nővérét életben találta, de családjának nagy részét már sajnos nem.

Beiratkozott az Iparművészeti Főiskolára, 1948-ban diplomázott. Ugyanebben az évben családja a tudtán kívül beküldte a Hajvédők kéziratát a Világ című napilap regénypályázatára, amelyet megnyert. Azonban az írás a politikai események miatt aktualitását vesztette, hiszen az időközben kizárólagos hatalomra szert tett Rákosi Mátyás köztudomásúan kopasz volt. A regény nem jelenhetett meg, a szerzőt azzal kárpótolták, hogy a Ludas Matyi és a Szabad Száj című szatirikus lapok munkatársa lett. Ekkor vette föl a kevésbé nagypolgári hangzású Kishont nevet. A névcseréhez anekdoták kapcsolódnak, az egyik kis termetére utal, a másik arra, hogy ő csak „egy kis Hont” -a nagy Hont Ferenc, a neves színházi szakember-.

Meglepően gyorsan világossá válik számára, mi felé tart a keleti blokk és Magyarország, amely nem számottevően jobb hely a háború előttinél, úgyhogy még időben, 1949-ben távozik a frissen született Izraelbe. Ekkor történt, hogy a bevándorlási hivatalnok az író nevének bejegyzésekor közölte a megdöbbent Kishont Ferenccel, hogy márpedig ilyen név nem létezik - majd önkényesen törölte a „t"-t a vezetéknév végéről (Izraelben létezik ugyanis egy Kishon nevű folyó), a Ferencet pedig Efraimként regisztrálta. Ekképpen érkezett Efraim Kishon új névvel új hazájába, ahol eleinte egy Haifa-közeli kibucban próbált a nulláról új életet kezdeni műszerészként, mezőgazdasági munkásként és mellékhelyiség-takarítóként. Egy barátjával közösen autósműhelyt is nyitott. A függetlenségi háború kellős közepén azonban nem volt könnyű az újszülött Izraelben nyelvismeret és pénz nélkül akklimatizálódni. Átmeneti táborban élt a kibucban, majd Tel-Avivba költözött.
 
Két hónap múlva már humoreszkeket írt az Új Kelet című magyar nyelvű újságnak, de közben elkezdett héberül is tanulni. Mint mondta, látott maga körül nálánál sokkal tehetségesebb írókat, akik nem vitték semmire Izraelben, mert nem sajátították el megfelelően a nyelvet. Ő nem akart erre a sorsra jutni, és valóban: alig egy évtizeden belül héber nyelven íródott műveivel vált világhírűvé. 1952-ben állandó rovatot kapott a Mááriv című napilapban melyben a bevándorlók problémáival, az izraeli hétköznapokkal foglalkozott szatirikus éllel, és könyveit is elkezdték kiadni. 1957-ben alapította meg a Zöldhagyma Kabarét Tel-Avivban, hamarosan pedig forgatókönyveket kezdett írni, melyek révén egy-kettőre Hollywoodban találta magát, ahol tíz évig dolgozott író-rendezőként. Az évek során a világon a legnépszerűbb héber íróvá vált és a legsikeresebb filmrendező lett Izraelben. Kilenc darabját mutatták be a világszerte nagy sikerrel. Ő írta a Biblia után a legnagyobb példányszámban kiadott és legtöbb nyelvre lefordított héber nyelvű könyvet és ő lett a legsikeresebb és a legtöbb díjjal jutalmazott forgatókönyvíró Izraelben illetve az egész világon.
 
Rendkívül termékeny volt, egymás után jelentek meg szatirikus írásait, tárcáit tartalmazó kötetei. Védenc című első darabját a tel-avivi Habima színház mutatta be, melynek a szerző fiatal kora és korlátozottnak vélt helyismerete dacára éppen aktualitásai, a kormányzó Munkapártot kritizáló poénjai miatt óriási sikere volt. Írásai, darabjai és filmjei elsősorban az izraeli hétköznapok visszásságait pellengérezte ki.

Kishon számára a nemzetközi sikert az 1960-as években hozta meg a Nézz vissza Lótné! című írása, amelyet a New York Times a hónap könyvének titulált, szerzőjét pedig Mark Twainhez hasonlította. Hasonló sikert arattak világszerte a Noé bárkája, a Tengeribeteg bálna, a Bocs, hogy győztünk! és a Jaj a győzteseknek című művei. Ez utóbbi kettő a hatnapos háborút és az azt követő nemzetközi reakciót veszi górcső alá. A hetvenes évektől Kishon Németországban kezdett különösen népszerűvé válni. Az elkövetkező évtizedekben a németek milliószámra vásárolták köteteit, amelyek éveken át a bestsellerlisták élén álltak. Ezt a tényt Kishon a „történelem igazi iróniájának" tartotta. „Elégtételt érzek amiatt, hogy a hóhéraim unokái sorban állnak a felolvasóestjeimen" - mondta. A fiatal németekkel szemben nem érzett gyűlöletet. Nem hitt a kollektív bűnösségben, csak a kollektív szégyenben, humorával pedig a megbékéléshez akart hozzájárulni.

1963-ban úgy döntött, hogy már elég filmes tapasztalatot szerzett a család fényképezésével, és hogy egy intelligens ember bármit sikeresen véghez tud vinni – beleértve egy egész estés film elkészítését is. Kishon egy interjúban az izraeli film hőskorszakának nevezte filmes pályafutásának kezdetét, amikor a technikai felszerelés hiányossága a tapasztalatlansággal párosult. Ő maga is mindenféle előképzés nélkül csöppent bele a filmezésbe, ezért körbevette magát olyan szakértőkkel, mint például Floyd Crosby operatőr, vagy Menahem Golan producer. És mivel az izraeliek, kortársai jelentős része bevándorló, keletről és nyugatról egyaránt özönlenek vele együtt a zsidók a legkülönbözőbb üldözések emléke és valósága elől Izraelbe az államalapítás után: a holokauszt utáni Európából és még inkább az arab-iszlám világból, Irakból, Jemenből és Líbiából – ő, mivel saját tapasztalatairól ír, róluk és hozzájuk beszél elsősorban.

1964-ig a fiatal állam filmesei a kommunista blokkot megszégyenítő sematikus alkotásokban hívták föl a figyelmet a nemzeti túlélés érdekében hősiesen meghozandó áldozatokra, melyeknek állandó eleme volt a sivataggal való mindennapos viaskodás. Kishon a nem túl változatos hagyománytól a mindennapok konfliktusai felé fordult. Igazi, aktuális társadalmi szatírát vitt vászonra. A Sallah Shabati a lenézett észak-afrikai bevándorlók kínlódásait, a kibuc magukat felsőbbrendűnek tartó bürokrata elöljáróival folytatott küzdelmeit meséli el az „ígéret földjén”. A forgatókönyv Izrael olvasztótégely voltát emeli ki, célja a társadalmi megbékélés a világ különböző részeiről oda vándorolt, erősen eltérő hagyományú emberek között. A Sallah Shabati ugyan vegyes kritikai visszhangot kapott, ám soha korábban nem látott közönségsikert aratott: csak Izraelben több mint egymillióan voltak rá kíváncsiak. A nemzeti egység szükségességét, a toleranciát addig szokatlan humorral igenlő alkotás kapta a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-díjat, a Berlinale pedig nyitó- és zárófilmként is ezt vetítette. Kishon valamennyi filmje kasszasiker volt, 1971-ben újabb Golden Globe-ot kapott A rendőr-ért.

1964 és 1974 között tehát Hollywoodban filmeket rendezett. Regényei és humoreszkjei több világnyelven megjelentek. Ivrit nyelven kiadott írásai az izraeli irodalom jellegzetes képviselőjévé avatják. A sajátos pesti zsidó humor hagyományait folytatja. Munkáiért többek között a Sokolov- (1958), az Golden Globe- (1964) és a Herzl-díjat (1970) kapta. Harminchét nyelvre lefordított könyvei negyvenmillió példányban keltek el.
 
Számos könyve mellett darabjaival is Izrael egyik legnépszerűbb szerzőjévé vált. Fontosabb színművei közé tartozik a Húzd ki a dugót, forr a víz, az Aludj jól, őrmester, a Feketén-fehéren, valamint a házasság kérdéseit taglaló A pacsirta volt az, továbbá a Házasságlevél. Magyarul több kötete is megjelent: Veszett ernyő nyele, Az eszed tokja, A zanyja Krausz, Hogy volt?, A tengeribeteg bálna, Hiszi a piszi, Alma a fa alatt. Volt szerencsém című önéletrajzi kötete Jaron London újságíróval folytatott beszélgetései nyomán született.

Tudnivaló, hogy az ilyesmihez kötelező a baloldali világnézet, amivel azonban Kishon nem szolgálhatott. A sztálinizmus hűs fuvallatának enyhe érintése kiölte belőle a fogékonyságot az ilyesmi iránt. Elszánt jobboldali cionista volt akkor, amikor Izrael maga sok tekintetben jórészt még baloldali ország volt. Ezen aztán, az ország és humoristája sokat zsörtölődtek egymással, Kishon a ’90-es években el is költözött Svájcba. Úgy érezte, meggyőződése miatt nem becsülik eléggé: ez persze nem változtatott lelkes cionizmusán.

Számos rangos kitüntetése (Herzl-díj, Jabotinsky-díj, Szokolov-díj, Till Eulenspiegel-díj) mellett 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével is kitüntették, illetve 2002-ben az Izrael-díjjal, amely a legmagasabb izraeli állami kitüntetés. „Nem író vagyok, hanem humorista. Az emberből csak halála után lesz író” – vallotta Kishon. Pedig mind írásai minőségét, mind népszerűségét tekintve vitán felül író volt már életében is, egy a lényeglátók közül, aki kivételes képességeit arra használta, hogy nevetni tanítson minden körülményen. „Az emberi kapcsolatok, a szülő-gyermek, a férfi-nő és a házastársak közöttiek a világon mindenütt ugyanazok. A bürokrácia is. Csordultig vagyok életbölcsességgel. Sajnos ismerem a játékszabályokat.” „A szatíraíró legfőbb sajátossága abban áll, hogy a gyógyíthatatlan emberi gyengeségeket diagnosztizálja, nem pedig kihasználja. Ez az adottságom segített abban, hogy kiszabaduljak a náci pokolból, és ez tett szatíraíróvá.”

Mind az irodalmi, mind a filmes világban jóval halála után is képes hatni. Etgar Keret izraeli novellista is megidézi: „Az ország két meghatározó vicces fiúja, Efraim Kishon humorista és Tomi Lapid újságíró, későbbi politikus magyar származásúak voltak.” Kevéssé köztudott, hogy az izraeli katonaság számára egyfelvonásos vígjátékokat is írt, melyeknek hatására a seregben napjainkig nagyon népszerű és magas szintű a műkedvelő színjátszó mozgalom. Az izraeli filmesek sem felejtették el: A zenekar látogatása (2007) című filmben az ő A rendőr című filmjét vetítik a televízióban.

A saját életrajzát azonban soha nem sikerült megírnia, ezért 70 éves korában felkérte Yaron London izraeli újságírót, hogy segítsen neki élete történetének feltárásában. A Kishon című 2017-es film ezeket a beszélgetéseket eleveníti fel, valamint megszólalnak benne gyerekei is, az írót pedig animáció segítségével „keltik életre”. A dokumentumfilmben láthatók még archív képek, többek között Budapestről a II. világháború idejéről, de Kishon privát házivideóiból is válogattak ritka felvételeket a film készítői. A film eredetileg egy három részes sorozatnak készült egy izraeli tévécsatorna számára, ebből készítettek egy egész estés dokumentumfilmet, amely először a Jeruzsálemi Zsidó Filmfesztiválon került bemutatásra.
 
A film első része Kishon életének magyarországi szakaszával foglalkozik, ezen belül is főleg a holokauszttal és annak hatásaival. Ebből kiderül, hogy Kishon összegyűjtötte Hitler összes beszédét, és Tel-Aviv közepén az autójában hallgatta azokat, miközben a hátsó ülésen a gyerekei utaztak. Lefekvés előtt pedig szokása volt, hogy vigyázzba vágta magát, mint ahogy régen a náci katonák tették, és hangos „Heil!” kiáltással bújt be az ágyba. Az író gyerekei szerint ezekkel az általa ironikusnak tartott rituálékkal próbálta feldolgozni a holokauszt idején átélteket. Ezek az élmények nagyban hozzájárultak Kishon személyiségének alakulásához, és – a lánya elmondása alapján – fejben minden nap, szinte már kényszeresen visszatért azokba az időkbe.

1981-től ideje nagy részét a svájci Appenzellben töltötte, azt tekintette második otthonának, és ott is halt meg 2005-ben. 2011-ben Budapesten, az Operettszínház előtt emléktáblát avattak tiszteletére.
 
 








Bibliográfia
 
Boronyák Rita, ,,Sajnos ismerem a játéksabályokat” – Efrájim Kishon 90., MaNDA, 2014.08.25

http://mandarchiv.hu/cikk/3131/Sajnos_ismerem_a_jatekszabalyokat__Efrajim_Kishon_90 (utolsó elérés: 2020. 02. 02.)

Dr. Rafi Kishon, Apámról mesélek, Új Kelet, 2017. 04. 07.

https://ujkelet.com/index.php/2017/04/07/apamrol-meselek/#page-content (utolsó elérés: 2020. 02. 01.)

Efajim Kishon hivatalos honlapja: https://www.ephraimkishon.com/home (utolsó elérés: 2020. 01. 09.)

Kocsis Nóra, Abszurd történet, Hetek.hu, 2010. 08. 06. (XIV/31)

http://www.hetek.hu/arcok/201008/efraim_kishon_nevetni_tanitotta_a_megviselt_huszadik_szazadot (utolsó elérés: 2020. 01. 10.)














​

 

​Bangyán Réka​
AZ ELHAGYATOTTSÁG ÉS MAGÁNY ÉRZÉSE MÁRAI SÁNDOR NAPLÓJÁBAN

Bevezetés

A világháború idején rengeteg magyar író menekült a háború viszontagságai elől külföldre. Sárközy Péter szerint, az emigrált íróknak három választása volt. Az első: felhagyni az írással és „polgári” állást vállalni, ami legtöbbször az újságírást jelentette, ez biztosította a legtöbb magyar emigráns író megélhetését. A magyar emigráns írók másik választása a nyelvváltás volt, vagyis a befogadó ország nyelvén való írás és ezek megjelentetése. A harmadik választás, amellyel Márai Sándor is élt, továbbra is magyar írónak maradni és magyarul írni az egyre inkább fogyó magyar olvasóközönségnek.[1] Márai Sándor, a világháború ideje alatt rengeteg helyen élt, emigrációja után is folyamatosan írt, Magyarországra is küldött haza írásaiból.  Műveiből, leginkább naplóbejegyzéseiből azonban folyamatosan magányságról, idegenségről, elhagyatottság érzéséről olvashatunk.

Dolgozatom első felében, Márai Sándor 1945–1957 között írt Naplója alapján mutatom be emigrációs éveit, valamint azt,  hogy különböző városokban, hogyan jelentkezett nála az idegenség, magány, elhagyatottság érzése, miképpen gondolkozott a háborús időszakról. Dolgozatom második felében, az egyik legnagyobb alkotásának tartott, Halotti beszéd című versét fogom elemezni és megvizsgálom mindazt, amit a Naplójában.
 
Márai Sándor

Márai Sándor 1900 április 11-én született Kassán. A háború viszontagságai hatására, nagyon sok európai városba vándorolt, volt ahol huzamosabb ideig, akár évekig is élt, de olyan városról is tudunk, ahol rövid időtt töltött. Ennek ellenére, magyarságáról soha nem feledkezett meg, irodalom iránti rajongását bizonyítja, hogy amíg külfölfön élt, számos verset, regényt írt magyar nyelven. 1928-ban Kosztolányi szomszédságában lakott.[2] Az író hatással volt Márai munkásságára, felnézett rá. Ezt bizonyítja az 1954-ben írt naplóbejegyzése, amelyben Kosztolányit dicsőíti: „Kosztolányi, milyen nagy volt! Simasága, zörejtelensége, ravaszsága, cinkossága, megjátszott  és őszinte tébolya, valóságérzése, szakszerűsége és önkívülete! Legalább annyira volt  doctus, mint poéta.”[3]

Márai bárhol élt a nagyvilágban, a magyar nyelv maradt a hazája. Minden művét magyar nyelven írta.[4] Magyar nyelv iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint az 1938-ban írt Négy évszak című regényének következő sorai: „Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv! Eljátszott Hangszerem is vagy, de ezt is ki tudom fejezni veled: A fene egye meg, már megint hová rakták el a cipőhúzómat? Aztán ezt is mondhatom: Haldokló hattyú, szép emlékezet. Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbirám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul, nincs munka gondolom majd: ‘De furcsa, éltem’."[5] Kosztolányi mellett, nagy hatással volt rá Krúdy álomvilága[6], amelyről szintén meggyőződhetünk Naplójából, hiszen Kosztolányit olyan nagy írók mellett említi mint Móricz, Babits, Krúdy. Úgy gondolja, hogy ezzel a három íróval együtt, ő is meg fog maradni a Nyugat nemzedékéből.[7]

Tanulmányai során, tudása fejlesztése érdekében, számos nagyvárosban megfordult: tanult Kassán, Eperjesben, Bécsben, Berlinben, Frankfurtban, mindeközben rendszeresen küldte haza magyar nyelvű írásait, Az 1920-as években írt művei legggyakrabban az Újság című napilapban jelentek meg. Visszavonultságban töltötte a világháború utolsó éveit, jórészt irodalmi tevékenységeinek élt, folyamatosan írt,[8] de külföldön írt műveiből, leginkább naplóbejegyzéseiből kitűnik a magányság, elhagyatottság érzése, és megtudjuk, hogy sohasem találta helyét a társadalomban, idegennek érezte magát.
 
 
Az elhagyatottság és magány érzése Márai Sándor Naplójában
​
Márai Sándor Naplója, „emigrációs irodalmi tevékenységének talán legnagyobb írói eredménye lett.”[9] A Napló, „…az emigránslétben tenyésző csöndes tébolyról tudosít.”[10]    Ahogyan Lőrinczy Huba tanulmányában olvashatjuk, a Naplóban végig érezhető a haza-és otthonvesztés, a gyökértelenné válás hallgatag őrülete.[11]1945–1957 között írt Naplóját olvasva, legelőször a Leányfaluban írt bejegyzése árulkodik arról, hogy nem kapja helyét a társadalomban, magányosnak, elhagyatottnak érzi magát. Márai Sándor A 40-es években már belső emigrációban élt.[12] 1946-ban menekült Leányfalura a háború viszontagságai elől. Következőképpen írt ottlétéről: „Tíz hónapja nincs lakásom, nincs munkahelyem, jövedelmem, emberi kapcsolatom. Rejtőzve, néha tűzvonalba, kiszámíthatatlan és kézzelfogható veszélyek közepette– tíz hónapja élek így.”[13]
1945 után kicsit fellélegzett, de amikor látta, hogy egy újabb zsarnokság következik a levert zsarnokság után, végül az emigrációt választotta.[14] ,Külföldi utazásai során írt naplóbejegyzéseiből is az elhagyatottság, félelem, magány érzéséről olvashatunk. A Svájcban írt, 1946-os naplóbejegyzésében, a következőket olvashatjuk: „Félnek a svájciak. Gazdagok, tehát félnek. Én is félek, de másképp. Ők egy életformát félnek, mérhetetlen vagyont és hörcsög jólétet. Én csak azt, hogy elkövetkezik egy pillanat, amely erősebb, mint az öntudat, és valami az örvény, a szakadék felé húz. – Nem hiszem, hogy ebben a gazdag városban él egyetlen itt született ember, aki megértené a pillanatot, amikor – Buda „felszabadulását” követő reggelen– beérkeztem az utcába…”[15] 1950-ben Olaszországba utazott, és a Svájcban írt naplóbejegyzéseihez hasonlóan, az itt írt bejegyzései is szintén a magányról, elhagyatottságról árulkodnak: „…Hónapok múlnak el és nem eszem soha semmilyen édességet: tegnap este megrohant az éhség, édeset enni, csokoládét, aztán édes bort inni…s rögtön, ezzel egyidejűen. A vágy, Gül Baba módjára a rózsák illatát érezni, valamilyen meleg, fülledt, édesen szagos kertben ülni, egy édes nyáron, csordultig és torkig belakva fénnyel és édességgel…”[16] 1952-ben, szintén a háború viszontagságai elől Amerikába utazott, de itt sem lelt nyugalomra. Az elveszettség, hontalanság, idegenség  fájdalma, itt rohanta meg igazán Márait.[17] Ezt szintén naplóbejegyzései bizonyítják, amelyekből (az előző bejegyzésekhez hasonlóan), a magány, félelem és az elveszettség  érzeséről olvashatunk: „Hetek óta hirtelen visszatérő tünet: olvasás, járás közben úgy érzem, hirtelen fel kell ordítanom– és némán, hangtalanul, fel is ordítok–, mint mikor valaki váratlanul irtózatosat lát [….] És nem tudom elképzelni sem, mifajta az irtózat, amelynek láttára, belülről, némán, iszonyodottan felordítok?”[18]. Úgy gondolta, hogy Amerikában lehet élnie az emigránsnak, de hosszú távon meggyökereznie a hagyományhiány és a kolosszalitás New Yorkjában lehetetlen. Még négy év elteltével is azt olvashatjuk, hogy nem került közelebb Amerikához.[19] Amerkában írt bejegyzésében elmélkedik legelőször arról, hogy mit jelent külföldön magyarnak lenni: „…ki a„ magyar” valóságosan, egy amerikai szemében?”[20] Úgy gondolja, hogy a külföldi magyarok, jövevények az amerikaiak szemében: „Amerikában, életnagyságú probléma számomra: ki a „magyar?” Futószalagon állok. Előttem egy amerikai szemében egy portorikói, aztán következem én, a „magyar”, aztán egy ír, egy néger, egy kínai, egy japán, egy német, egy litván. Ezek az alakok mind mozognak, lassan, egy vizsgálótükör előtt, amelynek közömbös üvegszeme figyelő tárgyilagossággal vizsgál bennünket, jövevényeket. Ez a tükör Amerika.[…] Én otthon abban a tudatban születtem és éltem, hogy magyar vagyok. Volt egyféle zsigertudatom arról, hogy én vagyok Márai úr, aztán volt egyféle tudatom arról, aki a valóság jelmeze mögött „én” voltam, s volt egyféle tudatom arról, hogy magyar vagyok. De mindenestől, egy amerikai szemében, ki és mi is vagyok?... Ez a kérdés minden nappal izgalmasabb.”[21]
           
Elengedhetetlennek tartom megemlíteni, egy későbbi, 1954-ben írt amerikai naplóbejegyzését, amelyből kiderül Márai mély vallásossága, Istenbe vetett hite. Az író elítéli és értetlenül áll a hitetlen emberek előtt: „Sok mindenbe bele tudok már nyugodni és sok mindenről le tudok mondani – de van egy izgalmi zóna, amelynek küszöbén soha nem tudok ellentmondás nélkül hallgatni: amikor hitetlen emberrel találkozom. Ha valaki nem hisz Istenben, hanem valamilyen suta, korlátolt vagy pökhendi és nevetséges magatartást vélt biztonságából tagadni meri Istent: fájdalmas elégedetlenséget érzek. Lehetetlen belenyugodni, hogy akadjon ember, aki nem hisz Istenben.”[22]
 

Márai Sándor Halotti beszéd című verse

Márai Sándor verse, amely a nyugati emigráció legnagyobb irodalmi visszhangot kiváltó írása, 1951-ben jelent meg legelőször Párizsban, a Látóhatár című folyóirat őszi számában. Magyarországon három évvel később, 1954-ben, a Magyar Rádióban hallhatták Márai művét a magyarok.[23] A versével sok hasonlóságot mutató műről, a XII. századi Halotti beszéd és könyörgés című versről a következőket írja Naplójában: „A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.”[24]Feltehetőleg, ezért kezdi és zárja az író, a XII. századi Halotti beszédhez hasonlóan a versét: „Látjátok feleim szem’tekkel , mik vagyunk./ por és hamu vagyunk.”[25], ezzel keretbe fogván a művét. Szegedi Maszák Mihály szerint, az író „rendkívül kegyetlenül számol le azzal az ábránddal, hogy lehet-e magyarnak maradni külföldön, s létezhet-e második haza.”[26] A vers e szomorkás, borús hangvételét Tamási Áron is megállapította amint kiderül Máraihoz írott leveléből: „Borongás, lemondás, és fájdalom ül írásodon.”[27] A vers nemcsak az európai kultúra veszélyeztetettségéről és a szovjet hódoltság alatt szenvedő Magyarországról szól, hanem az emigránsélet drámai tapasztalatait és az ezzel járó reménytelenség, kilátástalanság érzését rögzíti. A vers olvasható a magára maradott író drámai monológjaként is. A műben többször megjelenik az olvasót is bevonó egyes szám második személyű megszólítás, (amely  önmegszólító magánbeszédként értelmezhető.[28] Ezt figyelhetjük meg  a következő sorokban: „Zsugorian még számba veheted/ A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet”; „Össze tudod még rakni a Margitszigetet?”[29] A versben megjelenik a magyarországi polgári lakosság, akik félelembe élnek és várják sorsuk beteljesülését: „Nem mernek írni már. / Minden katorga jeltelen, halottként sírni kár”; „Mosolyogj mikor a pribék kitépi nyelvedet, / Köszönd  a kopórsóban is, ha van, ki eltemet.”; „Testvért testvér elad.”[30] A magyarországi polgári lakosság életéhez hasonlóan, pusztító világként jelenik meg az emigránslét is: már levelet sem kapnak, mert nem mernek nekik írni otthonról: „Posta nincs, nem mernek írni már.”; „…már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten.”[31]  Mindemellett, az emigránsokat befogadó társadalom általános közönye is megjelenik: „A gyerekeknek Toldi-t olvasod, és azt feleli : oké./A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:/„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!”[32] A versben megjelennek továbbá nosztalgikus módon megidézett emlékek és nevek, amelyek a veszteség jelképei is egyben, és mindaz, amihez az író ragaszkodott, és amit  a magyar földön becsült, szeretett. De a versben megjelent magyar színterek (Mikó utca gesztenyefái, Margitsziget tájai) és a magyar kultúrához kapcsolódó nevek (Arany, Babits, Krúdy, Ady, Rippli, Bartók) már csak foszladozó emlékek, mert nincs mögöttük az a biztonság, amit csakis az otthoni lét nyújthat számára.[33] Hasonló veszteségként jelenik meg a magyar nyelv is: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak/ Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”[34] Ezt igen nagy veszteségként élhette meg, hiszen ahogy Szathmári István tanulmányában olvashatjuk, „a magyarságtudatnak szinte az anyanyelv az alapja.”[35] A vers számos olyan szavat rejt, amelyek a szovjet hódoltság erőszakos világát idézik. Ilyenek például az osztályidegen, katorga és hóhér szavak. A befogadó társadalom közönyéről és az emigrációs lét következményeiről árulkodnak a mistress, baby, oké, Keep smiling kifejezések. Márai Sándor erőteljesen alkalmazza versében az intertextualitást, ezekből néhányat Szathmári István tanulmánya alapján fogok bemutatni. A versben találhatunk Kosztolányira utalást a gyöngy és a szív szavakon keresztül, hiszen ezek ott vannak Kosztolányi tíz legszebb szavai között. A versben megjelent Mikó-utca . Márai lakása mellett Kosztolányi lakását is idézi, mivel amikor Márai hazatért Franciaországból, Kosztolányi szomszédságában választott magának lakást. Kosztolányi Dezsó mellett, utalás történeik Arany Jánosra is: a versben megjelenő Toldi, [36]és „Arany szava”[37] kifejezések Arany János költészetére utalnak. Mindemellett, Babitsot idézi meg  „A tyrrheni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát”[38] sor; de Krúdy is megjelenik  a vers következő sorában: „Krúdy hársfája zengi az ausztrál éjszakát”[39] Radnóti Tajtékos ég című versére utal rejtetten a következő sor: „Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég..”[40] Az író rejtetten megidézi versében továbbá József Attila Ime megleltem hazámat című versét, a következő sorokban: „Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.”[41] Végezetül, a verszárlatban, Vörösmarty Mihály híres versét, a Fogytán van a napod című művét idézi, az „elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk”[42] sorokban.[43]

Végezetül, szintén Szathmári István tanulmánya alapján, a verset uraló alakzatra, az ellentétre szeretnék kitérni. A verset áthatja az ellentét. Az ellentét a legszembetűnőben, a „még” és a „már” szembeállításában jelentkezik. A „még” keretén belül a múltra és a jelenre vonatkoztatható, értéktelített, pozitív stílusértékű szavakat olvashatunk. Ezzel szemben, a „már” szó keretén belülre, a jövőre és jelenre vonatkoztatva negatív stílusértékű szavak tartoznak.[44] Ellentétet figyelhetünk meg továbbá a veszteségek felsorolásánál. A vers elején felsorolt veszteségek az egész magyar közösséget érintik, míg a vers végén felsorakoztatottak leginkább csak Márai Sándorra vonatkoznak.


Összegzés
           
​Márai Sándor azon kevés írók táborát erősítette, akik emigrációjuk után sem hagytak fel az írással, sőt, anyanyelvéről sem feledkezett meg, magyar nyelven is publikált kivándorlása után. Élete során hosszú utat tett meg, sok külföldi helyen megfordult, de az idegenség, elhagyatottság érzése mindenhova „elkísérte”. Ezt bizonyítják a fent elemzett Halotti beszéd című verse és naplóbejegyzései.Márai Sándor munkásságának nagy hatása volt az utókorra, napjainkban is sokan olvassák műveit. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a számtalan sok fiatalok által létrehozott közösségi felület, amelyek Márai Sándor műveiből származó idézetekkel, versekkel vannak tele.
 
 
 
 
 
 
 
 


Jegyzetek

[1] Sárközy Péter, Márai Sándor olaszországi írói magánya, Magyar Napló, 14. évf., 2012 (ONLINE: http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_10.pdf), 2019. XI. 8.

[2] Kulturális Enciklopédia (ONLINE: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm), 2019. XI. 8.

[3] Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990, 242.

[4] Az emigrációban is magyara nyelv maradt Márai Sándor hazája, Múlt-kor Történelmi Magazin, 2019 (ONLINE: . https://m.mult-kor.hu/az-emigracioban-is-a-magyar-nyelv-maradt-marai-sandor-hazaja-20190221

[5]Szekér Endre, Márai évszakai, Bp., Forrás Folyóirat, 34. Évf., 10. sz. (ONLINE: http://epa.oszk.hu/02900/02931/00048/pdf/EPA02931_forras_2002_10_09.pdf),  2019. XI. 8.

[6] Kulturális Enciklopédia (ONLINE: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm), 2019. XII. 10.

[7]Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990, 279.
 
[8] Kulturália Enciklopédia (ONLINE: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm), 2019. XI. 8.

[9] Emigráció előtt és után: Márai Sándor pályafordulata, Európai Utas, 2. sz., 2000. (ONLINE: https://pim.hu/hu/marai-sandor/emigracio-elott-es-utan), 2019. XI. 8.

[10] Lőrinczy Huba, „…személyiségnek lenni a legtöbb…”: Márai tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 1993, 55.

[11] Uo.

[12] Emigráció előtt és után: Márai Sándor pályafordulata, Európai Utas, 2. sz., 2000. (ONLINE: https://pim.hu/hu/marai-sandor/emigracio-elott-es-utan), 2019. XI. 8.

[13] Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémikai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990, 8.

[14]  Emigráció előtt és után: Márai Sándor pályafordulata, Európai Utas, 2. sz, 2000.

[15]Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémikai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990, 38

[16] Uo., 121.

[17] Lőrinczy Huba, „…személyiségnek lenni a legtöbb…”: Márai tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 1993, 57.
 
[18] Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémikai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990, 191.

[19] Lőrinczy Huba, „…személyiségnek lenni a legtöbb…”: Márai tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 1993, 57.

[20]Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémikai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990 ., 186.

[21] Uo.

[22] Uo., 262.

[23] Márai Sándor Halotti beszéd című versének keletkezéstörtéenete és fogadtatása, Petőfi Irodalmi Múzeum

[24] Márai Sándor Halotti beszéd című versének keletkezéstörtéenete és fogadtatása, Petőfi Irodalmi Múzeum (ONLINE: https://pim.hu/hu/marai-sandor/marai-sandor-halotti-beszed-cimu-versenek-keletkezestortnete-es-fogadtatasa#_ftnref17), 2019. XI. 8.

[25] Márai Sándor, Halotti beszéd (ONLINE: https://www.babelmatrix.org/works/hu/M%C3%A1rai_S%C3%A1ndor-1900/Halotti_besz%C3%A9d/it), 2019. XI. 8.

[26] Uo.

[27]Márai Sándor, A forradalom előérzete: 1956 Márai Sándor írásainak tükrében, szerk. Mészáros Tibor,Bp., Helikon Kiadó, 2006, 40.

[28] Pomogáts Béla, A száműzött monológja, Kortárs Irodalmi És Kritikai Folyóirat (ONLINE: https://epa.oszk.hu/00300/00381/00023/pomogats.htm), 2019. XI. 8.

[29] Márai Sándor, Halotti beszéd

[30] Uo.

[31] Uo.

[32] Pomogáts Béla, A száműzött monológja, Kortárs Irodalmi És Kritikai Folyóirat

[33] Uo.

[34] Márai Sándor, Halotti beszéd

[35] Szathmári István, Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002, 8.

[36] Márai Sándor, Halotti beszéd

[37] Márai Sándor, Halotti beszéd

[38] Uo

[39] Uo

[40] Márai Sándor, Halotti beszéd

[41] Uo.

[42] Uo

[43] Szathmári István, Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002, 11–13.

[44] Uo., 20.
 



​ 
Bibliográfia
​
Az emigrációban is magyara nyelv maradt Márai Sándor hazája, Múlt-kor Történelmi Magazin, 2019 (ONLINE: . https://m.mult-kor.hu/az-emigracioban-is-a-magyar-nyelv-maradt-marai-sandor-hazaja-20190221 
​
Emigráció előtt és után: Márai Sándor pályafordulata, Európai Utas, 2. sz., 2000. (ONLINE: https://pim.hu/hu/marai-sandor/emigracio-elott-es-utan), 2019. XI. 8. 
 
Kulturális Enciklopédia (ONLINE:http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm), 2019. XI. 8. 

Lőrinczy Huba, „…személyiségnek lenni a legtöbb…”: Márai tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 1993. 

Márai Sándor, A forradalom előérzete: 1956 Márai Sándor írásainak tükrében, szerk. Mészáros Tibor,Bp., Helikon Kiadó, 2006. 

Márai Sándor, Napló 1945–1957, Bp., Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, 1990. 

Márai Sándor, Halotti beszéd (ONLINE: https://www.babelmatrix.org/works/hu/M%C3%A1rai_S%C3%A1ndor-1900/Halotti_besz%C3%A9d/it), 2019. XI. 8. 

Márai Sándor Halotti beszéd című versének keletkezéstörtéenete és fogadtatása, Petőfi Irodalmi Múzeum (ONLINE: https://pim.hu/hu/marai-sandor/marai-sandor-halotti-beszed-cimu-versenek-keletkezestortnete-es-fogadtatasa#_ftnref17), 2019. XI. 8. 

Pomogáts Béla, A száműzött monológja, Kortárs Irodalmi És Kritikai Folyóirat (ONLINE: https://epa.oszk.hu/00300/00381/00023/pomogats.htm), 2019. XI. 8. 
 
Sárközy Péter, Márai Sándor olaszországi írói magánya, Magyar Napló, 14. évf., 2012 (ONLINE: http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_10.pdf), 2019. XI. 

Szathmári István, Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002. 

Szekér Endre, Márai évszakai, Bp., Forrás Folyóirat, 34. Évf., 10. sz. (ONLINE: http://epa.oszk.hu/02900/02931/00048/pdf/EPA02931_forras_2002_10_09.pdf),  2019. XI. 8. 
 

​

 

​Bărsan Szidónia
HANÁK TIBOR

Az emigráció második időszaka

1956 végén hagyták el Magyarországot az emigráció második időszakának költői. Az otthontól távol, sokan hírneves egyetemeken végezték tanulmányaikat. Többségüknek sikerült adaptálódni az őj környezetben, és legtöbbjük a bölcsész diploma megszerzése után kulturális intézményeknél foglaltak állást a további megélhetés érdekében. Ilyenként megemlíthetjük: Nyéki Lajóst, Gömöri Györgyöt, Makkai Ádámot, Siklós Istvánt, Lökkös Antalt stb. Közülük sokan foglalkoztak külföldön is, a magyar irodalom megismertetésével, illetve újdonsült hazájuk irodalmának magyar fordítására is vállalkoztak.[1]

​
Hanák Tibor

Hanák Tibor, Kalocsán született 1929. szeptember 9-én. Érettségi után, nem vették fel egyetemre, pedig kitűnő tanuló volt. A jezsuita rend azonban pártfogolta a tehetséges diákot, és Dr. Fábri Antal szerzetes 1949-ben megszervezte a szerzetesek és diákok Ausztriába való menekítését, melynek elsődleges célja a továbbtanulás volt. Továbbá, Ausztriában, pontosabban Innsbruckban egyetemet végzett filozófiából és történelemből. Doktori disszertációját 1955-ben filozófiából írta. Négy évet Ausztriába dolgozott újságíróként és középiskolai tanárként. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol tovább folytatta újságírói tevékenységét. Esszéi, tanulmányai számos folyóiratba jelentek meg, ezek közül megemlíthetjük, az Új Látóhatárt, Irodalmi Újságot, Szivárványt, Katolikus Szemlét stb. Fő érdeklődési területe a magyar filozófiatörténet, azon belül pedig a marxista ideológia foglalkoztatta. Munkássága, tevékenysége erre is kivetül, hiszen számos német nyelvű bölcseleti folyóirat, illetve filozófiai lexikon állandó munkatársa volt.[2]

Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy tanulmányait, írásait nemcsak magyar, de német és más idegen nyelvű folyóiratokban is rendszeresen megjelentette. 1966-ban a Szabad Euróba Rádió bécsi munkatársa lett, ahol legismertebb rovatai a Nyugati levelek és a Nyitott szemmel.  Első műve, mely az Ideológiák és korunk címet viselte, Londonban jelent meg 1969-ben, ezt a Szepsi Csombor Kör adta közzé. Tanulmánykötetében, főként a humanizmus és a vallás kérdéskörével foglalkozott, majd a Max Scheler, Heidegger, Wittgenstein és Lukács György filozófiájával foglalkozott. Korunk főbb filozófiai irányzatait kritikus szemmel vizsgálta és értelmezte. Továbbá, újabb jelentős munkája, a Lukács Györgyről szóló monográfiája 1972-ben került kiadásra, A filozófus Lukács címmel. Tanulmánya, egy kritikai elemzést tár elénk, Lukács György pályafutásáról illetve gondolkodásának fejlődéséről.  Nem sokkal utána ezt a művét német nyelvre is lefordította. 1979-ben Münchenben adta közre Az elmaradt reneszánsz című újabb monográfiáját, mely tartalmazta a magyar filozófiai élet alakulását és fejlődését, továbbá ír benne, filozófiai vitákról, illetve a főbb filozófiai művekről.  [3]


A magyarság fennmaradása az emigráció folyamatában

Hanák Tibor a magyarok azon csoportjához tartozik, melynek tagjai az idegen környezetbe való beilleszkedés során hűek maradtak a magyarságukhoz annak ellenére, hogy feltalálták magukat az új környezetben. E közösség tiszteletre méltó feladatot vállalt, hiszen igyekeztek, számos folyóiratot, könyvkiadót alapítani s az így megalapított egyesületeket, akadémiákat, ezen tevékenységek összefogták a nyugati magyar emigrációt, és közösen képviselték a magyar szellemi értékeket. Fontos megemlíteni, hogy a magyarság megtartás nem volt egyszerű feladata, hiszen a magyar anyanyelvhez való hűség és foglalkozásszerű használata, nagymértékben gátolta érvényesülési lehetőségeiket a befogadó környezetben.[4]

​
Hanák Tibor és filozófiája

Hanák Tibornak a világról alkotott képei a bölcseleti megfontolások alapján rendeződtek. Ezért is életét és tevékenységét döntően meghatározza a filozófiai nézőpontja. Filozófiai nézőpontja előrevetíti műveinek tartalmát is. Művei mondhatni két csoportba oszthatók. Elsőként a leleplezés, másodikként a mentés dokumentumai alkotják e két csoportot. Nem műfajukban különböznek ezek az írások, hiszen a néhány oldalas ismertetések és műbírálatok, a nagyobb terjedelmű elemző tanulmányok, a hosszabb-rövidebb esszék, és az egyes problémaköröket vizsgáló monográfiák egyként szolgálnak a leleplezés és a mentés közegeként. Ami mégis különbözővé teszi ezeket a műveket, azaz, hogy a szerző két szándéka közül melyik kerül túlsúlyba az adott munkában. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy vannak olyan alkotások, ahol egyik elem sincs túlsúlyba a másikhoz képest, hanem épp a két elem egyensúlya jelenik meg. Hanák érdeklődése rendkívül szerteágazó, ennek következtében írásainak témaválasztása is változatos. Találunk közöttük olyat, amely a káderrendszert tanulmányozza, a tudományos tájékoztatás problémáit vizsgálja, a revizionizmus fogalmát járja át, vagy éppen az elidegenedés költészetét ismerteti. Témáinak sokszínűsége megnehezíti ugyan, de nem teszi lehetetlenné azt, hogy elkülöníthető témakörökre osszuk írásait. E területek közül talán a két legjellemzőbb és legfontosabb az ideológiakritika és világnézet kritika, illetve a filozófiatörténet. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez a két tárgykör sok esetben átfedésbe kerül, vagy egymásba csúszik, mert a szerző ideológiakritikai működése a filozófiatörténet egy-egy szakaszára is kiterjed.[5]

Hanák Tibor legjelentősebb filozófiatörténeti írásainak áttekintése elengedhetetlen, mivel ezek kapcsán látunk rá arra, hogy milyen irányzatok és gondolkodók voltak hatással a hanáki szemlélet és módszer kialakulására. Első könyvében, a Londonban 1969-ben megjelent Ideológiák és korunkban tíz tanulmányt gyűjtött össze, melyekben az általa igen fontosnak tartott ideológiákat és gondolati folyamatokat mutatta be. Ugyanebben a kötetben olvashatjuk a Korunk filozófiája című tanulmányát is. Ez az írás filozófiai történéseket mutat be a 20. század közepéről. Kiindulópontjából megtudjuk, hogy korunk a világképek összeomlásának kora, s így a különböző bölcseleti irányokat az jellemzi a leginkább, hogy hogyan reagálnak erre az állapotra. A filozófiák általános jegyeként azt emelhetjük ki, hogy bennük a rendszerszemléletet egyre inkább a problémalátás váltja fel. A modern filozófiai irányok voltaképpen három egymástól elkülönülő csoportra oszthatók, a hagyományőrző és restaurációs irányra, a világkép bírálóira és a katasztrófa-filozófiákra. Az első csoport egyre inkább háttérbe szorul, sőt századunk bölcseletét épp a hagyományos, rendszeralkotó gondolkodással való szembefordulás jellemzi. A második csoport, a metafizikai gondolkodással szemben lép fel, érvénytelennek tekinti a megoldásokat, új bölcseleti magatartást, új gondolkodási típust képvisel. Ide tartozik a neopozitivizmus, a pragmatizmus, historizmus  illetve az ideológiakritikával foglalkozó irány is.[6]


A kánon

Sándor Pál kánonját egyszerre nevezhetjük tágnak és szűknek. Egyrészt tehát túl szélesen húzza meg a résztvevők körét. A filozófiatörténeti hagyomány mellett az ideológiatörténeti hagyomány résztvevőit is sorra veszi munkájában. Másrészt ellenben a szűkebb értelemben vett filozófiai hagyomány számbavétele bántóan hiányos marad, hiszen számos jelentős alakja nem szerepel az áttekintésében. Hanák Tibor törekvése ennek érdekében kettős. Célja, hogy ideológiatörténeti irányban leszűkítse, filozófiatörténeti irányban viszont kibővítse a kánont. Azokat igyekszik kihagyni, aki csupán a hazai ideológiatörténet szempontjából bír jelentőséggel, ugyanakkor mindenkit igyekszik szerepeltetni, aki a hazai filozófiatörténet hagyományában jelentősen tevékenykedett.[7]

A filozófiatörténeti kánonon belüli súlypontokat a terjedelmi arányok érzékeltetetik. A legrövidebb, néhány soros mini portrétól a tizenkét oldalas arcképig ívelő összefoglalások meghatározóan érték adekvátnak tűnnek. A Sándor munkájával szemben kialakított "ellenkánon" csupán néhány ponton lesznek határozottan vitathatónak: mindenekelőtt a pozitív illetve a negatív elfogultság legszembeszökőbb példaként Lukács György esete. Brandenstein, Hanák Tibor szerint a század legkiemelkedőbb magyar gondolkodóinak egyike. A fölfogás mögött nem csupán személyes elfogultság munkál, hiszen Brandensteint valóban több tényező determinálja rá, hogy a kiépítendő "ellenkánon" kulcsfigurája legyen. Kétségtelenül jelentős bölcseleti műveltségű, kivételesen termékeny szerző, a két háború közötti korszak hivatalos filozófiatudományának meghatározó tekintélye. Lukács György ezzel szemben mondhatni rosszul jár. Hanák Tibor, az első magyar nyelvű Lukács-monográfia szerzője, teljes mértékben tisztában van a lukácsi életmű jelentőségével. Itt azonban, a polgári filozófia elfelejtett reneszánszát megrajzolva, meglehetősen méltánytalanul bánik vele. A kötetben Lukács csupán háromszor bukkan fel. A marxizmus fejezetben a Geschichte und Klassenbewusstsein rövid ismertetését olvassuk, a történetfilozófia-fejezetben a Die Theorie des Romans kurta bemutatásával találkozunk, az esztétikafejezet pedig mindössze egyetlen mondatban utal az ifjúkori művekre. Lukács munkásságának, rövid életű folyóiratának, A Szellemnek, a Vasárnapi Körnek alig fölmérhető jelentősége van.[8]

 







​
[1] https://mek.oszk.hu/02200/02227/html/04/690.html 2020.01.29.

[2]Szabó Zoltán: Egy nélkülözhetetlen bíráló
Online:  http://www.adatbank.transindex.ro/regio/html/alcim_pdf73.pdf 2020.01.29.

[3] https://mek.oszk.hu/02200/02227/html/04/690.html 2020.01.29.

[4] Szabó Zoltán: Egy nélkülözhetetlen bíráló
Online:  http://www.adatbank.transindex.ro/regio/html/alcim_pdf73.pdf 2020.01.29.

[5] Szabó Zoltán: Egy nélkülözhetetlen bíráló 
Online:  http://www.adatbank.transindex.ro/regio/html/alcim_pdf73.pdf 2020.01.29.

[6] Szabó Zoltán: Egy nélkülözhetetlen bíráló 
Online:  http://www.adatbank.transindex.ro/regio/html/alcim_pdf73.pdf 2020.01.29.

[7] Perecz László: A fölfedezett reneszánsz
Online:http://www.c3.hu/~prophil/profi044/perecz.html 2020.01.29.

[8] Perecz László: A fölfedezett reneszánsz
Online:http://www.c3.hu/~prophil/profi044/perecz.html 2020.01.29.
 




Bibliográfia   
                                     
Perecz László: A fölfedezett reneszánsz  Online:http://www.c3.hu/~prophil/profi044/perecz.html 2020.01.29.

Szabó Zoltán: Egy nélkülözhetetlen bíráló Online:  http://www.adatbank.transindex.ro/regio/html/alcim_pdf73.pdf 2020.01.29.

https://mek.oszk.hu/02200/02227/html/04/690.html 2020.01.29.
 













​

 

​​​Bertalan Tímea-Magdolna
DARVAS SIMON ÉS MUNKÁSSÁGA

​

Bevezetés

Darvas Simon életéről igen kevés információnk van. A Románia Magyar Lexikon leírása alapján dolgozatomban igyekszem röviden bemutatni azt, mit tudunk róla.

Úgy gondolom, életéről és munkásságáról nagyon sokat megtudhatunk, ha részletesebben megfigyelünk néhány társaságot vagy éppen folyóiratot, aminél jelentős szerepet vállalt. Ennek értelmében Darvas Simon életének három fontos momentumát szeretném bemutatni a dolgozatom nagy részében. Először a Galilei Körről esik szó, majd a Vörös Újságról. Még budapesti tartózkodása alatt volt a szabadgondolkodó diákegyesületnek, a Galilei Körnek az egyik vezetője, és ugyanitt írt cikkeket a Vörös Újságnak, amit szintén szeretnék röviden bemutatni.
Ezt követően rátérek a Keleti Újságra, aminél már kolozsvári tartózkodása alatt tevékenykedett. Ennek a lapnak a bemutatását is fontosnak tartom, hiszen itt már emigránsként munkálkodott, ugyanakkor a lap politikai, illetve irodalompolitikai szerepét is jelentősnek tartom a korabeli Kolozsváron.
 

Élete 

Darvas Simon életéről viszonylag keveset tudunk, legalábbis, ami a részleteket illeti. A Romániai Magyar Lexikonban csupán egy néhány sorból álló szócikk[1] szerepel a neve alatt. Ebből azonban megtudhatunk olyan dolgokat, amik lényegesek lehetnek, kiderül ugyanis, hogy Budapesten született 1892. január 16-án, itt kezdte pályafutását, a Független Magyarország, illetve a Világ munkatársaként tevékenykedett, illetve a Galilei Kör egyik vezetője volt, valamint cikkeket írt a Vörös Újságnak. Bécsbe emigrált, majd Romániába ment, ahol talán a legkiemelkedőbb tevékenysége a kolozsvári Keleti Újságnál volt, innen pedig a kolozsvári Pallas Könyv- és Lapterjesztő Vállalat élére került. Álnéven (H. S. Desberry) írt Sas Lászlóval együtt regényt, mely magyar nyelven is megjelent A kék sugár címmel. Még a világháború előtt Angliába költözött, Londonban halt meg 1969 október 30-án.
 

A Galilei Kör 

A Galilei Kör 1908-ban alakult meg jelentős politikatörténeti események közepette, melyeket a következő címszavakkal illettek: „a politikai feszültségek kiéleződése a századfordulón”, „a századelő politikai válsága”, a „a dualizmus válságperiódusa”. Tény, hogy az egyesület létrejötte nem volt független a 20. század első felének politikai történéseitől. Kezdetben mondhatni egyszerű diákegyesületként indult, mely apolitikusként határozta meg magát, az önképzésre és a tudományra fektette a hangsúlyt. Ady Endre több verset is dedikált a társaságnak, sőt a „láznak ifjú serege” címmel illette őket. A társaság célja az volt, hogy Magyarországot kimozdítsa a Balkánból és egyre inkább Nyugat-Európa felé terelje. Összességében tehát szabadgondolkodó, liberalista elveket képviseltek a tagok. Ez azonban a társaság fennállása alatt jelentősen megváltozott, hiszen egyre inkább bolsevizálódó jelleget öltött. Ez a Galilei-perig fajult, ahol hazaárulásért elítélték az ifjú galileista szerelmespárt, Sugár Tivadar orvostanhallgatót és Duczynska Ilona mérnököt, aki ikonikus nőalakja volt a Galiei Körnek.[2]

A Galilei Kör tagjai a Tavaszmező utcai gimnazistákból alakult meg, akik már középiskolás korukban a szabadgondolkodásra törekedtek. Az ők vezetését vette át Polányi Károly, aki a társaság első elnöke lett. Polányi jól ismerte a magyarországi baloldali radikalizmus történetében jelentős szerepet játszó értelmiségieket, és ennek hatása érződött a megalakult Galilei Kör szellemiségén is. A társaság tagjai tanévenként 1000–1100 tagot öleltek fel, akik saját magukat úgy határozták meg, mint az „Új Magyarország” előfutárai, arra törekedtek, hogy radikális változásokat, újításokat mozdítsanak elő.[3]
 

A Vörös Újság 

A Vörös Újság a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) lapjaként jött létre, de egyesek szerint még a párt megalakulása előtt létrejött, erre viszont nincsenek konkrét adatok. A legvalószínűbb felvetésnek az tűnik, hogy a lap megjelenéséről a párt alakuló ülésén döntöttek. Az indulás nem volt akadálymentes, hiszen a pártnak nyomdára volt szüksége, valamint az engedélyekkel sem ment minden zökkenőmentesen az elején.[4]

Az újság első szerkesztősége a mai XIII. kerületben volt, a Kresz Géza utcában (akkori megnevezése: Ügynök utca 17. szám). Az első szerkesztő Vágó Béla volt, a szerkesztőbizottságban pedig Kun Béla is benne volt. A lapot egész fennállása alatt irányította a KMP, felügyelte a cikkek témáját, megjelenését.[5]

Az utolsó lapszám 1919. augusztus 3-án jelent meg. Utóda az Esti Népszava lett, de ennek sokkal inkább szociáldemokrata hangneme volt. Bécsben újjáalakult a KMP, ami naponta megjelentette a Vörös Újságot a Rote Fahne mellékleteként, majd 1920. június 30-án már Proletár néven jelent meg hetilapként.[6]

Ami a lap tematikáját illeti, a legfontosabb talán a kormányok vétkeinek a listája, amely a politikai döntésektől egészen a nép elnyomásáig és a kommunisták üldözéséig terjed. Gyakran említett kommunista cselekedeteket, aminek a célja Havasmezői Gergely szerint a következő: „gyarapítja a fennálló hatalom bűneit, igazolja a kommunisták harcos bátorságát, és persze igyekszik felkelteni az üldözöttel szembeni rokonszenvet”. Gyakran esik szó külföldi ügyekről is, mint például a két német kommunista vezér, Rosa Luxemburg és Karl Liebnecht meggyilkolása, valamit a francia Jean Jaures gyilkosának bírósági felmentése stb.[7]

Gyakran szó esik a lapban bizonyos teendőkről is (lakásfoglalások, gyárfoglalások, tüntetések, illetve munkásszerveződések), amikről a lap lelkes hangnemben ír. Ezenkívül megjelennek elméleti tárgyú cikkek is, melyeknek célja szintén a buzdítása, vagy adott esetben a követelés, lejáratás vagy éppen vádolás. Havasmezői így ír erről: „A tematizáció eredménye egyetlen – egyébként banális – megállapításban foglalható össze: a fennálló helyzet tarthatatlan, a változás elkerülhetetlen, az egyetlen forradalmi erő a kommunista párt és mindezt a külföldi példák is alátámasztják. A Vörös Újság minden ügyessége ellenére meglehetősen egyszerű üzenetet közvetített témafelvetései révén.”[8]

A későbbiekben egyfajta hangulatváltozás következik, már nemcsak a forradalmasítandó réteg kerül megszólításra, sokkal inkább az egész Tanácsköztársaság. Ebből adódóan kétféle alapmagatartás között kezd ingadozni a lap: az egyik ellenálló, harcias, míg a másik sokkal inkább békét és optimista, a rendet szorgalmazza. Ettől kezdve a lap folyamatosan a két hangnem között mozog, míg végül az utolsó, a 151. lapszám a tanácskormány lemondásáról számol be, illetve a Peidl-kormány hivatalba lépéséről.[9]
 

Keleti Újság 

A Keleti Újság Kolozsváron lett létrehozva 1918-ban, és 1944 őszéig működött. A munkatársak között Darvas Simon mellett ott volt Nyírő József, Murányi Győző, Hajdu István és még sokan mások. A lapnak alapvetően polgári felfogása volt, de megjelentek szociáldemokrata és kommunista szerzők, írások is benne. Fontos hangsúly kapott a kisebbségi helyzet, illetve a románok és magyarok közötti kapcsolat.[10]

A Keleti Újságban jelentős szerepet kapott az irodalom, szellemiségéhez hozzátartozott, hogy szívügyeként képviselje a romániai magyar irodalmat. Benedek Elek a következőképpen ír az addig fel nem fedezett, tehetséges erdélyi magyar írókról: "...egyszerre csak erős, egészséges erdélyi magyar irodalom köszöntött be az olvasni szerető magyarok hajlékába. Általában eddig név szerint nem ismert, nagy, erős talentumok léptek elő az ismeretlenség homályából, s én meghatott csodálkozással kérdem: hol voltak, hol rejtőztek eddig? [...] nyilván a nagy világösszeomlás, a nagy megrendülés rázta fel a szunnyadó őserőt." A Keleti Újságban megjelennek a levert forradalmak emigránsai, de ugyanakkor éppen feltörekvő népi írók is. Megjelentek továbbá Déry Tibor és Móricz Zsigmond egyes írásai is. Néhány év alatt összesen 86 költő, 144 prózaíró, 10 színműíró, 85 irodalomkritikus és -publicista, több mint 39 műfordító jelent meg, akik közül Darvas Simon is a leggyakoribbak közé tartozott. A rövidprózai írások voltak a leginkább dominánsak, de később, 1925-től megjelentek folytatásos regények is. A versrovat, illetve az irodalomkritikai és -publicisztikai rovatok a változatosságra törekedtek, így az éppen korszerű megnyilvánulások feldolgozását tűzték ki célul. A Keleti Újságot szoros szálak fűzik a Napkelethez és a Korunkhoz.[11]

1927. augusztus 14-től jelentős korszakváltás következik be a Keleti Újság életében, ugyanis Weiss Sándor eladja a lapot az OMP-nek, így országos magyarpárti lapkánt fog megjelenni ettől kezdve. Ebben az időszakban lényegesen csökken az irodalom szerepe a lapban, de nem szűnik meg teljesen, hiszen jelentős irodalmi műveket ezután is közölni fog. Az irodalmi szerkesztő kezdetben Dsida Jenő volt, majd később Finta Zoltán lett.[12]
 

Befejezés 

Összességében elmondható, hogy Darvas Simon írói, újságírói, illetve szerkesztői munkája igen jelentős, hiszen sok különböző ideológiai, politikai nézetet képviselő folyóiratnál tevékenykedett. Ugyanakkor rendkívül érdekesnek mondható a munkássága azért is, mert emigránsként is vállalt igen aktív szerepeket.

Kevés konkrét adatunk van ugyan az életéről, de valamiképpen mégis rekonstruálható részletesebben, ha végignézzük azt, hogy hol tevékenykedett, milyen társaságoknak volt a tagja, illetve milyen lapoknál vállalt valamilyen szerepet. A dolgozatomban ugyan csupán három ilyen „állomás” bemutatására törekedtem, azonban továbbgondolásra ad lehetőséget az a tény, hogy Darvas Simon ennél jóval több helyen tevékenykedett, és ezek kutatása igen érdekes, ugyanakkor fontos információval szolgálhat az ő tevékenységével kapcsolatban.










Jegyzetek

[1] Darvas Simon, In.: Romániai Magyar Lexikon, elektronikus kiadás, I. kötet: (http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DarvasSimon).

[2] Csunderlik Péter Tibor: A Galilei Kör (1908–1919) története és recepciótörténete (Doktori Disszertáció tézisei), Budapest, 2016, 2–4. (link: http://doktori.btk.elte.hu/hist/csunderlikpeter/tezis.pdf).

[3] Csunderlik: A Galilei Kör…, 6–8.

[4] Havasmezői Gergely: A Vörös Újság. Egy kommunista la a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918–1919, In.: Az év szakdolgozata, 2010/1, 33–34 (http://www.filologia.hu/images/media/Onallo_cikkek_pdfben/Filologia_2010-1_30-81_HavasmezoiGergely.pdf).

[5] Havasmezői: A Vörös Újság…, 34–35.

[6] Havasmezői: A Vörös Újság…, 39.

[7] Havasmezői: A Vörös Újság…, 41.

[8] Havasmezői: A Vörös Újság…, 41–42.

[9] Havasmezői: A Vörös Újság…, 42–44.

[10] Keleti Újság, In.: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, elektronikus kiadás, II. kötet (https://mek.oszk.hu/03600/03628/html/k1.htm)

[11] Uo.

[12] Uo.




 
Bibliográfia
 
Csunderlik Péter Tibor: A Galilei Kör (1908–1919) története és recepciótörténete (Doktori Disszertáció tézisei), Budapest, 2016 (link: http://doktori.btk.elte.hu/hist/csunderlikpeter/tezis.pdf ).

Havasmezői Gergely: A Vörös Újság. Egy kommunista la a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918–1919, In.: Az év szakdolgozata, 2010/1 (http://www.filologia.hu/images/media/Onallo_cikkek_pdfben/Filologia_2010-1_30-81_HavasmezoiGergely.pdf ).
Romániai Magyar Lexikon, elektronikus kiadás, I. és II. kötet














​

 

Dani Orsolya
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL A MÁRAI SÁNDORNÁL TETT LÁTOGATÁSÁRÓL

Szőcs Géza Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi magyar költő és politikus szívélyesen fogadta kezdeményezésünket, a kolozsvári Babeș‒Bolyai Tudományegyetem bölcsészkaros diákjai részéről, hogy találkozzon velünk  és válaszoljon néhány kérdésünkre. (Kérdezett: Dani Orsolya magyar önálló szakos bölcsészhallgató.)


​

Az Irodalmi Jelen-ben tették közzé önnek egy írását, amelyben a Márai Sándornál tett látogatásáról számol be.[1] Ennek előzményeként említi, hogy 1986-ban el kellett hagynia szülőhazáját Erdélyt, a szekuritáté nyomására. Hogyan történt ez?

Igen ez egy összefüggő kérdés halmaz, illetve folyamat. Hát maguk még nagyon fiatalok, így nyilván azt sem érték meg, hogy akkor a nyolcvanas évek elején elkezdődött egy földalattinak nevezett politikai ellenállás (most az erdélyi magyar a világra gondolok). Szellemi ellenállás korábban is volt, sőt az ötvenes években politikai is volt, amelynek még később is voltak egyéni leágazásai: A legismertebb talán Király Károly levele volt. De ezek soha nem öltöttek szervezett formát, inkább elszigetelt egyéni hangok voltak.

Azonban 1981 végétől megindult Ellenpontok néven egy földalatti mozgalom, de úgy is szokás nevezni, hogy számizdat, az akkori Szovjetunióból kölcsönvett szóval, ami azt jelenti, hogy független, a pártállamtól nem irányított és nem is tolerált, tehát magát azzal szemben pozicionáló, ha úgy tetszik ellenzéki mozgalom.  A hatalom úgy fogta fel, hogy ellenséges, felforgató, szubverzív, a társadalmi rend megváltoztatására, megbontására irányuló mozgalom ez, tehát már a hazaárulás határát súrolta. Én ebben a mozgalomban tevékenyem részt vettem és bekövetkezett az, aminek óhatatlanul meg kellett történnie: a lebukás. A résztvevők ellehetetlenültek, de mi még így is jól jártunk akkoriban. Másokat, gondolok itt a csíkszeredai kis csoportra, Borbély Ernő Buzás László és Bíró Katalin személyére, akiket súlyos börtön évekre ítéltek. Ez bennünket is fenyegetett és csak amiatt úszhattuk meg viszonylag szelídebb megtorlás formájában, hogy nagyon nagy ismertséget szerzett az Ellenpontok, és vezető hatalmak, köztük nagyhatalmak kormányzata foglalkozott az érintettek sorsával. Emiatt a rendőrségen ultimátummal zárták le az ügyet, és mindenkinek megmondták, hogy nincs mit keresnie az országban, takarodni kell innen.


Ez gyakorlatilag egy száműzés volt?

Mindenképp kényszerű távozás. Mindegyikünk részéről, én pedig miután a bajtársaim, szövetségeseim távoztak, egyedül folytattam egy bizonyos jogvédelmi aktivitást, továbbra is az ország határain belűről memorandumok kiáltványok nyíltlevelek formájában.  Ezek többnyire ebben az Amikor fordul az ezred[2] című kötetben majdnem mind benne vannak.  A hatalom képviselői nem azt látták, hogy bűnbánó módon meghúzom magam, örvendve, hogy életben és szabadlábon maradtam. Hanem tovább folytattam most már nem kollektíven, szervezett csoporttal, hanem egyedül ezt, a már tényleg reménytelennek, Don Quijote-inek tűnő küzdelmet.

Volt egy olyan előzmény is, hogy 1986 májusában valamilyen nemzetközi konferencián, ami magas európai szintű találkozó volt, Svájc politikai menedékjogot ajánlott nekem. Azt mondták a romániai küldöttnek: ha nem tudják lenyelni egy ellenzéki ember működését Romániában, akkor ők ezt az embert befogadják. Így kaptam politikai menedékjogot Svájcban és párhuzamosan Németországban – pontosabban az akkoriban Nyugat Németországnak nevezett államban. Ezt követően otthon már direkt felszólítást kaptam: mostmár van hova menned, tehát sipirc innen! Ne is lássuk többet, ez az utolsó esélye.  Volt mindenféle fenyegetés is, ennek nincs jelentősége.

Nem azért következett be a kényszerű távozásom pillanata, mert nem tudtam volna továbbra is elképzelni magamat itt Erdélyben, hanem mert annyira be voltak szűkítve a lehetőségeim. Most például a kommunikációra gondolok: ellehetetlenítették, hogy kijuttassak bármilyen további szöveget, barátaimat családomat állandóan figyelték, folyamatosak voltak a házkutatások. A helyzetem ekkor nem volt több mint háziőrizetben való lét. Emiatt én úgy ítéltem meg, hogy bár innen soha nem akartam elmenni, és most sem akarok, de miután az egész amúgy is a végét járja - értem értettem ezalatt a világ kommunizmust -, én most elmegyek és úgy fogom fel a távollétem, mint egy nyugati tanulmányutat. Tudjuk, hogy évszázadok óta erdélyi ifjak mindig jártak nyugati egyetemekre ismereteket szerezni és most én is az élet nyugati iskolájával  ismerkedem meg.  Végül is pontosan ez történt.

Nos ahogy mondtam ennek a mi „szabadságharcunknak” nagy híre ment a nemzetközi sajtóban is A politikában is meg a médiában ez eljutott Márai Sándor hoz is.  Akihez egyébként elég kevés hír jutott el, borzasztó magányos körülmények között élt. 


Valóban, a korábbi írásában is említette, hogy Márai a 60-70 évek után már elvesztette a fonalat a magyarországi és erdélyi kortárs irodalommal.  Önre mégis hogyan figyelt fel?

Igen, elszakadt a film neki...  Mondom, az ellen pontokkal sokat foglalkozott az amerikai sajtó is. Meg volt az a szervezet, aminek az volt a neve, hogy HHRF (Hungarian Human Rights Foundation), ma is létezik egyébként, amit Hámos László vezetett. Ez a szervezet sok akcióval felhívta magára a figyelmet és kivívta Ceaușescuék haragját.  Például amikor ott járt a Ceaușescu házaspár New York-ban egy olyan tüntetést szervezet a HHRF, amibe valószínűleg belébetegedettek: megdobálták őket és az egész helyzetben nagyon rossz színben tűnt fel a házaspár. 
Szóval ezek a Hámos Lászlóék kiadták egy könyvemet, emiatt én 87 tavaszán Amerikában jártam az ők meghívásuk alapján egy felolvasó körúton. Az az igazság, hogy a könyv akkorra még nem készült el, de a kézirata egyben volt. Legalább tíz amerikai városban olvastam fel a könyvemből a magyar közönség előtt. Ezidőben a magyar irodalom három jelentős figurájával ismerkedtem meg közelebbről: Márai Sándorral, Faludy Györggyel, akivel korábban már találkoztam, és Wass Alberttel. Mindhármukkal az otthonukban tudtam találkozni és személyes beszélgetések által képet nyerni arról, hogy hogyan élnek a klasszikusnak számító magyar emigráns költők, írók.

Tehát Márai Sándor úgy szerzett rólam tudomást, hogy ő a nagyvilággal a kapcsolatot egy régi kamaszkori barátján keresztül tartotta, akit Tátray Gábornak hívtak. Tátray Gábor tagja volt ennek az alapítványnak, amit az előbb is említettem, a HHRF-nek.  Tátray a hírlevelekből tudomást szerzett róla, mert mindenki, aki támogatta az alapítványt értesítve lett a megszervezendő programokról, az akciókról. Így tudta meg Tátray, hogy én Kaliforniában fogok felolvasni és erről tájékoztatta Márait, aki felkapta a fejét és azt mondta „ő az az erdélyi szabadságharcos… Nahát szívesen megnézném őt közelebbről.


Amikor megkapta ezt a meghívást, akkor milyen érzések voltak önben? Egyáltalán mire számított?

Én akkor el voltam kényeztetve, sokak érdeklődtek irántam: kongresszusi képviselők, szenátorok és külügyi vezető emberek. Sokak kívántak élőben meggyőződni arról, hogy van egy ilyen hús vér ember és nem csak egy fantom.  Úgyhogy én a meghívást jólesve, de természetesnek vettem, érthetőnek tűnt, hogy van benne egy ilyen kíváncsiság. Most hozzá kell főznöm, hogy nemrégiben sikerült a Márai naplóknak a teljes szövegéhez hozzájutnom, persze kíváncsi voltam, hogy megjelenik-e a találkozásunk.  De nem, akkora már nagyon szűkszavúan és nagyon keveset írt. Ő továbbra is annak a hatása alatt állt, hogy meghalt a számára két legkedvesebb ember, már ő is búcsúzott az élettől. Tehát ez még csak olyan ráadás volt, igazából készült a halálra ez a meggyőződésem. Mi ‘87-ben találkoztunk, szűk két évvel később már úgy érezte, hogy feladja. 


Igen az életrajzi adataiból tudjuk, hogy sok-sok tragédia érted őt: előbb a testvérei halála majd valamivel később a felesége és a fogadott fiának a halála is bekövetkezett.

Persze depressziós volt. Határozottan állíthatom, hogy már, akkor, a találkozásunkkor.


Visszaemlékezéseiben ön hosszasan mesél Márai lehangoló környezetéről. Valóban az író életkörülményeit a pénzhiánynak lehet be tudni, vagy itt már a depresszív, rezignált embernek az igénytelenségéről lehetet szó?

Van egy természetes igény és egy puritánság, ne mondjam egy remetei hajlam. Na de azért vannak a komfort minimumok is. Az elesettsége, szegényessége az akkor is szíven üti az embert, ha tudja, hogy egy puritán emberről van szó, aki nem luxus körülmények között akar élni.  Én megírtam, hogy szóvá tettem ezt itthon és rám förmedtek, hogy: igenis nem nyomorog Márai. Ugyanis a torontói kiadója, Vörösváry István restellte, hogy nem fizeti meg eléggé. Nyilván nem is volt, amiből megfizetnie, hiszen - ez egy nagyon érdekes paradoxon – Márainak meg kellett ahhoz halnia, hogy sikeres legyen. Értem a sikerességet előbb az idegen nyelvekre való fordítása révén és ebből kifolyólag a magyar kiadások révén.


Mi volt ekkor a ’80-as évek végén Márai irodalmi fogadtatása, vagy a politikai érdeklődés mennyire fordult irányába Erdélyben, illetve Magyarországon?

Néhányan, nagyon kevesen, ismerték a műveit.  Főleg a Naplókat, meg a két háború közötti regényeit: az Eszter hagyatékát, A kassai polgárokat, meg ilyeneket. De igazán nem volt benne a köztudatban.

Volt néhány olyan irodalom politikus vagy irodalomtörténész, akik tudták, vagyis tisztában voltak az értékével. Ezek közül sokan - nagyon tiszteletre méltó módon - meg is keresték Márait. Levelekben szólították meg, hogy kiadnák a műveit a mai magyar publikumnak. De ő nagyon következetesen ragaszkodott, ahhoz az álláspontjához, hogy amíg Magyarország idegen megszállás alatt áll, vagyis amíg orosz-szovjet katonák vannak, addig ő semmilyen művének a publikációjához nem járul hozzá.  A vége fele, mintha meg is érezte volna, hogy itthon a dolgok fellazultak: recsegett-ropogott a rendszer, és az írók majdnem azt írhatnak amit akarnak. Már nem volt cenzúra, olyan dolgok jelentek meg, hogy az ember ma sem hisz a szemének. Ő ezt nem tudta pontosan, viszont érezte, hogy a végórája van annak, ami ellen megfogalmazta magát, és azt mondta, hogy „amíg ez fennáll, addig én nem”.


Visszaemlékezéséből úgy tűnik, hogy Mária Sándort inkább politikai hírek érdekelték itthonról. Ezzel kapcsolatos kérdéseket tett fel önnek?

Igen, ez a folyamat érdekelte.  Nyilván, az, ami a Budapesten történtekből San Diegóban látszott az távoli volt, az kevés volt és valószínűleg torz volt.  Egy képet szeretett volna egy élő tanútól, akinek valamelyest bízhat a meglátásaiban.  Hallani akarta, hogy hogyan látja egy harmincas éveiben lévő tollforgató költő az ország közeljövőjét. Tehát, hogy lesz itt tényleges változás, tényleges átmenet, tényleges fordulat? Vagy az egész egy kozmetika a legvidámabb barakk falai között?


Mit tolmácsolt az emigrált írónak pontosan az otthoni helyzetről? Írásából az derül ki, hogy fellelkesülten mesélt.

Igen, akkor úgy láttam, hogy itt már olyan folyamatok vannak, amelyeket már nem lehet visszafordítani. Persze nem számítható ki a tényleges fordulat időpontja, sem a mikéntje. Azt, hogy öt éven belül vagy tíz éven belül, nem tudtam volna megmondani, talán inkább az öt évet gondoltam közelebbinek. De arra, hogy két éven belül történik mindez, nem hiszem, hogy gondoltam volna. Tehát nem is ezt kommunikáltak neki.


Hogyan látta, milyen hatással voltak Máraira az ön által mondottak?

Azt hiszem, megnyugtatta.  Feltéve, ha valóban elhitte, hogy ez így lesz, ahogy én gondolom és ha leszámította, ebből a wishful thinking-et, vagyis, hogy arról beszélek, amit én magam is remélek. 


Említette írásában, hogy találkozásukkor kérdezte Márait a kortársairól, az emigrált írók nagyjairól, mint például Wass Albertről és Faludy Györgyről. Úgy érződött, hogy nem szívesen beszélt róluk az író, inkább egy lemondó, kiábrándult attitűddel volt irántuk. Mivel magyarázható ez?

Sok mindennel. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy nagyon hiú ember volt, nagyon rátarti. Nem akarta sem a nevét, sem a részvételét adni olyan dolgokhoz, olyan emberekkel együtt, amelyekkel nem tudott százszázalékosan   azonosulni. Ezért sokan úgy tekintettek rá, hogy öntelt ember. Nem volt az, csak tényleg vigyázott arra, hogy az elvei sértetlenek maradjanak. Nagyon érdekes, Faludy György mesélte később, így nem tudtam őt személyesen erről kérdezni, hogy mikor indult az Irodalmi Újság című kiadvány (először Londonban, aztán Párizsban szerkesztették) az első szerkesztői között ott volt Faludi is. Ez egy nyugati magyar folyóirat volt, amely folytatta a korábban Budapesten létező periodikát. Szóval, Faludy írt egy levelet Márainak, hogy legyen a munkatársa a lapnak. Márai pedig azt válaszolta, hogy gratulál és legyenek sikeresek. De ő sajnos nem tud ebben közvetlenül részt venni, mert neki az a fogadalma, hogy ő semmilyen politikai természetű vállalkozásban nem vesz részt.  Az újságról nem mondta senki, hogy politikai. De nyilvánvalóan az volt hiszen, a Kádár-rezsim ellen foglalt állást nem hiába kellett külföldön megjelennie. Ugyanakkor ez az újság egy nemes cél szolgált, különben nem is politikai inkább történelmi célt. De amire Faludy felkapta a fejét, és nekem is elmesélte, hogy ebben a levélváltásban az volt az elképesztő és a paradoxális, hogy a válaszlevelet Márai a Szabad Európa Rádió fejléces papírjára írta. Hát, ha volt akkor politikai vállalkozás, akkor ez volt az, de őt ez nem zavarta. Tehát, ha egy kicsit cinikusok vagyunk, arról is beszélhetünk, hogy lehet, hogy volt egyfajta féltékenység is klasszikusok között. Pedig nem volt ugyanaz a publikumuk. A háború előtt sem árultak egy gyékényen, képletesen szólva a három klasszikusról beszélek (Márai, Wass Albert, Kisfaludy). Nem lehet arról beszélni, hogy később sem kívántak egy tálból cseresznyézni. Én persze távolról, Erdélyből ezt nem tudhattam, tehát egy kicsit belehályogkovácskodtam a dologba.


Akkor nem tudott meg semmi érdekességet a többiekről? Mondott valamit egyáltalán Wass Albertről?

Nem, nem, semmit. Csak távolságtartó volt.


A 2012-ben megjelent írásában mondta, hogy a Tátray családdal a kapcsolat elveszett, és a HHRF sem tudott útbaigazítást adni önnek. Azóta, esetleg, valami derült ki az esetleges Tátray hagyatékról, illetve a Márai dokumentumokról van valami hír?

A Petőfi Múzeumnál is próbáltam előmozdítani ezt a hagyaték feltárást. Bár Tátray Gábor nem élhet már, de feltehetőleg vannak örökösei és azok a dokumentumok levelek, amelyek Máraihoz kötődtek lehet, hogy a család birtokában még megvannak. Bár egy magyarul nem beszélő, amerikai, felnőtt örökösnek ezek az írások nem mondanak sokat, az is lehet, hogy kidobták. Nem tudhatjuk. Mindenesetre a Petőfi Múzeum azóta megszerezte Lolának a naplóit. Ezel a kéziratok éppen kiadás előtt állnak, elég izgalmas kiadvány lesz ez.










Jegyzetek

[1] Szőcs Géza: Látogatásom Márai Sándornál, In: Irodalmi Jelen, 2012, november 12. https://irodalmijelen.hu/2012-nov-12-0838/szocs-geza-latogatasom-marai-sandornal

[2] Farkas Wellmann Endre‒Szőcs Géza: Amikor ​fordul az ezred, k. n. Budapest, 2009.














​

 

Dénes Andrea
SZABÓ ZOLTÁN

​

Dolgozatom főszereplőjévé egy olyan személyt választottam, akinek az élete nagyon érdekesnek bizonyúlt számomra. Ez a személy nem más mint, Szabó Zoltán. Szeretném Szabó Zoltán életútját is ismertetni. Életútját két részre osztottam fel: emigráció előtti és emigráció utáni szakasz. Tulajdonképpen az irodalmi pályáját is így lehetne jellemezni: emigráció előtti és utáni szakasz, mivel az ember megváltoztatja az, ha a környezete, az akkori élete is megváltozik és a változás után már nem beszélhetünk ugyanarról az emberről. Habár Szabó Zoltán ugyanúgy folytatta irodalmi életét, viszont a közéletbe nem volt akkora szerepe emigrációja után már.

​
Ki volt Szabó Zoltán?

Emigráció előtti, Magyarországi élet

Szabó Zoltán 1912 június 5.-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait 1922 és 1930 között a Budapesti Kegyestanitórendi Főgimnáziumban. Itt évfolyamtársa volt Boldizsár Ivánnak és Örkény Istvánnak, közvetlen osztálytársa pedig Ottlik Géza volt. Belépett a cserkészetbe, ahol érettségi után is tag maradt mint öregcserkész. Érettségi után 1930-31- ben elkezdte tanulmányait a Műegyetemen mint gépészmérnök-hallgató, de aztán egyetemet és témakört váltott, 1931-33 között a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, majd ismét váltott az állam- és jogtudományi fakultáson hallgatott előadásokat. Megkell emliteni azonban, hogy oklevelet egyiken sem szerzett. [1]
    
​Folyóiratot inditott gimnazista kori barátaival, Boldizsár Ivánnal, Hegedüs Gézával és Rónai Mihály Andrással. A folyóiratnak a Névtelen Jegyző cimet adták. Nem sokáig élt a lap, alig öt száma volt, viszont olyan jelentős emberek irásaik jelentek meg benne mint: Weöres Sándor, Örkény István, Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula. Szabó Zoltán maga is versirással kezdte, valamint a Vajda János Társaság tagja. Megalapitotta 1934-ben a Magyarság Szociográfiai Munkaközösséget, ezzel együtt pedig Boldizsár Ivánnal a Fiatal Magyarság cimű folyóiratot szerkesztette. Életét termékenyen élte, mivel előadásokat és szemináriumokat tartott Budapesten, Egerben és Sárospatakon is, valamint Romániába is ellátogatott három társával és barátjával. Megnyerte a Magyar Társaság Falukutató Intézetének monográfia pályázatát a tardi szociográfiai felvétel első összegzésével, ezzel együtt pedig meginditotta Boldizsár Ivánnal, Kovács Imrével és Péter Aladárral a Szolgálat és Irás cimű könyvsorozatot. Egy évvel később tagja lett a Válasz szerkesztő bizottságának és rész vett a Márciusi Front előkészitésében. A Franklin Társulat lektora lett s a Belügyminisztérium felkérésére szociális tanácsadó lett Biharmegyében. [2] Szemléletváltás következett be az életében 1937 és 1938-ban, amikor elfordult a közéleti tevékenységtől és irodalomban lett egyre termékenyebb. Ekkor irta meg a Cifra nyomorúság cimű könyvét, s ekkor vált falukutatóból társadalomkutató és elemző szerzővé.[3]
      
Mozgalmas életében elinditotta a „szellemi honvédelem” mozgalmat és Magyarok Könyvtára cimű „nemesponyva” sorozatot inditott, s ebben a sorozatban adta ki a szellemi honvédelem alapeszméjét tartalmazó munkáját, melynek cime Két pogány közt, ugyanakkor ebben a sorozatban a népi irók legjobbjai szerepeltek, mint pldául Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Féja Géza. Miután cenzurázva lett a Magyar Nemzetben a „szellemi honvédelem” rovat, Szabó Zoltán ösztöndijat kapott a Francia Köztársaságtól, viszont Párizs német megszállása előtt nehézkesen de végül hazatért. A Szerelmes földrajz cimű munkája megjelent a Nyugatban is és ezzel a munkával nyerte el az MTA Körösy Flóra jutalmát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség elnőkévé választották, s delegációt vezetett a londoni nemzetközi ifjúsági konferenciára, majd 1948-ban a Magyar Köztársaság UNESCO kpviselője lett, viszont ez sem tartott sokáig, mivel 1949-ben felbontotta a szerősdését a követséggel és Londonba ment.
     

Migráció utáni élete Angliában ( 1949-1980)
             
Szabó Zoltán a Mindszenty- per miatt mondott le tisztségéről és költözött Angliába. 1949-ben irt egy levelet anyósának, amiben arról irt, hogy nem birta már a Magyarorszagon folyó helyzeteket, úgy fogalmazott, hogy egy farkas torkában venni lélegzetet, így jellemzi az akkori állapotokat.[4]
           
Londonban is szép karriert fut be, ugyanis a Magyar Irók Szövetsége külföldön főtitkárának választotta és Magyar Könyves Céhet alapitott az irószövetség keretében. A Magyar Könyves Céhen belül adta ki Déry Tibor novelláit és Bibó István tanulmányait. Londonban is inditott egy lapot, melynek a Magyar Szó cimet adta. Támogatta a magyarokat és aktivan részt vett az emigráció szellemi mozgalmaiban. 1976-ban megkapta a britt állampolgárságot.[5] Magyarországról sok felkérést és ajánlatot kapott, amiket időről időre elutasitott. Szabó Zoltán nem fogadja el a társadalom elé állított tabukat. Meggyőződése és szélsőségessége négy kérdésben nem módosul: hajthatatlan 1956 forradalmi értelmezését illetően, engesztelhetetlen hazája katonai megszállásával szemben, meg nem alkuvó tagadója a véleménynyilvánítás korlátozásának és az egypártrendszer politikai gyakorlatának. Ennek tudható be szerzőnk részéről a Magyarországról folyamatosan érkező legkülönbözőbb baráti meghívások, ajánlatok és félhivatalos alkudozási kísérletek következetes elutasítása.

1980-bant egy bretoni kisvárosban, Josselinbe költözött, érdekelte mi van otthon viszont soha nem latogatot haza többé. [6] 1948 novemberében Szabó Zoltán fogadja a Magyarországra látogató Paul Éluard-t, akivel Mezőkövesdre, Egerbe és Tardra látogatnak. Szabó Zoltán ekkor járt utoljára Magyarországon1. 72 évesen halt meg és Franciaorszagban, Josselinben temették el. [7]
         
Gondolkodására több angolszász filozófus, író és tudós hatott ösztönzően: Hannah Arendt, Isaiah Berlin, Arthur Koestler, George Orwell, Bertrand Russell. E hozzá közel álló szerzők közös jellemzője, hogy valamennyien a zsarnokság ellen küzdenek.[8]
      
Szabó Zoltánnak két irói álneve volt: Kövesdi Kálmán és Spectator. Nevét őrzi ugyanakkor a Szabó Zoltán- emlékdij. Életét ugyanakkor megismerhetjük abban a 46 perces dokumentumfilmen, amit lánya, Szabó Ágnes készitett. A dokumentumfilm cime Apámat Zoltánnak hivták.
 

Magánélete
   
Szabó Zoltán háromszor nősült. Első házasságából egy fia született: Ádám. Első feleségével, Nádas Erzsébettel békével váltak el. Második felesége Károly Judit, akit Párizsban vett el és tőle is egy fia született: Kristóf. Idővel elhidegültek egymástól és elváltak útjaik. Harmadik és egyben utolsó felesége egy emigráns család fiatal lánya lett, Szekeres Zsuzsa, akitől egy lánya született Ágnes. [9]
 

A Tardi helyzet
             
Ez volt az amű, amivel felfigyelte rá. Ez volt az első nagy sikerű és nagyivű műve, ezért szeretném ismertetni ezt a művet.
           
Ezzel a művel nyerte el Szabó Zoltán a Magyar Társaság és Falukutató Intézet monográfia pályázatát, habár ekkor még a mű csak félig volt kész, ezek csak az első eredmények voltak. Amikor kész lett a teljes munka, akkor megjelentette a művet 1936-ban a Szolgálat és Irás cimű könyvsorozat első műveként és ez hozott neki elismerést és így ismerték meg a nevét is. Ez egy szociográfiai felmérés, amit Tardról készitett és nagyon ismeretgazdag mű lett.
     
Szabó Zoltán A Tardi helyzet cimű művével elinditott egy olyan áramlatot a magyar irodalomban, ami kihatott a jövőre is, ugyanis ez mű inditotta meg a ma is divattá vált társadalomtudományi áramlatot. Ez a mű a legkomolyabb szociográfiai mű az utóbbi idők irodalmában. Egy olyan tájat vett vizsgálat alá Szabó Zoltán, ami másnak unalmas és egyhangú lehet, viszont egy szociográfusnak éppen ezért érdekes. Megvizsgálja a táj minden szegletét és az embereket is, végig megy minden jellegzetes megnyilvánulásukon. Kiindulópontja a történelmi és emberföldrajzi háttér, ami elengedhetetlen ehez a munkához.[10] Ugyanakkor a mű kiadása vitát váltott ki az akkori társadalomban, a kérdés az volt, hogy jobb- vagy baloldalán látja e a szerző a kibontakozás útját. Szabó Zoltán falukutató munkásságának a végkövetkeztetése, hogy a népet be kell emelni a nemzetbe.[11]
         
A mű egy előszóval indit, amit Szabó Zoltán ir. Az előszó úgy kezdődik mintha egy mesét vagy egy történetet kezdene: „Megint ősz van….”[12]. Az előszóban a szerző megindokolja, hogy minek is irta meg ezt a könyvet, ezt a szociográfiai munkát, s ő aval indokolja, hogy felakarta kelteni az emberek figyelmét Tardra. Habár a szerző azt is leirja az előszóban, hogy hiába fedi fel a problémákat Tardon, mégsem fog törtnni semmi, mivel nem fog változni a helyzet. A tardi helyzetet egy népmeséhez hasonlitotta, amiben az öregemberért eljött a halál és elvitte, úgy hogy az öregember nem vette figyelembe a halál jeleit. A szerző szerint ez kisrtetiesen hasonlit a tardi helyzetre.
      
A műben minden fejezet egy himzés mintával kezdődik. Vannak olyan fejezetek is amelyekben egy egy versikét vagy inkább egy szakaszt találunk Tardról és az emberekről, amely egy kicsit össze is foglalja az adott fejezetet. Nagyon kidolgozott szociográfiai munka. Minden témára kitér, amit elkell mondani egy ilyen munkánál. A fejezetek a következők: A szociális helyzet, Táj,Történet,Nép ,  Polgárositó erők, Társadalom, Erkölcs Politika. Ezekben a fejezetekben nagyon reszletesen irja le Tardot, az embereket, kezdve attól, hogy mit esznek egy heten, milyenek a népdalaik,  és még az is benne van, hogy milyen sirfeliratok vannak. A mű végén egy Függeléket találunk, amiben statisztikák, diagrammok, táblázatok és pontos számok vannak, így vizsgálva minden szögből Tardot és az embereket.
        
A Tardi szociográfia teljes társadalomképet ad: a térség parasztságának bemutatása, a falvak jellemzése mellett külön fejezetekben elemzi a munkások (bányászok), az értelmiség falusi és városi rétegeit. Legszigorúbb kritikával a magyar középosztályt illeti. Megállapítja: mindössze két dologban egységesek: az „úri” életforma megjátszásában és a társadalom kiszolgáltatott tömegei feletti könyörtelen uralkodásban.[13] 
      
Az 1936-os könyvnapokon egyszerre jelennek meg Illyés, illetve Szabó Zoltán szociográfiái, a Puszták népe és A tardi helyzet. Ilyés Gyula ezt gondolta Szabó Zoltán szociográfiájáról:„…irodalmi korszakok mindig szabálytalan művekkel jelentkeznek. […] A tardi helyzet az elsők között volt az a szabálytalan mű – irodalmi műbe burkolt szociográfia, szociográfiai műbe sűrített nemzetgyalázás –, amely az új korszak kánonjának sorát megkezdte”. [14]
 
​
Összegzés
    
​Szabó Zoltán egy kiemelkedő, szociográfus, falukutató és szerző volt, aki igenis kiállt az mellett amiben hitt. Nagyon sok lapot szerkesztett, amelyek gazdagitották a magyar irodalmat. Azután is kitünt az irodalom szeretete életében miután Angliába emigrált, mivel ott is folytatta irodalmi tevékenységeit. Ugyanakkor Angliában kitűnt az embertársai iránt való szeretete és embersége, mivel segitette az emigránsokat amiben csak tudta. Habár szülőhazájába, Magyarországra nem tért vissza, mégis érdekelték az otthoni dolgok és segitette a magyarokat külföldön. Ő egy olyan ember volt, aki a közéletben is tevékeny szerepet töltött be, bár nem értett mindig egyet a rendszerrel. Az első szociográfiai műve a Tardi helyzet volt. Ezzel a szöveggel hivta fel magára a figyelmet és fel is figyeltek rá. Fontosnak tartottam kitérni rá. Ez a mű sokat adhat a jelenkor emberének, mivel élvezhető és érdekfeszitő, közelebb hozza a mai emberhez azt a korszakot. Szabó Zoltán példát tud mutatni életével,és azzal hogy maradandót alkotott az irodalomban, a szociográfiában.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
Jegyzetek

[1] Szabó Zoltán. Magyar életrajzi lexikon, Arcanum Digitális Tudománytár

[2] U.o.

[3] NOSZKAI Gábor: Szabó Zoltán politikai arcéle, részvétele az antifasiszta mozgalomban 189.o.

[4] U.o. 198.o.

[5] Szabó Zoltán életrajza (PIM):Varga Katalin:Szabó Zoltán életrajza.Emigrációtörténet Alkotók.

[6] Szabó Zoltán. Magyar életrajzi lexikon. Arcanum Digitális Tudománytár

[7] Szabó Zoltán. Wikipédia

[8] NOSZKAI Gábor: Szabó Zoltán politikai arcéle, részvétele az antifasiszta mozgalomban 208.o.

[9] Szabó Zoltán. Wikipédia

[10] NAGYPÁL István: Cifra nyomorúság, Szabó Zoltán könyve: Cserépfalvi,

[11] NOSZKAI Gábor: Szabó Zoltán politikai arcéle, részvétele az antifasiszta mozgalomban 188.o.

[12] SZABÓ Zoltán, 1937: A Tardi helyzet.

[13] NOSZKAI Gábor: Szabó Zoltán politikai arcéle, részvétele az antifasiszta mozgalomban 189.o.

[14] NOSZKAI Gábor: Szellemi életre kelni…





Bibliográfia
 
Szabó Zoltán.  Magyar életrajzi lexikon. Arcanum Digitális Tudománytár
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/sz-77C95/szabo-zoltan-77D18/  ( Utolsó letöltés: 2020.02.10)

NOSZKAI Gábor: Szabó Zoltán politikai arcéle, részvétele az antifasiszta mozgalomban, Múltunk, 2013/2 sz.
http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/01/noszkaig13_2.pdf (Utolsó letöltés:2020.02.10)

Szabó Zoltán életrajza (PIM):VARGA Katalin: Szabó Zoltán életrajza.Emigrációtörténet Alkotók. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012. július.
https://pim.hu/hu/emigrans/emigraciotortenet/alkotok/szabo-zoltan/eletrajz
(Utolsó letöltés:2020.02.11)

Szabó Zoltán. Wikipédia
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Zolt%C3%A1n_(%C3%ADr%C3%B3) ( Utolsó letöltés: 2020.02.11.)

NAGYPÁL István: Cifra nyomorúság, Szabó Zoltán könyve: Cserépfalvi, Figyelő, 1938. 8. sz.
https://epa.oszk.hu/00000/00022/00631/20205.htm ( Utolsó letöltés: 2020.02.12.)

NOSZKAI Gábor: Szellemi életre kelni…, Holmi, A folyóirat online kiadása 2012. június
https://www.holmi.org/2012/06/noszkai-gabor-szellemi-eletre-kelni%E2%80%A6 ( Utolsó letöltés: 2020.02.13.)

SZABÓ Zoltán, 1937: A Tardi helyzet. Cserépfalvi kiadás
https://www.scribd.com/document/142044120/Szabo-Zoltan-A-Tardi-Helyzet  ( Utolsó letöltés: 2020.02.12)




​









​

 

Fekete Hanga
MAKKAI ÁDÁM ÉLETE ÉS IRODALMI MUNKÁSSÁGA

Élete, tanári pályája, díjai

Makkai Ádám 1935. december 16-án született Budapesten értelmiségi család első és egyetlen gyerekekeként. Apja, dr. Makkai János (1905. Erzsébetváros - 1994, Hawaii), országgyűlési képviselő, az Esti Újság felelős szerkesztője. Anyja, Ignácz Rózsa, a Nemzeti Színház tagja, majd később ismert és elismert író és műfordító. Több közeli és távoli rokona kapcsolódik valamilyen módon az irodalomhoz,  Makkai Sándor református püspök, író és fia Makkai László, történész. [1]

Már gyerekkorától érdekelték az idegen nyelvek, több általános iskolai osztályt is németül végzett, 1954-ben érettségizett. Az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán járt magyar-francia szakra, de 1956 novemberében, harmadévesként emigrált akkori párjával, Kemény Zsuzsával, New Jersey-be. [2] 1958-ban diplomázott a Harvardon francia-orosz filológia szakán. Általános iskolai és egyetemi tanárként dolgozott több fontos intézményben is az Amerikai Egyesült Államokban, a Yale University-n és a chicagói Illinois-i Állami Egyetemen.
Válása után Szingapúrban tanított egy évig ösztöndíjasként, ahol megismerte leendő feleségét, Arany Ágnest, Arany János oldalági rokonát. [3] 1989-2002 között mindketten Hong Kongban tanítottak, majd megalapították közösen az ATLANTIS CENTAUR Kiadót.

Úgy irodalmi, mint nyelvészeti munkásságát több díjjal is jutalmazták. 2011-ben Kossuth-díjat, majd 2016-ban Kossuth Nagydíjat kapott. A díjakat „a magyar költészet rangját emelő műfordításai, egyedülálló formavilágú és invenciózus költészete, kivételes művészi pályája, valamint értékteremtő oktatói és tudományos közéleti életműve elismeréseképpen”[4] kapta.

Nemzetközileg leginkább általános nyelvészeti munkái révén lett ismert. Kutatási témája az idiomatika, ezek több oldalról történő vizsgálata. Emellet irodalmilag is sokrétű munkát vitt véghez, több verseskötete jelent meg magyar és angol nyelven. A magyar irodalom legfontosabb kortárs és klasszikus verseit angolra fordította, ezzel terjesztve és széles körben is ismertté téve irodalmunkat.

2018-ban Budapestre költözött és itt folytatta munkásságát. 2020. január 18-án, 84 éves korában hunyt el.


Irodalmi munkássága

Már az emigráció előtt publikált több irodalmi lapban, de erőteljesen csak 1966-ban első kötete, a Szomj és ecet,  megjelenesével indult be költői karrierje. A kötet javarészt a disszidálás problematikája köré szerveződik. Egyrészt a magányt, mint alapvető problémát tárja fel a boldogulás akadályaként. Több versében is utalást tesz az „angolul társalkodó magányra”, ami nemcsak lelki értelemben válik számára nehézzé, hanem magyarsága megélésben is. Reflektál az éppen olvasott könyvélményekre (például Madách Imre: Az ember tragédiája[5]) vagy tájleírás formájában mutatja be az éppen látottakat, erőteljesen kifejezve azt az értékkülönbséget, amit a magyar táj javára érez. Egy különös példája ennek az is, hogy egyik versét A Balatonnak ajánlással annotálja. Ehhez kapcsolódik az is, ahogyan a magyar nyelv sajátosságaival játszik. Több híres magyar költő verseit parafrazálja, Weöres Sándornak ajánlott verségben csak hosszú és rövid ö-t használ magánhangzóként[6], Babits-átiratában pedig továbbgondolja és továbbviszi a Fekete ország stílusát[7]. Ezek a variációk azt is megmutatják, hogy a költő irodalmi műveltsége óriási, magyar és virlágioradlmi műveket is parafrazál, továbbgondol variációt ír rá.  A kötet címadó verse, a Szomj és ecet bibliai keretbe hleyezett ars poetica, amely vers és próza, művészi leírás és tudományos-teológiai okfejtés elegyével próbálja mindazt összefoglalni, amit a költő a művészi beszédmódról, az irodalom és költészet fontosságáról gondol. Szerkezetileg a vers két részre tagolódik. Az első rész versben íródott nagypénteki  szenvedéstörténetet dolgozza fel, különösképpen hangsúlyozva Krisztus utolsó szavait a kereszten. Az Éloi, éloi lámá sabaktáni több interpretációját is feltárja. A mű második része egy teológiai témája értekező szöveg, amely összehasonlítja a négy evangélista keresztrefeszítésről leírt történetét. Ezek középpontjába az ecetet helyezi, mint Krisztus szomjúságát oltó nedűt, János „méreggel elegyített nedűt” említ, még a keresztre feszítés előttről, Márk evangéliuma a kereszten levő Jézus szomját csillapító ecetről beszél. Makkai ennek alapján fogalmazza meg ars poeticáját, miszerint „Szomjúság-embernek lenni/ Ecet – a költészet.[8]” Ezzel a költő – Krisztus párhuzam megteremtésével zárja kötetét, ami arra enged következtetni, hogy az irodalomnak kiváltképpen fontos szerepet tulajdonít a társadalmi és művészeti haladásban.
​
Fontos megemlítenünk még a Hawaii elégiák című kötetét, amelyet a hawaii-i tanársága alatt írt verseiből állított össze. Ezek a formaversek is tanúskodnak arról, hogy Makkai mesterien bánik a nyelvvel, rendkívül könnyen ír kötött formájú időmértékes verselésű műveket.
A formaversek iránti érdeklődés tükröződik a költő egyik leghíresebb és irodalmilag legnagyobb kritikai visszhangot kiváltott kötetéhez, Petőfi Sándor halála után írt költeményeihez. Ezek mind szerepversek, amelyekben a lírai én Petőfi iposztázisából próbál valamiképpen aktuális helyzetekhez hozzászólni. A kötet három ciklusból áll, a A fehéregyházai füzet, A szibériai költemények és A tibeti költemények. Ez a szerkezet utal a kötet megjelenése előtt zajló irodalomtörténeti vitára, mely Petőfi Fehéregyházán történt halálát kérdőjelezi meg és azt feltételezi, hogy a költőt Szibériába szállították hadifogolyként és Barguzinban halt meg. A kötetben Petőfinek Kőrösi Csoma Sándor szelleme jelenik meg, ő kalauzolja végig a két helyszínen, majd próbál igazságot szolgáltatni az üggyel kapcsolatban, de ez kudarcba fullad. A kötet célja tulajdonképpen kibékíteni a két elmélet állítóit.

Makkai Ádám költői pályafutása egy többkötetes, nagy életművet fog át, amely kutatására még nem válalkozak. Kritikai visszhangja kevés kötetének van, az írások nagyrésze pedig főleg az emigrációs irodalom szempontjából vizsgálja verseit. Úgy gondolom, hogy ez az életmű viszont sokkal több ennél, formailag és nyelvileg is érdemes időt szentelni az elmélyült tanulmányozásra, a töredékesség és mégis formai elvárások teljesítése, az évszázados hagyományok ápolása és új tendenciák követése és letrehozása egyaránt jelen van a költő verseiben.

 
Műfordítói munkássága

Makkai Ádám, a már disszidálása előtt is öt nyelvet tudó költő, elismertségét leginkább műfordításai hozták. Egyetemi tanulmányai alatt ugyan inkább magyarul jelentek meg kötetei, műfordításai csodálatos nyelvérzékről tanúskodnak. A fordításra példát már édesanyjánál is láthatott, aki románról magyarra és magyarról románra fordított rengeteg mára már klasszikussá vált művet. Ő maga főként az angol és német nyelvet használta fordításaihoz, tehát a világirodalom olyan kultikus nműveihez tudott hozzásnyúlni, amelyek ezen nyelvterületeken születtek.
Műfordítói munkásságának csúcspontja és életművének összefoglalása az In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary. An Anthology of Hungarian Poetry from the 13th Century to the Present in English Translation. Az 1996-ban megjelent majdnem kétezer oldalas antológia óriási hangvételű és hiánypótló munka. Szemléz az elmúlt mintegy ezer év népi és szépirodalmi alkotásokból, ezeket angol fordításban tárva az olvasó elé. A munka oroszlánrészét Makkai Ádám vállalta, az ő szerkesztésének eredménye a kiadott könyv. Ugyan már ez is majdnem emberfeletti munkának minősül, Makkai műfordít is, munkái belekerülnek a kötetbe. A fordító Makkai által olyan kultikus magyar versek válnak ezáltal széleskörben megismerhetővé, melyek minden magyar ember számára ismerősen csengenek, szövegüket kívülről tudjuk. A teljesség igénye nélkül, a legfontosabbak: Kőmíves Kelemenné, Kádár Kata balladája, Ómagyar Mária-siralom, Janus Pannonius: Búcsú Váradtól, Egy dunántúli mandulafáról, Bornemisza Péter: Siralmas énnéköm, Balassi Bálint: Júliára talála, így köszöne néki, Egy katonaének, Bocsásd meg Úristen, részletek Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzából, Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz, Tartózkodó kérelem, Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I és II, Arany János: Szondi két apródja, Petőfi Sándor: Nemzeti dal, Szeptember végén, Ady Endre: Párisban járt az ősz, A fekete zongora, Őrizem a szemed, Juhász Gyula: Milyen volt szőkesége, Magyar táj, magyar ecsettel, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke, József Attila: Születésnapomra, A hetedik, Weöres Sándor: A galagonya, Pilinszky János: Halak a hálóban, Harmadnapon, Nemes Nagy Ágnes: Fák, Lázár, Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet.  Azért tartottam fontosnak ezen címek leírását, hogy hangsúlyozzam annak a kultúrmissziónak a fontosságát, amelyek Makkai Ádám fordításai által végzett.

Ugyanakkor, fontos megnéznünk, hogy ezen fordítások hogyan is viszonyulnak az eredeti szövegekhez. Javarészt versek lévén, sok esetben van jellegzetes ritmusuk, rímpképletük, strófaszerkezetük. Két példa alapján próbálom bemutatni Makkai Ádám fordítási gyakorlatát, mely különben a kötetben fellelhető összes versre jellemző. Az első példa Balassi Bálint Hogy Júliára talála, így köszöne néki és angol fordításának, When he met Julia, he greeted her thus, összevetése. Makkai a legtöbb esetben igyekszik tartani a ritmusképletet, a szótagszámot, viszont ahol túl erőltetett lenne, a vers tartalmának visszaadása érdekében megváltoztatja azt. Ugyanakkor nem tükörfordítást látunk, hiszen prozódiailag és ritmikailag is az angol nyelv sajátosságaihoz igazodik a fordító. A másik kiemelkedő példa erre Weöres Sándor A galagonya című versének fordítása. Maga a költő ezt a fordítását tartja az egyik legsikeresebbnek, több interjúban is megemlíti. Az angol szöveg tökéletesen visszaadja azt a ritmikai világot, amit Weöres a magyar nyelvű eredetiben megteremt. Makkai tökéletes nyelvtudásáról és irodalmi tehetségéről is tanúskodik a fordítás, hiszen hangulatában és szövegében is, annak ellenére, hogy nem tükörfordítás, visszaadja az ismert gyerekverset.
​
Összegezvén, Makkai kultúrmissziója fordításai által egy nagyon nagy feladatot vállalt, melyet élete végéig tisztelettel és nagy odaadással végzett. Célja az volt, hogy a magyar irodalmat és kultúrát széles rétegekkel megismertesse. Ezt  mindvégig szem előtt tartva munkálkodott a világ bármely pontján úgy, hogy közben példát mutatott mindannyiunknak.









​
Jegyzetek

[1] http://adam.makkai.org/curriculum-vitae/

[2] uo. 

[3] uo. 

[4]  https://www.kormany.hu/hu/hirek/a-kossuth-dij-2016-evi-kituntetettjei

[5] MAKKAI Ádám: Madách olvasása közben, In: uő: Jupiter szeme. Összgyűjtött és válogatott versek, Bp., Héttorony Kiadó, 1991. 200. o.

[6] ua. Az ő-k, 221-22. o.

[7] ua. Fekete variációk, 223. o.

[8] ua. Szomj és ecet, 229-231. o. 




 
Bibliográfia

MAKKAI Ádám: In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary. An Anthology of Hungarian Poetry from the 13th Century to the Present in English Translation, Chicago-Budapest-London, ATLANTIS-CENTAURI Kiadó, 1996.

MAKKAI Ádám: Jupiter szeme. Összgyűjtött és válogatott versek, Bp., Héttorony Kiadó, 1991.

www.adam.makkai.org

https://www.kormany.hu/hu/hirek/a-kossuth-dij-2016-evi-kituntetettjei
 
http://epa.oszk.hu/03700/03714/00008/pdf/EPA03714_parnasszus_2017_4_054-058.pdf

http://www.hungarianreview.com/article/poet_between_languages_adam_makkai

http://epa.oszk.hu/03200/03297/00069/pdf/EPA03297_irodalmi_jelen_2005_12.pdf#page=10

http://epa.oszk.hu/03300/03335/00040/pdf/EPA03335_pannon_tukor_2003_2_112-115.pdf














​

 

Gidro Emőke
WASS ALBERT ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

​

Wass Albert 1908. január 8-án született Válaszúton arisztokrata családban. Gróf Wass Endre és a Bánffy család bárói ágából származó Bánffy Ilona gyermeke. Családja a nemesi címét (Vas) még Szent László királytól nyerte, 1081-ben, amikor egy ősük megmentette a királyt egy bölénybikától. Ezért a bölényfej azóta is a Wass család címereként szerepel.  A kolozsvári Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait, majd a debreceni gazdasági akadémián szerzett oklevelet. Miután letöltötte sorkatonai szolgálatát, a németországi Hohenheimben és Párizsban, a Sorbonne egyetemen folytatta a tanulmányait, majd vasasszentgotthárdi családi birtokára tért vissza gazdálkodni. A gazdálkodástól azonban minduntalan elragadta őt az irodalmi pálya.

 1932-ben meghívást kapott a gróf Kemény János marosvécsi birtokán megrendezett, vadászattal egybekötött irodalmi és művészeti találkozóra. Ekkor lett tagja a helikoni írók társaságának, akik között Áprily Lajos, báró Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Gulácsy Irén, Kós Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Szabó Dezső, és Tamási Áron is szerepelt. Írói pályáját versekkel kezdte, és élete során három verseskönyve jelent meg: 1927-ben a Virágteremtés című kötete, 1928-ban Fenyő a hegytetőn, majd 1969-ben A láthatatlan lobogó címmel jelent meg verseskötete. 1934-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában a „Farkasverem” című regénye, melynek révén országosan ismertté vált az irodalmi körök és a nagyközönség számára egyaránt, és Baumgarten-díjban részesítették. Az író regényeiben realisztikus vonásokkal ábrázolja az Erdélyben élők mindennapjait, társadalmi osztályokat, sok esetben tartalmaznak trianon utáni változásokkal kapcsolatban leírt eseményeket.
1944-ben a Kolozsvári Egyetem díszdoktorává avatták, és a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Nemzeti felelősségtudata, erős közéleti érdeklődése magával ragadta. Meggyőződése volt, hogy az erdélyi arisztokráciának az erdélyi magyarság oldalán kell szerepet vállalnia. Ezt a meggyőződését fejtette ki „Csaba”című művében,1940-ben, amelyben a trianoni változások után felnövő nemzedék tennivalóiról ír. 1941-ben megjelent novelláskötete többnyire a vadászatról szól, ami egyik legnagyobb szenvedélye volt. Szerette nagyon a természetet. 1942-ben megjelent a „Mire a fák megnőnek” valamint egy évvel később kiadott „A kastély árnyékában” című regényeire a budapesti Nemzeti Színház színdarabot kért tőle. Ezt meg is tudta valósítani. Viszont 1944 karácsonyára volt kitűzve a „Tavaszi szél vizet áraszt”című színműnek a bemutatója, de a háború miatt ez elmaradt.

1943-ban kikerült a frontra záslósi rangba. 1945-ben hagyta el Magyarországot, Németországba menekült fiaival együtt. 1947-ben került Münchenbe. Itt készült a „Rézkígyó” című regény és az „Erdők könyve” című elbeszéléskötet. Utána költözött Hamburgba. Itt született meg az „Adjátok vissza a hegyeimet” című alkotása, 1948-ban. Az író 1951-ben került Amerikába. Itt egy lakatlan erdőségben lévő, Astor nevű villát választott lakóhelyéül, mert nem tudott elszakadni gondolataiban az erdélyi fenyvesektől, és ahol kicsit újra tudta álmodni az erdélyi tájat, mert ezt a villát négyszázhuszonötezer holdnyi lakatlan erdő vette körül.  Az emigrációban is erdélyi író maradt. Legnagyobb könyvsikerei itt születtek. 1959-ben jelent meg a „A funtineli boszorkány ”, amely a legnagyobb magyar alkotások egyike, a hazaszeretet és a honvágy regénye. Wass Albertnek halk és bánatos írásai vannak, általában csöndes erdélyi ború tompítja el szavait s jellemzi színeit, melankóliájában sok a tervszerűség. Az író, akit mindmáig a román nép ellenségének tartanak, főként Romániában, nem tagadható rokonszenvvel mutatja be a falusi románokat, és még azoknak a fiataloknak a keserűségét is némi empátiával ítéli meg, akik csalódottan reagálnak a várható eseményekre. Rendhagyó egyéniség volt, mindvégig kitartva a „magyar Erdély” stratégiája mellett. Igen magas, misztikus szintre emeli gondolatvilágában Erdélyt, és az erdélyi szellemiséget. Mert Erdély, számára nem csak földrajzi egység. Ebben a szóban nála benne van mindaz ami igaz, jó és tisztességes. Az író szerint Erdély a magyar kultúra menedéke. Szemlélete, amely párhuzamosan összefogja az emberiesség, a nemzeti helytállás és a megmaradás alapigényeit, szervesen épül bele a magyar szellemi hagyományba, a hiteles magyar gondolat sok évszázados vonulatába. És mégis, a történelmi magyar sorsvalóság megjelenítése, az erdélyi magyar nép igaztalan megaláztatásának, kínjainak felmutatása nem gyűlöletet szít műveiben, hanem az isteni szeretet kibontakoztatására tanít. A tapintat, a kulturáltság, az együttérzés mind olyan életminőség Wass Albertnél, amely visszaszoríthatja az erőszakos önzés, a marakodás késztetéseit. Az emberiességet és a testvériességet terjeszti. Rávilágít arra a biztonságra, ami megadhatja az otthonteremtés lehetőségét, akárhol is vagy. Azt vallotta, hogy a szabadság azt jelenti, hogy nincs diktátor az emberek fölött más, csak a Teremtő, ami tanúskodik arról is, hogy vallásos ember volt. Az „Imádság Erdélyért” című jegyzetében Isten kegyelmébe ajánlotta a magyar népet.

Wass Albertet azzal vádolták meg a korabeli román hatóságok, hogy több ezer ember kivégzésére buzdította fel 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereget. Az írót és az apját 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt egy kolozsvári népbíróság távollétében halálra ítélte. Wass Albert a háború után nem tért vissza Erdélybe, 1951-től az Egyesült Államokban telepedett le. A kommunista román hatóságok kiadatási kérelmét az amerikai igazságügyi minisztérium többször is megvizsgálta, megalapozatlannak találván elutasította. Hosszú volt a kálvária, amin keresztül az író magyar földre próbált jutni. Utolsó társadalmi kísérlete a nevét viselő Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány megalapítása volt, amelynek célja a magyar kultúra segítése volt. 1996-ban, 84 évesen írt a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumának kérést a hazalátogatása érdekében. Abban a kérésben nyomatékosan megírta, hogy magyarnak született, és, hogy az általa létrehozott alapítványa célja, hogy bemutassa irodalmi munkásságát hazájának, azaz Magyarországnak. Úgy szeretett volna hazalátogatni, mint magyar állampolgár, nem mint amerikai, sem mint román. Wass Albert halála után az író egyik fia elindította a rehabilitás romániai folyamatát, de perújrafelvételi kérését a román legfelsőbb bíróság 2008-ban jogerősen elutasította.

Aztán egyszerre csak elment. 1998. február 17-én öngyilkos lett. Öngyilkosságához hozzájárult az is, hogy reá és életművére változatlanul tekintettek az államhatalmak, hiába követték egymást különböző politikai rendszerek. Sokak szerint az állandó mellőzöttség, sikertelen szervezései és a magány késztette tragikus cselekedetére.

Wass Albertről még ma is ellentmondásos vélemények – szakvélemények - születnek.

Ágoston Vilmos Wass Albert - könyve, identitáspolitikai jelentőségű, valamint az író életútját és műveit vizsgálja. Bemutatja Wass Albert nacionalizmusát, és közben rámutat a szerző munkásságának irodalmi - esztétikai-művészeti hiányosságaira is. Líráját giccsesnek és epigonkodónak minősíti. Ezzel azonban még Ágoston Vilmos nem tudja ellenpontozni Wass Albertet. Kritikájának egyensúlya felborult, túlnyomó részében csak Wass Albert antiszemitizmusára utal. Hiányzik a kötetből Wass Albert nacionalizmusának elhelyezése, a nemzet - és nacionalizmuselméletek. Ágoston, mintha nem is talált helyet művében ennek a problémánk. Munkja egy időszerű vállalkozás, mindenek előtt a Wass életmű vizsgálata a nacionaizmus tükrében az erdélyi irodalom jó összehasonlítási alapja lehetne, ez a jól olvasható könyv ugyanakkor az olvasókban hiányérzetet is kelt, a megalapozatlansága miatt.

Romániában ő egyrészt nemkívánatos személy. 2014-ben, a csíksomlyói búcsún a gazdasági rendőrség Wass Albert köteteket kobozott el a könyvstandokról, arra hivatkozva, hogy az írót háborús bűnösnek nyilvánították, fasiszta, rasszista szimbólumok használatával vádolták.
Káli Király István író egy beszélgetésben arról számol be, hogy ezeket az elkobzott könyveket a tulajdonosok soha vissza nem kapták. Három erdélyi településen távolították el talapzatáról az író szobrát. 1996-ban Wass Albert öt fia eljött Erdélybe, hogy kiadót keressenek édesapjuk műveinek. Így találtak rá a Mentor Kiadóra Erdélyben, Magyarországon a Kráter könyvkiadó lett a Wass Albert művek kiadója. Káli Király István szerint Wass Albert írói helyét ma szakszerűen meghatározni nem a népszerűsége, hanem írásainak irodalmi értékei alapján kellene értelmezni, megítélni.
​
Vannak és lesznek emberek, akik nagy szeretettel és érdeklődéssel olvassák a könyveit, és sok ember életére máig is hatással vannak.










Bibliográfia

Háromszék független napilap, Wass Albertről Bertha Zoltán: Magyarság, emberség, hitvallás, 2019.február 16

Józsa István​, WASS ALBERTRŐL születésének 110. halálának 20. ÉVFORDULÓJÁN
https://www.kortarsmuveszet.com/wass-albertrol-szuletesenek-110-halalanak-20-evfordulojan.html?fbclid=IwAR0K7kn9CJvO2gg8sn98CJmK4HVyL-yOGXLzC-iQ-6q4tBEI4N86WdOykWg

Eltávolíttatták Wass Albert regényeit a csíksomlyói standokról https://www.maszol.ro/index.php/tarsadalom/30619-eltavolittattak-wass-albert-regenyeit-a-csiksomlyoi-standokrol  

Magyar Vadászlap, Tud jobbat? CXXIX.(17.) évfolyam 1. szám, 2008. Január

Múltunk 2008/2, Írások egy könyvről: Wass Albert, Erdély és a magyar nacionalizmus – kritika szemszögből*

Fodor Éva, ZSENGE TERMÉS- Wass Albert Erdélye

Szakolczay Lajos, Pokolra szállás nélkül? Wass Albert költészetéről, Hitel 2002. február-EPA

Pomogáts Béla, Erdélyi krónikás Wass Albert munkásságáról, Korunk 2015/8














​

 

György Zsuzsa-Zsófia
ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! TÖRTÉNELEM ÉS EMIGRÁCIÓ WASS ALBERT ÉLETÉBEN ÉS REGÉNYÉBEN

​

 „Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: nem urak! Ne alamizsnát adjatok. Adjátok vissza a hegyeimet!”[1] írta Wass Albert az Adjátok vissza a hegyeimet című regényében.
           
Jelen dolgozatomban azt kívánom bemutatni röviden, hiszen Wass Albert munkásságára nem lenne elegendő ez a kevéske oldal, hogy az emigrált író és költő, hogyan mutatja be kivándorlása után a magyarságot. Ha egyáltalán lehetséges volt akkoriban ezt nyilvánosan ki is mutatnia, hogyan mutatja be a transzilvaizmust, az erdélyi magyarságot a külhoniaknak és a nemzetünket kevésbé ismerőknek? Milyen hatásai lesznek a szókimondóságának? Egyáltalán hogyan emigrál? Milyen kritikák követik írásai hullámát? És meddig tartanak ezek a hullámok? Mindezeknek az elindító lökete természetesen politikai háttérrel rendelkezik és mindazokat a problémacsomókat is fellelhetjük, melyek az ezt követő időszakot uralják. Kihatva nem csak a politikára, de nagyon fontos irodalomtörténeti szempontokra is. Az 1949-ben, már emigráltként megjelentetett regényén keresztül, Wass Albert szókimondóan, cenzúrázatlanul hozza nyilvánosságra az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényében az erdélyi magyarság helyzetét, a politika bírálatát és kemény kritikát mond el az árva székely fiú történetén keresztül a meghurcolt Erdély történelmi tragédiájáról és politikai kommunizmusáról.
           
Az író és költő Wass Albert munkásságát két meghatározó korszakra oszthatjuk. Az egyik az 1923-1944-ig terjedő időintervallum, amikor még a Magyar Monarchiához tartozó Erdélyből publikálta műveit, majd az 1944-es emigrációra szorult író Amerikába vonul és onnan publikál, ír, tudósít és súlyos kritikákat fogalmaz meg az őt kitoloncoló ország politikai rendszeréről. Tehát a második periódus az író életében az 1944-től kezdődő és 1989-ig tartó időszaka volt, amelyet az Egyesült Államokban fejezett be végleg. Munkásságának ezt a két kategóriára osztott, meghatározó időszakát folyamatos nehézségek jellemezték, úgy itthon, mint a már emigráció utáni helyzetében is. De mindezek ellenére ő mindig az nemzeti egységgondolatot és a nemzetstratégiai hivatástudatot tartotta szem előtt, képviselte és harcolt a politikai zsarnokság és a haza kiszolgáltatottsága ellen. Szépirodalmi munkássága mindig is társadalmi és történelmi értelemben üzenet értékű volt, melyet nagyon meghatározott nem csak közéleti úton, de írói pályájában is az emigránsi tevékenysége.[2]
           
De ki is volt Wass Albert? “Életművének elfogulatlan kritikai, irodalomtudományi szempontú megítélését hátráltatja, hogy személyét és működését nemcsak alaptalan legendák és túlzó értékelések, hanem mind Magyarországon, mind Romániában politikai indíttatású viták is övezik.”[3] írja a Britannica Hungarica Kisenciklopédia magyar irodalomról szóló kiadásában a szerkesztő Wass Albertről. De mégis mit jelentenek ezek a szavak? Biztosan mindannyian hallottuk már szüleinktől, nagyszüleinktől, esetleg az iskolában, hogy a rendszerváltás előtt milyen újfajta életmódba kellett beleszokjanak az emberek. Cenzúra és megfigyelés teljes gőzzel. Így nem is kérdéses, hogy Wass Albertet a kommunizmus idejében az olvasott költők és írók listáján felfedezhették-e, mert a válasz nem. A könyvtárosok és nyomdák teljes egyszerűséggel azt a parancsot kapták, hogy bizonyos szerzőket és azok könyveit, köteteit, verseit nem szabad a nép kezébe adják, mivel azok a párt ellen, az ország ellen vallanak, lázítóak és bemocskolják a pártot és politikai nézeteit. Ezek a szerzők egy tiltott listán szerepeltek, bár senki sem látta azt, csak későbbiekben váltak a korunk embere számára elérhetővé a rendelet által kiszabott parancsok. “Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadóvállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.”[4] Jelentős számban semmisítettek meg 1945-től olyan könyveket Magyarországon, melyeket háborús propaganda, rendszer elleni felbujtás, zsidóellenesség, a rendszer társadalmi-politikai berendezkedése ellen valló állásfoglalás jellemzett. Ezen a listán szerepelt Wass Albert több műve is, főként az 1944 utáni emigrált időszakában létrejött művei, mint például az Adjátok vissza a hegyeimet! műve is.
           
Wass Albert életútját folyamatos akadályok, emigráció és a halálába hajszoló menekülés követte végig. Nehézségei azután sem váltak semmissé, amikor kimenekült előbb Németországba, majd Amerikába, hiszen a beilleszkedés és az otthonról folyamatosan pásztázó rendszer követte minden lépését. Ahhoz, hogy megérthessük emigrációjának és ezt a műveibe beleépített tematikáját, meg kell ismernünk, hogy hogyan és honnan is indult a megszabadulás útjára az író. A magyar irodalom legellentmondásosabb alakja, Wass Albert, akiről olykor tudomást sem vesznek, máskor pedig a legnagyobbak között tartják épp a szókimondósága miatt, egy kultusszá vált úgy Erdélyben, mind Magyarországon.  1908-ban született Válaszúton (a mai Kolozsvár mellett), és Floridában érte el a menekülésének utolsó állomását, öngyilkossággal, 1998. február 17-én. Grófi származása indította el későbbi magas hadviselési pályáján. Édesapja gróf szentegyedi és cégei Wass Endre, édesanyja szintén nemesi származású báró losonci Bánffy Ilona volt. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd folytatva tanulmányait Debrecenben és később Stuttgartban, majd Párizsban tanult. Diplomái megszerzése után a hadseregben kötelező katonai szolgálatát teljesítette, majd 1942 után zászlós rangot kapott a Magyar Királyi Lovasságnál. 1943-ban az Ellenzék főszerkesztőjét beinvitálták a hadseregbe, ezért a feltörekvő Wass Albertet kérték fel helyetteseként, ám a német hadsereg pár hónap után a felügyelete alá vonta a lapot, melyet a szerkesztő-helyettes nem tolerált, így elhagyta a lapot. Később felkeresték, hogy a hadseregben különböző beosztásokat lásson el, ezekért kétszer is megkapta a vaskeresztet. Mindeközben ő írt és alkotott, mint tábornoki szárnysegéd. A háború vége felé a szovjet csapatok és később a románok is egyre beljebb jutottak az országba, majd a második világháború utolsó szakaszában, mikor már majdnem újból elfoglalták Észak-Erdélyt a románok, 1944-ben ő az emigrációt választva, elhagyta Magyarországot, családjával együtt.[5]
           
Ettől a perctől kezdődött el az emigrációja és a menekülései bekövetkezése. Első állomása Németország volt. Majd az azt követő időszakban, 1951-ben az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol nyugdíjazásáig a Floridai Egyetem nyelvi laboratóriumában foglalatoskodott. Ezt megelőzően, 1946 márciusában háborús bűnökért és gyilkosságra való felbujtás ürügyén halálra ítélték. Ez az ítélet váltotta ki a következő menekülési késztetést, hiszen amerikai tartózkodása alatt is többször látogatták meg a romén hatóságok és kérvényezték a kiadatását az USA-ból. Haláláig tevékenykedett, írt, alapított, ám Erdélyt és történelmének megismertetését mindig is szíve ügyének tartotta.

A német menekülttáborban írta meg 1949-ben az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényét, amelyben a történelmi eseményeket taglalja egy árva székely fiú történetén keresztül. A történetben a meghurcolt Erdélyt, a magára, árván hagyatott ezt képviselő székely kisfiút használja arra, hogy a magyarságot ért tragédiát bemutassa, melynek ő a részesévé, majd menekültéé, és végül áldozatává vált. A regény előszavában ő, Wass Albert szólal fel, nyomatékosítva a mű címét: Adjátok vissza a hegyeimet!, mely nem csak egyszerű felszólítás, hanem követelése annak, ami az övé, vagyis ami a székely árváé volt. Miért válik árvává a gyerek? Párhuzamba állítja az emigrált önmagával és a román egységekhez csatolt Erdély sorsával. A követelés, a felszólító mód az adjátok igében, amely többes szám, második személyre vonatkozik, a nemességet, a hadsereget, és az egész országot szólítja fel. A hegyeimet, pedig a Kárpátokra érti, a valaha saját birtokukban, birtokában levő hegyekre, vidékre. Ami egykor övék volt jogosan, mára már más kezében forog. A regény előszava az, amely mindenre választ ad. “Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben... urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!”[6]

Minden kimondott, leírt gondolat Erdély segélykiáltása, Erdély és az erdélyi magyarok szócsövét olvashatjuk, akik már végigszenvedték a háborút, végigjátszottak minden egyes játszmát, mint egy marionett-baba, ajándékozták és lökdösték őket ide s tova, s soha meg nem állt az üldöztetés és elnyomás. De miben is nyilvánul meg mindez a történetben magában? Wass Albert minden művében az olvasó egy kis darabkáját és múltját ölelheti magához Erdélyből, hiszen érzelmi töltetet, történelmet, múltat, szenvedést élnek át szereplői a művekben és általuk az olvasó is. De mi történik az emigrációja utáni időszakban? Hogyan dolgozza fel a történelmet és a látottakat? Milyen módszer van erre, hogy egy ilyen politikai húzást fel lehessen dolgozni? Az írás. Wass Albert 1949-ben megírja az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényét, mely nem csak egyszerű történelemóra, hanem segélykiáltás, harag és düh, kritika és még sorolhatnánk, hogy mi mindent foglal magába a háború utáni, előtti és alatti időszakról a regény. Wass Albert stílusa nagyon olvasmányos, leírásai pedig részletesek, érzékletesek és mintha csak az olvasó az erdélyi fenyvesek közt járna, érezné a fenyő illatát, a gyanta kellemes, mentolos illatát. A történet fonalát körülbelül az 1920-as években vesszük fel, nem sokkal a Trianoni békeszerződés söntése után. Az erdélyi magyarokat megfosztották jogaiktól, s korábbi életük semmissé lesz, próbálnak életben maradni, kiállni a játszmákat, nem meghúzni a felettük álló irányító kezeket a bábszínház hátterében. “… nagyon-nagyon szomorú nekünk székelyeknek. Mert ez azt jelenti, hogy az életért újra szabadsággal kell megfizessünk, mivel vérünk nincsen elég”, hangzik el a regényben. Hogyan is lenne másképp, hiszen megszenvedte a székely nép mindazt, amivel őt meghurcolták, bántották, amire kényszerítették. Semmi egyéb nem maradt már, mindenért harcolni kell, mindenért a vérükkel fizetnek, még a szabadságukért is, tehát halott hazafinak kell lenned, ha egyáltalán hazát akarsz magadnak. Erős szavak, mégis ezek uralkodtak Trianon és a második világháború után a székelységen. A bevezető monológ máris erős, s nem hiába kultikus ez a regény, minden hibája ellenére. Olyan ideákat fogalmaz meg, amit meg kellene célozni a mai világban. A külső beavatkozás olyan súlyos bélyeget nyomott a hazáját vesztett magyarságra, hogy rengetegen emigráltak, melyért később hazaárulónak tartották őket. Bár a történet hősét egy árva székely kisfiú képviseli, és ezáltal a székelység metaforájává válik, nem ismerjük meg nevét, soha egy szereplő sem szólítja nevén, így egyfajta titokzatosság, elrejtőzés bujkálhat az író ezen döntése mögött. A már emigrált Wass Albert is átesett a beilleszkedés nehézségein, a névnélküliségen, sőt a magyarság nem is ismerhette meg, ahogyan az olvasó sem ismerheti meg a székely kisfiút. A főszereplő életében váltakoznak azok az időszakok, hogy hol szabadon, hol megláncolva, vért adva éli életét, s amennyire boldog lesz a családjával a Magyarországhoz történő visszacsatolás után, olyan nyomorúság kezdődik meg Erdély elvesztése után. Megjárja a háború borzalmait, a munkatábort, ám végül mindenhonnan megszökik. Ez szintén egy önsorsa az írónak. A fiú szócsöve, alteregója Wass Albertnek, életútja végigköveti nyomokban a sajátját, a háború átélése, a kizártság, kiszolgáltatottság és a mindenhonnan való menekülés mind egyezik kettőjüknél. Talán túlontúl szerencsés volt, mondom ezt úgy, hogy maga a szó is értelmetlen, ha az élete egészét vesszük figyelembe. Viszont ha csak a szinte csodával határos szökéseit nézzük, az már szinte nem is szerencse, hanem már-már valamiféle Isteni beavatkozás. Valahogy mindig megérteti magát, nem akadály a nyelvi különbség sem, s az ellenséges katonák is mindig meglágyulnak, ha mellettük oson el. Tökéletesen bemutatja a kifosztottságot, mind anyagi, mind érzelmi téren. Az embereket megtorlás nélkül gyilkolják halomra, a nőket megerőszakolják, a magántulajdon fogalma elvész. S ez a kegyetlenség odáig fajul, hogy a könyvbéli szereplők elvadulnak, a hegyekbe húzódnak, s úgy próbálnak életben maradni, ahogy éppen lehet. De lehet-e, s érdemes-e élni, amikor semmi sem maradt? Se család, se haza, se Isten? Wass Albert regényének válasza az, hogy menni kell előre, s nem hagyni magunkat, még akkor sem, ha minden oda. Hallatni kell a hangunkat, s elvinni a hírt, hogy az egész világ megtudja, mit tettek a többszörösen leigázott, kifosztott, elszakított erdélyi magyarokkal, székelyekkel, és azok mégis mindannyiszor felálltak önnön lábaikra, vért, verejtéket és fáradtságot nem sajnálva.[7]

De mégis hogyan értelmezhető Wass Albert és a fiú párhuzama az emigráció tekintetében. A fiú menekül, megszökik végül mindenhonnan, kimenekül élethelyzetéből, elmenekül a háború, a munkatábor környezetéből, ahogyan az író maga is tette élete során. Üldözöttekké válnak mindketten, a menekülés, az emigráció az egyetlen megoldás arra, hogy a szabadság kevésbé korlátozott formájáért ne vérrel kelljen fizetniük, ha már nem maradt otthonról semmijük. A végeleges menekülést pedig az író számára az öngyilkosság, a teljes emigrációt, nem csak az országokból, de a szabadság és láncolás minden tárgyától való megszabadulás jelentette. Összegzésként elmondanám, hogy egy olyan összefoglalását szerettem volna bemutatni Wass Albertnek és regényének, mellyel nem csak egy életutat és munkásságot, nem csak az emigrációját, hanem a művében fellehető politikai kritikát, a hasonszőrűséget és a székelységet mint Wass Albert-tematikát hozom viszonyba egymással. Erre a legmegfelelőbb az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényét választottam, hiszen az volt első regénye, melyet már emigrációja során publikált, kezdetben német nyelven, majd angolul és magyarul is megjelent a rendszerváltás után. Feltéve a mű magyar nyelven megjelenésének datálását, talán nem is annyira a saját kormányának akarta bemutatni kritikáját, mint inkább más országok politikai képviseleteinek, hogy mik történtek az erdélyi magyarsággal, hogy hogyan hurcolták meg Erdélyt, hogy mennyire kívül állóak voltak. Ezek a problémák, minden politikai vonzatot félretéve, ma is fellelhetőek, hiszen a román államban a székelység a mai napig egy kisebbség, lehetünk bárhol Erdélyen kívül, a nyelvünk, a szokásaink, a viseletünk, önmagunk nem mindenhol egyértelműen elfogadott, holott egy hazán osztozunk. Wass Albert munkásságának feltárása a mai napig kutatott téma, műveit és önmagát is kérdések, kételyek és viták jellemzik, de egyet megállapíthatunk, hogy szívügye mindig is Erdély és az erdélyi magyarsággal történt történelmi események voltak.










Jegyzetek

[1] WASS Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!, Mentor Kiadó,  Marosvásárhely, 2001.

[2] http://krater.hu/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok, 2020.02.17.

[3] szerk. NÁDORI Attila, REMÉNYI József: Britannica Hungarica Kisenciklopédia. Magyar irodalom, Kossuth Kiadó, Budapest, 2014, 359. o.

[4] 530/1945. kormányrendelet: Az ideiglenes nemzeti kormány 530/1945. M. E. számú rendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről., Magyar Közlöny, 1945 , 9. szám, 3. o.

[5] http://krater.hu/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok, 2020.02.17.

[6] WASS Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!, Mentor Kiadó,  Marosvásárhely, 2001.

[7] WASS Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!, Mentor Kiadó,  Marosvásárhely, 2001.




 
Bibliográfia

WASS Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!, Mentor Kiadó,  Marosvásárhely, 2001.

http://krater.hu/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok, 2020.02.17.

szerk. NÁDORI Attila, REMÉNYI József: Britannica Hungarica Kisenciklopédia. Magyar irodalom, Kossuth Kiadó, Budapest, 2014, 359. o.

530/1945. kormányrendelet: Az ideiglenes nemzeti kormány 530/1945. M. E. számú rendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről., Magyar Közlöny, 1945 , 9. szám, 3. o.

 

Incze Lea-Noémi
BALÁZS BÉLA

​

“Komoly és fájdalmas motívumok nem vesztik el hatásukat a mesében, mert a meghatottságnak nem feltétele egyes jelenségek valóságossága. – De a létezés életöntudatának érzése már magában meghatottság. Szellemes tréfálók mindig éles szemű megfigyelői az emberi életnek “kicsiben”. Ők fölényesen beszélnek; vajon miről beszélhetnek? – A tréfáló szellemesség tehát lényegében művészietlen. A művészet meghatottság, csodálkozás és alázat.” – Balázs Béla[1]
​
​

Balázs Béla író, költő, filmrendező és kritikusok, aki Szegeden született. Szülei, Bauer Simon gimnáziumi tanár, az Akadémia levelező tagja korán meghalt, édesanyja tanítónő volt. 1902-ben érettségizett a főreáliskolában, majd a budapesti egyetem magyar-német szakhallgatója lett. Eötvös-kollégista, szobatársa pedig Kodály Zoltán volt. 1904-től részt vett a Thália Társaság munkájában, barátságot kötött Lukács György filozófussal. 1905-ben Kodály Zoltánt, majd ezek után 1906-ban Bartók Bélát kísérte el népdalgyűjtő útján.
           
Az egyetem elvégzése után jár külföldi tanulmányúton Berlinben és Párizsban. Ekkor írta meg első könyvét, a Halálesztétikát (1908), amelyről Babits írt dicsérő kritikát a Nyugatban: „A téma leköt, a stíl visz: friss hév vall a szerző fiatalságára. Arra vall a naivság is, a türelmetlen szakadozottság, a modorosságok, kis kirakatszerű hiúság, némi gyermekesség. Mindezek igen jó tulajdonságok, melyek sok reményt adnak. Ritka legyen, de íme: a kritikus, e ravasz borkupec, csettint a nyelvével és a mustot alkutlan ajánlja.”[2]. Hazatérése után bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd tanított is. Költői pályája A Holnap antológiában közreadott költeményeivel indult, majd a Nyugatban is elkezdték publikálni műveit. A Holnap antológiájában jelentkező és a Nyugat megindulásával szerveződő, Ady körüli nagy költőnemzedékből az egyetlen, aki mindenestül vállalja a forradalmi munkásmozgalmat, haladó polgári értelmiségből tevékeny kommunista értelmiségivé fejlődik. Pedig talán a legtávolabbról indult: korai költészete elvontabb, filozofikusabb, az általános közérthetőségtől távolabb álló volt, mint Nyugat-beli társaié. Egész művészi magatartása eredetileg elzárkózóan arisztokratikus. Politikai érzelemvilága pedig nacionalistább, sőt militaristább, mint a haladó polgári költőké. Az első világháború kezdetén önként jele. 1909-ben bemutatták első drámáját, egy évvel később első verseskötete is megjelent. Táncjátékai és misztériumai közül A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára Bartók zenéjével világhírűvé vált: ebben a drámában a népballadák hangütése és a népköltészet versformája jelenik meg Balázs Béla költészetében.
           
Az első világháborúban önkéntesként szolgált, egy év múlva sebesülése miatt leszerelték és megírta hadiélményeit Lélek a háborúban címmel. Különös, érdekes alkotás és nem egy helyütt riasztó olvasmány: nyomon lehet követni belőle azt a folyamatot, amely a lelkes nacionalistából az élmények hatására elkeseredett pacifistát alakít.

1918-ban támogatta a forradalmat, ezért a kommün bukása után feleségével Bécsbe szökött, ahol több német és magyar nyelvű lap munkatársa volt, kötetei jelentek meg németül és magyarul, hetilapokban színházi és filmkritikákat publikált. A német fasizmus uralomra kerüléséig felváltva jár Bécsben, Berlinben és Moszkvában. Mindenütt részt vesz az új filmművészet kialakításában, maga is ír forgatókönyveket. Prózai művei egyre szélesebb körben ismeretesek. Thomas Mann is nagy elismeréssel ír róla. 1924-ben adta ki filmesztétikai főművét, a Látható embert, majd 1930-ban, a hangosfilm megjelenése után A film szellemét. Berlinben több nemes filmrendezővel is találkozott/dolgozott, mint Erwin Piscator és Georg Wilhelm Pabst. Leni Riefenstahllal is megismerkedett, akinek A kék fény (1932) című filmjében működött közre rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt. Hitler uralomra kerülése után Balázs Béla Moszkvába költözik, és a Filmakadémia tanára lesz. Részt vesz az emigráns magyar irodalmi életben. Ez időben írt versei a magyar szocialista költészet klasszikusai közé tartoznak.

Tehát hosszú éveken keresztül külföldön élt, színházi és filmművészeti munkákat végzett. 1945-ben hazatért, tanított a Színházművészeti Főiskolán. A „fordulat éve” 1948 után az addigi kommunista főideológus Lukács György félreállításával párhuzamosan őt is éles bírálatok érték állítólagos avantgárd szemlélete miatt. Nem taníthatott a Színművészeti Főiskolán, műveit pedig nem jelentették meg egy lapban sem. Kossuth-díjat kapott, de nem sokkal később agyvérzést kapott, és május 17-én meghalt. Sírja a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Pantheonjában van. Legjelentősebb szépprózai műve az Álmodó ifjúság. Több film elkészítésében (pl. Valahol Európában) is részt vett.

Élete nagyrészét külföldön élte le, emléke valahogy kiesett irodalmi köztudatunkból: nemigen említik a Nyugat költői közt, nemigen említik szocialista költészetünk jelentékeny alakjai közt. A filmesztétika nemzetközileg elismert tudósaként több külföldi filmfőiskolán is tanított. A köztudatban, főként külfdölön, filmesztétaként maradt meg egyedül, életművét csak az utóbbi évtizedekben fedezték  fel. Nevét viseli a Balázs Béla Stúdió, a kísérleti film és a fiatal magyar filmesek fontos műhelye és a Balázs Béla-díj, amelyet 1960 óta adományoznak a mozgókép területén kifejtett kiemelkedő alkotótevékenység, valamint művészi és tudományos teljesítmény elismerésére. Balázs Béla útja a mozgófényképhez némiképp az emberiségnek a mozgófénykép irányába haladását másolja: visszamenőleges érvénnyel, a filmkorszak kezdeti szakaszán. Művészetfilozófiai töredék című tanulmányában (1909) az emberi kommunikáció első periódusáról megállapította, hogy “az emberek lerajzolták a dolgokat, míg fogalmukat nem absztrahálták”[3]. Mindig is hirdette egész életpályája alatt, hogy a film önálló művészet és ennek hirdetésére szánta életét, ahogyan ő maga is megfogalmazta egykor: “Csak a művészetben élek. Az életben csak emlékezem rá.”










Jegyzetek

​[1] Balázs Béla: Művészetfilozófiai töredékek, link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00037/00917.htm
​
[2] Babits Mihály: Halálesztétika - Balázs Béla könyve, link: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00022/00486.htm

[3] Balázs Béla: Művészetfilozófiai töredékek, link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00036/00877.htm














​

 

Kócsó Alexandra
WASS ALBERT MINT AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG KÖZSZEREPLŐJE

​

Wass Albert személyét, életútját a lexikonok, bibliográfiák három jelentős szereppel ismertetik az első sorokban: író, szerkesztő, irodalmi szervező. Ezen a három területen alkotott olyat, ami a leginkább meghatározta életének alakulását. Azonban, ha jobban beleássuk magunkat életének, életműveinek a tanulmányozásába, és az internetes felüleleten nézünk utána ezeknek a lényeges területeknek, könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy kettős adatok, kettős érzelmek vegyék át a hatalmat, ugyanis nagyon sok forrás ezt próbálja érzékeltetni. Paradoxonok, ellentmondások, érthetetlen vagy annak tűnő mozzanatokba ütközhet az, aki életében először próbál Wass Albertről minél több információt gyűjteni.
           
Talán kicsit Ady Endre költészetéhez, annak megítéléséhez tudnám hasonlítani Wass Albert megítélését, akit akkoriban sokan meggondolás nélkül, megszokva és megmaradva az akkori közfelfogásnál, elítéltek, mert másképp próbálta közölni és tálalni a valóságot. Róla is kettős vélemények uralkodtak, a költészetében megjelenő istenellenesség, erkölcstelenség, halállal való rokonság, annak dicsőítése a legtöbb embert elítélésre ösztönözte. Wass Albert életében is ehhez hasonlóan uralkodnak elképzelések, melyek nem tudják szátválasztani a katonatisztet és írót, földesurat és művészt, mítoszt és valóságot, élő embert és pozitív, negatív szimbólumokat. Sokaknak az alkotja a kerek, egész képet róla, hogy az elhangzott, közfelfogásban uralkodó tényekből levonja a következtetést.
           
Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, erdélyi magyar írónk 1908 január 8-án született Válaszúton.[1] A neve előtt álló grófi címnek az eredete az Árpád-korig vezethető vissza, családja egyike volt Erdély legnemesebb családainak, 1744-ben a grófi címet Mária Teréziától kapták.[2] A Nyugati Magyar Irodalmi lexikonban olvasható, hogy Debrecenben gazdasági akadémiát végzett, majd Németországban és Franciaországban erdészetet, kertészetet tanult, majd birtokán gazdálkodott. Emellett pedig tevékenyen dolgozott irodalmi alkotásain is, elbeszéléseket, verseket írt. Külföldi tartózkodását megzavarták a családi ügyek, apja ugyanis megbetegedett, emiatt hazatért szülöföldjére. Hazatérte után túl sok időt mégsem tölhetett családjával, a román hadseregbe kénytelen volt bevonulni kötelező sorkatonaságra.

Amellett, hogy erdészfelügyelőként dolgozott, a kolozsvári Ellenzék című folyóirat szerkesztője is volt, önéletrajzában pedig meséli, hogy alig három hónap után, amit a szerkesztőségben töltött el, mi történt: „két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából »felügyelniük« kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek »keresnek« engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza."[3] A bonyodalmak, melyek a háborús események következményei voltak, csak ezután jelentkeztek.

A második világháború utolsó szakaszában nem várta meg Észak-Erdély újbóli román elfoglalását, 1945-ben az emigráció mellett döntött. Emigrációjának több szakasza is volt, végül az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Rendelkezésünkre áll egy archív felvétel, melyben 1967-ben arról beszél San Franciscóban (a helyi magyarok előtt), hogy hogyan élte meg Erdély összeomlását, mit gondol Trianonról és a Duna-menti népek együttéléséről, azt is közli az hallgatósággal, hogy miért érkezett Amerikába, a szabadság országába, milyen tervei vannak. Arra a kérdésre, hogy miért menekült el, így válaszol: „Amikor összeomlott szemem láttára Erdély, sokad magammal, akik erdélyiek voltunk, bevonultam a parancsnokságra, Veres Lajos altábornagy irodájába és tisztelettel kértük, hogy szereljen le minket, hogy mehessünk haza, hogy maradhassunk otthon, bármi is történjék Erdéllyel, mert ott a helyünk, mert az erdélyi nép a mi népünk, a mi vérünk (…). 38-an jelentkeztünk tisztek ezzel a kéréssel. Veres Lajos altábornagy könnyes szemekkel szorított kezet 37 kézzel és haza engedte őket azzal, hogy éljetek, ahogy tudtok és holtatokban is maradjatok meg jó székelynek. Nekem azonban nem nyújtott kezet, nekem azt monda (…) téged pedig nem engedlek el. Reád kötelességet adok, neked ki kell menned a nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, ami bennünket elsodort és meg kell mondd a nyugat népeinek, hogy mi történt velünk. Így kerültem én ki szabad földre, honfitársaim, én nem menekültem semmi elől, én feladattal jöttem, s ahogy a parancsot kaptam szembefordultam a széllel, mint a havasi farkas, magamban, egyedül és azóta is jövök.”[4] Fájdalommal tapasztalta azt, hogy amerikaiakat nem érdekli semmilyen igazság, sem a magyar, sem a román, őket csak az érdekli, hogy majd hány szavazatot fog kapni, emiatt úgy érzi hiába áll ki a pódiumra, és mondja meg az igazat, hiába próbálja tanítani az embereket. Sokszor pedig azt feltételezik kinti tartózkodásáról, hogy honfitársai szórakoztatására emigrált. Az őt ért különböző vádakat  Wass Albert mind megcáfolja, és hírként közli azt, hogy megalapította az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, ami nem magyar könyvek publikálására hivatott (mert arra vannak kisebb kiadóvállalatok is), hanem arra, hogy a magyarországi mondanivalókat bevigyek az amerikai közéletbe. Beszéde végén kiemelte, hogy minden magyar, aki külföldön él, az nagykövetként él ott, ugyanis rajta keresztül ítélik meg az egész népet. Emiatt arra kéri a hallgatóságot, hogy ne alamizsnaként, ne adományként, hanem gondolatban, felelősségtudatban viseljék a magyar kötelességeket.
Kivándorlása saját maga számára is komoly kihívásokat, és beilleszkedési feladatokat jelentett számára. Az 1964-es feladatra eszmélése indította el azon az úton, mely egyértelműen meghatározta közéleti emigráns tevékenységeit, Amerikában a magyarság ügyének képviselete; ez az új feladat azonban életmódváltással, új személyiségstratégiával járt.[5] Szerette volna elérni, hogy a magyarságról alkotott kép előnyösen változzon meg és alakuljon neki köszönhetően. Közéleti szerepvállalásának utólag is nagy jelentősége van a  Kárpát-medencében maradt, különböző állami formációk nyűgei között élő magyarok számára. „Nép még élhet árnyékban, de nemzet soha” – Wass Albert meg volt győzödve, hogy állam– és nemzetalkotó magyarság csak akkor nyerheti vissza közép-európai jelentőségét, ha nemzeti érdekeit hatékonyan képviseli, és intézményeit újra kiépíti.[6] Ő azonban ilyen tekintetben megkötött kezekkel várta és remélte azt külföldön, hogy a nemzet ne éljen végre árnyékban. Ehhez Amerikában úgy járult hozzá, amennyi ereje csak volt hozzá.

Emigrációban töltött éveinek summázata a Kicsike lángok a magyar éjszakában című kötete. A könyvről Kovács Attila Zoltán így összegez: „Az amerikai kitaszítottságban-lét különleges feladatot rótt az íróra, aki lármafaként emelt szót az erdélyi kisebbségi helyzet tarthatatlansága ellen mindazon igazságtalanságokért, amelyek az erdélyi magyarokat érték az újkori Romániában. Abban az Amerikában, ahol senki sem tud semmit Európa történelméről, ahol nem értik az európai gondolkodást és mentalitást, s ahol a politika csak marketing…”[7] Kötetéből föleg az derül ki, amit beszédében is mondott: ő szívvel-lélekkel harcolt a magyar ügyért, kiadóvállalatot alapított, lapokat indított. Nagy bánatára – ami szintén kiderül a kötetből – a kiadványok szinte alig jutottak el a könyvtárakba és az olvasókhoz, erre pedig a legnagyobb szükség lett volna, hiszen a magyar területet bitorló országok beépültek az amerikai politikába, és amikor tudták félreinformálták, direkt terjesztettek nem valós híreket.
Wass Albert imát is írt, reménykedve abban, hogy  Isten megsegíti a magyarságot, mert szenvedett eleget: „Uram, Isten, ki jó vagy és igazságos, jöjjön már el végre a Te országod, s legyen meg végre a Te akaratod! Mert a Te országod a jóság, igazság és szeretet országa, és a Te akaratod az, hogy akit a Te képedre magyarnak teremtettél, az magyarként és magyarul éljen a Te országodban, azon a földön, amit számára kijelöltél, legyen az Erdély, Felvidék, Bácska, Dunántúl, Alföld vagy az ősi magyar haza bármelyik szögletében. Könyörgünk, Uram, hallgasd meg imáinkat, s nyújtsd ki felénk áldó kezedet!”[8] Imájában valóban a végső kétségbeesés szólal meg, amiből látszik mennyire mélyen a szívén hordozta a magyarság sorsát, és amiért nem lehet őt emigrációjáért elítélni.
           
A funtineli boszorkányt, az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kaszát is beszavazták az olvasók "minden idők száz legjobb regénye" közé. Az Adjátok vissza a hegyeimet! című művébe az önéletrajzi elemeit úgy csomagolta bele, hogy azo keresztül láthassák az olvasók, hogy az erdélyi magyarság miken ment keresztül. A történet Észak-Erdélyben játszódik, a főhős (az író) gyerekkorától felnőtt koráig, miközben e terület kiszakítódik az anyaországból és Románia része lesz, majd rövid ideig újra magyar terület, hogy aztán beálljon az az állapot, ami most is van: újra Romániához tartozik. Az 1900-as évek első felében játszódik. Az egyszerű ember, a főszereplő fájdalmas feljajdulása adja a címet, miután különböző megpróbáltatásoko ment keresztül: nem érdekli a politika, nem érdekelik a világnézeti kérdések, nem akar játékszer lenni más kezében! Elveszítette az otthonát, a családját, de legalább a hegyeit, a hazáját adják vissza.[9]
           
Ahogyan az várható volt, műveit Nicolae Ceauşescu elnökségének éveiben Romániában a könyveit betiltották. Műveit pedig Magyarországon a rendszerváltás óta jelentetik meg, korábban szinte ismeretlen volt. Balázs Ildikó a „Látható az Isten”. Wass Albert hitvilága című könyvében, Wass Albert rehabilitálásáról szóló fejezetben párhuzamba állítja Antonescut Alberttel. Ugyanis mindkettő háborús bűnösként van titulálva, kivégzésre ítéltek őket. Antonescunak szerettek volna Marosvásáthelyen szobrot állítani, Wass Albert közösségszervező tevékenységeinek tiszteletére szerettek volna Székelyföldön egy iskolát elnevezni róla, továbbá Erdélyben négy szobrot is állítottak emlékére. Debrecenben, Budapesten és Szegeden polgári körök vették fel a nevét, Miamiban könyvtárat neveztek el róla.[10] Ezek az események ma már nyugodtan megvalósulhatnak, a székelyföldi iskola nevét azonban törölni kellett, a szobrokat pedig levenni a talapzatukról, mivel a román szenátus megtiltotta a háborús bűnösök tiszteletét. Wass Albert ügyét illetően szigorúbban jártak el, mint Antonescu ügyében, még mindig vannak olyan folyamatban levő eljárások, melyek a tiszteletére hivatottak.
           
Szemináriumi dolgozatom befejező mondataiba egy Wass Albert idézetet szeretnék beilleszteni, mely véleményem szerint leginkább kifejezi azt, amire ő hivatva volt, és amire feltette az életét is. Érhették őt vádak, titulálhatták háborús bűnösnek, azt azonban, amit alkotott az irodalomban, nem másíthatják meg, és mindig örökségül fog szolgálni egy olyan időszakból, melyre, ha visszatekintünk, mindig megdöbbenünk. Wass Albert azonban kiállta ennek az időnek a próbáját is, és reménységgel bíztatta honfitársait.
​
„Amit ők nem őrizhetnek meg, azt kell nekem megőriznem számukra. Amit ők nem mondhatnak ki, azt kell nekem kimondanom helyettük is. Amit ők nem sírhatnak világgá, azt kell nekem világgá kiáltanom.” (Wass Albert: A magyarságtudat gyakorlata)
 
 
 
 
 
 
 
 

​
Jegyzetek

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert.

[2] uo.

[3] uo.

[4] https://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20151208_wass_albert_erdelyrol_trianonrol_es_az_emigracio_kuldeteserol_felvetel_1967_bol_san_francisco.

[5] turcsány Péter, Wass Albert, a nemzetféltő, in. Polisz 105. szám, 2007. jún., Budapest, 37.

[6] turcsány, Wass Albert, 38.

[7] https://pestisracok.hu/roman-csalas-es-magyar-kozony-okozza-erdely-vesztet-kiadatlan-wass-albert-muvek-jelentek-meg/

[8] uo.

[9] https://cseppek.hu/cikk/3474wass-albert-adjatok-vissza-a-hegyeimet-konyvismerteto

[10] Balázs Ildikó, „Látható az Isten”. Wass Albert hitvilága, Cypress, Budapest, 2018, 250. 

 
 

 
Bibliográfia
 
​Balázs Ildikó, „Látható az Isten”. Wass Albert hitvilága, Cypress, Budapest, 2018.
​
https://cseppek.hu/cikk/3474wass-albert-adjatok-vissza-a-hegyeimet-konyvismerteto

https://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert

https://pestisracok.hu/roman-csalas-es-magyar-kozony-okozza-erdely-vesztet-kiadatlan-wass-albert-muvek-jelentek-meg/

https://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20151208_wass_albert_erdelyrol_trianonrol_es_az_emigracio_kuldeteserol_felvetel_1967_bol_san_francisco

Turcsány Péter, Wass Albert, a nemzetféltő, in. Polisz 105. szám, 2007. jún., Budapest. 














​

 

Opra Zsolt
KIÚTRA VAN SZÜKSÉG
Wagner Nándor – Erdély. Svédország. Japán.

​

​„Annyi ostobaságból kiútra van szükség!”


Hányatott sorsú magyar alkotókat találni lesújtóan könnyű feladat. Számtalan tehetség kényszerült a kivándorlás mellett dönteni, ebben látva az egyetlen kiutat az itthon uralkodó körülmények közül, ezt pedig remekül példázhatjuk Wagner Nándor váradi származású szobrászművész életpályájával, ki Erdélyből Magyarországra, onnan Svédországba, onnan pedig Japánba emigrált, ahonnét sosem tért már haza; ki eképp maga is megtapasztalta a hontalanság élményét s kiben, talán pont ennek hála szokatlanul erős küldetéstudat lakozott, ahogy azt Nagy Gábor Tamás megfogalmazta a művész halálának 20. évfordulóján tartott beszédének szövegében (Gulyás 2:20).
​
Wagner a két világháború közt született a frissen elcsatolt Nagyváradon, és ennek kapcsán számos kellemetlen emléket szerzett iskolás éveiből; tehetségére viszont már ekkor fölfigyeltek (Kiss 4095). Főiskolai tanulmányait már Budapesten végezte Kisfaludy Strobl Zsigmond alatt, ahol festészetet és szobrászatot tanult (Emléklap 2015), s ahonnan ugyanakkor kommunistának bélyegezve eltanácsolták, többek közt három zsidó hallgatótársával együtt. Viszontagságai nem ritkultak; hogy családjára ne hozzon további bajt, önként vonult be a seregbe katonának (Kiss 4101-4102). Hadapródként szolgált és meg is sebesült a Tordai csatában, ám nem nyugodhatott, Ausztriába került, onnan volt aztán kénytelen hazaszökni; némi huzavona után végül visszavették a főiskolára (4122).
​

​József Attila, Budapest;
Fénykép, Kiss Sándor,
​Wikimedia Commons, 2005.
​

Corpus Hungaricum, Székesfehérvár;
Fénykép, Nethexe, Wikimedia Commons, 2003.
​
​

​Életének következő nagyobb szakasza az ’56-os forradalom leverésével kezdődött, pontosabban az akkor zajkló letartóztatások kezdetével, minek következtében Svédországba volt kénytelen emigrálni; állampolgárságot is szerzett. Eközben itthon tanítványai és barátai a székesfehérvári István Király Múzeum raktárába menekítették műveit, többek közt a Corpus Hungaricum című alkotását, mely a magyarok erkölcsi föltámadását volt hivatott megjeleníteni s mely eképp közel fél évszazádon keresztül rejtve maradt a raktárban, csupán 1999-ben kerülve fölavatásra az október 6-ai nemzeti gyásznapon (Emléklap 2015). Ahogy a művész fogalmazott, „nekünk, múzeumi embereknek egy eskünk volt: a magyar kultúra védelme minden feltétel nélkül” (Országépítő 3), s e meggyőződése mentes volt minden személyes indíttatástól. Művét elengedte, nem kívánta még csak nevét sem fölírni rá, visszatekintéseiben mondván „legyen az utca egy darabja, mindenkié! Mindenki tudja magáénak! […] Én az Anonymous vagyok. Mindig is az voltam, az vagyok Japánban is.” (Ibid.).
​

​Barátja, Szente Imre szavával élve, a wagneri szobrászművészetet az egyensúly jellemzi leginkább, és ez a kulcsszó „nem puszta mesterségbeli, művészi programot takar: életprogram is” (14). A továbbiakban létkérdésnek nevezi, az önkifejezés és önmegalósítás egyetlen módjának. Wagner újszerű technikákat dolgozott ki, többek közt a nagyobb terjedelmű görbült acélszobrok hő hatására bekövetkező zsugorodását próbálta megelőzni, sikeresen, s így tudta biztosítani munkáinak a vágyott, hosszantartó csillagást (Kép és krónika). Sokrétűségét remekül illusztrálhatjuk egy másik barátja visszaemlékezéseiből vett részlettel: „Meggyőződésem, hogy Nándi nemcsak rajzolni, de fémből is tudott volna készíteni egy működőképes toronyórát. Mindenfajta kézügyességre úgy ráállott a keze, mintha egész életében lakatos, asztalos, vagy szobafestő lett volna”, írja róla Erdős Bartha István (4087).

Svédországban az alkotás mellett Wagner egyetemi tanárként is tevékenykedett, új  technikákat dolgozva ki több féle területen, melynek hála számos megrendelést is kapott (Emléklap 2015). Sorsa persze neki is nehézkesen indult, mint megannyi művésznek. Anyagi helyzete nem volt fényes, barátai hűségesen vásárolták munkáit, hogy fönntarthassa családját – ezen munkák nagy részét végül egykori hallgatója s későbbi felesége, Akijama Csijo vásárolta vissza (Erdős 4085-4086). Habár tizennyolc alkotása állt eddigre az ország különféle városaiban, (többek közt a képen látható kompozíció, mely egy csapat gyerek táncát ragadja meg) a művészkamara elutasította a fölvételi kérelmét az akadémiába (Szente 15).
​​
​

​Pályájának harmadik, utolsó szakasza Japán, ahová odavalósi feleségével költöztek 1969-ben . Az időközben állandó segítőjévé és munkatársává vált Csijóval műtermet épített, egy helyi pályázat megnyerésével pedig máris hírnévre tett szert. Rengeteg figuratív munkát készített ezen periódusában és újra föllángolt a rajz és festészet iránti lelkesedése is. Helyi anyagokkal dolgozott, témái is keletiesebbek lettek. A föntebb említett nyertes munka a naritai röptérre vezető út menti szállodasor (Narita View Hotel) díszítéséül szánt Utazók Védőszentje című acélszobor és hozzátartozó 16 méteres szökőkút (Emléklap 2015). Az absztrakt, konstruktivista munka egy szakéspohár átadását ábrázolja, melyet utazáskor és érkezéskor ajánlanak föl egymáshoz közel álló személyek egymásnak.
​

​Négy alakos szökőkút, Eskön, Svédország (ma már magánkézben);
Fénykép, Kiss Sándor, Wikimedia Commons, 2003.

​​

Utazók védőszentje, Tokió.
Részlet Gulyás János rövidfilmjéből, 2000.
http://gulyasjanos.hu/hommage-a-wagner-nandor/

​

​Amint kilátásai javultak a tiszteletdíjaknak hála, Wagner feleségével együtt intézetet alapított, hogy a nehéz körülmények közt élő tehetségeket segítse (Országépítő 1). A megrendelésekkel hamarosan végleg fölhagyott művész ezután alkotta meg legismertebb alkotását, a Filozófiai Kertet, mely a világvallások együttélését kívánja megidézni (ahogy a talapzaton elhelyezett felirat fogalmaz egymás jobb megértéséért), különbségeik helyett a hitrendszerek és filozófiák azonosságokra fókuszálva. A szoborcsoportot (önköltségen) háromszor öntette ki: Tokiónak, New Yorknak, és természetesen szülőhazájának szentelve őket (Emléklap 2015). Ahogy hangoztatta, Magyarországnak jelentősége van, ez pedig annak összekötő, összekapcsoló szerepében rejlik Kelet és Nyugat között (Makk 11).
​
A kertben megjelenített alakok közül a térdre borult Ábrahámmal találkozni először. A körben balról haladva Ehnaton fáraót, Jézus Krisztust, Buddhát majd Lao-cét találjuk, a centrumban pedig egy apró gömböt, mely az öt kultúrát és gondolataik közös lényegét szimbolizálja. A központból kiindulva egy egyenlőoldalú háromszöget találni, melynek a körrel szemben álló oldalán sorakoznak azok, kik az alkotó szavaival érve „elérték a szellemi megvilágosodást és ennek eredményét saját társadalmuk gyakorlatában meg is valósították”: Assisi Szent Ferenc, Bódhidharma és Mahátma Gandhi (Makk 11).

​​A japán változatban emellett Hammurápi, Iusztinianosz és az első japán alkotmány megteremtőjének, Sótoku hercegnek szobrait is megtalálni, a kör másik oldalán.
​
​

Filozófiai Kert, Gellért-hegy, Budapest; Fényképrészlet, Gothika, Wikimedia Commons, 2010.
​
​

Japánban megfogalmazott hitvallásában a következő passzust találni: „Az én működésem itt is a magyarság hitelképességére törekszik”. Munkájának fontosságáról teljes és őszinte meggyőződéssel beszél, mikor folytatja: „Biztos vagyok abban, hogy a hazám javát szolgáltam a munkámmal. Széchenyi István útján kell járni, ha élni akar a Nemzet! Annyi szenvedésbõl és megalázó ostobaságból kiútra van szükség!” (Szente 16 & Emléklap 2015). És kiutat is talált, nem is egyet, méghozzá munkáján keresztül, melyet egy kis lépésnek nevez ebben az irányban, s mely valóban nyomot is hagyott, ahogy egy lépésnek illik. Ennek már csak az is biztosítékául szolgál, hogy sorstársai zömétől eltérően munkássága nem oldódott föl az idegen közegben, sem merült teljesen feledésbe. Számos alkotása került és kerül kiállításra azóta is, sokuk egy évtizeddel vagy még később nyerve csak el az őket megillető elismerést hazájában, mint a 2012-ben a Budai Várban fölavatott Földanya szobra, az Academia Humana Alapítvány ajándéka.

​Földanya, 1983, Budapest, 2013.
Kis Réka Gabriella, Kép és Krónika.
​​

​Ahogy már kint született fia, Wagner Bálint is kifejezte némiképp döcögős, de magyar szavaival „valamilyenképpen én is egy menekült vagyok Magyarországról” (Gulyás 7:52). Ugyanennek fényében – hivatalos okmányok állítsanak bármit – Wagner Nándor sem lehet különb, vagy kevésbé magyar, hisz bárhol járt is e világon, hírt adott a magyarságról művészetével, s eképp hírnevet is szerzett neki, s saját magának szintúgy.
​

Fájdalom. A művész emlékoldalának galériájából,
wagnernandor.com/kepek.htm

Forrásjegyzék
​
Erdős Bartha István. „Wágner Nándor Lundban.” Ághegy. 30. szám, 2010, 4083–4090.
illetve Kiss Sándor. „Szobrász, akinek három élete volt.” ibid, 4091–4128.
archív: epa.oszk.hu/02600/02690/00019/pdf/EPA02690_aghegy_2010_30.pdf

Makk István. „A filozófia kertje a Gellérthegyen: Wagner Nándor szellemi üzenete.” Új Kéve.
            XIII. évfolyam, 4. szám, 2005, 11–13.
www.keve.se/menu/ujkeve/UK-2005-4-tartalom.htm

Országépítő, XIII. évfolyam, 2. számának melléklete, 2002.
            orszagepito.hu/sites/all/files/orszagepito-hu/lapszam/2002-2/2002-2m.pdf

Szente Imre. „Reményes idők.” Új Kéve. XIII. évfolyam, 3. szám, 2005, 12–16.
            archív: www.keve.se/menu/ujkeve/wpdf/UK-2005-3.pdf

„Wagner Nándor 20. évforduló.” YouTube, föltöltötte Gulyás János, 2017. november 25.
www.youtube.com/watch?v=Vd6g8QtZ-_c

Wagner Nándor Emléklapja. Academia Humana Alapítvány, Budapest, 2015.
            www.wagnernandor.com/wneletrajz.htm

„Wagner Nándor Magyar Örökség Díjas.” Kép és Krónika, 2013. szeptember 21.
kepeskronika.blogspot.com/2013/09/wagner-nandort-magyar-orokseg-dijjal.html














​

 

Pásztor Ágnes Zsuzsánna
AJTONYI ÁRPÁD

​

Jelen dolgozatom témájaként Ajtonyi Árpád életét és munkásságát választottam. A XX. század végén,  XXI. században élt emigráns magyar író többek közt dramaturg, forgatókönyvíró, szociálpszichológus és egyetemi oktatóként is dolgozott. Pályafutását avantgárd íróként kezdte, majd később a rendszerváltás előtt a francia magyar emigráció jelentős alakja lett.

​1944. január 9.-én látta meg a napvilágot Székelykeresztúron, és 2013. január 16.-án hunyt el Franciaországban, Párizsban. Az író fiatalon került Budapestre, édesapja Ajtonyi Dezső főorvos volt. Egyetemi tanulmányait az akkori József Attila Tudományegyetem (ma a Szegedi Tudományegyetem) Bölcsészettudományi karán végezte, majd átkerült a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának magyar-történelem szakára, ahol tanári diplomát is szerzett. Egyetemi tanulmányait befejezve a budapesti Filgyár dramaturgjaként tevékenykedett.

​Első irományai  1968-ban jelentek meg a művészeti avantgárd szellemében, ezen kívül jugoszláviai magyar folyóiratokban is publikálták írásait. Párizsi emigrációjának oka írói munkásságával függ össze, Aczél György kommunista politikus által fémjelzett kultúrpolitika nem tűrte írásainak sajátosságait 1973-ban Franciaországba költözött. Itt a Vincenne-i Egyetemen tanult tovább, szociálpszichológiai kurzusokat hallgatott; 1978-ban előbb pszichológiábol, majd 1981-ben szociálpszichológiából szerzett diplomát. Ugyanebben az évben védte meg doktori disszertációját, melynek témája Ausztria nemzeti identitása és önképe volt. Ezek után pszichiátriai intézetekben dolgozott, és ő maga is kurzusokat kezdett tartani szociológiai és antropológiai témákban egészségügyi dolgozóknak. Az 1990-es években a Versailles-i Saint-Quentin-en-Yvelines Egyetem meghívta előadójának, itt szintén a pszichológia terén dolgozott, a pszichológiai tanszéken oktatóként dolgozott. 

Láthatjuk tehát, hogy az író életének jelentős részét külföldön, emigrációban töltötte. Ahogyan azt már korábban is említettem, az 1970-es és 1980-as években a párizsi magyar emigráns kulturális élet egyik vezető alakja volt, de nem csak itt tartózkodott: 1983-ban fél évet New Yorkban is élt. Emigrációja ellenére a rendszerváltást követően újra részese lett a magyar filméletnek, elsősorban forgatókönyvíróként, de a színészettől sem rettent el; kísérleti filmekben szerepelt. Francia-magyar kulturális rendezvényeket és kutatási projekteket szervezett, elsősorban a világnézeti fejlődés és átértékelődés pszichológiai folyamataival kapcsolatban. Ebben az időszakban kezdtek korábban betiltott művei megjelenni, az eredetileg az 1970-es években íródott A birodalom elvesztése című könyvéért 1999-ben megkapta az elsőkötetes szerzőknek járó Bródz Sándor-díjat. 

Fontosabb magyar nyelven íródott művei között megtaláljuk: Ahol a sziget kezdődik (antológia, 1969), Naponta más (antológia, 1971), Szürke mágia (1972), A birodalom elvesztése (1998), de irodalmi művein kívül még fontos a tudományos publikációk gyüjteménye is: Miért ilyen későn? 1969-1972; Orpheusz, Bp., 2002. Ezen kívül nem szabad megfeledkeznünk francia nyelven íródott műveiről, hisz életének jelentős részét töltötte Párizsban: Conversion, identité et changement social (2000): Dédoublement et différenciation du système de représentation. Entre mémoire et actualité, entre idéal et réel (Stéphane Laurens-szal, 2002), Un moment de l’histoire du psychodrame: Ferenc Mérei et Henri Wallon (2004), Peut-on opérationnaliser le Sujet? (2004).
​
Ha már filmjeit emlegettük az előző bekezdésekben, akkor úgy illik, hogy közülük is megemlítsünk egy párat. A Chroniques Hongroises - Magyar krónikák I-II (1991) dokumentumfilm forgatókönyvírója volt, az Égi bárány (1970) és a ‘68 (1998) filmekben pedig szereplőként jelent meg. 










Források

https://web.archive.org/web/20130126063859/http://www.hirado.hu/Hirek/2013/01/23/12/Meghalt_Ajtony_Arpad.aspx
​
https://litera.hu/hirek/elhunyt-ajtony-arpad.html














​

 

Péntek Emese
MAGYAR MŰVÉSZEK FINNORSZÁGBAN

​

Tanulmányomban a magyar irodalom olyan személyiségei kerülnek rövid bemutatásra, akik életútjának és munkásságának egy vagy akár több állomása is Finnországhoz fűződik. Elsőként Kodolányi Jánosról lesz szó, aki íróként, költőként is ismert, és aki műveiben finnországi látogatásait is bemutatta. Ezután a finn nemzeti eposz, a Kalevala magyar fordítói kerülnek középpontba, hiszen munkájuk során mindannyian kapcsolatot teremtettek kultúránk és a finn irodalom között. A legtöbb fordítóról nem szerepel részletes bemutatás tanulmányomban, kiemelt figyelmet kap azonban Rácz István, aki fotóművészként is ismertté vált hazánkban és az északi országban.

Kodolányi János 1899-ben született Telkin. Írói, költői, kritikusi munkássága a 20. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjává tette. Pécsi és Székesfehérvári tanulmányai után Budapestre költözött. A népi írók mozgalmában is szerepet vállalt, valamint a magyar irodalom számos jelentős alakjával megismerkedett, többek közt Németh Lászlóval és Szabó Lőrinccel.[1] Az utóbbi költő 1922-ben kritikát is írt Kodolányi Üzenet enyéimnek című művéről. A kritika néhány negatív, pontosabban építő jellegű észrevétel mellett számos elismerő megnyilatkozást is tartalmaz.[2]

Fia, ifj. Kodolányi János visszaemlékezéseiben olvashatunk az író életútjának kezdetéről is. Az idősebb Kodolányi már fiatalkorától kezdve érdeklődött az ősmagyar nyelv valamint a nyelvjárások iránt. Gyermekkorát olyan helyszínen töltötte, ahol magyarok mellett németek is laktak, így elkerülhetetlen volt számára az idegen nyelv megtanulása, és ekkor mutatkoztak meg a nyelvek iránti érdeklődés első jelei. Saját anyanyelve mellett a rokon nyelvek sem tűntek érdektelennek számára, többek közt innen eredt a finn nyelv és kultúra iránti szenvedélye is: „A finn nyelv nem valami egzotikus terület számára, hanem a magyar nyelvben való elmélyedés egyik eszköze.”[3]

Politikai szempontból Kodolányi neve kapcsolatba hozható a marxizmus és a munkásmozgalom fogalmaival. Ezen asszociáció alapja a korai regényeiben fedezhető fel (ide sorolható például Kántor József megdicsőülése), melyek „baloldali érzelmű, forradalmi indulatú, keményen naturalista írónak mutatják”[4].

Az ez után következő években történelmi regények írásával foglalkozott. 1945 után, melyet sokan korszakhatárnak tartanak Kodolányi életében és munkásságában, az író visszavonultan élt, irodalmi és politikai tevékenységében változás következett be.[5] A háború után több prehistorikus illetve bibliai tárgyú regényt is írt, ebbe a csoportba tartozott például a Vízözön című műve. Betegsége miatt nem térhetett vissza az irodalmi életbe. 1969-ben hunyt el, Budapesten.

Bár Kodolányi nem nevezhető a szó szoros értelmében finnországi magyar írónak, mivel nem tartózkodott az országban hosszabb ideig, 1936 májusa és 1938 ősze között öt látogatást tett az északi országba, és ezek az utazások jelentős hatással voltak életére és világnézetére.[6] Benyomásait, élményeit naplóbejegyzések formájában rögzítette,  amelyeket 2017-ben, Finnország függetlenségének századik évfordulójának alkalmából az író unokaöccse, Kodolányi Gyula előszavával együtt adtak ki Budapesten. A kötet sajátossága, hogy a naplóbejegyzésekből összeállított két személyes és reflexív epikus alkotás mellett, amelyek A csend országa és Suomi titka címeket viselik, a finn nyelven értő olvasók a magyar nyelvű szöveggel párhuzamosan Sinikka Pohjola, Veikko Saksi és Kádár György finn fordításait is megtekinthetik. A kötet tehát kettős olvasóközönség számára készült, kísérletet téve a két nemzet közti kapcsolatépítésre, ahol a finn kultúra iránt érdeklődő magyar Kodolányi a közös pont.

A csend országa című műben egyértelműen kifejejezésre kerül a finn kultúra, politika és összességében a társadalom iránti tisztelet és elismerés, a távoli nemzet újításai és világnézete iránti rajongás. A saját nemzetében gyakran csalódó, állásfoglalásait és megoldásait kifogásoló Kodolányi gyakran követendő példaként hivatkozik Finnországra, ideálokkal és eszményekkel teli képet festve erről a kétségtelenül fejlett, tökéletesnek mégsem nevezhető országról. Ahogy azt a következő részlet is bizonyítja, Kodolányi a finn társadalom azon elemeire fekteti a hangsúlyt, amelyek szerinte hatékonyabbak, mint hazai megfelelőik. A kiemelt idézetben a politikai és szellemi élet vezető egyéniségeiről való benyomását fogalmazza meg, utalva egyszersmind a finn társadalom rétegzettségére is:

„Minden a népből indul ki, és oda tér vissza. Az emberek, akik az országot kormányozzák, akik a szellemi életet irányítják, akik a közigazgatásban szolgálnak, az írók és művészek – mind a népből származnak, és a nép érzéseit, vágyait, céljait hordozzák magukban. […] Finnország nem termi tízezrével az «írókat» és «művészeket» sem, hanem annál tömegesebben a gyakorlati embereket, akik minden energiájukat az állam gazdasági és erkölcsi fellendítésére vetik, kiváló erőgazdák, mérnökök, építészek, kereskedők és iparosok, tanárok, néptanítók, orvosok stb.”[7]

Bár a tanulmány ezen részének középpontjában álló művész fiáról, ifj. Kodolányi Jánosról nem tervezek túlságosan részletesen írni, fontosnak tartom, hogy röviden utaljak néhány művére. Több visszaemlékezésére is utalok a szöveg számos pontján, érdekességnek számít azonban ezek mellett az előszava is, amelyet a számi származású, vagyis Lappföldön élő Johan Turi A lappok élete című művéhez írt.[8] A magyar fordítás, amely az előbb említett címet viseli, 1983-ban jelent meg a Gondolat kiadásában Budapesten. Kodolányi előszava további kapcsolatot jelent a magyar művészek és az északi nemzetek között, hiszen a Finnország és a Skandináv államok területén élő számik történelme és irodalma szervesen kapcsolódik többek közt a finn társadalomhoz és irodalomhoz is. Ifj. Kodolányi János előszavát és az idősebb Kodolányi műveit olvasva tehát részletesebb kép alakulhat ki az érdeklődőkben Finnországról és a részben a területén található Lappföldről, a kultúrák egymáshoz való viszonyulásáról.

A szerzők északi nemzetekről szóló műveinek bemutatása után térjünk vissza a magyarság megjelenítési formáira idősebb Kodolányi János munkásságában. A második világháború idején több magyar író számára is központi kérdéssé vált, hogyan lehet megerősíteni a magyarságtudatot. Kodolányi is közéjük tartozott, és a kérdésre való válaszkeresés mellett a negyvenes években az európai kapitalizmusról is gyakran írt. Bíráló, kritikus megnyilvánulásai miatt állandó küzdelmet folytatott a cenzúrával.[9] Kodolányi szavaival élve a magyarság hivatása elsősorban az volt, hogy megmaradjon.[10] A nemzet sorsa és egyéb nemzeti témák felhasználása azonban nem csak erre a pályaszakaszára volt jellemző, mivel történelmi regényeinek középpontjában múltunk olyan középkori eseményei állnak, mint például a tatárjárás. Egyes művei helyi vonatkozásai a nyelv szintjén is megmutatkoznak: ormánsági regényei megírásakor a helyi nyelvjárást használta.[11]

A továbbiakban olyan magyar fordítókról esik szó, akik az 1835-ben megjelent finn eposz, a Kalevala fordításával is foglalkoztak. Elsőként Barna Ferdinánd jelentetett meg teljes fordítást, utána Vikár Béla, Nagy Kálmán, később pedig Rácz István és Szente Imre.[12] Tanulmányomban Rácz István munkásságáról részletesebben is lesz szó, mivel Finnországba emigrált magyarként és egyben fotóművészként a bemutatóm mindkét kritériumának eleget tesz.
           
Rácz István 1908-ban született Tőketerebesen. Tanulmányai után, melyeket Sárospatakon és Budapesten folytatott, tanárként dolgozott. Politikai nézetei miatt emigrálnia kellett, a harmincas évek végén Finnországba költözött. Fényképészként kezdett dolgozni, és tehetsége ebben a művészeti ágban elismerést váltott ki az országban, ahol ma is „a műtárgy- és művészettörténeti fotózás megteremtőjeként tartják számon”.[13] Néhány év múlva visszatért Magyarországra, és műfordítóként dolgozott, érdeklődése azonban nem csak az irodalomra irányult: a negyvenes években festészeti tárlatot nyitott, kiállítva a kora művészeinek néhány alkotását. Fényképészi karrierje Svájcban, majd Finnországban folytatódott. Pályájának későbbi szakaszában különös figyelmet fordított a finn művészettörténet megörökítésével és a világgal való megismertetésével. Amint korábban is utaltam rá, Rácz István műfordítóként is dolgozott. Kalevala-fordítása 1976-ban jelent meg. 1998-ban hunyt el, Helsinkiben.

Finnországban tartózkodásának első időszakában műtárgyak mellett történelmi eseményeket is lencsevégre kapott, hiszen a harminas évek végén Finnország részt vett a téli háborúban a Szovjetunió ellen. Képei témái közé tartoztak az országot érő bombázások, valamint a pusztulás hatására otthonukat elhagyó menekültek. Katonai szolgálata során a frontról is készített és közölt fényképeket. Egey Emese a művészről szóló összefoglaló szövegében az ekkor keletkezett képeket három csoportba sorolja a tematika függvényében: „egyik  csoportjának  a  «pillanatképek a frontról» címet adhatjuk, másik részük a hátország életét, míg a harmadik  egység a téli háborúban elvesztett és az új háborúban visszafoglalt területeken, valamint a hátországban zajló újjáépítést örökíti meg”.[14]
           
Amint ezt a bemutatás is igazolja, Rácz István neve nem ismeretlen a magyar fordítók és a finn irodalom iránt érdeklődők körében, ugyanakkor fotóművészi tevékenysége miatt Finnországban is elismerésnek és népszerűségnek örvendett. Kalevala-fordításának létrejöttében ez a két művészi tevékenység együttesen játszott szerepet: a finn nyelv ismeretének, az irodalom iránti érdeklődésének és a finn művészettörténet iránti szenvedélyének találkozása hozta létre az eposz magyar fordítását. A következő idézetben a művészeti ágazatok egymáshoz való kapcsolódásának gondolata fogalmazódik meg:

„Öntudatos fordítóként a budapesti kiadás Eligazítójában arról nyilatkozott, hogy ismeri a finn irodalmi és köznapi nyelv ezer árnyalatát. A Finnországban élő Ráczot fotósként foglalkoztatta többek között a Finn Nemzeti Múzeum. Több albumot is összeállított a finnek régi művészetéről és népművészetéről. Ez pedig méginkább feljogosítja arra, hogy a finn népi eposzt magyarra átültesse. […] az Európa kiadó a fordító saját maga készítette, a «kalevalai» kor művészi alkotásairól készült felvételekkel illusztrálta a kötetet.”[15]
           
Tanulmányomban tehát két olyan magyar művész életútja és munkássága kerül bemutatásra, akik irodalmi és fotográfusi pályájuk során hatása alá kerültek és maguk is hatottak a finn kultúrára. Alkotásaik tanulmányozása hazai viszonylatban is elhanyagolhatatlan fontosságú, európai keretbe helyezve vagy a finn művészeti ágakat és társadalmi sajátosságokat is figyelembe véve azonban pontosabb betekintést nyerhetünk munkásságuk azon szakaszaiba, melyekben Finnországban vagy Finnországról alkottak.









​
Jegyzetek

[1] Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990.

[2] Szabó 1922

[3] Ifj. Kodolányi 2003 b

[4] A magyar irodalom arcképcsarnoka

[5] A magyar irodalom története 1945-1975

[6] Kodolányi 5. o.

[7] Kodolányi 103−105. o.

[8] Turi 9−47. o.

[9] Tüskés

[10] Ifj. Kodolányi 2003 a

[11] Uo.

[12] Varga 9. o.

[13] Egey 76. o.

[14] Egey 79. o.

[15] Varga 120−121. o.





Bibliográfia
 
A magyar irodalom arcképcsarnoka. Kodolányi János (elérhetőség: http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/kodolany.htm, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 15., 19:30)

A magyar irodalom története 1945-1975. Kodolányi János (elérhetőség: http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/03/332.html, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 15., 19:19)

Kodolányi János. Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990 (elérhetőség: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/eletrajz/html/ABC07165/08168.htm, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 15., 20:03)

Egey Emese, Rácz István (1908-1998) (az előadás írott változata elérhető a következő oldalon: https://docplayer.hu/2448553-Egey-emese-racz-istvan-1908-1998.html, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 16., 12:55)

ifj. Kodolányi János, Európaiság és magyarság Kodolányi János munkásságában. Árgus Irodalmi és Kulturális Folyóirat, 2003/6-7 (elérhetőség: https://web.archive.org/web/20031110191350/http://www.argus.hu/2002_07/ta_kodolanyi.html, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 16., 12:12)

Kodolányi János és Finnország. Árgus Irodalmi és Kulturális Folyóirat, 2003/6-7 (elérhetőség: https://web.archive.org/web/20040514180024/http://www.argus.hu/2001_02/ta_kodolanyi.html, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 15., 21:00)
           
Kodolányi János, Suomi, a csend országa. Suomi titka (Suomi, hiljaisuuden maa. Suomen salaisuus). Nap Kiadó, Budapest, 2017.

Szabó Lőrinc, Kodolányi János: Üzenet enyéimnek. Nyugat 1922/12 (elérhetőség: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00319/09686.htm, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 15., 19:14)

Turi, Juhan, A lappok élete. (ford. Erdődi József, Bede Anna) Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.

Tüskés Tibor, Kelet és Nyugat határán. Egy régi eszmecsere margójára (elérhetőség: http://www.jamk.hu/ujforras/030823.htm, utolsó letöltés dátuma: 2020. január 16., 12:20)

Varga P. Ildikó, Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításai. Erdélyi Tudományos Füzetek 266, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010.















​

 

Székely Angyalka-Mária
​BRUCK EDIT
(szül. Steinschreiber Edit(h))

​

Bruck Edit író, újságíró, műfordító, Tiszakarádon (Borsod-Abaúj-Zemplén megyében) született, 1932-ben. Magyar származású, de jelenleg Olaszországban, Milánóban élő és alkotó költőnő. Zsidó családban született a 20. század első felében, családjával együtt deportálták Auschwitzba, majd végigjárták a dachaui, christianstadti, bergen-belseni lágereket is. Édesanyja Auschwitzban, édesapja Dachauban vesztette életét, Edit és Eliz nevű testvére élték csak túl a táborokat. Gyerekfejjel megélte a poklot, de szabadulásuk után visszatért 1948-ig Budapestre, ott lakott. Tizenhat éves korában házasodott először, Milan Grün nevű férjével Izraelbe költözött. Nem tartott sokáig a házasságuk, egy év múlva el is váltak egymástól.  Második férjével, Danny Roth-szal sem volt tartós kapcsolata. Harmadik férje nevét (Bruck) viseli mai napig is, bár húsz éve kora előtt tőle is elvált.
             
Bruck Edit folyton változó párkapcsolatai és költözködései következtében sok munkában kipróbálta magát, volt szakácsnő, modell, balerina, szabónő és szépségszalont igazgató személy is. 22 éves korában, tehát 1952-ben Olaszországba költözött. Az olasz állampolgárságot is megszerezte később. Számos olasz lapban publikált. Itt sok neves személyiséggel ismerkedett meg, barátságot kötött Primo Levivel, aki olasz író és Bruck Edithez hasonlóan ő is holokauszt-túlélő. A Primo Levi bíztatására kezdte el Bruck Edit lejegyezni a holokauszt-élményeit, fiatalon a lágerben szerzett „élményeit” és tapasztalatait. Bruck Edit a művei nagy részét olaszul írta, mindössze öt műve jelent meg magyar fordításban is. Bruck Edit magyar költők műveit is fordította olaszra, többek között Radnóti Miklós és József Attila veseit is.
             
Rómában ismerkedett meg negyedik férjével, Nelo Risivel, aki filmrendezőként tevékenykedett. Ezáltal Bruck Edit is bepillantást nyert a filmrendezés világába, olyannyira, hogy 1979-ben el is készült első filmje. A film egy katolikus családban nevelkedő és felnövő tinédzser életéről szól.
             
2018-ban, a litera.hu szerkesztésében megjelent egy cikk Bruck Editről, melynek címe: Bruck Edit: „az én könyveim egytől egyig fájdalomban fogantak” . Ezt már abból is gondolhatjuk, hogy tudjuk már a tényt, hogy Bruck Edit gyerekkorában min ment keresztül, valamint azt is, hogy ezeket a fájdalmakat, ott szerzett tapasztalatokat sorokba foglalta és papírra vetette. Ebben a cikkben megtudhatjuk, hogy Bruck Editet az „életben maradt Anna Frank”[1]-ként emlegetik. Ha ezt nézzük, teljesen jogosan, hiszen Anna Frank is zsidó származású lány volt, túlélte a koncentrációs tábort és tapasztalatait Anne Frank naplója címen megörökítette, lejegyezte emlékeit. Az említett cikkben Bruck Edit beszámol arról, hogy ő az olaszországiak számára különösen kitűnő, más szóval élve nem a megszokott, hiszen születése szerint magyar és zsidó, továbbá túlélte a náci koncentrációs táborokat, Auschwitzet is. Ennek ellenére olaszul ír, alkot, a műveinek csak nagyon kevés magyar fordítása van. Egyik magyar fordításban is megjelent, első kiadásai közé tartozó műve Ki téged így szeret, melyre megkapta a lovagkeresztet a Teramói Tudományegyetem által. Bruck Edit továbbá azt is elmondja, hogy művei azon túl, hogy fájdalma nyelvén beszélnek, ez a fájdalom nem csak a saját tapasztalataiból merítkezik, hanem a máséból, átlagban abból a helyzetből, életviszonyból, amelyben éltek, amely jellemző volt azokra a mindennapokra.
             
Bruck Edit a fent említett interjún belül készített cikkben azt is elmondja, hogy műveiben, írásaiban, filmes munkáiban (vagy forgatókönyv) az a jellemző felháborodás, ami érzékelhető és beleérthető műveibe, az a megvetés, kizsákmányolás, semmibevevés, igazságtalanság tapasztalatából kifolyólag történhet, mivel ezeket megélte a szerzőnő már gyerekkorában. A szerzőnő elmondja azon gondolatait, hogy tudna-e valaki nem írni ilyen tapasztalatok, ilyen szörnyűség után, hogy ehetne erről nem írni. Ugyanakkor az a kérdés is felmerült, hogy ezt az összetett és fájdalmas emléket, ezt a szavakkal kifejezhetetlen, elmondhatatlan jelenséget hogyan lehet mégis elmondani, leírni. „Hiszen Auschwitz halálgyár volt”, írják a litera.hu oldalán Bruck Edit szavait, aki szerencsére ezt a halálgyárat, ezt a szörnyűséget átvészelte.
             
A szerzőnő beszámol a beszélgetésben arról is, hogy a negatív élmények után, amikor végre Olaszországban megkapta a helyét, a csendet és nyugalmat, elkezdett írni. A tapasztalatait, a megélt eseményeket, érzéseket kezdte leírni. Nem az érdekelte, hogy milyen stílusban, milyen nyelvezettel írja meg a szöveget. Az volt számára az első szempont, hogy megszabaduljon attól, ami benne volt, kiadja magából és valamilyen szinten pontot tegyen az események és tapasztalatok, az életére nehezedett terhek végére. Azzal, hogy belefokozott az írásba, megtalálta  a menekülési utat, azt a nyelvet, amin elmondhatja, ami benne van.
 
Mivel Bruck Edit nem magyarul írja meg műveit, hanem olaszul, és ezekből is csak kevés jelent meg fordításban, elmondta, hogy a magyar nyelvvel csak akkor találkozik, amikor valamelyik jeles és kiemelkedő magyar személyiség művét, többnyire versét fordítja. Igazából ő az olaszban megtalálta az alkotási nyelvet, és azt is, ahol önmaga lehet. A magyarhoz inkább a szégyen, a keserűség társul számára, nem elsősorban a szülőhaza.
             
Amikor Bruck Edit után kutattam, olvasgattam, számomra nagyon fontos kérdésnek tűnt az emlékezés fogalma. Feltevődött bennem az a kérdés, hogy vajon jó, hogy az ember emlékezik, vagy mégsem.? Nem igazán a mi egyszerű életünkben. Inkább azok életében, akik megjárták magát a poklot, túlélték a túlélhetetlent is. Elképzelhetjük, habár aki nem volt ott még elképzelni sem tudhatja azt a szörnyűséget, amit egy holokauszt-túlélő lát és érez egy koncentrációs tábor átvészelése után. Feltevődik tehát a kérdés: jó az emlék, vagy mégsem?
​
Ha Bruck Editnek nem lettek volna emlékei, akkor boldogan ment volna tovább, folytatódott volna az élete. Viszont így, hogy emlékei vannak, mint minden embernek, ki tudta írni magából ezeket a negatív élményeket, holokauszt túlélőként szerzett tapasztalatokat, átadva az utókornak, és egy fennmaradó nevet szerezve magának. Hiszen bátran állíthatjuk, hogy Bruck Edit a jelentős, neves szerzők közé sorolható, és az is lesz.
             
Bruck Edit szerzőnő munkásságát több díjjal is jutalmazták, Rapallo Carige-, Viareggio– és az Európai Elbeszélés-díjjal tüntették ki jeles, az utókor számára értékként kezelhető munkáit. Abból is látható Bruck Edit fontossága, hogy életéről dokumentumfilm készült, melynek megalkotója és rendezője B. Révész László. A film A látogatás címen jelent meg, Bruck Edit életéről és művészetéről  szól, és arról a látogatásról, amelyet 1981-ben tett Magyarországra. A film szempontjai közé tartozik a már említett emlék-koncepció is, mely szerint a szerzőnő hazatér régi hazájába, szülőföldjére, viszont ez azzal is jár, hogy szembe kell néznie a régi emlékeivel, az akkor meg nem értett dolgokkal. A látogatás feltépi a régi sebeket, szembenéz múltjával és a szülőföldjével kapcsolatos negatív élményekkel, tapasztalatokkal. Szokták mondani, hogy az idő begyógyítja a sebeket, az idő megszépíti a dolgokat. Ez a Bruck Edit életében is pontosan így van. Szülőföldjére való visszatérésekor azt érzi, hogy az idő megszépítette az emlékeket, helyszíneket, mégis érzi a fájdalmat és igazságtalanságot. A filmarchiv.hu oldalán részletes leírást olvashatunk a B. Révész László filmjéről, ahol leírják, hogy: „A látogatás egy mélyen megsebzett ember, illetve az őt elüldöző közösség találkozásán keresztül a múlt feldolgozásának örök kérdéseit, a megbocsátás lehetőségét vizsgálja.”[2]
             
A film előzményeihez tartozik az is, hogy amikor Bruck Edit 1962-ben hazatért Magyarországra, az őt ért tapasztalatokból, szörnyűségekből filmet akart rendezni, bemutatva ezzel lelki világát, megsebzettségét. A Kádár-korszakban azonban nem kifejezetten volt engedélyezve az, hogy a zsidók elhurcolásáról, és ezzel egybefüggő magyarok felelősségéről bármi is megjelenjen.
             
A látogatás című film keretein belül sor került egy olyan jelenetre is, amelyben Bruck Edit egy régi barátjával, a magyar irodalom tekintetében is fontos figurával találkozik. Ez a találkozás is lencsevégre került, viszont ez nem előre meghatározott forgatókönyv alapján történt. Ez a jelenet egy örömteli találkozás két egymást rég nem látó személy között, akik nagyon örülnek egymásnak a meglepetés pillanatában. Ebben a jelenetben a másik fél Illyés Gyula, akivel Bruck Edit nagyon jó barátságban volt.
             
Tehát a filmről összefoglalásként elmondhatjuk, hogy egy olyan élettörténetet mutat be, melyben a főszereplő jó pár év után szembenéz azzal a helyszínnel és közösséggel, ahonnan őt gyerekkorában egy áprilisi éjszakán elhurcolták zsidósága miatt, és ahonnan kikerülve a holokauszt, a koncentrációs táborok szörnyűségébe csöppent. Oda, ahol szüleit is elvesztette, majd onnan testvérével hazatérve menekültek a megélhetésért. A film azon látogatást mutatja be, mely alkalmával a régi emlékek, melyek nem igazán mondhatóak pizitívnak, újra a főszereplő feltépett sebei lesznek, aki szembenéz a múltjával és szörnyű emlékeivel.

 
Összefoglalás
             
Bruck Edit munkásságát és életét szerettem volna bemutatni ebben a dolgozatban. Számomra elképesztő és kegyetlen az a dolog, hogy egy kislány első utazása a szülőfalujából a koncentrációs táborba történik. Bruck Edit szerzőnő művei megírásához abból a sok szörnyű tapasztalatból táplálkozik, amit gyerekként megélt és túlélt, annak ellenére, hogy szüleit elveszítette. Olaszországban új életet kezdett, olasz állampolgár lett, és az olasz szerzők listáin is szerepel. Sok munkakörben kipróbálta magát a költözködései és párkapcsolatai alatt, viszont amiben őszintén megtalálta a saját nyelvét, az az írás volt. Egy értékként foghatjuk fel, hogy a régi negatív emlékeiből építkezve megalkotja az utókor számára fennmaradó műveit.
             
Munkásságának és életének fontosságáról film is készült B. Révész László rendezésében, mely A látogatás címet kapta, nem hiába, hiszen az 1981-es magyarországi látogatásáról nyújt képet a nézőknek, a múlttal és emlékekkel való szembenézésről. Sok ember előtt példaként állhat Bruck Edit, kitartását és lelkierejét illetően, valamint írásait tekintve is.










Jegyzetek

[1] https://akibic.hu/2018/11/09/bruck-edit-az-en-konyveim-egytol-egyig-fajdalomban-fogantak/

[2] https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/a-latogatas





Felhasznált irodalom

Borbándi Gyula: Nyugati magyar  irodalmi lexikon és bibliográfia, Hitel Kiadó, Budapest, 1992.

https://www.europeana.eu/portal/hu/record/2048128/6520.html

https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/bruck-edith-az-emlekezes-tart-eletben-minket.html
​
https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/a-latogatas














​​

 

Vadász Benedek Miklós
MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI C. ÖNÉLETRAJZÁBAN MEGJELENŐ HELYSZÍNEK ÉS AZOK ÖSSZEHASONLÍTÁSA A VALÓSÁGGAL

​

Dolgozatomban Márai Sándor: „Egy polgár vallomásai” című regényt fogom alaposabban megvizsgálni, méghozzá olyan perspektívából, hogy hogyan jelenik meg az emigrációjának a kérdése, illetve a bemutatása a műben. Feltevődik a kérdés, hogy mennyire van szükség belevetíteni a Márai által írt irodalom értelmezésébe azt, hogy ő emigrált. Véleményem szerint nagyon fontos tényező, hiszen regényformáló lehet egy-egy életút, sors. A regény második kötetében kezdődik az utazás, hiszen addig csak otthon tartózkodik, ezért nem is szeretnék az első fejezettel foglalkozni. A dolgozatom szempontjából, és annak a kérdésnek a megfejtéséhez, hogy minek okából következett be az utazás, illetve, hogy milyennek látja magát az emigrálást az szerző, elegendő, ha a második kötetet elemzem.
           
Mindezek előtt szükségét érzem, hogy beszéljek magáról Márai Sándorról, illetve a két kötetes „Egy polgár vallomásai” című alkotásáról. Mindezt azért, mert azt szeretném megfejteni, hogy a valós életben történt utazások hogyan kerültek bele a műveibe, ez esetben ebbe a műbe. Márai életének főbb pontjait szeretném a következőkben megemlítni, de legjobban kihangsúlyozva azokat a helyeket, városokat, ahol ő megfordult, mindezt a kulturális enciklopédia internetes oldaláról. Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán, Apja Grosschmid Sándor ügyvéd. Iskoláit Kassán és Eperjesen végezte, ezután Budapestre került és a Budapesti Naplónál dolgozott. Márai 19 éves korában, az apja engedélyével egyetemre ment különböző nagyvárosokba, mint például: Bécs, Berlin, és Frankfurt. 1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát, ezek után Párizsba költöztek. 1927-ben saját lapja megkívánta, hogy közel-keleti útra induljon, ahol megszületett az „Istenek nyomában” című útirajz. 1928-ban költözött haza. 1933-ban lapja Berlinbe küldte, itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét, és rá egy évre megírta a legfőbb életművet, a dolgozatomban tárgyalt „Egy polgár vallomásai”-t. 1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett, 1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. 1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. 1989. február 21-én, az Egyesült Államokbeli San Diegóban öngyilkos lett.[1] Ahogyan a fenti leírást látjuk, láthatjuk, hogy fiatal korától, egész haláláig emigrált, összejárta az egész világot. Az alkotásait nem csak Magyarország területén készítette, hanem szerte a világban. Felmerülhet az a kérdés, hogy akkor azok az írások, amit nem Magyarország területén írt, akkor az nem a magyar irodalomhoz tartozik? Persze, ebben a kontextusban a régi nagy Magyarország területéről beszélek, még akkor is, ha a munkássága ideje alatt már nem létezett a teljes ország. Ezen kívül az a kérdés is felmerül, hogy a magyarra való fordítások hová, melyik irodalomhoz sorolhatóak? Ha egy irodalmi művet egy bizonyos helyen, vagy egy bizonyos nyelvről fordították, akkor az nem lehet magyar irodalom? Az emigráció főbb kérdései véleményem szerint ezek, amelyre a dolgozatom folyamán próbálok választ is adni, az értelmezett mű tükrében. Közelítve Márai Sándorhoz, aki már jól látható módon rengeteget utazott, rengeteg helyen élt, mit lehet mondani az irodalmáról? Véleményem szerint az utazás adhat motivációt egy mű megalkotásához, lehet egy mű módosító és vezető elve, de akkor is magyar irodalomhoz fog tartozni, hiszen magyarul van írva, magyar ember írta, magyar érzelmekkel, függetlenül attól, hogy más helyen született.

A következőkben szeretnék konkrétan a kiválasztott alkotásra fokuszálni, méghozzá, hogy hogyan jelenik meg benne az idegen környezet. „Egy polgár vallomásai” című alkotását tekintve egy regényről van szó, amelyet tekinthetünk némiképpen egy önéletírásnak is. Balog Andrea tanulmányában olvashatunk részletes gondolatmenetet, arról, hogy lehet-e e regényt önéletírásnak nevezni, és, hogy az elbeszélő valójában kicsoda, ő inkább egy néprajzi megfogalmazást használ az elbeszélőre, és azt mondja, hogy adatközlő. Továbbá ezt a gondolatmenetet folytatja, és próbálja elemezni a polgári társadalmat, és annak szokásait, életkörülményeit, kultúráját, a regény egészében.[2] Mindezt azért tartottam fontosnak kihangsúlyozni, hogy kapjunk egy általános képet az elemezésre szánt alkotás műfajáról. Szóval elmondhatjuk, hogy egy önéletrajzhoz közelítő alkotás, melyben bemutatásra kerülnek a polgári emberek mindenapjai, azok motívumai. Egyfajta visszaemlékezés, elbeszélés a gyerekkorától, egészen felnőttkoráig. Annak ellenére, hogy mindezt levezettük, mégis találtam egy olyan részt, amely elgondolkodtat, hogy mégis önéletírás ez? A könyv elején található jegyzet egy csekély kételyt ébreszthet fel, ami így olvasható: „Egy polgár vallomásai-nak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha. M. S.”[3] Valószínűleg ezzel csak próbálja eltakarni a saját történetét, hiszen a későbbiekben elemezni szánt helyszínek nagyon hasonlóak a saját életében megnevezhető helyszínekkel. Ezeken a tényeken és feltételezéseken kívül Sipos Balázs is foglalkozik a témával, ezen belül ő idézi Szegedy-Maszák Mihályt: „Márai esetében az önéletrajz és a regény közötti különbség alapja nem a tény és a kitaláció ellentéte, megkülönböztetése; a különbség valójában a „kitaláltság módozataiban” keresendő.”[4] Sipos Balázs a következőt fűzi hozzá: „Azaz fikció önéletrajzaiban és visszaemlékezéseiben egyaránt található – ami történetírói szempontból szintén alapvető jelentőségű.”[5] Most már úgy gondolom, hogy elég sok nézőpontból megvizsgáltam az önéletrajz kérdését, és azt jelenthetem ki, hogy igenis egy irodalmi önéletrajzról van szó.

A második rész „kalandjai” leírásának értelmezését szintén Balogh Andrea egyik megfogalmazásával kezdeném, amelyet szintén idézni szeretnék: „A „Kaland”-ot nevezné a szakirodalom identitászavarnak. Nem vállalja az apáktól tanult életformát, holott polgárnak vallja magát végig, mert annak a kornak a polgáreszményével, amit megrajzolt a regény elején, nem tud azonosulni.”[6] Egyszóval az elbeszélő nem tartja be a hagyományt, ellenszegül a megszokott családi apa - fia öröklődési gesztusnak és ahelyett, hogy otthon maradna, egész életét utazással tölti. Ebből következtetve arra is lehet utalni, és kérdésként lehet megfogalmazni, hogy csak a polgárságot hagyta itt, és a családját, vagy a magyar irodalmat is? Mészáros Tibor a következőt mondja erről a dologról: „Az Egy polgár vallomásaiban, mint lázadása egy újabb ténye, ez is kiemelt szerepet kap. A családi tanács elhatározta internálásomat; intézetbe adtak Pest-re. Ez a megoldás mindenkinek tetszett, csak apámnak nem – kezdi az újabb exodus történetét.”[7] ebből is látszik, hogy az apa nem szeretné, hogy a fia útnak eredjen és otthagyja a családot, hiszen fontos a polgári élet képviselőinek is a már említett apa – fia kapcsolat, és hagyomány továbbéltetése.

A konkrét szöveghez érve, megtudjuk, hogy az elbeszélő 23 esztendős volt, amikor elindultak Párizsba, a pár hete hozzáment feleségével. Pontosan a német – belga hátárnál voltak a regény kezdeténél. Megtudjuk, hogy a kíváncsiság az, ami hajtsa őket, elmondja, hogy ő már tisztában van a francia irodalommal. Valószínűleg az irodalom által megszerzett tudás volt az, ami ösztönözhette a kíváncsiságukat. Megtudjuk, hogy korábban már jártak Németországban, a német kalandokat és a hozzá fűződő érzelmeket is visszaemlékezésként írja le. Kihangsúlyozta, hogy ott jobb, mint itt, ahol most vannak, illetve megemlíti, hogy aki Budapesten csak teng-lengett, az Berlinben három nap alatt karriert csinált. Azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy Márai Sándor családneve egy német névből magyarosodott, ebből kifolyólag valószínűleg közelebb állt Németország a szívéhez. Abban az időben is fontos volt az egyénnek a fejlődés, ezért is történhettek ezek az elköltözések.

A folyamatos utazások a regényben két síkon is mozognak, egyfelől a történet lefolyása mozog egyik síkon és a történetben való visszaemlékezés egy másikon, szóval az utazás nagymértékben befolyásolja, sőt inkább irányítja a történetet. A 19 éves fiú Lipcsében találkozott egy hentes nővel, aki elcsábította, a nő mindent meg akart tudni róla, és a magyar nyelvről. Értelmezhetőek ezek a kapcsolatok a nemzetek azonosulásával, illetve az előbbiekben említett kíváncsiság hatalmával is. Az egyik pontból másikba való utazás nem csak országok között valósult meg, hanem az országokon belül is hajtotta a kíváncsiság, hiszen Németországon belül is mozgott, az egyetemi évek alatt, például Ruhr-vidékére, ahol az elkallódott nagybátyja lakott egy padlásszobában. E hideg kép, sokatmondó tud lenni, hiszen az eddigiekben bemutatott idegen hely csupa jókat kínált, most viszont látjuk, hogy az idegen hely nem csak pozitívan tudja befolyásolni az életet, hanem negatívan is. Az elbeszélő néha játéknak fogta fel az utazást: „Ez a játékszoba, melynek minden sarkában válogatott és izgalmas játékszerek halmaza tornyosodott, a világ volt. Játék közben – az utazás, az egyetem, az emberekkel való érintkezés, mindebben volt számomra valamilyen játékszerű elem!”[8]

Egy következő állomás München volt, ahol még idegenebbnek érezte magát, kevés elbeszélés is olvasható e helyről. Ezzel szemben Weimarban sokkal jobban érezte magát, azt állította, hogy kecses kis város, itt találkozott Goethével, viszont azt állította, hogy Aranytól tanult valamit, de Goethétől semmit sem, ebben a kis állításban is látszik, hogy az ő személyisége, és érzelme magyar volt. Megemlíti Weimart Németország három olyan városa közül, amelyikben a legtöbbet élt, a másik kettő Lipcse és Frankfurt volt. Frankfurtba való költözésekor már felnőtt ember, hiszen a pálmakert közelében tudott már házat venni. Ebben a városban bejutott a Franfurter Zeitung laphoz, ahol saját írásait közölte. Frankfurtot betegség és folyamatos lelki nyomás miatt hagyta el, túlságosan „zsúfolt” volt számára a Frankfurti év. Ebben az évben alakult ki benne, hogy a magatartás örökre megszabta a viszonyát a munkával, szóval ez a hely is adott valamit az életébe, valami pluszt, amivel fejlődik.  Következő életállomása Berlin volt, ahol elkezdődött számára ismét valami új, amit fiatalságnak nevezett. Rengeteg leírást tartalmaz e város, többnyire pozitív leírásokat és történeteket, látszó módon azok a helyek vannak részletesebben leírva, amelyek közel álltak hozzá, különböző történetek elmesélése kap szerepet e részben, illetve egy nagyon fontos esemény, amikor megismerte Lolát, a feleségét. Újra előkerült a pszichés betegség, aminek köszönhetően azt állítja az elbeszélő magáról, hogy Berlinben már szabályos alkoholista lett, pánikhangulatban kezdett inni. Az utazási vágy mintegy személyes probléma, személyes vágy is lehet, amely a személyt gyötri. A folytonos helyváltoztatás egyfajta megkönnyebbülést hozhat az ilyen típusú embereknek.   „Ha írni tudtam volna ebben az időben, legszívesebben primitív útleírásokat írtam volna, dr. Gáspár Ferenc vagy Shackleton modorában: felfedező írásokat az emberről. Úgy fedeztem fel az embert, a magam céljaira, mint egy idegen, kissé egzotikus törzset.”[9] Ennek az idézetnek szerintem nagyon fontos üzenete van, ahogyan mondtam, az utazás nem más, mint az énben rejtőző vágy. Nem csak a helyszínek között való utazás az abszolút fontos, hanem a magunkban való utazás, keresés is. A magunk megtalálása a lényeg úgy tétben, mint belsőben. A második kötet második fejezetének a 12. részében tér vissza az elbeszélés a legelején említett utazáshoz. A félelem, az izgatottság fogta el őket, hogy majd vajon mit hoz az új Európa. Lola lebetegedett az ott tartózkodás végén, haldoklott, nem volt pénzük orvosra, de valami csoda módjára megjelent egy csomó magyar ember és segítettek nekik. Felépülése után célba vették Olaszországot, pár hónapot töltöttek itt, majd ismét Franciaország. A negyedik fejezetben Damaszkuszba érkezett, itt már egyedül, majd Londonba, aminek atmoszféráját erotikusnak nevezte. Utolsó állomása Genfben volt, ezután már Magyarország volt a cél, ahová már Lola nem ment, ő Párizsban maradt, a történet többi részében már nem is találkozunk többet vele. Hazatérés után Budára költözött. A visszautazás, a hazatérés egyrészt megnyugvást jelent az elbeszélőnek, hiszen a magyar mégis csak magyar marad. Mészáros Tibor így alkot véleményt Márai hazával való kapcsolatáról: „Aki számára a nyelv az egyetlen haza, megtanulhat és beszélhet egy nyelvet (erre szüksége is van), válhat egy ország állampolgárává, de egy Márai-karakterű író belül nem válik amerikaivá. A ’70-es évektől kezdődően magyarul is keveset alkot, de hazát, tehát nyelvet, szívet, hovatartozást nem tud és akar váltani.”[10] Szóval minden utazás hiábavaló, mert ő nem tud, és nem akar más ember lenni, ő csak magyar, és az is marad. A műben is hasonlóan fogalmaz az elbeszélő: „Ezen a vidéken, a kocsmákban valahogy „ismerős” volt az étel is; nem jó és nem rossz, csak éppen ismerős. Itt kezdtem élni. Itt akartam élni és itt akartam maradni;”[11] Mennyire érződik a haza szeretete, a vágy a Magyar irodalom és a Magyar hazaszeretet megvalósítása felé. A regényben párhuzamba, ellentétbe kerül kissé a haza szeretete, és az utazáshoz kapcsolódó értelmi és érzelmi pozitivizmus. Szóval, ahogyan már érveltem az otthonmaradásáról, úgy a folytonos kirándulás mellett is említhetünk érveket, egy pesti kávéházban megkérdezték tőle, hogy most, hogy nem utazol, miről fogsz írni ezután? Tényleg felmerült benne is a kérdés, és melankolikusan nézte a pohár vizet és annyit mondott: „Talán erről”. Felmerül egy másik vetülete is a dolognak, ami Márait még jobban megrázta, és rádöbbentette arra, hogy a haza mindenekelőtt van: az apja halála. Rádöbben arra, hogy igazából ez a korosztály az, amelyben összemosódnak az osztályrétegek. A regény így beszél róla: „Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban.”[12] Mindenképpen egyfajta rádöbbenést fedezhetünk fel e mondatok olvasása után, rádöbbenést arra, hogy meg kell e korszakot írni, és menteni.

Ahogyan a regény legelső gondolatatit kiemeltem, így ki szeretném az utolsókat is, felteszi Márai saját magának a nagy kérdést, amely összegezni kívánja az egész elbeszélést: „Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.” A kérdés arra irányul, hogy vajon jól tette-e, hogy körbeutazta Európát, nyert-e vele, vagy csak elpazarolta az életét? Lezárásként csak egyszerűen emlékezni és hallgatni szeretne, mint aki talán megbánta, hogy ezt az életet választotta. Az önéletírás itt is bizonyságot nyer, hiszen legutolsó mondatként az van írva, hogy: „Vége a vallomásnak”.

Összevethetjük a valós életrajzi helyszínekkel a történetben szereplő helyszíneket, és arra jöhetünk rá, hogy egy bizonyos pontig találnak a helyszínek, de a végén már másképpen alakul a történet. Berlini tartózkodásáig egyeznek a helyszínek, viszont utána már különböznek. Ez annak is köszönhető, hogy 1934-ben megírta az elemzett művet, Berlinben, amelyről tudjuk, hogy ennek a végére hazatért. Életét viszont tovább tarkították az utazások, és ahogyan már az első oldalakon leírtam, Amerikában halt meg. Apja halála után szabadnak érezte magát az önéletírásában ezért is következhetek be a további utazások.

Összefoglalóként a dolgozatom első felében feltett kérdésekre szeretnék választ adni, mintegy összefoglalva a leszűrt következtetéseket. Véleményem szerint, az előbbiekben érveltem is amellett, hogy ő csakis magyar lehet, bármilyen országban is élhet, így az irodalmát is magyar irodalomnak kell, hogy tekintsük. Amennyiben a fordításokat vesszük figyelembe, azokról is elmondható, hogy a magyar irodalom része, bár itt már a magyarra vagy magyarról fordított másik nyelv, nemzet is részét képezi. Az utazások nagyban befolyásolhatják az írásait, minden egyes élmény lehet egy alkotás ihlete, vagy vezető elve, viszont azt nem tudom kétségbe vonni, hogy ha egy ember magyar érzelmű, akkor magyar irodalom részét képezné.

 








Jegyzetek

[1] http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm 2020.02.01.

[2] https://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/25898/EM_2008_1-2__003_Balogh_Andrea-A_polgar_fogalma_es_identitasa.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[3] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I- II, Helikon kiadó

[4] http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/12/siposb_17_1.pdf o.:164

[5] http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/12/siposb_17_1.pdf

[6] https://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/25898/EM_2008_1-2__003_Balogh_Andrea-A_polgar_fogalma_es_identitasa.pdf?sequence=1&isAllowed=y o.: 11.

[7] http://www.forrasfolyoirat.hu/0804/meszaros.pdf, o.:42

[8] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I- II, Helikon kiadó o.:219

[9] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I- II, Helikon kiadó o.: 286

[10] http://www.forrasfolyoirat.hu/0804/meszaros.pdf o.:32

[11] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I- II, Helikon kiadó o.:371-372

[12] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I- II, Helikon kiadó o.:391





Bibliográfia
 ​
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I- II, Helikon kiadó

http://www.forrasfolyoirat.hu/0804/meszaros.pdf 2020.02.01.

http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/12/siposb_17_1.pdf 2020.02.01.

https://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/25898/EM_2008_1-2__003_Balogh_Andrea 2020.02.01.A_polgar_fogalma_es_identitasa.pdf?sequence=1&isAllowed=y 2020.02.01.

https://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/25898/EM_2008_1-2__003_Balogh_Andrea-A_polgar_fogalma_es_identitasa.pdf?sequence=1&isAllowed=y  2020.02.01.

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm 2020.02.01.














​

 

Veres Eleonora
WASS ALBERT KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGA

Bevezető
 
Dolgozatomban a 20. század egyik legbotrányosabb írójának, Wass Albertnek az életét és közéleti munkásságát szeretném bemutatni. Munkásságát és egész lényét ellentmondásosság lengi körül, a magyar irodalomtörténet szinte alig vesz tudomást róla, míg egyesek a legnagyobb írók közé sorolják. A II. Világháború után hazája elhagyására kényszerül, műveit Nicolae Ceauşescu vezetése alatt betiltják Romániában, 1985 óta adják ki műveit, és csak az 1990-es évektől kezdik újra felfedezni írói munkáinak jelentőségét, azóta pedig nagy népszerűséggel rendelkező olvasók egyike.

A II. világháború idején több magyar író menekült a háború viszontagságai elől külföldre. Ilyen írók például Márai Sándor és Wass Albert is, akiről dolgozatomban fogok beszélni. Sárközy Péter, a Márai Sándorról írt tanulmányában vázolja fel azt, hogy milyen lehetőségei voltak az emigrált íróknak, szerinte az emigrált íróknak három választása volt. Az első: felhagyni az írással és „polgári” állást vállalni, ami legtöbbször az újságírást jelentette, ez biztosította a legtöbb magyar emigráns író megélhetését. A magyar emigráns írók másik választása a nyelvváltás volt, vagyis a befogadó ország nyelvén való írás és ezek megjelentetése. A harmadik választás az, hogy továbbra is magyar írónak maradni és magyarul írni az egyre inkább fogyó magyar olvasóközönségnek.[1]

Ahogyan Márai is a harmadik opciót választotta, úgy az általam kutatott Wass Albert is ezzel a lehetőséggel élt, megmaradt magyar írónak, nem felejtette el szülőföldjét, nyelvét, identitását, de emellett polgári foglalkozásra is szert tett a Floridai Egyetem nyelvi laboratóriumában technikai segédszemélyzetként dolgozott. Művei nagy részének témája és helyszínei a szülőföldjét idézik meg, ebben is észrevehető ragaszkodása a hazájához és a visszavágyódás. Regényei mellett olvashatunk tőle verseket, meséket, publicisztikai szövegeket, illetve néhány angol nyelven íródott művet is, például az Eliza című művét.


Wass Albert élete és munkássága
 
Wass Albert, nemesi család szülötte,  1908. január 8-án született a ma Erdélyben, Románia területén található Válaszúton. Irodalmi munkásságát tekintve író, költő, irodalomszervező, egyetemi professzor, egyetemi végzettségét tekintve erdőmérnök. A kolozsvári Református Gimnázium diákja, majd Magyarországon, Debrecenben végez a Gazdasági Akadémián, később Stuttgartban tanul, és Franciaországban, a Sorbone-n erdőmérnöki és vadgazdasági diplomát szerez[2]. Tanulmányai befejezésével hazatér családjának erdélyi birtokára, ahol gazdálkodással foglalkozik, emellett pedig foglalkozik az irodalommal is, verseket, regényeket ír.

A II. Világháború azonban az ő életében is változásokat hozott, el kellett hagynia szülőföldjét, 1945-től Németországban tartózkodik, majd 1951-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Megítélése már életében is problematikus volt, műveit Romániában betiltották a kommunizmus éveiben, majd csak a rendszerváltás után indult meg írói munkásságának újra felfedezése és értékelése. Megítélése halála után valamelyest javult, de még mindig vannak vele kapcsolatosan ellenérzések, sokan nácinak tartják, a 2. Világháborúban vélt vagy valós politikai bűnössége miatta halálra ítélték, aminek következtében az Amerikai Egyesült Államokban való tartózkodása alatt háromszor indítanak ellene merényletet, az irodalmi kánon pedig még mindig nem tekinti arra hivatottnak, hogy soraiba fogadja. Az iskolai oktatásban egyáltalán vagy csak nagyon ritkán esik szó róla.

Életének jelentős részét az erdélyi magyarság sorsának igazgatásával és figyelemmel követésével töltötte, szülőföldjéhez való ragaszkodása áthatja az egész életét és munkásságát. Legkisebbik fia, Wass Endre így ír apjának a szülőfölddel való viszonyáról és az emigrációban töltött otthontalanság érzéséről: „kimondhatatlan fájdalmat jelentett távol élni a szülőföldtől”[3]

Írói munkássága mellett közéleti szerepvállalásra is vállalkozott, az Amerikai Egyesült Államokba való emigrációja után, az 1964-es évektől jelentős közéleti munkát hajt végre, erdélyi mintára megalapítja az Amerikai Egyesült Államokban az Amerikai Szépmíves Céhet és a Danubian Press kiadóvállalatot[4]. Ezekben az években feladatának érzi  a szülőföld, az anyanyelv és a magyarság ügyének képviseletét, melyek regényeiben is megjelennek, ezek mellett pedig előadói körutakra jár, ahol a hasonló helyzetben levő, emigrált sorstásait serkenti a  magyarság közép-európai történelméről kialakított hamis kép szétoszlatására[5].

Kutatásai során rájön arra, hogy az Amerika Egyesült Államokban élőknek nagyon kevés, illetve nem megfelelő információik vannak az erdélyi történelemmel és Trianonnal  kapcsolatban, így saját feladatának tűzi ki célul ennek a megváltoztatását. Felfedező útra indul, keresi az Amerikai Egyesült Államok területén élő magyarságot, akik azt az álláspontot képviselik, hogy magyar nyelven szeretnének olvasni népük történetéről, nem angol nyelven.

Írói, publicisztikai munkásságával is elősegíti ezt a folyamatot, a magyarság és Erdély múltjáról szóló angol és magyar nyelven írott könyveket és folyóiratokat ad ki, illetve alelnöki szerepet vállal az Erdélyi Magyarok Világszövetségében, ezek mellett pedig más közéleti szerepekben is aktívan tevékenykedik. Vezetője a Dunamenti Kutató és Információs Központnak, ahol pár munkatársával közösen összeállítják az Igazságot Erdélynek! és Népirtás Erdélyben – Nemzet a siralomházban című leleplező köteteket, amikben megmutatja a romániai és erdélyi állapotokat. Belekezdtek az Hungarian Package könyvsorozat kiadásába, mely magába foglalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait, de mivel késtek a kiadással, emiatt megbízhatatlannak titulálták a kiadót, és ez a közhiedelem élt hosszú ideig a könyviadóval kapcsolatban.
​
Folyóiratot indít[6] előbb 1979-ben Transylvanian Quarterly névvel, ám hamar rá kell döbbennie, hogy nem talált elegendő olvasóra, így a bukása után átnevezi Hungarian Quarterly-vé azzal a megfontolással, hogy hátha nagyobb olvasóközönségre lel, ha nemcsak Erdélyt, hanem az egész magyarságot felölelő névvel publikálnak. A reményekkel ellentétben ez sem hozza meg az elvárt sikert, ami utóbb kiderült azért történt, mert az ottani magyar nem szívesen olvastak angolul az otthoni állapotokról, viszont a kiadónak pedig egyik célja az volt, hogy az amerikai polgárok is megismerjék a magyarság valódi történelmét. Végül átalakították a folyóiratukat Central European Forum-má, mely Közép-Európa népeinek problémáival foglalkozott.

A lap olvasói körében nagy megelégedést váltott ki, azonban az olvasóinak száma még ennek ellenére is a várt alatt maradt, ami miatt úgy tűnhetett, hogy Wass és társainak munkássága hiábavaló. Ennek ellenére a folyóiratból néhány példányát elküldtek a Fehér Házba és a Külügyminisztériumba is, aminek következtében átalakult a magyarság történelméről való fogalmuk az amerikai politikusoknak, és feltehetően ennek következtében került vissza Magyarországra a szent korona 1978-ban.

Műveiben, publikációiban a romániai és erdélyi politikai állapotokat írja meg, talán ezek miatt is tekinthető annyira botrányos szerzőnek, illetve amiatt, hogy 1946-ban politikai bűnösnek titulálják és halálra ítélik, akinek az írásai hosszú évéken keresztül be vannak tiltva szülőföldjén. Folyamatosan publikál, előadásokat tart, harcol a romániai nacionalista erőkkel szemben, azonban idős korában úgy gondolja, hogy az emigrációs magyarság[7] tevékenysége nem megfelelő, ennek az ellenérzésének pedig hangot is ad a Kivénült harcos leteszi a fegyvert című művében. Életének utolsó évtizedeiben valamelyest eltávolodik a közéleti szerepektől, de szülőföldjéhez való viszonya szépirodalmi műveiben is megelevenedik.
 

Összegzés
 
Wass Albert megítélése a mai napig vitatott, a magyar irodalom egyik legvitatottabb szerzőjeként van számon tartva, akinek vélt vagy valós politikai bűnössége kihatott irodalmi munkásságára és annak megítélésére is, hiszen miután elhagyta hazáját és az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ott kezdett új életet és új irodalmi életet is. Annak ellenére, hogy egy teljesen új nyelvi és kulturális környezetbe került be, nem fordított hátat szülőföldjének, a magyarságnak, annak a nyelvnek és kultúrának, amibe beleszületett, amit a magáénak tekintett, ami halálálig ott volt az életében, és meghatározó szerepet játszott irodalmi és közéleti munkásságában.

Emigrációja után is aktív irodalmi és közéleti életet élt, a magyarság sorsát, történelmét szem előtt tartva alkotott és kulturális és irodalmi szervezeteket, kiadókat, folyóiratokat indított el, melyeknek célja az amerikai polgárok előtt feltárni a magyarsággal való valódi történelmi tényeket, illetve eloszlatni a hamis információk által kialakított hamis képeket. A folyóiratokban megjelenő publikációit, az általa és társai által szerkesztett köteteket angol és magyar nyelven is írta, illetve szépirodalmi művei, versek, novellák, regények is jelentek meg mind angol, mind magyar nyelven.

Közéleti munkássága mellett szépirodalmi írásaiban is megjelenik a haza, a magyarság, Erdély, illetve az otthontalanság, a haza utáni vágy érzése, mely egész életét, lényét és munkásságát áthatotta és meghatározta.

A magyar irodalmi életben azonban a neve mai napig előítéletekkel terhelt, irodalmi munkássága háttérbe szorult politikai  történések által kialakított Wass-kép miatt, az irodalomtörténet és az irodalmi kánon figyelmen kívül hagyja munkásságának jelentőségét, és az oktatásban is csak ritkán esik róla szó, habár életműve a jelentős szerzők sorába is beillik. Ennek ellenére, az 1990-es évektől kezdve azonban a magyar olvasóközönség felfedezi írói nagyságát, aminek következtében napjainkban az egyik legolvasottabb szerzőink egyike.


 
 
 




 
Jegyzetek

[1] Sárközy Péter, Márai Sándor olaszországi írói magánya, Magyar Napló, 14. évf., 2012 (ONLINE: http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_10.pdf), 2019. 02. 18.

[2] Turcsány Péter, Ki volt Wass Albert (Mű és életrajz – előtanulmányok), (ONLINE: http://krater.hu/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok ), 2020. 02. 18.

[3] Balázs Ildikó, „Látható az Isten” Wass Albert hitvilága, Cypress Nyomdai Szolgáltató Kft., Budapest, 2018, 239.

[4] Turcsány Péter, Wass Albert, a nemzetféltő, in. Polísz (2007), 105. sz., 36.

[5] Uo.

[6] Balázs Ildikó, „Látható az Isten” Wass Albert hitvilága, Cypress Nyomdai Szolgáltató Kft., Budapest, 2018, 245.

[7] Turcsány Péter, Wass Albert, a nemzetféltő, in. Polísz (2007), 105. sz., 37.





BIBLIOGRÁFIA

Balázs Ildikó, „Látható az Isten” Wass Albert hitvilága, Cypress Nyomdai Szolgáltató Kft., Budapest, 2018.

Turcsány Péter, Ki volt Wass Albert (Mű és életrajz – előtanulmányok), (ONLINE: http://krater.hu/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok )

Sárközy Péter, Márai Sándor olaszországi írói magánya, Magyar Napló, 14. évf., 2012 (ONLINE: http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_10.pdf)

Turcsány Péter, Wass Albert, a nemzetféltő, in. Polísz (2007), 105. sz.

 

Hauler Helmut
MAGYAR ALKOTÓK NÉMETORSZÁGBAN

​

Bevezető 

                  „...az a megállapítás, hogy az ember önmagán túllépőt alkot, sokkal jobban felel meg az élet objektív tényeinek, mint az az idealista elképzelés, hogy az alkotónak feltétlenül magasabb fokon kell állnia, mint annak, amit létrehoz.” (Lukács Gy.).
 
           
Elképzelni is nehéz, hogy milyen lenne a társadalmunk, az életünk művészet nélkül. Nem lenne honnan beszerezni a szellemi hozzáadott értékeket, nem nyújtana semmilyen külső, vagy belső dolog művészi élményeket. Mind ezekeket az értékeket megkaphatjuk számos olyan helyen, mint a színház, a mozi, koncertek, a különböző szebbnél-szebb művészi festmények, szobrok, a világhírű múzeumok látványosságai, a képtárak gyűjteményei és még sorolhatnánk. Mind ezek látványosságaihoz szükségünk van olyan alkotókra, akik megteremtik ezeket a művészetileg elismert csodákat.
           
Ha feltennénk a kérdést, hogy mi is az a művészet, vajon az emberek többsége mit válaszolna? R. Wagner zeneszerző ezt a kérdést nagyon szépen megfogalmazta. Szerinte a művészet „a magával és a természettel összhangban lévő, testileg szépen fejlett ember legméltóbb tevékenysége.” A művészet esztétikai és morális érzéseket ébreszt bennünk, egy műalkotás nem csak a művész, hanem önmagunk számára is az önkifejezés eszköze.
           
Bizonyára mindenki ismer egy híres magyar költőt, írót, színészt, vagy akár festő művész, aki hazai szinten elismert, s aki nagyot alkotott társadalmunk számára.
           
​Ez okból kifolyólag dolgozatunk további részében megismerkedünk egy néhány kiemelkedő személyről, akik nem csak hazai szinten váltak híres alkotóvá, hanem Németország területén is. Többek közt szó lesz Székely Bertalan festőművészről, Munkácsy Mihály szintén festőművészről, megemlítünk még jó néhány ismert alkotót.

 
Magyar alkotók Münchenben
 
A modern magyar művészet történetében egyetlen város sem játszott olyan fontos szerepet, mint München, mivel fejlettségének és vonzó központi helységének köszönhetően ideális helyszín volt a fejlett társadalmi rétegek számára, így a magyar művészek fogadására is. A Müncheni Akadémia otthona volt számos magyarországi művésznek, akik itt gyarapították a már meglévő tudásukat, de a művészi közegben is nagy számban megjelentek.  Ezek közül megemlítendő Munkácsy Mihály (festőművész), Kunz József (építőművész), Székely Bertalan (festőművész), Wagner Sándor (festőművész), és többi kortársaik.[1]

Az Akadémia legaktívabb fázisa a Németországba kivándorolt magyar művészek szempontjából, az 1824-1890 közötti időperiódus volt. Az 1867-ben az úgynevezett kiegyenlítés után jelentős változások történtek a magyar művészeti életben. Ebben az időszakban két fontos intézmény jött létre, először 1871-ben a „modell rajziskola”, az ország első állami felsőoktatási iskolája, majd egy évvel később a „Kunsthalle” nyilt meg közvetlenül a közelében, az első állandó kiállítási helyszín Budapesten.[2] Ekkor virágzott magyar művészek tevékenysége a legerőteljesebben. Tanulmányaikat elvégezve, legtöbbjük szülő országába költözött vissza, így Nagybányára vagy Budapestre letelepedve folytatták további munkásságukat.

​
Székely Bertalan
 
"Az emberi haladás csak az által tartható fenn, ha a szerzett tudás és tapasztalat az utókornak átadatik, akár tanítványok alakjában, akár azáltal, ha a tudás leiratik." (Székely Bertalan)
        
​Székely Bertalan 1835 május 8-án született Kolozsváron, székely nemesi család tagjaként. Ő egy híres festőművész volt, akit a romantika és az akadémizmust elegyítő magyar történelmi festészet egyik legnagyobb képviselőjeként emlegetnek.  Először a mérnöki pályán indult el, majd ezt abbahagyva 1859-ben  telén Münchenbe ment Pilotyhoz tanulmányai folytatására. Itt megalkotta egyik remekművét, az ifjúkori Önarcképét. Ugyancsak itt készült első jelentős történelmi kompozíciója, a II. Lajos király holttestének megtalálása. 1861-ben megfestette Dobozy és hitvese című történelmi képét.  Később szintén Münchenben ösztöndíjat nyert a  VII. Károly császár menekülése című falképével. Nagy sikert aratott a következő években megjelent a Mohácsi vész, és az Egri nők című történelmi képeivel.  1875-ben megalkotta egyik legjelentősebb és egyben fő művét, a Thököly búcsúját. Utolsó történelmi munkája a Zrínyi kirohanása című művel zárta. Utolsó éveiben olyan freskók elkészítésén dolgozott, mint a Szent Mór kápolna faliképei, a tihanyi apátság illetve a híres Mátyás templom freskói.

Önarckép
​

​Ő nem ragadt le a művészet egy szűkebb területére, hanem az összes alkotások harmóniáját hirdette. Székely Bertalant szibolistaként emlegetik, mivel ő azt vallotta, hogy minden jelenségben mélyebb értelem lakozik, azaz minden forma, annak tömege, foltja, akár színe kifejez valamit.[3] Ő azon munkálkodott, hogy „költője legyen a formáknak, aki a maga szubjektivitását, a maga élményeit, a maga képzeletének világát szólaltatja meg a maga anyagával, a maga külön nyelvének, a formáknak eszközeivel. Nem akart pusztán illusztrátora lenni a mások költészetének vagy másolója a természet világának.”[4] Kiinduló pontja mindenkor a folt, a formatömeg volt az a nagy egység, amelyet a részletek bonyodalmas komplexumának összessége ad. Azt vallotta, hogy a részletformák ez összességének, mint főformának, összformának meglátása és megábrázolása a képzőművészeti alkotás lényege és alapfeltétele. E nélkül nincs egységes képhatás. Szerinte ez teszi minden alkotását nagyszabásúvá, monumentálissá. Tájképeinél feltűnő a felhőtanulmányok sokasága. Ennek magyarazáta, hogy őt a tájfestésben is elsősorban azok a szín- és formajelenségek érdekelték, amelyek a legkevésbé ellenőrizhetők. A felhőket a legérzékenyebb tükörként vallja, és éppen ezért a felhő a színek és árnyalatok leggazdagabb forrása.[5]
           
Számos író megemlítette őt művében, példaként megemlíthető Dr. Reber Ferenc, aki XIX. század német művészetéről alkotásában „a kitűnő és hangulat teljes Székely Bertalanról", mint „a császári birodalom legjelentékenyebb festőjéről" beszél. Rajta kívül, még Wurzbach lexikonában is megjelenik a híres festő neve. A következőket olvashatni művében: „Székely eleinte olyan fokú naturalizmusnak hódolt, mely nem ritkán átlépve a szépnek határát, azzal fenyegetett, hogy rá és műveire romlást fog hozni. Később azonban, miután Parisban járt s irányának mintaképeit Belgiumban és Hollandiában jól megnézte, visszatért ebből az eltévelyedéséből, nem ugyan egészen, de mindenesetre annyira, hogy ne számíttassék azon irány követői közé, akik mint Liebermann úr Berlinben, ecsetjüket nem a festéktégelybe, hanem mindjárt a legközelebbi kloakába mártják, azzal a vásznat bemázolják, s a szellemi és színezésbeli mocsoknak ilyetén mixtum compositumát festménynek nevezik. "[6]

​
Munkácsi Mihály
    
Munkácsi Mihály (Lieb Mihály Leo) 1844 február 20-án született Munkácson. Kezdetben asztalos inasnak tanult Békéscsabán, majd a segédi bizonyítvány megszerzése után Aradra ment. Betegsége miatt visszatért Gyulára, ahol egy Fischer nevű rajztanártól vett órákat.  Megismerkedett Szamossy Elekkel, akinek tanítványa lett. A Szamossyval töltött két év után visszatérve Békéscsabára megfesti első olajképét, a „Levélolvasást”. Munkácsy Mihály, aki egy szegény asztalos-tanulóból gazdag és nemzetközileg ismert csillag lett, Münchenben és Düsseldorfban is tanult. Rengeteg műve ismert, melyek közül azokat fogom megemlíteni leginkább, amiket Németország területein alkotott.
           
Ahhoz, hogy festői tudását fejlessze beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol múzeumi látogatásai alatt megismerkedhetett a híres Rubens és Rembrandt művészi tehetségekkel és sok más kiemelkedő alkotókkal, mint például Ludwig Knaus, melynek művei mélyen lenyűgözték. Bécsi mestere Rahl halála után Münchenbe utazott, ahol Wágner Sándortól megtanulhatta a Piloty féle technikát. Munkácsy Münchenben tehát miután elsajátította az aszfalt használatát és a Pilotysták módszerét, megalkotta a Vihar a pusztán és a Dűlő szénászszekér című képeket is.
           
Nagy hatást gyakorolt rá Wilhelm von Kaulbach, az akadémia igazgatója, Adolf Lier és Eduard Schleich tájképfestő. Ekkor készítette Árvíz című képét, amelynek vázlata Kaulbach elismerését is kivívta.[7]
           
Miután Magyarországon és Párizsban is megfordult, visszatért Németországba, ahol a realista festő, Wilhelm Leibl társaságában töltötte idejét. Itt befejezte az Árvíz című festményét és az Itatás második verzióját és megfestette a Lakodalmi hívogatókat két különböző változatban.   

Lakodalmi hívogatók

Vihar a pusztán

​​Ludwig Knaus oly mértékben befolyásolta munkásságával, hogy később ő is Düsseldorfba költözött, ahol a híres művész tanítványává vált. Munkácsi tehetsége a düsseldorfi tartózkodása alatt kezdett igazán megmutatkozni, itt festette az Ásító inas, a Tépéscsinálók, a Mósónők, a Koldusfiú című képeit. Munkáira jellemző volt az egyediség, mivel elszakadt a példaképeitől. Kemény kitartása és munkája következtében egy drámai hatással bíró mű jött létre, mely a Siralomház címet kapta. Alkotásában összefoglalta a fiatalkori emlékeit felidézve, a betyártematika és az 1848-as legendakör hatásait. 
​

Siralomház

​
​Munkácsi Mihálynak ezek mellett számos művei ismertek, de mint említettem most csupán a Németországban töltött éveiről, munkásságáról tettem említést.


XXI. századi alkotók
 
A fentiekben két olyan híres művészt emeltem ki, akik az 1800-as években nagy sikereket hoztak társadalmunknak, most viszont szeretnék kitérni kicsit a jelen korszakra, azaz, hogy a mostani időben milyen sikereket értek el külföldi szinten művészeink. Kiemelném Bella Máté zeneszerzőt, Dobszay Péter karmestert és Lukács Miklós cimbalomművészt, akik rendkívül nagy sikert arattak Németországban előadott koncertjeikkel. Két német városban mutatták be híres alkotásaikat Bartók, Kodály, Weiner és Brahms kompozíciói mellett a Bella Máté Sounds of Generation Y Part II című nagyzenekarra és cimbalomra írt művét is előadták.
           
Bella Máté Junior Prima, Erkel Ferenc- és Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjas zeneszerző. Ő azon kevesek köze tartozik, aki 35 éves kora alatt vált meghatározó személyévé a magyar zenei életnek. Eddigi munkásságának lenyomata az a zenei olvasztótégely, melyben a különböző műfajok esszenciáját megtartva új szemléletmóddal komponált alkotások jönnek létre.[8]
           
Dobszay Péter korosztályának legfoglalkoztatottabb karmestere és egyik legsokoldalúbb muzsikusa. Fontosnak tartja a kortárszene jelenlétét a hangversenytermekben, így számos ősbemutató irányítása fűződik a nevéhez.
           
Lukács Miklós a világ egyik legtöbbet foglalkoztatott és legsokoldalúbb cimbalomművésze. A kortárs zene, a jazz és különböző népek zenéi tökéletes szimbiózisban állnak művészetében.
           
Bella Máté cimbalomversenye olyan könnyedséggel iktatja be a mai könnyűzene elemeit a komoly zenének a hangzásvilágában, ahogyan azt korábban Bartók Béla és Kodály Zoltán is tette a népzenével. Lukács Miklós ritka adottságai pedig megteremtik számunkra azt a felismerést, hogy egy hangszer hogyan illeszkedik a mai friss és újszerű zenéhez.
 
Mind ezek a fentiek mellett számos sikerekben gazdag művészt említhetnénk még meg. Ezen személyek alkotásai nem csak hazai szinten váltak ismerté, hanem külföldön is elismerésben részesültek. Kiemelkedően híres művészi alkotások születtek az elmúlt évtizedekben, melyekkel hazánk elismerést nyert számos külföldi településen. Bizonyított tehát, hogy művészeink külföldi szinten is nagyot és kiemelkedően elismert műveket alkottak.


 
 
 
 
 
 

​ 
Jegyzetek
 
[1] Somogy Mihály, 1912 : Magyarok a müncheni Akadémián 1824-1890

[2] Zwickl András, 2006: Hauptschauplatz München. Ungarische Künstler und Künstlerinnen in München – Kunst aus München in Ungarn
 
[3] Lándor Tivadar (2003). Szerk. Lyka Károly: Székely Bertalan.

[4] Uo. 64 o.

[5] Uo. 66  o.

[6] Lándor Tivadar (2003). Szerk. Lyka Károly: Székely Bertalan. 63 o.
​
[7] Kinva, 2017.  Művészettörténet, Régi Festőmesterek. Munkácsy Mihály Müncheni és Düsseldorfi korszaka és az Aszfalt felfedezése 

[8] https://info.bmc.hu/muveszek/




​
Bibliográfia 

Kinva (2017).  Művészettörténet, Régi Festőmesterek. Munkácsy Mihály Müncheni és Düsseldorfi korszaka és az Aszfalt felfedezéseLetöltés helye: https://onlinefestotanfolyamok.com/2017/09/03/munkacsy-mihaly-muncheni-es-dusseldorfi-korszaka-es-az-aszfalt-felfedezese/

Zwickl András, (2006): Hauptschauplatz München. Ungarische Künstler und Künstlerinnen in München – Kunst aus München in Ungarn             Letöltés helye:  http://www.zeitenblicke.de/2006/2/Zwickl/dippArticle.pdf

Somogy Mihály (1912): Magyarok a müncheni Akadémián 1824-1890 (Ungarn an der Münchner Akademie 1824-1890), in: Muvészet XI, 1912, 5, 178-188

Lándor Tivadar (2003). Szerk. Lyka Károly: Székely Bertalan. Magyar Képzőművészeti Egyetem p. 62-69​

https://info.bmc.hu/muveszek/







​

 

Moga Petra
​INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL

​

Moga Petra: Sok helyen olvashatunk arról, hogy lehetőségeihez mérten próbált lázadni a rezsim ellen (pl. az Ellenpontok). Mik voltak a kommunizmus legfelháborítóbb megnyilvánulásai ön számára?

Szőcs Géza: Az autónómia teljes felszámolása – értve ezen az egyéni és kollektív autonómiát: teljes ellenőrzöttség és irányítottság, kiszolgáltatottság, büntetés terhe alatti állandó fenyegetettség, amely nem engedte kibontakozni sem az embernek sem a közösségnek azt, ami önmaga megvalósítása lett volna saját értékei és célja szerint. Ez a beleszólás tényleg átfogta a teljes életszférát bölcsőtől a koporsóig.
Ennek két ennél tökéletesebb megfogalmazása van, mint amit én most némileg improvizálva elmondtam. Az egyik George Orwell 1985 című regénye. Szinte fölfoghatatlan, hogy hogy volt képes a ’40-es évek közepén, Angliából megírni annak a kommunizmusnak a természetrajzát, amit mi Erdélyben megéltünk három-négy évtizeddel később. Persze neki voltak közvetett ismeretei. A másik ennél tömörebb líraibb, drámaibb összefoglaló Ilyés Gyulának Az egy mondat a zsarnokságról.

Az én személyes életkörülményeim nem voltak drámai rosszak, egzisztenciálisan sem, nem nyomorogtam, mint sokan. Mi némiképp szerencsésebbek voltunk. Még olyan szempontból sem panaszkodhatom, hogy ne végezhettem volna megfelelő iskolákat. Voltak kisebb-nagyobb kalandok, de én direkt konfruntációba a rezsimmel nem kerültem.

Miután a bécsi Herder ösztöndíjjal egy évig nyugaton tartózkodtam, a visszatérés ebbe a börtönvilágba elviselhetetlennek tűnt. Nem voltam kibékülve ezekkel a kis kompromisszumokkal és hátsólépcsős megoldásokkal. Valahol túlélünk, és valahol megnyomorítjuk magunkat – én ezt már nem akarom. Ez a nyugaton eltöltött néhány hónap érlelte bennem azt a meggyőződést, hogy vállalom a konfruntációt a rezsimmel, a pártállammal.
 

MP: Ismert, hogy többször összetűzésbe keveredett a Securitatéval, és menekülésre kényszerült. Ez tervszerűen működött? Hogyan találta meg azokat az embereket, akik segítettek?

SzG: Előre eltervezett menekülési útvonalam nem volt. Nem voltak búvóhelyeim, de volt egyfajta háló, egy háttér, amire támaszkodhatok. Ez gyakorlatilag ugyanaz a háló volt, ami az Ellenpontok olvasókörét felvette. Bizalmi alapon – merő emberismereti alapon, intuitív alapon, azt mondtam, hogy ebben az emberben én bízom, és oda merem adni az Ellenpontokat. Ebbe már borítékolva volt a lebukás, hogy valaki visszaél ezzel a bizalommal. Az is benne volt, hogy én bekopogtam olyan emberekhez, akiket lehet, hogy csak egyszer láttam. De megvolt az a meggyőződés, hogy az az ember nem árulhat el. Ez nem volt egy stratégiailag kiépített háttér tartalékokkal, hanem csak a barátság és a konfidencialiatás határozta meg, hogy éppen most Bárányi Ferenchez vagy Kesztenbaum doktorhoz kopogok be, akivel csak egyszer találkoztam.
 

MP: A különböző helyszínek között hogyan tudott észrevétlenül mozogni?

SzG: Némileg kalandor jellememhez tartozott, hogy mindig szerettem stoppal utazni. A véletlen hozott mindent, amit egyébként nem ismertem addig. Tudtam, hogy hol érdemes, hol lehet autostoppolni. Volt, hogy kénytelen voltam vonatozni – rá is fáztam. S volt, hogy kénytelen voltam mutatkozni olyan helyeken, mint pl. posta – erre is ráfáztam. Sokszor volt magyarországi autó, amely megállt, s akkor rá is bíztam egy-egy ilyen magyarországi emberre pár soros küldemények, üzenetek eljuttatását.
 

MP: Elmesélne egy olyan esetet, amikor „ráfázott”, mert nyilvános helyen mutatkozott?

SzG: A maroshévízi posta épületében fogtak el, bujkálásomat követően. Valószínűleg nem kellett volna ott mutatkoznom. Egyébként egy Farkas György nevű filmes ezelőtt néhány évvel elindult néhány ilyen helyszínét ezeknek a kalandoknak fölkeresni, azonosítani. Készült egy fél–háromnegyed óra felvétel belőle. Elmentünk a maroshévízi postára is – persze az már nem ott volt (a belügyminisztérium épületénél). Azt sem találtam meg, pedig félig romos, félig újjáépített ház volt. Bementünk oda. S egyszer csak jött a szomszéd, hogy mit keresnek itt. Nézelődünk. – Azért mert, tudják, ez volt a Securitate kínzókamrája. Véletleneket hozott ez a filmezés.
 

MP: A egyik megjelent kötetében olvashatunk arról, hogy a gyergyótölgyesi elmegyógyintézetben rejtőzött el huzamosabban. Hogy találta meg ezt a helyet? Mesélne nekem egy kicsit az ott töltött időről?

Elmegyógyintézet – ahol a legeslegnyilvánvalóbb olt a szolidaritás, és az hogy az emberek nagy kockázatot válnak értem. Voltak, akik egy-két éjszakára befogadtak, de hosszabban Tölgyesen voltam. Ténylegesen menedék volt. Krisán Zoltán pszichiáter vállalta a kockázatot, hogy fölvesz betegként – papírok nélkül. Ez szabályellenes volt. Azzal, hogy beutalt, eltakarta a személyemet a rutinellenőrzések elől.

Az az orvos, aki a maroshévízi kórház ambulanciáján a törött lábamat gondozásba vette és begipszelte Dr. Décsei István sebész, őneki sem lett volna szabad papírok nélkül ellátnia engem, mégis megtette. Tudta, kiről van szó, s ezzel megszegi az érvényes rendelkezéseket. Mikor távoztam a járógipsszel bicegve, azt mondta, hogy „Hallottuk a rádióban, hogy valakit halálra ítéltek, és halálra keresik”. Már nem tudtam felidézni, hogy mondta-e vagy gondolta, hogy „Ugye, maga az?”.

Bárányi Ferenc temesvári orvos barátunk, aki ugyancsak befogadott, sőt megszervezte, hogy ha akarok, átjuttat a határon Jugoszláviába, de én ezt nem fogadtam el.
 

MP: Hogyan törött el a lába?

SzG: Sokan azt hiszik, hogy valamilyen különlegesebb oka van – például a Securitate. De nem. Leugrottam a vonatról, mert razzia volt. A szeretfalvi állomáson a rendőr látta, hogy fölszállok, s láttam, hogy ő is a lassan meginduló vonatra fölkapaszkodott néhány vagonnal arrébb. Miután mereven nézett engem, látható volt, hogy kiszúrt. Szeretfalva után van egy rész, ahol a vonat egész közel volt az országúthoz. Lassan ment a vonat valamiért, és láttam, hogy az országúton van egy teherkocsi-parkoló szélsáv, s abban áll egy teherkocsi. Gondoltam, hogy most le tudok ugrani, de szerencsétlenül estem, úgyhogy csak négykézláb tudtam eljutni az országútig. Ez a sofőr el is vitt Maroshévízig.
 

MP: Volt olyan, h nem fogadták be valahol, vagy nem akarták kockáztatni? Esetleg szabadban éjszakázott?

SzG: Volt olyan is, de nem ez volt a jellemző. Egy barátomékhoz mehettem volna, de a barátom nem volt otthon, csak a felesége és a gyereke. Arra hivatkozott, hogy ő most egyedül van, és egy pasast nem tud befogadni. Igazából nem tudta, csak gyanította, hogy valami nem tiszta.
​