Magyar alkotók a nagyvilágban 5

MAGYAR ALKOTÓK A NAGYVILÁGBAN 5

Csíki Amanda
EMIGRÁLT MAGYAR SZERZŐK: MÁRAI SÁNDOR

Domokos Tímea
MÁRAI SÁNDOR EMIGRÁCIÓI

Fábián Nóra
MÁRAI SÁNDOR ÉLETKÉPEI - AZ EMIGRÁCIÓ, A MAGYARSÁG ÉS A KERESZTÉNYSÉG TÜKRÉBEN

Gálfi Bea-Nikoletta
WASS ALBERTRŐL

Kapitány Z. Zoltán
EURÓPAISÁG KÉRDÉSE
MÁRAI SÁNDOR, EGY POLGÁR VALLOMÁSAI CÍMŰ REGÉNYÉBEN

László Emőke
AZ EMIGRÁLT MÁRAI SÁNDOR

Sánduly Anita
WASS ALBERT ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

Nagy-Kovács Katalin
AZ EMIGRÁCIÓ HATÁSA MÁRAI SÁNDOR ÉLETMŰVÉRE

Szász Tamara
PETŐFI SÁNDOR SZIBÉRIAI HALÁLA

Csíki Amanda
EMIGRÁLT MAGYAR SZERZŐK: MÁRAI SÁNDOR

Bevezetés
A nagyszámú emigráció napjainkban is nagy problémája országunknak, nemzetünknek. Nem volt ez másként régebb sem, nagyon sok magyar íróról, költőről tudunk, akik ilyen vagy olyan okból elhagyták az országot, szülőhazájuktól távol, külföldön élve írtak, alkottak.

A magyar irodalomtörténetben egyik ilyen jelentős író Márai Sándor, aki 1948-ban családjával együtt emigrált Svájcba, Olaszországba, majd végül New Yorkba. Ennek a fontos magyar írónak az életét, emigrálásának okait, körülményeit, illetve fontosabb műveit vizsgálja ez a dolgozat főleg arra a kérdésre keresve a választ, hogy milyen hatással volt rá, az ő életére és életművére a külföldre való emigrálás.

Márai Sándor
Márai Sándor eredeti nevén Grosschmid Sándor Károly Henrik magyar író, újságíró, költő.

Élete
Márai Sándor Kassán született a XIX.–XX. század fordulóján, 1900. április 11-én. Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosban dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei és versei jelentek meg több lapban is. 1919 októberében egyetemi tanulmányokat folytatni költözött Frankfurtba.

1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát, akivel Párizsba költöztek. 1925-ben megindult az Újság című napilap, melyben gyakran megjelentek Márai különböző írásai: párizsi tudósításai, a polgári liberális szellemiséget tükröző és terjesztő írásai. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti utazásra ment, majd itt szerzett élményeiből írta meg az Istenek nyomában című útirajzot. 1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságába, a Mikó utcába. Az 1920-as évek végétől regényeket is kezd írni. 1930-ban barátaival együtt kitervelték, hogy a francia Marianne című lap példája alapján megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát. 1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete, mely hamar népszerűvé, híres kritikusok által is méltatottá vált. Később Márai a Pesti Hírlapnál kezdett munkálkodni.

1942-ben az MTA levelező, 1945-től pedig annak rendes tagja. A második világháború utolsó éveiben visszavonult s nagyrészt az irodalomnak élt. 1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. 1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le, 1957-ben pedig amerikai állampolgárságot szerzett.
1968-tól az olaszországi Salernóban élt, majd egy évvel később 1979-ben San Diegóba költözött, ahol élete utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, megromlott egészsége miatt alig tudta ellátni magát. Végül az Egyesült Államokbeli San Diegóban 1989. február 21-én öngyilkos lett. Halála után 1989-ben visszaállították MTA tagságát majd 1990-ben Kossuth-díjat is kapott.[1]

Emigrálása, élete külföldön

Amint az az előző alfejezetben is kiderült, Márai sokat tartózkodott külföldön különböző országokban: Franciaországban, Németországban, Svájcban, Olaszországban, illetve az Amerikai Egyesült Államokban is.

Az ott töltött évekről, a különböző lakhelyekhez való viszonyáről főleg művei alapján tudunk következtetéseket levonni. Mivel egyetlen az Egyesült Államokban írt regénye sem ott játszódik, sejthetjük, hogy az amerikai életformához és életszemlélethez nem tudott alkalmazkodni, nem tudott azzal azonosulni. Érdekes viszont a San Gennaro vére amely 1951-ben íródott és az olasz környezetet idézi. Egy titokzatos idegen áll a középpontban, de körülötte szinte tapinthatóan jelennek meg a tengerparti városka hétköznapjai, lakói s a rejtelmes csoda, amint Szent Januáriusz vére az év egyetlen napján buzogni kezd. Abból, ahogyan ebben a műben az olasz kisvárosról ír az írónak az olasz környezet iránti szeretetére következtethetünk.

Az európai ember iránt érzett szeretetét érezhetjük ki a Föld, föld! című önvallomása is 1971-ből. Ebben a műben sem lép ki a hagyományos elbeszélő mód kereteiből, de ez a könyve mégis életművének egyik csúcspontja. „A Föld, föld!-ben összegzi mindazokat a hatásokat, amelyek segítették írói egyénisége kialakításában, s önmaga számára is igazolja, hogy el kellett hagynia Magyarországot, ahol a keleti gondolkodásmód és a diktatúra megszüntette a polgári életformát, és megtagadta azokat a hagyományokat, amelyeket útmutatóinak vélt.” Nosztalgia hatotta át a környezetétől való búcsúzását, bár a háború nyomait, sebeit viselte ez a föld, mégis sok jó dolog fűződött hozzá, titokzatos kapcsolat fűzte egybe az írót és olvasóját. Ez a közeg adta Márai íróságának értelmét. S mivel ez átalakult, megszűnt, Márai inkább új helyre költözött, inkább a magányt választotta. Azok a könyvek, tapasztalatok, amelyekről naplóiban ír, a magányos ember univerzumát alkotják. Olyan emberét, aki sosem békélt meg társadalma álhumanizmusával, inkább kitartóan védte saját eszményeit. „Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)[2]

Életműve

Márai Sándor a korszak legkedveltebb prózaírói közé tartozik. Már 1918-ban kötettel jelentkezik szülővárosában, Kassán. Később, 1934-ben megírja az Egy polgár vallomásai című regényét, mely éveken át társasági beszédtéma, a benne leírt hős sokak számára életeszménnyé válik. Márai stílusa szempontjából egyik legfontosabb műve az 1940-ben írt Szindbád hazamegy című, melyet Krúdy Gyula Szinbádjáról mintáz, s egyben tisztelgőn emlékezik rá. A háború alatt Márai modorossá fárad, A gyertyák csonkig égnek már akkor is unalmas volt, ma sokak szerint olvashatatlan. Ebből a műből az író tartózkodó, fegyelmezett stílusa tűnik ki.[3]

Márai a magyar polgári regény reprezentatív típusának megteremtője. Korai műveiben, az 1930-as Idegen emberekben és Zendülőkben vagy az 1934-es Szigetben még fölismerhetjük ifjúkorának jellegzetes élményvilágát és társadalmi feszültségeit is, de már ezekben is inkább a menekülés és az illúzió dominál. Márai műveiben, már ezekben is, de főleg a későbbiekben az ún. Márai-mondat, vagyis az, ahogyan ő kifejezi, leírja, amit ír, vagyis stílusa a legkiemelkedőbb. Megjelennek nála a lázongó expresszionista költészet stíluselemei, a Krúdy-próza impresszionista hangulatai, s ezekből ered különös zeneisége. Ez a stílus Márainál általában a mondandó elé kerül, s ez az író irodalomhoz fűződő szoros kapcsolatáról árulkodik.

Márai „egész életművének ez a kulcsa: szabadulni akar a provincializmus kegyetlen és elviselhetetlen szűkösségéből – de ezzel egyszersmind az adott valóságot is eltaszítja magától; ifjúkori emlékeiből, kalandozásainak mámoros hangulataiból, s nem utolsósorban olvasmányaiból épít föl magának látszat-világot.” Ezt ő is leírja Vallomásaiban; őszintén és tőle telhető tárgyilagossággal elemzi ennek az illúziónak a születését s meghatározó tényezőit. Így Márai regényeinek középponti motívuma: a polgár menekülése, s amint a téma mindinkább egyhangúvá válik: a hőssel együtt az íróé, az "esztétikai menekülés". Ez már az első regényeiben is érződik, a Bébi vagy az első szerelemben Duhamel kísért, az Idegen emberekben Paul Morand, a Zendülőkben Cocteau és Wassermann.

Meg kell említenünk itt a Féltékenyeket is, melyet Márai is, rajongói is, főműnek tekintették. Az ez után a regény után írt művei fokozatos hanyatlásról vallanak: finnyás, önnön pózába részegült magatartás jellemzi műveit s a fasizmussal szembeni állásfoglalását is. A negyvenes évek elején adja ki Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írását, mely a "szellemi honvédelem" szándékával íródott – egyszerre a nácizmus és a bolsevizmus ellen. Később Naplójában és a Sértődöttek című regényében is a maga módján állást foglalt a fasizmussal szemben. A Sértődöttekben újra fel-fellángol az Egy polgár vallomásaiban is lángoló szenvedély. Az Európa elrablása című útinaplójában tovább folytatja az önvizsgálatot, de megfigyeli, vizsgálja a háború utáni Nyugat-Európa állapotát, életét és itt is "átneveléssel" akar segíteni az emberiségen.

Márai életműve kapcsán fontos említést tennünk költészetéről is, melyben őszintébb, emberibb. Megjelenik benne emésztő honvágya, kifejezi benne, hogy „sohasem tud más, mint magyar író lenni.”[4]

Befejezés

Ez a dolgozat Márai Sándort, az ő életét és életművét vizsgálta, különösen figyelve az ő emigrálására, külföldön élésére és az onnan írt a magyar és a nyugati háború utáni életről író műveire, melyekből kitűnik hazájához, a szomorú, szenvedéssel tele Magyarországhoz, az emigráláshoz, saját életéhez, magányához és a megtartó erőként ható irodalomhoz fűződő viszonya is.

Bibliográfia

Alkotói pályaképek a magyar irodalomból: Márai Sándor in: Kulturális enciklopédia, Fazekas Project, http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm

B. Nagy László: A Nyugat második és harmadik nemzedéke, in: Sőtér István (szerk.): A magyar irodalom története VI. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Spenot-a-magyar-irodalom-tortenete-1/vi-kotet-a-magyar-irodalom-tortenete-1919-tol-napjainkig-5A6A/a-magyarirodalom-a-ket-vilaghaboru-kozott-19191945-5A8A/mufajok-es-mufaji-torekvesek-628E/proza-64C7/29-a-nyugat-masodik-es-harmadik-nemzedeke-b-nagy-laszlo-65D5/marai-sandor-6603/

Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000-1945. Második kötet, https://mek.oszk.hu/08600/08687/pdf/magyarirodtort2.pdf

Jegyzetek

[1] Alkotói pályaképek a magyar irodalomból: Márai Sándor in: Kulturális enciklopédia, Fazekas Project, http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm

[2] Uo.

[3] Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000-1945. Második kötet, 285–286, https://mek.oszk.hu/08600/08687/pdf/magyarirodtort2.pdf

[4] B. Nagy László: A Nyugat második és harmadik nemzedéke, in: Sőtér István (szerk.): A magyar irodalom története VI. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Spenot-a-magyar-irodalom-tortenete-1/vi-kotet-a-magyar-irodalom-tortenete-1919-tol-napjainkig-5A6A/a-magyarirodalom-a-ket-vilaghaboru-kozott-19191945-5A8A/mufajok-es-mufaji-torekvesek-628E/proza-64C7/29-a-nyugat-masodik-es-harmadik-nemzedeke-b-nagy-laszlo-65D5/marai-sandor-6603/

Domokos Tímea
MÁRAI SÁNDOR EMIGRÁCIÓI

Bevezetés

Dolgozatomban Márai Sándor életműve kap hangsúlyos szerepet, illetve az életművön belül egy meghatározó mozzanat, az emigrációi. Vizsgálatom során a következő kérdésekre szeretnék választ találni:
Márai Sándor miért került száműzetésbe? Hogyan élte meg a száműzetéseket? Hogyan hatott a többszöri emigráció az írói pályára? Hogyan nyilvánul meg műveiben e kalandos életforma? Hogyan kell tekintenünk ma az ő műveire? Elég, ha csak magyar irodalmtörténeti vonatkozásokban elemezzük azokat vagy egy európai beágyazottság függvényében kell gondolkodnunk Márai műveinek kapcsán?

Ki volt Márai Sándor?

Márai Sándor 1900. április 11-én született. Eredeti neve Grosschmid volt. A Márai név művésznév, melyet később, 1918-ban vett fel. Öten voltak testvérek, egy testvére meghalt fiatal korában. Az egész család értelmiségi pályán mozgott. Két nagybátyja és apja jogtudós volt. Apai nagybátyja Grosschmid Béni, a magyar polgári jog egyik legnagyobb formátumú tudósa. Öccse Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé.

Márai Sándornak a legmélyebb kapcsolata az édesapjával volt. Számtalan művében vall erről. A gyertyák csonkig égnek c. művében is láthatjuk, hogy ők ketten hasonlítottak, ők a földön jártak, míg barátja, felesége és az édesanyja is egy másik világban, művészi világban élt. Egy Emma néni nevezetű tanító volt a házi tanítója. Már gyermekkorában tudta, hogy írni akar.

Kassán, Budapesten, ismét Kassán, majd Eperjesen is járt gimnáziumba. Elmondások szerint azért kellett háromszor is iskolát váltson, mert lázzadó ífjú volt. Kassáról másodikszor azért kellett elmenjen, mert a Pesti Hírlap 1916-ban meghírdetett egy írói pályázatot. Márai Salamon Ákos néven küldött be írást és megnyerte. Amikor kiderült, hogy a valójában ki a nyertes, eltanácsolták az iskolából. Akkoriban nem szabadott részt venni efféle pályázatokon. Létezik egy anegdota az ő eltanácsolásának idejéről, miszerint azt mondta az osztáyfőnökének, hogy „fognak még maguk rólam tanítani magyar irodalomból és becsapta maga mögött az ajtót”.

Frankfurtban találkozik először Thomas Mannal és Teodor Adornoval, hiszen ott munkatársak voltak egy német lapnál. A frankfurti egy év hatalmas hatást gyakorolt munkájára és világszemléletére, amint ez kiderül a naplójából.

Utána Berlinben él, ahol felfedezi Franz Kaffkát, akit 1921-ben elsőként fordít magyarra.

Majd következett Párizs, ahol három hétre tervezett ott lakni, de hat hónap lett belőle.

Pest: Pest eleinte idegen volt Márainak. Hangos volt és ünnepélyes, de úgy érezte, hogy Kassa kicsiben igazibb. Űzletszaga volt Pestnek, sietősen építették akkoriban. Pesten makacsul vidékinek érezte magát, tudatosan és gőgösen.

1935-ben látogatott Thomas Mann Budapestre, itt találkoztak Máraival. Thomas Mann később ír a meleg, szívélyes fogadtatásról. Márai számára fontos volt e találkozás. Thomas Mannal való találkozása kihatott írásművészetére, hasonló témákat dolgoznak fel: család, tradíciók, a polgári élet.

Márai Budapesten válik igazán íróvá, kulcsfontosságú művei itt jelennek meg. Megtalálja azt a szűkebb környezetet, ahol aztán íróként is és emberként is működik.

Kosztolányi Dezső írótársa és barátja, szomszédja volt a budai Mikó utcában.

Sorozatos tragédiák után, melyben elveszítette Kató hugát, Gábor öccsét, majd feleségét, 1989. január 21-én pisztolylövéssel tett végső pontot életére.[1]

Emigrációi

Élettörténetének rovid összefoglalója után vizsgáljuk meg közelebbről emigrációit.
Márai Sándor életpályájának helyszínei tehát igen változatosak. Ahogy a bevezetésben már láthattuk, fiatal korában is sokat vándorolt Márai, iskolákat váltott, ám felnőtt korában jóval megnő a vándorlásainak száma és számos helyes él.

1918-tól Budapesten él. 1919 után Lipcsében. 1923-ban házasságot köt Párizsban. Majd 1928 és 1948 között újra Budapesten él, Krisztinavárosban. 1948-tól Olaszországban, Posillipo-ban él. Majd folytatódik a kalandok sora: 1952 és 1967 között New-Yourkban tartózkodik, 1967 és 1979-ben ismét Olaszországban van, Salernoban. Aztán 1980 és 1989-ben San Diegoban él, ahol öregkori betegeskedése miatt véget vet életének.

1948 és 1989 között nem írnak Márai Sándorról Magyarországon. Ahhoz, hogy ma első és második világháború közötti magyar irodalmárnak tarthatjuk számon, rengeteg munka kellett. Monográfiák, műveinek újrakiadása, az életmű gondozásba vétele.

Hites Sándor Anyanyelv és emigráció című tanulmányában azt olvashatjuk, hogy Márai számára, az emigráció során az otthon-lét alapvetően az anyanyelvhez fűződőtt, még akkor is, ha néha ez nehezen fenntartható volt.[2] Erre a megfigyelésre számos példát találunk írásaiban.
Költeményében: „Otthon vagy? Hol vagy >>otthon<<? Csak a nyelvben. / Minden más fonák, zavaros, homályos.”[3]

Naplójában: „Az »ország«, a »nép« még nem »haza«. A tényekből – az országból, népből –akkor lesz csak »haza«, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek! Nincs más haza, csak az anyanyelv.”)[4]

Memoárjában: „ez a nyelv és irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette,
mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. (És csak
ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor
és addig vagyok »én«, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondo-
lok. Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs
más »haza«, csak a magyar nyelv.”[5]

És még sorolhatnánk a példákat, melyek igazolják, hogy Márai számára elsősorban a saját anyanyelve volt a haza emigrációja idején. A második száműzetéséből fennmaradt 1952-es bejegyzésben olvasatjuk Márai legnagyobb félelmét: „Néha, olvasás közben,
a rettenet: tudok-e még magyarul?”[6]

Az emigráció során nemcsak a nyelv kérdésével foglalkozott, hanem a kultúrák struktúrájával is, az európai identitás keresésen is gondolkodott. Foglalkoztatta a kérdés, hogy hogyan lehet összeegyeztetni az európai és magyar kulturális örökséget. Erre példa lehet az első emigrációjából született regény egyik jelenete. (Az Idegen emberek című regényét 1920 és 1928 között írta, amikor Párizsban és Berlinben emigrált.)
Az elbeszélő egy fekete bőrű szenegáli táncosnak teszi fel a kérdést: „fehér embernek tart ön engem?”[7]

Márai Sándor egy másik problémára is rávilágít az emigrációk során. Minden nemzet kicsit másképpen értelmezi és érti az irodalmat. Például, Márai egy kései feljegyzésében, a második világháború utáni emigrációból, olvashatunk arról, hogy Amerikában nem értik az irodalmi iróniát. Hiányzik irodalmukból az irónia. Márai szerint ez lenne a nagy próza feltétele.[8]

És mégis mire volt jó Márainak a számtalan száműzetés?
Bár rengeteg nehézséggel kellett megküzdenie, anyanyelv és kulturális gátakba ütközött írói pályája során, sokszor csak a „fióknak” írhatott. Mégis van valami, ami elősegítette az írói pályát.

Az emigrációk során lehetősége volt számtalan könyvtárban tanulmányozni a különféle kultúrák irodalmát, történelmét, így óriási tudásra tehetett szert. És bár félt attól, hogy a magyar nyelv elsorvad elméjében a hosszú évek alatt, világszemlélete mindvégig bővült és ezt a magyar irodalom javára szolgáltatta.

„...szinte minden tudományterület iránti kíváncsiságától hajtva, rendkívül széles-
körű, holisztikus olvasottságra tett szert. E rengeteg ismeret történelmen
átívelő összefüggései és a XX. század aktuális társadalmi, politikai esemé-
nyeivel való összekapcsolása összetettebb, rétegzett, az olvasót gondolko-
dásra késztető, megdolgoztató és számos irodalomtörténeti tényt mozgó-
sító művek írására inspirálták az írót.”[9]

Nem szabad megfeledkeznünk a tényről, hogy Márai a második világháborút követően elveszítette a teljes magyarországi egzisztenciáját. Talán ezzel magyarázható műveinek néhol felsejlő pesszimizmusa. Ám mindezt jól árnyalta a tipikus Márai-féle iróniával. Márai ahhoz, hogy szubjektíven fejezhesse ki a gondolatait, iróniát használ. „Az irónia a szabadság jelképe az irodalomban”[10]

„[...] az otthoni háborús, majd forradalmi szobafogságba, sokszor elképzeltem, milyen is lesz, ha egyszer ötvenéves leszek. Úgy képzeltem, akkor elhagyom az otthont, útra kelek, s letelepszem valahol a Földközi-tenger nyugati partvidékén. A maradék időt aztán ott töltöm el, a tenger partján, egy kertben, a napsütésben, írok naplót és eposzt, olvasok, néha utazgatok a tengeren, bort iszok és pipázgatok. Ez a vágyakozás a valóságban kevés valószínűséget ígért. De most ötvenéves vagyok, s valóságosan elhagytam az otthont, és itt élek, a Földközi-tenger nyugati partvidékén, a tenger partján, egy kertben, naplót írok, bort iszom, néha utazom a tengeren... Minden elkövetkezett, egészen más feltételek mellett, mint ahogyan elképzeltem, s a végén mégis egészen úgy”[11]
A fenti idézet az 1975-s Erősítő című, kései művéből való, mely mintegy összefoglalja Márai emigrációit, nézeteit.

Ironikus módon vitapartnereket is a könyvtárakban talált magának, így vall erről.
„A csend, amelyben évezredes vita folyik, állandósult, időtlen és térfölötti társalgás, millió és millió ember örök vitája, ami némán is kihangzik a könyvekből, a polcokról”[12]

Érezhető, hogy itt arról van szó, hogy Márai kénytelen volt magával vitatkozni. Érdekesnek találom, hogy már az 1942-es A gyertyák csonkig égnek című regényében már van példa erre a jelenségre.

Ugyanis a műben az elbeszélő személye megduplázódik és két világnézetet közti vívódás jön létre. Feltételezhetjük, hogy a két gyerekkori barát, Konrád és a tábornok személye összeforr és együtt lesznek Márai alteregói. A tábornok a polgári világot képviseli és Konrád a művészi világot. Másként fogják fel az életet, más elvek szerint élnek. A történet központjában álló vadászatot és kapcsolatuk megromlását is teljesen másként élik meg. A művész, ez esetben Konrád, lázadó figura a polgári társadalmon belül.

Márai küzdelme a polgári és művészi világ közötti vitában érhető tetten. Ő maga polgár, de kritikus a polgári világgal szemben.

Látható, hogy Márai Sándor kifejlesztett már a tényleges száműzetés előtt egy olyan írásmódot, ahol saját maga lehet vitapartnere.

Dolgozatomat egy Márai idézettel zárom, melyben maga az író összefoglalja és kifejti a száműzetés nehézségeit és mindazt, mely meghatározta írói munkásságát. Ezen gondolatok jegyében érdemes értelmezni a Márai műveket.
„A kommunisták kitartott írói, akik otthon maradtak és ápolgatják a strici-kényeztetést, amiben részesítik őket: szemforgatva bizonygatják néha, hogy »otthon maradtak, mert az anyanyelv közelében akartak maradni«. Az anyanyelv nagy, becses ajándék. Az anyanyelv légkörében, gondolkozni, író számára a szellemi életfeltételek egyike. De ha az anyanyelv térfogatán belül nem tudom szabadon elmondani, amit gondolok, akkor el kell menni messzire, ahol
nem vesz körül az anyanyelv eleven légköre, de a magammal vitt anyanyelv-tartalékból – mint az asztronauta az oxigénes tartályból, mikor az űrben kering – tudok lélegezni, és szabadon mondom el, amit mondani akarok – talán nyelvi értelemben nem tökéletesen,
de szabadon. Inkább írok sorvadó magyar nyelven, de szabadon, mint teli tüdős magyarsággal, de hazugan.”[13]

Összegzés

A dolgozatom megírása során a bevezetésben feltett kérdések némelyikére sikerült választ kapnom.
Márai Sándornak az emigráció nehézségeket hozott az életébe, akárcsak az írói pályájára nézve. Elszakadt anyanyelvétől, olvasóitől, vitapartnereitől. Műveiért nem kapott honoráriumot. Mindezek ellenére élete végéig írt, alkotott és olyan tudásra tett szert, melyre itthon nem lett volna lehetősége, így hagyva egy gazdag életművet az utókor és a magyar irodalom számára.

Bibliográfia

Primér irodalom

Márai Sándor, A teljes napló 1974–1977, Helikon Kiadó, Budapest, 2016.
Márai Sándor, Erősítő, Helikon Kiadó, Budapest, 2008.
Márai Sándor, A teljes napló 1967–1969, Helikon Kiadó, Budapest, 2014.
Márai Sándor, Idegen emberek, Helikon, Budapest, 2005
Márai Sándor, Napló 1945–1957.
Márai Sándor, Föld, föld!... , Helikon, Budapest, 2006
Márai Sándor, Napló 1968–1975, Helikon – Akadémiai, Budapest, é. n.
Márai Sándor, Versciklus. Egy – Hetvenkett ő (1944–45) = U Ő., Összegyűjtött versek, Helikon, Budapest, 2000.

Szakirodalom

Fodor József Péter, Irónia Márai Sándor kései írásaiban, https://www.eltereader.hu/media/2018/07/NYOM-K%C3%96VET%C3%89S3-JAV2018-07-02_READER.pdf#page=66.
Hites András, Anyanyelv és emigráció, http://real.mtak.hu/7722/1/Eisemann-60__beliv__604-615-o__Hites-Sandor-1.pdf.
Youtube: Széllel szemben, Dokumentumfilm Márai Sándorról, (https://www.youtube.com/watch?v=QrlXzxf5lro)

Jegyzetek

[1] Youtube: Széllel szemben, Dokumentumfilm Márai Sándorról, (https://www.youtube.com/watch?v=QrlXzxf5lro)

[2] Hites András, Anyanyelv és emigráció, http://real.mtak.hu/7722/1/Eisemann-60__beliv__604-615-o__Hites-Sandor-1.pdf. 604–605.

[3] Márai Sándor, Versciklus. Egy – Hetvenkett ő (1944–45) = U Ő., Összegyűjtött versek, Helikon,
Budapest, 2000, 193.

[4] Márai Sándor, Napló 1968–1975, Helikon – Akadémiai, Budapest, é. n., 287.

[5] Márai Sándor, Föld, föld!... , Helikon, Budapest, 2006, 309–310.

[6] Márai Sándor, Napló 1945–1957, 194.

[7] Márai Sándor, Idegen emberek, Helikon, Budapest, 2005, 410.

[8] Fodor József Péter, Irónia Márai Sándor kései írásaiban, https://www.eltereader.hu/media/2018/07/NYOM-K%C3%96VET%C3%89S3-JAV2018-07-02_READER.pdf#page=66.

[9] Uo.

[10] Uo.

[11] Márai Sándor, Erősítő, Helikon Kiadó, Budapest, 2008.

[12] Márai Sándor, A teljes napló 1967–1969, Helikon Kiadó, Budapest, 2014.

[13] Márai Sándor, A teljes napló 1974–1977, Helikon Kiadó, Budapest, 2016.

Fábián Nóra
MÁRAI SÁNDOR ÉLETKÉPEI – AZ EMIGRÁCIÓ, A MAGYARSÁG ÉS A KERESZTÉNYSÉG TÜKRÉBEN

Bevezetés

„Az író maradjon szegény. S ha néha lapáttal szórják utána az aranyat, legyen ereje elfordulni a sikertől. S ha mohó kézzel tűznek mellére ordókat, utasítsa el félkézzel a tolakodókat. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.”[1]

Dolgozatomban a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjáról szeretnék bővebb bemutatást írni, aki nem más mint Márai Sándor. Műveinek visszhangja még napjainkban is élénken él, gondolatgazdasága nagy hatást gyakorolt olvasóira, és bár megosztó volt a kedvelőinek a csoportja, mégis, azok között akik nem kedvelték is a legtöbben elismerték művészi értékét. Ennek az is lehet az egyik oka, hogy az, amit ír, mindig érdekes, és még azoknak is élményt nyújt, akik politikailag ellenségüknek tartják. A Füveskönyv című könyvében tökéletesen megfogalmazza, hogy az írót csupán saját munkássága védheti meg, és nincs más pajzsa a saját művein kívül: „Valahányszor hajszát és támadásokat indítottak ellenem – s egy írói pálya során ezek a hajszák elkerülhetetlenül ismétlődnek, néha életveszélyes fordulatokkal –, tapasztaltam, hogy a megtámadott írót semmiféle külső segítség nem védheti meg. Sem a hatalom, sem a bíróság, sem a pályatársak segítsége, még a jóindulatú emberek önkéntes felbuzdulása és a tapasztaltak bölcsessége sem. Az írót egyes-egyedül csak művei védik.”[2]

Márai és az emigráció

Nagy sikerét az is bizonyítja, hogy a külföldön megírt és megjelent könyveit illegálisan hozzák és szállítják haza, kofferekben gondosan megőrizve, olvasói örömére. Az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat miatt önkéntes száműzetésbe megy, de távolléte alatt sem írnak róla rosszat. A legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik és próbálnak olvasni róla. Emigrációja nagy hírre tett szert, különböző vélemények alakultak ki róla, A magyar irodalomtörténet a következőképpen írja le ennek rövid történetét: „Kassán született 1900-ban, tekintélyes polgári családból. Diákként részt vett forradalmakban. A bukás után félig tanulmányútra, félig emigrációba Németországba utazott. Német hírlapokban kezdett dolgozni; első regénye is Bécsben jelent meg. Verseit és fordításait haza küldte. Bejárta egész Nyugat – Európát. Hazatérése után a radikális sajtó munkatársa, első irodalmi sikereivel párhuzamosan azonban mindinkább a konzervatív körök támogatását kereste. Az erősödő fasizmust már tisztán konzervatív álláspontról és erősen burkoltan bírálja. 1948-ban emigrál, azóta makacsul és élesen támadja a népi demokratikus rendszert.”[3]

Számára az írás jelentette a motivációt a mindennapokban, erről pedig levelében úgy számol be, hogy egyáltalán nem gondol a félbehagyásra, sőt, nem érti azokat a társait, akiknek ez eszébe jut: „Abbahagyni? Látod, ez az, ahol Flaubert-et és Füst Milánt nem fogom tudni megérteni soha: hogy ti az írást legalább olyan fontos ténynek tartjátok, mint az életet. Te is! Te is! Én nem értem ezt. Az ember ír, ha ép[p]en erre van szándéka, mint ahogy eszik, alszik, nőkkel foglalkozik v. zenét hallgat. Önbizalom? Az élet egy parancsoló szükség, amit el kell viselnem; az írás, amit lehet csinálni jól vagy roszszul, minden esetben legföllebb egy rendkívül nemes időtöltés, s egészen biztos az, hogy egy jó ember existenciája fontosabb, értékesebb, mélyebb a közösség szempontjából, mint egy tehetséges íróé. – Én valószínűleg nem fogom abbahagyni, mert mögöttem 6 év háború s 2 év forradalom esik a fiatalságomra, s idegekkel, egészséggel és kedéllyel annyira készen vagyok, hogy az írás az egyetlen narkotikum, ami egyik napból átlök a másikba.” [4]

Márai Sándor regényeinek központi témája a polgár menekülése, és ezzel együtt magáé a hősé, az íróé is. A Zendülők című regényében is egy csapat fiatal lázadását követheti végog az olvasó, akik a világ ellen fordulnak, a hazug felnőtt világot célozzák meg. A csapat négy diákból áll, azonban később kiderül, hogy négyük közül az egyik áruló, aki nem más mint a suszter fia. Ő az egyetlen, aki alacsony sorbeli körökből származik, és ez az apró történet is kellő és fontos tükröt mutat a társadalomnak még napjainkban is.

Márai számára az emigrációja után nem maradt más haza csak a nyelv, amellyel szabadon kifejezhette gondolatait. Vatai értelmezése szerint tehát a haza ott van, ahol az anyanyelv által az igazság szabadon és köntörfalazás nélkül ki van fejezve, és ilyen értelemben pedig az emigráció Márai számára „otthonná” válhatott. Az új létformának a főbb jellemzőit Márai a következő képpen rögzítette: „Mindenki számára nagy lépés, írónak pedig tudatosan végzetes. […] Az emigráns írónak vállalni kell, hogy tartalékából alkot.” Ide kapcsolódik Márai mottóértékű mondata is, melyet Vatai is szintén kiemel és teljes mértékben egyet ért vele: „Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar -, vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös nyelven hazudjon? Ez csikorgó, kemény pillanat. De nem lehet megkerülni.”[5] Márai lelki folyamataira az emigráció alatt is figyelmet fordít Vatai a tanulmánya során. Márai az emigráció alatt is mindvégig az olvasásnak illetve az írásnak élt, a naplóiból az is kiderül, hogy világképe nagyon összetett. Vatai összegzéséből kiderül, hogy Márai világképe radikálisan új, az emberiség változását jól összefoglalja: „Naplóiban akaratlanul kirajzolódik egy új világkép. Lényege: nem újuló, hanem radikálisan új. A naplók létrejöttének harminckét éve alatt tökéletesen másik világba kerül az emberiség, tudata új létezésbe dobta: értelem, érték, viszonyulás tökéletesen megváltozott, s most ijedten botladozik benne.” [6] Naplója mozaikszerű, ezeknek a mozaik daraboknak a rendezése elég kusza, de mégis sikerül érzékeltetnie velük egy képet. Nagy hatással voltak rá Schopenhauer és Nietzsche, akiknek gondolatait nem átvenni próbálta az író, hanem valósággal megélni őket, ezáltal próbálta maga számára elfogadhatóvá tenni az abszurd létezését.

Márai és a magyarság

Vatai Sándor kutatása széleskörűen összefoglalja Márai Sándor munkásságát, szerinte az író „új regénytípust teremtett: a magyar irodalomban nála jelentkezett először átütően az elbeszélés és a párbeszéd helyén a gyónás, a belső monológ. Stílusa a be nem avatottak szemében csak erőteljes érdekesség volt, pedig leírás helyett már új létbeli változatok formálására is használta a szavakat. Riportszerű regényei ezzel a stílussal valóban újat hoztak a magyar irodalomba. Társadalmi nézetei szembeállították a fennálló renddel.”[7] Életében nagy változást hozott a nácizmus majd a szovjet mintájú társadalmi berendezkedés, ezért egyetlen lehetősége az emigrálás volt. Vatai megállapítása szerint Márai abban különbözött a többi írótól, hogy sikerült önmagának maradnia, valamilyen szinten saját magát írta le, és míg a többi író munkásságában hamissá váltak a szavak és gondolatok, addig Márainak sikerült megőrizni azt, ami valóban különlegessé tette. Az emigrációban is mindig a saját maga zárt világáért harcolt, az írásaiban mindig van mondanivalója, nem csak az elegáns irodalom volt a célja, hanem tett azért, hogy saját mélysége felnyíljon előtte. Emigrációja abban segítette, hogy szabadon kiírhatta magából dühét, az emberi csalódását és minden gondját. Több műfajban is kipróbálta magát, nem csak a regényei és rövidebb prózai munkái bírnak nagy jelentőséggel, hanem a versei is, amelyeket a naplóiban ismerhet meg igazán az olvasó. Naplóiban egy olyan személy jelenik meg, aki tele van ellentmondásokkal, és ezekben a sorokban van rá lehetőségünk, hogy jobban megismerjük, egyre mélyebbre ássunk, és a valódi énjét bogozzuk ki ebből. Naplóiban határozott véleményt formált meg a magyarságról, és a diszkrimináció sem állt tőle messze, melyről Vatai a következő képpen vélekedik: „senki, ilyen módon nem diszkriminált még a magyarságon belül.”[8]

Márai a magyar középosztálytól határodott el a legjobban, lehangoló véleménye volt róluk: „Osztály volt ez a középréteg, s tényleges osztályharcot folytatott a nép ellen. Nem ismerte a magyar valóságot, fütyült is rá, csak a maga osztályhelyzete izgatta és az egyéni sorsa. […] Idegen volt a néptől és lenézte, ráadásul dolgozni sem szeretett, életcélja és formája a kényelmes hivatal. […] Legfőbb bűne: nem teremtette meg az egységes nemzetet. Hamis jelszavakkal próbált társadalmat és államot formálni. Nem dolgozott benne a felelős nemzeti lelkiismeret.”[9] Márait a polgári mivolta állította szembe a parasztsággal, és a tisztánlátása volt az, ami elítélte a középosztály kevert és korrupt életét. Márai 1943-1944-es naplójában kiemeli a tényt, hogy minden nép felelős a saját sorsáért, illetve azt, hogy a magyar lét elernyedt, elhatalmasodott a sváb és a zsidó nép: „A magyar anyag ernyedt; urak és cselédek mellett elhatalmasodott a sváb és zsidó; most árad a szlávság szívós-feminin ereje felénk és közöttünk; s az anyag, amely felelni kénytelen e hívásra, nem önálló. Dózsa György sikertelenségével nem lehet mindent megmagyarázni. Máshol is voltak feudális urak, kiskirályok, nagybirtok, hűbériség, jobbágyság, s mindenütt likvidálni tudta a nép az erőket: erőszakkal, vagy szívós, évszázados akarattal. Nincs kifogás: minden nép felelős a sorsáért.”[10]

Márai és a kereszténység

Az ellenállás egyik fő eleme a műveltség egy bizonyos foka lett volna Márai szerint, és sajnos pont ez volt az, ami leginkább hiányzott a középosztályból. A kereszténységgel kapcsolatban is kettős érzéseket ápolt, Amerikában megmaradt római katolikusnak viszont nem ismerte el az egyházat mint tekintély. Nem talált kapaszkodót a római katolicizmusba, véleménye szerint a reformáció nyomán változott meg a középkor világképe. Ő maga a feltámadásról a következő képpen vélekedett: „számomra legfélelmetesebb a feltámadás fenyegetése…Protézis és reménykedés nélkül lépni ki a Csendbe, a Sötétségbe…”[11] Mindemellett, érdekes szempont lehet ezt a véleményt összehasonlítani a Füveskönyv című könyvében írottakkal, ahol Az Istenről című fejezetben leírja a személyes Isten képét, s azt is, hogy ő hogyan viszonyul hozzá: „Az én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja világot. Ez a Szándék tudatos. Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a végső, a nagybetűs Értelemmel.”[12]

Összegzés

„Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk, S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.”[13] Az összegzés bevezető gondolataként választottam ezt az idézetet, amely egyik személyes kedvencem az írótól, és amely véleményem szerint tökélezesen összefoglalja Márai Sándor véleményét és gondolatát a világról, Istenről, az írásról és arról, hogy hogyan érdemes valójában élni.

A fentiek alapján jól látszik, hogy az emigráció nagy hatást gyakorolt életére, a magyarsággal kapcsolatban alkotott véleménye eléggé megosztó és kettős mérce alapján rajzolódik ki, a kereszténységével kapcsolatban pedig néhol elveszettnek tűnhet, de idős korára megtalálja ebben is a saját hangját és álláspontját. Minden szempontból értékes és nagyvonalú alakja volt a magyarságnak, illetve az is maradt napjainkig is, amikor már egyre nagyobb divat lett Márait olvasni, népszerűségnek örvendenek írásai. Véleményem szerint nem csak könyveiből és írásaiból érdemes őt megismerni, hanem az életpályáját végig követve is számos új információt találhat róla az olvasó, amely megváltoztatja vagy kibővíti a róla alkotott képet és véleményeket.

Jegyzetek

[1] Márai Sándor, Füveskönyv, Révai Kiadó, Budapest, 1943, 174.

[2] U. o. 73

[3] https://mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/373.html (utolsó kattintás: 01.02.2022)

[4] http://www.irodalomtortenet.hu/pdf/IT_2020-1.pdf 45. oldal, (utolsó kattintás: 01.02.2022)

[5] https://confessio.reformatus.hu/v/723/#page5 (utolsó kattintás: 01.02.2022)

[6] https://confessio.reformatus.hu/v/723/#page6 (utolsó kattintás: 01.02.2022)

[7] https://confessio.reformatus.hu/v/723/ (utolsó kattintás: 01.02.2022)

[8] U. o.

[9] U. o.

[10] U. o.

[11] U. o.

[12] Márai Sándor, Füveskönyv, Révai Kiadó, Budapest, 1943, 178.

[13] Márai Sándor, Füveskönyv, Révai Kiadó, Budapest, 1943, 19.

Gálfi Bea-Nikoletta
WASS ALBERTRŐL

Ha emigráns magyar írókról van szó, akkor talán az egyik leghíresebb, legvitatottabb és legismertebbnek Wass Albert tekinthető. Ugyan napjainkban milyen irodalomkedvelő személy ne hallotta volna Wass Albert nevét? Annak ellenére, hogy mennyire vitatott személyiségről van szó, az nyugodt szívvel elmondható róla, hogy a magyar irodalom egy olyan kiemelkedő alakjává vált, akit egyszerűen lehetetlenség elkerülni. Wass Albert élete igencsak mozgalmas és eseményteli volt, nem csak a művei rendkívül ismertek napjainkban, hanem az élete is, ami még mai napig vita tárgya. Ámde nem mindig volt a magyar közönségnek ekkora kedvence, hiszen közel 50 évig még csak hírét se lehetett hallani Magyarországon, amíg az Egyesült Államokban élt. De ezekről mind később részletesen, mivel fontosnak tartom kronológiai sorrendben kibontakoztatni Wass Albert életútját, annak érdekében, hogy tisztán érthető legyen miért is olyan fontos a mai magyar irodalom számára.

1908. január 8-án látta meg a napvilágot Szentegyedi és Czegei gróf Wass Albert néven a Kolozsvár melletti Válaszúton. A Wass család Erdély legrégibb nemesi családjai közé tartozik, a grófi címet Mária Teréziától kapták 1744-ben. Édesapja gróf szentegyedi és czegei Wass Albert és édesanyja báró losonci Bánffy Ilona volt.[1] Az iskolaéveit a Kolozsvári Farkas utcai Református Kollégiumban töltötte és miután itt leérettségizett, Debrecenben, Stuttgartban és Párizsban tanult tovább, több diplomát szerezve. Miután édesapja megbetegedett haza kellett térnie 1932-ben, hogy átvegye a gazdaság vezetését. A kötelező sorkatonai szolgálat letöltése után feleségül kellett vennie unokatestvérét, báró Siemers Évát: „Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól.”[2]

Már ebben az időszakban elkezdett foglalkozni az írással, ugyanis 1927-ben és 1930-ban kiadták két verseskötetét. A legelső regénye, A farkasverem, 1935-ben jelent meg, ami igencsak nagy sikert hozott számára, ugyanis megkapta érte a Baumgarten-díjat és több irodalmi társaság tagjává avatták, mint például a Kisfaludy Társaság és a Magyar Királyi Akadémia. 1936-ban elhunyt nagyapja és átvette az ő egyházi főgondnoki tisztségét. Emellett egy ideig távol tartózkodott otthonról, mivel a Kárpátok vadállományát felügyelte, ugyanebben az időszakban súlyosbodott a háborús helyzet is. 1940-ben haza kellett térnie, miután üzenetet kapott feleségétől, hogy kisfiuk beteg, de mire hazaért, a kisfiú már elhunyt. A temetés után visszatért Dealu Brad-ra, ahova feleségét is magával vitte. Ebben az időben történt, hogy elfogtak hat szökésben levő hadifoglyot az otthoni birtokukon, akikből lelőttek négyet. Ez az esemény később vaskos bélyeget nyomott Wass Albert nevére és életére, mivelhogy később, amikor az ügyet elkezdték kivizsgálni, tévesen Wass neve is felmerült, aki abban az időben nem tartózkodott otthon. Megvádolták, hogy megölt két román férfit és két magyar zsidó lányt, ebből fakad a Wass nevéhez fűződő nácizmus és antiszemitizmus. „Az ügyet évekkel később elkezdték kivizsgálni, tanúkat hallgattak meg, akik valóban emlegettek egy groful Wass-t (Gróf Wass), aki felbujthatta a honvédeket. Azonban a hatóságok nem tudták eldönteni, hogy az idősebb vagy a fiatalabb gróf lehetett a felbujtó, így nemes egyszerűséggel mindkettőt hadbíróság elé állították. Későbbi visszaemlékezésekből azonban kiderül, hogy csak Wass Endrét látták az esemény előtt/után, Albertről nem tesznek említést.”[3]

Ebből az idézetből is látható, hogy ez a vád komoly kompilációkkal fog járni az élete során. Az 1940-44-es periódusban az Ellenzék nevű lap irodalmi szerkesztője lesz, majd 1943-ban az ideiglenes főszerkesztője, miután a főszerkesztőt behívták katonának. Az életrajzában a következőről számol be ebből az időszakból: „Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „figyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem.”[4] Wass azonban 1944-ben újra útra kelt, ezúttal külföldre menekült családjával együtt, nem várva meg azt, hogy Észak-Erdély újra román kézbe kerüljön. Először Sopronba ment, utána feleségével és gyerekeivel együtt Bleibach-ba, Németországba. Itt 1949-ig maradt családjával. Ebben az időszakban sok novellát publikált, továbbá az Adjátok vissza a hegyeimet! című műve híressé vált, amit németre, spanyolra, hollandra és angolra is lefordítottak. Annak ellenére, hogy sikernek örvendenek történetei, a magyar olvasóközönség mintha tudomásul se venné létezését, sőt, Romániában be is tiltják műveit.

Miután egy kis ideig Hamburgban is éltek, Wass a fiaival együtt kivándorolt az Egyesült Államokba 1951-ben, ám a felesége betegség miatt nem tartott velük és nem sokkal később Amerikában be is adta a válópert. „Egy ohio-i farm vezetése után második feleségével és családjukkal együtt Floridában telepedik le. Gainesville-ben az University of Floridán németet, franciát, európai irodalmat és történelmet tanít.. 1964-ben megalapítja az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, irányítja a tudományos munkát és a könyvkiadási programot, szerkeszti Negyedévi Értesítőjét. Wass Albert saját kiadóvállalatot alapít Danubian Press néven, amely nem csak könyveket, hanem az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh által kiadott angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett.”[5] Ebből is látható, hogy az Egyesült Államokban kénytelen újraindítani írói karrierjét, ami többé-kevésbé sikerül is, azonban nem akad sok olvasója. Ha az Amerikában élő magyarok néhány ismerte is műveit, ezek nem jutottak el a Magyarországi és Erdélyi olvasókhoz. Azt is lehet mondani, hogy Wass munkássága elnémult a magyarok számára, mintha nem is létezett volna. Amerikában tartózkodása során célja az erdélyi magyarok sorsát és elnyomatottságát megismertetni a világgal, azokról a szörnyűségekről is írt, amik végbementek a világháborúk során, amik történtek az erdélyi magyarsággal. Ebben az időszakban születtek meg azon regényei, amik ma az írásai közül a leghíresebbek, A funtineli boszorkány és a Kard és kasza. A funtineli boszorkányt azonban még Európában fejezte be, amely ez asszony történetét dolgozza fel az általa hőn szeretett Keleti-Kárpátokban. A Kard és kasza életének és írói pályájának utolsó szakaszában íródott és jelent meg, ami egy család generációkon át ívelő történetét dolgozza fel, közel 800 évet felölelve, szenvedésekkel teletűzdelve. Művei nagy részében fellelhető egy jó pár azonos téma: „Regényei, novellái, verseskötetei és jelentős történelmi-publicisztikai írásai folyamatos szellemi ellenállást fejtettek ki a bolseviki világámítás és a közép-európai szociál-nacionalizmusok propagandájával szemben.”[6]

Egyesült Államokbeli élete sem volt viharoktól mentes, ugyanis Romániában még mindig folyt a vád ellene, Nicolae Ceaușescu a kiadatását kérte, ám mikor ez nem adatott meg többször is merényletet próbált meg elkövetni ellene a Securitate emberei által, amik mind sikertelennek bizonyultak. Az általuk lőtt golyók nyomát is megmutatta Wass a vele készült 1996-os riportfilmben.

Ugyan a merényletek kudarcba fulladtak, Wass Albert 1998. február 14-én elhunyt kérdéses körülmények között, egyesek által öngyilkos lett, mások által természetes körülmények között, ugyancsak mások azt állítják, hogy merénylet végzett vele. De annyi viszont bizonyos, hogy a magyar irodalomnak egy nagyjává vált, mégha halála után is történt ez meg.

Mai napig vitatott az, hogy mennyire is morális Wass Albertet támogatni antiszemita és náci nézetei miatt, viszont nagyon sokan megszerették írásait annak egyszerű, érthető és élvezhető írásmódja miatt. „Wass Albert életművének kiadása a reneszánszát éli a Kárpát-medencében. Ezt a csodát kevesen értik: ötven évig lehetetlenné tették, hogy üzenete eljusson az olvasókhoz. Most mégis Wass Albert kultusz van, művei élnek és hatnak. Műveiben a szellemi értékek olyan üzeneteket hordoznak, melyek soha el nem évülnek. Verseit szavalják, gondolatait idézik, regényeit színpadra viszik és filmesítik.”[7] Az tagadhatatlan és vitathatatlan, hogy művei igenis okkal váltak híressé, okkal szeretik olvasni az emberek. Egyesek azért olvasták műveit, hogy alátámasszák gyűlöletüket iránta fasiszta megszólalásai miatt, másik pusztán az olvasás élvezete miatt, de berobbanása után az vitathatatlan, hogy hatalmas volt a kereslet a könyvei iránt, ami még mai napig is tart. Ezt bizonyítja az is, hogy folyamatosan nyomtatják újra könyveit a kereslet miatt, sőt, még a világ egyik legnagyobb webáruházában, az Amazonon, is fellelhető néhány kötete.

Amíg van olvasni szerető magyar ember, addig Wass Albert neve is fel fog maradni. Annak ellenére, hogy majdnem többet élt külföldön, mint saját hazájában és kiűzött, utált és kisemmizett személlyé vált ott, hazája iránti szeretete és tisztelete sosem ingott meg, büszke magyarként távozott közülünk, messze hazájától. Mi sem lenne megfelelőbb, mint Wass Albert saját szavaival befejezni dolgozatomat, amik az életrajza végéről származnak:

„Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.”[8]

Bibliográfia

Héber Blanka. Ki is volt valójában Wass Albert? https://vates.hu/blogs/publikaciok/kicsoda-valojaban-wass-albert
Lukácsi Éva. Wass Albert életművének értékelése. http://katalogus.nlvk.hu/html/ass/3.pdf
Turcsány Péter. Ki volt Wass Albert? http://krater.hu/en/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok
Wass Albert életrajza: https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza
Wass Albert: https://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert

Jegyzetek

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert

[2] Wass Albert életrajza: https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza

[3] Héber Blanka. Ki is volt valójában Wass Albert? https://vates.hu/blogs/publikaciok/kicsoda-valojaban-wass-albert

[4] Wass Albert életrajza: https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza

[5] Turcsány Péter. Ki volt Wass Albert? http://krater.hu/en/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok

[6] Turcsány Péter. Ki volt Wass Albert? http://krater.hu/en/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok

[7] Lukácsi Éva. Wass Albert életművének értékelése. http://katalogus.nlvk.hu/html/ass/3.pdf

[8] Wass Albert életrajza: https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza

Kapitány Z. Zoltán
EURÓPAISÁG KÉRDÉSE
MÁRAI SÁNDOR, EGY POLGÁR VALLOMÁSAI CÍMŰ REGÉNYÉBEN

Bár a fő cím „Magyar írók a nagyvilágban”, szükségét éreztem annak, hogy egy kicsit hozzánk közelivé hozzam a tárgyalt témát, ezért az európaiság kérdésének a beiktatásával szeretném kissé magunkhoz közelebb vonni a jelen tárgyalt írót és egyik legjelentősebbnek számító regényét. Márai Sándor nevét hasonlóan Wass Albertével az emigrált írók listáján szoktuk olvasni, csupán annyi különbséggel, hogy amíg Márai nevét a ’89-es rendszerváltás után elkezdték megismerni, műveinek pedig egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani, addig Wass Albert sokkal hátrébb maradt ebben a megismerési és elismerési folyamatban és még napjainkban is vannak olyan helyek, ahol tabuként beszélnek róla.

Márai Sándor már egészen fiatal korában belevágott az utazásba, a kalandok sorozatába, melynek remek kivetülése lehet az Egy polgár vallomásai regénye. Bejárta Európát, később pedig Amerikába emigrált. Fontos kérdésként vetült fel bennem, hogy ez az európaiság miként épül bele ebbe a regénybe és az utazások által megtapasztalt világ, életérzés és új kultúrák megismerése miként emeli ezt a magyar regényt nemzetközi szintre ismertté, sőt nemzetközi szinten elismerésre. Az alábbiakban tehát ezt próbálom megvizsgálni, nem csupán a magyar író szerepét a nagyvilágban, hanem a magyar regény jelentőségét is.

Márai Sándor, Egy polgár vallomásai című alkotásában egy fiatalember önkeresését, a polgári életformával, társadalmi szerepmodellel és értékrenddel való ellentmondásos kapcsolatát és íróvá válását mutatja be. Az Egy polgár vallomásai elbeszélőjének beszédmódja visszaemlékező. A gyermekkorral kezdi, s a gyermekkor kapcsán írja le azt a polgári világot, amelynek hatására alakul az identitása. Gyermekkorában először teljes mértékben azonosul ezzel a világgal: „Minden becsvágyammal a családhoz tartoztam, s a család minden becsvágyával egy osztályhoz tartozott.”[1] Ez a későbbiekben módosulni látszik, legalábbis abból a szempontból, hogy az elbeszélő ki szeretne törni ebből a világból, mivel írói hajlama erre ösztönzi: „Igen, magam is úgy éreztem, szorongva és tájékozatlanul, hogy »nem fogom jól végezni«; s megpróbáltam megtalálni helyemet a családban, zongoráztam, magoltam és unatkoztam. A család szabályos és merev formákkal vett körül, s engedelmesen nyüzsögtünk, mint a méhek a hatszögű falak között. Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról”[2]. Talán első olvasásra kalandregényre, vagy fejlődésregényre gondolhatnánk, azonban a kassai, majd a külföldi lét alatt is az elbeszélő vallomása alapján megismerhetjük azt az európai világot, melyben a társadalmi berendezkedést az első világháború felborítani látszott. Ebben a regényben az ironikus hangvétel ellenére Kassa nem a maradi kisvárosként van bemutatva, mint Kosztolányi, vagy Babits prózáiban[3], hanem egy fejlődő és lendületes századeleji városként, mint Európa egy olyan városa, melyet a vallomások és beszámolók hatására vágyakozik megismerni az olvasó. A kassai dóm a keresztyén Európa jelképe. „A kereszténység európaiságot jelent, az európaiság pedig polgárt jelent, mert az európai műveltséget a polgárok hozták létre: »kereszténynek lenni annyi, mint műveltnek lenni.« Európa és benne a Város végső soron az értelem diadalának a helye, ezzel együtt a polgárság és a műveltség helye is, ami az emberi együttélés legmagasabb rendű terméke.”[4]

Az első kötet a boldog békeidők virágzó Kassáját tárja az olvasók elé, melyben a cselekmény a klasszikus polgárság végóráiban játszódik. Az elbeszélő egy-egy családtag köré rendezi emlékeit létrehozva ezáltal egy teljes családi képet az elmagyarosodott szász—morva család történetéről a felemelkedéstől a fénykoron át a hanyatlásig. A polgári neveltetésből származó emlékek és élmények meghatározó motívumai a műnek és a korához hű társadalmi berendezkedésről, az osztályok közötti különbségről és megkülönböztetésről tanúskodik. A polgárság mint a kultúra hordozójaként jelenik meg, ugyanakkor az elbeszélő nem hallgatja el a bezárkózásra, a merevségre („Így nevelődtünk, állítólag az életre. / Mit tudtunk mi, polgári sarjak az »életről«?”[5]), a valóságtól való eltávolodásra („minden bútordarab gondosan iparkodott leplezni rendeltetését, a szék látni valóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen”[6]), a képmutatásra („A mindennapos, egészségügyi szükségletek céljaira két nyilvánosház is működött a városban.”[7]), az elfojtott feszültségre utaló („Úgy rémlett, az emberek nem értik meg tökéletesen egymást, rettenetes harag dúl közöttük, melyet csak lepleznek ideig-óráig”[8]), olykor komikus mozzanatokat sem. Egy értékrend és világkép megingását jelzi az is, hogy a polgári kultúra olyan kulcsfogalmai és alapgondolatai, mint haza, egyéniség, tekintély, európai vagy nyugati kultúra, a narrációba már csak zárójelek közt kerülnek be. A narrátor polgári világból való kitörési szándékait a bolyongás időszaka követi, melyről a második kötet számol be részletesen, melynek az utazás és az Európában tapasztalt idegenség válik középpontjává. Ezen utazások során és az európai idegen tapasztalatok hatására ismeri fel az elbeszélő determinált létét és ismer önmagára is („azt, amitől ők franciák, természetesen nem tanultam meg soha, de azt, amitől én idegen vagyok és »én« vagyok, tájékozottabban ismertem meg közöttük.”[9] illetve az európai emberek kollektív problémáját: „Inkább azt vettem észre, hogy valamilyen ijesztő és általános neurózistól szenvednek az emberek, a munkások éppen úgy, mint a grófnő vagy a patríciusok. Az »egészséges« ember ritkább volt, mint a fehér elefánt; az emberek rögeszmékbe kapaszkodtak”[10]). A szökés mint végzetes tett, a polgári világgal való szakítás jelképe, másfelől pedig identitásformáló szerepe is van, ennek azonban a mű végén egy fontos esemény vet véget, melynek hatására az elbeszélő értékrendszere újjáértelmeződik a polgári lét kapcsán.[11] A polgárság és a művészet között feszülő ellentétet egyre gyakrabban éli át utazásai során, mégis azzal kénytelen szembesülni, hogy ezen ellentétek közül nem képes szabadulni, mivel származásán, neveltetésén nem tud felülemelkedni, ezért tehát a polgári létből való menekvés és az ellene való lázadás következtében is ő mégiscsak polgár marad („szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között.”[12]).[13] Márai a polgári értékekbe való „kapaszkodás” miatt maradt meg a klasszikus modernség hagyománya mellett az avantgárd és a posztmodern irányzatok hatása ellenére is.[14]

A 20-as évek szabadabb utazásai után, amelyeket elsősorban a látás, a megismerés vágya jellemzett, a 30-as években megnőtt azoknak az utazóknak a száma, akiket talán nem is a világ vonzása hívott útra, mint inkább az a vágy, hogy elhagyják az országot[15]: „Aminthogy semmi más nem is voltam – s nem is akartam lenni – ebben az időben, mint céltalan fiatalember. Az irodalom még köd volt számomra és homály, fájdalmas, kínos bizonytalanság. Az első időben csak úgy lézengtem Frankfurtban, mint egy romantikus regényhős.”[16] Merényi Hajnalka így idézi Márai szavait: „A kétség, a nyugtalanság, az elégedetlenség órájában ezt mondtam: »Legföllebb fogom a bőröndöm és elmegyek.« Ez az »elmenés« nemcsak helyváltoztatási lehetőséget jelentett, hanem világnézetet is. Volt egy idő, az én nemzedékem ifjúságának ideje, mikor az ember állandóan úton volt, néha csak lelkileg, de mindig készséges és természetes szándékkal.”[17] Ezzel szemben Cs. szabó László így vélekedik: „Az elitnek […] változatlanul rövidebb-hosszabb ideig külföldön a helye, máskülönben önismeretünk […] megakad a falusi kiszállásoknál és a tájkutatásnál.”[18] A ’20-as és ’30-as évekbeli magyar szellemi élet különböző irányzatainak képviselői fordultak az útirajz-formához, hogy e „fojtott hangú, önvizsgáló műfaj”[19] segítségével tájékozódjanak. Egyik fontos kérdésük a nemzetállami narratívák kiüresedése nyomán újból előtérbe kerülő középeurópai identitás problematikára vonatkozott. A két világháború közötti utazók útirány-választása gyakran összefüggött kulturális orientációjukkal, így északra és keletre leggyakrabban a népi írók (Kodolányi János, Illyés Gyula, Németh László), míg nyugatra leginkább az urbánus oldal képviselői (Márai Sándor, Cs. Szabó László) utaztak, viszont Közép-Európa országait mindkét csoportba tartozók beutazták.[20] Közép-Európa fogalma valamiféle átmenetiséget kifejező földrajzi tér, ami fizikai közelségén túl eszmetörténeti szempontból is egyaránt hozzáférhetőnek bizonyult a különböző kulturális-ideológiai csoportokhoz kötődő értelmiségiek számára. Szűcs Jenő szerint a régió „nyugatias modellekhez és normákhoz igazodott ugyan, de a ’kelet-európai’ közegben eleve a szerkezet szinte minden ponton kitapintható módosulásával.”[21] 1918–20 után a régió újrarajzolt határai között mindenütt a nyelvi-kulturális nacionalizmus eszméje vált központi ideológiává, amely a földrajzi tér és a történelmi idő homogén nemzeti tartalommal való megtöltésére törekedett („A franciák között éltünk, de egyre valószínűtlenebbnek tetszett, hogy valaha is megismerhetünk egy franciát (…) Féltem tőlük. Féltem, mert idegenek, »európaiak« voltak, s most már tudom, azért is féltem tőlük, mert ő voltak a »győztesek«, ők voltak a másik fajta, az ellenség, a diadalmas náció. Abban az évben még minden franciának tele volt a szája a győzelemmel”[22]; „Később, mindenütt Európában rögtön az első pillanatban ismerősebbnek és otthonosabbnak éreztem magam, mint az első időben Párizsban.”[23] ; „Közel hajoltam és jól belenéztem az »európai« életbe; s elvörösödve, zavartan és szégyenkezve észleltem, hogy fogalmam sincsen az élet felelősségéről, csak úgy élek a világban s életmódom, igényeim meghaladják egy francia milliomos igényeit.”[24]). A közép-európai identitás visszanyerésének, újrafogalmazásának gondolata csak a bezárkózó nemzetállami politikák sikerének mind nyilvánvalóbb megkérdőjeleződése nyomán, a ’30-as években merülhetett fel ismét.[25] Szűcs Jenő-féle, immár idézett meghatározás jól jellemzi a két kulturális-ideológiai csoport közép-európai kérdés iránti érdeklődését: a nyugatos, polgári demokratikus fejlődés iránt elkötelezett urbánusok a térség, illetve a közép-európai identitás nyugati értékeket, magatartásmintákat kelet felé közvetítő szerepét, a városiasság, magas kultúra jelentőségét hangsúlyozták, míg a népiesek a „módosulásokat”: a (kelet-)közép-európaiság lényegi tulajdonságait tartották számon.[26] Az Egy polgár vallomásai elbeszélője így vall a számára idegen Európában: „A „nyugati kultúra” kissé lógott rajtunk, mint a frakk a négeren (...) Kezdtük sejteni, hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben, meg a finom úri társalgás, s Ovidius és Tacitus műveinek ismerete, mindez egy kultúra érintkezési felületeinek horzsolópontjain függött csak össze lazán azzal a másik, valódi polgáriassággal, amelynek látogatására indultunk most. Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán”[27] A nemzetállamok létrejötte előtti közép-európai idő és térélmény visszanyeréséhez vezető legszemélyesebb és legideálisabb út a múltba tekintés, amely a közösségi és családi tudat felidézésére és megszólaltatására is alkalmassá válhat. Az emlékezés hívja elő a család- és a várostörténet jellegzetes etnikum- és kultúraközi narratíváit.[28] Erről az emlékezésről olvashatunk Márai vizsgált művének első kötetében is, melyben részletesen megismertet a századeleji Kassával, majd a családtagok történetein keresztül egy családkép is kirajzolódni látszik a polgári életbe való felemelkedésről és bukásról is. Márai Sándor és Illyés Gyula azok, akik a leghangsúlyosabban vetik fel azokat a kérdéseket, hogy hol a haza? illetve, hogy otthonra találhat-e valaki idegenben? Ők azok, akik megmutatják, mi is volt az ami „szent ámulás”-al tölthette el a magyar utazókat Nyugat-Európában, de legfőképp Párizsban.[29] Márai szerint a külföldi világ „idegen és vonzóan nyugtalanító”.[30] Az Egy polgár vallomásai című regényben is kifejezésre kerül a párizsi lakás otthontalansága, idegensége: „»saját párizsi lakásomban« is, mintha vendégségben lennék valahol, az ételek is úgy ízlenek kissé, mintha kiállításon kóstolgatnám a konyhaművészet mesterséges remekeit, a hírek, melyeket a lapokban olvasok, nem érintenek meg, átlapozom a napihíreket, nem érdekel, ki halt meg az utcában s kit harapott meg a kutya. Mindenestől vidéki maradtam Európában.”[31] Ebből az idegen világból egy-egy sajátosságot megragadva próbálja bemutatni és visszaadni az általa látott városok sajátosságait és egyediségeit. Márai látja és megmutatja ebben az új és idegen nyugati világban tapasztalt visszásságokat és nem rejti el, nem tagadja az új helyen tapasztalt idegenség és magány érzését, amelyek a hazától távol eltöltötték. Ezzel egyidőben viszont arra is rávilágít, hogy a hazától való távollét okozta magány egyfajta szabadságot és függetlenséget is jelent.[32] („Berlinben, az első időben, menekültem a magány elől.”[33]; „Valamilyen elvadult magányban és számkivetettségben éltünk Párizsban, idegenek; s ezt a magányt, ezt a kietlen száműzetést csak a pénz varázsereje enyhítette.”[34]; „A párizsi évek vasárnapja London volt (…) sűrű, teljes, feledhetetlen londoni magány!”[35] ; „ez a sérthetetlen magány ebben az idegenségben valóságos gyógymód volt abban az időben számomra”[36]). A magány mellett ott volt a folytonos idegen érzés is, melyet az elbeszélő tapasztalt a nyugat-európai országokban („Örökké idegen maradtam Párizsban; s talán éppen ezt az idegenséget szerettem ott. Közöttük voltam, de nem velük; különös személytelenségben éltem meg közöttük az éveket.”[37]). Az első kötetből megismert családi történet igazolja, hogy Németországban miért érezhette magát otthon („De ismerős volt a lélek is, mellyel Németországban találkoztunk; idegenségében is hasonlított az otthonira”[38]; „mi, szegény viharvert és szélfútta magyarok, Németországban „előkelő idegeneknek” érezhettük magunkat (…) Mi odahaza, Kassán és az egész Felvidéken, öntudatlanul, de talán nem is olyan egészen öntudatlanul, egy kissé német módra éltünk.”[39] ; „Drezdában vagy Weimarban soha nem éreztem azt az idegenségpánikot, amely később gyakran meglepett valamelyik francia vagy angol városban”[40])

Fried István véleménye szerint a magyar irodalom európaiságát nem a tanítvány-mester kapcsolattal célszerű leírni, hanem itt is az irodalmi folyamatokban szükségszerűen jelenlévő szövegköziség változatait keresve. A magyar irodalom, a magyar költők számára is előszöveg Európa kultúrája, azon belül nyilván különböző korok más-más hangsúllyal emlegették a különféle nyelvű-minőségű előszövegeket. Ugyanakkor a magyar irodalmi múlt is szerves része ennek az előszövegnek, még akkor is, ha erről szerfölött ritka jelzésekkel rendelkezünk. S ha a magyar irodalomtörténet mind a mai napig nem a jelentőségének megfelelően kezelte azt a tényt, hogy Magyarország évszázadokon keresztül tagja volt a Habsburg Monarchiának, a magyar művelődés pedig része a Monarchia művelődésének, a mély nyomot hagyó dualista korszak pedig egy közös Monarchia-kultúrát hagyományozott, a Monarchia mai napság sűrűn emlegetett kulturális szövegét alakította ki (így tehát Krúdy Gyula vagy Márai Sándor életművének számottevő része aligha értelmezhető helyesen a Monarchia kulturális hagyományának számba vétele nélkül).[41]

Mindazt, amit a külföldi utakon látott és tanult, az író a műveiben gyűjti össze, mely, mint ahogy az Egy polgár vallomásai című regény elbeszélője vallomásából kiderül, a magyar nyelv keretein belül ismerteti az olvasókkal: „idegen nyelv csak mankó és segítség, de író nem tud föltétlenül élni vele. Író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt. Ezért utaztam, évtizedekkel később, mintegy rémületben, hanyatt-homlok haza; akkor már tűrhetően írtam németül, gagyogtam franciául s mindenestől mégis olyan süketség-pánik fogott el az idegen nyelv akusztikájában, hogy sápadtan hazamenekültem az anyanyelvbe”[42] Így lesznek a 30-as évekbeli írói útirajzok sajátos tanúi a válságos évtizedek utáni útkeresésnek. A bizakodó írói hangok azonban egyre halkulnak, a világháború kitörése és a 40-es évek már lényegében a műfaj végét jelentik. Először a háborús évek, majd pedig a politikai változások miatt szűkül Magyarország körül a megismerhető világ. Alig egy évtizeddel az útirajzok „aranykora” után a 20-as, 30-as évek írónemzedékének nagyjai más-más utakon járnak: Márai ismét külföldre utazik, ám ezúttal a hazatérés reménye nélkül emigrál (…) a kevéssé ismert irodalmak regionális együttese példázhat valami olyat, amely egyfelől nemzeti irodalmi jelenségek értelmezéséhez járulhat hozzá, másfelől a nemzeti és a világ-irodalom között közvetíthet.[43]

Márai egyszeriben jelentős írónak bizonyult és a ’90-es évek végén életműve váratlan sikereket ér el olasz, német, francia, angol, spanyol és más nyelvterületen is.[44] Páratlan sikere pedig nem véletlenszerű, hiszen, véleményem szerint egy olyan kollektív problémakört vet fel a regény során, mely egész Európának szívügye, efelől közelítve pedig az „egy polgár” általánosítás is érthetőbbé válik, hiszen bárki lehetett az a polgár a szétszakított Magyarországról, aki belső ösztönök hatására ki szeretett volna törni ebből a polgári világból. Az Egy polgár vallomásai című regény végén az apa haláláról olvashatunk, amely kiváltja az elbeszélőből azt, hogy a polgári világot és létet újjáértelmezze. Ez nem a visszatérést mutatja meg az apa által képviselt polgári életformába, hiszen időközben a háború megváltoztatta a társadalmi berendezkedést és az a polgári osztály, melyből az elbeszélő ki szeretett volna törni, amely elől megszökött, már nem létezett, de az apa halálának fensége és előkelősége megmutatják számára a polgári kultúra értékeit[45]: „Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. [...] Minden családtaggal úgy bánt, mint nagyon előkelő vendéggel; soha nem érkezett úgy látogatóba, hogy a család nőtagjainak elegáns és becses ajándékot ne hozzon, minden családi és hivatalos ünnepen megérkezett névjegye néhány szál virággal. Szörnyű betegségében ezen az utolsó éjszakán is oly tisztán, mosdottan, előkelően feküdt halálos ágyán, oly rendbe rakott volt körülötte minden, mintha éppen csak nyugovóra tért volna valamelyik hétköznap után. Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát.”[46] Ezen élettapasztalatai után pedig azt fogalmazza meg, hogy ez az új felismerés az előtte álló időben az írásaiban fog rögzülni és elbeszélői programját ez fogja meghatározni[47]: „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára... tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, míg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát (…) láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől?”[48] tehát az írás az új értelem rögzítésének eszközévé válik, mely hírül ad egy letűnt kor elmúlt kultúráját.

Összességében tehát, a szakirodalmi álláspontok szerint elmondható Márai Sándor, Egy polgár vallomásai című regényéről az európaiság vonatkozásában, hogy a kaland- és a fejlődésregényen túl olyan európai vonatkozású kérdéseket is boncolgat választ keresve azokra, melyek egy kollektív csoport kérdései is lehetnek egy háborús világban, de a mai zűrzavaros világban is az olvasó számára tartalmaz aktuális témafelvetéseket úgy mindennapi kérdésekről, mint nagyobb, komplexebb döntésekről, mint például azt, hogy hol a haza?

Felhasznált irodalom

Balogh Andrea, A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében. EM_2008_1-2__003_Balogh_Andrea-A_polgar_fogalma_es_identitasa.pdf

Czetter Ibolya, Márai Sándor és az orosz irodalom, 2013. 1. SSS_2013.015_Czetter_u.pdf

Fried István, A magyar irodalom európai kapcsolatrendszere, Hungarológia, 1995. 7.sz.     1. EPA02472_Hungarologia_1995_07_003-014.pdf

U.ő. Márai Sándor és a francia irodalmi kontextus. EPA02931_forras_2005_06_095-106.pdf

Mekis D. János, A „Márai-regény” mint műfajalakzat, In: Szávai Dorottya—Z. Varga Zoltán, Műfaj és komparatisztika, Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 86—101.

Merényi Hajnalka, Magyar Odüsszeuszok. Útirajz-irodalom az 1930-as években, In: szerk.n., Kommunikáció--Nyelv—Művészet, Budapest, 2005, 61—72.

Németh Ákos, Közép-Európa utasai. A kulturális átmenet és különbözőség tapasztalatai az 1930-as évek közép-európai témájú magyar útirajzaiban, In: Fenyvesi Kristóf (szerk.), Átmenet és különbség. Magyarságtudományok kelet-közép-európai kontextusban, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2003, 183—196.

Németh Ákos, Kelet népe Nyugaton. Nyugati utazók és útirajzok a magyar művelődéstörténetben a korai újkortól 1948-ig. EPA02924_valosag_2013_6_095-101.pdf

Németh Ákos, „Vigasztalásul útnak indulunk...”, Phd dolgozat, Pécs, 2015.

Primér szöveg
Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001

Jegyzetek

[1] Balogh Andrea, 2008, 38.

[2] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001,57.

[3] Balogh Andrea, 2008, 41.

[4] Bagolgh Andrea. 40.

[5]Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 55.

[6] Uő. 13.

[7] Uő. 10.

[8] Uő. 21.

[9] Uő. 132.

[10] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001,94.

[11] Balogh Andrea, 2008, 38.

[12] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 60.

[13] Vö. Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.

[14] Balogh Andrea, A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében, 1.

[15] Merényi Hajnalka, Magyar Odüsszeuszok. Útirajz-irodalom az 1930-as években, In: szerk.n., Kommunikáció--Nyelv—Művészet, Budapest, 2005, 63.

[16] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 87.

[17] Uő. 63, idézi Márai Sándor, 2002, 14.

[18] Uő. 63, idézi Cs. Szabó László 1937, 17.

[19] Németh Ákos, Közép-Európa utasai. A kulturális átmenet és különbözőség tapasztalatai az 1930-as évek közép-európai témájú magyar útirajzaiban, In: Fenyvesi Kristóf (szerk.), Átmenet és különbség. Magyarságtudományok kelet-közép-európai kontextusban, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2003, 196. idézi Cs. Szabó László

[20] Uő. 187—188.

[21] Uő. idézi Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető Kiadó, Budapest, 1983, 67.

[22] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 114.

[23] Uő. 114.

[24] Uő. 125.

[25] Németh Ákos, Közép-Európa utasai, 2003, 188—189.

[26] Uő. 189.

[27] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 73—74.

[28] Németh Ákos, Közép-Európa utasai, 2003, 192.

[29] Merényi Hajnalka, Magyar Odüsszeuszok. Útirajz-irodalom az 1930-as években, In: szerk.n., Kommunikáció--Nyelv—Művészet, Budapest, 2005, 67.

[30]Uő. 67, idézi Márai Sándor, 2004, 25.

[31] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 140.

[32] Uő. 68.

[33] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 94.

[34] Uő. 125.

[35] Uő. 134.

[36] Uő. 137.

[37] Uő. 132.

[38] Uő. 74.

[39] Uő. 74.

[40] Uő. 75.

[41] Fried István, A magyar irodalom európai kapcsolatrendszere, 1995, 7.sz. 8.

[42] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 81.

[43] Merényi Hajnalka, 73.

[44] Mekis D. János, A „Márai-regény” mint műfajalakzat, In: Szávai Dorottya—Z. Varga Zoltán, Műfaj és komparatisztika, Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 97.

[45] Balogh Andrea, 2008, 39.

[46] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 149.

[47] Balogh Andrea, 2008, 39.

[48] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 151.

László Emőke
AZ EMIGRÁLT MÁRAI SÁNDOR

A múlt század írói nemzedéke nem a kedvező ideológiák és nívós művelődési színtér porondjai közé születtek. Ugyanakkor talán ezeknek a feltételeknek köszönhető az, amit végül is hátra hagytak: Petőfi nemzeti öntudata nem lett volna olyan erős, ha a körülmények nem késztették volna, József Attila sem írt volna úgy a tájról és hazájáról, és sorolhatnánk. A feltételes módot, ha elhagyjuk, nem azt a hagyatékot kellene számba vennünk, ami most birtokunkban áll. Nem lennének tán olyan buzgó, megrengető és igaz verseink/prózáink, amelyek összekötnek egy népet, sorsokat és magyar polgárokat határon belül és azon túl. Nem érdemes filozofálnunk arról, ami nem történhetett meg, a múltbéli fiktív történelemszövések különösebb eredményre nem vezetnek. Inkább arra kell fektetnünk a hangsúlyt, hogy ami megtörtént, milyen keretek között engedte az írók/költők kibontakozását, mit sikerült alkotniuk és ezeknek az alkotásuknak a procedúrája mennyire teszi magyarrá a szerzőt, hiszen nem a szülőföldön nehéz anyanyelven írni, hanem az igazi próbatétel határokon túl kezdődik el.

Márai és társai keserű, de azért kibírható életkörülmények között élve szenvedték el, hogy „otthon” egyre kevesebben tudnak létezésükről, műveikről. Akik nem kényszerültek elhagyni országukat, azoknak sem volt jobb helyzete: Békásmegyeren felesége tanári fizetéséből tengődött Kassák Lajos, raktárosént éldegélt Hamvas Béla, a Balaton környékére száműzettetett Kodolányi János, a fordítás gályapadjára került Németh László, vagy az Új Ember szerkesztőségében senyvedett Pilinszky János, [1] és még sorolhatnánk.

A huszadik század nem volt mentes a politikai száműzetésektől, igazságtalan emigrációktól. Irodalmi személyeink néhány alakjának hazájából távoznia kellett, ki több-kevesebb sikerrel igyekezett megállni a helyét, reménykedve a visszatérés mihamarabbi lehetőségében. Az országhatár nem elméleti síkon képezett korlátot, hanem a szellemi produktum által létrejött fizikális, objektív termékeket kontrollálta. Viszont azt nagyon és erejéhez képest intenzíven helyt kíván állni a feladatnak. Külföldön ragadt szerzők hol névtelenül, hol meg álnéven igyekeztek az anyaország fele közvetíteni munkájuk, rejtelmes utakon hazajuttatva irományaikat. Érdekes felvetülő kérdés, hogy ezek az emigrált szerzőink hogyan tudták folytatni munkásságuk, írói hagyományuk hogyan változott? Érdemes kutatási téma ezek körüljárása, a hazai és külföldi szerzemények közötti viszony, különbség, hasonlóság felkutatása.

Egy magyar szerző a nagyvilágban, akinek munkássága már líceumban utolért, Márai Sándor személye volt. Hagyatékának jelentőségét talán nem is szükséges taglalni, mindinkább válik izgalmassá az az életszakasz, amelyet a hazán kívül megélt, elsősorban mint író, mint magyar szerző. Egy átfogóbb kép felrajzolása a cél az emigrált költők vásznán.

Kultuszával első ízben a színházban találkoztam. Marosvásárhelyen műve(i) nagysikerű darabnak számított, teltházas előadások sorával. Többen talán nem is azért mentek, mert különösebben kedvelték az írót, műveit, stílusát, hanem mert úgy illett, hogy egy magára adó művelt polgárnak ez szinte kötelessége. A legismertebb darabjának címe is teljes mértékben erről tesz tanúságot: A gyertyák csonkig égnek. Erős cím, lírai és elvárásokat keltő.

Mi történt vele? Márai Sándor a második világháború alatt végleg elvesztett mindent, amihez Magyarországon kötődött. Kassa ismét cseh kézre jutott, a magyar és német ajkú lakosságot örökre kitelepítették a városból, ha nem lettek már korábban a holocaust áldozataivá; Budapestet az ostrom romvárossá tette, beleértve az író vár alatti, Mikó utcai lakását minden ingóságával és természetesen könyvtárával együtt. Igaz, felesége megmenekült, és ő is negyvenéves katonaköteles férfiként sértetlenül vészelte át Leányfalun a front átvonulását, de, mint az 1944–1948 közötti Naplója – amelyből negyven év múlva egyik legszebb könyvét, a Föld! Föld!-et írta – tanúsítja, nem volt illúziója, tudta, hogy írói munkássága otthon véget ért. Tudta, hogy az orosz megszállás alatt lévő Magyarországon éppúgy nincs helye a polgári liberális értékeknek, mint ahogy nem volt Németországban Hitler hatalomra jutása után, illetve a háború végén a német, majd nyilas kézre jutott Magyarországon. És azt is tudta, hogy az általa egyedül elviselhetőnek vélt polgári világnak is vége, és nemcsak a régi polgári világ tűnt el a háború szörnyűségei között, de megsemmisült a műveit olvasó közönség is (nem csak Magyarországon), amely számára regényeit írta.[2]

Pályáját abból a szempontból tartom szomorúnak, hogy életében nem lehetett tudomása visszaigazolt nagyságáról, ismeretségéről, hiszen emigrációját követően éltében már nem jelenhetett meg könyve itthon. Maga döntött úgy, amíg hazája nem szabad, ő otthon nem létezik.[3]

Az író életének megragadásakor elkerülhetetlen megemlíteni naplóbejegyzéseit, ami nélkül talán a mai napig nem rendelkeznénk részletes információval az emigrálása utáni időszakról. Leginkább a naplók tükrében beszélnék Márairól a továbbiakban, mivel lényeges említeni, és értelmetlen lenne nem felhasználni mindazt az információt, amit közöl: véleményét a magyarországi helyzettel kapcsolatban, élete alakulását és írói mivoltát. Az 1945-ös teljes naplóban Márai már igen korán rögzítette: „az első alkalommal elmegyek ebből az országból, ahol magyar, sváb, zsidó egyformán megtagadták az igazi műveltséget”. Buda ostromakor, miközben számot vetett azzal, hogy könyvei, ruhái és mindene elpusztul, azt írta: „De talán jó lesz arra [ez a pusztulás], hogy a végén, ha menni kell, könnyű poggyásszal induljak útnak.”[4] Majd kiutazásakor így nyilatkozik: „Minden magyar szellemi ember 1944. március 19-én – ha nem elébb! – kénytelen volt emigrációba vonulni. Én is. Most, esztendő múltán […] nem látok semmiféle okot arra, hogy hazatérjek az emigrációból – nincs hová hazatérni. […] Szellemi szabadság nélkül nincs haza, csak terület van, városok és lakosság – s az végül is mindenhol akad.”[5] Láthatjuk, hogy az írónak nem érdeke visszatérni úgy hazájába, hogy teljes kibontakozása nem lehetséges, kibontakozása annak a szellemiségnek és hitnek, amit a polgári világban elképzel, képviselt. Mi volna ez? Úgy mondhatnánk, hogy nem valakit, hanem valamit képviselt, ez pedig a Magyarországon teljesen soha meg nem gyökeresedett liberális polgári érték.[6]

Visszaemlékezéseket is tartalmaznak a különböző évek naplóbejegyzései. Két mondatban összefoglalja tömören és röviden a történteket: ,,Az elmúlt években sorjában elvesztettem a munkám, az otthonom, elpusztult a társadalmi réteg, melynek írtam, aztán elvesztettem a hazám, az anyanyelvem, a jogi személyiségem. Most már nincs semmim. Megértem, mit érezhetett Assisi Szent Ferenc, amikor meztelen pucéran feküdt a fagyos földre.’’[7] Majd az otthoni állapotokra így emlékezik: ami ott körülvett, nemcsak az organizált terror volt, hanem egy mindennél veszedelmesebb ellenfél, ami ellen nem lehet védekezni: a butaság. … A buta ember mindenestől veszedelmesebb, mint a rossz ember. Nem lehet vitatkozni vele, mint ahogy lehet a rossz emberrel – nem hallja az érveket, mert buta.’’[8]

Az emigrált Márai

Olyan helyet keresett Európában, ahol a környezet és az ország lehetővé tette, hogy önmaga is magyar író maradhasson. Ezt Olaszországban találta meg. Már 1948-ban azt írja: ,,most már biztosan tudom… legkésőbb jövő tavaszra elhagyom hosszú időre Magyarországot, és megkísérlem, hogy Olaszországban éljek.’’ (A teljes napló, Helikon, 2008, 215).[9]

Az író külföldi tartózkodása kijózanító volt számára, egy olyan hatalmi rendszer jelenlétéről, amelyben Magyarországon magyarként a továbbiakban szabadon nem működhet. A fentiekben említettem pár részt, Márai nyilatkozatait a helyzetről. Továbbra is írt. Az utókor számára rendkívül értékes naplóját, de nem csak. Mindeközben az ’50-es és ’60-as években rendszeresen olvasta be jegyzeteit a Szabad Európai Rádióba. A vasárnaponkénti megszólalását Ulysses álnéven tette. Fenyő Miksa, a Nyugat egyik fontos tagja említést tesz az íróról emigrált éveiben. Egy találkozás a római római Caffe Greco kávéházban: 1952. január 25. … Délután a Caffe Grecóba menve Márait látom ott, ki Nápolyból jött át egy napra. Megörültem neki, hosszú idő után valaki, akihez – a Szentlélek lovagjához – valami közöm van. Beszéde érdekes, gazdag hangszerelésű, igyekszik is, hogy az legyen. Amiket én mondtam neki, nem nagyon érdekelték, nyilván nem is volt érdekes, bár nem tudhatta, mert láthatóan meg sem hallotta. Amiket az európaiságról mondott, formájában eredeti, értelmében vonzóan okos volt, s különösen örültem annak, hogy az olaszokat szereti, és ennek az érzésének méltó kifejezést tud adni.[10] Ugyanakkor kitűnik a szövegből, hogy az író nem igazán van jól. Külföldön összefutni egy ismerőssel, kellemes alkalomnak ígérkezik, viszont Márai lehangolt. Bármennyire is igyekszik helytállni, idegenben nem mindig sikerül neki. 1952 áprilisáig Posillipóban éltek. Szigorú napirend szerint teltek napjai: reggel a helyi bárban kávézott, ha derűs volt az idő, fürdött a tengerben, angolt tanult, az O- és Újszövetséget olvasta, naplóját írta, s hogy érintetlenül őrizze magyar nyelvét, éjjelenként kedves külföldi írói mellett Vörösmarty, Petőfi és Arany műveit olvasta. Közbe-közbe régi műveit javítgatta, s az újabbak cselekményét alakítgatta gondolataiban.[11] Írni kezdett, nemcsak a naplójegyzeteit (az első kötetet 1968-ban jelentette meg saját kiadásában Washingtonban), hanem 1952-ben elkészült első új regényével, az Odüsszeusz hazátlan bolyongásáról, szerelmeiről és haláláról írt Béke Ithakában című művével is. 1952 áprilisában azonban, nevelt fiuk tanulmányai miatt áttelepültek a nagyon szegény Itáliából a nagyon gazdag Amerikába. János fiuk jövője érdekében vállalták az amerikai áttelepülést, de azzal a gondolattal utaztak Amerikába, hogy amint lehet, visszamennek Olaszországba.[12]

Érdekesen kirajzolódó kép, hogy Márai az emigrációt látta kiútnak az országban uralkodó, számára kellemetlen helyzetre. Aki meg otthon maradt, az számára megalkuvó lett, jegyzeteiben nem is kíméli kimondani ezt: ,,Kodály otthon maradt, s miután egy ideig sértődötten és hiún tunkolt a bolsevistákkal közös tálból, egy napon visszavonult, és lézeng szakállasan, mint egy fancsali, megsértett máriapócsi Krisztus. Szomorú példa. Bartók idejében felrúgott mindent, Kodály idejében zsebre dugott mindent. Mindig erről van szó.’’[13] Említhetnénk más példákat is, ismertebb az Ilyés Gyula és közte lévő viszony.

Élete vége fele, Amerikában családja körében tapasztalta meg anyanyelve homályba vonulását: csak fiával tud már magyarul értekezni, unokái nem beszélik a nyelvet. Betegeskedik, orvosi segítségre szorul, ami az Egyesült Államokban igen megterhelő anyagilag. Hanyatló éveinek önkezűleg vet véget 1989-ben, San Diegoban.

Forráshasználat

A teljes napló, 1950-1951
Napló 1948–1952, 115
Napló 1976–1983, 62
Rónay László, Maradni? - Menni!, In., Literatura, 36. évf., 1., sz., 2010, 175–184
SÁRKÖZY PÉTER, Márai Sándor olaszországi írói magánya, In., Magyar Napló, 24., évf., 10. sz., 32–40
SIPOS BALÁZS, „Az igazi történelmi élmény.” A naplóíró Márai Sándor és az 1945–1948-as évek ábrázolásai, Múltunk, 2017/1, 159–186
Széchenyi Ágnes, Monológok dialógusa, Ilyés Gyula és Márai Sándor háború utáni naplóinak összehasonlítása 1945–1948. In., Palócföld 49., évf., 6., sz., (2003. november-december) 744–754

Jegyzetek

[1] SÁRKÖZY PÉTER, Márai Sándor olaszországi írói magánya, In., Magyar Napló, 24., évf., 10. sz., 32

[2] SÁRKÖZY PÉTER, Márai Sándor olaszországi írói magánya, In., Magyar Napló, 24., évf., 10. sz., 33

[3] Széchenyi Ágnes, Monológok dialógusa, Ilyés Gyula és Márai Sándor háború utáni naplóinak összehasonlítása 1945 - 1948, 746

[4] SIPOS BALÁZS, „Az igazi történelmi élmény.” A naplóíró Márai Sándor és az 1945–1948-as évek ábrázolásai, Múltunk, 2017/1, 175

[5] Napló, 356

[6] Széchenyi Ágnes, Monológok dialógusa, Ilyés Gyula és Márai Sándor háború utáni naplóinak összehasonlítása 1945–1948. In., Palócföld 49., évf., 6., sz., (2003. november-december) 745

[7] Napló 1948–1952, 115

[8] Napló 1976–1983, 62

[9] SÁRKÖZY PÉTER, Márai Sándor olaszországi írói magánya, Szemhatár, In., Magyar Napló, 24., évf., 10. sz., 34

[10] Uo., 35

[11] Rónay László, Maradni? - Menni!, In., Literatura, 36. évf., 1. sz., 2010, 175

[12] SÁRKÖZY PÉTER, Márai Sándor olaszországi írói magánya, In., Magyar Napló, 24., évf., 10. sz., 35

[13] Márai Sándor: A teljes napló. 1950-1951, 115. o

Sánduly Anita
WASS ALBERT ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

Wass Albert azon erdélyi íróink, költőink közé tartozik, akit az irodalmi kánon félve emleget vagy legtöbb esetben mellőz. Személy szerint, úgy nőttem fel, hogy az ő regényeit, verseit olvastam, melyek nyelvezete, cselekményének környezete könnyen megkedveltette magát, mivel erdélyiként sok hasonlóságot véltem felfedezni a művek és saját környezetem között. Az évek során viszont találkoztam olyan helyzetekkel, ahol bátran kifejeztem tetszésem a munkássága iránt, vagy éppen nem az ő munkásságát emeltem ki, mert ismerve bizonyos tanári karokat vagy közegeket elítélve lettem volna. Ezt az ambivalens vélekedést fedezhetjük fel napjaink társadalmának irodalmi életében is, akárcsak évekkel visszamenőleg is. Dolgozatomban szeretném röviden bemutatni Wass Albert életét és munkásságát, szemléltetve mindazon érdemeit, amelyek okkal díszíthetnénk/díszítik az irodalmi panteont.

Gróf Czegei Wass Albert a Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton 1908. január 8-án, arisztokrata családban született. A Wass család nemesi címét még Szent László királytól nyerte, annak érdeméül, hogy a család egyik őse, Búzátfia Lób 1801-ben a kun betörés ellen harcoló királyt az általa egy, az orrán nyíllal megsebzett, felbőszült bölénybikától megmentette úgy, hogy a bikát szarvainál fogva behajította a czegei tóba. Vitézi tettéért orrán nyíllal átlőtt bölény fejes címerrel – amely azóta is a Wass család címereként szerepel – és a hatalmas testi erejére utaló Vas névvel jutalmazta Lóbot a király, s a kor szokásai szerint hivatalosan is neki adományozta a tavat, a körüllevő dombokkal együtt.[1]

Szülei, gróf Wass Endre és Bánffy Ilona kálvinista neveltetésben részesítették fiúkat. Tanulmányait a kolozsvári Farkas utcai Református Kollégiumban végezte, melyet Magyaróváron és Debrecenben folytatta. A kötelező sorkatonaság megszakította tanulmányait, viszont a későbbiekben Hohenheimban és Párizsban végezte el egyetemi tanulmányait. Képzettségei mellé sorolható még az erdészeti oklevele is, melyet azzal a szándékkal szerzett meg, hogy családi birtokukra hazaköltözve gazdálkodni lát. Számos folyóiratban publikált (Pásztortűz, Erdélyi Fiatalok), néhol munkatársként is tevékenykedett. 1932-ben tagja lett a Helikon folyóirat szerkesztőségének tagja lett. Később 1939-ben csatlakozott az Erdélyi Irodalmi Társasághoz és a Kisfaludy Társasághoz.

Írói munkásságának kezdetén is nagy elismerés övezte a műveit, köztük legelső regénye, a Farkasverem című regény, 1934-es megjelenése után elnyerte a Baumgarten-díjat is. Művében tökéletesen ötvöződik a két általa legkedveltebb témakör: az erdészet és az irodalom. Balázs Ildikó Wass Albertről szóló monográfiájában az író alkotói pályáját három részre osztja: első alkotói korszak - Erdély, 1927–1945, második alkotói korszak - a. Németország, 1945–1951, második alkotói korszak - b. Amerikai Egyesült Államok, 1952—1998, a harmadik rész az író posztumusz köteteit szemlélteti.

1946-ban, kényszerű hontalanságának kezdetén, bajor földön, amikor tudomására jutott, hogy Romániában egy népbíróság halálra és vagyonának elkobzására ítélte, Wass Albert védelmet és elégtételt kérvén nyilatkozatban fordult a világ közvéleményéhez, többek között így szólva: „Én, Wass Albert, erdélyi magyar író (...) mint a másfélmilliós erdélyi magyar néptöredék fiatal nemzedékének írója, hivatásomat mindenkor szerencsétlen kis népem szolgálatába állítottam. Regényeimen keresztül igyekeztem a világ közvéleménye előtt Erdély valódi helyzetét és sorskérdését föltárni, s közreműködni ezáltal egy független és szabad Erdély megvalósításához, amely mint egy délkelet-európai Svájc, mind a három együtt élő erdélyi nemzet számára meghozná az egyenlő mértékkel mért jogot, igazságot és emberi életet (...)".[2] Wass Albert hazájához való hűségét mi sem szemléltethetné jobban mint művei, leginkább azok is, amelyek amerikai éveiben születtek és posztumusz kiadásban jelentek meg. Üzenet haza című verse is igazolja töretlen hazaszeretetét, melyben üzen a hegyeknek, erdőnek, háznak, barátoknak és családnak, hiszen vallja és érzi, hogy gyökerei ehhez a vidékhez kötik.

Emigrációja során írja meg napjainkban is közismert műveit: Ajátok vissza a hegyeimet!, Kard és kasza, A funtineli boszorkány. A legutóbbiban megjelenik az erdélyi havasok, a pásztorok, a varázslatod vidék, a különböző nemzetiségek, az erdélyi babonák, melyek kultúrtörténetileg és néprajzilag is érdekes perspektívát állíthatnak az olvasóval szemben.

1943-ban a frontvonalban zászlósi rangba került, melyet követően 1945 húsvétján fiaival együtt emigrált Magyarország földjéről. Első útjuk Németország volt, ahol erdőmérnöki állás kapott. 1947-ben éjjeliőrként tevékenykedett Hamburgban. 1951-ben Amerikába utaztak, ahol béresként és tiszttartóként is dolgozott. Munkahelyeinek színességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy algebrát is tanított egy floridai katonai akadémián, emelett német és francia nyelvoktatással is foglalkozott.

Mivel szíve mindig az erdős vidékhez húzta, ezért egy huszonötezer holdnyi lakatlan erdőségben vette meg az Astor villát, ahol végül haláláig élt, itt álmodta újra rendszeresen az erdélyi tájat és elevenítette fel műveiben azokat.

1979 őszén Románia Wass Albert kiadatását kérte, amit az Amerikai Egyesült Államok visszautasított. A Korunk folyóiratban így jelenik meg az író száműzetése: „Az író valójában Jönnek! című könyve miatt került a szülőföldjén 1944 végén ismét berendezkedő román hatalom „feketelistájára”. 1944 karácsonyára a budapesti Nemzeti Színház tervbe vette Tavaszi szél címû színpadi játékának bemutatását, ez természetesen az akkor már zajló ostrom következtében elmaradt. Wass Albert a magyar hadsereg alakulataival menekült Nyugat felé, Bukarestben rövidesen „népbírósági” eljárást kezdeményeztek ellene, és távollétében halálra ítélték, azzal a váddal, hogy szerepe volt több olyan ember kivégeztetésében, akik titokban diverziós céllal lépték át a bécsi határt. A vád valószínűleg hamis volt, miként azt Kincses Előd (aki a család nevében vagy másfél évtizede perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti bíróság előtt) megállapította, a magyar katonaság áldozatává vált embereket szökés közben lőtték le, ebben „felbújtóként” az írónak nem lehetett szerepe. Különben így ítélte meg ezt az amerikai bíróság is, amely elutasította a román hatóságok által benyújtott kiadatási kérelmeket. Az akkori vádak alól azonban az írót, jóllehet családja és több erdélyi magyar értelmiségi ezt kezdeményezte, azóta sem mentesítették. Hogy az író nem kockáztatta a hazatérést, az egyáltalán nem volt meglepõ vagy kivételes, a háborús éveket Budapesten töltõ Tamási Áron is hosszú évekig távol maradt szülõföldjétõl attól tartva, hogy Romániában eljárást indítanak ellene.”[3].

Élete utolsó éveiben megalapította a Gróf Czegei Wass Albert Alapítványt, amely az összmagyarság kultúráját szolgáló embereket, csoportokat támogatta. 1998. február 17-én önkezével vetett véget életének, ugyanakkor munkássága és szellemi hagyatéka mindenképp komoly kulturális értéket képvisel.

Művei kronológiai sorrendben

1927: Virágtemetés: versek. Cluj = Kolozsvár: Minerva, 1927. - 83 p
1928: Fenyő a hegytetőn: versek. Cluj = Kolozsvár: Minerva, 1928. - 54 p
1932: A temető megindul: kórusjáték. Marosvásárhely: Révész
1934: Farkasverem: regény. Kolozsvár: Minerva ny., [1934]. - 227 p. /Az Erdélyi
1937: Emberé a munka: 1937? Ld. Wass Albert elveszett művei
1940:

Csaba: regény. Budapest: Révai, 1940. - 340 p
Jönnek!: [rajzok]. [Budapest]: Révai, [1940]. - 108 p
Mire a fák megnőnek: regény. Kolozsvár [Budapest, Révai ny.]: Erdélyi Szépmíves Céh; Révai, 1940. - 302 p

1941: A titokzatos őzbak: történetek egy ember életéből. Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, Nagy ny., 1941. - 185 p
1943:

A kastély árnyékában: regény. [Budapest]: Révai, [1943]. - 337 P
Tavak könyve: Kilenc mese. / Hincz Gyula rajzaival. Budapest: Révai, 1943.- 88 p., 10 t.
Egyedül a világ ellen: regény. Budapest: Nemzeti Könyvtár, [1943].-60, [4] p.
Vérben és viharban: regény. / Szövegrajzok: Fáy Dezső /. Budapest: Nemzeti Könyvtár [Stádium ny.], [1943]. - 118 p.

1944: Tavaszi szél: színmű. Budapest: 1944. színpadi játék 3 felvonásban, 5 képben. Wass Albert gépelt kézirata alapján. A tervezett premier 1944 karácsonyán a Budapesti Nemzeti Színházban elmaradt. - In: Tavaszi szél és más színművek. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2003. - 127 p.
1947:

A rézkígyó: regény. München: [Szerző], 1947. - 157 p. / Kézirat a szerző ajánlásával: „Erzsébetnek hűséges szeretettel, Wass Albert”; hátul a szerző kézírásával: Dózsa Dánielé, Fadrusz u. 2. IV. /
Erdők könyve. 1. München: [Faragó Miklós], 1947. - 92 p
Te és a világ: tanítások - útravalóul. Vilsbiburg: [s.n.], 1947. - 29 p
A láthatatlan lobogó: versek. Bethlen, 1947

1948:

Adjátok vissza a hegyeimet!: regény. Folytatásban: Hungária. 1948-1949.
Száz éves dal az ismeretlen bujdosóról: versek. München, 1948. Lásd még: A bujdosó imája: összegyűjtött versek. Budapest: Püski, 1998. - 112 p. Lásd még: Összegyűjtött versek. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2001. - 167 p.

1949: Örökösök: regény, folytatásban = Ahogy Lehet, (1949-1950).
1950: Ember az országút szélén: regény. München: Kossuth (A Műhely Könyvei), 1950. - 86 p.
1951: Tizenhárom almafa: regény. Brüsszel-Hilversum-München: Magyar Ház, [1951]. - p. 246
1952: Elvész a nyom: regény. Cleveland, OH: Kossuth Publishing Co., 1952.- 385 p
1956: Hanky tanár úr amerikai kalandjai: könyvsorozat-terv. [Pittsburgh, PA: Magyarság Könyvosztály, Pannónia nyomda, 1956.]
1957: Az Antikrisztus és a pásztorok: regény. München: 1957.
1959: A funtineli boszorkány: regény. Buenos Aires: Kárpát, 1959. - 720 p.
1964: Átoksori kísértetek: regény. Toronto: Amerikai Magyar Szépmíves Céh, 1964. - 283 p.
1965: Elvásik a veres csillag: regény. Toronto: Canada Weller Publishing Co., 1965. - 268 p.
1967: Magukrahagyottak: regény. Toronto, Ont.: Canada Weller by Publishing Co., 1967. - 127 p
1970: Valaki tévedett: elbeszélések, 1945-1950. Astor Park, FL: Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, 1970. - 158 p.
1974: Kard és kasza: regény. Oakville, Ont.: Sovereign Press, 1974. - 416 p.
1978: Halálos köd Holtember partján: regény. Astor, FL: Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, 1978. - 1 10 p.
1985: Hagyaték: regény. Astor, FL: Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, 1985. - 186 p.
1989: A költő és a macska: kiadatlan elbeszélések, 1945-1989. Vál. és az előszót írta: Dunai Ákos. Boardman,[4]

Bibliográfia

Nagy Pál: „Én, Wass Albert, erdélyi magyar író ...", Honismeret, 36. évf. 1. sz. (2008.)

Wallemdums Péter: 100 éve született Wass Albert, Magyar Vadászlap, 17. Évfolyam 1. Szám, 2008

Pomogáts Béla: Erdélyi Krónikás Wass Albert munkásságáról, Korunk 26. évf. 8. sz. (2015. augusztus)

Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia, 1923-2003, Kráter kiadó, Pomáz, 2004

Jegyzetek

[1] Wallemdums Péter: 100 éve született Wass Albert, Magyar Vadászlap, 17. Évfolyam 1. Szám, 2008, 46 old.

[2] Nagy Pál: „Én, Wass Albert, erdélyi magyar író ...", Honismeret, 36. évf. 1. sz. (2008.) 8 old.

[3] Pomogáts Béla: Erdélyi Krónikás Wass Albert munkásságáról, Korunk 26. évf. 8. sz. (2015. augusztus), 81. old.

[4] Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia, 1923-2003, Kráter kiadó, Pomáz, 2004, 13–48 old.

Nagy-Kovács Katalin
AZ EMIGRÁCIÓ HATÁSA MÁRAI SÁNDOR ÉLETMŰVÉRE

„Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.”
– Márai Sándor

Dolgozatom témájaként az emigráció hatásának nyomait keresem Márai életművében, amely sokban eltér a magyar írók többségének történetétől, a hazájától távol töltött évek nyomát kutatom gondolkodásmódjában.

Márai az Egy polgár vallomásai belső címlapján kihangsúlyozza, az, amit ír, akikről ír, nem valóság, csupán irodalom, és ezzel kerüli el azt, hogy (csak) dokumentumszerűen olvassuk alkotását. Nem akarja elhitetni azt az olvasókkal, hogy a leírtaknak van valóság alapjuk, inkább szabad folyást enged gondolatainak, nem szorítja keretek közé emlékezetét – enged az idő torzításának, kissé eltávolodik akkori énjétől, egyúttal védve magát a személyét illető kritikák egy részétől is. Ezt tárgyias irodalomfelfogának nevezzük, az író tudatosan építkezik, autonómiát ad személyiségének.[1]

Ő az egyetlen olyan magyar író, aki sokáig nem kényszerből tartózkodik külföldön. Az egyetlen, aki oly sok európai tartózkodás és tapasztalat után is annyira ragaszkodni tud népéhez, a magyarsághoz, miközben más nyelveken is alkot – mégis, a magyar nyelv szeretete nem hal ki benne: „A magyar irodalom ilyesmit nem ismer, ilyesmit nem hallott. Nagy népekkel esetleg előfordulhat, hogy például diplomáciai okokból távol él valaki, vagy hogy idegen nyelven kezd írni. De magyar író, nagy termelékenységű, nagy intenzitású, úttörő formátumú a huszadik század közepén nincs más.”[2] Ezért is számít kivételesnek, és ezért rajongták ennyire körbe az olvasók is a 30-40-es évek elején.

Márai (ön)kononizációja több lépésből tevődik össze, a folyamat fordulatokban gazdag. Munkássága már 1918-19-ben kisebb ismertséget hozott számára, ennek bizonyítéka, hogy megjelent róla egy publikáció a Nyugatban, de a Bécsbe emigrált magyarok is több kisprózáját, versét közölték.[3]

A 30-as években egy váltás következik be Márai prózáját illetően, ezekben a szövegekben a nyelviség, a nyelvi kifejezés korlátainak problematizálása válik hangsúlyossá. Felfedezhető bennük a Kosztolányi és Krúdi prózájához való valamiféle viszonyulás – Márai ugyancsak a nyelvműveléssel foglalkozva vetekedni kezd Kosztolányival (sajnos ezen írásai napjainkig nincsenek föltárva), többször beszél a nyelvhasználat kiüresedéséről a társadalomban (nyelvromlás).[4]

Az emigráció évei alatt új periódus nyílik életművének tekintetében: az, amiről azelőtt is beszélt műveiben, valósággá vált. Ezt az időt a kozmikus magány érzete tölti ki, ami félelmetes érzés, ugyanis esetében összeolvad az eddigi olvasói bázis elszigetelődésével, megszűnik a befogadó közeg.[5]

Emigrációja alatt alig pár ismerősével váltott leveleket, ezen felül épp pár kiadóval próbálta tartani a kapcsolatot, hogy művei, ha alacsony példányszámban is, de azért megjelenhessenek – nem mindig járt sikerrel[6]: „A legnagyobb névtelenségben s magányban élek, semmiféle politikai frakcióhoz nincs közöm, sem kapcsolatom, nincs semmiféle megbízásom, nevem, szerepem az emigrációban, s minden közöm a világhoz még annyi, hogy magyar nyelven, a teljes reménytelenségben, Odysseusról írok regényt itt, a Posilippón”.[7]

Ha azokat a regényeket helyezzük a figyelem középpontjába, amelyeket az emigráció ideje alatt adott ki, akkor észrevehetjük, hogy ezeknek közös jellemzője egy gondolataiban zarándokló főszereplő, akit allegorikus helyekre visz ez a gondolkodástörénet – az elbeszélő szubjektum nem cselekvőként van jelen ebben a történetben, hanem kiegészítőként – a világ kettős tagoltságúvá válik ezáltal: a szubjektumban is jelen van a világ, de a világon belül is maga a szubjektum. Továbbá az is jellemzi ezeket a műveket, hogy a kronologikusság megbomlik, az újra elgondolás megmozgatja az eseményeket, az emlékezés és aktuális gondolatok sorrendjébe helyezve őket.[8]

Ha megfigyeljük életművét, láthatjuk, mennyire irtózott a diktatúrától, az erőszakos hatalomgyakorlástól. Írásaiban több utalást is találunk arra, milyen érzéseket váltott ki belőle az, amikor szemben találta magát a diktatúrával.[9]

A nyelvet Márai nem csak instrumentumnak, és nem is olyan eszköznek tekintette, amelyet adott minta szerint kell használni, hanem olyan szubsztanciának, amelyhez szükség van az egyéniség és hagyomány együttműködésére[10]: „Itt van a pillanat, amikor dönteni kell. Így döntöttem: amíg valamilyen életlehetőségem van itthon, nem megyek el, (…) Mert itthon a helyem. Mert jogom van itt élni. Mert magyar író vagyok. Ha végképp nincs életlehetőségem itthon, útlevelet kérek, és családommal együtt elmegyek. Ha nem adnak útlevelet, elmegyek engedély nélkül. A pártba nem lépek be. Semmiféle kompromisszumot nem kötök.”[11]

Márai fő célja a nyelvi hitelesség elérése volt – ez által a nyelvi hitelesség által alkotta meg személyiségét a polgári lét keretei közt. Tolcsvai Nagy Gábor véleménye alapján „Márai szentenciázó és nem bölcselkedő alkat volt, de stílusában és nyelvi reflektáltságában felismerhető, hogy a nyelvi relativitás formálódó problémaköre Őt is foglalkoztatta.”[12] – szerinte az, hogy nyelvileg ki akarták rekeszteni a magyar irodalomból is ennek következményeként írható le.

Műveinek különlegessége abban is áll, hogy annak ellenére, hogy az összeset magyar nyelven írta, viszonylag akadálymentesen, különösebb nehézségek nélkül fordíthatóak bármilyen más nyelvre – a szövegek a fordítás után is ugyanúgy élvezhetőek, mint eredeti változatban.[13]

1948-ban ellene fordulnak, el kell hagynia az országot. Ez idő alatt él Olaszországban, az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban, majd San Diegóban (itt veszti életét is 89-ben). Habár az emigráció alatt is jelennek meg könyvei, a korban Magyarországon megsemmisítik őket, a cél, hogy az eljövő nemzedékek ne emlékezzenek se személyére, se mindarra, amit alkotott – szerencsére ez nem valósult meg, hiszen a mai napig aktívan beszélünk róla.

Sokan vádolják azzal Márait, hogy nem kötődik eléggé a magyar néphez, de ezt az állítást nem fogadhatjuk el egyszerű tényként: „Nem fűzi érzelmi szál a magyarsághoz? Igen, lehet: sznob volt, bizonyos értelembe világpolgár is, de éppen a nyelv szeretetén keresztül eltéphetetlen szálak kötötték a magyarsághoz.”[14]

Az utókor európai polgárnak is nevezi őt, hiszen a kontinens nagy részét közelről, személyes tapaszalak által ismeri, kitűnő nyelvérzéke tagadhatatlan: „Európának jelentős részét közelről ismerte… Nyelvi problémái nem voltak. Ismerte a szokásokat és a hagyományokat. Biztosan és otthonosan mozgott a legtöbb nyugati országban.”[15]

Az igazi hazát számára mindig hazája jelentette – nem is annyira maga az ország, mint szűkebben vett szülőföldje: „Ami nekem ’otthon’ volt, igazi, valóságos haza, az Kassa volt és Rozsnyó, Lőcse és Besztercebánya… a ’haza’ örökre a Felvidék maradt”.[16]

Magáról ezt állította: „Mindenestől vidéki maradtam Európában (…) Haza fogok menni… Közelednem kellett a másik valóság felé, a kis világ felé, a szerepet elszavaltam, s kezdődött helyette a hétköznap dadogása, valamilyen nagyon kezdetleges, örök párbeszéd, az én magánéletem párbeszéde a végzettel; s ezt a párbeszédet otthon tudtam csak elképzelni, magyarul.”[17]

A hazát olyasminek tekintette, amiből az ember nem tud kilépni, ha egyszer beleszületik, függetlenül attól, hogy épp melyik pontján él és tartózkodik a világnak. Ezzel ellentétben a hatalomgyakorlás egyes formáiról nem gondolta úgy, hogy tiszteletet érdemelnének, épp ezért inkább elhagyta környezetét, hogy a hazát magával vihesse, gondolatan kimenekítse a hatalom zsarnok markából.[18]

Ezzel kapcsolatos gondolatait meg is fogalmazza egyik művében: „Csak lelkünk van hatalmunkban, semmi más. De ez a hatalom korlátlan. Nem sértheti meg senki, nem veheti el tőlünk senki a lelkünk fölött gyakorolt hatalmat, nincs az a zsarnok, nincs az a társadalmi rendszer, természeti törvény, mely megakadályozhatná, hogy lelkünkben szabadok legyünk. Ez a szabadság föltétlen. S ehhez a szabadsághoz odamérve minden más szabadság, melyet a társadalom, a hatalom és a pénz adhat nekünk, töredékes és viszonylagos”.[19]

Függetlenül tartózkodási helyétől, mindig anyanyelvét érzete a legfontosabb kifejező eszköznek, és holott nem lehetett részese természetes anyanyelvi közegének, annak az országnak, ahol lennie kellett volna, ő mégis úgy döntött, hogy ragaszkodik anyanyelvéhez – ebben találja meg az önkifejezés hozzá leginkább közel álló módját. Ennek tükrében bátran állíthatjuk, hogy a megpróbáltatások ellenére Márai nem vesztette el anyanyelvét, még ha otthonát igen is.[20] Halála után visszakapta előzőleg, az emigráció okán elvesztett akadémiai tagságát is, posztumusz díjjal illették.

Lengyel Balázs gyönyörűen foglalja össze mindazt, amit meghatározó a Márai-életműben, és amit így, Márai halálát követően is fontos észben tartanunk: „Élete nagyobb részét külföldön töltötte el, felnőttként nem többet, mint húsz évet élt Budapesten, de ebben a komisz században mégis ő volt az értelmes magyar gondolkozás és az irodalmi nyelv egyik legnagyobb művésze. Távolléte, emigrációja alatt a nyelv volt számára a haza, s most írásaival végleg hazajött, haza, a lehetséges magyar örökkévalóságig.”[21]

Irodalomjegyzék

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
Márai Sándor: Napló
Márai Sándor: Füves könyv
*
Borbándi Gyula: Márai Sándor és az emigráció
Fried István, Márai (ön)kanonizációja
Komlósi Attila: Márai, az emigráns író, akinek szabadsága lett a börtöne
Lengyel Balázs, Két sorsforduló. Márai Sándor portréjához
Tolcsvai Nagy Gábor, A személyiséget állító tökéletes nyelv eszménye

Jegyzetek

[1] Tolcsvai Nagy Gábor, A személyiséget állító tökéletes nyelv eszménye

[2] Lengyel Balázs, Két sorsforduló. Márai Sándor portréjához

[3] Fried István, Márai (ön)kanonizációja

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Komlósi Attila: Márai, az emigráns író, akinek szabadsága lett a börtöne

[7] Márai Sándor

[8] Fried István, Márai (ön)kanonizációja

[9] Komlósi Attila: Márai, az emigráns író, akinek szabadsága lett a börtöne

[10] Tolcsvai Nagy Gábor, A személyiséget állító tökéletes nyelv eszménye

[11] Márai Sándor: Napló

[12] Uo.

[13] Komlósi Attila: Márai, az emigráns író, akinek szabadsága lett a börtöne

[14] Lengyel Balázs, Két sorsforduló. Márai Sándor portréjához

[15] Borbándi Gyula: Márai Sándor és az emigráció

[16] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

[17] Uo.

[18] Komlósi Attila: Márai, az emigráns író, akinek szabadsága lett a börtöne

[19] Márai Sándor: Füves könyv

[20] Uo.

[21] Uo.

Szász Tamara
PETŐFI SÁNDOR SZIBÉRIAI HALÁLA

1953-ban a Rákosi rendszer legsötétebb évében történelmileg kialakult nagy gyűjtemények, kolostori könyvtárak felszámolásának, szétdobálásának a korszaka zajlott. Ebben az időben tűntették el azt a csontvázat, amelyet Sashegyi Sándor 1941. október 12-én a Kende temetőben talált és Nemeskéri János antropológus szakvéleménye alapján semmilyen ellenpontban nem mondott ellent annak, hogy Árpád fejedelem csontváza legyen. Ahogy a múltban, úgy a jelenben is élnek olyan árulók, gazemberek, akik ezt tagadják. Erről az Árpád sírvitáról lesz szó a dolgozat további részében. Ahol elsősorban feltárom a múltból ismert adatokat, fontosabb eseményeket, majd levonok egy következtetést, végül néhány számomra is megmagyarázhatatlan kérdést vetek fel, ami alapján további vizsgálódásokat lehetne végezni e témában.

1989. június 13-án Budapesten a Ferihegyen útjára indul a Petőfi expedíció arra a helyszínre ahol a lengyel és magyar hadifoglyok hazatértüket követően beszámoltak Petőfi Sándor sírjáról. 1989. július 17-én a csoport megtalálja Mihalovits Karl Becher és Petőfi Sándor földi maradványait a barguzini ótemetőben. Kiszely István, Clyde Simpson, Bruce Latimer, Alekszij Burajev antropológusok 30-35 éves korában elhunyt európai férfi csontvázának határozzák meg a hetes számú sírból előkerült leletet, melynek számos testi jegye megegyezik Petőfi Sándoréval. 1989. július 29-én hazatérnek Barguzinból, de szeptember 17-én Hajós Ferenc állatorvosi anatómus a barguzini leletről egy újságfotó alapján kijelenti, hogy az egy női csontváz. Szentágotai János akademikus 5 másodperc alatt ugyanezt megállapítja. 1989. szeptember 20-24. a barguzini ásatásokon résztvevő antropológusok másodszor is megvizsgálják a barguzini csontvázat és Petőfiének határozzák meg. Jegyzőkönyvet írnak alá róla, a szakmai vizsgálatban részt vett Straub Imre orvos, de Petőfi-kutató is, aki a barguzini hetes sírban eltemetett egyénnél Petőfi Sándorra jellemző összes testi jellemet felismerte. 1989. szeptember 30-án Szuromi Lajos debreceni irodalomtörténész, a Kossuth Lajos Tudományos Egyetem docense és felesége Egyed Éva orosz-német szakos tanár két orosz nyelvű versről – Az álmaim, Szomorú volt az életem – megállapítja, hogy azokat Petőfi Sándor írta. Tanulmánya először a Hajdubihari naplóban jelenik meg. 1989. októberében 31-én Német Miklós miniszterelnök utasítására a Magyar Tudományos Akadémia is bekapcsolódik a lelet azonsítási munkálataiba. Itt kezdődnek a bajok. 1990. január 5 és 11 között az MTA és a Megamorf Petőfi Bizottság közös csontvizsgálata zajlik Moszkvában. A barguzini csontokat az ellentábor inkább nőinek titulálja, és ezt magyar rádió is bemondja még mielőtt kinyitották volna a ládát. 19-én Szabó Géza az expedíció régésze – ő az aki a pannonokkal kapcsolatban kurgánokat tárt fel – átadja a barguzini hetes sírból származó szerves anyagmaradványokat a budapesti innovatextnek. A vizsgálatok kétféle finomságú pamutszövetet mutatnak ki, pamut és vászon. Melyek megerősítik a többrétegű felsőruházatra vonatkozó ásatáskor való megfigyelést. Ez év március 10-én a Megamorf Petőfi Bizottság a Kiszely István által előkészített csontmintákat ad csontvizsgálatra a barguzini leletből a cleavelandi klinikai alapítványnak. Március 27-én a cleavelandi klinikai a csontminta lehetőségéről írnak Morvai Ferencnek. Többek közt Petőfi édesanyja maradványaiból kérnek egy darabot a DNS összehasonlításához. Május 9-én egy svájci kronológus a vizsgálatra átadott hat mintáról megállapította, hogy a koporsónak a faanyaga erdei fenyőből készült, de az abszolút kormeghatározáshoz további kontroll anyagok kellenek. Október 30-án a Szovjet Tudományos Akadémia régészeti intézetének igazgatója Alekszejev kéri a barguzini temetőben talált lelet visszatemetését, mivel az egy nőtől származik. Itt kezdődik az Akadémia aknamunkája, hogy temessék vissza. 1991. januárjában a cleavelandi tudósok morfológiai vizsgálatok alapján férfinak határozzák meg a nekik átadott barguzini csontmintát. Február 6 és 8 között az MTA hivatalosan kéri a Szovjet Tudományos Akadémiát, hogy temesse vissza Barguzinban a hetes sírból előkerült csontvázat. Ezt a Szovjet Tudományos Akadémia faxon elküldi Morvai Ferencnek. A Megamorf Petőfi Bizottság néhány tagja – Kiszely István, Morva Ferenc, Nehéz Mihály, Búzás Mónika – azonnal elutazik Moszkvába ahol Krjucskov burját miniszterelnök helyettes jóvoltából és segítségével kalandos körülmények között birtokukba kerül a lelet. Amit február 8-án az Amerikai Egyesül Államokba, Cleavelandbe szállít Morvai Ferenc és felesége, Búzás Mónika. Február 25-én Morvai Ferenc kilencven oldalas jelentést nyújt át a parlamenti képviselőknek a szibériai Petőfi kutatásról és kéri a támogatásukat a további kutatáshoz. Február 27-én a Megamorf Petőfi Bizottság kérelmet nyújt be a Budapesti Főpolgári Hivatalhoz a Petőfi családi sírjának kihantolása miatt. Március 6-án az MTA Petőfi Bizottsága közleményben tudatja, hogy 1848-49-es szabadság harcosokat soha nem hurcoltak el Szibériába az oroszok. Így Petőfi Sándor nem is lehetett közöttük. Március 27-én Kosári Domokos az MTA elnöke Marssal Miklós főpolgár helyettes kérésére levélben kifejti álláspontját. Semmilyen vizsgálatnak nincs értelme. Március 29-én az MTA közleményt ad ki, hogy szerintük nem Petőfi csontváza került elő Barguzinban, ezért sértőnek találják a Petőfi családi sírjának megbolygatását. Ez év április, május, júniusában Csita Irkutsk Ulan Ude levéltárait keresi fel Kéri Edit és Zahencki László, Nehéz Mihály és Csank Csaba. Ahol találnak forrást arról, hogy az oroszok mégis vittek el foglyokat 1948-49-et követően. Az 1950 decemberében érkezett rabokról Nehéz Mihály lefordítja az Eliaszov orosz néprajz professzor gyűjtéséből származó verseket és népdalokat. Melyek többségéről megállapítja, hogy Petőfitől származhatnak. 1991. június 29-én a MTA Petőfi Bizottsága arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem vittek hadifoglyokat az oroszok Szibériába ’49-ben. Október 17-én a Megamorf Petőfi Bizottsága szerint Demszky Gábor főpolgármester törvénytelenül járt el, hogy nem adja meg a kontroll minta vételéhez szükséges engedélyt, mármint, hogy feltárják Hrúz Mária sírját. Október 22-én az MTA Petőfi Bizottsága közli, hogy nem tekinti adatoknak az orosz néprajz professzor gyűjtéséből származó verseket. November 9-én Morvai Ferenc fizetett, nyílt levelet írt Kosári Domokoshoz és Demszky Gáborhoz sírbontás ügyben. November 27-én az amerikai szakértők levele Marssal Miklós főpolgármester helyettesnek, hogy tegye lehetővé Petőfi édesanyja sírjából a csontminta vételt, a DNS vizsgálatokhoz. December 2-án Marssal Miklós főpolgár helyettes a sírbontási engedélyt a MTA állásfoglalásához köti. Az MTA nem javasolja a sírbontást. December 9-én szakértői tanácskozás a Megamorf Petőfi Bizottság szervezésében a budapesti Agró hotelben külföldi szakértők részvételével és az MTA távolmaradásával. 1992. januárjában a Megamorf Petőfi Bizottság fizetett felhívása a magyar néphez, hogy támogassák a síremlék kiadását. Az MTA sajtótitkára saját meggyőződés alapján levelet ír az amerikai szakértőknek, hogy nincs értelme a barguzini csontváz további vizsgálatának, mert az nő. Május 13-án a budapesti főpolgármesteri hivatal ismételten elutasítja a sírbontási engedély kiadását. Július 27-én az orosz elnök kéri Krjucskov burját miniszterelnök helyettes, hogy folytassák a maradvány feltárását. 1994. május 6-án a Washingtoni Fegyveres Erők Patalógiai Intézete egy névtelen mintavizsgálat eredményeként kijelentik, hogy a maradvány nőtől származik. Itt volt az az aljasság az MTA-tól, hogy bár nem fértek hozza a Megamorf Petőfi Bizottság csontvázához, egy kamu női csontvázból küldtek el mintát Amerikába, hogy ők is jelentkezzenek egy olyan eredménnyel miszerint a csontmaradvány nőtől származik. 1996. január 10-én Morvai Ferenc országos képviselő társaihoz fordul, hogy támogassák a Petőfi család sírjának felbontását. Január 19-én az Orosz Tudományos Akadémia szibériai kirendeltsége közli, hogy Magyarország zárja le a Petőfi csontvázzal kapcsolatos vizsgálatokat és a magyar fél jutassa vissza a leletet a burják köztársaságba. Március 4-én a Megamorf Petőfi Bizottság másodszor nyújt be kérelmet Demszky Gáborhoz a sírbontás miatt. Március 12-én Morvai Ferenc a parlamentben azonnali kéréssel fordul Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszterhez a sírbontás érdekében. Itt történik az amikor az ülést követően a folyóson Morvai Ferencet és az egész Petőfi Bizottságot elküldi melegebb éghajlatra Magyar Bálint. Április 16-án Morvai Ferenc interpellációja a parlamentben Petőfi ügyben. Ez év augusztusában újabb kérelmet nyújtanak be Demszky Gáborhoz sírbontás ügyében, ez már a harmadik, de Demszky nem nagyon akar sírt bontani. Október 18-án a Washingtoni Fegyveres Erők Patalógiai Intézete újabb névnélküli mintát vizsgált, ahol ismét női eredményt hoznak ki. (De hát ugye ez van, ha nem Petőfit vizsgálják). December 16-án Demszky Gábor hozzájárul a sírnyitáshoz, feltételeit a Megamorf Petőfi Bizottság nem fogadja el. 2001-ben Kardos Lajos a Megamorf Petőfi Bizottság titkára Kiszely István jelenlétében lekészíteti a barguzini koponya és a Petőfi dagerrotípia egybeforgatott képét. 2006-ban számítógépen digitális fényképező eljárással, a koponyával is egybeforgatja. 2001 és 2004 között a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, az MTA Irodalomtörténeti illetve Régészeti Intézete ásatásokat szervez Petőfi csontjainak felkutatására Segesvár határában, de az akció meghiúsult. 2001 januárjában a Megamorf Petőfi Bizottság ismételten kéri a budapesti főpolgármesteri hivataltól a sírbontási engedélyt. Az MTA a női csontvázra hivatkozva megalapozatlannak tekinti a feltárást és lezártnak tekinti az ügyet. 2001 tavaszán az MTA alelnöke hivatalosan kikéri a Washingtoni Fegyveres Erők Patalógiai Intézetétől a női jelentéseket. Ez év tavaszán Morvai Ferenc és Kiszely István Amerikából hazahozza a barguzini csontvázat. Kiszely egy európai országban helyezi biztonsága, és így Morvai Magyarországra csak néhány csontdarabbal érezik. Tehát kettébontják a csontvázat egyik része Németországban egy kolostorba kerül elhelyezésre a másik részével pedig Morvai rendelkezik, azért mert tudomást szerez Kiszely besúgó múltjáról és onnantól nem bízik meg benne. 2001 nyarától 2002 tavaszáig a barguzini csontminta alanízise Londonban kerül ahol először férfinek majd hirtelen nőnek határozzák meg. Izraeli vizsgálat lehetősége is felmerül. 2001 december 24-én, Szenteste Kovács László az MTA Intézetének igazgatóhelyettese, az MTA Petőfi Bizottságának volt tagja, a Petőfi-kérdés legnagyobb ellenlábasa sajtótájékoztatót tart, ahol bejelenti, hogy a barguzini maradványok nőtől származnak, és a jelenlevők megkérdőjelezik. 2002 tavaszán Kéri Edit megkéri a bécsi minisztertanács 1849. május 14.-i és június 3.-i jegyzőkönyveinek másolatát. Melyekben a ’48-as magyar lázadókra vonatkozó bánásmódját és büntetésüket Európán túli országba, Szibériába való deportálását rögzítik. 2004-ben Kovács Sándor Barguzinban tart sajtótájékoztatót, és kéri a helyiektől, hogy követeljék vissza a barguzini csontvázat, mivel az nem Petőfié. 2011-ben Babus Antal az MTA könyvtár és kézirattár osztályának vezetője, Kéri Edit érdeklődésére először letagadta, hogy náluk lenne Petőfi Sándor és Szendrey Júlia hajfürtje. Ezt írásba is adja. Majd pár hónappal később egy kézirattáros megmutatja Kérinek a borítékban lévő két hajfürtöt. Tehát hazudott az MTA Babus Antal szócsövével. 2012-ben előkerül Szendrey Júlia levele férje kereséséről. Majd 2013-ban Kárász Szilvia fogszakorvos, fogorvosi szakvéleménye a bargizini koponyáról készült rekonstrukció és Petőfi fogazatának ismert jellemzőjének való összehasonlítás alapján megegyezik. Majd ezután következett a DNS vétel Petőfinek a Hrúz ágáról eltávozottak részéről, amely egyezést mutatott a vélt Petőfi csontvázzal. Tehát a genetika volt az a perdöntő bizonyíték, ami egyértelműsítette, hogy Petőfi Sándort Segesvárról elhurcolták Szibériába, ahol dolgoztatták és ott lelte halálát.
A múlt eseményeiből nem vált számomra világossá, hogy az MTA miért áll ennyire ellenszenvesen ahhoz, hogy Petőfi maradványait találták meg Szibériába. Vagy például hogyan állapították meg, mi a magyarázat arra, hogy Szibériában előkerült versek Petőfitől származnak. Ezek nagyszerű kiindulási pontjai lehetnek egy újabb dolgozatnak, viszont időhiány miatt én nem tudtam most ezekre választ találni.

Bibliográfia

Sándor József: Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el, Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet, Budapest, 1939.

Hábel György: Hol temették el Petőfi Sándort? Kapu, 2014., 26. évfolyam, 1. szám

Nyiry Ágnes: Petőfi igazsága II. 1849-ben elhurcolt hadifoglyok Szibériában, Kapu, 1993., 6. évfolyam, 6-7. szám

Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában. A szibériai Petőfi-kutatás csődje, Irodalomtörténeti könyvtár, Budapest, 2003.

Hermann Róbert: Negyvennyolcas történetünk mai állása, Budapest, 2011.