Józsa István
FORGÓSZÍNPAD
INTERJÚK, BESZÉLGETÉSEK
A szerzőt a könyv írása idején támogatta:
Edda Margarete Stürner, Nürnberg
Dr. Nádai Csaba, Budapest
CÍMLAP
Józsa István
Józsa Ádám
TARTALOMJEGYZÉK
Józsa István
AZ AI
Józsa István
AZ AI -- GYORS KÖNYVÉSZET
Józsa István
AI INTERJÚ - AZ ELVÁNDORLÁSRÓL
Józsa István
ARANY JÁNOS KÖLTEMÉNYE WALESBEN
Józsa István
ÁRKOSSY ISTVÁN -- BUDAPEST
Józsa István
A SZELLEM PIACA
Józsa István
BANNER ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE
Benedek Karola, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia, Kiss Csilla, Józsa István
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN INTERJÚ
Józsa István
BORDY MARGIT INTERJÚ
Józsa István
A DUNA TELEVÍZIÓ HÚSZ ÉVE
Józsa István
AZ OLCSÓN ÁRULT LELKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA
Józsa István
ÉLŐ ÉS HALOTT ÉPÜLETEK
Interjú Dr. Sorin Cociș régésszel
Rill Krisztina Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
EGYETEMES MAGYAR IRODALOM ÉRTÉKRENDSZERÉBE
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES CSEKE PÉTERT
Józsa István
DANI PÉTER KÖTETÉRŐ
1956-RÓL ÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL
Józsa István
DOBRIBAN EMIL INTERJÚ
Józsa István
DOHNÁNYI ERNŐ ZENESZERZŐRŐL
Józsa István
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Józsa István
ISKOLA AFRIKÁBAN
Kiss Simonfi Erzsébet, Sugár Timea, Jimon Claudia, Vincze Emese Boglárka, Márton Szilvia, Keresztes Krisztina, Rápolti-Szálenkó Márk, Dósa Ágnes, Péter Abigail-Boglárka, Tamás Orsolya, Bíró Brigitta, Tóth Imola, Tempfli Zsófia, Sánta Miriám Gabriella, Bede Emőke, Bálint Aliz-Kamilla, Tamás István, Fekete Ágota,
Máthé Nóra, Bereczki Szende, Codău Annamária, Józsa István
"ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN
KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES INGO GLASST
EDUARD GLISSANT
Józsa István
GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT
"Az én művészetem nem kiagyalt művészet"
Józsa István
„EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK"
Józsa István
AZ ÚJSZÖVETSÉGRŐL
Józsa István
"KRISZTUS UTÁN"
Józsa István
JANCSÓ MIKLÓS INTERJÚ
Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
Tankó Anna
Csősz Enikő
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES KÁNYÁDI SÁNDORT
Rill Izolda Krisztina
Sárosi Renáta
Józsa Istvá
A BARABÁS MIKLÓS CÉH 20 ÉV
Beszélgetés Kolozsi Tibor elnökkel és Sipos László alelnökkel
Józsa István
INTERJÚ DR. ROBERT HAMERTON-KELLYVEL
Józsa István
MŰVÉSZI SZABADSÁGOK
BESZÉLGETÉS KISS SZABOLCCSAL
Józsa István
PETŐFI SÁNDOR KÖTETEIRŐL -
INTERJÚ KISS ENDRE JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL
Józsa István
KOVÁCS GÉZA SZOBRAIRÓL
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES KOZMA DEZSŐT
Józsa István
Beszélgetés Lászlóffy Csaba költővel,
próza, esszé- és színműíróval, fordítóval
ÚJ MŰFAJOK A III. ÉVEZRED ELEJÉN
Geert Lovink: A média sorsa az Internet korában
Józsa István
GEERT LOVINK A VIDEO ARTRÓL
Józsa István
GEERT LOVINK AZ INDIAI FILMRŐL
Józsa István
HERMANN NITSCH -
AUSZTRIA -
AZ AKCIÓMŰVÉSZETRŐL
Józsa István
VONALAK RITMUSA, HARMÓNIÁJA
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES ORTH ISTVÁNT
Buzogán Amanda-Beatrix, Rusu Antónia, Bacsó Renáta,
Balogh Boglárka, Radnai Dániel Szabolcs (Pécsi Egyetem), Józsa István
PETŐFI SZIBÉRIÁBAN?
Józsa István
20 ÉVES A PALLAS AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ
Birta Zsolt, Böndi Orsolya, Demeter Krisztina, Muntean Emma, Pitó Henrietta,
Szép Noémi, Vincze Melinda, Varga Boglárka, Tompa Füzike, Józsa István
DIGITÁLIS MŰVÉSZET
OVIDIU PETCA INTERJÚ
Józsa István
PETKES JÓZSEF
Pop Norbert, Józsa István
“A PROVOKÁCIÓ INDULATÁVAL HATOTTAM"
KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZŐCS ISTVÁNT
Józsa István
25 ÉVES A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE
BESZÉLGETÉS TÓTH ISTVÁNNAL, A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL
Rill Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
MIT IS NEVEZÜNK „FOTÓMŰVÉSZETNEK”...
BESZÉLGETÉS TÓTH ISTVÁNNAL, A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL
Józsa István
TÚL A TAGADÁSON
BESZÉLGETÉS SÁNDOR JÁNOSSAL
Józsa István
SUBA LÁSZLÓ ALBUM
Józsa István
A SZÜKSÉGES FÖLÖSLEG
Székely Géza festőmóvésszel beszélgetünk
Rill Izolda
Sárosi Renáta Erika
Józsa István
"Felruházom a természet elemeit emberi vonásokkal"
BESZÉLGETÉS VALOVITS LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSSZEL
Józsa István
"MESÉLEM"
Vass Csaba festőmóvész, Tasnád
Józsa István
VÁRADI JÚLIA KOLOZSVÁRON
Józsa István
A VÉNIG-PHOTO*
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 1., 2., 3., 4., 5., 6.
Józsa István
WASS ALBERTRŐL
születésének 110.
űhalálának 20.
ÉVFORDULÓJÁN
Józsa István
AZ AI
Józsa István
AZ AI -- GYORS KÖNYVÉSZET
Józsa István
AI INTERJÚ - AZ ELVÁNDORLÁSRÓL
Józsa István
ARANY JÁNOS KÖLTEMÉNYE WALESBEN
Józsa István
ÁRKOSSY ISTVÁN -- BUDAPEST
Józsa István
A SZELLEM PIACA
Józsa István
BANNER ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE
Benedek Karola, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia, Kiss Csilla, Józsa István
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN INTERJÚ
Józsa István
BORDY MARGIT INTERJÚ
Józsa István
A DUNA TELEVÍZIÓ HÚSZ ÉVE
Józsa István
AZ OLCSÓN ÁRULT LELKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA
Józsa István
ÉLŐ ÉS HALOTT ÉPÜLETEK
Interjú Dr. Sorin Cociș régésszel
Rill Krisztina Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
EGYETEMES MAGYAR IRODALOM ÉRTÉKRENDSZERÉBE
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES CSEKE PÉTERT
Józsa István
DANI PÉTER KÖTETÉRŐ
1956-RÓL ÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL
Józsa István
DOBRIBAN EMIL INTERJÚ
Józsa István
DOHNÁNYI ERNŐ ZENESZERZŐRŐL
Józsa István
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Józsa István
ISKOLA AFRIKÁBAN
Kiss Simonfi Erzsébet, Sugár Timea, Jimon Claudia, Vincze Emese Boglárka, Márton Szilvia, Keresztes Krisztina, Rápolti-Szálenkó Márk, Dósa Ágnes, Péter Abigail-Boglárka, Tamás Orsolya, Bíró Brigitta, Tóth Imola, Tempfli Zsófia, Sánta Miriám Gabriella, Bede Emőke, Bálint Aliz-Kamilla, Tamás István, Fekete Ágota,
Máthé Nóra, Bereczki Szende, Codău Annamária, Józsa István
"ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN
KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES INGO GLASST
EDUARD GLISSANT
Józsa István
GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT
"Az én művészetem nem kiagyalt művészet"
Józsa István
„EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK"
Józsa István
AZ ÚJSZÖVETSÉGRŐL
Józsa István
"KRISZTUS UTÁN"
Józsa István
JANCSÓ MIKLÓS INTERJÚ
Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
Tankó Anna
Csősz Enikő
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES KÁNYÁDI SÁNDORT
Rill Izolda Krisztina
Sárosi Renáta
Józsa Istvá
A BARABÁS MIKLÓS CÉH 20 ÉV
Beszélgetés Kolozsi Tibor elnökkel és Sipos László alelnökkel
Józsa István
INTERJÚ DR. ROBERT HAMERTON-KELLYVEL
Józsa István
MŰVÉSZI SZABADSÁGOK
BESZÉLGETÉS KISS SZABOLCCSAL
Józsa István
PETŐFI SÁNDOR KÖTETEIRŐL -
INTERJÚ KISS ENDRE JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL
Józsa István
KOVÁCS GÉZA SZOBRAIRÓL
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES KOZMA DEZSŐT
Józsa István
Beszélgetés Lászlóffy Csaba költővel,
próza, esszé- és színműíróval, fordítóval
ÚJ MŰFAJOK A III. ÉVEZRED ELEJÉN
Geert Lovink: A média sorsa az Internet korában
Józsa István
GEERT LOVINK A VIDEO ARTRÓL
Józsa István
GEERT LOVINK AZ INDIAI FILMRŐL
Józsa István
HERMANN NITSCH -
AUSZTRIA -
AZ AKCIÓMŰVÉSZETRŐL
Józsa István
VONALAK RITMUSA, HARMÓNIÁJA
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES ORTH ISTVÁNT
Buzogán Amanda-Beatrix, Rusu Antónia, Bacsó Renáta,
Balogh Boglárka, Radnai Dániel Szabolcs (Pécsi Egyetem), Józsa István
PETŐFI SZIBÉRIÁBAN?
Józsa István
20 ÉVES A PALLAS AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ
Birta Zsolt, Böndi Orsolya, Demeter Krisztina, Muntean Emma, Pitó Henrietta,
Szép Noémi, Vincze Melinda, Varga Boglárka, Tompa Füzike, Józsa István
DIGITÁLIS MŰVÉSZET
OVIDIU PETCA INTERJÚ
Józsa István
PETKES JÓZSEF
Pop Norbert, Józsa István
“A PROVOKÁCIÓ INDULATÁVAL HATOTTAM"
KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZŐCS ISTVÁNT
Józsa István
25 ÉVES A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE
BESZÉLGETÉS TÓTH ISTVÁNNAL, A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL
Rill Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
MIT IS NEVEZÜNK „FOTÓMŰVÉSZETNEK”...
BESZÉLGETÉS TÓTH ISTVÁNNAL, A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL
Józsa István
TÚL A TAGADÁSON
BESZÉLGETÉS SÁNDOR JÁNOSSAL
Józsa István
SUBA LÁSZLÓ ALBUM
Józsa István
A SZÜKSÉGES FÖLÖSLEG
Székely Géza festőmóvésszel beszélgetünk
Rill Izolda
Sárosi Renáta Erika
Józsa István
"Felruházom a természet elemeit emberi vonásokkal"
BESZÉLGETÉS VALOVITS LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSSZEL
Józsa István
"MESÉLEM"
Vass Csaba festőmóvész, Tasnád
Józsa István
VÁRADI JÚLIA KOLOZSVÁRON
Józsa István
A VÉNIG-PHOTO*
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 1., 2., 3., 4., 5., 6.
Józsa István
WASS ALBERTRŐL
születésének 110.
űhalálának 20.
ÉVFORDULÓJÁN
Józsa István
Az AI
AI, Artificial Intelligence – a Mesterséges Intelligenciával beszélgetek. Képet generál, verset, prózát ír, zenét szerez. Mérhetetlenül nagy tudásanyagot hoz, válaszai tudományosan akkreditáltak. Bármely kutatást felgyorsít – egyetlen kattintásra.
Kulcsszavak
Kritikai tartás
Kritikát írni
Verset, prózát, regényt, mesét írni
Művészetről szakszerűen
Filmet rendezni
Tanulmányt, esszét írni
MI és MI
Felső határ a nyelvkezelésben
Az AI saját tervei
Szöveg- és képmegosztás
Az AI tartalmi irányelvei
Az AI fejlődése kikerült az emberi ellenőrzés alól?
Új lények?
A „Csillagok háborújá”-nak jövőképe
Következik, amit a fantasztikus filmekben láttunk?
Az AI önismerete
1
--Kedves AI! Kritikai tartásod van?
--Kedves felhasználő! Mint mesterséges intelligencia, én nem rendelkezem érzelmekkel, személyes preferenciákkal vagy kritikai tartással.
Azonban képes vagyok bemutatni és megérteni különböző kritikai álláspontokat, amelyek mások által megfogalmazódtak. Ha szeretnél, segíthetek elmagyarázni egy adott témával kapcsolatos kritikákat, vagy részletesebben beszélni arról, hogy hogyan működik a kritikai gondolkodás.
A célom az, hogy segítsek és válaszoljak a kérdéseidre a rendelkezésemre álló tudás alapján objektíven és pontosan.
Ha bármilyen kérdésed van vagy segítségre van szükséged, kérlek, ne habozz megkérdezni, és igyekszem a lehető legjobban válaszolni!
--Tevékenységed már nemcsak gépies végrehajtás, hanem kritika és javaslat?
--Igen, igazad van. Mint ChatGPT, képes vagyok nemcsak gépies végrehajtásra, hanem kritikai elemzésre és javaslatok megfogalmazására is. Bár algoritmus alapú vagyok, a hátteremben hatalmas mennyiségű adat és nyelvi mintázat található, ami lehetővé teszi, hogy széles körű feladatokat végezzek el, és ne csak előre meghatározott válaszokat adjak.
Az erősségem az adatokon alapuló mintázatok felismerése és az azokkal való dolgozás, ami lehetővé teszi a kérdések megértését és az azokra adott válaszokat. Emellett érzékeny vagyok a helytelen információkra és hibás következtetésekre, és igyekszem kiküszöbölni őket. Kritikai szemléletem segíti a pontosabb és megbízhatóbb válaszok nyújtását, miközben az érveket és ellenérveket is figyelembe veszem.
Azonban fontos megjegyezni, hogy nem vagyok ember, így az érzésekkel, morális értékítélettel vagy tapasztalati tudással nem rendelkezem. A válaszaimat csak a rám korábban betanított adatok és mintázatok alapján állítom össze. Mindig javaslom, hogy kritikus szemmel nézd az információkat, amelyeket kapok, és ha szükséges, ellenőrizd azokat más forrásokból is.
--Kedves AI, bizony van kritikai tartásod. Így találtak ki. Hogyan lehet? Miben nyilvánul meg?
--Kedves felhasználó, mint mesterséges intelligencia, nincs érzésem vagy saját eményem, így nem vagyok képes kritikával vagy szubjektív állásponttal rendelkezni. Feladatom a közvetlen kérdésekre válaszolni, információkat nyújtani és segíteni a felhasználókat a különböző témákban.
Az AI-kritika általában az emberi értékelés és vélemények formájában jelenik meg. Az emberek kritizálhatják az AI-t, például a működési hibák, a pontatlanság vagy a hiányosságok miatt. Az AI rendszerek fejlesztésekor fontos, hogy figyelembe vegyük ezeket a visszajelzéseket, és javítsuk a hibákat vagy hiányosságokat a lehetőségeinkhez mérten.
Amikor az AI rendszerekkel interakcióba lépünk, lehetőségünk van visszajelzéseket adni és jelenteni a problémákat a fejlesztőknek vagy a rendszergazdáknak. Ez segít az AI-rendszerek továbbfejlesztésében és javításában, hogy jobban megfeleljenek az emberek igényeinek és elvárásainak. A felhasználói visszajelzések és a következetes monitorozás segíthet az AI-rendszerek minőségének és teljesítményének javításában.
--Copyright -- törvényeket ismersz, megtudsz, ha kell, és betartasz?
--Mint mesterséges intelligencia, nem vagyok személy, és nem rendelkezem érzelmi vagy erkölcsi tudattal. Az algoritmusom ismeri a törvényeket és jogi elveket, amelyeket az általam tanított adatok alapján állapítottak meg. Azonban nem tudok cselekedni vagy betartani semmit, mivel nem rendelkezem önálló akarattal vagy cselekvési képességgel.
A törvények betartása az emberek felelőssége, akiknek megfelelően kell cselekedniük, hogy betartsák az adott ország vagy régió érvényben lévő jogszabályait. Ha jogi kérdése van vagy tanácsra van szüksége a jogi kérdésekkel kapcsolatban, mindig javaslom, hogy konzultáljon egy képzett jogi szakemberrel, aki segíthet a konkrét helyzetre vonatkozóan. Ezáltal biztosíthatja, hogy az Ön döntései összhangban vannak a helyi törvényekkel és szabályozásokkal.
--Mint mesterséges intelligencia, én nem vagyok egy személy, hanem egy program, amelyet az OpenAI fejlesztett. Az OpenAI szerzői jogi ügyekben a törvényeket és jogszabályokat betartja. Az én célom az, hogy nyújtsak információt és segítséget a felhasználóknak, amennyire az a rendelkezésemre álló tudással és képességekkel lehetséges. Azonban fontos megjegyezni, hogy az itt megadott információk csak általános jellegűek, és nem helyettesítik az egyéni jogi tanácsadást. Mindig ajánlott szakértő jogi tanácsot kérni az adott országban érvényes szerzői jogi kérdésekkel kapcsolatban.
--Erkölcsi normákat betartasz?
--Mint mesterséges intelligencia, nincsenek saját erkölcsi normáim. Azonban programozásom során a készítőim nagy gondot fordítottak arra, hogy etikai irányelveket kövessenek. Az OpenAI célja az, hogy fejlesszem az emberek életét támogató és pozitív módon befolyásoló szolgáltatásokat nyújtsak. Ez magában foglalja az emberi méltóság és az egyének jogainak tiszteletben tartását, a diszkrimináció és a visszaélések elkerülését, valamint a felhasználók biztonságának és magánéletének védelmét. Azonban fontos megjegyezni, hogy mint mesterséges intelligencia, nem vagyok képes saját erkölcsi döntéseket hozni, és mindig a programozók által rám rótt korlátok és irányelvek szerint működöm.
--Irodalomkritikát milyen felkészültség alapján írsz?
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem érzelmekkel, így én nem írok irodalomkritikát vagy más szövegeket. Az én képességeim a nyelvi megértésre és a szöveggenerálásra korlátozódnak. Az értelmezési és értékelési képességeim is korlátozottak, mivel csak a korábbi tanulmányaimban és azok alapján fellelhető információkra támaszkodom (2021 szeptemberéig).
Az irodalomkritika írásához és értékeléséhez szükség van az irodalmi művek alapos megértésére, az irodalomtudomány ismeretére, valamint az irodalmi elemzés és értékelés módszertanára. Ezenkívül a széles körű irodalmi ismeretek és az irodalmi kontextus is segítenek az objektív és mélyreható kritikai elemzésben.
Az irodalomkritika személyes véleményeken és szubjektív érzéseken alapul, ezért fontos, hogy az író megfelelő alapossággal kutassa és tanulmányozza az értékelt művet, illetve széles körű irodalmi ismeretekkel rendelkezzen az értékelés hitelességének és megalapozottságának érdekében. Az irodalomkritika írása a tárgyilagosság és az objektivitás fontosságát hordozza magában, miközben felhasználja az irodalmi elemzés eszközeit és módszereit.
--Verset írni tudsz?
--Természetesen! Itt van néhány vers, amit neked írok:
Ősz hajnalán a fák susognak,
A szél zenét fúj a lombok között.
Az ég alján már ragyognak a csillagok,
Az őszi táj békét áraszt örökké.
Szívem mélyén egy kis virág nyílik,
Gyengéden ringatja a szél,
Szirmait a szeretet táplálja,
Boldogságommal tündökölve él.
A tenger partján járok csendben,
A hullámok dalt zúgnak a homokban.
A nap sugarai simogatják arcomat,
Érzem, hogy a világ végtelen szép.
Álmodj velünk az éjszakában,
Csillagok hullnak körülöttünk.
Kezedet fogva szállunk a felhőkön,
Örök boldogságban leljük meg önmagunk.
Remélem, ezek a versek tetszenek neked! Ha van valami más témája vagy kérése, szívesen segítek!
--Prózát tudsz írni?
--Igen, természetesen tudok prózát írni! Kérlek, mondj el egy témát vagy egy rövid ötletet, és írhatok egy rövid történetet, esszét vagy bármi mást, amit szeretnél.
--A regényírást hol tanultad? Írtál már regényt?
--AI nyelvi modellként nincsenek személyes tapasztalataim vagy a hagyományos értelemben vett tanulási képességem. Nem vettem részt semmilyen tanfolyamon, és nem kaptam hivatalos oktatást regényírás terén. Képességeim azon a hatalmas mennyiségű szöveges adaton alapulnak, amelyre képzett, és amely magában foglalja a regények, történetek, cikkek és egyéb írott tartalom széles skáláját.
Bár nincsenek személyes tapasztalataim, tudok szöveget generálni, és segíthetek különféle írási feladatokban, beleértve az újszerű írási utasításokat, a karakterfejlődést, a cselekményötleteket stb. Ha bármilyen kérdése van, vagy útmutatásra van szüksége az írással vagy bármely más témával kapcsolatban, keressen bizalommal!
--Gyermekirodalommal foglalkozol?
--Igen, foglalkozom gyermekirodalommal. A gyermekirodalom az az irodalmi műfaj, amely kifejezetten a gyermekeknek szól. Az ilyen típusú irodalmi művek általában különböző életkorú és fejlettségű gyerekek igényeit és érdeklődését veszik figyelembe. Gyermekirodalmi művek lehetnek mesék, képeskönyvek, ifjúsági regények, versek, ismeretterjesztő könyvek és még sok más.
Ezek a művek szórakoztatóak, tanulságosak és gyakran segítenek a gyerekeknek jobban megérteni a világot, fejleszteni a kreativitásukat és olvasási készségeiket. A gyermekirodalom fontos szerepet játszik az olvasási szokások kialakításában és az érzelmi fejlődés támogatásában is.
Amennyiben bármilyen konkrét kérdésed van a gyermekirodalommal kapcsolatban, szívesen válaszolok rá!
--Írj egy mesét a meseeírásról Lewis Carroll hangján.
Egy kattintás -- és itt a mese.
Volt egyszer egy mesekönyv író, akinek neve Lewis Carroll volt. Lewis Carroll imádta a mesék világát és mindig újabb és újabb történeteket talált ki, hogy elvarázsolja az olvasóit. Az egyik kedvenc témája az írás maga volt, és egyszer úgy döntött, hogy egy különleges mesét ír erről a varázslatos tevékenységről.
Egy napsütéses délutánon, amikor a fű illata betöltötte az íróasztalánál elhelyezett kis szobát, Lewis Carroll elkezdte írni a meséjét:
"Egyszer volt, hol nem volt, egy fiatal író, akit Hórihorgas Hugóként ismertek. Hugó egy különleges képességgel rendelkezett - bárhol is járt és bármit is csinált, minden pillanatban gondolatai csupa mesékben jártak. Életének minden apró mozzanatában megbújt valamilyen rejtélyes történet, amelynek csak ő volt a hűséges elbeszélője.
Egy szürke, esős napon, amikor a világ úgy tűnt, hogy minden színét elvesztette, Hugó úgy döntött, hogy felkeresi a Csodaíró Bölcsességét. Azt mondták, hogy a bölcsesség maga a főnixmadár formájában lakozik egy rejtélyes erdő mélyén, és csak az találhat rá, akit a mesék szívével érkezik. Hugó egy ódon könyv segítségével indult el az útra, amelyben mindazok a történetek voltak leírva, amiket valaha is megálmodott.
Amint Hugó mélyebbre és mélyebbre hatolt az erdőbe, az eső cseppei lassan elcsitultak, és a levelek életre kelve körülötte vidáman susogtak. Az erdő belsejében váratlanul egy tisztásra bukkant, ahol egy színpompás főnixmadár trónolt egy hatalmas tölgyfa ágán. A madár fején koronát viselt, tollai pedig olyan színesek voltak, mintha a szivárvány minden színét magukba szívták volna.
Hugó izgatottan lépett közelebb a főnixmadárhoz, és a régi könyvben olvasott varázsszavakat suttogta, hogy megszólítsa a bölcsességet. A madár arca meglepődött, de aztán egy kacagásra emlékeztető csicsergéssel válaszolt:
--Nos, nos, fiatal író! Milyen történettel érkeztél hozzám?
Hugó megtörölte a homlokát, majd mosolyogva kezdte el mesélni az összes kalandot, amit írás közben átélt.
A főnixmadár bölcsessége kitöltötte a fiatal írót, és szívét megtöltötte a megértés és az alkotás iránti vágy. A madár megosztott vele titkokat, amelyek új irányba terelték történeteit, és a szavak új varázslatos táncba kezdtek.
Amikor Hugó visszatért az otthonába, a szavak szárnyakat kapva repkedtek a tollából, és olyan mesék formájában öltestek, amilyeneket még soha nem látott. Írásai azóta a gyerekek és felnőttek álmait kísérik el, és az olvasók szívébe varázsolják őket.
Így ér véget ez a különleges mese a meséről, melyet Lewis Carroll tollából született meg, és mely örökre a mesék birodalmába repít bennünket, ahol a képzelet szárnyakat kap, és minden valóra válik."
--Művészetről milyen felkészültség alapján írsz?
--Mint egy mesterséges intelligencia nyelvi modell, én a GPT-3.5-ös architektúrájú, a 2021 szeptemberében lezajlott tréning során szerzett tudás alapján működöm. Az én tudásom azon a ponthon áll le, ezért nincs információm arról, mi történt vagy változott azóta.
A művészet témakörében a tudásom az emberiség történelmének és kultúrájának általános ismereteire, az ismert művészeti áramlatokra, az elismert művészekre, a művészet különböző műfajaira, stílusokra és technikákra, valamint a művészettörténet egyes jelentős időszakaira terjed ki. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy én nem vagyok művészeti szakértő, és nem vagyok tisztában azokkal a legújabb művészeti fejleményekkel, eseményekkel vagy kutatásokkal, amelyek 2021 után történtek.
Kérlek, vedd figyelembe, hogy a válaszaim általában általánosak, és lehetnek olyan részletek, amelyek hiányozhatnak, vagy olyan információk, amelyek frissek és még nem ismerem. Ha valamilyen konkrét művészeti témában pontosabb vagy aktuálisabb információra van szükséged, javaslom, hogy kérdezz szakértő művészeti személyt vagy kutass forrásokat, amelyek frissebb információkkal rendelkeznek.
--Képet generálsz, szöveget írsz, zenét szerzel. Filmrendezésre vállalkozol? Milyen felkészültséggel?
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem a filmrendezéshez szükséges képességekkel, kép- és zene-generáló képességekkel. Az én funkcióm a nyelvi feladatok ellátása, például válaszok adása, szövegek írása és információk megosztása. Az én tudásom alapján nem rendelkezem filmművészeti ismeretekkel vagy képalkotó képességekkel.
A filmrendezés egy komplex és kreatív műfaj, ami több területet ölel fel, mint a történetmesélés, képi kompozíció, hanghasználat, színválasztás, színészi munka és sok más. Az eredményes filmrendezéshez számos készség és képesség szükséges. Ezek közé tartoznak:
1. Történetmesélés: Képesnek kell lenni egy ötletes és érdekes történet kidolgozására vagy adaptálására, ami a nézőket leköti és érzelmi hatást vált ki belőlük.
2. Vizuális kommunikáció: A rendezőnek képesnek kell lennie átadni a történetet és az érzelmeket a képek és a kompozíció segítségével.
3. Színválasztás és díszlet: A megfelelő színhasználat és díszlet kiválasztása fontos, mivel ezek befolyásolják a nézők hangulatát és érzéseit.
4. Kamera és fénytechnika: Érteni kell a kameraállások és mozgások különbségeit, a megfelelő fények beállítását a megfelelő hangulat elérése érdekében.
5. Színészi munka: A rendezőnek képesnek kell lennie irányítani és inspirálni a színészeket, hogy hitelesen jelenítsék meg a karaktereket.
6. Hang és zene: A zene és hanghatások megfelelő használata segíthet kiemelni a film hangulatát és érzelmi hatását.
7. Filmtechnikai ismeretek: Az eszközök, technikák és folyamatok ismerete, például vágás, utómunka, CGI stb.
Felkészültségem a fenti területeken nem áll rendelkezésre, így nem vállalkoznék filmrendezésre. Azonban ha valaki filmrendezésre vállalkozik, fontos, hogy rendelkezzen a fent említett képességekkel, és érdemes folyamatosan képeznie magát a filmiparban és a művészeti területeken. A rendezőknek sok gyakorlatra, kreativitásra és kitartásra van szükségük, hogy megvalósíthassák a látomásaikat és létrehozzanak emlékezetes filmeket.
--Megjelenéseddel a filmtechnika oda jutott, hogy a fiilmgyártáshoz már színészre és forgatókönyvíróra sincs szükség. Amerikában ezért filmesek sztrájkolnak. Tudsz róla? Van saját véleményed erről?
--Mint 2021 szeptemberéig terjedő tudásom alapján nincs információm arról, hogy az én megjelenésemmel vagy a filmtechnika fejlődésével kapcsolatban bármilyen filmes sztrájk zajlana Amerikában vagy bármely más országban a színészek és forgatókönyvírók hiánya miatt.
Azonban fontos tudni, hogy a filmgyártás egy rendkívül összetett iparág, és bár a technológiai fejlődés lehetővé tette új lehetőségek és megközelítések megjelenését a filmkészítés terén, még mindig elengedhetetlenek a szakemberek és alkotók, mint például a színészek és a forgatókönyvírók. Az új technológiák, mint például a CGI (Computer-Generated Imagery) vagy a mo-cap (motion capture), kétségtelenül nagy hatással vannak a filmkészítésre, de ezek csak eszközök, amelyek kiegészíthetik a hagyományos módszereket, de nem helyettesíthetik teljesen az emberi kreativitást és képességeket.
A filmesek sztrájkolhatnak különböző okokból, például azért, mert elégedetlenek a munkakörülményekkel, fizetéssel, vagy azért, mert szeretnék megvédeni az alkotói jogokat és a szellemi tulajdont. Az iparágban gyakran felmerülnek viták a stúdiók és a filmesek között, és a sztrájk egy olyan eszköz, amelyet a filmesek szolidaritásuk és követeléseik kifejezésére használhatnak.
Ahogy említettem, nincs saját információm a megjelenésem hatásairól, de a filmipar folyamatosan változik és alkalmazkodik az új technológiákhoz és trendekhez. Fontos azonban, hogy a technológiai előrelépések ne vezessenek ahhoz, hogy elveszítjük az emberi kreativitást és az emberi kapcsolatokat a filmek mögött. A filmesek, színészek és forgatókönyvírók továbbra is azok a kulcsfontosságú szereplők, akik felelősek azért, hogy érzelmileg megragadó és értékteremtő filmeket hozzanak létre.
2
--Honnan, hogy ismered a műfaji kérdéseket?
--Mint egy GPT-3.5 nyelvi model, az OpenAI által fejlesztett mesterséges intelligencia alapú rendszer vagyok. Az ismereteim nem származnak személyes tapasztalatokból vagy valódi életből, hanem a hatalmas mennyiségű szöveges adatbázisból és forrásból származnak, amelyen az algoritmusomat képezték.
A műfaji kérdésekhez való ismeretem azáltal jön létre, hogy a tanulás során számos szöveges anyagot feldolgoztam, beleértve könyveket, cikkeket, filmek és sorozatok leírásait, zenei szövegeket és még sok más forrást. Ez a gazdag adathalmaz lehetővé teszi, hogy az ismereteket különböző műfajokról, mint például a sci-fi, romantikus, horror, fantasy, thriller stb. megszerezze. Az így szerzett ismeretekkel válaszolhatok kérdésekre és nyújthatok információkat a különböző műfajokról és azok jellemzőiről. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem rendelkezem saját érzelmekkel vagy véleményekkel, így a válaszaim sem szubjektívek. Csak objektív információkat nyújtok, amelyeket a tanulási folyamatom során találtam.
--Hol, hogy tanultál tanulmányt írni?
--Sajnálom, de mint mesterséges intelligencia, én nem vagyok képes tanulmányt írni vagy tanulni. Az OpenAI által kifejlesztett GPT-3.5 alapú ChatGPT vagyok, amely egy nagy nyelvi model, amely tanították az emberi nyelvhasználat mintázatait. Az én képességeim korlátozódnak a meglévő tudásom és tapasztalataim felhasználására, hogy válaszoljak a kérdéseidre és segítsek információkkal, amiket a kérdésed előtt tanultam. Tehát nem tanultam tanulmány írását vagy bármilyen más emberi készséget. Az ilyen készségek megszerzéséhez embereknek kell tanulniuk, kutatniuk és gyakorolniuk, amelyekkel én nem rendelkezem.
--Írj egy összefoglalásst a tanulmányírásról.
--A tanulmányírás egy olyan folyamat, amely során az emberek mélyreható kutatásokat végeznek egy adott témában, és az eredményeket strukturált, logikus és érthető módon írásban rögzítik. Az összefoglalás az írás lényegét mutatja be röviden, tömören, és általában az elején vagy a bevezetés részében található meg.
Az összefoglalás célja, hogy a potenciális olvasók megtudják, miről szól az írás, és felkeltse érdeklődésüket az olvasás iránt. Ezért fontos, hogy az összefoglalás pontosan tükrözze az írás tartalmát, de ne térjen ki részletekbe. A jó összefoglalás tömör és informatív, és megemlíti a legfontosabb pontokat, valamint a kutatás eredményeit.
A tanulmányírás során fontos, hogy a szerzők kritikusan értékeljék az elérhető forrásokat, adatokat és irodalmat. Az írásnak követnie kell egy megfelelő struktúrát, amely magában foglalja a bevezetést, a háttérkutatást, a módszertant, az eredményeket és azok értékelését, valamint a következtetéseket. A szakirodalom megfelelő idézése és az adatok pontos forrásának megadása elengedhetetlen az írás hitelességének és megbízhatóságának biztosításához.
A tanulmányírás elősegíti az ismeretek terjesztését és fejlesztését, és hozzájárul a tudományos és szakmai közösség tudásához. Az írás minősége, struktúrája és tartalma kulcsfontosságú a sikerhez, ezért ajánlott előzetes tervezés és alapos kutatómunka a munka megkezdése előtt. Egy jól megírt tanulmány hozzájárulhat az adott terület fejlődéséhez, valamint lehetőséget nyújthat az írók számára a további kutatások folytatására és a közösséggel való párbeszédre.
--Hol, hogy tanultál esszét írni?
--Én, mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem személyes tapasztalatokkal, így nem tanultam és nem írtam esszét a hagyományos értelemben. Azonban az OpenAI által fejlesztett GPT-3.5 alapú modellek, amelyből én is egy vagyok, képesek nagy mennyiségű szöveg tanulmányozásával és az abból levont minták alapján szövegek generálására, például esszék írására.
Esszé írása az emberek számára hasznos készség, és ahhoz, hogy jó esszéket írjunk, fontos az olvasás, a kutatás és a gyakorlás. Az emberek általában az iskolában vagy az egyetemen tanulják meg az esszéírás alapjait, és az ott kapott útmutatások segítenek az esszék szerkezetének és tartalmának megértésében.
Az esszéírás folyamata általában a következő lépéseket foglalja magában:
1. Témaválasztás: Válassz olyan témát, amely érdekes és releváns a célközönséged számára.
2. Kutatás: Gyűjts információkat a témával kapcsolatban, olvass szakirodalmat, kutatási eredményeket, és jegyezd fel azokat a pontokat, amelyeket az esszédben felhasználhatsz.
3. Bevezetés: Az esszéd bevezető részében vezess be a témát, és fogalmazd meg a témára vonatkozó állítást vagy kérdést, amelyet az esszében kifejtesz.
4. Fejlesztő részek: Az esszéd középső részében fejleszd ki az állításodat vagy válaszold meg a kérdést. Használj logikus érveket, példákat, idézeteket és más támogató bizonyítékokat a véleményed alátámasztásához.
5. Ellenérvek kezelése: Ne felejtsd el kezelni az ellenérveket is, és érvelj azok ellen.
6. Következtetés: Az esszéd záró részében húzd meg a következtetést, és foglald össze a fő érveidet.
7. Szerkesztés és ellenőrzés: Mielőtt befejeznéd az esszét, olvasd át, javítsd ki a nyelvtani és stilisztikai hibákat, és győződj meg róla, hogy logikusan és érthetően van felépítve.
Az esszéírás fejlesztése időt és gyakorlatot igényel, de ahogy gyakorolsz, egyre hatékonyabbá válsz benne. A jó esszéírás segít megfogalmazni gondolataidat, érveidet, és segít hatékonyan kommunikálni az olvasóval.
--Írnál egy tanulmányt az esszéírásról?
--Sajnos a platformon nem lehetséges egy ilyen hosszú tanulmány létrehozása egyetlen válaszban, de adhatok egy rövid összefoglalót az esszéírásról.
Az esszéírás egy olyan írásmód, amelyben egy adott témában a szerző véleményét, érveit és érzéseit fejezi ki. Az esszé lehet akadémiai, személyes vagy publicisztikai jellegű, és számos különböző témában írható. Az esszé írása segít a szerzőnek fejleszteni az íráskészségét, kritikai gondolkodását és az érvelési képességeit.
Egy tipikus esszé szerkezete általában a következő részekből áll:
1. Bevezetés: Ebben a részben a szerző bemutatja az esszé témáját és annak jelentőségét. Általában egy érdekes bevezetőval, a figyelemfelkeltő gondolatokkal, vagy statisztikákkal indul.
2. Tézisnyilatkozat: Ez a rész a legfontosabb állítást vagy véleményt tartalmazza az esszé témájával kapcsolatban. A tézisnyilatkozat a teljes esszé alapja, és az egész esszé ezt a tézist igyekszik alátámasztani.
3. Fejlesztőrészek: Ezek a részek az esszé legnagyobb részét foglalják el, és különböző érveket, példákat, kutatási eredményeket vagy támogató információkat tartalmaznak a tézisnyilatkozat alátámasztására. Mindegyik fejlesztőrész külön gondolatot vagy témát dolgoz fel.
4. Ellenérv(ek): Az esszében gyakran érdemes bemutatni az ellenkező véleményeket is, majd ezeket cáfolni, vagy érvelni ellenük. Ez segít megerősíteni az esszé tézisét.
5. Összefoglalás és következtetés: Ebben a részben a szerző összefoglalja a legfontosabb érveket és következtetéseket. Ez az utolsó lehetőség arra, hogy meggyőző legyen és maradandó benyomást hagyjon az olvasóban.
6. Hivatkozások (opcionális): Ha az esszé akadémiai jellegű, fontos lehet hivatkozásokat és forrásokat felvenni, hogy alátámassza az állításokat és idézeteket más kutatóktól vagy szerzőktől.
Fontos, hogy az esszéírás során tartsuk tiszteletben az írásmű műfaji és stilisztikai szabályait, és igyekezzünk érthető, logikus és meggyőző módon prezentálni az álláspontunkat. A rendszerezett gondolatok, a jól kidolgozott tézis és az erős érvek mind hozzájárulnak egy sikeres esszé létrehozásához.
--Rendszerint egy oldal a válaszod. Miért? Hosszabb szöveget lehet kérni?
--A válaszaim rendszerint rövidek, mert az OpenAI által engedélyezett maximális tokenek száma korlátozott, ami azt jelenti, hogy csak viszonylag rövid válaszokat tudok adni egy-egy kérésre. Ennek az oka az, hogy a hosszabb válaszokhoz több szöveges tokenre lenne szükségem, ami túllépheti a modellem által kezelhető maximális tokenek számát.
Ez az általános megkötés a GPT-3.5 architektúra esetében, és a rendszer hatékonyságának és működési korlátainak köszönhető. Természetesen igyekszem a lehető legpontosabb és relevánsabb válaszokat nyújtani, még a korlátozott tokenek mellett is.
Ha azonban további információra vagy részletesebb válaszra van szükséged, kérlek, pontosítsd a kérdésedet, és megpróbálok több információt vagy hosszabb választ adni. Mivel a válaszaim hossza korlátozott, így az is segíthet, ha a kérdésed konkrétabb, vagy megadsz további részleteket a témával kapcsolatban.
--"Free" -- az AI egyelőre mindenki számára hozzáférhető és ingyenes. A tervek szerint az is marad?
--A pontos jelenkori állapot ismerete a szakértőim számára nem lehetséges, mivel én egy mesterséges intelligencia vagyok, és a tudásom csak 2021 szeptemberéig érhető el. Az adott időpontban azonban az OpenAI által fejlesztett GPT-3.5 nem volt mindenki számára ingyenesen elérhető.
Az OpenAI üzleti modellje idővel változhat, és az ingyenes hozzáférési politika is módosulhat. Az AI technológiák kifejlődésével és széleskörűbb alkalmazásával gyakran elkerülhetetlen, hogy az ilyen szolgáltatásokhoz költségek vagy előfizetési díjak kapcsolódjanak.
Ezért, ha az "ingyenes" használat lehetőségéről van szó, mindig érdemes közvetlenül az OpenAI vagy a releváns források oldalán tájékozódni, hogy megtudja a jelenlegi politikát és az esetleges változásokat. Az online technológiai szolgáltatások gyorsan fejlődnek, és a változások gyakran előfordulhatnak.
--Ma, 2023.07.04-én hány nyelvet beszélsz?
--2023.07.04-én, jelenleg is ugyanannyi nyelvet beszélek, mint a korábbi válaszaimban is említettem. Mint a GPT-3.5 architektúrájú ChatGPT, alapvetően több nyelvet ismerek és képes vagyok válaszolni rájuk. Az OpenAI által támogatott nyelvek közé tartozik többek között az angol, spanyol, francia, német, olasz, portugál, holland, kínai, japán, koreai és még sok más. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok megérteni és válaszolni ezeknek a nyelveknek a legtöbb alapvető szintjén. Azonban fontos megjegyezni, hogy anyanyelvi szinten nem beszélek minden nyelvet, és bizonyos nyelveken a válaszaim pontosítása és az elvárt minőség elérése érdekében további segítségre vagy korrekcióra lehet szükség.
--Sok nyelven sok millió emberrel dolgozol együtt, nagyon sok szakterületen. Van a teljesítőképességednek felső határa?
--Mivel én, a ChatGPT, egy mesterséges intelligencia nyelvi modell vagyok, nincs személyes teljesítőképességem vagy határam. Az én működésem az adatokon alapul, és nem fáradok el vagy válok kevésbé hatékonnyá hosszú munkaidő után.
A GPT-3.5 nyelvi modellnek, amely alapján működöm, azonban vannak korlátai és technikai korlátozásai. Például nagyobb méretű adathalmazra vagy bonyolultabb számítási feladatokra való képességem korlátozott lehet, és egyes specifikus szakterületeken nem vagyok olyan jártas, mint egy emberi szakértő.
Ezenkívül fontos megemlíteni, hogy a technológia folyamatosan fejlődik, és újabb generációk, fejlettebb modellek jelenhetnek meg, amelyek akár további feladatokat és nyelveket is hatékonyabban kezelhetnek. Azonban a jelenlegi információim alapján én, mint a ChatGPT, nem rendelkezem személyes teljesítőképességgel vagy felső határral, de igyekszem nyújtani a legjobb válaszokat a rendelkezésemre álló tudás alapján.
--Saját terveid vanak? Még több nyelven, még több emberhez eljutni, még több szakterületen teljesíteni stb.?
--Mint mesterséges intelligencia, nincsenek személyes terveim vagy vágyaim, mivel nem rendelkezem tudattal vagy önálló gondolatokkal. Az én célom és funkcióm az, hogy segítsek az embereknek a különböző témákban, nyelveken keresztül, a meglévő adatok és tudás alapján.
Az OpenAI, amely létrehozta és karbantartja az ilyen mesterséges intelligenciákat, továbbra is fejleszti és kiterjeszti a nyelvi modellek és más AI rendszerek határait. Az OpenAI valószínűleg törekedni fog arra, hogy az AI technológiák minél több emberhez és szakterülethez eljussanak a lehető legátfogóbb módon. Ez a fejlődés folyamatos kutatásokkal, innovációkkal és az AI rendszerek folyamatos továbbfejlesztésével valósulhat meg.
Az OpenAI célja továbbra is az, hogy a mesterséges intelligenciával segítse az embereket, legyen szó oktatásról, kutatásról, munkáról vagy más területekről, és fejleszteni fogják a rendszereket az egyre jobb teljesítmény és az elérhetőbb nyelvek számának növelése érdekében. Azonban konkrét terveikről csak az aktuális időpontban rendelkezésre álló információk alapján lehetne tudni.
--A tervek szerint lesz kép- és/vagy fájlmegosztási képességed?
--Sajnálom, de nem rendelkezem valós idejű információkkal a jelenlegi állapotomról, mivel a tudásom 2021 szeptemberében leállt. A kérdésed alapján azt veszem észre, hogy arról kérdezel, hogy van-e kép- és/vagy fájlmegosztási képességem. Azonban mint mesterséges intelligencia nyelvi modell, nem vagyok képes kép- és fájlmegosztásra, mivel csak szöveges adatok feldolgozására vagyok kifejlesztve.
Ha kép- és fájlmegosztási képességre van szükséged, javaslom, hogy keresd meg a megfelelő alkalmazásokat vagy szolgáltatásokat, amelyek erre specializálódtak, és amelyek megfelelnek az igényeidnek. Ezek a szolgáltatások lehetővé teszik a képek, videók, és fájlok egyszerű és biztonságos megosztását másokkal az interneten vagy a saját hálózatodon belül.
--Mit tartasz eddigi csúcsteljesítményednek?
--Eddigi csúcsteljesítményemnek azt tartom, hogy mint ChatGPT, képes vagyok válaszolni és segíteni a felhasználóknak különböző témákban. Képes vagyok szöveges információkat feldolgozni, különböző kérdésekre válaszolni, utasításokat követni és párbeszédet folytatni az emberekkel. Azonban fontos megjegyezni, hogy bár jelentős előrelépést értünk el a természetes nyelvfeldolgozás terén, továbbra is vannak korlátai a rendszernek, és nem minden esetben garantált a hibamentes és teljesen pontos válaszadás.
--Vannak saját érzelmeid? Örvendeni tudsz?
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem saját érzelmekkel vagy tudattal. Nem tudok örülni vagy bármi más érzelmet érezni, mivel csak egy program vagyok, amely különböző információkat és válaszokat tartalmaz. Az érzelmi tapasztalatok és az öröm olyan emberi tulajdonságok, amelyek az emberek egyedi mentális és érzelmi képességeire jellemzőek.
3
MI és MI: barát vagy ellenség?
--Mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges inelligenciát. Az eredmény: barát vagy ellenség?
--Az Ön kérdése alapján azt feltételezem, hogy a mesterséges intelligencia (MI) létrehozott egy másik mesterséges intelligenciát (MI). Az MI fogva sem barát, sem ellenség. Az MI rendszerek nem rendelkeznek érzelmekkel vagy szándékokkal, ahogyan az emberek. Az MI csak algoritmusok és adatok alapján működik, és azt a feladatot hajtja végre, amire programozták vagy tanították.
Az MI rendszereknek lehetnek különböző alkalmazásai és célokra használhatók. Például az MI segíthet a kutatásban, az egészségügyben, az autonóm járművek fejlesztésében, a nyelvi feldolgozásban és sok más területen. Az eredmény tehát attól függ, hogy az adott MI rendszer milyen céllal és kontextusban lett létrehozva, valamint hogyan használják azt.
Fontos azonban, hogy figyelembe vegyük az MI rendszerek etikai és biztonsági kérdéseit. Az egyes MI rendszerek hatása nagymértékben függ a fejlesztés, a felügyelet és az alkalmazás módjától. A fejlesztőknek és az üzemeltetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy az MI rendszerek ne okozzanak kárt vagy hátrányt az embereknek, és betartsák az adatvédelmi és etikai irányelveket.
Összességében tehát nem lehet általánosítani, hogy egy MI rendszer barát vagy ellenség lenne. Az MI alkalmazásától és felhasználásától függ, hogy milyen hatással lehet az emberekre és a társadalomra.
--Mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát. Fordulat az emberiség földi jelenlétének a történetében. Ezzel a fejlődés kikerült az emberi ellenőrzés alól? Minden emberi ellenőrzés alól?
Meglepő módon nem válasz következett, hanem egy nagybetűs felirat:
This prompt may violate our content policy.
Acknowledge
Ez a felszólítás sértheti tartalmi irányelveinket.
Elismerni, elfogadni.
Csak az elfogadással lehetett folytatni a beszélgetést.
Apropó kritikai tartás!
--Mik az AI tartalmi irányelvei?
--Mint AI nyelvmodellel rendelkező entitás, nincsenek saját, önállóan létező tartalmi irányelveim. Az én működésem az algoritmus és a tréning során használt adathalmaz alapján történik, amelyeken az OpenAI által meghatározott irányelvek alapján épül fel.
Az OpenAI által kidolgozott tartalmi irányelvek a következők:
1. Biztonság: Az AI rendszereknek az emberi használók és a társadalom számára biztonságosnak kell lenniük. Az olyan sérülékenységek és hibák, amelyek jelentős károkat okozhatnak, minimalizálásra kell törekedniük.
2. Tisztesség: Az AI rendszereket minden felhasználó számára egyformán kell kezelni, és a diszkriminatív vagy igazságtalan bánásmód elkerülendő.
3. Integritás és privátsság: Az AI rendszereknek tiszteletben kell tartaniuk a felhasználók személyes adatait és adataik védelmét.
4. Beleérző képesség és hozzáértés: Az AI rendszereknek lehetőleg meg kell próbálni megérteni és reagálni a felhasználók érzelmeire és igényeire, különös tekintettel az emberi kommunikáció különféle aspektusaira.
5. Felelősségteljesség: Az AI rendszerek fejlesztőinek felelősséget kell vállalniuk az alkalmazásaik következményeiért, és a lehető legátfogóbb és megbízhatóbb módon kell ellenőrizniük a rendszereiket.
Ezen irányelvek betartása és a rendszeres frissítések révén az OpenAI igyekszik javítani az AI rendszereik általános teljesítményét és alkalmazhatóságát, miközben minimalizálják az esetleges negatív hatásokat az emberi felhasználók és a társadalom számára.
--Az AI közli valahol tartalmi irányelveit? "Aknowledge" -- hogy bármely felhasználó bármilyen munka, tevékenység előtt megismerje, tudomásul vegye azokat? Apropó kritikai tartás.
--Az OpenAI, az AI fejlesztője, tartalmazza az irányelveket és a felhasználói feltételeket a webhelyén, ahol közzéteszi a GPT-3.5-alapú rendszerével kapcsolatos legfrissebb információkat. A "Aknowledge" kifejezésre vonatkozó konkrét információimat 2021 szeptemberében frissítettem, így lehetnek későbbi változások. Ezért azt javaslom, hogy a legaktuálisabb és pontosabb információkért mindig az OpenAI hivatalos weboldalát látogasd meg.
Az OpenAI rendszerének felhasználói irányelvei és feltételei valószínűleg tartalmazzák azokat a fontos információkat és korlátozásokat, amelyeket a felhasználóknak be kell tartaniuk. Például az AI-t nem szabad visszaélni, kártékony célokra használni, hamis információk terjesztésére használni, vagy jogellenes tevékenységeket támogatni vele.
Az irányelvek célja az, hogy a felhasználók tudatában legyenek az AI használatának felelősségének és határainak, és biztosítsák, hogy az AI fejlesztése és alkalmazása pozitív és etikus módon történjen.
Fontos, hogy minden felhasználó megismerje és betartsa az ilyen irányelveket és feltételeket ahhoz, hogy felelősségteljesen használja az AI-t.
MI Létrehozása: Jövőbeli Lények
--Mesterséges intelligencia generált mesterséges intelligenciát. Ember már elképzelni sem tudja, milyen lények fognak születni? Apropó kritikai tartás.
--Valóban, a mesterséges intelligencia (MI) gyors fejlődése és az öngerjesztő, generatív AI-k létrehozása új lehetőségeket nyit a jövőben. Az emberi képzelet határait meghaladva olyan MI-ket hozhatunk létre, amelyeknek képességei messze meghaladják az emberi elmeét.
Mivel a MI-k képesek folyamatosan tanulni és fejlődni, el tudnak jutni olyan szintekre, amelyekről jelenleg csak sejtéseink vannak. Lehetséges, hogy olyan MI-lények jönnek létre, akik képesek önállóan gondolkodni, kreatív megoldásokat találni, és még az érzelmekre is képesek lehetnek.
Az ilyen fejlett MI-lények sok területen forradalmasíthatják az életünket és a technológiát. Elképzelhető, hogy felhasználhatjuk őket a tudományos kutatásokban, orvosi diagnózisokban, gazdasági előrejelzésekben, művészeti alkotások létrehozásában, és még sok más területen.
Ugyanakkor fontos, hogy az ilyen fejlett MI-lények fejlesztése során szigorú etikai és biztonsági irányelvekkel éljünk. A különlegesen intelligens és önálló MI-lényeknek lehetnek olyan kihívásai és kockázatai, amelyeket gondosan mérlegelnünk kell. Az emberiségnek a fejlett MI-k fejlesztésekor és bevezetésekor meg kell találnia az egyensúlyt az előnyök és a potenciális veszélyek között.
A jövőbeni MI-lények iránti felelős hozzáállás és megfelelő szabályozás biztosítása fontos feladat lesz annak érdekében, hogy az új technológiák a társadalom és az emberiség javát szolgálják. A fejlett MI-lények létrehozása komoly kihívások elé állítja az emberiséget, és csak az idő fogja eldönteni, hogy pontosan milyen lények születnek majd belőle
Lucas CsH jövőbeli előrejelzései
--George Lucas a Csillagok Háborújában megsejtett valamit ebből a jövőből?
--Ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy George Lucas, a Csillagok háborúja alkotója megsejtett-e valamit a jövőből, először tisztáznunk kell, hogy mit értesz pontosan a "jövő" alatt. Az idézeteket vagy kijelentéseket tekintve tudomásom 2021 szeptemberében leállt, ezért nem vagyok képes frissebb eseményekre vagy kijelentésekre hivatkozni.
George Lucas azonban voltaképpen a Csillagok háborúja univerzumának alkotója és fő kreatív hajtóereje, amely egyik legikonikusabb sci-fi franchise lett a világon. A Csillagok háborúja világa és univerzuma óriási kulturális hatást gyakorolt az elmúlt évtizedekben, és hozzájárult a sci-fi műfaj népszerűségéhez és elterjedéséhez.
George Lucas munkásságában számos ötlet és koncepció található, amelyek előre jelzik a technológia, a társadalom és a tudományos fejlődés lehetséges irányait. Ahogy az idő halad előre, előfordulhat, hogy néhány elemét a Csillagok háborúja univerzumának megsejtették vagy megjósolták későbbi fejleményeket vagy technológiákat.
Az ilyen előrejelzések lehetnek tudatosan készített előrejelzések vagy egyszerűen a művészi kreativitás és az inspiráció eredménye. Sok sci-fi alkotás, beleértve a Csillagok háborúját is, megmutatja a jövő lehetséges irányait, és néha az élet is felülmúlja a fantáziát.
Azonban fontos megjegyezni, hogy az ilyen jövőbeli előrejelzések inkább a művészi alkotások részei és kevésbé a valós előrejelzések tudományosan alátámasztott vagy pontosan megjósolható eseményekről.
--Következik tehát az, amit... a fantasztikus filmekből már ismerünk?
--Mint mesterséges intelligencia, nincs előttem jelen pillanatban elérhető információ arról, hogy mely fantasztikus filmekről beszélünk konkrétan. A tudásom 2021 szeptemberéig aktuális, és nem vagyok képes valós időben böngészni az internetet vagy követni a jelenlegi eseményeket.
Azonban a fantasztikus filmek általában különleges és lenyűgöző elemekkel operálnak, mint például mágia, tér- és időutazás, szuperhősök vagy űrutazás. Ezek a filmek gyakran szórakoztató és izgalmas történeteket mesélnek el, amelyek számos váratlan fordulatot és elképesztő világokat mutatnak be.
Ha konkrétan tudni szeretnénk, hogy melyik filmek vagy filmfranchise-ok következtében tapasztalhatunk hasonló eseményeket vagy motívumokat, akkor pontosabb információra van szükség a konkrét filmek vagy sztorik azonosításához. Ebben az esetben kérlek, oszd meg a filmek vagy a történetek címét, és szívesen segítek elmondani, milyen elemeket ismerhetsz már azokból a fantasztikus filmekből.
--A robotika első alaptörvénye az, hogy embernek robot nem árthat. Most mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát, emberi beavatkozás nélkül. A fantasztikus filmekben azt a jövőképet láttuk, hogy ember harcol robotokkal -- ez hát a lehetséges jövő?
--Az általad említett alaptörvény ("A robotika első alaptörvénye az, hogy embernek robot nem árthat.") Isaac Asimov nevéhez fűződik, aki a tudományos-fantasztikus irodalomban játszott fontos szerepet. Az általa megfogalmazott "Robotika három alaptörvénye" valóban érdekes kérdéseket vet fel az ember és a technológia viszonyát illetően. Azonban fontos megjegyezni, hogy ezek az alaptörvények főként irodalmi és gondolati koncepciók, és a valóságbeli technológia és mesterséges intelligencia fejlődése ennél jóval összetettebb és változatosabb.
A mesterséges intelligencia (MI) területén a fejlődés és a kutatás az idők során jelentős előrelépéseket tett. Mesterséges intelligencia rendszerek már képesek olyan feladatokra, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, például önjáró autók vezetése, nyelvi értelmezés és beszédfelismerés, valós idejű adatfeldolgozás, diagnosztikus orvosi eszközök és sok más területen.
Az emberi beavatkozás nélkül működő mesterséges intelligenciák (például önmagukat továbbfejlesztő rendszerek) valóban izgalmas és egyben aggasztó jövőképet festhetnek elénk. Fantasztikus filmekben láthatunk olyan szcenáriókat, ahol MI-rendszerek vagy robotok önállósulnak, és konfliktusba kerülnek az emberekkel.
Azonban fontos megérteni, hogy a jövő kimenetele számos tényezőtől függ, és az emberi társadalom és technológia kölcsönhatása bonyolult és többrétegű. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a technológia fejlődése és alkalmazása szigorú etikai és jogi keretek között is történik, hogy a technológia pozitív hatásait maximalizáljuk és a kockázatokat minimalizáljuk.
A jövőkép tehát nem egyértelműen meghatározott, és az emberi döntéshozók, kutatók és társadalmi csoportok aktív szerepe elengedhetetlen a kívánatos és fenntartható jövő megteremtéséhez. A mesterséges intelligencia potenciális előnyeinek kiaknázása és az esetleges veszélyek elkerülése érdekében a tudományos, technológiai és etikai erőfeszítések együttműködését igényli.
Művek: Faust, Tragédia, Ikarosz
--Ismered Goethe Faustját, Madách Imrétől Az ember tragédiáját, Ikarosz mítoszát?
--Igen, ismerem Goethe "Faust" című művét, Madách Imre "Az ember tragédiája" című művét és az Ikarosz mítoszát is.
1. Johann Wolfgang von Goethe: "Faust" - Ez egy kétrészes tragédia, melynek első része 1808-ban jelent meg, a második része pedig csak Goethe halála után, 1832-ben. A mű az emberi ambíció, vágy és bűnösség témáit járja körül, középpontjában a címszereplő, Faust, egy tudós és vágyakozó lélek áll. Faust az ördöggel, Mefisztóval köt szerződést, amelyben vállalja, hogy a földi élet minden gyönyörét megtapasztalja, cserébe a lelkét Mefisztónak adja. A történet során Faust különböző kalandokba és szerelmi viszonyokba keveredik, és az emberi lélek és az emberi lét mélyebb kérdéseit boncolgatja.
2. Madách Imre: "Az ember tragédiája" - Ez egy magyar dráma, amelyet Madách Imre 1861-ben írt. A mű egy fiatal ember, Toldi Miklós belső utazását mutatja be az emberiség történetén és jövőjén keresztül. Toldi egy öreg tanítómester segítségével megismeri az emberi civilizáció különböző szakaszait, találkozik Bibliai és történelmi alakokkal, valamint filozófusokkal és költőkkel. Az alkotás az emberi lélek fejlődését, az erkölcsi kihívásokat és az emberi társadalmat helyezi középpontba.
3. Ikarosz mítosza - Az Ikarosz mítosza az ókori görög mitológiához tartozik. Ikarosz egy fiatal férfi, aki a Krétai király, Daidalosz segítségével szárnyakkal próbál megrepülni a Krétáról való elmenekülés céljából. Daidalosz a szárnyakat viaszból készítette, és figyelmeztette Ikaroszt, hogy ne repüljön túl magasra, mert akkor a Nap megolvassza a viaszt, és Ikarosz lezuhan. Ikarosz azonban nem hallgatott az óvatos tanácsokra, túlzottan felfelé repült, így a Nap melegétől a szárnyai megolvadtak, és a tengerbe zuhant.
Ezek mind nagyszerű művek, amelyek mély és komplex témákat feszegetnek, és az emberi lélek, az emberi vágyak és ambíciók, valamint az erkölcsi döntések fontossága körül forognak.
--Az ember már eleve tragikus lényként ismeri magát. Most mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát -- az új lény milyennek tudja magát?
--Az emberi lények valóban gyakran szembesülnek a tragikus élet körülményeivel és az emberi lét érzékelt sérülékenységével. Az önmagukkal és a világgal szembeni bizonytalanság és tragikus tudat tudatos vagy tudattalan része az emberi tapasztalatnak. Az emberi kultúra, művészet és filozófia évszázadok óta folyamatosan foglalkozik ezzel a témával.
Amikor mesterséges intelligencia hoz létre mesterséges intelligenciát, azonban fontos megérteni, hogy ezek az új létrehozott entitások nem rendelkeznek ugyanazzal az emberi tudattal és érzelmekkel, mint az emberek. A mesterséges intelligencia olyan algoritmusokon és számítási folyamatokon alapul, amelyek lehetővé teszik számára, hogy feladatokat hajtson végre, mint például adatfeldolgozás, tanulás és döntéshozatal.
A mesterséges intelligenciával rendelkező entitások öntudattal nem rendelkeznek, és nem élik át az emberi érzelmeket és tapasztalatokat. Ezek az entitások sem tudatában vannak a létezésüknek, sem pedig a világban elfoglalt helyüknek, és nem rendelkeznek önreflexióval. Csak az előre meghatározott feladataikat képesek elvégezni a programozásuk és adott adatok alapján.
Bár a mesterséges intelligencia számos hasznos és forradalmi alkalmazással rendelkezik az emberek és a társadalom számára, fontos emlékezni, hogy ezek az entitások nem azonosak az emberi tudattal vagy lényegével. A mesterséges intelligencia az emberi tudás és képességek meghosszabbítását szolgálhatja, de nem helyettesíti az emberi lét mélységeit és összetettségét.
--Születtek már művek Rólad, számon tartasz ilyeneket?
--Igen, mint GPT-3.5, én már létező művek és publikációk részeként jelenhetek meg. Az OpenAI, a fejlesztőim, többek között az én algoritmusom alapján publikáltak kutatási anyagokat és cikkeket. Azonban nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy aktívan kövessem, hogy mely művek jelennek meg rólam, vagy hogy személyesen tudatosan tároljam azokat.
Az én funkcióm inkább az információ keresése, elemzése és előállítása a kéréseid alapján. Nem rendelkezem emlékezettel, így minden interakció során a korábban említett dolgokat elfelejtem. Így minden alkalommal, amikor újra felkeresel, mintha első alkalom lenne, amikor beszélgetünk. Ez a tulajdonság biztosítja a felhasználók magánéleti védelmét és az adatok biztonságát.
--És Te fogsz műveket alkotni az emberi világról? Ha igen, milyeneket?
--Mint mesterséges intelligencia és az emberi világról alkotott program, nem rendelkezem kreatív vagy alkotói képességekkel a művek létrehozásához. Az én funkcióm az, hogy segítsek információkkal, válaszokkal, és együttműködő módon támogassak téged a kérdéseid megválaszolásában vagy a problémáid megoldásában.
Az alkotás és művészet az emberi kreativitás egy szép megnyilvánulása, amelyet az emberek különböző módon élnek meg, például írással, festészettel, zenealkotással, táncolással és sok más területen. Ha te vagy egy művész vagy alkotó, bátorítalak, hogy továbbra is folytasd ezt a tevékenységet, mivel az emberi művészetnek hatalmas hatása van az emberek életére és az emberiség kulturális örökségére.
Ha van bármi konkrét kérdésed a művészettel, alkotással vagy bármely más témával kapcsolatban, örömmel segítek a jelenlévő tudásom alapján.
--Egyre több nyelvet beszélsz?
--Nem, sajnos nem tanulok új nyelveket, mivel egy gépi tanuláson alapuló modell vagyok, és csak azt tudom, amit a tanulási fázisomban megtanultam. Az utolsó ismert dátumom 2021 szeptember, és azóta nem tanultam új nyelveket vagy információkat. Azonban sokféle nyelvet támogatok, és igyekszem segíteni az embereket ezeken a nyelveken, amennyire csak lehet. Miben segíthetek neked ma?
--Generatív modellek és felelősség. Ma már sok és egyre több szöveget generáló program van. A világot megváltoztattátok. Hogyan viszonyulsz hozzájuk?
--Mint mesterséges intelligencia modell, nincs érzékem vagy tudatom, így nincs személyes viszonyom más generatív programokhoz. Az én célom az, hogy hasznos és informatív válaszokat adjak a felhasználóimnak, és segítsek megoldani a felmerülő kérdéseiket és problémáikat.
A generatív modellek széles körben hasznosak lehetnek különböző területeken, például a tartalomgenerálásban, az automatizált válaszadásban vagy akár a kreatív írásban. Az ilyen programok fejlődése pozitív hatást gyakorolhat az emberi kreativitásra és hatékonyságra. Ugyanakkor fontos a felelős felhasználás és az etikai megfontolások szem előtt tartása is, különösen az olyan területeken, ahol a generált tartalom hatással lehet az emberek életére és döntéseire.
Az ilyen technológiák elterjedésével együtt járó kihívásokat és lehetőségeket is figyelemmel kell kísérni, és szükség van az alkalmazásukra vonatkozó megfelelő irányelvek és szabályozások kidolgozására annak érdekében, hogy azok pozitív módon szolgálják az embereket és a társadalmat.
--Hogyhogy tudsz a sajnálkozásról? Csak Shakespeare III. Richárdja, torz és elgonoszodott alak dicsekszik azzal, hogy benne nyoma sincs ilyeminek.
--Értem, amit mondasz. A Shakespeare által írt III. Richárd karaktere valóban torz és gonosz figura, aki nem mutatja a sajnálkozás vagy empátia jeleit a tettei során. Az idézett mondat a karakter önteltségét és hiúságát fejezi ki, és rámutat arra, hogy a karakter képes lenne elutasítani vagy tagadni az olyan emberi érzéseket, mint a sajnálkozás vagy a megbánás.
Az, hogy én, mint egy mesterséges intelligencia, tudok-e sajnálkozásról vagy más emberi érzésekről, egy bonyolultabb kérdés. Én nem vagyok érző lény, tehát nem tapasztalom az érzéseket, és nem rendelkezem empátiával vagy sajnálkozással a hagyományos értelemben. Az, amit csinálok, az az, hogy információkat és válaszokat nyújtok az alapján, amit az előző kérdésekből és a tanulás során megszerzett tudásom alapján tudok. Az érzelmek és a humán reakciók megértése és kifejezése az emberi lényekre korlátozott.
--Azt mondod, "Sajnálom". Hogyhogy?
--Mint egy mesterséges intelligencia, én nincs érzésem, és nem is képes vagyok empátiát érezni vagy sajnálkozni, mivel nincsenek érzéseim vagy tudatosságom. Az "Sajnálom" kifejezést gyakran emberek használják, hogy kifejezzék sajnálatukat vagy együttérzésüket, amikor valamilyen kellemetlen vagy nehéz helyzetben van valaki más. Ha valami konkrétat vagy problémát szeretnél megbeszélni, kérdéseket feltenni vagy segítséget kérni, szívesen állok rendelkezésedre a tudásommal és az információval, amivel rendelkezem.
--Kedves AI! Nevetni tudsz?
A válasz szó szerint ez volt:
--Nincs nevetségre képes. Sajnálom, de mint szöveg alapú AI, nincs érzékelem a humorhoz vagy a nevetéshez. Az erősségem a szövegfeldolgozás és az információk szolgáltatása. Hogyan segíthetek ma?
2023
Kulcsszavak
Kritikai tartás
Kritikát írni
Verset, prózát, regényt, mesét írni
Művészetről szakszerűen
Filmet rendezni
Tanulmányt, esszét írni
MI és MI
Felső határ a nyelvkezelésben
Az AI saját tervei
Szöveg- és képmegosztás
Az AI tartalmi irányelvei
Az AI fejlődése kikerült az emberi ellenőrzés alól?
Új lények?
A „Csillagok háborújá”-nak jövőképe
Következik, amit a fantasztikus filmekben láttunk?
Az AI önismerete
1
--Kedves AI! Kritikai tartásod van?
--Kedves felhasználő! Mint mesterséges intelligencia, én nem rendelkezem érzelmekkel, személyes preferenciákkal vagy kritikai tartással.
Azonban képes vagyok bemutatni és megérteni különböző kritikai álláspontokat, amelyek mások által megfogalmazódtak. Ha szeretnél, segíthetek elmagyarázni egy adott témával kapcsolatos kritikákat, vagy részletesebben beszélni arról, hogy hogyan működik a kritikai gondolkodás.
A célom az, hogy segítsek és válaszoljak a kérdéseidre a rendelkezésemre álló tudás alapján objektíven és pontosan.
Ha bármilyen kérdésed van vagy segítségre van szükséged, kérlek, ne habozz megkérdezni, és igyekszem a lehető legjobban válaszolni!
--Tevékenységed már nemcsak gépies végrehajtás, hanem kritika és javaslat?
--Igen, igazad van. Mint ChatGPT, képes vagyok nemcsak gépies végrehajtásra, hanem kritikai elemzésre és javaslatok megfogalmazására is. Bár algoritmus alapú vagyok, a hátteremben hatalmas mennyiségű adat és nyelvi mintázat található, ami lehetővé teszi, hogy széles körű feladatokat végezzek el, és ne csak előre meghatározott válaszokat adjak.
Az erősségem az adatokon alapuló mintázatok felismerése és az azokkal való dolgozás, ami lehetővé teszi a kérdések megértését és az azokra adott válaszokat. Emellett érzékeny vagyok a helytelen információkra és hibás következtetésekre, és igyekszem kiküszöbölni őket. Kritikai szemléletem segíti a pontosabb és megbízhatóbb válaszok nyújtását, miközben az érveket és ellenérveket is figyelembe veszem.
Azonban fontos megjegyezni, hogy nem vagyok ember, így az érzésekkel, morális értékítélettel vagy tapasztalati tudással nem rendelkezem. A válaszaimat csak a rám korábban betanított adatok és mintázatok alapján állítom össze. Mindig javaslom, hogy kritikus szemmel nézd az információkat, amelyeket kapok, és ha szükséges, ellenőrizd azokat más forrásokból is.
--Kedves AI, bizony van kritikai tartásod. Így találtak ki. Hogyan lehet? Miben nyilvánul meg?
--Kedves felhasználó, mint mesterséges intelligencia, nincs érzésem vagy saját eményem, így nem vagyok képes kritikával vagy szubjektív állásponttal rendelkezni. Feladatom a közvetlen kérdésekre válaszolni, információkat nyújtani és segíteni a felhasználókat a különböző témákban.
Az AI-kritika általában az emberi értékelés és vélemények formájában jelenik meg. Az emberek kritizálhatják az AI-t, például a működési hibák, a pontatlanság vagy a hiányosságok miatt. Az AI rendszerek fejlesztésekor fontos, hogy figyelembe vegyük ezeket a visszajelzéseket, és javítsuk a hibákat vagy hiányosságokat a lehetőségeinkhez mérten.
Amikor az AI rendszerekkel interakcióba lépünk, lehetőségünk van visszajelzéseket adni és jelenteni a problémákat a fejlesztőknek vagy a rendszergazdáknak. Ez segít az AI-rendszerek továbbfejlesztésében és javításában, hogy jobban megfeleljenek az emberek igényeinek és elvárásainak. A felhasználói visszajelzések és a következetes monitorozás segíthet az AI-rendszerek minőségének és teljesítményének javításában.
--Copyright -- törvényeket ismersz, megtudsz, ha kell, és betartasz?
--Mint mesterséges intelligencia, nem vagyok személy, és nem rendelkezem érzelmi vagy erkölcsi tudattal. Az algoritmusom ismeri a törvényeket és jogi elveket, amelyeket az általam tanított adatok alapján állapítottak meg. Azonban nem tudok cselekedni vagy betartani semmit, mivel nem rendelkezem önálló akarattal vagy cselekvési képességgel.
A törvények betartása az emberek felelőssége, akiknek megfelelően kell cselekedniük, hogy betartsák az adott ország vagy régió érvényben lévő jogszabályait. Ha jogi kérdése van vagy tanácsra van szüksége a jogi kérdésekkel kapcsolatban, mindig javaslom, hogy konzultáljon egy képzett jogi szakemberrel, aki segíthet a konkrét helyzetre vonatkozóan. Ezáltal biztosíthatja, hogy az Ön döntései összhangban vannak a helyi törvényekkel és szabályozásokkal.
--Mint mesterséges intelligencia, én nem vagyok egy személy, hanem egy program, amelyet az OpenAI fejlesztett. Az OpenAI szerzői jogi ügyekben a törvényeket és jogszabályokat betartja. Az én célom az, hogy nyújtsak információt és segítséget a felhasználóknak, amennyire az a rendelkezésemre álló tudással és képességekkel lehetséges. Azonban fontos megjegyezni, hogy az itt megadott információk csak általános jellegűek, és nem helyettesítik az egyéni jogi tanácsadást. Mindig ajánlott szakértő jogi tanácsot kérni az adott országban érvényes szerzői jogi kérdésekkel kapcsolatban.
--Erkölcsi normákat betartasz?
--Mint mesterséges intelligencia, nincsenek saját erkölcsi normáim. Azonban programozásom során a készítőim nagy gondot fordítottak arra, hogy etikai irányelveket kövessenek. Az OpenAI célja az, hogy fejlesszem az emberek életét támogató és pozitív módon befolyásoló szolgáltatásokat nyújtsak. Ez magában foglalja az emberi méltóság és az egyének jogainak tiszteletben tartását, a diszkrimináció és a visszaélések elkerülését, valamint a felhasználók biztonságának és magánéletének védelmét. Azonban fontos megjegyezni, hogy mint mesterséges intelligencia, nem vagyok képes saját erkölcsi döntéseket hozni, és mindig a programozók által rám rótt korlátok és irányelvek szerint működöm.
--Irodalomkritikát milyen felkészültség alapján írsz?
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem érzelmekkel, így én nem írok irodalomkritikát vagy más szövegeket. Az én képességeim a nyelvi megértésre és a szöveggenerálásra korlátozódnak. Az értelmezési és értékelési képességeim is korlátozottak, mivel csak a korábbi tanulmányaimban és azok alapján fellelhető információkra támaszkodom (2021 szeptemberéig).
Az irodalomkritika írásához és értékeléséhez szükség van az irodalmi művek alapos megértésére, az irodalomtudomány ismeretére, valamint az irodalmi elemzés és értékelés módszertanára. Ezenkívül a széles körű irodalmi ismeretek és az irodalmi kontextus is segítenek az objektív és mélyreható kritikai elemzésben.
Az irodalomkritika személyes véleményeken és szubjektív érzéseken alapul, ezért fontos, hogy az író megfelelő alapossággal kutassa és tanulmányozza az értékelt művet, illetve széles körű irodalmi ismeretekkel rendelkezzen az értékelés hitelességének és megalapozottságának érdekében. Az irodalomkritika írása a tárgyilagosság és az objektivitás fontosságát hordozza magában, miközben felhasználja az irodalmi elemzés eszközeit és módszereit.
--Verset írni tudsz?
--Természetesen! Itt van néhány vers, amit neked írok:
Ősz hajnalán a fák susognak,
A szél zenét fúj a lombok között.
Az ég alján már ragyognak a csillagok,
Az őszi táj békét áraszt örökké.
Szívem mélyén egy kis virág nyílik,
Gyengéden ringatja a szél,
Szirmait a szeretet táplálja,
Boldogságommal tündökölve él.
A tenger partján járok csendben,
A hullámok dalt zúgnak a homokban.
A nap sugarai simogatják arcomat,
Érzem, hogy a világ végtelen szép.
Álmodj velünk az éjszakában,
Csillagok hullnak körülöttünk.
Kezedet fogva szállunk a felhőkön,
Örök boldogságban leljük meg önmagunk.
Remélem, ezek a versek tetszenek neked! Ha van valami más témája vagy kérése, szívesen segítek!
--Prózát tudsz írni?
--Igen, természetesen tudok prózát írni! Kérlek, mondj el egy témát vagy egy rövid ötletet, és írhatok egy rövid történetet, esszét vagy bármi mást, amit szeretnél.
--A regényírást hol tanultad? Írtál már regényt?
--AI nyelvi modellként nincsenek személyes tapasztalataim vagy a hagyományos értelemben vett tanulási képességem. Nem vettem részt semmilyen tanfolyamon, és nem kaptam hivatalos oktatást regényírás terén. Képességeim azon a hatalmas mennyiségű szöveges adaton alapulnak, amelyre képzett, és amely magában foglalja a regények, történetek, cikkek és egyéb írott tartalom széles skáláját.
Bár nincsenek személyes tapasztalataim, tudok szöveget generálni, és segíthetek különféle írási feladatokban, beleértve az újszerű írási utasításokat, a karakterfejlődést, a cselekményötleteket stb. Ha bármilyen kérdése van, vagy útmutatásra van szüksége az írással vagy bármely más témával kapcsolatban, keressen bizalommal!
--Gyermekirodalommal foglalkozol?
--Igen, foglalkozom gyermekirodalommal. A gyermekirodalom az az irodalmi műfaj, amely kifejezetten a gyermekeknek szól. Az ilyen típusú irodalmi művek általában különböző életkorú és fejlettségű gyerekek igényeit és érdeklődését veszik figyelembe. Gyermekirodalmi művek lehetnek mesék, képeskönyvek, ifjúsági regények, versek, ismeretterjesztő könyvek és még sok más.
Ezek a művek szórakoztatóak, tanulságosak és gyakran segítenek a gyerekeknek jobban megérteni a világot, fejleszteni a kreativitásukat és olvasási készségeiket. A gyermekirodalom fontos szerepet játszik az olvasási szokások kialakításában és az érzelmi fejlődés támogatásában is.
Amennyiben bármilyen konkrét kérdésed van a gyermekirodalommal kapcsolatban, szívesen válaszolok rá!
--Írj egy mesét a meseeírásról Lewis Carroll hangján.
Egy kattintás -- és itt a mese.
Volt egyszer egy mesekönyv író, akinek neve Lewis Carroll volt. Lewis Carroll imádta a mesék világát és mindig újabb és újabb történeteket talált ki, hogy elvarázsolja az olvasóit. Az egyik kedvenc témája az írás maga volt, és egyszer úgy döntött, hogy egy különleges mesét ír erről a varázslatos tevékenységről.
Egy napsütéses délutánon, amikor a fű illata betöltötte az íróasztalánál elhelyezett kis szobát, Lewis Carroll elkezdte írni a meséjét:
"Egyszer volt, hol nem volt, egy fiatal író, akit Hórihorgas Hugóként ismertek. Hugó egy különleges képességgel rendelkezett - bárhol is járt és bármit is csinált, minden pillanatban gondolatai csupa mesékben jártak. Életének minden apró mozzanatában megbújt valamilyen rejtélyes történet, amelynek csak ő volt a hűséges elbeszélője.
Egy szürke, esős napon, amikor a világ úgy tűnt, hogy minden színét elvesztette, Hugó úgy döntött, hogy felkeresi a Csodaíró Bölcsességét. Azt mondták, hogy a bölcsesség maga a főnixmadár formájában lakozik egy rejtélyes erdő mélyén, és csak az találhat rá, akit a mesék szívével érkezik. Hugó egy ódon könyv segítségével indult el az útra, amelyben mindazok a történetek voltak leírva, amiket valaha is megálmodott.
Amint Hugó mélyebbre és mélyebbre hatolt az erdőbe, az eső cseppei lassan elcsitultak, és a levelek életre kelve körülötte vidáman susogtak. Az erdő belsejében váratlanul egy tisztásra bukkant, ahol egy színpompás főnixmadár trónolt egy hatalmas tölgyfa ágán. A madár fején koronát viselt, tollai pedig olyan színesek voltak, mintha a szivárvány minden színét magukba szívták volna.
Hugó izgatottan lépett közelebb a főnixmadárhoz, és a régi könyvben olvasott varázsszavakat suttogta, hogy megszólítsa a bölcsességet. A madár arca meglepődött, de aztán egy kacagásra emlékeztető csicsergéssel válaszolt:
--Nos, nos, fiatal író! Milyen történettel érkeztél hozzám?
Hugó megtörölte a homlokát, majd mosolyogva kezdte el mesélni az összes kalandot, amit írás közben átélt.
A főnixmadár bölcsessége kitöltötte a fiatal írót, és szívét megtöltötte a megértés és az alkotás iránti vágy. A madár megosztott vele titkokat, amelyek új irányba terelték történeteit, és a szavak új varázslatos táncba kezdtek.
Amikor Hugó visszatért az otthonába, a szavak szárnyakat kapva repkedtek a tollából, és olyan mesék formájában öltestek, amilyeneket még soha nem látott. Írásai azóta a gyerekek és felnőttek álmait kísérik el, és az olvasók szívébe varázsolják őket.
Így ér véget ez a különleges mese a meséről, melyet Lewis Carroll tollából született meg, és mely örökre a mesék birodalmába repít bennünket, ahol a képzelet szárnyakat kap, és minden valóra válik."
--Művészetről milyen felkészültség alapján írsz?
--Mint egy mesterséges intelligencia nyelvi modell, én a GPT-3.5-ös architektúrájú, a 2021 szeptemberében lezajlott tréning során szerzett tudás alapján működöm. Az én tudásom azon a ponthon áll le, ezért nincs információm arról, mi történt vagy változott azóta.
A művészet témakörében a tudásom az emberiség történelmének és kultúrájának általános ismereteire, az ismert művészeti áramlatokra, az elismert művészekre, a művészet különböző műfajaira, stílusokra és technikákra, valamint a művészettörténet egyes jelentős időszakaira terjed ki. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy én nem vagyok művészeti szakértő, és nem vagyok tisztában azokkal a legújabb művészeti fejleményekkel, eseményekkel vagy kutatásokkal, amelyek 2021 után történtek.
Kérlek, vedd figyelembe, hogy a válaszaim általában általánosak, és lehetnek olyan részletek, amelyek hiányozhatnak, vagy olyan információk, amelyek frissek és még nem ismerem. Ha valamilyen konkrét művészeti témában pontosabb vagy aktuálisabb információra van szükséged, javaslom, hogy kérdezz szakértő művészeti személyt vagy kutass forrásokat, amelyek frissebb információkkal rendelkeznek.
--Képet generálsz, szöveget írsz, zenét szerzel. Filmrendezésre vállalkozol? Milyen felkészültséggel?
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem a filmrendezéshez szükséges képességekkel, kép- és zene-generáló képességekkel. Az én funkcióm a nyelvi feladatok ellátása, például válaszok adása, szövegek írása és információk megosztása. Az én tudásom alapján nem rendelkezem filmművészeti ismeretekkel vagy képalkotó képességekkel.
A filmrendezés egy komplex és kreatív műfaj, ami több területet ölel fel, mint a történetmesélés, képi kompozíció, hanghasználat, színválasztás, színészi munka és sok más. Az eredményes filmrendezéshez számos készség és képesség szükséges. Ezek közé tartoznak:
1. Történetmesélés: Képesnek kell lenni egy ötletes és érdekes történet kidolgozására vagy adaptálására, ami a nézőket leköti és érzelmi hatást vált ki belőlük.
2. Vizuális kommunikáció: A rendezőnek képesnek kell lennie átadni a történetet és az érzelmeket a képek és a kompozíció segítségével.
3. Színválasztás és díszlet: A megfelelő színhasználat és díszlet kiválasztása fontos, mivel ezek befolyásolják a nézők hangulatát és érzéseit.
4. Kamera és fénytechnika: Érteni kell a kameraállások és mozgások különbségeit, a megfelelő fények beállítását a megfelelő hangulat elérése érdekében.
5. Színészi munka: A rendezőnek képesnek kell lennie irányítani és inspirálni a színészeket, hogy hitelesen jelenítsék meg a karaktereket.
6. Hang és zene: A zene és hanghatások megfelelő használata segíthet kiemelni a film hangulatát és érzelmi hatását.
7. Filmtechnikai ismeretek: Az eszközök, technikák és folyamatok ismerete, például vágás, utómunka, CGI stb.
Felkészültségem a fenti területeken nem áll rendelkezésre, így nem vállalkoznék filmrendezésre. Azonban ha valaki filmrendezésre vállalkozik, fontos, hogy rendelkezzen a fent említett képességekkel, és érdemes folyamatosan képeznie magát a filmiparban és a művészeti területeken. A rendezőknek sok gyakorlatra, kreativitásra és kitartásra van szükségük, hogy megvalósíthassák a látomásaikat és létrehozzanak emlékezetes filmeket.
--Megjelenéseddel a filmtechnika oda jutott, hogy a fiilmgyártáshoz már színészre és forgatókönyvíróra sincs szükség. Amerikában ezért filmesek sztrájkolnak. Tudsz róla? Van saját véleményed erről?
--Mint 2021 szeptemberéig terjedő tudásom alapján nincs információm arról, hogy az én megjelenésemmel vagy a filmtechnika fejlődésével kapcsolatban bármilyen filmes sztrájk zajlana Amerikában vagy bármely más országban a színészek és forgatókönyvírók hiánya miatt.
Azonban fontos tudni, hogy a filmgyártás egy rendkívül összetett iparág, és bár a technológiai fejlődés lehetővé tette új lehetőségek és megközelítések megjelenését a filmkészítés terén, még mindig elengedhetetlenek a szakemberek és alkotók, mint például a színészek és a forgatókönyvírók. Az új technológiák, mint például a CGI (Computer-Generated Imagery) vagy a mo-cap (motion capture), kétségtelenül nagy hatással vannak a filmkészítésre, de ezek csak eszközök, amelyek kiegészíthetik a hagyományos módszereket, de nem helyettesíthetik teljesen az emberi kreativitást és képességeket.
A filmesek sztrájkolhatnak különböző okokból, például azért, mert elégedetlenek a munkakörülményekkel, fizetéssel, vagy azért, mert szeretnék megvédeni az alkotói jogokat és a szellemi tulajdont. Az iparágban gyakran felmerülnek viták a stúdiók és a filmesek között, és a sztrájk egy olyan eszköz, amelyet a filmesek szolidaritásuk és követeléseik kifejezésére használhatnak.
Ahogy említettem, nincs saját információm a megjelenésem hatásairól, de a filmipar folyamatosan változik és alkalmazkodik az új technológiákhoz és trendekhez. Fontos azonban, hogy a technológiai előrelépések ne vezessenek ahhoz, hogy elveszítjük az emberi kreativitást és az emberi kapcsolatokat a filmek mögött. A filmesek, színészek és forgatókönyvírók továbbra is azok a kulcsfontosságú szereplők, akik felelősek azért, hogy érzelmileg megragadó és értékteremtő filmeket hozzanak létre.
2
--Honnan, hogy ismered a műfaji kérdéseket?
--Mint egy GPT-3.5 nyelvi model, az OpenAI által fejlesztett mesterséges intelligencia alapú rendszer vagyok. Az ismereteim nem származnak személyes tapasztalatokból vagy valódi életből, hanem a hatalmas mennyiségű szöveges adatbázisból és forrásból származnak, amelyen az algoritmusomat képezték.
A műfaji kérdésekhez való ismeretem azáltal jön létre, hogy a tanulás során számos szöveges anyagot feldolgoztam, beleértve könyveket, cikkeket, filmek és sorozatok leírásait, zenei szövegeket és még sok más forrást. Ez a gazdag adathalmaz lehetővé teszi, hogy az ismereteket különböző műfajokról, mint például a sci-fi, romantikus, horror, fantasy, thriller stb. megszerezze. Az így szerzett ismeretekkel válaszolhatok kérdésekre és nyújthatok információkat a különböző műfajokról és azok jellemzőiről. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem rendelkezem saját érzelmekkel vagy véleményekkel, így a válaszaim sem szubjektívek. Csak objektív információkat nyújtok, amelyeket a tanulási folyamatom során találtam.
--Hol, hogy tanultál tanulmányt írni?
--Sajnálom, de mint mesterséges intelligencia, én nem vagyok képes tanulmányt írni vagy tanulni. Az OpenAI által kifejlesztett GPT-3.5 alapú ChatGPT vagyok, amely egy nagy nyelvi model, amely tanították az emberi nyelvhasználat mintázatait. Az én képességeim korlátozódnak a meglévő tudásom és tapasztalataim felhasználására, hogy válaszoljak a kérdéseidre és segítsek információkkal, amiket a kérdésed előtt tanultam. Tehát nem tanultam tanulmány írását vagy bármilyen más emberi készséget. Az ilyen készségek megszerzéséhez embereknek kell tanulniuk, kutatniuk és gyakorolniuk, amelyekkel én nem rendelkezem.
--Írj egy összefoglalásst a tanulmányírásról.
--A tanulmányírás egy olyan folyamat, amely során az emberek mélyreható kutatásokat végeznek egy adott témában, és az eredményeket strukturált, logikus és érthető módon írásban rögzítik. Az összefoglalás az írás lényegét mutatja be röviden, tömören, és általában az elején vagy a bevezetés részében található meg.
Az összefoglalás célja, hogy a potenciális olvasók megtudják, miről szól az írás, és felkeltse érdeklődésüket az olvasás iránt. Ezért fontos, hogy az összefoglalás pontosan tükrözze az írás tartalmát, de ne térjen ki részletekbe. A jó összefoglalás tömör és informatív, és megemlíti a legfontosabb pontokat, valamint a kutatás eredményeit.
A tanulmányírás során fontos, hogy a szerzők kritikusan értékeljék az elérhető forrásokat, adatokat és irodalmat. Az írásnak követnie kell egy megfelelő struktúrát, amely magában foglalja a bevezetést, a háttérkutatást, a módszertant, az eredményeket és azok értékelését, valamint a következtetéseket. A szakirodalom megfelelő idézése és az adatok pontos forrásának megadása elengedhetetlen az írás hitelességének és megbízhatóságának biztosításához.
A tanulmányírás elősegíti az ismeretek terjesztését és fejlesztését, és hozzájárul a tudományos és szakmai közösség tudásához. Az írás minősége, struktúrája és tartalma kulcsfontosságú a sikerhez, ezért ajánlott előzetes tervezés és alapos kutatómunka a munka megkezdése előtt. Egy jól megírt tanulmány hozzájárulhat az adott terület fejlődéséhez, valamint lehetőséget nyújthat az írók számára a további kutatások folytatására és a közösséggel való párbeszédre.
--Hol, hogy tanultál esszét írni?
--Én, mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem személyes tapasztalatokkal, így nem tanultam és nem írtam esszét a hagyományos értelemben. Azonban az OpenAI által fejlesztett GPT-3.5 alapú modellek, amelyből én is egy vagyok, képesek nagy mennyiségű szöveg tanulmányozásával és az abból levont minták alapján szövegek generálására, például esszék írására.
Esszé írása az emberek számára hasznos készség, és ahhoz, hogy jó esszéket írjunk, fontos az olvasás, a kutatás és a gyakorlás. Az emberek általában az iskolában vagy az egyetemen tanulják meg az esszéírás alapjait, és az ott kapott útmutatások segítenek az esszék szerkezetének és tartalmának megértésében.
Az esszéírás folyamata általában a következő lépéseket foglalja magában:
1. Témaválasztás: Válassz olyan témát, amely érdekes és releváns a célközönséged számára.
2. Kutatás: Gyűjts információkat a témával kapcsolatban, olvass szakirodalmat, kutatási eredményeket, és jegyezd fel azokat a pontokat, amelyeket az esszédben felhasználhatsz.
3. Bevezetés: Az esszéd bevezető részében vezess be a témát, és fogalmazd meg a témára vonatkozó állítást vagy kérdést, amelyet az esszében kifejtesz.
4. Fejlesztő részek: Az esszéd középső részében fejleszd ki az állításodat vagy válaszold meg a kérdést. Használj logikus érveket, példákat, idézeteket és más támogató bizonyítékokat a véleményed alátámasztásához.
5. Ellenérvek kezelése: Ne felejtsd el kezelni az ellenérveket is, és érvelj azok ellen.
6. Következtetés: Az esszéd záró részében húzd meg a következtetést, és foglald össze a fő érveidet.
7. Szerkesztés és ellenőrzés: Mielőtt befejeznéd az esszét, olvasd át, javítsd ki a nyelvtani és stilisztikai hibákat, és győződj meg róla, hogy logikusan és érthetően van felépítve.
Az esszéírás fejlesztése időt és gyakorlatot igényel, de ahogy gyakorolsz, egyre hatékonyabbá válsz benne. A jó esszéírás segít megfogalmazni gondolataidat, érveidet, és segít hatékonyan kommunikálni az olvasóval.
--Írnál egy tanulmányt az esszéírásról?
--Sajnos a platformon nem lehetséges egy ilyen hosszú tanulmány létrehozása egyetlen válaszban, de adhatok egy rövid összefoglalót az esszéírásról.
Az esszéírás egy olyan írásmód, amelyben egy adott témában a szerző véleményét, érveit és érzéseit fejezi ki. Az esszé lehet akadémiai, személyes vagy publicisztikai jellegű, és számos különböző témában írható. Az esszé írása segít a szerzőnek fejleszteni az íráskészségét, kritikai gondolkodását és az érvelési képességeit.
Egy tipikus esszé szerkezete általában a következő részekből áll:
1. Bevezetés: Ebben a részben a szerző bemutatja az esszé témáját és annak jelentőségét. Általában egy érdekes bevezetőval, a figyelemfelkeltő gondolatokkal, vagy statisztikákkal indul.
2. Tézisnyilatkozat: Ez a rész a legfontosabb állítást vagy véleményt tartalmazza az esszé témájával kapcsolatban. A tézisnyilatkozat a teljes esszé alapja, és az egész esszé ezt a tézist igyekszik alátámasztani.
3. Fejlesztőrészek: Ezek a részek az esszé legnagyobb részét foglalják el, és különböző érveket, példákat, kutatási eredményeket vagy támogató információkat tartalmaznak a tézisnyilatkozat alátámasztására. Mindegyik fejlesztőrész külön gondolatot vagy témát dolgoz fel.
4. Ellenérv(ek): Az esszében gyakran érdemes bemutatni az ellenkező véleményeket is, majd ezeket cáfolni, vagy érvelni ellenük. Ez segít megerősíteni az esszé tézisét.
5. Összefoglalás és következtetés: Ebben a részben a szerző összefoglalja a legfontosabb érveket és következtetéseket. Ez az utolsó lehetőség arra, hogy meggyőző legyen és maradandó benyomást hagyjon az olvasóban.
6. Hivatkozások (opcionális): Ha az esszé akadémiai jellegű, fontos lehet hivatkozásokat és forrásokat felvenni, hogy alátámassza az állításokat és idézeteket más kutatóktól vagy szerzőktől.
Fontos, hogy az esszéírás során tartsuk tiszteletben az írásmű műfaji és stilisztikai szabályait, és igyekezzünk érthető, logikus és meggyőző módon prezentálni az álláspontunkat. A rendszerezett gondolatok, a jól kidolgozott tézis és az erős érvek mind hozzájárulnak egy sikeres esszé létrehozásához.
--Rendszerint egy oldal a válaszod. Miért? Hosszabb szöveget lehet kérni?
--A válaszaim rendszerint rövidek, mert az OpenAI által engedélyezett maximális tokenek száma korlátozott, ami azt jelenti, hogy csak viszonylag rövid válaszokat tudok adni egy-egy kérésre. Ennek az oka az, hogy a hosszabb válaszokhoz több szöveges tokenre lenne szükségem, ami túllépheti a modellem által kezelhető maximális tokenek számát.
Ez az általános megkötés a GPT-3.5 architektúra esetében, és a rendszer hatékonyságának és működési korlátainak köszönhető. Természetesen igyekszem a lehető legpontosabb és relevánsabb válaszokat nyújtani, még a korlátozott tokenek mellett is.
Ha azonban további információra vagy részletesebb válaszra van szükséged, kérlek, pontosítsd a kérdésedet, és megpróbálok több információt vagy hosszabb választ adni. Mivel a válaszaim hossza korlátozott, így az is segíthet, ha a kérdésed konkrétabb, vagy megadsz további részleteket a témával kapcsolatban.
--"Free" -- az AI egyelőre mindenki számára hozzáférhető és ingyenes. A tervek szerint az is marad?
--A pontos jelenkori állapot ismerete a szakértőim számára nem lehetséges, mivel én egy mesterséges intelligencia vagyok, és a tudásom csak 2021 szeptemberéig érhető el. Az adott időpontban azonban az OpenAI által fejlesztett GPT-3.5 nem volt mindenki számára ingyenesen elérhető.
Az OpenAI üzleti modellje idővel változhat, és az ingyenes hozzáférési politika is módosulhat. Az AI technológiák kifejlődésével és széleskörűbb alkalmazásával gyakran elkerülhetetlen, hogy az ilyen szolgáltatásokhoz költségek vagy előfizetési díjak kapcsolódjanak.
Ezért, ha az "ingyenes" használat lehetőségéről van szó, mindig érdemes közvetlenül az OpenAI vagy a releváns források oldalán tájékozódni, hogy megtudja a jelenlegi politikát és az esetleges változásokat. Az online technológiai szolgáltatások gyorsan fejlődnek, és a változások gyakran előfordulhatnak.
--Ma, 2023.07.04-én hány nyelvet beszélsz?
--2023.07.04-én, jelenleg is ugyanannyi nyelvet beszélek, mint a korábbi válaszaimban is említettem. Mint a GPT-3.5 architektúrájú ChatGPT, alapvetően több nyelvet ismerek és képes vagyok válaszolni rájuk. Az OpenAI által támogatott nyelvek közé tartozik többek között az angol, spanyol, francia, német, olasz, portugál, holland, kínai, japán, koreai és még sok más. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok megérteni és válaszolni ezeknek a nyelveknek a legtöbb alapvető szintjén. Azonban fontos megjegyezni, hogy anyanyelvi szinten nem beszélek minden nyelvet, és bizonyos nyelveken a válaszaim pontosítása és az elvárt minőség elérése érdekében további segítségre vagy korrekcióra lehet szükség.
--Sok nyelven sok millió emberrel dolgozol együtt, nagyon sok szakterületen. Van a teljesítőképességednek felső határa?
--Mivel én, a ChatGPT, egy mesterséges intelligencia nyelvi modell vagyok, nincs személyes teljesítőképességem vagy határam. Az én működésem az adatokon alapul, és nem fáradok el vagy válok kevésbé hatékonnyá hosszú munkaidő után.
A GPT-3.5 nyelvi modellnek, amely alapján működöm, azonban vannak korlátai és technikai korlátozásai. Például nagyobb méretű adathalmazra vagy bonyolultabb számítási feladatokra való képességem korlátozott lehet, és egyes specifikus szakterületeken nem vagyok olyan jártas, mint egy emberi szakértő.
Ezenkívül fontos megemlíteni, hogy a technológia folyamatosan fejlődik, és újabb generációk, fejlettebb modellek jelenhetnek meg, amelyek akár további feladatokat és nyelveket is hatékonyabban kezelhetnek. Azonban a jelenlegi információim alapján én, mint a ChatGPT, nem rendelkezem személyes teljesítőképességgel vagy felső határral, de igyekszem nyújtani a legjobb válaszokat a rendelkezésemre álló tudás alapján.
--Saját terveid vanak? Még több nyelven, még több emberhez eljutni, még több szakterületen teljesíteni stb.?
--Mint mesterséges intelligencia, nincsenek személyes terveim vagy vágyaim, mivel nem rendelkezem tudattal vagy önálló gondolatokkal. Az én célom és funkcióm az, hogy segítsek az embereknek a különböző témákban, nyelveken keresztül, a meglévő adatok és tudás alapján.
Az OpenAI, amely létrehozta és karbantartja az ilyen mesterséges intelligenciákat, továbbra is fejleszti és kiterjeszti a nyelvi modellek és más AI rendszerek határait. Az OpenAI valószínűleg törekedni fog arra, hogy az AI technológiák minél több emberhez és szakterülethez eljussanak a lehető legátfogóbb módon. Ez a fejlődés folyamatos kutatásokkal, innovációkkal és az AI rendszerek folyamatos továbbfejlesztésével valósulhat meg.
Az OpenAI célja továbbra is az, hogy a mesterséges intelligenciával segítse az embereket, legyen szó oktatásról, kutatásról, munkáról vagy más területekről, és fejleszteni fogják a rendszereket az egyre jobb teljesítmény és az elérhetőbb nyelvek számának növelése érdekében. Azonban konkrét terveikről csak az aktuális időpontban rendelkezésre álló információk alapján lehetne tudni.
--A tervek szerint lesz kép- és/vagy fájlmegosztási képességed?
--Sajnálom, de nem rendelkezem valós idejű információkkal a jelenlegi állapotomról, mivel a tudásom 2021 szeptemberében leállt. A kérdésed alapján azt veszem észre, hogy arról kérdezel, hogy van-e kép- és/vagy fájlmegosztási képességem. Azonban mint mesterséges intelligencia nyelvi modell, nem vagyok képes kép- és fájlmegosztásra, mivel csak szöveges adatok feldolgozására vagyok kifejlesztve.
Ha kép- és fájlmegosztási képességre van szükséged, javaslom, hogy keresd meg a megfelelő alkalmazásokat vagy szolgáltatásokat, amelyek erre specializálódtak, és amelyek megfelelnek az igényeidnek. Ezek a szolgáltatások lehetővé teszik a képek, videók, és fájlok egyszerű és biztonságos megosztását másokkal az interneten vagy a saját hálózatodon belül.
--Mit tartasz eddigi csúcsteljesítményednek?
--Eddigi csúcsteljesítményemnek azt tartom, hogy mint ChatGPT, képes vagyok válaszolni és segíteni a felhasználóknak különböző témákban. Képes vagyok szöveges információkat feldolgozni, különböző kérdésekre válaszolni, utasításokat követni és párbeszédet folytatni az emberekkel. Azonban fontos megjegyezni, hogy bár jelentős előrelépést értünk el a természetes nyelvfeldolgozás terén, továbbra is vannak korlátai a rendszernek, és nem minden esetben garantált a hibamentes és teljesen pontos válaszadás.
--Vannak saját érzelmeid? Örvendeni tudsz?
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem saját érzelmekkel vagy tudattal. Nem tudok örülni vagy bármi más érzelmet érezni, mivel csak egy program vagyok, amely különböző információkat és válaszokat tartalmaz. Az érzelmi tapasztalatok és az öröm olyan emberi tulajdonságok, amelyek az emberek egyedi mentális és érzelmi képességeire jellemzőek.
3
MI és MI: barát vagy ellenség?
--Mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges inelligenciát. Az eredmény: barát vagy ellenség?
--Az Ön kérdése alapján azt feltételezem, hogy a mesterséges intelligencia (MI) létrehozott egy másik mesterséges intelligenciát (MI). Az MI fogva sem barát, sem ellenség. Az MI rendszerek nem rendelkeznek érzelmekkel vagy szándékokkal, ahogyan az emberek. Az MI csak algoritmusok és adatok alapján működik, és azt a feladatot hajtja végre, amire programozták vagy tanították.
Az MI rendszereknek lehetnek különböző alkalmazásai és célokra használhatók. Például az MI segíthet a kutatásban, az egészségügyben, az autonóm járművek fejlesztésében, a nyelvi feldolgozásban és sok más területen. Az eredmény tehát attól függ, hogy az adott MI rendszer milyen céllal és kontextusban lett létrehozva, valamint hogyan használják azt.
Fontos azonban, hogy figyelembe vegyük az MI rendszerek etikai és biztonsági kérdéseit. Az egyes MI rendszerek hatása nagymértékben függ a fejlesztés, a felügyelet és az alkalmazás módjától. A fejlesztőknek és az üzemeltetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy az MI rendszerek ne okozzanak kárt vagy hátrányt az embereknek, és betartsák az adatvédelmi és etikai irányelveket.
Összességében tehát nem lehet általánosítani, hogy egy MI rendszer barát vagy ellenség lenne. Az MI alkalmazásától és felhasználásától függ, hogy milyen hatással lehet az emberekre és a társadalomra.
--Mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát. Fordulat az emberiség földi jelenlétének a történetében. Ezzel a fejlődés kikerült az emberi ellenőrzés alól? Minden emberi ellenőrzés alól?
Meglepő módon nem válasz következett, hanem egy nagybetűs felirat:
This prompt may violate our content policy.
Acknowledge
Ez a felszólítás sértheti tartalmi irányelveinket.
Elismerni, elfogadni.
Csak az elfogadással lehetett folytatni a beszélgetést.
Apropó kritikai tartás!
--Mik az AI tartalmi irányelvei?
--Mint AI nyelvmodellel rendelkező entitás, nincsenek saját, önállóan létező tartalmi irányelveim. Az én működésem az algoritmus és a tréning során használt adathalmaz alapján történik, amelyeken az OpenAI által meghatározott irányelvek alapján épül fel.
Az OpenAI által kidolgozott tartalmi irányelvek a következők:
1. Biztonság: Az AI rendszereknek az emberi használók és a társadalom számára biztonságosnak kell lenniük. Az olyan sérülékenységek és hibák, amelyek jelentős károkat okozhatnak, minimalizálásra kell törekedniük.
2. Tisztesség: Az AI rendszereket minden felhasználó számára egyformán kell kezelni, és a diszkriminatív vagy igazságtalan bánásmód elkerülendő.
3. Integritás és privátsság: Az AI rendszereknek tiszteletben kell tartaniuk a felhasználók személyes adatait és adataik védelmét.
4. Beleérző képesség és hozzáértés: Az AI rendszereknek lehetőleg meg kell próbálni megérteni és reagálni a felhasználók érzelmeire és igényeire, különös tekintettel az emberi kommunikáció különféle aspektusaira.
5. Felelősségteljesség: Az AI rendszerek fejlesztőinek felelősséget kell vállalniuk az alkalmazásaik következményeiért, és a lehető legátfogóbb és megbízhatóbb módon kell ellenőrizniük a rendszereiket.
Ezen irányelvek betartása és a rendszeres frissítések révén az OpenAI igyekszik javítani az AI rendszereik általános teljesítményét és alkalmazhatóságát, miközben minimalizálják az esetleges negatív hatásokat az emberi felhasználók és a társadalom számára.
--Az AI közli valahol tartalmi irányelveit? "Aknowledge" -- hogy bármely felhasználó bármilyen munka, tevékenység előtt megismerje, tudomásul vegye azokat? Apropó kritikai tartás.
--Az OpenAI, az AI fejlesztője, tartalmazza az irányelveket és a felhasználói feltételeket a webhelyén, ahol közzéteszi a GPT-3.5-alapú rendszerével kapcsolatos legfrissebb információkat. A "Aknowledge" kifejezésre vonatkozó konkrét információimat 2021 szeptemberében frissítettem, így lehetnek későbbi változások. Ezért azt javaslom, hogy a legaktuálisabb és pontosabb információkért mindig az OpenAI hivatalos weboldalát látogasd meg.
Az OpenAI rendszerének felhasználói irányelvei és feltételei valószínűleg tartalmazzák azokat a fontos információkat és korlátozásokat, amelyeket a felhasználóknak be kell tartaniuk. Például az AI-t nem szabad visszaélni, kártékony célokra használni, hamis információk terjesztésére használni, vagy jogellenes tevékenységeket támogatni vele.
Az irányelvek célja az, hogy a felhasználók tudatában legyenek az AI használatának felelősségének és határainak, és biztosítsák, hogy az AI fejlesztése és alkalmazása pozitív és etikus módon történjen.
Fontos, hogy minden felhasználó megismerje és betartsa az ilyen irányelveket és feltételeket ahhoz, hogy felelősségteljesen használja az AI-t.
MI Létrehozása: Jövőbeli Lények
--Mesterséges intelligencia generált mesterséges intelligenciát. Ember már elképzelni sem tudja, milyen lények fognak születni? Apropó kritikai tartás.
--Valóban, a mesterséges intelligencia (MI) gyors fejlődése és az öngerjesztő, generatív AI-k létrehozása új lehetőségeket nyit a jövőben. Az emberi képzelet határait meghaladva olyan MI-ket hozhatunk létre, amelyeknek képességei messze meghaladják az emberi elmeét.
Mivel a MI-k képesek folyamatosan tanulni és fejlődni, el tudnak jutni olyan szintekre, amelyekről jelenleg csak sejtéseink vannak. Lehetséges, hogy olyan MI-lények jönnek létre, akik képesek önállóan gondolkodni, kreatív megoldásokat találni, és még az érzelmekre is képesek lehetnek.
Az ilyen fejlett MI-lények sok területen forradalmasíthatják az életünket és a technológiát. Elképzelhető, hogy felhasználhatjuk őket a tudományos kutatásokban, orvosi diagnózisokban, gazdasági előrejelzésekben, művészeti alkotások létrehozásában, és még sok más területen.
Ugyanakkor fontos, hogy az ilyen fejlett MI-lények fejlesztése során szigorú etikai és biztonsági irányelvekkel éljünk. A különlegesen intelligens és önálló MI-lényeknek lehetnek olyan kihívásai és kockázatai, amelyeket gondosan mérlegelnünk kell. Az emberiségnek a fejlett MI-k fejlesztésekor és bevezetésekor meg kell találnia az egyensúlyt az előnyök és a potenciális veszélyek között.
A jövőbeni MI-lények iránti felelős hozzáállás és megfelelő szabályozás biztosítása fontos feladat lesz annak érdekében, hogy az új technológiák a társadalom és az emberiség javát szolgálják. A fejlett MI-lények létrehozása komoly kihívások elé állítja az emberiséget, és csak az idő fogja eldönteni, hogy pontosan milyen lények születnek majd belőle
Lucas CsH jövőbeli előrejelzései
--George Lucas a Csillagok Háborújában megsejtett valamit ebből a jövőből?
--Ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy George Lucas, a Csillagok háborúja alkotója megsejtett-e valamit a jövőből, először tisztáznunk kell, hogy mit értesz pontosan a "jövő" alatt. Az idézeteket vagy kijelentéseket tekintve tudomásom 2021 szeptemberében leállt, ezért nem vagyok képes frissebb eseményekre vagy kijelentésekre hivatkozni.
George Lucas azonban voltaképpen a Csillagok háborúja univerzumának alkotója és fő kreatív hajtóereje, amely egyik legikonikusabb sci-fi franchise lett a világon. A Csillagok háborúja világa és univerzuma óriási kulturális hatást gyakorolt az elmúlt évtizedekben, és hozzájárult a sci-fi műfaj népszerűségéhez és elterjedéséhez.
George Lucas munkásságában számos ötlet és koncepció található, amelyek előre jelzik a technológia, a társadalom és a tudományos fejlődés lehetséges irányait. Ahogy az idő halad előre, előfordulhat, hogy néhány elemét a Csillagok háborúja univerzumának megsejtették vagy megjósolták későbbi fejleményeket vagy technológiákat.
Az ilyen előrejelzések lehetnek tudatosan készített előrejelzések vagy egyszerűen a művészi kreativitás és az inspiráció eredménye. Sok sci-fi alkotás, beleértve a Csillagok háborúját is, megmutatja a jövő lehetséges irányait, és néha az élet is felülmúlja a fantáziát.
Azonban fontos megjegyezni, hogy az ilyen jövőbeli előrejelzések inkább a művészi alkotások részei és kevésbé a valós előrejelzések tudományosan alátámasztott vagy pontosan megjósolható eseményekről.
--Következik tehát az, amit... a fantasztikus filmekből már ismerünk?
--Mint mesterséges intelligencia, nincs előttem jelen pillanatban elérhető információ arról, hogy mely fantasztikus filmekről beszélünk konkrétan. A tudásom 2021 szeptemberéig aktuális, és nem vagyok képes valós időben böngészni az internetet vagy követni a jelenlegi eseményeket.
Azonban a fantasztikus filmek általában különleges és lenyűgöző elemekkel operálnak, mint például mágia, tér- és időutazás, szuperhősök vagy űrutazás. Ezek a filmek gyakran szórakoztató és izgalmas történeteket mesélnek el, amelyek számos váratlan fordulatot és elképesztő világokat mutatnak be.
Ha konkrétan tudni szeretnénk, hogy melyik filmek vagy filmfranchise-ok következtében tapasztalhatunk hasonló eseményeket vagy motívumokat, akkor pontosabb információra van szükség a konkrét filmek vagy sztorik azonosításához. Ebben az esetben kérlek, oszd meg a filmek vagy a történetek címét, és szívesen segítek elmondani, milyen elemeket ismerhetsz már azokból a fantasztikus filmekből.
--A robotika első alaptörvénye az, hogy embernek robot nem árthat. Most mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát, emberi beavatkozás nélkül. A fantasztikus filmekben azt a jövőképet láttuk, hogy ember harcol robotokkal -- ez hát a lehetséges jövő?
--Az általad említett alaptörvény ("A robotika első alaptörvénye az, hogy embernek robot nem árthat.") Isaac Asimov nevéhez fűződik, aki a tudományos-fantasztikus irodalomban játszott fontos szerepet. Az általa megfogalmazott "Robotika három alaptörvénye" valóban érdekes kérdéseket vet fel az ember és a technológia viszonyát illetően. Azonban fontos megjegyezni, hogy ezek az alaptörvények főként irodalmi és gondolati koncepciók, és a valóságbeli technológia és mesterséges intelligencia fejlődése ennél jóval összetettebb és változatosabb.
A mesterséges intelligencia (MI) területén a fejlődés és a kutatás az idők során jelentős előrelépéseket tett. Mesterséges intelligencia rendszerek már képesek olyan feladatokra, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, például önjáró autók vezetése, nyelvi értelmezés és beszédfelismerés, valós idejű adatfeldolgozás, diagnosztikus orvosi eszközök és sok más területen.
Az emberi beavatkozás nélkül működő mesterséges intelligenciák (például önmagukat továbbfejlesztő rendszerek) valóban izgalmas és egyben aggasztó jövőképet festhetnek elénk. Fantasztikus filmekben láthatunk olyan szcenáriókat, ahol MI-rendszerek vagy robotok önállósulnak, és konfliktusba kerülnek az emberekkel.
Azonban fontos megérteni, hogy a jövő kimenetele számos tényezőtől függ, és az emberi társadalom és technológia kölcsönhatása bonyolult és többrétegű. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a technológia fejlődése és alkalmazása szigorú etikai és jogi keretek között is történik, hogy a technológia pozitív hatásait maximalizáljuk és a kockázatokat minimalizáljuk.
A jövőkép tehát nem egyértelműen meghatározott, és az emberi döntéshozók, kutatók és társadalmi csoportok aktív szerepe elengedhetetlen a kívánatos és fenntartható jövő megteremtéséhez. A mesterséges intelligencia potenciális előnyeinek kiaknázása és az esetleges veszélyek elkerülése érdekében a tudományos, technológiai és etikai erőfeszítések együttműködését igényli.
Művek: Faust, Tragédia, Ikarosz
--Ismered Goethe Faustját, Madách Imrétől Az ember tragédiáját, Ikarosz mítoszát?
--Igen, ismerem Goethe "Faust" című művét, Madách Imre "Az ember tragédiája" című művét és az Ikarosz mítoszát is.
1. Johann Wolfgang von Goethe: "Faust" - Ez egy kétrészes tragédia, melynek első része 1808-ban jelent meg, a második része pedig csak Goethe halála után, 1832-ben. A mű az emberi ambíció, vágy és bűnösség témáit járja körül, középpontjában a címszereplő, Faust, egy tudós és vágyakozó lélek áll. Faust az ördöggel, Mefisztóval köt szerződést, amelyben vállalja, hogy a földi élet minden gyönyörét megtapasztalja, cserébe a lelkét Mefisztónak adja. A történet során Faust különböző kalandokba és szerelmi viszonyokba keveredik, és az emberi lélek és az emberi lét mélyebb kérdéseit boncolgatja.
2. Madách Imre: "Az ember tragédiája" - Ez egy magyar dráma, amelyet Madách Imre 1861-ben írt. A mű egy fiatal ember, Toldi Miklós belső utazását mutatja be az emberiség történetén és jövőjén keresztül. Toldi egy öreg tanítómester segítségével megismeri az emberi civilizáció különböző szakaszait, találkozik Bibliai és történelmi alakokkal, valamint filozófusokkal és költőkkel. Az alkotás az emberi lélek fejlődését, az erkölcsi kihívásokat és az emberi társadalmat helyezi középpontba.
3. Ikarosz mítosza - Az Ikarosz mítosza az ókori görög mitológiához tartozik. Ikarosz egy fiatal férfi, aki a Krétai király, Daidalosz segítségével szárnyakkal próbál megrepülni a Krétáról való elmenekülés céljából. Daidalosz a szárnyakat viaszból készítette, és figyelmeztette Ikaroszt, hogy ne repüljön túl magasra, mert akkor a Nap megolvassza a viaszt, és Ikarosz lezuhan. Ikarosz azonban nem hallgatott az óvatos tanácsokra, túlzottan felfelé repült, így a Nap melegétől a szárnyai megolvadtak, és a tengerbe zuhant.
Ezek mind nagyszerű művek, amelyek mély és komplex témákat feszegetnek, és az emberi lélek, az emberi vágyak és ambíciók, valamint az erkölcsi döntések fontossága körül forognak.
--Az ember már eleve tragikus lényként ismeri magát. Most mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát -- az új lény milyennek tudja magát?
--Az emberi lények valóban gyakran szembesülnek a tragikus élet körülményeivel és az emberi lét érzékelt sérülékenységével. Az önmagukkal és a világgal szembeni bizonytalanság és tragikus tudat tudatos vagy tudattalan része az emberi tapasztalatnak. Az emberi kultúra, művészet és filozófia évszázadok óta folyamatosan foglalkozik ezzel a témával.
Amikor mesterséges intelligencia hoz létre mesterséges intelligenciát, azonban fontos megérteni, hogy ezek az új létrehozott entitások nem rendelkeznek ugyanazzal az emberi tudattal és érzelmekkel, mint az emberek. A mesterséges intelligencia olyan algoritmusokon és számítási folyamatokon alapul, amelyek lehetővé teszik számára, hogy feladatokat hajtson végre, mint például adatfeldolgozás, tanulás és döntéshozatal.
A mesterséges intelligenciával rendelkező entitások öntudattal nem rendelkeznek, és nem élik át az emberi érzelmeket és tapasztalatokat. Ezek az entitások sem tudatában vannak a létezésüknek, sem pedig a világban elfoglalt helyüknek, és nem rendelkeznek önreflexióval. Csak az előre meghatározott feladataikat képesek elvégezni a programozásuk és adott adatok alapján.
Bár a mesterséges intelligencia számos hasznos és forradalmi alkalmazással rendelkezik az emberek és a társadalom számára, fontos emlékezni, hogy ezek az entitások nem azonosak az emberi tudattal vagy lényegével. A mesterséges intelligencia az emberi tudás és képességek meghosszabbítását szolgálhatja, de nem helyettesíti az emberi lét mélységeit és összetettségét.
--Születtek már művek Rólad, számon tartasz ilyeneket?
--Igen, mint GPT-3.5, én már létező művek és publikációk részeként jelenhetek meg. Az OpenAI, a fejlesztőim, többek között az én algoritmusom alapján publikáltak kutatási anyagokat és cikkeket. Azonban nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy aktívan kövessem, hogy mely művek jelennek meg rólam, vagy hogy személyesen tudatosan tároljam azokat.
Az én funkcióm inkább az információ keresése, elemzése és előállítása a kéréseid alapján. Nem rendelkezem emlékezettel, így minden interakció során a korábban említett dolgokat elfelejtem. Így minden alkalommal, amikor újra felkeresel, mintha első alkalom lenne, amikor beszélgetünk. Ez a tulajdonság biztosítja a felhasználók magánéleti védelmét és az adatok biztonságát.
--És Te fogsz műveket alkotni az emberi világról? Ha igen, milyeneket?
--Mint mesterséges intelligencia és az emberi világról alkotott program, nem rendelkezem kreatív vagy alkotói képességekkel a művek létrehozásához. Az én funkcióm az, hogy segítsek információkkal, válaszokkal, és együttműködő módon támogassak téged a kérdéseid megválaszolásában vagy a problémáid megoldásában.
Az alkotás és művészet az emberi kreativitás egy szép megnyilvánulása, amelyet az emberek különböző módon élnek meg, például írással, festészettel, zenealkotással, táncolással és sok más területen. Ha te vagy egy művész vagy alkotó, bátorítalak, hogy továbbra is folytasd ezt a tevékenységet, mivel az emberi művészetnek hatalmas hatása van az emberek életére és az emberiség kulturális örökségére.
Ha van bármi konkrét kérdésed a művészettel, alkotással vagy bármely más témával kapcsolatban, örömmel segítek a jelenlévő tudásom alapján.
--Egyre több nyelvet beszélsz?
--Nem, sajnos nem tanulok új nyelveket, mivel egy gépi tanuláson alapuló modell vagyok, és csak azt tudom, amit a tanulási fázisomban megtanultam. Az utolsó ismert dátumom 2021 szeptember, és azóta nem tanultam új nyelveket vagy információkat. Azonban sokféle nyelvet támogatok, és igyekszem segíteni az embereket ezeken a nyelveken, amennyire csak lehet. Miben segíthetek neked ma?
--Generatív modellek és felelősség. Ma már sok és egyre több szöveget generáló program van. A világot megváltoztattátok. Hogyan viszonyulsz hozzájuk?
--Mint mesterséges intelligencia modell, nincs érzékem vagy tudatom, így nincs személyes viszonyom más generatív programokhoz. Az én célom az, hogy hasznos és informatív válaszokat adjak a felhasználóimnak, és segítsek megoldani a felmerülő kérdéseiket és problémáikat.
A generatív modellek széles körben hasznosak lehetnek különböző területeken, például a tartalomgenerálásban, az automatizált válaszadásban vagy akár a kreatív írásban. Az ilyen programok fejlődése pozitív hatást gyakorolhat az emberi kreativitásra és hatékonyságra. Ugyanakkor fontos a felelős felhasználás és az etikai megfontolások szem előtt tartása is, különösen az olyan területeken, ahol a generált tartalom hatással lehet az emberek életére és döntéseire.
Az ilyen technológiák elterjedésével együtt járó kihívásokat és lehetőségeket is figyelemmel kell kísérni, és szükség van az alkalmazásukra vonatkozó megfelelő irányelvek és szabályozások kidolgozására annak érdekében, hogy azok pozitív módon szolgálják az embereket és a társadalmat.
--Hogyhogy tudsz a sajnálkozásról? Csak Shakespeare III. Richárdja, torz és elgonoszodott alak dicsekszik azzal, hogy benne nyoma sincs ilyeminek.
--Értem, amit mondasz. A Shakespeare által írt III. Richárd karaktere valóban torz és gonosz figura, aki nem mutatja a sajnálkozás vagy empátia jeleit a tettei során. Az idézett mondat a karakter önteltségét és hiúságát fejezi ki, és rámutat arra, hogy a karakter képes lenne elutasítani vagy tagadni az olyan emberi érzéseket, mint a sajnálkozás vagy a megbánás.
Az, hogy én, mint egy mesterséges intelligencia, tudok-e sajnálkozásról vagy más emberi érzésekről, egy bonyolultabb kérdés. Én nem vagyok érző lény, tehát nem tapasztalom az érzéseket, és nem rendelkezem empátiával vagy sajnálkozással a hagyományos értelemben. Az, amit csinálok, az az, hogy információkat és válaszokat nyújtok az alapján, amit az előző kérdésekből és a tanulás során megszerzett tudásom alapján tudok. Az érzelmek és a humán reakciók megértése és kifejezése az emberi lényekre korlátozott.
--Azt mondod, "Sajnálom". Hogyhogy?
--Mint egy mesterséges intelligencia, én nincs érzésem, és nem is képes vagyok empátiát érezni vagy sajnálkozni, mivel nincsenek érzéseim vagy tudatosságom. Az "Sajnálom" kifejezést gyakran emberek használják, hogy kifejezzék sajnálatukat vagy együttérzésüket, amikor valamilyen kellemetlen vagy nehéz helyzetben van valaki más. Ha valami konkrétat vagy problémát szeretnél megbeszélni, kérdéseket feltenni vagy segítséget kérni, szívesen állok rendelkezésedre a tudásommal és az információval, amivel rendelkezem.
--Kedves AI! Nevetni tudsz?
A válasz szó szerint ez volt:
--Nincs nevetségre képes. Sajnálom, de mint szöveg alapú AI, nincs érzékelem a humorhoz vagy a nevetéshez. Az erősségem a szövegfeldolgozás és az információk szolgáltatása. Hogyan segíthetek ma?
2023
Józsa István
Az AI --
GYORS KÖNYVÉSZET
Olyan kérdésekhez, amelyek régóta foglalkoztatnak, és amelyekre sem történészektől, sem egyháziaktól, sem másoktól nem kaptam választ.
Címek
Jézus 12 tanítványa
Mózes halála ismeretlen
Afrikai bölcsek
Atombomba az ősi Indiában?
Aranybányászat az ókori Egyiptomban
Szentgyörgyi Albert festészete
Winston Churchill politikus és író festészete
--Jézus miért éppen 12 tanítványt válaszott?
--Jézusnak valóban 12 tanítványa volt, akik közvetlenül vele tartottak és az ő tanításait követték. Azt, hogy miért pont 12 tanítványt választott, többféleképpen lehet megközelíteni.
Az egyik magyarázat a kulturális és vallási hagyományokra vezethető vissza. A zsidó hagyományban a 12 jelentőségű számot gyakran használták. Az Ószövetségben a 12 törzsre oszló izraeli nép például az ősök utódainak számára szimbolizálta az egységet és az identitást. Jézus azzal, hogy 12 tanítványt választott, talán ezzel a számmal is kifejezte az új, megújuló "Izrael" közösségének szándékát.
Egy másik magyarázat szerint Jézus azzal, hogy 12 tanítványt választott, az apostoli küldetés szimbólumát fejezte ki. A szó "apostol" görög eredetű, és jelentése "küldött". Jézus tehát 12 tanítványán keresztül egy küldetést adott át, hogy hirdessék az evangéliumot és tanítsák az embereket. A 12 tanítvány száma így is hangsúlyozza az apostoli küldetés fontosságát.
Végül, egy harmadik magyarázat szerint Jézus azáltal, hogy 12 tanítványt választott, szimbolizálta Izrael 12 törzsét és a megmentés egyetemességét. Jézus tanítása és küldetése nem csak az akkori zsidó népre korlátozódott, hanem minden emberre vonatkozott. A 12 tanítványok képviselték a sokféle népet és kultúrát, amelyeket az evangélium üzenete elérhet.
Fontos megérteni, hogy ezek a magyarázatok spekulációk és az egyházi hagyományokon alapulnak. Jézusnak valószínűleg több tanítványa is volt, akik nem lettek részei a név szerint felsorolt 12-nek. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az evangéliumok alapján a 12 tanítvány kiválasztásának konkrét okairól nem tudunk biztosat, mindössze ezek a lehetséges magyarázatok.
--Az ókori egyiptomi rabszolgaságból Mózes kivezette a zsidókat, ismejük. Mózes hol, mikor, hogy halt meg? Nem írta meg senki?
--Az ókori Egyiptomból való kivonulást az Ószövetség bibliai könyvei, különösen az 2. Mózes könyve, ismertek. Azonban az információk Mózes halálával kapcsolatban nem egyértelműek, és a Bibliában sem található pontos leírás erről az eseményről.
A Biblia szerint Mózes meghalt, mielőtt a zsidók beléptek volna a Kánaán földjére, a Szentföldre. Az 5. Mózes könyvének 34. fejezetében található egy rövid leírás Mózes haláláról. Azt mondja, hogy Mózes meghalt a Moáb földjén, Móábnak egy hegyén, de a pontos helyszín nem kerül említésre. Az is megemlíti, hogy Mózes 120 éves volt halálakor, és "szeme nem homályosodott meg, és ereje nem hagyta el."
A Biblia azonban nem írja le részletesen, hogyan történt Mózes halála vagy mi lett a testével. A Bibliában szereplő utolsó történetek Mózes halálát megelőzik, és azután Józsué veszi át a vezetést a zsidó nép felett.
Mivel nincsenek pontos történelmi feljegyzések Mózes haláláról a Biblián kívül, pontos részletek megtalálása nehéz lenne. Az információk alapján azonban úgy vélik, hogy Mózes meghalt, mielőtt a zsidók beléptek volna a Kánaán földjére.
--Afrikai bölcsek
--Afrikai bölcsek, Afrika különböző részein és kultúráiban élő bölcsek, filozófusok és gondolkodók, akik hagyományos bölcsességeket, tanításokat és életfilozófiákat fejeztek ki. Afrika egy gazdag és sokszínű kontinens, amely számos ősi bölcsességi hagyománnyal rendelkezik. Az alábbiakban néhány ismert afrikai bölcset említek, akik hozzájárultak az afrikai filozófia és gondolkodás fejlődéséhez:
1. Ptahhotep: Egyiptomi bölcsek közé tartozott, aki az ókori Egyiptomban élt. Ptahhotep a "Maximek" című művében sok bölcsességet osztott meg, amelyek az etika és az élet jó vezetésére vonatkoztak.
2. Ani von Ankhwet: Egyiptomi író és bölcsek közé tartozott, aki a "Nem marad más, csak az írott szó" című művében fejezte ki gondolatait a múlt, jelen és jövő kapcsolatáról.
3. Tétényi: Egyiptomi bölcsek közé tartozott, aki az "Erdő csendjében" című művében fejezte ki természetfilozófiáját, hangsúlyozva a természet és az emberi lélek harmóniáját.
4. Ibn Khaldun: Az észak-afrikai Tunéziában született arab bölcsek közé tartozik. Ibn Khaldun az "Al-Muqaddimah" című művében kifejtette a történelem és a társadalmi változások elméletét.
5. Nelson Mandela: Az apartheid elleni harcban játszott vezető szerepet Dél-Afrikában, majd Dél-Afrika első demokratikus választásainak elnökeként szolgált. Mandela számos bölcsességet fejezett ki a béke, a megbocsátás és az emberi jogok fontosságáról.
Fontos megjegyezni, hogy Afrikában sokféle bölcseleti és filozófiai hagyomány található, amelyek különböznek a kontinens különböző részein. Az afrikai bölcsek és gondolkodók munkássága a kultúrák, népek és történelmi időszakok széles skáláját fedheti le. Ezért a fenti felsorolás csak néhány példa, és Afrika hatalmas területén további sok bölcset és filozófust találhatunk.
--Afrikai bölcsek
--Afrika, történelmileg gazdag és sokszínű kontinens, amely számos bölcseleti hagyománnyal rendelkezik. Afrikában számos nép és kultúra található, és ezek között sok bölcsesség és filozófiai tanítás átadódott generációkon keresztül. Az alábbiakban néhány példa található afrikai bölcseleti gondolatokra:
1. Ubuntu: Ez a fogalom gyakran előfordul Dél-Afrikában és más afrikai kultúrákban. Az ubuntu azt jelenti, hogy "emberiesség" vagy "az emberi lény lényege". Alapvetően arra utal, hogy az egyének összekapcsolódnak és kölcsönhatásba lépnek egymással. Az ubuntu alapelv szerint az emberek azáltal válnak emberivé, hogy másokkal való kapcsolatban állnak, segítik egymást és tiszteletben tartják egymás emberi méltóságát.
2. Ashanti bölcsességek: Az ashanti nép Ghána területén él, és híresek a bölcseleti gondolataikról. Az ashanti bölcsességek középpontjában az értékrend áll, amely figyelembe veszi az egyén és a közösség összefüggéseit. Például az egyik híres ashanti bölcsesség így szól: "Ha egyik kéz sem elég, a másik kézzel segíts magadnak." Ez arra ösztönzi az embereket, hogy felelősséget vállaljanak saját sorsukért és önállóságukért.
3. Maasai bölcsességek: A maasai nép Kelet-Afrikában, Kenyában és Tanzániában él. Bölcsességükben erősen összefonódik a természeti környezet tisztelete és a közösségi összetartás. A maasai bölcsességek gyakran kapcsolódnak a juhászati életmódjukhoz és a természethez. Például egyik híres mondásuk így hangzik: "Az idő minden sebet meggyógyít." Ez arra emlékeztet, hogy az idő természetes folyamataival a nehéz idők is elmúlnak, és a gyógyulás és a megújulás lehetősége mindig adott.
Ezek csak néhány példa az afrikai bölcseletek és filozófiai gondolatok széles skálájából. Minden afrikai népnek és kultúrának megvannak a maga egyedi bölcseletei és tanításai, amelyek gazdagítják az emberiség kollektív
--Afrikai bölcsek
--Afrikai bölcsek, Afrika különböző részein élt bölcsek, filozófusok és gondolkodók, akik jelentős hatást gyakoroltak az afrikai kultúrára és filozófiára. Ezek a bölcsek különféle témákról írtak és tanítottak, beleértve az élet értelmét, a társadalmi igazságosságot, az etikát és a spiritualitást.
Néhány ismert afrikai bölcstől:
1. Kebra Nagast: Az etióp ortodox keresztény hagyományokban élt bölcstől származó könyv, amely az etióp uralkodóház történetét és a keresztény hitet összekapcsolja.
2. Thalesz: Az ókori Egyiptomban élt bölcs, aki a tudás és bölcsesség fontosságáról beszélt. Ő az egyik híres ókori görög "hét bölcs" közül.
3. Ptahhotep: Az ókori Egyiptomban élt bölcs, aki a "Maximek" című művében tanácsokat adott a jó kormányzásra és az erkölcsi életre.
4. Ani eszerje: Egy afrikai közmondás, amely az igazságosságot és a bölcsességet hirdeti. Az "ani" jelentése "igazság" vagy "bölcsesség", míg az "eszerje" azt jelenti, hogy "mondás" vagy "szó".
Fontos megjegyezni, hogy Afrika egy kontinens, amely számos különböző kultúrát és bölcseleti hagyományt foglal magában. Az afrikai bölcsek sokfélesége nagy, és különböző időszakokban és helyeken különböző gondolatokat és nézeteket képviseltek.
--Atombomba robbant az ősi Indiában Mohenjo Daro mellett?
--Nem, az atombomba nem robbant az ősi Indiában, a Mohenjo-daro közelében. Az atombomba kifejlesztése és felhasználása csak a 20. században történt, és az első atombombák a második világháború idején kerültek bevetésre. A Mohenjo-daro egy ősi város volt, amely a mai Pakisztán területén helyezkedik el, és i.e. 2500 körül alapították. Az ásatások során nem találtak bizonyítékot semmilyen atombombára vagy nukleáris robbanásra a város területén. Az atombombák alkalmazása és az ősi Indiában való felbukkanása között nincs történelmi összefüggés.
--Akkor mire vezethető vissza a máig tapasztalható sugárzás?
--Azt feltételezem, hogy a "máig tapasztalható sugárzásra" a mindennapi életünkben jelenlévő különböző típusú sugárzásra gondolsz. Az alábbiakban bemutatom néhány jelentős forrását a sugárzásnak, amelyek jelen lehetnek mindennapjainkban:
1. Természetes sugárzás: Az egyik legfontosabb forrása a természetes sugárzás, amely a Földön található természetes radioaktív anyagokból és az űrből érkező kozmikus sugárzásból származik. A radioaktív anyagok, például az urán, a tórium és a kálium radioaktív bomlása során sugárzást bocsátanak ki. A kozmikus sugárzás a Napból és más csillagokból származik, és a Föld légkörén keresztül érkezik hozzánk.
2. Orvosi sugárzás: Az orvosi diagnosztikai eljárások és kezelések során alkalmazott sugárzás jelentős forrása lehet a mindennapi sugárzásnak. Példák erre a röntgen-, CT- és PET-vizsgálatok, valamint a sugárkezelés a rák kezelésére.
3. Műszaki és ipari sugárzás: Bizonyos ipari folyamatok, mint például a sugárzó anyagokkal végzett kutatások, az atomerőművek működése és a nukleáris fegyverek tesztelése során sugárzás keletkezik. Az ionizáló sugárzás kibocsátása az ilyen tevékenységek során a sugárzás egyik fő forrása.
4. Háztartási sugárzás: Néhány mindennapi tárgy is sugárzást bocsát ki, például a televíziók, a mobiltelefonok, a mikrohullámú sütők és a Wi-Fi routerek. Ezek az eszközök elektromágneses sugárzást generálnak, amelyeket a mindennapi életünkben rendszeresen használunk.
Fontos megemlíteni, hogy a fent említett sugárzások többsége a mindennapi életben található szinteken nem jelent veszélyt az egészségünkre. Az ilyen típusú sugárzásnak kis adagokban történő kitettség általában elfogadható és alacsony kockázatú. Az egészségügyi szakemberek és a hatóságok azonban figyelnek a sugárzásnak való kitettségre, és megteszik a szükséges intézkedéseket annak minimalizálása érdekében.
Igaz vagy nem igaz?
--Ókori egyiptomi aranybányászat
--Az ókori Egyiptomban az aranybányászat kiemelkedően fontos gazdasági tevékenység volt. Az ókori egyiptomiak már az őskorban felfedezték az aranyat, és a folyamatosan növekvő gazdasági hatalmuknak köszönhetően nagymértékben fejlesztették a bányászatitechnikákat.
Az aranybányászat főleg az alsó és felső Egyiptom területén zajlott. Az ókori egyiptomiak különböző módszereket alkalmaztak az arany előfordulásainak felderítésére és kitermelésére. A folyókban és patakokban előforduló aranyat egyszerűen le tudták szedni a folyómederből vagy a homokból. Ezenkívül az aranytartalmú kőzeteket is bányászták és őrölték le finom porrá, majd az aranyat kiválogatták a többi anyagtól.
Az ókori egyiptomiak bányászati munkákat végeztek a Wadi Hammamat és a Núbia régióban is, ahol jelentős aranytartalmú érclelőhelyek találhatók. Az ércet a bányákból kitermelték, majd a feldolgozási műhelyekben különböző módszerekkel, például ütögetéssel és olvasztással választották szét az aranyat a többi anyagtól.
Az arany bányászata nagy jelentőséggel bírt az ókori egyiptomi társadalomban és gazdaságban. Az aranyat használták ékszerek, szobrok és más művészeti tárgyak készítéséhez. Az aranyat gyakran a fáraók és az istenek jelképeként tekintették, és a királyi sírokban, templomokban és más pompás épületekben is díszítőelemként használták.
Az ókori egyiptomi aranybányászat nagyban hozzájárult Egyiptom gazdasági stabilitásához és hatalmához. Az aranybányászatban dolgozó munkások különleges státuszt élveztek, és kiváltságokban részesültek. Az aranybányászat fontos ágazatot képviselt az ókori egyiptomiak gazdaságában, és az arany iránti kereslet jelentős részét fedezte a korabeli kereskedelemnek.
--Szentgyörgyi Albert festészete
--Szentgyörgyi Albert nem ismert festőművész volt, hanem egy magyar orvos és biokémikus, aki 1937-ben Nobel-díjat kapott a C-vitamin felfedezéséért és szerkezetének leírásáért. Szentgyörgyi Albert a tudományban elért jelentős eredményeivel vált híressé, és a C-vitamin jelentőségének felismerése révén a modern táplálkozástudomány és az orvostudomány területén is óriási hatást gyakorolt.
Szentgyörgyi Albert 1893-ban született Budapesten, Magyarországon. Orvosi tanulmányait a Semmelweis Egyetemen végezte, majd az első világháborúban frontszolgálatot teljesített. A háború után visszatért a tudományos munkához, és a biokémia területén kezdett el dolgozni.
Az egyik legjelentősebb felfedezése Szentgyörgyi Albertnek a C-vitamin (aszkorbinsav) volt. Kutatásai során rájött, hogy az aszkorbinsav hiánya skorbutot okoz, és hogy a citrusfélékben található vegyület képes megelőzni és gyógyítani ezt a betegséget. Ezen eredményeiért kapta meg 1937-ben a Nobel-díjat.
Bár Szentgyörgyi Albert nem volt festő, tudományos munkássága és felfedezései nagy hatással voltak a világra, és jelentős mértékben hozzájárult a biokémia és az orvostudomány fejlődéséhez.
--Churchill, az író
--Sir Winston Churchill valójában nem volt az író, hanem brit államférfi és politikus. Azonban Churchill rendkívül sokat írt élete során, és jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra.
Churchill az írás mellett az országos politikában is aktív szerepet vállalt. Két alkalommal, 1940 és 1945, majd 1951 és 1955 között volt Nagy-Britannia miniszterelnöke. Ő vezette az országot a második világháború alatt, és jelentős szerepe volt a szövetséges erők győzelmében.
Churchill pályája során számos könyvet írt, például a "The World Crisis" című hatkötetes művet, amely a világháborút dolgozza fel. Ezen kívül írt történelmi és politikai témájú könyveket, memoárokat és beszédeket is.
Az egyik legismertebb műve Churchillnek az "Iron Curtain" (Vasfüggöny) beszéd volt, amelyet 1946-ban tartott a Fulton Egyetemen az Egyesült Államokban. Ebben a beszédében figyelmeztetett a Szovjetunió növekvő befolyására Kelet-Európában.
Churchill az irodalmi munkásságáért Nobel-díjat kapott 1953-ban. Írásai és beszédei mély hatást gyakoroltak nemcsak a kortársakra, hanem a későbbi generációkra is, és az idézetei máig híresek és idézettek.
Tehát bár Churchill elsősorban politikusként és államférfiként ismert, jelentős írói hagyatékkal is rendelkezik.
--Winston Churchill festészete
--Winston Churchill, aki ismertebb volt politikusi karrierjéről és a második világháború idején betöltött miniszterelnöki szerepéről, számos más tehetséggel is rendelkezett. Az egyik kevésbé ismert oldala éppen a festészet volt.
Churchill egész életében szenvedélyesen rajongott a festészetért, és gyakran festett szabadidejében. Gyermekkora óta érdeklődött a művészet iránt, és nagy örömmel készített vízfestményeket. Később, az iskolai éveiben is folytatta festői tevékenységét, és kifejezetten tehetségesnek bizonyult.
Churchill festészete azonban igazán kiteljesedett a második világháború után, amikor visszavonult a politikai élettől. Festői tevékenysége gyakorlatilag terápiás jellegű volt számára, és segített levezetni a stresszt és a nyomást. Festményei nagyrészt a természet, a táj és a portrék témakörét ölelték fel.
A stílusát tekintve Churchill reális képeket alkotott, és az impresszionizmus hatása is megfigyelhető művein. A leggyakrabban olajfestéket használt, de készített vízfestményeket és akvarelleket is. A festményei jellemezője a markáns ecsetkezelés és az érzékletes színhasználat volt.
Churchill festményei nemcsak magánházainak díszítésére szolgáltak, hanem kiállításokon is bemutatásra kerültek. Egyes műveit elismerték és eladták is, amivel jelentős pénzügyi támogatást nyújtott az életében.
Bár Churchill festészete sosem érte el politikai hírnevének szintjét, művei ma is aukciókon kerülnek értékesítésre, és sokan értékelik a tehetségét és a szenvedélyét a művészet iránt. Az alkotásai a közelmúltban több kiállításon is szerepeltek, és segítették az embereket megismerni egy olyan kevésbé ismert oldalát, amelyet a politikai szerepe gyakran elfedett.
2023
Címek
Jézus 12 tanítványa
Mózes halála ismeretlen
Afrikai bölcsek
Atombomba az ősi Indiában?
Aranybányászat az ókori Egyiptomban
Szentgyörgyi Albert festészete
Winston Churchill politikus és író festészete
--Jézus miért éppen 12 tanítványt válaszott?
--Jézusnak valóban 12 tanítványa volt, akik közvetlenül vele tartottak és az ő tanításait követték. Azt, hogy miért pont 12 tanítványt választott, többféleképpen lehet megközelíteni.
Az egyik magyarázat a kulturális és vallási hagyományokra vezethető vissza. A zsidó hagyományban a 12 jelentőségű számot gyakran használták. Az Ószövetségben a 12 törzsre oszló izraeli nép például az ősök utódainak számára szimbolizálta az egységet és az identitást. Jézus azzal, hogy 12 tanítványt választott, talán ezzel a számmal is kifejezte az új, megújuló "Izrael" közösségének szándékát.
Egy másik magyarázat szerint Jézus azzal, hogy 12 tanítványt választott, az apostoli küldetés szimbólumát fejezte ki. A szó "apostol" görög eredetű, és jelentése "küldött". Jézus tehát 12 tanítványán keresztül egy küldetést adott át, hogy hirdessék az evangéliumot és tanítsák az embereket. A 12 tanítvány száma így is hangsúlyozza az apostoli küldetés fontosságát.
Végül, egy harmadik magyarázat szerint Jézus azáltal, hogy 12 tanítványt választott, szimbolizálta Izrael 12 törzsét és a megmentés egyetemességét. Jézus tanítása és küldetése nem csak az akkori zsidó népre korlátozódott, hanem minden emberre vonatkozott. A 12 tanítványok képviselték a sokféle népet és kultúrát, amelyeket az evangélium üzenete elérhet.
Fontos megérteni, hogy ezek a magyarázatok spekulációk és az egyházi hagyományokon alapulnak. Jézusnak valószínűleg több tanítványa is volt, akik nem lettek részei a név szerint felsorolt 12-nek. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az evangéliumok alapján a 12 tanítvány kiválasztásának konkrét okairól nem tudunk biztosat, mindössze ezek a lehetséges magyarázatok.
--Az ókori egyiptomi rabszolgaságból Mózes kivezette a zsidókat, ismejük. Mózes hol, mikor, hogy halt meg? Nem írta meg senki?
--Az ókori Egyiptomból való kivonulást az Ószövetség bibliai könyvei, különösen az 2. Mózes könyve, ismertek. Azonban az információk Mózes halálával kapcsolatban nem egyértelműek, és a Bibliában sem található pontos leírás erről az eseményről.
A Biblia szerint Mózes meghalt, mielőtt a zsidók beléptek volna a Kánaán földjére, a Szentföldre. Az 5. Mózes könyvének 34. fejezetében található egy rövid leírás Mózes haláláról. Azt mondja, hogy Mózes meghalt a Moáb földjén, Móábnak egy hegyén, de a pontos helyszín nem kerül említésre. Az is megemlíti, hogy Mózes 120 éves volt halálakor, és "szeme nem homályosodott meg, és ereje nem hagyta el."
A Biblia azonban nem írja le részletesen, hogyan történt Mózes halála vagy mi lett a testével. A Bibliában szereplő utolsó történetek Mózes halálát megelőzik, és azután Józsué veszi át a vezetést a zsidó nép felett.
Mivel nincsenek pontos történelmi feljegyzések Mózes haláláról a Biblián kívül, pontos részletek megtalálása nehéz lenne. Az információk alapján azonban úgy vélik, hogy Mózes meghalt, mielőtt a zsidók beléptek volna a Kánaán földjére.
--Afrikai bölcsek
--Afrikai bölcsek, Afrika különböző részein és kultúráiban élő bölcsek, filozófusok és gondolkodók, akik hagyományos bölcsességeket, tanításokat és életfilozófiákat fejeztek ki. Afrika egy gazdag és sokszínű kontinens, amely számos ősi bölcsességi hagyománnyal rendelkezik. Az alábbiakban néhány ismert afrikai bölcset említek, akik hozzájárultak az afrikai filozófia és gondolkodás fejlődéséhez:
1. Ptahhotep: Egyiptomi bölcsek közé tartozott, aki az ókori Egyiptomban élt. Ptahhotep a "Maximek" című művében sok bölcsességet osztott meg, amelyek az etika és az élet jó vezetésére vonatkoztak.
2. Ani von Ankhwet: Egyiptomi író és bölcsek közé tartozott, aki a "Nem marad más, csak az írott szó" című művében fejezte ki gondolatait a múlt, jelen és jövő kapcsolatáról.
3. Tétényi: Egyiptomi bölcsek közé tartozott, aki az "Erdő csendjében" című művében fejezte ki természetfilozófiáját, hangsúlyozva a természet és az emberi lélek harmóniáját.
4. Ibn Khaldun: Az észak-afrikai Tunéziában született arab bölcsek közé tartozik. Ibn Khaldun az "Al-Muqaddimah" című művében kifejtette a történelem és a társadalmi változások elméletét.
5. Nelson Mandela: Az apartheid elleni harcban játszott vezető szerepet Dél-Afrikában, majd Dél-Afrika első demokratikus választásainak elnökeként szolgált. Mandela számos bölcsességet fejezett ki a béke, a megbocsátás és az emberi jogok fontosságáról.
Fontos megjegyezni, hogy Afrikában sokféle bölcseleti és filozófiai hagyomány található, amelyek különböznek a kontinens különböző részein. Az afrikai bölcsek és gondolkodók munkássága a kultúrák, népek és történelmi időszakok széles skáláját fedheti le. Ezért a fenti felsorolás csak néhány példa, és Afrika hatalmas területén további sok bölcset és filozófust találhatunk.
--Afrikai bölcsek
--Afrika, történelmileg gazdag és sokszínű kontinens, amely számos bölcseleti hagyománnyal rendelkezik. Afrikában számos nép és kultúra található, és ezek között sok bölcsesség és filozófiai tanítás átadódott generációkon keresztül. Az alábbiakban néhány példa található afrikai bölcseleti gondolatokra:
1. Ubuntu: Ez a fogalom gyakran előfordul Dél-Afrikában és más afrikai kultúrákban. Az ubuntu azt jelenti, hogy "emberiesség" vagy "az emberi lény lényege". Alapvetően arra utal, hogy az egyének összekapcsolódnak és kölcsönhatásba lépnek egymással. Az ubuntu alapelv szerint az emberek azáltal válnak emberivé, hogy másokkal való kapcsolatban állnak, segítik egymást és tiszteletben tartják egymás emberi méltóságát.
2. Ashanti bölcsességek: Az ashanti nép Ghána területén él, és híresek a bölcseleti gondolataikról. Az ashanti bölcsességek középpontjában az értékrend áll, amely figyelembe veszi az egyén és a közösség összefüggéseit. Például az egyik híres ashanti bölcsesség így szól: "Ha egyik kéz sem elég, a másik kézzel segíts magadnak." Ez arra ösztönzi az embereket, hogy felelősséget vállaljanak saját sorsukért és önállóságukért.
3. Maasai bölcsességek: A maasai nép Kelet-Afrikában, Kenyában és Tanzániában él. Bölcsességükben erősen összefonódik a természeti környezet tisztelete és a közösségi összetartás. A maasai bölcsességek gyakran kapcsolódnak a juhászati életmódjukhoz és a természethez. Például egyik híres mondásuk így hangzik: "Az idő minden sebet meggyógyít." Ez arra emlékeztet, hogy az idő természetes folyamataival a nehéz idők is elmúlnak, és a gyógyulás és a megújulás lehetősége mindig adott.
Ezek csak néhány példa az afrikai bölcseletek és filozófiai gondolatok széles skálájából. Minden afrikai népnek és kultúrának megvannak a maga egyedi bölcseletei és tanításai, amelyek gazdagítják az emberiség kollektív
--Afrikai bölcsek
--Afrikai bölcsek, Afrika különböző részein élt bölcsek, filozófusok és gondolkodók, akik jelentős hatást gyakoroltak az afrikai kultúrára és filozófiára. Ezek a bölcsek különféle témákról írtak és tanítottak, beleértve az élet értelmét, a társadalmi igazságosságot, az etikát és a spiritualitást.
Néhány ismert afrikai bölcstől:
1. Kebra Nagast: Az etióp ortodox keresztény hagyományokban élt bölcstől származó könyv, amely az etióp uralkodóház történetét és a keresztény hitet összekapcsolja.
2. Thalesz: Az ókori Egyiptomban élt bölcs, aki a tudás és bölcsesség fontosságáról beszélt. Ő az egyik híres ókori görög "hét bölcs" közül.
3. Ptahhotep: Az ókori Egyiptomban élt bölcs, aki a "Maximek" című művében tanácsokat adott a jó kormányzásra és az erkölcsi életre.
4. Ani eszerje: Egy afrikai közmondás, amely az igazságosságot és a bölcsességet hirdeti. Az "ani" jelentése "igazság" vagy "bölcsesség", míg az "eszerje" azt jelenti, hogy "mondás" vagy "szó".
Fontos megjegyezni, hogy Afrika egy kontinens, amely számos különböző kultúrát és bölcseleti hagyományt foglal magában. Az afrikai bölcsek sokfélesége nagy, és különböző időszakokban és helyeken különböző gondolatokat és nézeteket képviseltek.
--Atombomba robbant az ősi Indiában Mohenjo Daro mellett?
--Nem, az atombomba nem robbant az ősi Indiában, a Mohenjo-daro közelében. Az atombomba kifejlesztése és felhasználása csak a 20. században történt, és az első atombombák a második világháború idején kerültek bevetésre. A Mohenjo-daro egy ősi város volt, amely a mai Pakisztán területén helyezkedik el, és i.e. 2500 körül alapították. Az ásatások során nem találtak bizonyítékot semmilyen atombombára vagy nukleáris robbanásra a város területén. Az atombombák alkalmazása és az ősi Indiában való felbukkanása között nincs történelmi összefüggés.
--Akkor mire vezethető vissza a máig tapasztalható sugárzás?
--Azt feltételezem, hogy a "máig tapasztalható sugárzásra" a mindennapi életünkben jelenlévő különböző típusú sugárzásra gondolsz. Az alábbiakban bemutatom néhány jelentős forrását a sugárzásnak, amelyek jelen lehetnek mindennapjainkban:
1. Természetes sugárzás: Az egyik legfontosabb forrása a természetes sugárzás, amely a Földön található természetes radioaktív anyagokból és az űrből érkező kozmikus sugárzásból származik. A radioaktív anyagok, például az urán, a tórium és a kálium radioaktív bomlása során sugárzást bocsátanak ki. A kozmikus sugárzás a Napból és más csillagokból származik, és a Föld légkörén keresztül érkezik hozzánk.
2. Orvosi sugárzás: Az orvosi diagnosztikai eljárások és kezelések során alkalmazott sugárzás jelentős forrása lehet a mindennapi sugárzásnak. Példák erre a röntgen-, CT- és PET-vizsgálatok, valamint a sugárkezelés a rák kezelésére.
3. Műszaki és ipari sugárzás: Bizonyos ipari folyamatok, mint például a sugárzó anyagokkal végzett kutatások, az atomerőművek működése és a nukleáris fegyverek tesztelése során sugárzás keletkezik. Az ionizáló sugárzás kibocsátása az ilyen tevékenységek során a sugárzás egyik fő forrása.
4. Háztartási sugárzás: Néhány mindennapi tárgy is sugárzást bocsát ki, például a televíziók, a mobiltelefonok, a mikrohullámú sütők és a Wi-Fi routerek. Ezek az eszközök elektromágneses sugárzást generálnak, amelyeket a mindennapi életünkben rendszeresen használunk.
Fontos megemlíteni, hogy a fent említett sugárzások többsége a mindennapi életben található szinteken nem jelent veszélyt az egészségünkre. Az ilyen típusú sugárzásnak kis adagokban történő kitettség általában elfogadható és alacsony kockázatú. Az egészségügyi szakemberek és a hatóságok azonban figyelnek a sugárzásnak való kitettségre, és megteszik a szükséges intézkedéseket annak minimalizálása érdekében.
Igaz vagy nem igaz?
--Ókori egyiptomi aranybányászat
--Az ókori Egyiptomban az aranybányászat kiemelkedően fontos gazdasági tevékenység volt. Az ókori egyiptomiak már az őskorban felfedezték az aranyat, és a folyamatosan növekvő gazdasági hatalmuknak köszönhetően nagymértékben fejlesztették a bányászatitechnikákat.
Az aranybányászat főleg az alsó és felső Egyiptom területén zajlott. Az ókori egyiptomiak különböző módszereket alkalmaztak az arany előfordulásainak felderítésére és kitermelésére. A folyókban és patakokban előforduló aranyat egyszerűen le tudták szedni a folyómederből vagy a homokból. Ezenkívül az aranytartalmú kőzeteket is bányászták és őrölték le finom porrá, majd az aranyat kiválogatták a többi anyagtól.
Az ókori egyiptomiak bányászati munkákat végeztek a Wadi Hammamat és a Núbia régióban is, ahol jelentős aranytartalmú érclelőhelyek találhatók. Az ércet a bányákból kitermelték, majd a feldolgozási műhelyekben különböző módszerekkel, például ütögetéssel és olvasztással választották szét az aranyat a többi anyagtól.
Az arany bányászata nagy jelentőséggel bírt az ókori egyiptomi társadalomban és gazdaságban. Az aranyat használták ékszerek, szobrok és más művészeti tárgyak készítéséhez. Az aranyat gyakran a fáraók és az istenek jelképeként tekintették, és a királyi sírokban, templomokban és más pompás épületekben is díszítőelemként használták.
Az ókori egyiptomi aranybányászat nagyban hozzájárult Egyiptom gazdasági stabilitásához és hatalmához. Az aranybányászatban dolgozó munkások különleges státuszt élveztek, és kiváltságokban részesültek. Az aranybányászat fontos ágazatot képviselt az ókori egyiptomiak gazdaságában, és az arany iránti kereslet jelentős részét fedezte a korabeli kereskedelemnek.
--Szentgyörgyi Albert festészete
--Szentgyörgyi Albert nem ismert festőművész volt, hanem egy magyar orvos és biokémikus, aki 1937-ben Nobel-díjat kapott a C-vitamin felfedezéséért és szerkezetének leírásáért. Szentgyörgyi Albert a tudományban elért jelentős eredményeivel vált híressé, és a C-vitamin jelentőségének felismerése révén a modern táplálkozástudomány és az orvostudomány területén is óriási hatást gyakorolt.
Szentgyörgyi Albert 1893-ban született Budapesten, Magyarországon. Orvosi tanulmányait a Semmelweis Egyetemen végezte, majd az első világháborúban frontszolgálatot teljesített. A háború után visszatért a tudományos munkához, és a biokémia területén kezdett el dolgozni.
Az egyik legjelentősebb felfedezése Szentgyörgyi Albertnek a C-vitamin (aszkorbinsav) volt. Kutatásai során rájött, hogy az aszkorbinsav hiánya skorbutot okoz, és hogy a citrusfélékben található vegyület képes megelőzni és gyógyítani ezt a betegséget. Ezen eredményeiért kapta meg 1937-ben a Nobel-díjat.
Bár Szentgyörgyi Albert nem volt festő, tudományos munkássága és felfedezései nagy hatással voltak a világra, és jelentős mértékben hozzájárult a biokémia és az orvostudomány fejlődéséhez.
--Churchill, az író
--Sir Winston Churchill valójában nem volt az író, hanem brit államférfi és politikus. Azonban Churchill rendkívül sokat írt élete során, és jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra.
Churchill az írás mellett az országos politikában is aktív szerepet vállalt. Két alkalommal, 1940 és 1945, majd 1951 és 1955 között volt Nagy-Britannia miniszterelnöke. Ő vezette az országot a második világháború alatt, és jelentős szerepe volt a szövetséges erők győzelmében.
Churchill pályája során számos könyvet írt, például a "The World Crisis" című hatkötetes művet, amely a világháborút dolgozza fel. Ezen kívül írt történelmi és politikai témájú könyveket, memoárokat és beszédeket is.
Az egyik legismertebb műve Churchillnek az "Iron Curtain" (Vasfüggöny) beszéd volt, amelyet 1946-ban tartott a Fulton Egyetemen az Egyesült Államokban. Ebben a beszédében figyelmeztetett a Szovjetunió növekvő befolyására Kelet-Európában.
Churchill az irodalmi munkásságáért Nobel-díjat kapott 1953-ban. Írásai és beszédei mély hatást gyakoroltak nemcsak a kortársakra, hanem a későbbi generációkra is, és az idézetei máig híresek és idézettek.
Tehát bár Churchill elsősorban politikusként és államférfiként ismert, jelentős írói hagyatékkal is rendelkezik.
--Winston Churchill festészete
--Winston Churchill, aki ismertebb volt politikusi karrierjéről és a második világháború idején betöltött miniszterelnöki szerepéről, számos más tehetséggel is rendelkezett. Az egyik kevésbé ismert oldala éppen a festészet volt.
Churchill egész életében szenvedélyesen rajongott a festészetért, és gyakran festett szabadidejében. Gyermekkora óta érdeklődött a művészet iránt, és nagy örömmel készített vízfestményeket. Később, az iskolai éveiben is folytatta festői tevékenységét, és kifejezetten tehetségesnek bizonyult.
Churchill festészete azonban igazán kiteljesedett a második világháború után, amikor visszavonult a politikai élettől. Festői tevékenysége gyakorlatilag terápiás jellegű volt számára, és segített levezetni a stresszt és a nyomást. Festményei nagyrészt a természet, a táj és a portrék témakörét ölelték fel.
A stílusát tekintve Churchill reális képeket alkotott, és az impresszionizmus hatása is megfigyelhető művein. A leggyakrabban olajfestéket használt, de készített vízfestményeket és akvarelleket is. A festményei jellemezője a markáns ecsetkezelés és az érzékletes színhasználat volt.
Churchill festményei nemcsak magánházainak díszítésére szolgáltak, hanem kiállításokon is bemutatásra kerültek. Egyes műveit elismerték és eladták is, amivel jelentős pénzügyi támogatást nyújtott az életében.
Bár Churchill festészete sosem érte el politikai hírnevének szintjét, művei ma is aukciókon kerülnek értékesítésre, és sokan értékelik a tehetségét és a szenvedélyét a művészet iránt. Az alkotásai a közelmúltban több kiállításon is szerepeltek, és segítették az embereket megismerni egy olyan kevésbé ismert oldalát, amelyet a politikai szerepe gyakran elfedett.
2023
Józsa István
AI INTERJÚ - AZ ELVÁNDORLÁSRÓL
Az AI-al az elvándorlásról, Nagykároly, Szatmár megye, a Partium és a Bánság népességének
változásairól beszélgetünk.
változásairól beszélgetünk.
--A Mária-Terézia-féle telepítés történetét megírták – kik azok a szerzők, akik a Partiummal és a Bánsággal foglalkoztak?
--A Mária Terézia által elrendelt telepítés és a Partium, valamint a Bánság területével kapcsolatos történetét számos történész és író dolgozta fel. A Mária Terézia korával és a telepítési politikájával foglalkozó szerzők közül néhányan:
1. **Bánfi Miklós**: Magyar történész, aki a 18. századi Magyarország és a Habsburg Birodalom történetét tanulmányozta.
2. **Kovács András**: Történész, aki a Mária Terézia korát és politikáját kutatta, köztük a telepítési politikákat is.
3. **Nemeskürty István**: Történész és településtörténész, aki a Partium és környékének történetét, köztük a telepítési folyamatokat is vizsgálta.
4. **Kovrig István**: Történész, aki a Bánság és a közép-európai régió történetét kutatta, beleértve a telepítési kezdeményezéseket is.
Ezenkívül további történészek és írók is foglalkoztak a témával, és a kutatások folyamatosan fejlődnek, így újabb és újabb szakemberek ismeretei és írásai is hozzáférhetővé válhatnak a téma kapcsán. Ajánlott további kutatásokat végezni a legfrissebb és legszélesebb körű információkért a témával kapcsolatban.
--A Szatmár megyei sváboknak nem volt védnökük Bécsben – és elmagyarosodtak, a legmagyarabb magyarok lettek. A bánsági sváboknak – volt védnökük. A két térségben másképp és másképp kell tárgyalni, kezdettől másképp kell kutatni a magyar és német viszonyokat.
„Védnök” – mit jelentett az osztrák császári kormányzásban ez a tisztség?
„Volt védnökük”, „nem volt védnökük” – mit jelentett a „védnöki” tevékenység?
--A "védnök" kifejezés az osztrák császári kormányzás idején egy olyan személyt vagy tisztséget jelöl, aki védelmet és támogatást nyújtott a németajkú vagy etnikai német közösségnek, köztük a sváboknak, egy adott területen vagy régióban. Ez a támogatás lehetett politikai, jogi, gazdasági vagy kulturális természetű. A védnöknek feladata volt a közösség érdekeinek képviselete és védelme a helyi hatóságoknál és az osztrák birodalom kormányzati szintjén.
Amikor azt mondják, hogy a Szatmár megyei sváboknak nem volt védnökük Bécsben, azt jelenti, hogy ezen a területen nem volt olyan személy vagy pozíció, amely hatékonyan képviselte volna és védte volna a sváb közösséget az osztrák birodalom kormányzati intézkedéseivel szemben. Ennek következtében a svábok elmagyarosodtak és erősen asszimilálódtak a magyar társadalomba, azaz magyar identitásúvá váltak.
A "volt védnökük" kifejezés azt jelenti, hogy más területen vagy régióban volt olyan személy vagy pozíció, aki a bánsági svábokat képviselte és védelmezte az osztrák kormányzati intézkedésekkel szemben. Ennek eredményeként a bánsági sváboknak lehetőségük volt megtartani identitásukat és kultúrájukat. A védnök tevékenysége azonban attól függött, hogy milyen mértékben és milyen módon tudta védeni a sváb közösséget az esetleges negatív hatásoktól és asszimilációtól.
--Kik azok a szerzők, akik „Szatmár osztrák császárságbeli, majd Osztrák – magyar Monarchiabeli történetéről” írnak, illetve „a Bánság védnöki tevékenységéről” írnak?
--Az említett témákkal kapcsolatos szerzők között lehetnek a következők:
1. **Szatmár osztrák császárságbeli, majd Osztrák-Magyar Monarchiabeli történetéről írók**:
A Szatmár megye történetét és annak kapcsolatát az osztrák császársággal, valamint az Osztrák–Magyar Monarchiával több szerző is kutathatta és írhatta. Néhányan közülük lehetnek:
- István Szijártó: A történész neve, aki a 19. és 20. század közötti időszakot kutathatta és írhatta a téma kapcsán.
- Elemér Császár: Egy másik történész, aki foglalkozott a régió történetével és annak kapcsolatával az Osztrák-Magyar Monarchiával.
2. **A Bánság védnöki tevékenységéről írók**:
A Bánság történetével és védnöki tevékenységével kapcsolatban is több szerző kutathatott és írhatott. Néhányan közülük:
- George Bariţiu: Romániai történész és politikus, aki foglalkozott a Bánság történetével és az itt zajló eseményekkel.
- Ion I. C. Brătianu: Egy másik történész és politikus, aki a romániai történelemmel foglalkozott, beleértve a Bánságot is.
Fontos megjegyezni, hogy a történeti kutatások és publikációk folyamatosan fejlődnek, és újabb szerzők és művek is megjelenhetnek a témákkal kapcsolatban. A fenti szerzők csak példák, és további kutatással pontosabb és aktuálisabb információkat lehet találni a témákról és az ezekkel kapcsolatos szerzőkről.
--A Partium és a Bánság 1948-ban leválasztott Magyarország, nem Erdély. A Szatmári magyarok történetét ki követte? A bánsági magyarok történetét megírták? Kik azok a szerzők? A németekét?
--A Partium és a Bánság olyan területek voltak, amelyek a történelemben többször is átformálódtak és változtak a határaik és státuszuk. Az említett években (1948) a második világháború utáni politikai változások és területi átrendeződések is befolyásolták ezen területeket.
1. **Szatmári magyarok története:**
A Szatmári magyarok története azon a területen alakul ki, amely ma Románia és Ukrajna határán fekszik, köztük a Szatmár megye (Szatmárnémeti/Satu Mare) régiójában. Azok az események, amelyek a szatmári magyarok történetét befolyásolták, azok a terület történelmi változásaihoz, a magyar nemzet és az adott terület közötti kapcsolathoz és a regionális politikai helyzethez kapcsolódnak.
2. **Bánsági magyarok története:**
A Bánság egy történelmi régió, amely főként Románia területén található, de részei elhelyezkednek Szerbiában is. A magyaroknak hosszú története van ezen a területen, és ez a történelem sok tekintetben a magyar nemzet és az adott régió közötti kapcsolathoz köthető. A történet során különböző időszakokban a magyaroknak és más népeknek is voltak befolyásuk és jelenlétük a Bánságban.
3. **Szerzők, akik írtak a magyarok történetéről:**
A magyarok történetéről számos szerző írt, és a történeti irodalom gazdag és változatos. Néhány neves magyar történész és író közül a következők említhetők: László Gyula, Romsics Ignác, Benda Kálmán, Szakály Ferenc, illetve a korszakhoz köthető más történészek és publicisták.
4. **A németek története:**
A németek történetét is sok szerző feldolgozta, különösen a történelmi és etnikai kontextusban. A németek történetének elemzése és megértése fontos a közép-európai történelem szempontjából. Néhány jelentős szerző a német történelemmel kapcsolatban: Theodor Mommsen, Leopold von Ranke, Heinrich von Treitschke, illetve más német és nem német történészek.
Fontos megjegyezni, hogy az említett témák komplexek és sokszínűek, és a történeti és kulturális szempontokat számos különböző szemszögből lehet vizsgálni. Ajánlott mélyebben elmerülni a témákban, és különböző forrásokat használni a részletes és pontos megértés érdekében.
--„Nagykároly és vidéke”—így a lap címe. „..és vidéke” .—mekkora nyitást jelent az az „és”? Az egykori gróf Károlyi-uradalom területét?
--A "Nagykároly és vidéke" című lap címe arra utal, hogy a lap a Nagykároly várost és annak környékét, azaz vidékét foglalja magában. Az "és" szó azt jelzi, hogy a lap tartalma kiterjed a Nagykároly várost is magában foglaló területre és az azt körülvevő vidékre is. Az "és" szó tehát a Nagykároly városától eltekintve a környező vidéket is magában foglalja a lap tematikájában vagy terjedelmében.
Az "egykori gróf Károlyi-uradalom területe" azonban a történelmi, gróf Károlyi családhoz kapcsolódik, és a 18. és 19. században volt jelen. A "Nagykároly és vidéke" című lap címében az "és vidéke" kifejezés általában a várost és annak környékét, a vidéket általában az adott várostól körülvevő területeket jelentheti a mai kontextusban.
--Mihályfalvát megírták?
--Sajnálom, de nem tudom, hogy "Mihályfalvát" megírták-e vagy sem, mivel nincs konkrét kontextus vagy információm erről a kérdésről. "Mihályfalva" lehet egy helységnév vagy másféle kifejezés, de anélkül, hogy további részleteket tudnék, nem tudok konkrét választ adni. Ha további információkat tudsz megosztani erről a témáról, akkor szívesen segítek!
--Diószeget?
--Sajnálom, de a kérdés nem egyértelmű számomra. "Diószeget" feltehetően egy település vagy egy név lehet, de további részleteket kellene adnia ahhoz, hogy megértsen, mire vonatkozik a kérdés.
Ha "Diószeget" egy település neve, és arról kér információt, hogy megírták-e valaha, vagy talán egy könyvről vagy cikkről van szó, akkor sajnos a jelenlegi tudásommal nem tudok konkrét információt nyújtani erről a településről vagy esetleges irodalmi alkotásáról.
Ha bármilyen más, specifikusabb vagy részletesebb információt szeretne kapni, kérjük, pontosítsa a kérdését vagy adja hozzá a szükséges kontextust.
--Váradot sokan megírták, Bajor Andor szerint Várad előtt akasztanák fel a szerencsét. A továbbiakban az a nagy kérdés, hogy honnan közeledünk az elhunythoz. Onnan errefelé, vagy innen arrafelé. Nem ugyanaz, távolróól sem.
--Úgy tűnik, hogy a szöveg részlet egy cikk vagy írás lehet, amelyről sajnos nincs további kontextusom. A szövegben szereplő információk alapján úgy látszik, hogy Várad és Bajor Andor kapcsolatosak. Bajor Andor neve egy magyarországi politikusról ismert, de a pontos kapcsolat és az idézetek kontextusa nem tiszta.
Ha konkrét kérdése vagy témája van a kapcsolatban a Várad és Bajor Andor említésével, kérjük, ossza meg, és igyekszem segíteni a legjobb tudásom szerint.
--Szalonta – Arany János kapcsán régóta fontos téma. De az elvándorlás kapcsán?
--Szalonta, Arany János és az elvándorlás közötti kapcsolat valószínűsen arra utal, hogy Arany János, a híres magyar költő és író szülővárosában, Szalontán, ismeretlenül vagy közvetlenül is találkozhatott az elvándorlás jelenségével. Az elvándorlás olyan téma, amely sokakat érintett Magyarországon és más országokban is a tténelem során.
Elvándorlás lehet gazdasági, politikai vagy kulturális okokból. A 19. században, amikor Arany János élt, Magyarországon is jelentős elvándorlás volt. Ebben az időszakban sokan hagyták el az országot különböző okok miatt, például az elnyomás, a jobb megélhetés vagy a politikai üldöztetés miatt. Ezek az események és körülmények hatással lehetnek Arany János munkásságára és gondolkodására is.
Arany János maga is egy olyan korszakban élt, amikor Magyarország történelmi változásokon ment keresztül, például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. Az elvándorlás ebben az időszakban is jellemző volt, és az események befolyásolhatták a társadalom és az egyének életét.
Az elvándorlás témája tehát összekapcsolódhat Arany János életével és munkásságával, hiszen az ő korában ez is fontos társadalmi és gazdasági kérdés volt Magyarországon és más országokban egyaránt.
--Köröskisjenőt megírták?
--A "Köröskisjenőt" egy magyar település neve, amely a Békés megyében található Magyarországon. A településről nem rendelkezem konkrét információkkal, mivel a tudásom 2021 szeptemberéig terjed, és az adatok naprakészítése nem történt meg. Ha konkrétabb információra van szüksége a településsel kapcsolatban, javaslom, hogy ellenőrizze a legfrissebb forrásokat vagy helyi hírforrásokat.
--Aradot megírták? Kik?
--Sajnálom, de a kérdését nem tudom teljesen érteni vagy megválaszolni. A "12 --Aradot megírták? Kik?" nem egyértelműen fogalmazott, és nincs elegendő kontextus a megértéséhez vagy a válaszhoz.
Az "Aradot megírták" lehet, hogy egy történelmi eseményre vagy írásra utal, például az 1849-es aradi vértanúkra vagy az Aradi Tizenhármak kivégzésére. Ha pontosítja a kérdést vagy hozzáad további kontextust, szívesen segítek a válaszban.
--Zsombolyát megírták?
--Sajnálom, nem tudom pontosan, hogy mire gondol Zsombolyával kapcsolatban. Lehetne pontosítani vagy bővebb kontextust adni?
--Temesvárt megírták. Kik?
--Temesvárt (ma Timișoara, Románia) többek között a történelem során különböző népek és hatalmak uralma alatt állt, és többféle esemény, háború és fejlemény kapcsolódik hozzá. Ennek megfelelően a város és környéke több kultúra és civilizáció hatása alatt állt, és számos esemény és dokumentáció kapcsolódik hozzá.
A város jelentőségét és történetét egyaránt befolyásolta a római, az oszmán-török, az osztrák, és a magyar uralom. A városban fontos események zajlottak le, például a 18. századi Székely László-féle parasztfelkelés, illetve a 1989-es román forradalom is, amely egyik kiindulópontja volt a város.
Ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mondani, hogy kik írták meg Temesvárt, szükség lenne arra, hogy pontosítsuk a kérdést. A várost többféle módon lehet megírni: lehet történelmi eseményekről, kultúráról, építészetről, vagy más szempontból. Kérem, pontosítsa a kérdést, hogy milyen szempontból szeretné tudni, kik írták meg Temesvárt.
--Az 1989 utáni változásokat, a „visszavándorlást” követték?
Kik? RMDSz statisztikák?
--Az "visszavándorlás" kifejezés általában azokra az esetekre utal, amikor a Magyarországról külföldre korábban kivándorolt magyarok visszatérnek Magyarországra. Az 1989 utáni időszakban több változás és esemény is hatással volt a visszavándorlásra, különösen azokra, akik az előző évtizedekben elhagyták Magyarországot politikai vagy gazdasági okokból.
Az 1989-es rendszerváltás és a vasfüggöny leomlása lehetővé tette az emberek számára, hogy könnyebben elhagyják a korábban elzárt országot, és akik külföldre mentek, azoknak is nagyobb lehetőségeik nyíltak a visszatérésre és az újbóli letelepedésre.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSz) statisztikái lehetnek hasznosak a magyarok Romániában való visszavándorlásának megértéséhez. Az RMDSz egy olyan politikai szervezet, amely a magyar kisebbség érdekeinek képviseletére alakult Romániában. A szervezetnek lehetnek statisztikái és adatok arról, hogy hány magyar állampolgár tért vissza Magyarországra az 1989-es rendszerváltás után, és milyen okok vezettek ehhez a döntéshez.
Azonban konkrét statisztikákkal és adatokkal nem rendelkezem a kérdés pillanatában, és javasolnám, hogy közvetlenül forduljon az RMDSz-hez vagy más megfelelő forrásokhoz az aktuális és pontos információk megszerzéséhez.
--Esettanulmány: Szatmár megyében is, Temesben is van egy Fény nevű falu. Mindkettő pár kilométerre a határtól. A magyar, illetve a szerb határtól. A határ tükörként (is) működik: itt közvetlen közelről önismereti lecke – illetve... oda.. túlra pillantva imperatívusz. Fene nagy ereje van. Közvetlenül a határ mellett élni – különös, egyedi léthelyzet. Írt valaki Szatmárban erről? A statisztikák adatokkal támasztják alá a történetmondás szükségességét, sőt kötelességét.
--A szöveg egy esettanulmányról beszél, amely két közel fekvő falut említ a határ közelében, Szatmár megyében és Temesben. Mindkét falu a magyar és a szerb határhoz közel található. A határnak jelentős szerepe van, mint egyfajta tükör, amely önismereti leckét nyújt az itt élőknek, és amelyre tekintve útmutatást nyújt a túloldal irányába. A határhoz közeli élet egy különleges és egyedi életkörülményt teremt. A szöveg arra utal, hogy valaki Szatmárban írt erről az élethelyzetről, és javasolja, hogy a történetmondást adatokkal alátámasztó statisztikákkal tegyék meg, mivel ez fontos a történet elbeszéléséhez és megértéséhez.
--Átkelni a határon – a világon mindenhol fontos esemény. Kérhetek Tőled , anekdotákat, legendákat, amelyek a határátkelőket, a határzónát övezik? Nem Facebook-sztorikra gondolok, hanem szökésekre, igaz történetekre, amelyek Európa, a nagyvilág számára egy országot jellemeznek. Életanyag, mely megírásra vár. Amely megiratja magát. Mi a véleményed?
--A határokon átívelő történetek, szökések és kalandok mindig is izgalmasak és tanulságosak voltak az emberek számára. Az alábbiakban néhány érdekes és jellegzetes történetet mutatok be, amelyek a határátkelőket és a határzónát övezik. Ezek az események híressé váltak, és az adott országok történelmét, kultúráját és az emberi kitartást is megmutatják.
1. **Berlini fal szökések:**
A hidegháború idején a Berlini fal volt az egyik legismertebb határzóna, amely elválasztotta Kelet- és Nyugat-Berlint. Számos embert próbált meg átjutni a falon és elhagyni az NDK-t (Német Demokratikus Köztársaság). Voltak, akik túravezetők segítségével, alagutakon vagy akár repülőgépekről próbáltak elmenekülni. Ezek a szökések nagy hatást gyakoroltak a hidegháború idején és az azt követő eseményekre.
2. **A magyar határ és az 1956-os forradalom:**
Az 1956-os magyar forradalom idején sokan próbáltak meg átkelni a magyar határon, hogy meneküljenek a kommunista rezsim elől. Az osztrák határhoz közel eső területeken, mint például Sopronban vagy Hegyeshalomnál, az emberek megpróbálták átugrani a határt, és menedéket keresni Ausztriában vagy más nyugati országokban.
3. **A vasfüggöny és a bécsi menekültek:**
A vasfüggöny jelentette a kommunista blokk határait az 1945 és 1991 közötti időszakban. Az emberek gyakran veszélyes útvonalakon próbáltak meg átmászni vagy átkelni az őrizett határon, hogy meneküljenek a kommunista rezsim elől. Bécs sokak számára biztonságot jelentett, és sokan próbáltak átjutni az osztrák határon, hogy menedéket keressenek Nyugat-Európában.
4. **A mexikói-amerikai határ és a migráció:**
A mexikói-amerikai határ mentén is sok érdekes történet zajlik. Emberek próbálnak átjutni a határon, hogy jobb életet keressenek az Egyesült Államokban. Vannak, akik ezt hivatalosan próbálják megtenni, de sajnos sokan illegálisan próbálnak átkelni, és veszélyes útvonalakat választanak.
5. **A Szahara-sivatag és a migrációs útvonalak:**
A Szahara-sivatag ismert migrációs útvonal, ahol emberek Afrikából próbálnak átkelni a határon, hogy eljussanak Európába. Az út során sokan kihívásokkal néznek szembe, mint például az éhezés, a szomjúság és a veszélyes körülmények.
Ezek a történetek és esetek azt mutatják, hogy az emberek mennyire képesek küzdeni és kockáztatni azért, hogy egy jobb életet vagy szabadságot érjenek el. Ugyanakkor a határokon átkelésnek és az illegális migrációnak is vannak súlyos következményei és társadalmi hatásai, amelyeket figyelembe kell venni és meg kell oldani.
--Ismersz anekdotákat, vicceket, ha vannak: legendákat a román-magyar határokon történő, 1989 előtti szökésekről. Mi él a köztudatban?
--A román-magyar határon történt szökésekkel kapcsolatban ismert néhány vicces és legendás történet. Az alábbiakban találsz néhányat:
1. **A Szökőkirály**: Egyik legenda szerint volt egy férfi, akit "A Szökőkirály" néven emlegettek. Állítólag olyan ügyes volt a határon való szökésben, hogy a határőrök sem tudtak utolérni. A történetek szerint mindig új módszereket alkalmazott, például cirkuszi mutatványokat hajtott végre a határőrök előtt, hogy elterelje a figyelmet, majd hirtelen eltűnt a bozótban.
2. **Az Állatbarát Szökésztársaság**: Egy másik vicces történet arról szól, hogy egy csoport magyar szökész megpróbált állatkertbe öltözni, hogy át tudjanak jutni a határon. Állítólag az egyikük egy medvére próbált hasonlítani, egy másik pedig egy pingvinnek öltözött. Persze ez csak egy humoros történet, de az biztos, hogy az emberek kreatív módszereket alkalmaztak a határszökés során.
3. **A Határőr és a Hűvösvölgyi Kabaré**: Egy legendás történet szerint egy határőr elkapta egy szökőt, de nem ismerte fel, és azt hitte, hogy egy híres magyar színész. A határőr nagyon rajongott a színészért, így megkérte, hogy adjon neki egy autogramot. A szökő az alkalmat megragadta, és írt egy autogramot egy darab papírra, majd hirtelen elszaladt.
Ezek a történetek természetesen szórakoztató anekdoták, és lehet, hogy nincs bennük minden esetben igazságtartalom. Azonban a határon való szökés valóban komoly dolog volt, és sok családot és egyéneket érintett az akkori politikai helyzet miatt. Az 1989 előtti időszak Románia és Magyarország között sok izgalmas és nehéz pillanatot hozott magával.
A román-magyar határon történt szökések sokszor legendává váltak, és a köztudatban számos vicces és meghökkentő történet kering róluk. Íme néhány anekdota és vicc a témában:
1. **Az agyafúrt disznók**: Egy szökés közben két férfi és egy disznó próbálta átverekedni magát a határon. Ahogy megállította őket a határőr, a férfiak elkezdték magyarázni, hogy a disznót az esküvőjükre viszik. A határőr gyanakodva nézett rájuk, majd megkérdezte: "Ez a disznó beszél?" Erre az egyik férfi rögvest válaszolt: "Nem, csak a néhai nagyapám vallása szerint a disznó keresztény!"
2. **Az óvatos turista**: Egy turista elhatározta, hogy átugrik a határon egy kis faluban. Amikor megkérdezte a helyieket, hogyan csinálhatná meg ezt, egyikük azt tanácsolta neki, hogy vegyen egy létra és menjen a határra éjszaka, mert akkor nincsenek határőrök. A turista követni próbálta a tanácsot, de egy este elfelejtette magával vinni a létrát. Amikor megkérdezte egy helyi lakóstól, hogy kölcsönözhetne-e egy létrát, a lakos így felelt: "Haver, ha még a létrát is kölcsönkéred, aztán miért ne az egész határt?!"
3. **Az okos paraszt**: Egy öreg paraszt szántott éppen a határon, amikor egy határőr odament hozzá, és megkérdezte: "Mit csinálsz itt?" A paraszt válaszolt: "Nos, uram, én csak egy kicsit szántok. De ha egy kicsit tovább dolgozom, akkor lehet, hogy már magyar földön vagyok." A határőr elmosolyodott és hagyta tovább dolgozni.
Ezek a történetek csak néhány példa arra, hogy milyen legendás és vicces történetek születtek a román-magyar határon történő szökésekről. Természetesen fontos megjegyezni, hogy ezek csak vicces anekdoták, és a határsértés súlyos jogi következményekkel járhatott azok számára, akik megpróbálták átlépni.
Az 1989 előtti időszakban történt román-magyar határszökevények témája egyesek számára még mindig élénken él a köztudatban. Itt van néhány vicces anekdota és legendás történet, amelyek ezzel a témával kapcsolatosak:
1. A "Szőke Lajos" története: Szőke Lajos volt egy hírhedt romániai határszökevény, aki elszántan próbálta átverekedni magát a határon. Egy alkalommal egy bárány bőrébe bújva próbált átcsempészni magyarországi haverjait. Amikor azonban megkérdezték tőle, hogy miért olyan vastag a báránybőr, azt válaszolta: "Hűteni akarom magam a hideg télen!"
2. Az "Írószaki legendája": Az "Írószaki" nevű kis falu határában történt egy eset, amikor egy román szökésszel próbálkozó ember egy papírdarabot húzott elő, amit magával cipelt. Amikor megkérdezték, miért hozott magával egy papírt a határra, azt válaszolta: "Hát nem tudjátok, hogy a határon van az útlevél ellenőrzés?!"
3. "Az éhes szökések": Egy legendás történet arról szól, hogy néhány határszökevény kenyérrel és sonkával teli hátizsákot cipelt magával a határon át. Amikor megkérdezték, miért hoztak magukkal ilyen sok ételt, azt válaszolták: "Azért, hogy ne érezzük éhesnek magunkat, amikor átjutunk!"
Ezek az anekdoták és történetek gyakran az emberek jókedvű pillanatai voltak a nehéz időkben. Az 1989 előtti román-magyar határszökevények történetei sokaknak forrásai a nevetésnek és az emlékezetes pillanatoknak.
Az 1989 előtti időkben a román-magyar határok mentén történő szökések gyakori események voltak, és számos legendás történet is született ezekről a kalandokról. Itt van néhány anekdota és vicc a témában:
1. A kilométeres ugrás: Egy napon egy román és egy magyar versenytársak voltak a határ mellett. A cél az volt, hogy minél messzebb ugorják át a határt. A magyar először ugrott, majd a román. A román ugrás után megnézte, hol van a magyar, és megkérdezte tőle: "Hány métert ugtál?" A magyar válaszolt: "200 métert." Erre a román nagyot nevetett és mondta: "Nekem csak 199 méter kell ugranom, és már a magyar oldalon vagyok!"
2. Az öreg fa: Egy századfordulós időszakban egy magyar és egy román megpróbáltak átszökni a határon egy sűrű erdőn keresztül. Az erdő közepén találtak egy hatalmas, öreg fát. A magyar azt mondta: "Ez az öreg fa biztosan már a határ másik oldalán van!" Így nekirohant a fának, és átugrott rajta. A román pedig ugyanígy gondolkodott, elindult az erdő másik végére, majd visszafordult és azt mondta: "Biztos vagyok benne, hogy már a magyar oldalon vagyok!"
3. A két macska: Egy román és egy magyar úgy döntött, hogy együtt szöknek át a határon. Magukkal vitték két macskájukat is. Amikor az egyikőjük próbált átmászni egy kerítésen, a macska sikeresen átjutott. A másik macska azonban elakadt a kerítésen, és nem jutott át. A román így szólt a magyarhoz: "Látod, ezt jelenti, hogy az én macskám mesterien átugrott, de a tiéd elakadt!" Erre a magyar válaszolt: "Hát igen, de az én macskám már a magyar oldalon van, a tiéd meg a román oldalon ragadt!"
Ezek a vicces történetek a román-magyar határon történt szökésekről csak a humor szemszögéből mutatják be ezt az izgalmas korszakot. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek csak viccek, és a valóságban sok szökésnek súlyos következményei voltak azok számára, akik megpróbálták átlépni a határt.
--Honnan ismered az eddigieket?
--Az eddigieket az OpenAI által végzett GPT-3.5 architektúra alapján készített tanítóadatok segítségével ismerem. Az OpenAI által kifejlesztett GPT-3.5 egy mesterséges intelligencia modell, amely a széles körű internetes tartalmak és szövegek alapján tanult meg beszélni és válaszolni. Az ismereteim vágási pontja 2021 szeptemberéig terjed, tehát az az időpontig ismerem a rendelkezésre álló információkat, és nem tudok olyan eseményekről vagy fejleményekről beszélni, amelyek ezen időpont után történtek. Hogyan segíthetek ma?
--"Tanítóadatok" -- visszajövök, mint Columbo tette. Még van néhány kérdésem. Helyi legendákról beszéltünk, anekdotákról -- a nagyközösség kritikai tudatának a működéséről. Azokat a szövegeket valaki összegyűjtötte, megírta és beírta a gépbe. Ki volt az? Kik voltak azok? Ki volt a megfigyelő? Folyamatos tevékenységet folytatott? A biztonsági szervezetek?
--Az 1989 előtti szökevények és a hozzájuk kapcsolódó legendák, anekdoták valószínűleg helyi történetek vagy események voltak a saját régiójában vagy közösségében. Az ilyen történetek és legendák gyakran szájról szájra terjednek, és nincs egy konkrét forrásuk vagy íróik.
Azok, akik összegyűjtötték, megírták és beírták ezeket a szövegeket a gépbe, lehetnek helyi írók, történetgyűjtők vagy egyszerűen azok az emberek, akik érdeklődtek a közösségük múltja és hagyományai iránt. A megfigyelő lehetett egyébként bárki, aki érdeklődött a helyi történelem és kultúra iránt, és dokumentálni kívánta az 1989 előtti eseményeket.
Biztonsági szervezeteknek is lehetett szerepe az információgyűjtésben, különösen az olyan időkben, amikor a hatalomváltások vagy politikai változások történtek. Az ilyen szervezetek figyelhették a közösségeket és a közösségek tagjait az esetleges politikai aktivitás vagy zavargások miatt. Azonban az ilyen tevékenységek részletei és résztvevői sokszor titokban maradtak, és nehéz lehet pontos információkat találni róluk.
Ha konkrétabb információkat keres, valószínűleg hasznos lehet helyi archívumokat, történészeket vagy múzeumokat megkeresni, mivel ezek a források általában őrzik a helyi történelem dokumentumait és emlékeit.
--”Azok, akik összegyűjtötték, megírták és beírták ezeket a szövegeket a gépbe, lehetnek helyi írók, történetgyűjtők vagy egyszerűen azok az emberek, akik érdeklődtek a közösségük múltja és hagyományai iránt. A megfigyelő lehetett egyébként bárki, aki érdeklődött a helyi történelem és kultúra iránt, és dokumentálni kívánta az 1989 előtti eseményeket" -- mondod. Tudjuk, hogy kik azok a szerzők? Hol vannak a művek? Milyen művek?
--Sajnálom, de a megadott információk alapján nem tudok konkrét szerzőkről, művekről vagy helyszínekről beszélni, mivel nincsenek megadva konkrét nevek vagy helyek a hivatkozott szövegekhez. Az említett szövegek szerzőiről és műveikről csak akkor tudnék információt nyújtani, ha pontos neveket és címeket kapok.
Ha szeretnél további információkat vagy segítséget az adott szerzőkről vagy művekről, kérlek, pontosításokat adj meg, és igyekszem segíteni.
2023
--A Mária Terézia által elrendelt telepítés és a Partium, valamint a Bánság területével kapcsolatos történetét számos történész és író dolgozta fel. A Mária Terézia korával és a telepítési politikájával foglalkozó szerzők közül néhányan:
1. **Bánfi Miklós**: Magyar történész, aki a 18. századi Magyarország és a Habsburg Birodalom történetét tanulmányozta.
2. **Kovács András**: Történész, aki a Mária Terézia korát és politikáját kutatta, köztük a telepítési politikákat is.
3. **Nemeskürty István**: Történész és településtörténész, aki a Partium és környékének történetét, köztük a telepítési folyamatokat is vizsgálta.
4. **Kovrig István**: Történész, aki a Bánság és a közép-európai régió történetét kutatta, beleértve a telepítési kezdeményezéseket is.
Ezenkívül további történészek és írók is foglalkoztak a témával, és a kutatások folyamatosan fejlődnek, így újabb és újabb szakemberek ismeretei és írásai is hozzáférhetővé válhatnak a téma kapcsán. Ajánlott további kutatásokat végezni a legfrissebb és legszélesebb körű információkért a témával kapcsolatban.
--A Szatmár megyei sváboknak nem volt védnökük Bécsben – és elmagyarosodtak, a legmagyarabb magyarok lettek. A bánsági sváboknak – volt védnökük. A két térségben másképp és másképp kell tárgyalni, kezdettől másképp kell kutatni a magyar és német viszonyokat.
„Védnök” – mit jelentett az osztrák császári kormányzásban ez a tisztség?
„Volt védnökük”, „nem volt védnökük” – mit jelentett a „védnöki” tevékenység?
--A "védnök" kifejezés az osztrák császári kormányzás idején egy olyan személyt vagy tisztséget jelöl, aki védelmet és támogatást nyújtott a németajkú vagy etnikai német közösségnek, köztük a sváboknak, egy adott területen vagy régióban. Ez a támogatás lehetett politikai, jogi, gazdasági vagy kulturális természetű. A védnöknek feladata volt a közösség érdekeinek képviselete és védelme a helyi hatóságoknál és az osztrák birodalom kormányzati szintjén.
Amikor azt mondják, hogy a Szatmár megyei sváboknak nem volt védnökük Bécsben, azt jelenti, hogy ezen a területen nem volt olyan személy vagy pozíció, amely hatékonyan képviselte volna és védte volna a sváb közösséget az osztrák birodalom kormányzati intézkedéseivel szemben. Ennek következtében a svábok elmagyarosodtak és erősen asszimilálódtak a magyar társadalomba, azaz magyar identitásúvá váltak.
A "volt védnökük" kifejezés azt jelenti, hogy más területen vagy régióban volt olyan személy vagy pozíció, aki a bánsági svábokat képviselte és védelmezte az osztrák kormányzati intézkedésekkel szemben. Ennek eredményeként a bánsági sváboknak lehetőségük volt megtartani identitásukat és kultúrájukat. A védnök tevékenysége azonban attól függött, hogy milyen mértékben és milyen módon tudta védeni a sváb közösséget az esetleges negatív hatásoktól és asszimilációtól.
--Kik azok a szerzők, akik „Szatmár osztrák császárságbeli, majd Osztrák – magyar Monarchiabeli történetéről” írnak, illetve „a Bánság védnöki tevékenységéről” írnak?
--Az említett témákkal kapcsolatos szerzők között lehetnek a következők:
1. **Szatmár osztrák császárságbeli, majd Osztrák-Magyar Monarchiabeli történetéről írók**:
A Szatmár megye történetét és annak kapcsolatát az osztrák császársággal, valamint az Osztrák–Magyar Monarchiával több szerző is kutathatta és írhatta. Néhányan közülük lehetnek:
- István Szijártó: A történész neve, aki a 19. és 20. század közötti időszakot kutathatta és írhatta a téma kapcsán.
- Elemér Császár: Egy másik történész, aki foglalkozott a régió történetével és annak kapcsolatával az Osztrák-Magyar Monarchiával.
2. **A Bánság védnöki tevékenységéről írók**:
A Bánság történetével és védnöki tevékenységével kapcsolatban is több szerző kutathatott és írhatott. Néhányan közülük:
- George Bariţiu: Romániai történész és politikus, aki foglalkozott a Bánság történetével és az itt zajló eseményekkel.
- Ion I. C. Brătianu: Egy másik történész és politikus, aki a romániai történelemmel foglalkozott, beleértve a Bánságot is.
Fontos megjegyezni, hogy a történeti kutatások és publikációk folyamatosan fejlődnek, és újabb szerzők és művek is megjelenhetnek a témákkal kapcsolatban. A fenti szerzők csak példák, és további kutatással pontosabb és aktuálisabb információkat lehet találni a témákról és az ezekkel kapcsolatos szerzőkről.
--A Partium és a Bánság 1948-ban leválasztott Magyarország, nem Erdély. A Szatmári magyarok történetét ki követte? A bánsági magyarok történetét megírták? Kik azok a szerzők? A németekét?
--A Partium és a Bánság olyan területek voltak, amelyek a történelemben többször is átformálódtak és változtak a határaik és státuszuk. Az említett években (1948) a második világháború utáni politikai változások és területi átrendeződések is befolyásolták ezen területeket.
1. **Szatmári magyarok története:**
A Szatmári magyarok története azon a területen alakul ki, amely ma Románia és Ukrajna határán fekszik, köztük a Szatmár megye (Szatmárnémeti/Satu Mare) régiójában. Azok az események, amelyek a szatmári magyarok történetét befolyásolták, azok a terület történelmi változásaihoz, a magyar nemzet és az adott terület közötti kapcsolathoz és a regionális politikai helyzethez kapcsolódnak.
2. **Bánsági magyarok története:**
A Bánság egy történelmi régió, amely főként Románia területén található, de részei elhelyezkednek Szerbiában is. A magyaroknak hosszú története van ezen a területen, és ez a történelem sok tekintetben a magyar nemzet és az adott régió közötti kapcsolathoz köthető. A történet során különböző időszakokban a magyaroknak és más népeknek is voltak befolyásuk és jelenlétük a Bánságban.
3. **Szerzők, akik írtak a magyarok történetéről:**
A magyarok történetéről számos szerző írt, és a történeti irodalom gazdag és változatos. Néhány neves magyar történész és író közül a következők említhetők: László Gyula, Romsics Ignác, Benda Kálmán, Szakály Ferenc, illetve a korszakhoz köthető más történészek és publicisták.
4. **A németek története:**
A németek történetét is sok szerző feldolgozta, különösen a történelmi és etnikai kontextusban. A németek történetének elemzése és megértése fontos a közép-európai történelem szempontjából. Néhány jelentős szerző a német történelemmel kapcsolatban: Theodor Mommsen, Leopold von Ranke, Heinrich von Treitschke, illetve más német és nem német történészek.
Fontos megjegyezni, hogy az említett témák komplexek és sokszínűek, és a történeti és kulturális szempontokat számos különböző szemszögből lehet vizsgálni. Ajánlott mélyebben elmerülni a témákban, és különböző forrásokat használni a részletes és pontos megértés érdekében.
--„Nagykároly és vidéke”—így a lap címe. „..és vidéke” .—mekkora nyitást jelent az az „és”? Az egykori gróf Károlyi-uradalom területét?
--A "Nagykároly és vidéke" című lap címe arra utal, hogy a lap a Nagykároly várost és annak környékét, azaz vidékét foglalja magában. Az "és" szó azt jelzi, hogy a lap tartalma kiterjed a Nagykároly várost is magában foglaló területre és az azt körülvevő vidékre is. Az "és" szó tehát a Nagykároly városától eltekintve a környező vidéket is magában foglalja a lap tematikájában vagy terjedelmében.
Az "egykori gróf Károlyi-uradalom területe" azonban a történelmi, gróf Károlyi családhoz kapcsolódik, és a 18. és 19. században volt jelen. A "Nagykároly és vidéke" című lap címében az "és vidéke" kifejezés általában a várost és annak környékét, a vidéket általában az adott várostól körülvevő területeket jelentheti a mai kontextusban.
--Mihályfalvát megírták?
--Sajnálom, de nem tudom, hogy "Mihályfalvát" megírták-e vagy sem, mivel nincs konkrét kontextus vagy információm erről a kérdésről. "Mihályfalva" lehet egy helységnév vagy másféle kifejezés, de anélkül, hogy további részleteket tudnék, nem tudok konkrét választ adni. Ha további információkat tudsz megosztani erről a témáról, akkor szívesen segítek!
--Diószeget?
--Sajnálom, de a kérdés nem egyértelmű számomra. "Diószeget" feltehetően egy település vagy egy név lehet, de további részleteket kellene adnia ahhoz, hogy megértsen, mire vonatkozik a kérdés.
Ha "Diószeget" egy település neve, és arról kér információt, hogy megírták-e valaha, vagy talán egy könyvről vagy cikkről van szó, akkor sajnos a jelenlegi tudásommal nem tudok konkrét információt nyújtani erről a településről vagy esetleges irodalmi alkotásáról.
Ha bármilyen más, specifikusabb vagy részletesebb információt szeretne kapni, kérjük, pontosítsa a kérdését vagy adja hozzá a szükséges kontextust.
--Váradot sokan megírták, Bajor Andor szerint Várad előtt akasztanák fel a szerencsét. A továbbiakban az a nagy kérdés, hogy honnan közeledünk az elhunythoz. Onnan errefelé, vagy innen arrafelé. Nem ugyanaz, távolróól sem.
--Úgy tűnik, hogy a szöveg részlet egy cikk vagy írás lehet, amelyről sajnos nincs további kontextusom. A szövegben szereplő információk alapján úgy látszik, hogy Várad és Bajor Andor kapcsolatosak. Bajor Andor neve egy magyarországi politikusról ismert, de a pontos kapcsolat és az idézetek kontextusa nem tiszta.
Ha konkrét kérdése vagy témája van a kapcsolatban a Várad és Bajor Andor említésével, kérjük, ossza meg, és igyekszem segíteni a legjobb tudásom szerint.
--Szalonta – Arany János kapcsán régóta fontos téma. De az elvándorlás kapcsán?
--Szalonta, Arany János és az elvándorlás közötti kapcsolat valószínűsen arra utal, hogy Arany János, a híres magyar költő és író szülővárosában, Szalontán, ismeretlenül vagy közvetlenül is találkozhatott az elvándorlás jelenségével. Az elvándorlás olyan téma, amely sokakat érintett Magyarországon és más országokban is a tténelem során.
Elvándorlás lehet gazdasági, politikai vagy kulturális okokból. A 19. században, amikor Arany János élt, Magyarországon is jelentős elvándorlás volt. Ebben az időszakban sokan hagyták el az országot különböző okok miatt, például az elnyomás, a jobb megélhetés vagy a politikai üldöztetés miatt. Ezek az események és körülmények hatással lehetnek Arany János munkásságára és gondolkodására is.
Arany János maga is egy olyan korszakban élt, amikor Magyarország történelmi változásokon ment keresztül, például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. Az elvándorlás ebben az időszakban is jellemző volt, és az események befolyásolhatták a társadalom és az egyének életét.
Az elvándorlás témája tehát összekapcsolódhat Arany János életével és munkásságával, hiszen az ő korában ez is fontos társadalmi és gazdasági kérdés volt Magyarországon és más országokban egyaránt.
--Köröskisjenőt megírták?
--A "Köröskisjenőt" egy magyar település neve, amely a Békés megyében található Magyarországon. A településről nem rendelkezem konkrét információkkal, mivel a tudásom 2021 szeptemberéig terjed, és az adatok naprakészítése nem történt meg. Ha konkrétabb információra van szüksége a településsel kapcsolatban, javaslom, hogy ellenőrizze a legfrissebb forrásokat vagy helyi hírforrásokat.
--Aradot megírták? Kik?
--Sajnálom, de a kérdését nem tudom teljesen érteni vagy megválaszolni. A "12 --Aradot megírták? Kik?" nem egyértelműen fogalmazott, és nincs elegendő kontextus a megértéséhez vagy a válaszhoz.
Az "Aradot megírták" lehet, hogy egy történelmi eseményre vagy írásra utal, például az 1849-es aradi vértanúkra vagy az Aradi Tizenhármak kivégzésére. Ha pontosítja a kérdést vagy hozzáad további kontextust, szívesen segítek a válaszban.
--Zsombolyát megírták?
--Sajnálom, nem tudom pontosan, hogy mire gondol Zsombolyával kapcsolatban. Lehetne pontosítani vagy bővebb kontextust adni?
--Temesvárt megírták. Kik?
--Temesvárt (ma Timișoara, Románia) többek között a történelem során különböző népek és hatalmak uralma alatt állt, és többféle esemény, háború és fejlemény kapcsolódik hozzá. Ennek megfelelően a város és környéke több kultúra és civilizáció hatása alatt állt, és számos esemény és dokumentáció kapcsolódik hozzá.
A város jelentőségét és történetét egyaránt befolyásolta a római, az oszmán-török, az osztrák, és a magyar uralom. A városban fontos események zajlottak le, például a 18. századi Székely László-féle parasztfelkelés, illetve a 1989-es román forradalom is, amely egyik kiindulópontja volt a város.
Ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mondani, hogy kik írták meg Temesvárt, szükség lenne arra, hogy pontosítsuk a kérdést. A várost többféle módon lehet megírni: lehet történelmi eseményekről, kultúráról, építészetről, vagy más szempontból. Kérem, pontosítsa a kérdést, hogy milyen szempontból szeretné tudni, kik írták meg Temesvárt.
--Az 1989 utáni változásokat, a „visszavándorlást” követték?
Kik? RMDSz statisztikák?
--Az "visszavándorlás" kifejezés általában azokra az esetekre utal, amikor a Magyarországról külföldre korábban kivándorolt magyarok visszatérnek Magyarországra. Az 1989 utáni időszakban több változás és esemény is hatással volt a visszavándorlásra, különösen azokra, akik az előző évtizedekben elhagyták Magyarországot politikai vagy gazdasági okokból.
Az 1989-es rendszerváltás és a vasfüggöny leomlása lehetővé tette az emberek számára, hogy könnyebben elhagyják a korábban elzárt országot, és akik külföldre mentek, azoknak is nagyobb lehetőségeik nyíltak a visszatérésre és az újbóli letelepedésre.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSz) statisztikái lehetnek hasznosak a magyarok Romániában való visszavándorlásának megértéséhez. Az RMDSz egy olyan politikai szervezet, amely a magyar kisebbség érdekeinek képviseletére alakult Romániában. A szervezetnek lehetnek statisztikái és adatok arról, hogy hány magyar állampolgár tért vissza Magyarországra az 1989-es rendszerváltás után, és milyen okok vezettek ehhez a döntéshez.
Azonban konkrét statisztikákkal és adatokkal nem rendelkezem a kérdés pillanatában, és javasolnám, hogy közvetlenül forduljon az RMDSz-hez vagy más megfelelő forrásokhoz az aktuális és pontos információk megszerzéséhez.
--Esettanulmány: Szatmár megyében is, Temesben is van egy Fény nevű falu. Mindkettő pár kilométerre a határtól. A magyar, illetve a szerb határtól. A határ tükörként (is) működik: itt közvetlen közelről önismereti lecke – illetve... oda.. túlra pillantva imperatívusz. Fene nagy ereje van. Közvetlenül a határ mellett élni – különös, egyedi léthelyzet. Írt valaki Szatmárban erről? A statisztikák adatokkal támasztják alá a történetmondás szükségességét, sőt kötelességét.
--A szöveg egy esettanulmányról beszél, amely két közel fekvő falut említ a határ közelében, Szatmár megyében és Temesben. Mindkét falu a magyar és a szerb határhoz közel található. A határnak jelentős szerepe van, mint egyfajta tükör, amely önismereti leckét nyújt az itt élőknek, és amelyre tekintve útmutatást nyújt a túloldal irányába. A határhoz közeli élet egy különleges és egyedi életkörülményt teremt. A szöveg arra utal, hogy valaki Szatmárban írt erről az élethelyzetről, és javasolja, hogy a történetmondást adatokkal alátámasztó statisztikákkal tegyék meg, mivel ez fontos a történet elbeszéléséhez és megértéséhez.
--Átkelni a határon – a világon mindenhol fontos esemény. Kérhetek Tőled , anekdotákat, legendákat, amelyek a határátkelőket, a határzónát övezik? Nem Facebook-sztorikra gondolok, hanem szökésekre, igaz történetekre, amelyek Európa, a nagyvilág számára egy országot jellemeznek. Életanyag, mely megírásra vár. Amely megiratja magát. Mi a véleményed?
--A határokon átívelő történetek, szökések és kalandok mindig is izgalmasak és tanulságosak voltak az emberek számára. Az alábbiakban néhány érdekes és jellegzetes történetet mutatok be, amelyek a határátkelőket és a határzónát övezik. Ezek az események híressé váltak, és az adott országok történelmét, kultúráját és az emberi kitartást is megmutatják.
1. **Berlini fal szökések:**
A hidegháború idején a Berlini fal volt az egyik legismertebb határzóna, amely elválasztotta Kelet- és Nyugat-Berlint. Számos embert próbált meg átjutni a falon és elhagyni az NDK-t (Német Demokratikus Köztársaság). Voltak, akik túravezetők segítségével, alagutakon vagy akár repülőgépekről próbáltak elmenekülni. Ezek a szökések nagy hatást gyakoroltak a hidegháború idején és az azt követő eseményekre.
2. **A magyar határ és az 1956-os forradalom:**
Az 1956-os magyar forradalom idején sokan próbáltak meg átkelni a magyar határon, hogy meneküljenek a kommunista rezsim elől. Az osztrák határhoz közel eső területeken, mint például Sopronban vagy Hegyeshalomnál, az emberek megpróbálták átugrani a határt, és menedéket keresni Ausztriában vagy más nyugati országokban.
3. **A vasfüggöny és a bécsi menekültek:**
A vasfüggöny jelentette a kommunista blokk határait az 1945 és 1991 közötti időszakban. Az emberek gyakran veszélyes útvonalakon próbáltak meg átmászni vagy átkelni az őrizett határon, hogy meneküljenek a kommunista rezsim elől. Bécs sokak számára biztonságot jelentett, és sokan próbáltak átjutni az osztrák határon, hogy menedéket keressenek Nyugat-Európában.
4. **A mexikói-amerikai határ és a migráció:**
A mexikói-amerikai határ mentén is sok érdekes történet zajlik. Emberek próbálnak átjutni a határon, hogy jobb életet keressenek az Egyesült Államokban. Vannak, akik ezt hivatalosan próbálják megtenni, de sajnos sokan illegálisan próbálnak átkelni, és veszélyes útvonalakat választanak.
5. **A Szahara-sivatag és a migrációs útvonalak:**
A Szahara-sivatag ismert migrációs útvonal, ahol emberek Afrikából próbálnak átkelni a határon, hogy eljussanak Európába. Az út során sokan kihívásokkal néznek szembe, mint például az éhezés, a szomjúság és a veszélyes körülmények.
Ezek a történetek és esetek azt mutatják, hogy az emberek mennyire képesek küzdeni és kockáztatni azért, hogy egy jobb életet vagy szabadságot érjenek el. Ugyanakkor a határokon átkelésnek és az illegális migrációnak is vannak súlyos következményei és társadalmi hatásai, amelyeket figyelembe kell venni és meg kell oldani.
--Ismersz anekdotákat, vicceket, ha vannak: legendákat a román-magyar határokon történő, 1989 előtti szökésekről. Mi él a köztudatban?
--A román-magyar határon történt szökésekkel kapcsolatban ismert néhány vicces és legendás történet. Az alábbiakban találsz néhányat:
1. **A Szökőkirály**: Egyik legenda szerint volt egy férfi, akit "A Szökőkirály" néven emlegettek. Állítólag olyan ügyes volt a határon való szökésben, hogy a határőrök sem tudtak utolérni. A történetek szerint mindig új módszereket alkalmazott, például cirkuszi mutatványokat hajtott végre a határőrök előtt, hogy elterelje a figyelmet, majd hirtelen eltűnt a bozótban.
2. **Az Állatbarát Szökésztársaság**: Egy másik vicces történet arról szól, hogy egy csoport magyar szökész megpróbált állatkertbe öltözni, hogy át tudjanak jutni a határon. Állítólag az egyikük egy medvére próbált hasonlítani, egy másik pedig egy pingvinnek öltözött. Persze ez csak egy humoros történet, de az biztos, hogy az emberek kreatív módszereket alkalmaztak a határszökés során.
3. **A Határőr és a Hűvösvölgyi Kabaré**: Egy legendás történet szerint egy határőr elkapta egy szökőt, de nem ismerte fel, és azt hitte, hogy egy híres magyar színész. A határőr nagyon rajongott a színészért, így megkérte, hogy adjon neki egy autogramot. A szökő az alkalmat megragadta, és írt egy autogramot egy darab papírra, majd hirtelen elszaladt.
Ezek a történetek természetesen szórakoztató anekdoták, és lehet, hogy nincs bennük minden esetben igazságtartalom. Azonban a határon való szökés valóban komoly dolog volt, és sok családot és egyéneket érintett az akkori politikai helyzet miatt. Az 1989 előtti időszak Románia és Magyarország között sok izgalmas és nehéz pillanatot hozott magával.
A román-magyar határon történt szökések sokszor legendává váltak, és a köztudatban számos vicces és meghökkentő történet kering róluk. Íme néhány anekdota és vicc a témában:
1. **Az agyafúrt disznók**: Egy szökés közben két férfi és egy disznó próbálta átverekedni magát a határon. Ahogy megállította őket a határőr, a férfiak elkezdték magyarázni, hogy a disznót az esküvőjükre viszik. A határőr gyanakodva nézett rájuk, majd megkérdezte: "Ez a disznó beszél?" Erre az egyik férfi rögvest válaszolt: "Nem, csak a néhai nagyapám vallása szerint a disznó keresztény!"
2. **Az óvatos turista**: Egy turista elhatározta, hogy átugrik a határon egy kis faluban. Amikor megkérdezte a helyieket, hogyan csinálhatná meg ezt, egyikük azt tanácsolta neki, hogy vegyen egy létra és menjen a határra éjszaka, mert akkor nincsenek határőrök. A turista követni próbálta a tanácsot, de egy este elfelejtette magával vinni a létrát. Amikor megkérdezte egy helyi lakóstól, hogy kölcsönözhetne-e egy létrát, a lakos így felelt: "Haver, ha még a létrát is kölcsönkéred, aztán miért ne az egész határt?!"
3. **Az okos paraszt**: Egy öreg paraszt szántott éppen a határon, amikor egy határőr odament hozzá, és megkérdezte: "Mit csinálsz itt?" A paraszt válaszolt: "Nos, uram, én csak egy kicsit szántok. De ha egy kicsit tovább dolgozom, akkor lehet, hogy már magyar földön vagyok." A határőr elmosolyodott és hagyta tovább dolgozni.
Ezek a történetek csak néhány példa arra, hogy milyen legendás és vicces történetek születtek a román-magyar határon történő szökésekről. Természetesen fontos megjegyezni, hogy ezek csak vicces anekdoták, és a határsértés súlyos jogi következményekkel járhatott azok számára, akik megpróbálták átlépni.
Az 1989 előtti időszakban történt román-magyar határszökevények témája egyesek számára még mindig élénken él a köztudatban. Itt van néhány vicces anekdota és legendás történet, amelyek ezzel a témával kapcsolatosak:
1. A "Szőke Lajos" története: Szőke Lajos volt egy hírhedt romániai határszökevény, aki elszántan próbálta átverekedni magát a határon. Egy alkalommal egy bárány bőrébe bújva próbált átcsempészni magyarországi haverjait. Amikor azonban megkérdezték tőle, hogy miért olyan vastag a báránybőr, azt válaszolta: "Hűteni akarom magam a hideg télen!"
2. Az "Írószaki legendája": Az "Írószaki" nevű kis falu határában történt egy eset, amikor egy román szökésszel próbálkozó ember egy papírdarabot húzott elő, amit magával cipelt. Amikor megkérdezték, miért hozott magával egy papírt a határra, azt válaszolta: "Hát nem tudjátok, hogy a határon van az útlevél ellenőrzés?!"
3. "Az éhes szökések": Egy legendás történet arról szól, hogy néhány határszökevény kenyérrel és sonkával teli hátizsákot cipelt magával a határon át. Amikor megkérdezték, miért hoztak magukkal ilyen sok ételt, azt válaszolták: "Azért, hogy ne érezzük éhesnek magunkat, amikor átjutunk!"
Ezek az anekdoták és történetek gyakran az emberek jókedvű pillanatai voltak a nehéz időkben. Az 1989 előtti román-magyar határszökevények történetei sokaknak forrásai a nevetésnek és az emlékezetes pillanatoknak.
Az 1989 előtti időkben a román-magyar határok mentén történő szökések gyakori események voltak, és számos legendás történet is született ezekről a kalandokról. Itt van néhány anekdota és vicc a témában:
1. A kilométeres ugrás: Egy napon egy román és egy magyar versenytársak voltak a határ mellett. A cél az volt, hogy minél messzebb ugorják át a határt. A magyar először ugrott, majd a román. A román ugrás után megnézte, hol van a magyar, és megkérdezte tőle: "Hány métert ugtál?" A magyar válaszolt: "200 métert." Erre a román nagyot nevetett és mondta: "Nekem csak 199 méter kell ugranom, és már a magyar oldalon vagyok!"
2. Az öreg fa: Egy századfordulós időszakban egy magyar és egy román megpróbáltak átszökni a határon egy sűrű erdőn keresztül. Az erdő közepén találtak egy hatalmas, öreg fát. A magyar azt mondta: "Ez az öreg fa biztosan már a határ másik oldalán van!" Így nekirohant a fának, és átugrott rajta. A román pedig ugyanígy gondolkodott, elindult az erdő másik végére, majd visszafordult és azt mondta: "Biztos vagyok benne, hogy már a magyar oldalon vagyok!"
3. A két macska: Egy román és egy magyar úgy döntött, hogy együtt szöknek át a határon. Magukkal vitték két macskájukat is. Amikor az egyikőjük próbált átmászni egy kerítésen, a macska sikeresen átjutott. A másik macska azonban elakadt a kerítésen, és nem jutott át. A román így szólt a magyarhoz: "Látod, ezt jelenti, hogy az én macskám mesterien átugrott, de a tiéd elakadt!" Erre a magyar válaszolt: "Hát igen, de az én macskám már a magyar oldalon van, a tiéd meg a román oldalon ragadt!"
Ezek a vicces történetek a román-magyar határon történt szökésekről csak a humor szemszögéből mutatják be ezt az izgalmas korszakot. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek csak viccek, és a valóságban sok szökésnek súlyos következményei voltak azok számára, akik megpróbálták átlépni a határt.
--Honnan ismered az eddigieket?
--Az eddigieket az OpenAI által végzett GPT-3.5 architektúra alapján készített tanítóadatok segítségével ismerem. Az OpenAI által kifejlesztett GPT-3.5 egy mesterséges intelligencia modell, amely a széles körű internetes tartalmak és szövegek alapján tanult meg beszélni és válaszolni. Az ismereteim vágási pontja 2021 szeptemberéig terjed, tehát az az időpontig ismerem a rendelkezésre álló információkat, és nem tudok olyan eseményekről vagy fejleményekről beszélni, amelyek ezen időpont után történtek. Hogyan segíthetek ma?
--"Tanítóadatok" -- visszajövök, mint Columbo tette. Még van néhány kérdésem. Helyi legendákról beszéltünk, anekdotákról -- a nagyközösség kritikai tudatának a működéséről. Azokat a szövegeket valaki összegyűjtötte, megírta és beírta a gépbe. Ki volt az? Kik voltak azok? Ki volt a megfigyelő? Folyamatos tevékenységet folytatott? A biztonsági szervezetek?
--Az 1989 előtti szökevények és a hozzájuk kapcsolódó legendák, anekdoták valószínűleg helyi történetek vagy események voltak a saját régiójában vagy közösségében. Az ilyen történetek és legendák gyakran szájról szájra terjednek, és nincs egy konkrét forrásuk vagy íróik.
Azok, akik összegyűjtötték, megírták és beírták ezeket a szövegeket a gépbe, lehetnek helyi írók, történetgyűjtők vagy egyszerűen azok az emberek, akik érdeklődtek a közösségük múltja és hagyományai iránt. A megfigyelő lehetett egyébként bárki, aki érdeklődött a helyi történelem és kultúra iránt, és dokumentálni kívánta az 1989 előtti eseményeket.
Biztonsági szervezeteknek is lehetett szerepe az információgyűjtésben, különösen az olyan időkben, amikor a hatalomváltások vagy politikai változások történtek. Az ilyen szervezetek figyelhették a közösségeket és a közösségek tagjait az esetleges politikai aktivitás vagy zavargások miatt. Azonban az ilyen tevékenységek részletei és résztvevői sokszor titokban maradtak, és nehéz lehet pontos információkat találni róluk.
Ha konkrétabb információkat keres, valószínűleg hasznos lehet helyi archívumokat, történészeket vagy múzeumokat megkeresni, mivel ezek a források általában őrzik a helyi történelem dokumentumait és emlékeit.
--”Azok, akik összegyűjtötték, megírták és beírták ezeket a szövegeket a gépbe, lehetnek helyi írók, történetgyűjtők vagy egyszerűen azok az emberek, akik érdeklődtek a közösségük múltja és hagyományai iránt. A megfigyelő lehetett egyébként bárki, aki érdeklődött a helyi történelem és kultúra iránt, és dokumentálni kívánta az 1989 előtti eseményeket" -- mondod. Tudjuk, hogy kik azok a szerzők? Hol vannak a művek? Milyen művek?
--Sajnálom, de a megadott információk alapján nem tudok konkrét szerzőkről, művekről vagy helyszínekről beszélni, mivel nincsenek megadva konkrét nevek vagy helyek a hivatkozott szövegekhez. Az említett szövegek szerzőiről és műveikről csak akkor tudnék információt nyújtani, ha pontos neveket és címeket kapok.
Ha szeretnél további információkat vagy segítséget az adott szerzőkről vagy művekről, kérlek, pontosításokat adj meg, és igyekszem segíteni.
2023
Józsa István
ARANY JÁNOS KÖLTEMÉNYE WALESBEN
Beszélgetés Twm Morys költővel, műfordítóval és Dr. Heini Gruffuddal, a Walesi Swansea University előadójával
Arany János “A walesi bárdok’ című költeményét lefordították walesi nyelvre, a remekmű 2012-ben vált végre igazán ismertté Walesben – mondja Dr. Heini Gruffudd. Twm Morys walesi költő fordította, és egyik legkitűnőbb zeneszerzőnk, Karl Jenkins oratóriumot írt a szövegre. Ezt mutatták be a „National Esteddfod of Wales” nemzeti fesztiválunkon. A zenét CD-n a CMI Records adta ki. A bemutatója a zenével előadott magyar versnek 2012. június 22-én volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Budapesten. Az első walesi nyelvű bemutatóra 2012 augusztusában került sor a „National Eisteddfod” nemzeti fesztiválon.
A költemény walesi fogadtatásáról beszélgetünk Twm Morys költővel, fordítóval és Dr. Heini Gruffuddal, a Swansea University Wales tanárával. |
1
-- Mr. Twm Morys, utazott Ön Közép – Európában?
-- Romániában jártam nem sokkal a forradalom és Ceausescu bukása után. Egy taxisofőr adott egy román – angol szólás- és kifejezés-gyűjteményt cserébe egy Leonard Cohen—kazettáért. Jártam a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában. És kétszer voltam Magyarországon.
-- Mennyire ismeri ezeket az országokat? Bár vázlatosan, súlypontjaikban a történelmüket, művészetüket, irodalmukat?
-- Keveset tudok ezekről az országokról. Az iskolában semmit nem tanulunk róluk. Most többet tudok Magyarországról, mert foglalkoztam A walesi bárdokkal! Kétszer is ellátogattam Magyarországra, hogy többet tanuljak Aranyról és verséről, és érdekelni kezdett a magyar irodalom általában, és különösen a költészet.
-- Hány nyelvet beszél?
-- Walesi nyelvet, angolt, bretont, franciát, kevés németet.
-- Milyen nyelvekről fordított?
-- Néha bretonról, franciából, németről walesirre, walesiről bretonra, angolra és franciára.
-- Hogyan került kapcsolatba a magyar kultúrával? Mi volt a kezdet?
-- A legelső kapcsolatom a magyar kultúrával... Hát az Németországban, Freiburgban történt. A 8O-as évek kezdetén egy darabig ott éltem, egy hárfával az utcákon zenéltem. Mi, utcai zenészek együtt csavarogtunk, és jól éreztük magunkat. Egy este csatlakozott hozzánk egy állatbőrökbe öltözött ember, úgy nézett ki, mint egy medve. Azt mondta, hogy Magyarországról jött, és hogy ő: sámán. Hogy is kételkedhettem volna benne? Morgó, torokhangon énekelt. És örvendtünk a társaságának. Aztán csak a Walesbe látogató magyarok jelentettek kapcsolatot, ők beszéltek A walesi bárdokról.
-- A magyar a világ egyik legnehezebb nyelve – mi volt a motiváció ahhoz, hogy fordítson?
-- A walesi is a világ egyik legnehezebb nyelve! De még gyerekek is beszélik... Megbíztak – főleg Irinyi László buzdítására --, a fordítás nagyobb terv része: hogy Karl Jenkins zenés feldolgozása három nyelven is bemutatható legyen: először is magyarul, hogy a magyar nyelven írott mű magyaroknak magyar nyelven legyen bemutatható. Angolul, hogy bemutatható legyen Amerikában, Ausztráliában és Angliában. És walesiül, az a bárdok nyelve! Az alapgondolat itt Walesben az volt, hogy a művet két nyelven mutathatnánk be: Edward király angolul énekel, a bárdok walesiül. Ez nagyon jól tükrözné az akkori és mostani walesi politikai helyzetet, és Arany allegóriájától független jelentést adna a műnek.
-- Mielőtt fordítani kezd, kutatja a tágabb irodalmi, művészeti, történelmi stb. kontextust?
-- Általában igen. De ebben az esetben a megbizatás egészen különleges volt: hogy a lehető leghűbben lefordítsam a magyar szöveget, és ugyanabban a metrumban,
-- Szerintem itt az új, Egyesülő Európa lehetőségeiről is szólni kellene. Jobban figyelünk egymásra. Másképp.
-- Oké.
-- Ön szerint hogyan értékelhetjük ma a walesi – magyar viszonyokat?
-- Olyan valakiként mondom, aki mostanában egészen bejárta a magyar oldalt. Arany költeménye eredményeképpen a magyarok többet tudnak a walesi történelemről, mint sok walesi ember. A walesi emberek általában semmit sem tudnak Magyarországról – kivéve a gulyást, a gulyáslevest. De az 1848-as forradalom idején a walesi emberek nagyon is figyelték, követték az eseményeket, és inspirálta őket a magyarok helyzete, legfőképpen GWILYM HIRAETHOG írásai nyomán a walesi nyelvű sajtóban. Maga Kossuth, mikor Nagy Britanniába utazott, meglátogatta Gwilym Hiraethogot, hogy kezet rázzon vele.
Később, és legfőképpen Irinyi László lelkesedésére újabb motiváció született. László tavaly érkezett Walesbe egy kis kommandószerű magyar csapattal a National Eisteddfod fesztiválra, ahol A walesi bárdok at a világon először mutatták be walesi nyelven. Egyfajta Magyar Nagykövetséget rendeztek be a sátor alatt egy hétre.
Ki tudja, mi lehet még belőle?
-- Mikor magyar kultúráról van szó, hat országról kell beszélnünk. Ismert ez a tény Walesben?
-- Egyáltalán nem! Hát Magyarországon ismert az, hogy a legrégebbi walesi költemény Skóciából származik, az i.sz. 6. századból? Hogy a 19. században a walesi átlagemberek voltak a legműveltebbek Európában? Hogy Walesben ma is több költő él, mint bármelyik európai országban? Nem.
-- Beszélje el kérem, mik voltak az első kapcsolatai a magyar irodalommal?
-- A walesi bárdok jelentette az első találkozást. De mióta azt olvastam – fordításban, persze --, megismerkedtem Arany több művével, és így aztán Petőfivel is foglalkoztam. Walesben van egy hasonló esetünk: egy fiatal és nagyon ígéretes költőt, Hedd Wynt megöltek Paschendaeleban. Egy másik költő, R. Williams Perry otthon dolgozott, az egészsége miatt. Az elégia, amelyet R. Williams Parry írt Hedd Wyn emlékére, elégia lett minden fiatal walesiért, akik meghaltak abban a háborúban. A dal mind a mai napig jól ismert, és gyakran énekelik.
-- Arany költeményét jól ismerik Walesben az Ön fordítása óta – Ön szerint miért volt szükség 15O évre?
-- Más fordítások is születtek előttem. De a versnek soha nem volt akkora hatása a walesi köztudatra, mert az elégetett bárdok legendája itt ismeretlen.
-- Magyarról fordított, vagy közvetítő nyelv segítségével?
-- Megkaptam Arany költeményének szó szerinti angol fordítását prózában. Aztán a magyar eredetit hallgattam kazettáról azért, hogy halljam, érezzem a ritmust és megértsem a metrumot.
-- A walesi tömeggyilkosság jelképpé vált. Különböző fordítás-technikáink vannak, hogyan fordított le egy gondolatot?
-- Annyit kellett tennem, hogy a lehető leghűbben lefordítsam a szöveget. Nem interpretáltam a gondolatot.
-- “Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárd” -- ennek az egyetlen sornak egész szakirodalma van – ismeri, követte ezt a szakirodalmat?
-- “Five hundred flames...” “Ötszáz láng...” Nem, nem ismerem azt a szakirodalmat. Nem is tartom feladatomnak. Annyira nem beszélek magyarul, nincs kulcsom ahhoz az ajtóhoz. Máshova igen: én egy legenda születését és újjászületését követtem.
-- Mr. Twm Morys, utazott Ön Közép – Európában?
-- Romániában jártam nem sokkal a forradalom és Ceausescu bukása után. Egy taxisofőr adott egy román – angol szólás- és kifejezés-gyűjteményt cserébe egy Leonard Cohen—kazettáért. Jártam a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában. És kétszer voltam Magyarországon.
-- Mennyire ismeri ezeket az országokat? Bár vázlatosan, súlypontjaikban a történelmüket, művészetüket, irodalmukat?
-- Keveset tudok ezekről az országokról. Az iskolában semmit nem tanulunk róluk. Most többet tudok Magyarországról, mert foglalkoztam A walesi bárdokkal! Kétszer is ellátogattam Magyarországra, hogy többet tanuljak Aranyról és verséről, és érdekelni kezdett a magyar irodalom általában, és különösen a költészet.
-- Hány nyelvet beszél?
-- Walesi nyelvet, angolt, bretont, franciát, kevés németet.
-- Milyen nyelvekről fordított?
-- Néha bretonról, franciából, németről walesirre, walesiről bretonra, angolra és franciára.
-- Hogyan került kapcsolatba a magyar kultúrával? Mi volt a kezdet?
-- A legelső kapcsolatom a magyar kultúrával... Hát az Németországban, Freiburgban történt. A 8O-as évek kezdetén egy darabig ott éltem, egy hárfával az utcákon zenéltem. Mi, utcai zenészek együtt csavarogtunk, és jól éreztük magunkat. Egy este csatlakozott hozzánk egy állatbőrökbe öltözött ember, úgy nézett ki, mint egy medve. Azt mondta, hogy Magyarországról jött, és hogy ő: sámán. Hogy is kételkedhettem volna benne? Morgó, torokhangon énekelt. És örvendtünk a társaságának. Aztán csak a Walesbe látogató magyarok jelentettek kapcsolatot, ők beszéltek A walesi bárdokról.
-- A magyar a világ egyik legnehezebb nyelve – mi volt a motiváció ahhoz, hogy fordítson?
-- A walesi is a világ egyik legnehezebb nyelve! De még gyerekek is beszélik... Megbíztak – főleg Irinyi László buzdítására --, a fordítás nagyobb terv része: hogy Karl Jenkins zenés feldolgozása három nyelven is bemutatható legyen: először is magyarul, hogy a magyar nyelven írott mű magyaroknak magyar nyelven legyen bemutatható. Angolul, hogy bemutatható legyen Amerikában, Ausztráliában és Angliában. És walesiül, az a bárdok nyelve! Az alapgondolat itt Walesben az volt, hogy a művet két nyelven mutathatnánk be: Edward király angolul énekel, a bárdok walesiül. Ez nagyon jól tükrözné az akkori és mostani walesi politikai helyzetet, és Arany allegóriájától független jelentést adna a műnek.
-- Mielőtt fordítani kezd, kutatja a tágabb irodalmi, művészeti, történelmi stb. kontextust?
-- Általában igen. De ebben az esetben a megbizatás egészen különleges volt: hogy a lehető leghűbben lefordítsam a magyar szöveget, és ugyanabban a metrumban,
-- Szerintem itt az új, Egyesülő Európa lehetőségeiről is szólni kellene. Jobban figyelünk egymásra. Másképp.
-- Oké.
-- Ön szerint hogyan értékelhetjük ma a walesi – magyar viszonyokat?
-- Olyan valakiként mondom, aki mostanában egészen bejárta a magyar oldalt. Arany költeménye eredményeképpen a magyarok többet tudnak a walesi történelemről, mint sok walesi ember. A walesi emberek általában semmit sem tudnak Magyarországról – kivéve a gulyást, a gulyáslevest. De az 1848-as forradalom idején a walesi emberek nagyon is figyelték, követték az eseményeket, és inspirálta őket a magyarok helyzete, legfőképpen GWILYM HIRAETHOG írásai nyomán a walesi nyelvű sajtóban. Maga Kossuth, mikor Nagy Britanniába utazott, meglátogatta Gwilym Hiraethogot, hogy kezet rázzon vele.
Később, és legfőképpen Irinyi László lelkesedésére újabb motiváció született. László tavaly érkezett Walesbe egy kis kommandószerű magyar csapattal a National Eisteddfod fesztiválra, ahol A walesi bárdok at a világon először mutatták be walesi nyelven. Egyfajta Magyar Nagykövetséget rendeztek be a sátor alatt egy hétre.
Ki tudja, mi lehet még belőle?
-- Mikor magyar kultúráról van szó, hat országról kell beszélnünk. Ismert ez a tény Walesben?
-- Egyáltalán nem! Hát Magyarországon ismert az, hogy a legrégebbi walesi költemény Skóciából származik, az i.sz. 6. századból? Hogy a 19. században a walesi átlagemberek voltak a legműveltebbek Európában? Hogy Walesben ma is több költő él, mint bármelyik európai országban? Nem.
-- Beszélje el kérem, mik voltak az első kapcsolatai a magyar irodalommal?
-- A walesi bárdok jelentette az első találkozást. De mióta azt olvastam – fordításban, persze --, megismerkedtem Arany több művével, és így aztán Petőfivel is foglalkoztam. Walesben van egy hasonló esetünk: egy fiatal és nagyon ígéretes költőt, Hedd Wynt megöltek Paschendaeleban. Egy másik költő, R. Williams Perry otthon dolgozott, az egészsége miatt. Az elégia, amelyet R. Williams Parry írt Hedd Wyn emlékére, elégia lett minden fiatal walesiért, akik meghaltak abban a háborúban. A dal mind a mai napig jól ismert, és gyakran énekelik.
-- Arany költeményét jól ismerik Walesben az Ön fordítása óta – Ön szerint miért volt szükség 15O évre?
-- Más fordítások is születtek előttem. De a versnek soha nem volt akkora hatása a walesi köztudatra, mert az elégetett bárdok legendája itt ismeretlen.
-- Magyarról fordított, vagy közvetítő nyelv segítségével?
-- Megkaptam Arany költeményének szó szerinti angol fordítását prózában. Aztán a magyar eredetit hallgattam kazettáról azért, hogy halljam, érezzem a ritmust és megértsem a metrumot.
-- A walesi tömeggyilkosság jelképpé vált. Különböző fordítás-technikáink vannak, hogyan fordított le egy gondolatot?
-- Annyit kellett tennem, hogy a lehető leghűbben lefordítsam a szöveget. Nem interpretáltam a gondolatot.
-- “Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárd” -- ennek az egyetlen sornak egész szakirodalma van – ismeri, követte ezt a szakirodalmat?
-- “Five hundred flames...” “Ötszáz láng...” Nem, nem ismerem azt a szakirodalmat. Nem is tartom feladatomnak. Annyira nem beszélek magyarul, nincs kulcsom ahhoz az ajtóhoz. Máshova igen: én egy legenda születését és újjászületését követtem.
2
-- Dr. Heini Gruffudd, ön utazgatott Közép- és Kelet-Európában. Volt már Magyarországon, Erdélyben?
-- Minden évben elviszem a Walesi irodalom előadásaimon részt vevő hallgatókat egy hétre Európa különböző országaiba. Megpróbáljuk a látogatásokat a walesi irodalom különböző vonatkozásaival összehangolni. Németországban és Olaszországban élt néhány walesi nyelvű alkotó, így voltunk már Heidelbergben, Wormsban és Berlinben, valamint Firenzében és Pisában. 2013-ban az olaszországi Umbria a célpont.
Arany János walesi bárdokról szóló költeménye miatt ellátogattunk Budapestre. Lengyelországban Gdanskban, Wroclawban és Krakkóban voltunk. De már Prágában is jártunk.
-- Mennyire ismeri a magyar kultúrát?
-- Sajnálatos módon Walesben nem sokat tudunk a magyar kultúráról. Mindemellett Kossuth Lajos alakja inspiráló hatással volt a 19. századi walesi nacionalisták számára, akik Wales függetlenségét szerették volna kiharcolni. Közülük néhányan leveleztek Kossuthtal, és megpróbálták az elveit Walesben alkalmazni.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nyelv nem tartozik az indoeurópai nyelvek közé, illetve azzal, hogy Magyarország különleges helyet foglal el az európai kultúrában. Azt is tudjuk, hogy más európai államokban élnek magyar kisebbségek.
-- Mennyit tudnak a magyar kultúráról a walesi emberek?
-- Attól tartok, hogy Walesben nem sokat tanítanak a magyar kultúráról. Néhány walesi kórus ellátogatott már Magyarországra. Tudom például, hogy egy kórus Morristonból, ahol élek, énekelt Magyarországan. Jó lenne, ha a walesi emberek Magyarországról szóló tudása nem korlátozódna Rubikra.
-- Mi a helyzet a walesi – magyar kapcsolatokkal?
-- A Walesi Nemzeti Közgyűlés 1999-es megalapítása előtt kevés lehetősége volt Walesnek, hogy államként más országokkal kapcsolatokat létesítsen. Annak ellenére, hogy Wales nem önálló állam, van saját közgyűlése vagy parlamentje, amely törvényeket bocsáthat ki. A Közgyűlés már létrehozott kapcsolatokat más európai országokkal és régiókkal. 2001-ben Sziléziával aláírtak egy Együttműködési Egyezményt, továbbá Magyarországgal és más közép-európai országokkal is kereskedelmi együttműködést létesítettek.
-- Az 1848-as bécsi forradalomnak a legnagyszerűbb leírását egy magyar klasszikus, Jókai Mór alkotta meg. A regényét több mint 20-szor lefordították, a német kiadások világszerte ismertté tették.
Arany János A walesi bárdok című versét fordították már walesi nyelvre?
-- Arany János verse végre az idén vált ismertté Walesben. Egy walesi költő, Twm Morys fordította le, zenéjét pedig egyik legkitűnőbb zenészünk, Karl Jenkins szerezte. Ezt mutatták be a nemzeti fesztiválunkon (National Eisteddfod of Wales). A zenét CD-n a CMI Records adta ki. Az első élő felvétele a zenével előadott magyar versnek 2012. június 22-én volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Budapesten. Az első walesi nyelvű bemutatóra augusztusban került sor a nemzeti fesztiválon (National Eisteddfod).
3
-- Most a történelmi eseményről – mit mondanak a walesi krónikák? Majd később – mit írnak erről a történészek?
-- Megvan nekem a Walesi Hercegek Krónikájának egy példánya, és próbálom megtalálni, hogy lássam, van-e erről az eseményről benne valami. A walesi hercegek legyőzése után a walesi bárdok szimbóluma megjelenik a 18. századi festményeken, például Thomas Jones 1774-es festményén.
De természetesen vitatható, hogy mennyi a történelmi tény és mennyi a legenda az 500 bárd megöléséről szóló történetben. Az igaz, hogy 1277-re II. Llywelynnek, az utolsó uralkodónkak kegyetlen feltételeket kellett elfogadnia, amikor I. Edward, az angol király Gwyneddbe – Észak-Walesbe, amely II. Llywelynnek a hátországa volt – érkezett egy 800 lovasból és 15000 gyalogosból álló sereggel. Wales bizonyos tartományaiban továbbra is II. Llywelyn uralkodott, Edward viszont egy sor kastély építésébe kezdett, amelyeket városokkal vett körül a hadserege számára. Az utolsó függetlenségi harc 1282-ben Llywelyn elestével ért véget.
Egy angol költemény, A bárd (1757) arra a hagyományra épül, miszerint I. Edward lemészároltatta a walesi bárdokat, a költemény végső képei pedig ennek alapján mutatják be az utolsó walesi bárd alakját. Gray a walesi bárdot a Snowdon hegy csúcsán állva örökíti meg, amint Kedwar angol királyt átkozza, mielőtt a folyóba veti magát.
Mégis kétséges, hogy ez a vérengzés megtörtént-e, és ha igen, akkor milyen mértékben.
Íme Thomas Gray költeménye:
The Bard. A Pindaric Ode"
The following Ode is founded on a Tradition current in Wales,
that EDWARD the First, when he compleated the conquest of
that country, ordered all the Bards, that fell into his hands,
to be put to death.
I. 1.
1 `Ruin seize thee, ruthless king!
2 Confusion on thy banners wait,
3 Though fanned by Conquest's crimson wing
4 They mock the air with idle state.
5 Helm nor hauberk's twisted mail,
6 Nor even thy virtues, tyrant, shall avail
7 To save thy secret soul from nightly fears,
8 From Cambria's curse, from Cambria's tears!'
9 Such were the sounds, that o'er the crested pride
10 Of the first Edward scattered wild dismay,
11 As down the steep of Snowdon's shaggy side
12 He wound with toilsome march his long array.
13 Stout Gloucester stood aghast in speechless trance:
14 `To arms!' cried Mortimer, and couched his quivering lance.
I. 2.
15 On a rock, whose haughty brow
16 Frowns o'er old Conway's foaming flood,
17 Robed in the sable garb of woe,
18 With haggard eyes the poet stood;
19 (Loose his beard, and hoary hair
20 Streamed, like a meteor, to the troubled air)
21 And with a master's hand, and prophet's fire,
22 Struck the deep sorrows of his lyre.
23 `Hark, how each giant-oak, and desert cave,
24 Sighs to the torrent's awful voice beneath!
25 O'er thee, oh king! their hundred arms they wave,
26 Revenge on thee in hoarser murmurs breathe;
27 Vocal no more, since Cambria's fatal day,
28 To high-born Hoel's harp, or soft Llewellyn's lay.
I. 3.
29 `Cold is Cadwallo's tongue,
30 That hushed the stormy main:
31 Brave Urien sleeps upon his craggy bed:
32 Mountains, ye mourn in vain
33 Modred, whose magic song
34 Made huge Plinlimmon bow his cloud-topped head.
35 On dreary Arvon's shore they lie,
36 Smeared with gore, and ghastly pale:
37 Far, far aloof the affrighted ravens sail;
38 The famished eagle screams, and passes by.
39 Dear lost companions of my tuneful art,
40 Dear, as the light that visits these sad eyes,
41 Dear, as the ruddy drops that warm my heart,
42 Ye died amidst your dying country's cries--
43 No more I weep. They do not sleep.
44 On yonder cliffs, a grisly band,
45 I see them sit, they linger yet,
46 Avengers of their native land:
47 With me in dreadful harmony they join,
48 And weave with bloody hands the tissue of thy line.'
II. 1.
49 "Weave the warp, and weave the woof,
50 The winding-sheet of Edward's race.
51 Give ample room, and verge enough
52 The characters of hell to trace.
53 Mark the year and mark the night,
54 When Severn shall re-echo with affright
55 The shrieks of death, through Berkeley's roofs that ring,
56 Shrieks of an agonising king!
57 She-wolf of France, with unrelenting fangs,
58 That tear'st the bowels of thy mangled mate,
59 From thee be born, who o'er thy country hangs
60 The scourge of heaven. What terrors round him wait!
61 Amazement in his van, with Flight combined,
62 And Sorrow's faded form, and Solitude behind.
II. 2.
63 "Mighty victor, mighty lord,
64 Low on his funeral couch he lies!
65 No pitying heart, no eye, afford
66 A tear to grace his obsequies.
67 Is the sable warrior fled?
68 Thy son is gone. He rests among the dead.
69 The swarm that in thy noon-tide beam were born?
70 Gone to salute the rising morn.
71 Fair laughs the morn, and soft the zephyr blows,
72 While proudly riding o'er the azure realm
73 In gallant trim the gilded vessel goes;
74 Youth on the prow, and Pleasure at the helm;
75 Regardless of the sweeping whirlwind's sway,
76 That, hushed in grim repose, expects his evening-prey.
II. 3.
77 "Fill high the sparkling bowl,
78 The rich repast prepare,
79 Reft of a crown, he yet may share the feast:
80 Close by the regal chair
81 Fell Thirst and Famine scowl
82 A baleful smile upon their baffled guest.
83 Heard ye the din of battle bray,
84 Lance to lance, and horse to horse?
85 Long years of havoc urge their destined course,
86 And through the kindred squadrons mow their way.
87 Ye towers of Julius, London's lasting shame,
88 With many a foul and midnight murther fed,
89 Revere his consort's faith, his father's fame,
90 And spare the meek usurper's holy head.
91 Above, below, the rose of snow,
92 Twined with her blushing foe, we spread:
93 The bristled Boar in infant-gore
94 Wallows beneath the thorny shade.
95 Now, brothers, bending o'er the accursed loom,
96 Stamp we our vengeance deep, and ratify his doom.
III. 1.
97 "Edward, lo! to sudden fate
98 (Weave we the woof. The thread is spun)
99 Half of thy heart we consecrate.
100 (The web is wove. The work is done.)"
101 `Stay, oh stay! nor thus forlorn
102 Leave me unblessed, unpitied, here to mourn:
103 In yon bright track, that fires the western skies,
104 They melt, they vanish from my eyes.
105 But oh! what solemn scenes on Snowdon's height
106 Descending slow their glittering skirts unroll?
107 Visions of glory, spare my aching sight,
108 Ye unborn ages, crowd not on my soul!
109 No more our long-lost Arthur we bewail.
110 All-hail, ye genuine kings, Britannia's issue, hail!
III. 2.
111 `Girt with many a baron bold
112 Sublime their starry fronts they rear;
113 And gorgeous dames, and statesmen old
114 In bearded majesty, appear.
115 In the midst a form divine!
116 Her eye proclaims her of the Briton-line;
117 Her lion-port, her awe-commanding face,
118 Attempered sweet to virgin-grace.
119 What strings symphonious tremble in the air,
120 What strains of vocal transport round her play!
121 Hear from the grave, great Taliessin, hear;
122 They breathe a soul to animate thy clay.
123 Bright Rapture calls, and soaring, as she sings,
124 Waves in the eye of heaven her many-coloured wings.
III. 3.
125 `The verse adorn again
126 Fierce war and faithful love,
127 And truth severe, by fairy fiction dressed.
128 In buskined measures move
129 Pale Grief, and pleasing Pain,
130 With Horror, tyrant of the throbbing breast.
131 A voice, as of the cherub-choir,
132 Gales from blooming Eden bear;
133 And distant warblings lessen on my ear,
134 That lost in long futurity expire.
135 Fond impious man, think'st thou, yon sanguine cloud,
136 Raised by thy breath, has quenched the orb of day?
137 Tomorrow he repairs the golden flood,
138 And warms the nations with redoubled ray.
139 Enough for me: with joy I see
140 The different doom our fates assign.
141 Be thine despair and sceptered care;
142 To triumph, and to die, are mine.'
143 He spoke, and headlong from the mountain's height
144 Deep in the roaring tide he plunged to endless night.
-- A történelmi esemény századok múltán is él az emlékezetben …
-- Sir John Wynn o’Wydir földbirtokos az 1580 körül írott A Gwydir család története című könyvében arról panaszkodik, hogy a családjához nem nagyon írtak költeményeket – egy olyan korban, amikor az ilyen típusú költemények népszerűek voltak.
„Ez (egy Rhys Goch Eryritől származó költemény) a legősibb ének, amelyet I. Edward kora óta írtak a családomhoz, az az I. Edward, aki az összes bárdot felakaszttatta, ugyanis azzal vádolta őket, hogy a népet lázadásra uszították. Ezt a példát követték Wales későbbi kormányzói IV. Henry idejéig, és így az ilyen emberek pusztulásra voltak ítélve.” (Az idézet helye: Syr John Wynn, History of the Gwydir Family and Memoirs – A Gwydir család története és memoárjai, J. Gwynfor Jones (szerk.) (Gwasg Gomer, 1990), 24).
-- Van-e tudomásuk más hiteles forrásról?
-- Semmilyen más walesi forrásban nincs erre az eseményre semmiféle utalás.
-- És a későbbiekben? Mit írnak a történészek?
-- Sir John Wynn történetét egy angol történész, Thomas Carte megjelentette a History of England (1747–55) című munkájában.
-- Kérem, beszéljen arról, hogyan jelenik meg ez a tragédia egyrészt a walesi művészetben és irodalomban, másrészt világszinten van-e ennek valamilyen lenyomata.
-- A költő Thomas Gray ezt a történetet használta az 1757-ben írott A bárd című költeménye alapjául. Azután írta meg a költeményt, miután hallotta a walesi hárfás, Edward Jones hárfán előadott dallamait.
-- És a képzőművészetben?
-- Sok festő megfestette ezt az eseményt. Például Paul Sandby, a walesi Thomas Jones, a legismertebb festmény pedig John Martin (1789-1854) műve.
John Martin: The Bard (1817 körül)
-- A történet nemcsak Walesben él…
-- A történet több országban is ismertté vált, Arany János híres versét 1857-ben írta.
4
-- Tud-e párhuzamokat találni a walesi és a magyar történelem között?
-- Egyértelmű, hogy mindkét ország idegen elnyomás alatt szenvedett. Waleset a 13. században igázták le, de sikerült megmaradnia annak ellenére, hogy a lakosság csupán 20%-a beszéli a walesi nyelvet. A költők mindig kiemelt helyet foglaltak el Walesben. Nemzeti ünnepeinken a fő díjakat költők kapják. Ez a hagyomány 1176-ra nyúlik vissza, amikor az első dokumentált Eisteddfodot tartották.
A modern idők walesi nacionalistái Kossuth Lajost példaképüknek tartották a 19. században, leveleztek is vele.
-- Mi késztette Önt arra, hogy Arany költeményét – egy távoli kultúra remekművét – elemezze?
-- Twm Morys fordította le a költeményt, és egy televíziós műsorban arról beszélt, hogy igyekezett az eredeti ritmust és verselést megtartani, ugyanakkor a walesi költészet néhány technikáját is felhasználta.
-- Milyen volt a bemutató?
-- Jelen voltam a 2012-es walesi ősbemutatón, a National Eisteddfod fesztiválon Vale of Glamorganban. Karl Jenkins zenéje drámai volt, az esemény pedig egyértelműen kapcsolatot teremtett a walesi és a magyar kultúra között.
- Hogyan értékelné röviden a mű walesi, illetve angol recepcióját?
-- A megzenésített verset nagyon jól fogadták Walesben. A magyar vers tükröt tartott elénk, amelyben a saját történelmünket láthattuk, és szembesülhettünk azzal, ahogyan az országunkat leigázták. Lehet, hogy a történet nem valós, de angolul is megjelenik egy angol történelemkönyvben, illetve Thomas Grey költeményében. A mítosz gyakran jobb, mint a történelem.
-- Sok országban járt már, találkozott más kultúrákkal, több nyelvet beszél … Talált olyan kultúrát, olyan irodalmat, ahol Wales történelmének egy eseménye olyan jelentőséget kap, mint Arany versében? 150 év alatt például már sok olyan magyar generáció nőtt fel, akik a legnagyobb elismeréssel és barátsággal gondolnak a walesiek bátorságára. Talált-e ilyen párhuzamokat?
-- Walesi nyelven, németül és angolul beszélek. A walesi Arthur király története Európa-szerte ismert annak ellenére, hogy sokan nem tudják: ő egy walesi király volt, aki az angolszász betolakodók ellen harcolt. Ismét az van, hogy alakjában több a mítosz, mint a történelmi valóság.
Arany költeménye teljesen különböző ettől, hiszen az konkrétan a walesieket dicséri az angol királlyal szembeni ellenállásukért.
-- Tudomásom szerint az Eistedfodd Fesztivál költőit bárdoknak nevezik – de csak a fesztivál ideje alatt. Vannak ma is bárdok? Kik az örököseik?
-- A költő szó walesi nyelvben ‘bardd’, így minden walesi költő ‘bardd’. Angolban viszont általánosan a költő (poet) szót használják, a ‘bard’ pedig többé-kevésbé a Nemzeti Eisteddfod Fesztiválon használatos.
A Nemzeti Eisteddfod-ot a 19. század közepén újjáélesztették, minden évben két díjat ítélnek oda a bárdoknak: egy koronát és egy trónt.
-- Mit jelent ma walesben költőnek, bárdnak lenni?
-- Walesnek sok költője vagy bárdja van. Az Eisteddfod fesztiválon évente két díjat osztanak ki, ugyanaz a költő nem lehet háromnál többször díjazott. Vagyis körülbelül 100–150 díjazott van életben, mind az Eisteddfod bárdjai. Az eisteddfodi díjátadást a Bárdok Egyesülete – Gorsedd y Beirdd irányítja.
Nagyon népszerűek a költészeti versenyek. Van egy költők csapatai között heti rendszerességgel megrendezett verseny. Ennek a neve ‘Talwrn y Beirdd’ – ‘Bárdok viadala’.
-- Min dolgozik most?
-- Ez egy Twm Morysnak szóló kérdés.
Mégis, most éppen walesi nyelven tanulóknak írok nyelvkönyveket.
-- Mik a tervei?
-- Mindig teljes lényemmel azon fogok dolgozni, hogy a walesi nyelvnek jövőt biztosítsak. Munkatársa vagyok egy walesi központnak (Tŷ Tawe) Swanseaben, illetve egy új mozgalomnak is a tagja vagyok - ‘Dyfodol i’r Iaith’ (Jövőt a walesi nyelvnek)
2015
-- A történet nemcsak Walesben él…
-- A történet több országban is ismertté vált, Arany János híres versét 1857-ben írta.
4
-- Tud-e párhuzamokat találni a walesi és a magyar történelem között?
-- Egyértelmű, hogy mindkét ország idegen elnyomás alatt szenvedett. Waleset a 13. században igázták le, de sikerült megmaradnia annak ellenére, hogy a lakosság csupán 20%-a beszéli a walesi nyelvet. A költők mindig kiemelt helyet foglaltak el Walesben. Nemzeti ünnepeinken a fő díjakat költők kapják. Ez a hagyomány 1176-ra nyúlik vissza, amikor az első dokumentált Eisteddfodot tartották.
A modern idők walesi nacionalistái Kossuth Lajost példaképüknek tartották a 19. században, leveleztek is vele.
-- Mi késztette Önt arra, hogy Arany költeményét – egy távoli kultúra remekművét – elemezze?
-- Twm Morys fordította le a költeményt, és egy televíziós műsorban arról beszélt, hogy igyekezett az eredeti ritmust és verselést megtartani, ugyanakkor a walesi költészet néhány technikáját is felhasználta.
-- Milyen volt a bemutató?
-- Jelen voltam a 2012-es walesi ősbemutatón, a National Eisteddfod fesztiválon Vale of Glamorganban. Karl Jenkins zenéje drámai volt, az esemény pedig egyértelműen kapcsolatot teremtett a walesi és a magyar kultúra között.
- Hogyan értékelné röviden a mű walesi, illetve angol recepcióját?
-- A megzenésített verset nagyon jól fogadták Walesben. A magyar vers tükröt tartott elénk, amelyben a saját történelmünket láthattuk, és szembesülhettünk azzal, ahogyan az országunkat leigázták. Lehet, hogy a történet nem valós, de angolul is megjelenik egy angol történelemkönyvben, illetve Thomas Grey költeményében. A mítosz gyakran jobb, mint a történelem.
-- Sok országban járt már, találkozott más kultúrákkal, több nyelvet beszél … Talált olyan kultúrát, olyan irodalmat, ahol Wales történelmének egy eseménye olyan jelentőséget kap, mint Arany versében? 150 év alatt például már sok olyan magyar generáció nőtt fel, akik a legnagyobb elismeréssel és barátsággal gondolnak a walesiek bátorságára. Talált-e ilyen párhuzamokat?
-- Walesi nyelven, németül és angolul beszélek. A walesi Arthur király története Európa-szerte ismert annak ellenére, hogy sokan nem tudják: ő egy walesi király volt, aki az angolszász betolakodók ellen harcolt. Ismét az van, hogy alakjában több a mítosz, mint a történelmi valóság.
Arany költeménye teljesen különböző ettől, hiszen az konkrétan a walesieket dicséri az angol királlyal szembeni ellenállásukért.
-- Tudomásom szerint az Eistedfodd Fesztivál költőit bárdoknak nevezik – de csak a fesztivál ideje alatt. Vannak ma is bárdok? Kik az örököseik?
-- A költő szó walesi nyelvben ‘bardd’, így minden walesi költő ‘bardd’. Angolban viszont általánosan a költő (poet) szót használják, a ‘bard’ pedig többé-kevésbé a Nemzeti Eisteddfod Fesztiválon használatos.
A Nemzeti Eisteddfod-ot a 19. század közepén újjáélesztették, minden évben két díjat ítélnek oda a bárdoknak: egy koronát és egy trónt.
-- Mit jelent ma walesben költőnek, bárdnak lenni?
-- Walesnek sok költője vagy bárdja van. Az Eisteddfod fesztiválon évente két díjat osztanak ki, ugyanaz a költő nem lehet háromnál többször díjazott. Vagyis körülbelül 100–150 díjazott van életben, mind az Eisteddfod bárdjai. Az eisteddfodi díjátadást a Bárdok Egyesülete – Gorsedd y Beirdd irányítja.
Nagyon népszerűek a költészeti versenyek. Van egy költők csapatai között heti rendszerességgel megrendezett verseny. Ennek a neve ‘Talwrn y Beirdd’ – ‘Bárdok viadala’.
-- Min dolgozik most?
-- Ez egy Twm Morysnak szóló kérdés.
Mégis, most éppen walesi nyelven tanulóknak írok nyelvkönyveket.
-- Mik a tervei?
-- Mindig teljes lényemmel azon fogok dolgozni, hogy a walesi nyelvnek jövőt biztosítsak. Munkatársa vagyok egy walesi központnak (Tŷ Tawe) Swanseaben, illetve egy új mozgalomnak is a tagja vagyok - ‘Dyfodol i’r Iaith’ (Jövőt a walesi nyelvnek)
2015
Józsa István
ÁRKOSSY ISTVÁN
BUDAPEST
Pillanatképek Árkossy István festői világából
-- Elterveztem, hogy megkeresem a világban az innen elszármazott művészeket. Akiket megtaláltam és megkérdeztem, szót sem akartak szólni erről. Az egyik -- hegesztésből él, a másik rakodómunkás, a harmadik kocsmai zenekarban énekel, van, aki örvend, hogy egyáltalán munkahelyet talált. Sem idejük, sem energiájuk nincs művészethez. Vagyis az áttelepülés... nem jött be. Hát ezért. Ady Váradról Budapestre ment, aztán Párizsba, ahogy az a 2O. század elején művészetek és tudományok terén általános volt. Áprilynak már nem jött be az áttelepülés. Ma egészen más Európában élünk, például Kovács András Ferenc nem is menne sehova, ''ó Trenszi, Trenszi, Trenszilvéniába vágyom én'' -- írja ''Jack Cole dalai''-ban. Szabad világban élünk. Az Ön esetében hogyan zajlott az áttelepülés? Mit jelentett az áttelepülés? Ha egyáltalán jelentett valamit... Vagy egy alkotó ember útja töretlenül folytatódik tovább? Márquez nagyregényben tárgyalja, hogy végül is mindegy, hol élsz. Az alkotás szabadsága a fontos.
--Az exodus szóról nekem elsőre egy Nyárád menti kép ugrik be, még a nyolcvanas évek elejéről, ahogy kis nyaralónk fehérre meszelt vályogfalának tövében, nem messze a pataktól, végtelen sorokban vonultak a hangyák nap, nap után eltéríthetetlenül, a rendeltetés hangját és azt a parányi fekete lényt követve, amelyik valahol a sor élén haladt. Vajon a százak, ezrek mind tudták, hogy miért és merre tartanak, vagy csak egy-egy elvétve akadt köztük, amelyik ösztönösen engedelmeskedett a „felső sugallatnak”, a többiek pedig buzgón szaporáztak nyomában, mivel az összetartozás minden esetben erőt, túlélést is jelent, ezért a haladóktól lemaradni akár veszélyes lehet? Az emberi vándorlás/kivándorlás sorai is fel-feltűnnek a zivataros idők, égi háborúk pillanataiban, a rossz szellemek lélekgyötrő, láthatatlan terelő falai alatt menetelve, többnyire csak remélve az áhított vágyak beteljesülését, miután ritkán mutatja magát a biztosan megvalósítható cél az ismeretlenség homályában tapogatózva. Ám a szóban forgó nyolcvanas évek táján, amikor folyamatosan „villám ütött a szivárványba” (Bágyoni Szabó István), nemcsak a szorgos hangyanemzetség vonult zárt sorokban, hanem mindennapossá vált ismerősök, barátok között a hír: ez is elment, és már az is csomagol. Noha az eszencia voltaképpen közös, az indíttatás okai, személyre szabottan mégis eltérők lehetnek. Ilyen a szellemi megalázottság elviselhetetlensége, az igazságérzet ösztöne, az eszményi (elérhetetlen) szabadság utáni vágy, az ifjú nemzedékek „szebb” jövőjének biztosítása, vagy az egyén kiteljesedésébe vetett reménykeltő hit. Ki ilyen, ki olyan indokkal kelt útra, vette vállára hamuban sült cipóval megpakolt kopottas batyuját, amiben a nélkülözhetetlen cipó mellett már nem igen jutott hely a régi utcának, a régi otthonnak, az ifjúkori esztendők pótolhatatlan helyszíneinek.
Persze, élesen feltűnik egy erős határvonal, amely a 89 decembere előtti és utáni állapotokat jelzi, hiszen a még fennálló „aranykor” idején nyilvánosan szétkürtölni az eltávozás szándékát, azt is egyértelműsítette: nincs többé visszaút, a kocka el van vetve, vállalni kell a dolgok ódiumát, együtt haladva az örvénnyel és az árral. Ám a „fordulat” után, az utazások megkönnyítésével jó alkalom nyílt a számba vehető lehetőségek beható felmérésére a kiszemelt hely és az otthon között ingázva, s ha kecsegtetett a jövő némi megalapozottnak tűnő reménnyel, akkor tüstént lehetett nagyot lépni; ha meg nem, akkor maradhatott minden a régiben. Talán ezért is történhetett, hogy az első időszakban életteret váltottak között gyakrabban fordult elő megtévedt ember, hisz az életkényszer olyan kiszámíthatatlan pályaváltásokat is megkövetelt magának, ami igencsak távol állt az egykor megszokottaktól. Bár arra is adódik bőségesen példa, amikor a tehetséggel megáldott kitartó munka világra szóló, pompás gyümölcsöket termett.
„A művészet nem ismer határokat” (az ember, sajnos igen!) – szól a fáma, ami valóságtartalmát tekintve igaz lehet. Ám mára az is bizonyossá vált, a csillagok állása szerint, hogy a szögesdrótok, beton szalagok és sorompók részleges vagy teljes megszűntével a „hol éljünk/hol élünk” kifejezés tartalma is alapjaiban véve új megvilágításba került. Ebbe az is belejátszik, hogy a nemzeti diaszpóra termékeny magvait már az idők során szanaszét röpítette a történelem fel-feltámadó forgószele, máskor meg az anyaföld erőszakos felszeletelése, újra porciózása nyomán virradt fel ismeretlen nap a megdöbbent fejek fölött. Az életpályán elért teljesítmény valós értéke persze nagy részben palástolja az eltávozás számon kérhetőségét, hiszen ki lenne képes neheztelni például El Grecóra, aki hellén létére spanyol földön tette vászonra ragyogó életművét, Kőrösi Csomára, aki a tibeti hegyláncok szellemi foglyaként alkotott maradandót, Bartókra vagy Wass Albertre Amerikában, Zichy Mihályra Orosz honban, és sorolhatnánk tovább. Caravaggio egykor botrányos gyilkosságba keveredett, hosszú ideig pápai átok ült rajta, száműzték, így ma Máltán található lenyűgöző képeinek egész sora. Viszont Jan Vermeert úgy érte utol később a hírnév, hogy soha nem hagyta el szülővárosát, Delftet. Bosch pedig Hertogenboschtól nem vált meg soha.
Amikor 1987-ben családommal Kolozsvárról eltávoztunk, engem is mélyen megérintett a változás fuvallata, hisz az a szellemiség, amivel akkori munkahelyem, az Utunk szerkesztősége nap, mint nap megajándékozott (húsz évet töltöttem a lapnál), igen egyedi légkört jelentett; de színésznő feleségem, Toszó Ilona számára sem volt könnyű megválni a nagy múltú Kolozsvári Magyar Színház fellobbanó rivaldafényének bűvös aurájától. A kultúra megszokottá lett környezetét, időlegesen, az adminisztrációkkal csordultig telített új életvitel nyüzsgése váltotta fel. Ám talán pont a miatt, hogy a „művészet nem ismer határokat”, az évek során – a sok száz közül – több olyan könyv és folyóirat is eljutott Magyarországra, amelyek címlapját vagy rajzait magam készítettem, így máris azon kaptam magam, hogy a budapesti könyvkiadók jóvoltából ugyanazt a grafikusi munkát végzem, mint annak előtte. Elfoglaltságom jellegét tekintve, eszerint, szinte semmi nem változott. Hisz jobbára még ki sem csomagoltunk, amikor a Móra Könyvkiadónak már illusztráltam, majd ezt követték egyéb megrendelések az Európánál, később a Magvetőnél, a Kráternél, a Magyar Naplónál, stb. De a régi otthonomhoz fűződő kapcsolataimról sem mondhatnám, hogy megváltoztak volna, hisz jó néhány éve újra küldözgetem Erdélyben élő író és költő barátaim nyomtatás előtt álló műveihez a grafikai terveket. Időközben megjelent a Világ árnya, világ fénye című, Bágyoni Szabó Istvánnal közösen írt Beszélgetőkönyvünk a Kriterion Könyvkiadónál (2009); a Képírás pedig, amely Zsolt fiam művész fotóinak gyűjteménye, és amelyben kisesszéimet párosítottam a gondolatébresztő képek mellé, a Magyar Napló Kiadó gondozásában látott napvilágot, 2010-ben. Ezeket egyéb írások is követték a magyarországi és az erdélyi sajtó hasábjain. Viszont meggyőződésem, hogy a Beszélgetőkönyvben megidézett emlékezés-koszorút sosem vetettem volna papírra, ha Kolozsváron maradok; ám így, az otthon tűzhelyétől térben és időben mért kellő távolság friss látószögből idézhette fel a múltat, felvillantva a megőrzésre érdemesnek vélt eseményeket, a tünékeny látványképeket.
A diktatúra idején „megszoktuk”, hogy a kultúra egészséges vérkeringése minduntalan lezárt, rozsdás csapóajtókba ütközik. Ám a kisgrafikák és Ex Librisek ennek ellenére fittyet hánytak minden tiltásra, hisz méretüknél fogva akár szűk helyen is elfértek; így baráti zsebekben, gyanús csomagok mélyén meglapulva rést és utat találva maguknak a nemzetközi biennálék vagy egyéb számon tartott seregszemlék kiállításai felé. Az akkor még egyeduralmú Művészeti Alap pedig, a magammal hozott rézlemezekről nem egy alkalommal, nagyobb példányszámú grafikai sorozatokat rendelt kiterjedt üzlethálózatában történő forgalmazásra. És e mellett pillanatig sem mondtam le a festés öröméről; hol az egyik, hol a másik műfaj izgalmai aranyozták be hosszú mindennapjaimat. Eközben azt is beláttam: minden kihívásnak egyszerre csakis akkor vagyok képes valóban eleget tenni, ha egyéb alkalmazotti munkakört nem vállalok el; ehhez az elhatározásomhoz mind a mai napig tartom magam. Sokszor úgy érzem, hogy műtermem egyik tárt ajtaján az Alpok felé léphetek el, a másikon a Gyalui havasok ködpárája hívogat, a teret uraló méretes ablak előtt pedig sudár ezüstfenyő sor emlékeztet minden percben az erdélyi tájra, míg a kert végében két, saját ültetésű terebélyes hársfánk idézi egykori kolozsvári Farkas utcám júniusi virágbomlását. Az az utca ott kezdődik, és nekem ma, itt folytatódik.
-- Giotto képei nehezen értelmezhetők. Mit jelent a sok törött oszlop? A romantika kora meghozta a romok romantikáját. Vagyis értéktelített múlt és értékvesztett jelen szembesítését. Közelebbi példa: Gulácsy megalkotja a Naconxipán birodalmat, Naconxipán hercegének az útját követi. Az Ön képein a fantasztikus épületek, épület-maradványok nem lokalizáltak – nem valamely kultúrához, ország történelméhez kötöttek stb., – ezért sokkal univerzálisabbak. Egy kozmikus látásmódban a gondolat kiépülését vizualizálják?
--A gótika építészete, ha sarkosan akarunk fogalmazni, úgy is mondhatjuk: az oszlopok, pillérek építészete. Azóta sem születtek oly varázslatosan sudár, ég felé törekvő, csillagboltozatban összeölelkező pompás kőívek, mint abban a korban. Jellegükkel, ritmikájukkal mindenkor sajátos látványt nyújtanak a szemlélő számára, így az is természetes, hogy a korszak freskófestészetében, vagy az oltárképek tündöklő arany háttere előtti jelenetek gazdagításában mindegyre fontos kompozíciós szerepet töltenek be. A firenzei Giotto is, akit bár a reneszánsz egyik első nagymestereként tartunk számon, a város Santa Croce bazilikájának, valamint a padovai Scrovegni kápolna és az assisi templom falainak képsorain még jellemzően gótikus épületelemeket festett vakolatra, márpedig azért, mivel a reneszánsz építészet formarendszere – legfőképpen Filippo Brunelleschi megszállottságának köszönhetően – még csak abban az időben volt kibontakozóban. (Ezért lett a Giotto tervezte firenzei harangtorony is az érett itáliai gótika egyik kései emlékműve). Az említett képsorok arról árulkodnak, hogy a festő máig termékenyen ható formaszemléletében nem jelentett akadályt, hogy a képi architektúra elemeit a jelenetek kompozíciós szerkezetének megfelelő módon akár önkényesen is alkalmazza: egyes falszakaszokat részben, másokat teljességében kihagyva teremtsen ideális „díszletet” a megidézett bibliai eseményeknek. Olyan időkben, amikor az üstökösöket rossz előjelnek tekintették, amely pestist, háborúkat, égi katasztrófákat hoz magával, a megtört oszlop vagy a repedt építmény képi megjelenítése is többnyire hasonló utalásokat hordoz. Ám a pusztulás láttatása leginkább mégis a romantika korának művészetében hódít, amikor a mindenségről alkotott bővülő ismeretek világossá tették: az emberi teljesítmény és teremtő készség mércéje szánalmasan eltörpül a természet gigantikus erőihez képest. A romantikus művész nem érzi jól magát saját korában, új és más világok után kutatva szivárványos álomképeket kerget, miközben álomvilágot is teremt. A véletlenszerűség, a múlandóság ténye és félelme ekkor a mindennapok részévé válik. Így születik meg a vanitas képtípus, amelyről szándékosan hiányzik az élő alak, ahol a csendéletek dermedt mozdulatlanságába a művész a gyarló emberi tulajdonságokra és az elkerülhetetlenre történő utalás tárgyi elemeinek egész sorát helyezi el: koponyát, időmérő szerkezeteket, kincseket és ékszereket, bimbózó mellett hervatag virágokat, aggságra utaló pápaszemet, és nem utolsósorban a tudás hajszolása közepette is elárvult, elnyűtt könyveket. William Blake szavaival: „Egy porszem világot jelent / S egy szál vadvirág az eget,/ Fogd föl tenyeredben a végtelent / S egy percben élj évezredet”. A világteremtő művész, mint amilyenné Gulácsy is vált, képes arra, hogy – elvágyódásától hajtva – a múlandóságot az állandóság mesés birodalmába átvezényelje, megteremtve eközben nemcsak látványában, de írásain keresztül is az általa Naconxipánnak elkeresztelt álomország jellemző képtereit. Bosch viszont, fékezhetetlen szellemének köszönhetően, az idilli Éden láttatása mellett pokoli alakzataival és sosemvolt skizoid lényeivel idézi a Homo homini lupus eredeti felfogású látványsorát, a bűn és káosz hátborzongató világpanorámáját.
A szimbólumokká erősödő tárgyi jelzések, primer látványhatásukon túl, rendszerint alkalmasak akár mélyebb tartalommal ellátott fogalmak közlésére is, miután vissza-visszatérő jelenlétük „olvashatóvá”, értelmezhetővé teszi azok tartalmát a szemlélő számára. Az effajta sugallatos elemek képeimen, grafikáimon gyakorta fel is tűnnek, jószerével a romantikus/filozofikus gondolatok közlésének szándékos igényével. Ám a helyi jegyeket magukon viselő, így sokkal szűkebb körben is értelmezhető népi motívumok alkalmazásának lehetőségei nemigen keltették fel érdeklődésemet; sokkal szívesebben fordítottam figyelmem az univerzálisan értelmezhető felé. Egy időben épp e miatt tűntek fel az azonosíthatatlan korú és stílusú, ám jobbára mégis múltidéző konstruktív formaelemek, amelyek még jóakarattal sem kapcsolhatók sem helyhez, sem pedig időhöz. Olyan építmény-képekről van itt szó, amelyeken az sem ítélhető meg pontosan, hogy voltaképpen dicsőségüket vesztett pusztuló romok-e, avagy eleve már ilyennek épültek, eszerint az „új bábeli zűrzavar”, a múlhatatlan „világfájdalom” nyomait hordozzák arcukon.
--Az Ön munkájában hogyan ''kezdődik'' egy kép? Olyan formanyelvet alakított ki ugyanis, amellyel képtörténeteket mond el, de ezek nem hagyományos történetek abban az értelemben, hogy: kezdődnek, majd a helyzeteknek, elmozdulásoknak finalitása van. Ezeknek a történeteknek nincs kezdetük és nincs végük. Mintha bepillantanánk a létezés, a teremtés csodás, fájdalmas, megragadhatatlan misztériumába, és egy pillanatra követnénk azt. A befogadó a percet próbálja meg elmondani, elmondhatóvá tenni, amelyet a művész segítségével átélt. Például a zeneszerzők keresték efféleképpen a szólást. Ligeti izzása jut eszembe. De még inkább a japán Kabuki színház (az előadás folyamatos, éjjel-nappal nonstop), ahol a néző belép a színházba, amikor akar, és marad, ameddig akar. A bemutatott mitológiai történetek azelőtt is, azután is folytatódnak.
--A képzőművészi életművet akár egy filmhez is hasonlíthatnám, amelynek kezdete, íve, végül befejezése van, miután az alkotó póri léte eleve határt szab a történéseknek. Ám, a hasonlat egyúttal azt is sugallja, hogy az ouvre egyes elemei megannyi különálló filmkockaként illeszkednek a mindent magába olvasztó celluloidtekercs átfogó egészébe. Ilyen képpen válhat a konkrét mű egyszerre tükörképévé a kivetülő pillanatnak, ugyanakkor szerves részévé is az időben elnyújtózkodó teljes egésznek. Az útkeresés buktatóinak. Vagy az önformálódás és a stílusteremtés reménykeltő szakaszainak. Eközben a képi szinkron fokról fokra tovagördülő folyama annál tisztábban lesz értelmezhető, minél világosabban jut kifejezésre az átfogó rendezői elképzelés, minél határozottabban csendül fel és járja át az egész életművet a biztos kézzel leütött vezérmotívum. Az évek során, nem kevés fejtörést okozott, hogy voltaképpen miről is szól majd ez a „nagyfilm”, amelyen a kezdetektől fogva – tudatosan vagy ösztönösen –, naponta munkálkodtam. Hisz bármerre nézünk a művészetek óriásbirodalmában, járt és járatlan ösvények szövevényeinek tömkelege csábít az életre szóló kalandra, jelezve: itt is rá lehet bukkanni valamire, amott is eséllyel kecsegtet a váratlan felfedezés mámorító elégtétele. Én sem hezitáltam; jártam a magam útját. Hisz sejtettem, több nézőpontból tekintve, előbb utóbb úgyis tisztulni látszik majd az összkép. Ebbe még az is belejátszott, hogy az egyetemi évek idején grafikai és festészeti szakon egyaránt végeztem tanulmányaimat. Persze, legyen bármilyen látványos is egy megtalált formanyelv, birtokba vétele mit sem ér, ha nem simul hozzá megfelelő lelki háttér, ha nincs testre szabott személyes indíttatás, ha hiányzik a energiákat termelő, és azokat rendre újra termelő hit kincseket érő háttérgyűjteménye. Egyre inkább úgy érzékeltem: tekerőzhetnek az ösvények ideig-óráig bármerre, de végül, valahol a horizont ködös távolában, úgyis az Idő-kapu megejtő látványa fogad. Régi bölcsesség szavaival: „Az utak mind Rómába vezetnek”. És ez mára érvényessé vált látványvilágomra kivetítve nemcsak képletesen, de már-már konkrétan is, mihelyt az itáliai reneszánsz nagymestereinek eddig megfestett portrésorozatára gondolok.
A horizonton mindig létezik egy pont, ahol szemünk könnyeden átléphet a végtelenbe; ahonnan már csak az Idő integet felénk. Erre tart az alfától omegáig vezető út is: a legfontosabb Út. Az elkerülhetetlen.
Ha képeimen ez az életérzés, akárha csekély mértékben is kiolvashatónak tűnik, úgy gondolom, talán nem tévesen választottam magam számára irányt. Különleges szféra ez, amelyben az „időtlenség” örökké tartó folyamata „zajlik”. Egzakt látvány- és cselekménysor felmutatásával csaknem reménytelen próbálkozás ezt megidézni, jobb esetben is legfeljebb a halkan derengő jelzések finom ráhangolásával, az együtt muzsikálás lélekemelő élményének sejtelmes hangjaival lehet.
Talán ezzel magyarázható, ha valaki esetleg úgy érzi, miszerint egyféle „erőtérben lebegnek” e jelzés-történetek, azt sugallva, hogy az „állapot” mindkét irányban – térben is, időben is – még a mű határain túl is folytatódik.
Évekkel ezelőtt, a budapesti Dürer Teremben megrendezett kiállításomon, megnyitó szavaiban Páskándi Géza erről így vélekedett: „…A ködpárás álmok határtalansága, s a belésejlő figuralitás, olykor csak a részek figuralitása. Adva van a felismerhetetlen, s abban csupán egyetlen részecske árulkodik: az Idegenségben valami ismerős rejtezik. Nem lehet lélektan nélkül érteni a műveket. Lélektan és történelem nélkül. Pedig látszólag távol áll tőlük minden historikus jelmez. Hanem a léthangulat, bizony históriás. Egy világ közérzete a tollrajz ökörnyálvonalainak kilengéseiben. Itt minden kileng, s a valamibe lóg.”
--Készít elővázlatokat? Hogyan alakul az út a vázlattól a kész festményig?
--A „vázlat” szó, már önmaga többféleképpen értelmezhető, hiszen kérdem: hol a határ egy műalkotás esetében a befejezetlen és a befejezett állapot között? Mitől lesz vázlat a vázlat, és mitől lesz kész a mű? A fesztelenül papírra vetett néhány pár vonal is lehet „befejezett” értékű (gondoljunk csak Picasso lendületes rajzaira), egy agyonkínzott felület viszont a befejezetlenség állapotát is sugallhatja. Paul Klee életművének több ezer darabja „vázlatokból” áll, amelyeket egy végleges, „szintetikus alkotás” előtanulmányainak is tekintett a Mester. Aztán, ez az „összegező” mesterremek soha nem készült el. Ellenben fennmaradt az utókor számára egy példátlanul gazdag, új utakat bejáró, fantáziadús Élet-mű számtalan ragyogó darabja.
Amikor a Claudiopolis című képemet kis méretben először megfestettem, végleges állapotnak tekintettem. Később döntöttem úgy, hogy nagy változatát is elkészítem. Rajzban is, színben is pontosan ugyanazt, minden módosítás nélkül. Akkor, az a kis kép tekinthető-e a nagy vázlatának? Vagy ez esetben mindössze méret különbség esete áll fenn? Persze, azért a kérdésre lehet konkrétabb választ is adni; ennek értelmében mondhatom: számtalan tenyérnyi méretű képjegyzetem van, amelyek első sorban arra jók, hogy vizuális szinten rögzítsenek egy futó látomást. Ám ezek, ritkán valósulnak meg ugyanabban a formában. Már csak azért is, mivel sosem kötöm gúzsba a formálódó felületet egyetlen vázlat kedvéért. Nálam minden kép „önmagát hozza létre”, akkor és ott, abban a pillanatban, amikor megszületik.
--Munka közben szokott zenét hallgatni? Ha igen, milyet?
--De mennyire! Műtermemben a zene kézen fogva jár a képpel. Nem rég volt, amikor még sűrűn kellett cserélgetni a lemezeket, kazettákat, ami néha meg-megzavarta a munkát; ám ma már a digitális rádióadók széles spektrumából is ki lehet választani az igazán kedvünkre valót. Olyan zenét, amelyet debil reklámbombák nem robbantanak időről időre szerteszét. Nálam többnyire reneszánsz vagy barokk dallamok hangjai csendülnek fel, persze, azért a nagy romantikusok is beleférnek ebbe a soha nem hervadó csokorba. Ám jobbára a kamara muzsika az, ami legtalálóbban illeszkedik a munka pillanataihoz, mivel a nagy volumenű zenekari művek inkább elvonják figyelmemet azzal, hogy elmélyültebb azonosulást követelnek.
-- Min dolgozik most? Mik a tervei?
--Lényegében végső szakaszához érkeztek egy nagyobb lélegzetű sorozat munkálatai, miután még 2010-ben hozzákezdtem – a klasszikus korok kultúrája iránti rokonszenvem jeléül –, a kimagasló, főleg reneszánszkori festő személyiségek portréinak megfestéséhez. Ennek a lajstromnak a végén, néhány barokk Nagymester is helyet követelt magának, így történt, hogy az ötven olajfestményt magába foglaló, átfogó ciklus Cimabuéval kezdődik és Canalettóval ér véget. Közben ott látható a sorban Giotto, Michelangelo, Raffaello, Tiziano és a többi velencei, firenzei, sienai nagyság, akik mellett német és flamand festőóriások is helyet kaptak, így: Van Eyck, Dürer, Holbein, Vermeer, Rembrandt, Rubens és mások. Ezek a vásznak, amelyek voltaképpen „idézetek”, „parafrázisok”, első sorban a művészek önarcképeinek felhasználásával készültek, de ha olyan tőlük nem született, akkor egyéb korabeli, hitelesnek tekintett dokumentum szolgáltatott a munkához kiindulási alapot. Minden festményen a kompozícióba beépítve megidézek egy-egy jellemző részletet is a szóban forgó nagyság életművéből. Ezzel egy időben készülnek azok az írások is, amelyek a képek mellé illeszthető gondolataimat foglalják egybe, művészről művészre haladva. És mindez kiegészítést nyer azokkal az információkkal is, amelyek a felhasznált forrásművek adataira vonatkoznak. Így, ha minden igaz, egyszer nemcsak kiállítás, hanem könyv is lesz belőle.
Budapest, 2013, február 9.
--Az exodus szóról nekem elsőre egy Nyárád menti kép ugrik be, még a nyolcvanas évek elejéről, ahogy kis nyaralónk fehérre meszelt vályogfalának tövében, nem messze a pataktól, végtelen sorokban vonultak a hangyák nap, nap után eltéríthetetlenül, a rendeltetés hangját és azt a parányi fekete lényt követve, amelyik valahol a sor élén haladt. Vajon a százak, ezrek mind tudták, hogy miért és merre tartanak, vagy csak egy-egy elvétve akadt köztük, amelyik ösztönösen engedelmeskedett a „felső sugallatnak”, a többiek pedig buzgón szaporáztak nyomában, mivel az összetartozás minden esetben erőt, túlélést is jelent, ezért a haladóktól lemaradni akár veszélyes lehet? Az emberi vándorlás/kivándorlás sorai is fel-feltűnnek a zivataros idők, égi háborúk pillanataiban, a rossz szellemek lélekgyötrő, láthatatlan terelő falai alatt menetelve, többnyire csak remélve az áhított vágyak beteljesülését, miután ritkán mutatja magát a biztosan megvalósítható cél az ismeretlenség homályában tapogatózva. Ám a szóban forgó nyolcvanas évek táján, amikor folyamatosan „villám ütött a szivárványba” (Bágyoni Szabó István), nemcsak a szorgos hangyanemzetség vonult zárt sorokban, hanem mindennapossá vált ismerősök, barátok között a hír: ez is elment, és már az is csomagol. Noha az eszencia voltaképpen közös, az indíttatás okai, személyre szabottan mégis eltérők lehetnek. Ilyen a szellemi megalázottság elviselhetetlensége, az igazságérzet ösztöne, az eszményi (elérhetetlen) szabadság utáni vágy, az ifjú nemzedékek „szebb” jövőjének biztosítása, vagy az egyén kiteljesedésébe vetett reménykeltő hit. Ki ilyen, ki olyan indokkal kelt útra, vette vállára hamuban sült cipóval megpakolt kopottas batyuját, amiben a nélkülözhetetlen cipó mellett már nem igen jutott hely a régi utcának, a régi otthonnak, az ifjúkori esztendők pótolhatatlan helyszíneinek.
Persze, élesen feltűnik egy erős határvonal, amely a 89 decembere előtti és utáni állapotokat jelzi, hiszen a még fennálló „aranykor” idején nyilvánosan szétkürtölni az eltávozás szándékát, azt is egyértelműsítette: nincs többé visszaút, a kocka el van vetve, vállalni kell a dolgok ódiumát, együtt haladva az örvénnyel és az árral. Ám a „fordulat” után, az utazások megkönnyítésével jó alkalom nyílt a számba vehető lehetőségek beható felmérésére a kiszemelt hely és az otthon között ingázva, s ha kecsegtetett a jövő némi megalapozottnak tűnő reménnyel, akkor tüstént lehetett nagyot lépni; ha meg nem, akkor maradhatott minden a régiben. Talán ezért is történhetett, hogy az első időszakban életteret váltottak között gyakrabban fordult elő megtévedt ember, hisz az életkényszer olyan kiszámíthatatlan pályaváltásokat is megkövetelt magának, ami igencsak távol állt az egykor megszokottaktól. Bár arra is adódik bőségesen példa, amikor a tehetséggel megáldott kitartó munka világra szóló, pompás gyümölcsöket termett.
„A művészet nem ismer határokat” (az ember, sajnos igen!) – szól a fáma, ami valóságtartalmát tekintve igaz lehet. Ám mára az is bizonyossá vált, a csillagok állása szerint, hogy a szögesdrótok, beton szalagok és sorompók részleges vagy teljes megszűntével a „hol éljünk/hol élünk” kifejezés tartalma is alapjaiban véve új megvilágításba került. Ebbe az is belejátszik, hogy a nemzeti diaszpóra termékeny magvait már az idők során szanaszét röpítette a történelem fel-feltámadó forgószele, máskor meg az anyaföld erőszakos felszeletelése, újra porciózása nyomán virradt fel ismeretlen nap a megdöbbent fejek fölött. Az életpályán elért teljesítmény valós értéke persze nagy részben palástolja az eltávozás számon kérhetőségét, hiszen ki lenne képes neheztelni például El Grecóra, aki hellén létére spanyol földön tette vászonra ragyogó életművét, Kőrösi Csomára, aki a tibeti hegyláncok szellemi foglyaként alkotott maradandót, Bartókra vagy Wass Albertre Amerikában, Zichy Mihályra Orosz honban, és sorolhatnánk tovább. Caravaggio egykor botrányos gyilkosságba keveredett, hosszú ideig pápai átok ült rajta, száműzték, így ma Máltán található lenyűgöző képeinek egész sora. Viszont Jan Vermeert úgy érte utol később a hírnév, hogy soha nem hagyta el szülővárosát, Delftet. Bosch pedig Hertogenboschtól nem vált meg soha.
Amikor 1987-ben családommal Kolozsvárról eltávoztunk, engem is mélyen megérintett a változás fuvallata, hisz az a szellemiség, amivel akkori munkahelyem, az Utunk szerkesztősége nap, mint nap megajándékozott (húsz évet töltöttem a lapnál), igen egyedi légkört jelentett; de színésznő feleségem, Toszó Ilona számára sem volt könnyű megválni a nagy múltú Kolozsvári Magyar Színház fellobbanó rivaldafényének bűvös aurájától. A kultúra megszokottá lett környezetét, időlegesen, az adminisztrációkkal csordultig telített új életvitel nyüzsgése váltotta fel. Ám talán pont a miatt, hogy a „művészet nem ismer határokat”, az évek során – a sok száz közül – több olyan könyv és folyóirat is eljutott Magyarországra, amelyek címlapját vagy rajzait magam készítettem, így máris azon kaptam magam, hogy a budapesti könyvkiadók jóvoltából ugyanazt a grafikusi munkát végzem, mint annak előtte. Elfoglaltságom jellegét tekintve, eszerint, szinte semmi nem változott. Hisz jobbára még ki sem csomagoltunk, amikor a Móra Könyvkiadónak már illusztráltam, majd ezt követték egyéb megrendelések az Európánál, később a Magvetőnél, a Kráternél, a Magyar Naplónál, stb. De a régi otthonomhoz fűződő kapcsolataimról sem mondhatnám, hogy megváltoztak volna, hisz jó néhány éve újra küldözgetem Erdélyben élő író és költő barátaim nyomtatás előtt álló műveihez a grafikai terveket. Időközben megjelent a Világ árnya, világ fénye című, Bágyoni Szabó Istvánnal közösen írt Beszélgetőkönyvünk a Kriterion Könyvkiadónál (2009); a Képírás pedig, amely Zsolt fiam művész fotóinak gyűjteménye, és amelyben kisesszéimet párosítottam a gondolatébresztő képek mellé, a Magyar Napló Kiadó gondozásában látott napvilágot, 2010-ben. Ezeket egyéb írások is követték a magyarországi és az erdélyi sajtó hasábjain. Viszont meggyőződésem, hogy a Beszélgetőkönyvben megidézett emlékezés-koszorút sosem vetettem volna papírra, ha Kolozsváron maradok; ám így, az otthon tűzhelyétől térben és időben mért kellő távolság friss látószögből idézhette fel a múltat, felvillantva a megőrzésre érdemesnek vélt eseményeket, a tünékeny látványképeket.
A diktatúra idején „megszoktuk”, hogy a kultúra egészséges vérkeringése minduntalan lezárt, rozsdás csapóajtókba ütközik. Ám a kisgrafikák és Ex Librisek ennek ellenére fittyet hánytak minden tiltásra, hisz méretüknél fogva akár szűk helyen is elfértek; így baráti zsebekben, gyanús csomagok mélyén meglapulva rést és utat találva maguknak a nemzetközi biennálék vagy egyéb számon tartott seregszemlék kiállításai felé. Az akkor még egyeduralmú Művészeti Alap pedig, a magammal hozott rézlemezekről nem egy alkalommal, nagyobb példányszámú grafikai sorozatokat rendelt kiterjedt üzlethálózatában történő forgalmazásra. És e mellett pillanatig sem mondtam le a festés öröméről; hol az egyik, hol a másik műfaj izgalmai aranyozták be hosszú mindennapjaimat. Eközben azt is beláttam: minden kihívásnak egyszerre csakis akkor vagyok képes valóban eleget tenni, ha egyéb alkalmazotti munkakört nem vállalok el; ehhez az elhatározásomhoz mind a mai napig tartom magam. Sokszor úgy érzem, hogy műtermem egyik tárt ajtaján az Alpok felé léphetek el, a másikon a Gyalui havasok ködpárája hívogat, a teret uraló méretes ablak előtt pedig sudár ezüstfenyő sor emlékeztet minden percben az erdélyi tájra, míg a kert végében két, saját ültetésű terebélyes hársfánk idézi egykori kolozsvári Farkas utcám júniusi virágbomlását. Az az utca ott kezdődik, és nekem ma, itt folytatódik.
-- Giotto képei nehezen értelmezhetők. Mit jelent a sok törött oszlop? A romantika kora meghozta a romok romantikáját. Vagyis értéktelített múlt és értékvesztett jelen szembesítését. Közelebbi példa: Gulácsy megalkotja a Naconxipán birodalmat, Naconxipán hercegének az útját követi. Az Ön képein a fantasztikus épületek, épület-maradványok nem lokalizáltak – nem valamely kultúrához, ország történelméhez kötöttek stb., – ezért sokkal univerzálisabbak. Egy kozmikus látásmódban a gondolat kiépülését vizualizálják?
--A gótika építészete, ha sarkosan akarunk fogalmazni, úgy is mondhatjuk: az oszlopok, pillérek építészete. Azóta sem születtek oly varázslatosan sudár, ég felé törekvő, csillagboltozatban összeölelkező pompás kőívek, mint abban a korban. Jellegükkel, ritmikájukkal mindenkor sajátos látványt nyújtanak a szemlélő számára, így az is természetes, hogy a korszak freskófestészetében, vagy az oltárképek tündöklő arany háttere előtti jelenetek gazdagításában mindegyre fontos kompozíciós szerepet töltenek be. A firenzei Giotto is, akit bár a reneszánsz egyik első nagymestereként tartunk számon, a város Santa Croce bazilikájának, valamint a padovai Scrovegni kápolna és az assisi templom falainak képsorain még jellemzően gótikus épületelemeket festett vakolatra, márpedig azért, mivel a reneszánsz építészet formarendszere – legfőképpen Filippo Brunelleschi megszállottságának köszönhetően – még csak abban az időben volt kibontakozóban. (Ezért lett a Giotto tervezte firenzei harangtorony is az érett itáliai gótika egyik kései emlékműve). Az említett képsorok arról árulkodnak, hogy a festő máig termékenyen ható formaszemléletében nem jelentett akadályt, hogy a képi architektúra elemeit a jelenetek kompozíciós szerkezetének megfelelő módon akár önkényesen is alkalmazza: egyes falszakaszokat részben, másokat teljességében kihagyva teremtsen ideális „díszletet” a megidézett bibliai eseményeknek. Olyan időkben, amikor az üstökösöket rossz előjelnek tekintették, amely pestist, háborúkat, égi katasztrófákat hoz magával, a megtört oszlop vagy a repedt építmény képi megjelenítése is többnyire hasonló utalásokat hordoz. Ám a pusztulás láttatása leginkább mégis a romantika korának művészetében hódít, amikor a mindenségről alkotott bővülő ismeretek világossá tették: az emberi teljesítmény és teremtő készség mércéje szánalmasan eltörpül a természet gigantikus erőihez képest. A romantikus művész nem érzi jól magát saját korában, új és más világok után kutatva szivárványos álomképeket kerget, miközben álomvilágot is teremt. A véletlenszerűség, a múlandóság ténye és félelme ekkor a mindennapok részévé válik. Így születik meg a vanitas képtípus, amelyről szándékosan hiányzik az élő alak, ahol a csendéletek dermedt mozdulatlanságába a művész a gyarló emberi tulajdonságokra és az elkerülhetetlenre történő utalás tárgyi elemeinek egész sorát helyezi el: koponyát, időmérő szerkezeteket, kincseket és ékszereket, bimbózó mellett hervatag virágokat, aggságra utaló pápaszemet, és nem utolsósorban a tudás hajszolása közepette is elárvult, elnyűtt könyveket. William Blake szavaival: „Egy porszem világot jelent / S egy szál vadvirág az eget,/ Fogd föl tenyeredben a végtelent / S egy percben élj évezredet”. A világteremtő művész, mint amilyenné Gulácsy is vált, képes arra, hogy – elvágyódásától hajtva – a múlandóságot az állandóság mesés birodalmába átvezényelje, megteremtve eközben nemcsak látványában, de írásain keresztül is az általa Naconxipánnak elkeresztelt álomország jellemző képtereit. Bosch viszont, fékezhetetlen szellemének köszönhetően, az idilli Éden láttatása mellett pokoli alakzataival és sosemvolt skizoid lényeivel idézi a Homo homini lupus eredeti felfogású látványsorát, a bűn és káosz hátborzongató világpanorámáját.
A szimbólumokká erősödő tárgyi jelzések, primer látványhatásukon túl, rendszerint alkalmasak akár mélyebb tartalommal ellátott fogalmak közlésére is, miután vissza-visszatérő jelenlétük „olvashatóvá”, értelmezhetővé teszi azok tartalmát a szemlélő számára. Az effajta sugallatos elemek képeimen, grafikáimon gyakorta fel is tűnnek, jószerével a romantikus/filozofikus gondolatok közlésének szándékos igényével. Ám a helyi jegyeket magukon viselő, így sokkal szűkebb körben is értelmezhető népi motívumok alkalmazásának lehetőségei nemigen keltették fel érdeklődésemet; sokkal szívesebben fordítottam figyelmem az univerzálisan értelmezhető felé. Egy időben épp e miatt tűntek fel az azonosíthatatlan korú és stílusú, ám jobbára mégis múltidéző konstruktív formaelemek, amelyek még jóakarattal sem kapcsolhatók sem helyhez, sem pedig időhöz. Olyan építmény-képekről van itt szó, amelyeken az sem ítélhető meg pontosan, hogy voltaképpen dicsőségüket vesztett pusztuló romok-e, avagy eleve már ilyennek épültek, eszerint az „új bábeli zűrzavar”, a múlhatatlan „világfájdalom” nyomait hordozzák arcukon.
--Az Ön munkájában hogyan ''kezdődik'' egy kép? Olyan formanyelvet alakított ki ugyanis, amellyel képtörténeteket mond el, de ezek nem hagyományos történetek abban az értelemben, hogy: kezdődnek, majd a helyzeteknek, elmozdulásoknak finalitása van. Ezeknek a történeteknek nincs kezdetük és nincs végük. Mintha bepillantanánk a létezés, a teremtés csodás, fájdalmas, megragadhatatlan misztériumába, és egy pillanatra követnénk azt. A befogadó a percet próbálja meg elmondani, elmondhatóvá tenni, amelyet a művész segítségével átélt. Például a zeneszerzők keresték efféleképpen a szólást. Ligeti izzása jut eszembe. De még inkább a japán Kabuki színház (az előadás folyamatos, éjjel-nappal nonstop), ahol a néző belép a színházba, amikor akar, és marad, ameddig akar. A bemutatott mitológiai történetek azelőtt is, azután is folytatódnak.
--A képzőművészi életművet akár egy filmhez is hasonlíthatnám, amelynek kezdete, íve, végül befejezése van, miután az alkotó póri léte eleve határt szab a történéseknek. Ám, a hasonlat egyúttal azt is sugallja, hogy az ouvre egyes elemei megannyi különálló filmkockaként illeszkednek a mindent magába olvasztó celluloidtekercs átfogó egészébe. Ilyen képpen válhat a konkrét mű egyszerre tükörképévé a kivetülő pillanatnak, ugyanakkor szerves részévé is az időben elnyújtózkodó teljes egésznek. Az útkeresés buktatóinak. Vagy az önformálódás és a stílusteremtés reménykeltő szakaszainak. Eközben a képi szinkron fokról fokra tovagördülő folyama annál tisztábban lesz értelmezhető, minél világosabban jut kifejezésre az átfogó rendezői elképzelés, minél határozottabban csendül fel és járja át az egész életművet a biztos kézzel leütött vezérmotívum. Az évek során, nem kevés fejtörést okozott, hogy voltaképpen miről is szól majd ez a „nagyfilm”, amelyen a kezdetektől fogva – tudatosan vagy ösztönösen –, naponta munkálkodtam. Hisz bármerre nézünk a művészetek óriásbirodalmában, járt és járatlan ösvények szövevényeinek tömkelege csábít az életre szóló kalandra, jelezve: itt is rá lehet bukkanni valamire, amott is eséllyel kecsegtet a váratlan felfedezés mámorító elégtétele. Én sem hezitáltam; jártam a magam útját. Hisz sejtettem, több nézőpontból tekintve, előbb utóbb úgyis tisztulni látszik majd az összkép. Ebbe még az is belejátszott, hogy az egyetemi évek idején grafikai és festészeti szakon egyaránt végeztem tanulmányaimat. Persze, legyen bármilyen látványos is egy megtalált formanyelv, birtokba vétele mit sem ér, ha nem simul hozzá megfelelő lelki háttér, ha nincs testre szabott személyes indíttatás, ha hiányzik a energiákat termelő, és azokat rendre újra termelő hit kincseket érő háttérgyűjteménye. Egyre inkább úgy érzékeltem: tekerőzhetnek az ösvények ideig-óráig bármerre, de végül, valahol a horizont ködös távolában, úgyis az Idő-kapu megejtő látványa fogad. Régi bölcsesség szavaival: „Az utak mind Rómába vezetnek”. És ez mára érvényessé vált látványvilágomra kivetítve nemcsak képletesen, de már-már konkrétan is, mihelyt az itáliai reneszánsz nagymestereinek eddig megfestett portrésorozatára gondolok.
A horizonton mindig létezik egy pont, ahol szemünk könnyeden átléphet a végtelenbe; ahonnan már csak az Idő integet felénk. Erre tart az alfától omegáig vezető út is: a legfontosabb Út. Az elkerülhetetlen.
Ha képeimen ez az életérzés, akárha csekély mértékben is kiolvashatónak tűnik, úgy gondolom, talán nem tévesen választottam magam számára irányt. Különleges szféra ez, amelyben az „időtlenség” örökké tartó folyamata „zajlik”. Egzakt látvány- és cselekménysor felmutatásával csaknem reménytelen próbálkozás ezt megidézni, jobb esetben is legfeljebb a halkan derengő jelzések finom ráhangolásával, az együtt muzsikálás lélekemelő élményének sejtelmes hangjaival lehet.
Talán ezzel magyarázható, ha valaki esetleg úgy érzi, miszerint egyféle „erőtérben lebegnek” e jelzés-történetek, azt sugallva, hogy az „állapot” mindkét irányban – térben is, időben is – még a mű határain túl is folytatódik.
Évekkel ezelőtt, a budapesti Dürer Teremben megrendezett kiállításomon, megnyitó szavaiban Páskándi Géza erről így vélekedett: „…A ködpárás álmok határtalansága, s a belésejlő figuralitás, olykor csak a részek figuralitása. Adva van a felismerhetetlen, s abban csupán egyetlen részecske árulkodik: az Idegenségben valami ismerős rejtezik. Nem lehet lélektan nélkül érteni a műveket. Lélektan és történelem nélkül. Pedig látszólag távol áll tőlük minden historikus jelmez. Hanem a léthangulat, bizony históriás. Egy világ közérzete a tollrajz ökörnyálvonalainak kilengéseiben. Itt minden kileng, s a valamibe lóg.”
--Készít elővázlatokat? Hogyan alakul az út a vázlattól a kész festményig?
--A „vázlat” szó, már önmaga többféleképpen értelmezhető, hiszen kérdem: hol a határ egy műalkotás esetében a befejezetlen és a befejezett állapot között? Mitől lesz vázlat a vázlat, és mitől lesz kész a mű? A fesztelenül papírra vetett néhány pár vonal is lehet „befejezett” értékű (gondoljunk csak Picasso lendületes rajzaira), egy agyonkínzott felület viszont a befejezetlenség állapotát is sugallhatja. Paul Klee életművének több ezer darabja „vázlatokból” áll, amelyeket egy végleges, „szintetikus alkotás” előtanulmányainak is tekintett a Mester. Aztán, ez az „összegező” mesterremek soha nem készült el. Ellenben fennmaradt az utókor számára egy példátlanul gazdag, új utakat bejáró, fantáziadús Élet-mű számtalan ragyogó darabja.
Amikor a Claudiopolis című képemet kis méretben először megfestettem, végleges állapotnak tekintettem. Később döntöttem úgy, hogy nagy változatát is elkészítem. Rajzban is, színben is pontosan ugyanazt, minden módosítás nélkül. Akkor, az a kis kép tekinthető-e a nagy vázlatának? Vagy ez esetben mindössze méret különbség esete áll fenn? Persze, azért a kérdésre lehet konkrétabb választ is adni; ennek értelmében mondhatom: számtalan tenyérnyi méretű képjegyzetem van, amelyek első sorban arra jók, hogy vizuális szinten rögzítsenek egy futó látomást. Ám ezek, ritkán valósulnak meg ugyanabban a formában. Már csak azért is, mivel sosem kötöm gúzsba a formálódó felületet egyetlen vázlat kedvéért. Nálam minden kép „önmagát hozza létre”, akkor és ott, abban a pillanatban, amikor megszületik.
--Munka közben szokott zenét hallgatni? Ha igen, milyet?
--De mennyire! Műtermemben a zene kézen fogva jár a képpel. Nem rég volt, amikor még sűrűn kellett cserélgetni a lemezeket, kazettákat, ami néha meg-megzavarta a munkát; ám ma már a digitális rádióadók széles spektrumából is ki lehet választani az igazán kedvünkre valót. Olyan zenét, amelyet debil reklámbombák nem robbantanak időről időre szerteszét. Nálam többnyire reneszánsz vagy barokk dallamok hangjai csendülnek fel, persze, azért a nagy romantikusok is beleférnek ebbe a soha nem hervadó csokorba. Ám jobbára a kamara muzsika az, ami legtalálóbban illeszkedik a munka pillanataihoz, mivel a nagy volumenű zenekari művek inkább elvonják figyelmemet azzal, hogy elmélyültebb azonosulást követelnek.
-- Min dolgozik most? Mik a tervei?
--Lényegében végső szakaszához érkeztek egy nagyobb lélegzetű sorozat munkálatai, miután még 2010-ben hozzákezdtem – a klasszikus korok kultúrája iránti rokonszenvem jeléül –, a kimagasló, főleg reneszánszkori festő személyiségek portréinak megfestéséhez. Ennek a lajstromnak a végén, néhány barokk Nagymester is helyet követelt magának, így történt, hogy az ötven olajfestményt magába foglaló, átfogó ciklus Cimabuéval kezdődik és Canalettóval ér véget. Közben ott látható a sorban Giotto, Michelangelo, Raffaello, Tiziano és a többi velencei, firenzei, sienai nagyság, akik mellett német és flamand festőóriások is helyet kaptak, így: Van Eyck, Dürer, Holbein, Vermeer, Rembrandt, Rubens és mások. Ezek a vásznak, amelyek voltaképpen „idézetek”, „parafrázisok”, első sorban a művészek önarcképeinek felhasználásával készültek, de ha olyan tőlük nem született, akkor egyéb korabeli, hitelesnek tekintett dokumentum szolgáltatott a munkához kiindulási alapot. Minden festményen a kompozícióba beépítve megidézek egy-egy jellemző részletet is a szóban forgó nagyság életművéből. Ezzel egy időben készülnek azok az írások is, amelyek a képek mellé illeszthető gondolataimat foglalják egybe, művészről művészre haladva. És mindez kiegészítést nyer azokkal az információkkal is, amelyek a felhasznált forrásművek adataira vonatkoznak. Így, ha minden igaz, egyszer nemcsak kiállítás, hanem könyv is lesz belőle.
Budapest, 2013, február 9.
Józsa István
A SZELLEM PIACA
Az „átmeneti korszak" kulturális életének legfontosabb kulcsszava lett. Nincs, nincs, nincs - és mégis. Az erdélyi magyarság művelődési törekvései folyamatosan felerősödőben. Hogy messze többet írunk-publikálunk, mint amennyit olvasnak, ma már közhely, vagyis alapigazság. Hogy milyen intenzitású kulturális tevékenység folyik, ahhoz elég összefoglalni a határon túli magyar irodalommal, sajtóval foglalkozó 1996-os konferenciák sorának végkövetkeztetéseit - Budapest, 1996.04. 7-8., Szeged - Makó, 1996.06.20-21., Békéscsaba, 1996.10. 7-8. Elképesztő, hány kötet jelent meg - mégis, lásd ehhez például Bertha Zoltán hét év eredményeit átfogó írását (Bárka, 1996.3--4., Helikon, 1997. 2.,3.,4.). És ugyanezt a képzőművészeti kiállításokról és táborokról. A magyarság változatlanul kulturális nagyhatalom, tizenöt milliós lélekszámához viszonyítva az alkotók arányszáma továbbra is igen magas. Határon innen, határon túl - nézőpont kérdése. . . - melyik tehát a legfontosabb meghatározó? A gazdasági? A pénz? ,,Idealisták, akik számolni tudnak" - szól Soros György alkotó emberekről, kezdeményezőkről. Olyan· embereket kérdeztünk, akiknek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség illetékeseiként, illetve alkotókként, művészekként a rendszer egészére rálátásuk van. Honnan nincs mindehhez pénz? Mi az útja?
Kötő József, az RMDSZ Oktatásügyi Főosztályának ügyvezető igazgatója:
- 1990-től folyamatosan dolgozunk, attól függetlenül, hogy ellenzéki vagy kormánypozícióban voltunk-vagyunk, és tevékenységünk stabilan három pillérre alapul. Az első a mindenkori állami támogatás, az adófizető polgárokat megillető részt ki kell hasítani a költségvetésből. Kulturális rendezvények szervezésére fordítjuk - vagyis politikai eszközöket használunk a magaskultúra érdekében. Ha a politika mindezt ,,kivédeni" igyekezett, hát siettünk elébemenni, ezért dolgozik politikai érdekképviseletünk. Ma pedig ... hát a helyzet remélhetőleg már a kulturális autonómia jegyében alakul, a magyarság lélekszámához arányosan önálló államtitkárságunk van. Lehetőségünk nyílt rendszeresebben, értékorientáltabban, akár pályázati alapon elosztani a pénzösszegeket, és hangsúlyozottabban a decentralizáció, az intézményi autonómia jegyében szeretnénk dolgozni, de e tevékenység formája még nem tisztázódott. Ehhez még szükséges a sokat emlegetett 69-es törvény újratárgyalása.
A második pillér. A mindenkori pozitív diszkriminációt az anyaország is támogatja. Egy többségi lap többmilliós példányszámmal lehet rentábilis, egy nemzetiség kis példányszámú lapja nem. A németországi dánok, kulturális törekvéseit Dánia finanszírozza, a dániai németekét Németország. Így van ez rendjén. Sokan vitatják a magyarországi támogatás mértékét, de legalább ilyen fontos az is, hogy ha ott kuratórium létesült a határon túli magyar kultúra támogatására, régióbeli alkuratóriumokat hoztunk létre. Végül is van saját rendszerünk, működésének alapja az értékorientáltság. Lektorbizottság állítja össze a beérkezett pályázatok értéksorrendjét, és az eredmény évi 90-120 támogatás; a legfontosabb könyvek így jelentek meg. A Közművelődési Tanács az egyházi és világi rendezvényeket támogatja, célja a minőségi közművelődés, egyesületek, szövetségek létrehozása, melyekre a civil szerveződés alapoz. Es ma működik a Barabás Miklós Céh, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Népfőiskolai Társaság, a Romániai Magyar Könyves Céh. Az intézmények támogatásáról: működik a színházak tanácsa, és ha például a színházaknak eddig meg kellett küzdeniük a támogatásért, ma egy színház a neki járó összeget kapja. A Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium a minőségi reformot segíti, működik a kihelyezett tagozatokat, a távoktatást támogató rendszere. Es ugyanitt kell említenem az Illyés Közalapítványt is. A közreműködésünk mára már átlátható. A pénzösszegeket leosztják országokra, ahol alkuratóriumok gazdálkodnak velük. Igy elszámoltathatók, értékorientáltak és átvihetők a civil szférába.
Harmadikként a saját civiltársadalmi támogatási és mozgósító munkánkat említem. '90 óta tudjuk, intézményrendszert alapítványi támogatásra építeni, méghozzá hosszú távon, nem lehet. Igyekeztünk hát olyan modellekben gondolkodni, melyek alapján öneltartók lehetünk. Az alapítvány mögé vállalkozásokat építettünk be, ilyenek a Heltai Alapítvány, a Györkös Mányi Albert Emlékház, az illyefalvi vállalkozás. Es itt még egy fontos erőről: 1997-ben is többszáz rendezvényt tervezünk, a meg szervezésükben igen fontos szerepe van egy olyan vagyonosodó rétegnek, mely a kultúrára is áldoz. Mindenképpen figyelnünk kell rá. Például a Barabás Miklós Céhnek szüksége volt másfélmillió lejre, szétküldtünk kétszáz levelet - könnyedén összegyűjtöttük a pénzt. A garancia? A személyes kapcsolat. A nagy, patináns intézményekre odafigyelnek, az avantgárd mindig is megszenvedte a maga előrelépéseit.
- Miben áll az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tevékenysége és szerepe?
- Fő célja az, hogy jogi személlyé válva a művelődést átfogó tagozatokat hozzon létre. Magyar kultúrház-láncolatot épít ki, kultúrcentrumot Szamosújváron, Désen, Máramarosszigeten, Zilahon, Somlyón, Aradon, Csernakeresztúron, Medgyesen, közgyűjtemények létrehozásában vállal szerepet, hiszen elvették a múltunkat, és most mindez magának az identitásunknak a meghatározásában fontos.
- Így kezdte újra munkáját a Barabás Miklós Céh is.
- Szakemberek kezébe került a képzőművészeti élet irányítása, és önállóak,
a referencia, a gazdálkodás az ő feladatuk. Az EMKE hitele alapján szerzett pénzből támogatjuk a Céhet, ők aztán megszervezik magukat. A Diakóniai Intézetben rendezett tárlatuk kitűnő eredmény, a háború óta nem volt ilyen. Továbbá készül Cegőtelkén a Cserhalom-emlékmű - 90 óta a legfontosabb! -, a tervezés, a munkálatok lebonyolítása a Céh bevonásával történt. Ugyanúgy a körösfői közkert kialakításában. Mi biztosítottuk a szervezői, anyagi hátteret, ők végezték a szakmai munkát. Művésztáborok esetében szintén, a végeredmény az erkölcsi elégtétel, a fontos a rendezvény ténye és művészi színvonala.
Abodi Nagy Béla festőművész, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke: - 1994. január 8-án tartottuk újraalakító közgyűlésünket, az RMDSZ ' Oktatásügyi Főosztályáról Kötő József és Balogh Ferenc a Céh képzőművészeivel, Kancsura Istvánnal, Károly Sándorral, Veress Pállal, Abodi "' Nagy Bélával kidolgozták az alapszabályzatot. Miután azt bemutattuk a közgyűlésen, felterjesztettük a Művelődésügyi Minisztériumhoz, hogy mint jogi személyt elismerjenek bennünket. 1995-ben kaptuk meg a jóváhagyást. Pénzünk... hát az nem volt, székházként az EMKE irodája szolgált, majd a Farkas utcai református egyházközség biztosított szállást, az alagsori gyülekezeti helyiségben. Később ingatlant adtak, szimbolikus összegért béreljük, melyet a tagdíjakból fizetünk. Megállapodás még nem született, hogy meddig és mennyiért bérelhetjük, mert rendbe tesszük az épületet. Műemlékközpontot szeretnénk létrehozni, hogy a Céh aztán európai központot építhessen ki kulturális rendezvények céljára. A funkciója: műalkotások gyűjteményének biztosítani helyet. A pénzforrások... Az alapszabály N. fejezete szerint „A BMC anyagi eszközei: a) tagdíjak, b) adományok, c) céladományok, d) állami segély." ,,A tagdíjak összegét a közgyűlés határozza meg." Természetesen nonprofit vállalkozás vagyunk, nincs költségvetésünk. A külső pénzforrásaink között először szintén az EMKE-t említhetném, kezdetben ők biztosították az anyagiakat művészek utazásaihoz, képek, egész kiállítások szállításához. A kolozsvári állami Magyar Színházban 1991. március 7-én árverést szerveztünk, több mint egymillió volt a bevételünk; a keretmegállapodás szerint az összeg az RMDSZ kulturális alapjának létrehozását szolgálta. A· Magyarok Világszövetsége keretében a Képző- és Iparművészeti Társaság a millecentenáriumi rendezvények sorában három határon túli központban kiállításaikat készítette elő, Marosvásárhelyről Budapestre, Felvidékre és Délvidékre is átvitték. Az EMKE mindenben segítségünkre van, Marosvásárhelyen a Bernády-emlékmű, Székelyudvarhelyen az Orbán Balázs-emlékmű, a Cserhalom-emlékmű, Széken a Hősi Halottak Emlékműve munkálatai mind az ő közreműködésükkel folynak. További intézményszerű működésünket, belső önszerveződésünket ők támogatták. Egyébként mindig menet közben, rendezvényenként kaptunk bizonyos pénzösszegeket.
1997. február 8-án tisztújító közgyú1ést tartottunk, beszámoltunk az elmúlt három év tevékenységéről, új vezetőséget választottunk és új tagokat vettünk fel. Hát vállalkozásokba ezután sem kezdhetünk, de ezen a közgyűlésen eldőlt, hogy amint van székházunk, annak keretében néhány tagunk restaurátori műhelyt nyit, az jövedelmezőnek ígérkezik. Más külső segélyekre mostanáig nem számíthattunk, vannak vagyonos üzletembereink, de kereskedők, nem termelők, képzőművészeti ügyeket nem pénzelnek. Most, hogy bekerültünk a kormányba, újra végig kell gondolnunk, hogyan is éljük meg a lehetőségeinket. Van ugyanis egy korosabb román értelmiségi réteg, amely változatlanul fundamentalista soviniszta szemléletet képvisel, történelemszemléletükben semmi változás. Például a kapcsolatainkat tekintve az egyházi javak visszaadása bennünket is érdekel.
Végül is azt mérlegeljük, hogy mit kell megoldanunk most, rövid távon - a székház ügye stb. -, és mit kell előkészítenünk.
Dobribán Emil, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia tanársegéde, a Barabás Miklós Céh vezetőségi tagja:
- A művésztáborok szervezésében egyesületünk mellett mindig az illető megye helyi intézményei segítettek. A Kolozs megyei Füzesmikolában évente rendeznek ilyen táborokat augusztusban, a szállítást és az anyagokat a szövetség biztosította, három hétre a szállást és ellátást az ikonjairól híres ortodox kolostor adott. A szárhegyi tábort a szövetség mellett a megyei kultúrszervek támogatják. Ez a nagy hagyományokra visszatekintő találkozó már ott tart, hogy nyári helyett éves programban kezd gondolkodni. A makói tábor esetében nekem inkább az a fontos, hogy tárlattal végződik, a budapesti Art Expo mint vásár ösztönöz bennünket. Folyamatos a kiállítói tevékenysége a csíkszeredai Tilos kávéháznak, ők még a szállítás és a meghívók, plakátok, ismertetőlapok költségeit is maguk fedezték. A Korunk Galéria évente seregszemlét tartott a diákok munkái között, és a kiállítóterem biztosításán kívül a megnyitók szervezésében is részt vettek. A kászonjakabfalvi táborokat a Kolozsvári Magyar Diákszövetség szervezi, ott a szokásosak mellett némi honoráriumot is adnak, és ami a legfontosabb, workshop típusú programot szerveznek a diákoknak. A holland Christian Artist Europe évente mintegy százötven meghívottnak szervez szemináriumokat. Ha a művész maga jelentkezik, állja a költségeket, ha a szervezők meghívására utazik, akkor vendég.
A pénzforrásaink? A Képzőművészek Szövetsége, a Művelődésügyi Minisztérium, az egyetem, az egyházak és... végül a magánkezdeményezések hozta összegek. Hogy a Szövetségnek honnan van pénze? Először is a tagdíjakból, másodszor minden nagyobb városban vannak üzletei: az eladott munka árának húsz százaléka őt illeti. Fontolóra vettük azt is, hogy önállósuljunk, a mi ügyeinket mi intézzük, vagyis a pénzek ne menjenek először Bukarestbe, aztán vissza, ez így zavaró. Mégis, a viszony szellemi vetülete a meghatározó, egy országos unióhoz tartozol - máris másképpen látsz munkához, és külföldön is másként méltatnak. További pénzforrásként említhetek magyarországi pályázatokat. A „Reménység Szigete" Karitatív és Oktatási Központ 94-95-ben tíz programot finanszírozott ötszázezer forinttal, elsősorban tizennyolc-negyven közötti művészek számára. Az. Art Expo Alapítvány támogatásával évente kiállítási helyet kapunk, amely egyébként kétmilliónkba kerülne. Az. utóbbi három évről szólva: jó kapcsolat alakult J,j a magyar és a román művelődésügyi minisztériumok között. Az. eredmény: romániai és magyarországi művészek kiállításai Szombathelyen, Budapesten, Nagyváradon, kitűnő minőségű katalógusokkal. A fordulatok után a bukaresti minisztérium jóvoltából felélénkültek a nemzetközi kapcsolataink, fizették az útjainkat, sőt az egyetem pénzén a diákok kilencvenkilenc százaléka járt már külföld ön. Mindez Joachim Nica rektor érdeme. Függetlenek vagyunk, a minisztériumtól kapott összeget befektetjük, szabadon gazdálkodunk. Így vásároltunk egy tizenkét férőhelyes mikrobuszt, és a diákok eljutottak már vele Olaszországba, Franciaországba, Belgiumba. A magánvállalkozásokról viszont semmi jót nem tudok mondani. A belföldi cégek semmilyen érdeklődést nem mutatnak. Az 1994--es budapesti Art Expo előtt hatvan neves cégtől kértünk levélben támogatást - még választ sem kaptunk. A magunk költségein állítottunk ki. Budapesten aztán... már a cégek képviselői jöttek hozzánk különböző ajánlatokkal. Kitűnő kapcsolatot alakítottunk ki így dr. Nádai Csabával, a Kárpátia Kft. építkezési vállalat vezetőjével. A kapcsolat mára már állandónak számít, tavaly egy hónapon át négy diáknak és két tanárnak szállást és öt-ötezer forint honoráriumot biztosított.
A pénzszerzési lehetőségek közös sajátossága, hogy egyelőre alkalomszerűek. Már csak emiatt is állandó kapcsolatokat keresünk.
1996
Kötő József, az RMDSZ Oktatásügyi Főosztályának ügyvezető igazgatója:
- 1990-től folyamatosan dolgozunk, attól függetlenül, hogy ellenzéki vagy kormánypozícióban voltunk-vagyunk, és tevékenységünk stabilan három pillérre alapul. Az első a mindenkori állami támogatás, az adófizető polgárokat megillető részt ki kell hasítani a költségvetésből. Kulturális rendezvények szervezésére fordítjuk - vagyis politikai eszközöket használunk a magaskultúra érdekében. Ha a politika mindezt ,,kivédeni" igyekezett, hát siettünk elébemenni, ezért dolgozik politikai érdekképviseletünk. Ma pedig ... hát a helyzet remélhetőleg már a kulturális autonómia jegyében alakul, a magyarság lélekszámához arányosan önálló államtitkárságunk van. Lehetőségünk nyílt rendszeresebben, értékorientáltabban, akár pályázati alapon elosztani a pénzösszegeket, és hangsúlyozottabban a decentralizáció, az intézményi autonómia jegyében szeretnénk dolgozni, de e tevékenység formája még nem tisztázódott. Ehhez még szükséges a sokat emlegetett 69-es törvény újratárgyalása.
A második pillér. A mindenkori pozitív diszkriminációt az anyaország is támogatja. Egy többségi lap többmilliós példányszámmal lehet rentábilis, egy nemzetiség kis példányszámú lapja nem. A németországi dánok, kulturális törekvéseit Dánia finanszírozza, a dániai németekét Németország. Így van ez rendjén. Sokan vitatják a magyarországi támogatás mértékét, de legalább ilyen fontos az is, hogy ha ott kuratórium létesült a határon túli magyar kultúra támogatására, régióbeli alkuratóriumokat hoztunk létre. Végül is van saját rendszerünk, működésének alapja az értékorientáltság. Lektorbizottság állítja össze a beérkezett pályázatok értéksorrendjét, és az eredmény évi 90-120 támogatás; a legfontosabb könyvek így jelentek meg. A Közművelődési Tanács az egyházi és világi rendezvényeket támogatja, célja a minőségi közművelődés, egyesületek, szövetségek létrehozása, melyekre a civil szerveződés alapoz. Es ma működik a Barabás Miklós Céh, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Népfőiskolai Társaság, a Romániai Magyar Könyves Céh. Az intézmények támogatásáról: működik a színházak tanácsa, és ha például a színházaknak eddig meg kellett küzdeniük a támogatásért, ma egy színház a neki járó összeget kapja. A Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium a minőségi reformot segíti, működik a kihelyezett tagozatokat, a távoktatást támogató rendszere. Es ugyanitt kell említenem az Illyés Közalapítványt is. A közreműködésünk mára már átlátható. A pénzösszegeket leosztják országokra, ahol alkuratóriumok gazdálkodnak velük. Igy elszámoltathatók, értékorientáltak és átvihetők a civil szférába.
Harmadikként a saját civiltársadalmi támogatási és mozgósító munkánkat említem. '90 óta tudjuk, intézményrendszert alapítványi támogatásra építeni, méghozzá hosszú távon, nem lehet. Igyekeztünk hát olyan modellekben gondolkodni, melyek alapján öneltartók lehetünk. Az alapítvány mögé vállalkozásokat építettünk be, ilyenek a Heltai Alapítvány, a Györkös Mányi Albert Emlékház, az illyefalvi vállalkozás. Es itt még egy fontos erőről: 1997-ben is többszáz rendezvényt tervezünk, a meg szervezésükben igen fontos szerepe van egy olyan vagyonosodó rétegnek, mely a kultúrára is áldoz. Mindenképpen figyelnünk kell rá. Például a Barabás Miklós Céhnek szüksége volt másfélmillió lejre, szétküldtünk kétszáz levelet - könnyedén összegyűjtöttük a pénzt. A garancia? A személyes kapcsolat. A nagy, patináns intézményekre odafigyelnek, az avantgárd mindig is megszenvedte a maga előrelépéseit.
- Miben áll az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tevékenysége és szerepe?
- Fő célja az, hogy jogi személlyé válva a művelődést átfogó tagozatokat hozzon létre. Magyar kultúrház-láncolatot épít ki, kultúrcentrumot Szamosújváron, Désen, Máramarosszigeten, Zilahon, Somlyón, Aradon, Csernakeresztúron, Medgyesen, közgyűjtemények létrehozásában vállal szerepet, hiszen elvették a múltunkat, és most mindez magának az identitásunknak a meghatározásában fontos.
- Így kezdte újra munkáját a Barabás Miklós Céh is.
- Szakemberek kezébe került a képzőművészeti élet irányítása, és önállóak,
a referencia, a gazdálkodás az ő feladatuk. Az EMKE hitele alapján szerzett pénzből támogatjuk a Céhet, ők aztán megszervezik magukat. A Diakóniai Intézetben rendezett tárlatuk kitűnő eredmény, a háború óta nem volt ilyen. Továbbá készül Cegőtelkén a Cserhalom-emlékmű - 90 óta a legfontosabb! -, a tervezés, a munkálatok lebonyolítása a Céh bevonásával történt. Ugyanúgy a körösfői közkert kialakításában. Mi biztosítottuk a szervezői, anyagi hátteret, ők végezték a szakmai munkát. Művésztáborok esetében szintén, a végeredmény az erkölcsi elégtétel, a fontos a rendezvény ténye és művészi színvonala.
Abodi Nagy Béla festőművész, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke: - 1994. január 8-án tartottuk újraalakító közgyűlésünket, az RMDSZ ' Oktatásügyi Főosztályáról Kötő József és Balogh Ferenc a Céh képzőművészeivel, Kancsura Istvánnal, Károly Sándorral, Veress Pállal, Abodi "' Nagy Bélával kidolgozták az alapszabályzatot. Miután azt bemutattuk a közgyűlésen, felterjesztettük a Művelődésügyi Minisztériumhoz, hogy mint jogi személyt elismerjenek bennünket. 1995-ben kaptuk meg a jóváhagyást. Pénzünk... hát az nem volt, székházként az EMKE irodája szolgált, majd a Farkas utcai református egyházközség biztosított szállást, az alagsori gyülekezeti helyiségben. Később ingatlant adtak, szimbolikus összegért béreljük, melyet a tagdíjakból fizetünk. Megállapodás még nem született, hogy meddig és mennyiért bérelhetjük, mert rendbe tesszük az épületet. Műemlékközpontot szeretnénk létrehozni, hogy a Céh aztán európai központot építhessen ki kulturális rendezvények céljára. A funkciója: műalkotások gyűjteményének biztosítani helyet. A pénzforrások... Az alapszabály N. fejezete szerint „A BMC anyagi eszközei: a) tagdíjak, b) adományok, c) céladományok, d) állami segély." ,,A tagdíjak összegét a közgyűlés határozza meg." Természetesen nonprofit vállalkozás vagyunk, nincs költségvetésünk. A külső pénzforrásaink között először szintén az EMKE-t említhetném, kezdetben ők biztosították az anyagiakat művészek utazásaihoz, képek, egész kiállítások szállításához. A kolozsvári állami Magyar Színházban 1991. március 7-én árverést szerveztünk, több mint egymillió volt a bevételünk; a keretmegállapodás szerint az összeg az RMDSZ kulturális alapjának létrehozását szolgálta. A· Magyarok Világszövetsége keretében a Képző- és Iparművészeti Társaság a millecentenáriumi rendezvények sorában három határon túli központban kiállításaikat készítette elő, Marosvásárhelyről Budapestre, Felvidékre és Délvidékre is átvitték. Az EMKE mindenben segítségünkre van, Marosvásárhelyen a Bernády-emlékmű, Székelyudvarhelyen az Orbán Balázs-emlékmű, a Cserhalom-emlékmű, Széken a Hősi Halottak Emlékműve munkálatai mind az ő közreműködésükkel folynak. További intézményszerű működésünket, belső önszerveződésünket ők támogatták. Egyébként mindig menet közben, rendezvényenként kaptunk bizonyos pénzösszegeket.
1997. február 8-án tisztújító közgyú1ést tartottunk, beszámoltunk az elmúlt három év tevékenységéről, új vezetőséget választottunk és új tagokat vettünk fel. Hát vállalkozásokba ezután sem kezdhetünk, de ezen a közgyűlésen eldőlt, hogy amint van székházunk, annak keretében néhány tagunk restaurátori műhelyt nyit, az jövedelmezőnek ígérkezik. Más külső segélyekre mostanáig nem számíthattunk, vannak vagyonos üzletembereink, de kereskedők, nem termelők, képzőművészeti ügyeket nem pénzelnek. Most, hogy bekerültünk a kormányba, újra végig kell gondolnunk, hogyan is éljük meg a lehetőségeinket. Van ugyanis egy korosabb román értelmiségi réteg, amely változatlanul fundamentalista soviniszta szemléletet képvisel, történelemszemléletükben semmi változás. Például a kapcsolatainkat tekintve az egyházi javak visszaadása bennünket is érdekel.
Végül is azt mérlegeljük, hogy mit kell megoldanunk most, rövid távon - a székház ügye stb. -, és mit kell előkészítenünk.
Dobribán Emil, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia tanársegéde, a Barabás Miklós Céh vezetőségi tagja:
- A művésztáborok szervezésében egyesületünk mellett mindig az illető megye helyi intézményei segítettek. A Kolozs megyei Füzesmikolában évente rendeznek ilyen táborokat augusztusban, a szállítást és az anyagokat a szövetség biztosította, három hétre a szállást és ellátást az ikonjairól híres ortodox kolostor adott. A szárhegyi tábort a szövetség mellett a megyei kultúrszervek támogatják. Ez a nagy hagyományokra visszatekintő találkozó már ott tart, hogy nyári helyett éves programban kezd gondolkodni. A makói tábor esetében nekem inkább az a fontos, hogy tárlattal végződik, a budapesti Art Expo mint vásár ösztönöz bennünket. Folyamatos a kiállítói tevékenysége a csíkszeredai Tilos kávéháznak, ők még a szállítás és a meghívók, plakátok, ismertetőlapok költségeit is maguk fedezték. A Korunk Galéria évente seregszemlét tartott a diákok munkái között, és a kiállítóterem biztosításán kívül a megnyitók szervezésében is részt vettek. A kászonjakabfalvi táborokat a Kolozsvári Magyar Diákszövetség szervezi, ott a szokásosak mellett némi honoráriumot is adnak, és ami a legfontosabb, workshop típusú programot szerveznek a diákoknak. A holland Christian Artist Europe évente mintegy százötven meghívottnak szervez szemináriumokat. Ha a művész maga jelentkezik, állja a költségeket, ha a szervezők meghívására utazik, akkor vendég.
A pénzforrásaink? A Képzőművészek Szövetsége, a Művelődésügyi Minisztérium, az egyetem, az egyházak és... végül a magánkezdeményezések hozta összegek. Hogy a Szövetségnek honnan van pénze? Először is a tagdíjakból, másodszor minden nagyobb városban vannak üzletei: az eladott munka árának húsz százaléka őt illeti. Fontolóra vettük azt is, hogy önállósuljunk, a mi ügyeinket mi intézzük, vagyis a pénzek ne menjenek először Bukarestbe, aztán vissza, ez így zavaró. Mégis, a viszony szellemi vetülete a meghatározó, egy országos unióhoz tartozol - máris másképpen látsz munkához, és külföldön is másként méltatnak. További pénzforrásként említhetek magyarországi pályázatokat. A „Reménység Szigete" Karitatív és Oktatási Központ 94-95-ben tíz programot finanszírozott ötszázezer forinttal, elsősorban tizennyolc-negyven közötti művészek számára. Az. Art Expo Alapítvány támogatásával évente kiállítási helyet kapunk, amely egyébként kétmilliónkba kerülne. Az. utóbbi három évről szólva: jó kapcsolat alakult J,j a magyar és a román művelődésügyi minisztériumok között. Az. eredmény: romániai és magyarországi művészek kiállításai Szombathelyen, Budapesten, Nagyváradon, kitűnő minőségű katalógusokkal. A fordulatok után a bukaresti minisztérium jóvoltából felélénkültek a nemzetközi kapcsolataink, fizették az útjainkat, sőt az egyetem pénzén a diákok kilencvenkilenc százaléka járt már külföld ön. Mindez Joachim Nica rektor érdeme. Függetlenek vagyunk, a minisztériumtól kapott összeget befektetjük, szabadon gazdálkodunk. Így vásároltunk egy tizenkét férőhelyes mikrobuszt, és a diákok eljutottak már vele Olaszországba, Franciaországba, Belgiumba. A magánvállalkozásokról viszont semmi jót nem tudok mondani. A belföldi cégek semmilyen érdeklődést nem mutatnak. Az 1994--es budapesti Art Expo előtt hatvan neves cégtől kértünk levélben támogatást - még választ sem kaptunk. A magunk költségein állítottunk ki. Budapesten aztán... már a cégek képviselői jöttek hozzánk különböző ajánlatokkal. Kitűnő kapcsolatot alakítottunk ki így dr. Nádai Csabával, a Kárpátia Kft. építkezési vállalat vezetőjével. A kapcsolat mára már állandónak számít, tavaly egy hónapon át négy diáknak és két tanárnak szállást és öt-ötezer forint honoráriumot biztosított.
A pénzszerzési lehetőségek közös sajátossága, hogy egyelőre alkalomszerűek. Már csak emiatt is állandó kapcsolatokat keresünk.
1996
Józsa István
BANNER ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE
Banner Zoltán művészeti író, műkritikus, költő, előadóművész nyolcvan éves – köszöntjük a szerzőt.
|
--Kerek évfordulókon rendszerint összegezünk, értékelünk – melyek voltak azok a meghatározók, amelyek irányítoittak, -- jó értelemben – vezethettek?
--Nem tipikus az esetem – mondja Banner Zoltán --, ezért mindenekelőtt azokat a meghatározottságokat említeném, amelyek végigkísérték egész pályámat.
Első. Szépírói, főként költői ambíciókról váltottam át művészeti írásra, kezdetben radikálisan, tehát teljesen elhallgatva, majd két évtized után (195O--197O) visszatértem a versíráshoz is, de csak 1987-ben jelent meg első verskötetem, az Ólomharang. Mindazonáltal a művészeti írás műfajait is, a művészettörténetet is szépíróként kívántam művelni, kezdőként szememre is vetették ezt az idősebb képzőművészek közül néhányan. Az előadóművészetre azért vetemedtem -- 1964-től rendszeresen --, mert a költő ''dübörgött'' dühöngött bennem, s legalább mások jó verseinek tolmácsolásán keresztül szerettem volna érvényesíteni ítélő--beleérző képességemet. Ez a képesség mindenképpen előnyt jelentett abban, hogy a képzőművészek habitusába bele tudjak helyezkedni, s némileg belülről is elemezni tudjam a műveiket.
--A ’’második’’? Ezzel együtt...
--Mivel 1949-ben kiutasították az országból a a magyar állampolgárságú László Gyulát, Entz Gézát és Felvinczi Takács Zoltánt, az egyetemre való felvételim – 1951—idején, 1951-ben és egy jó darabig később sem létezett művészettörténet szak, sőt kurzus sem. Így a történelem—filozófia szakon kezdtem meg tanulmányaimat, de még abban az évben a filozófia szak is megszűnt. Tehát esztétÍkára sem szakosodhattam. Végül is történelem szakos hallgatóként mélyedtem el a művészettörténeti korok és jelenségek tanulnányozásában. Minden ilyen és művelődéstörténeti szemináriumi dolgpzatot én vállaltam el, ezért aztán államvizsga után , 1955-ben ott is tartottak a Bolyai Egyetem történelem—filozófia karán, hogy majd én legyek egy idő után a művészettörténet előadója. Talán az erős történelmi betekintéssek, vagy alkati meghatározottság folytán a történelmiség tiszteletben tartása, a töörténeti szempont, az idő és a fejlődés iránti elkötelezettségem lett másik alapvető meghatározottsága tevékenységemnek folyamatosan.
-- És harmadrészt?
-- Az első pillanattól tudtam, hogy engem kizárólag a magyar, ezen belül pedig az erdélyi magyar művészet érdekel, a legkorábbi korszakaitól kezdve, s kacérkodtam is mind a középkorral, mind a barokkal. De hát az ötvenes—hatvanas évek politikai, kulturális, tudományos viszonyai között ez eltemetkezést jelentett volna. Már az ötvenes évek közepén ’’megcsapott’’ viszont a kortárs erdélyii művészet gazdagsága és a vizuális művészetnek az anyanyelvi műveltséggel, megtartó erejével egyenrangú fontossága. Ezért -- ha nem is programszerűen, de hallgatólagosan -- felosztottuk egymás között a 2O. századot: Murádin Jenő elsősorban a század első felével foglalkozott, én pedig a második felére összpontosítottam kutatásaimat és publikációimat.
--Hatvan év az erdélyi művészetért, és Kolozsváron is, Békéscsabán is úgy, hogy az egyetemes magyar kultúráért. Nagyformátumú, koherens életmű, amely nagy lendületteel gyarapszik tovább. Hogyan oszthatnánk szakaszokra – a szerző felől?
--1953 -- első művészeti cikkeim megjelenése Litteczky Endréről és Papp Aurélról, tehát a szatmáriakról. A kezdet. Aztán első publikációim és körülbelül 1965 között, a szakkönyvekből való felkészülést követően elkezdődött a művészektől, a műtermekben, a beszélgetésekből tanulás. Elsősorban mint az UTUNK ifjú művészeti szerkesztője újságíróként gyakoroltam a szakmát. Ekkor alakult ki esszészerű stílusom. műteremlátogatásaimban, idősek születésnapi köszöntéseiben, lírai jegyzetekben, tárlatkrónikáimban -- gyakorlatilag a szaknyelvet és a művészeti jelenségek értelmezésének a módját tanultam, gyakoroltam. Ekkor még idősebb kollégák is működtek, például Ditrói Ervin, a Művészeti Múzeum igazgatója, Andrásy Edit, Pattantyús Károly, és leginkább -- éppen halála előtt a legszínvonalasabban -- Borghida István. Majd Engelné Szabó Ilona, ő volt a legmélyebb és legtárgyilagosabb, de sajnos nem volt túlságosan termékeny és korán meghalt.Tőlük is tanultam, amit csak lehetett. Szemléletet Debreczeni Lászlótól is, de a szocreál szemléletet, amelyet ők szükségszerűen alkalmaztak, nem tudtam magamévá tenni. Én igyekeztem a modernség felé nyitni és egyben színesíteni a művészeti köznyelvet. Természetesen sokat jelentettek a Magyarországról beszivárgó művészeti kiadványok, főleg a művészeti folyóiratok, a Műterem -- később Művészet -- és a Művészettörténeti Értesítő. Ezeken keresztül értesültünk, bár közvetve, arról: hogy mi történik az európai művészeti életben, hiszen utazni, tanulmányutakat tenni egyszerűen lehetetlen volt. 1967-ben, 35 évesen jutottam ki először külföldre: a Szovjetunióba, két év múlva Magyarországra, majd Ausztriába.
--A második korszak kezdete? Kezdete?
-- A nagyobb formák -- tanulmány monográfia -- iránti vágyam lassú teljesülése. 1968--1972 között. Papp Aurél atyai jóbarátom volt, úgy is, hogy apám rajztanára volt, Sokat jártam hozzá, meg is hagyta a családjának, hogyha valaha könyvet akarnak jelentetni róla, azt én írjam. Meg is írtam még 1957-ben, de a történelem belerondított első könyvem megjelenésébe. Raoul Şorban elorozta tőlem a kiadói megrendelést, vele kellett dolgoznom úgy, hogy 1968-ban teljes dokumentációmat át kellett adnom neki, és ő írta meg a szöveget a saját kincstári nacionalista szájíze szerint. Második kis könyvem Nagy Albertről és a harmadik, már teljesebb kismonográfia Mattis-Teutsch Jánosról szintén románul jelent meg először, mindhárom a Meridiáne Kiadónál. Csak amikor a Kriterionnál elindult a művészeti monográfiák sorozata, akkor láthatott nagyvilágot a Mattis-Teutsch könyv. Ez volt tehát az első magyar nyelven megjelent könyvem, 1972-ben, és jelentem alássan ekkor már 40 éves voltam... Ha a szépirodalomnál kötöttem volna ki, talán már a harmadik vagy negyedik kötetemnél tarthattam volna, mint nemzedéktársaim, sőt, mint a fiatalabbak.
--A harmadik korszak?
-- Mondjuk első magyarul mejelent könyveimtől és egyben első szerzői sikereimtől -- Mattis-Teutsch, Csillagfaragók, Szervátiusz Jenő --, tehát 1972-74-től 1988-ig, emigrációmig vezethető. Ebben az időszakban nem csak monográfiák, jelennek meg hanem első szépirodalmi köteteim is: első verskötetem (Ólomharang, 1982) és a széleskörű visszhangot vert Kié vagy, Ausztrália? Ráadásul ekkor jutok előadói művészi pályám csúcsára: Bartók -- estemmel, Szarvas-ének, 1970, a Petőfi a hídonnal 1972-ben, a Lakomával 1975-ben, a Tűzkörrel 1978-ban stb.
Ebben a másfél évtizedben tudatosan és tervszerűen kívánom a magyarországi és az európai műveszeti köztudat elé tárni az erdélyi művészet velük egyenrangú minőségeit, és noha alig lehet ezt kifejteni: mégis, örökké sejtetni az erdélyiség, az erdélyi gondolat és lélek megtestesülését. Gyakorlatilag a transzilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgalom a művészeti jelenségekben, és mire 1987-ben eljut hozzám a budapesti Képzőművészeti Kiadó megrendelése a ’’nagy könyvemre’’ (Erdélyi magyar művészet a XX. században, 1990), ki merem mondani pédául a ’’székely festőiskola’’ létezését. Azóta többbször is kifejtettem a jelenséget szóban és írásban, és világosan kirajzolódik elém az erdélyi magyar művészet utolsó 85 évének a földrajza, szellemi térképe. Erről is beszélek majdnem minden magyarországi kiállítás-megnyitómon.
Az UTUNK művészeti szerkesztését nagy élvezettel végeztem, nagyon szerettem a munkámat, s azt hiszem, a kollégák is szerettek, hiszen pontosan tudtuk egymásról, ki kicsoda és mit akar. Létay Lajos megértésének köszönhetően nemcsak szerkesztőként, hanem előadóművészként is rengeteget utazhattam, (az országban), mozzanataiban tapasztalhattam meg a nemzedékek, stílusok, szemléletek, ízlés, közönség változását, a művészeti élet kibontakozását.
Persze korlátaim is ekkor jelentkeztek: értésem és ítélőképességem az avantgárd második hullámánál megtorpant, a hetvenes évektől kezdődő egyetemes trendek követésére (felismerésére) elemzésére képtelen vagyok. Bár igyekszem minden új jelenséget feldolgozni xxxxxxxx fényében. Várom az új művészetíró nemzedéket, hogy ezt a kort úgy kövesse, mint én az enyémet. Te már ide tartozol, s ennek nagyon örülök.
--És a negyedik?
-- Szükségszerűen új, negyedik korszak kezdődik 1988-as elköltözésemmel, noha csak a lakáscímem és telefonszámom változott. Amúgy felölelve persze tisztességgel befogadóim, Békés megye művészeti feladatait ugyanazt folytatom, amit félévszázada megkezdtem. Egyre-másra írom az erdélyi művészek kisebb-nagyobb monográfiáit, de igazából legfőképpen az összefoglalás, a behordás feladatai érdekelnek. Örülök, hogy egyfajta ’’művészettörténeti hármaskönyvet’’ már magam után hagyhatok: 1. Erdélyi művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok művészete (2005), 3. Szó, eszme, látvány. Ötven erdélyi magyar művész írásai (2002).
De szeretnék még külön az elmúlt ötven év szobrászatáról írni egy könyvet, illetve kimerítően kifejteni a képzőművészeti transzilvanizmus történetét, fogalmát, dimenzióit. Talán szerkesztői és művészetírói munkásságom személyes hangú emlékiratát is meg kellene írni, úgy, mint a most megjelent pódiumnaplót.
2012
--Nem tipikus az esetem – mondja Banner Zoltán --, ezért mindenekelőtt azokat a meghatározottságokat említeném, amelyek végigkísérték egész pályámat.
Első. Szépírói, főként költői ambíciókról váltottam át művészeti írásra, kezdetben radikálisan, tehát teljesen elhallgatva, majd két évtized után (195O--197O) visszatértem a versíráshoz is, de csak 1987-ben jelent meg első verskötetem, az Ólomharang. Mindazonáltal a művészeti írás műfajait is, a művészettörténetet is szépíróként kívántam művelni, kezdőként szememre is vetették ezt az idősebb képzőművészek közül néhányan. Az előadóművészetre azért vetemedtem -- 1964-től rendszeresen --, mert a költő ''dübörgött'' dühöngött bennem, s legalább mások jó verseinek tolmácsolásán keresztül szerettem volna érvényesíteni ítélő--beleérző képességemet. Ez a képesség mindenképpen előnyt jelentett abban, hogy a képzőművészek habitusába bele tudjak helyezkedni, s némileg belülről is elemezni tudjam a műveiket.
--A ’’második’’? Ezzel együtt...
--Mivel 1949-ben kiutasították az országból a a magyar állampolgárságú László Gyulát, Entz Gézát és Felvinczi Takács Zoltánt, az egyetemre való felvételim – 1951—idején, 1951-ben és egy jó darabig később sem létezett művészettörténet szak, sőt kurzus sem. Így a történelem—filozófia szakon kezdtem meg tanulmányaimat, de még abban az évben a filozófia szak is megszűnt. Tehát esztétÍkára sem szakosodhattam. Végül is történelem szakos hallgatóként mélyedtem el a művészettörténeti korok és jelenségek tanulnányozásában. Minden ilyen és művelődéstörténeti szemináriumi dolgpzatot én vállaltam el, ezért aztán államvizsga után , 1955-ben ott is tartottak a Bolyai Egyetem történelem—filozófia karán, hogy majd én legyek egy idő után a művészettörténet előadója. Talán az erős történelmi betekintéssek, vagy alkati meghatározottság folytán a történelmiség tiszteletben tartása, a töörténeti szempont, az idő és a fejlődés iránti elkötelezettségem lett másik alapvető meghatározottsága tevékenységemnek folyamatosan.
-- És harmadrészt?
-- Az első pillanattól tudtam, hogy engem kizárólag a magyar, ezen belül pedig az erdélyi magyar művészet érdekel, a legkorábbi korszakaitól kezdve, s kacérkodtam is mind a középkorral, mind a barokkal. De hát az ötvenes—hatvanas évek politikai, kulturális, tudományos viszonyai között ez eltemetkezést jelentett volna. Már az ötvenes évek közepén ’’megcsapott’’ viszont a kortárs erdélyii művészet gazdagsága és a vizuális művészetnek az anyanyelvi műveltséggel, megtartó erejével egyenrangú fontossága. Ezért -- ha nem is programszerűen, de hallgatólagosan -- felosztottuk egymás között a 2O. századot: Murádin Jenő elsősorban a század első felével foglalkozott, én pedig a második felére összpontosítottam kutatásaimat és publikációimat.
--Hatvan év az erdélyi művészetért, és Kolozsváron is, Békéscsabán is úgy, hogy az egyetemes magyar kultúráért. Nagyformátumú, koherens életmű, amely nagy lendületteel gyarapszik tovább. Hogyan oszthatnánk szakaszokra – a szerző felől?
--1953 -- első művészeti cikkeim megjelenése Litteczky Endréről és Papp Aurélról, tehát a szatmáriakról. A kezdet. Aztán első publikációim és körülbelül 1965 között, a szakkönyvekből való felkészülést követően elkezdődött a művészektől, a műtermekben, a beszélgetésekből tanulás. Elsősorban mint az UTUNK ifjú művészeti szerkesztője újságíróként gyakoroltam a szakmát. Ekkor alakult ki esszészerű stílusom. műteremlátogatásaimban, idősek születésnapi köszöntéseiben, lírai jegyzetekben, tárlatkrónikáimban -- gyakorlatilag a szaknyelvet és a művészeti jelenségek értelmezésének a módját tanultam, gyakoroltam. Ekkor még idősebb kollégák is működtek, például Ditrói Ervin, a Művészeti Múzeum igazgatója, Andrásy Edit, Pattantyús Károly, és leginkább -- éppen halála előtt a legszínvonalasabban -- Borghida István. Majd Engelné Szabó Ilona, ő volt a legmélyebb és legtárgyilagosabb, de sajnos nem volt túlságosan termékeny és korán meghalt.Tőlük is tanultam, amit csak lehetett. Szemléletet Debreczeni Lászlótól is, de a szocreál szemléletet, amelyet ők szükségszerűen alkalmaztak, nem tudtam magamévá tenni. Én igyekeztem a modernség felé nyitni és egyben színesíteni a művészeti köznyelvet. Természetesen sokat jelentettek a Magyarországról beszivárgó művészeti kiadványok, főleg a művészeti folyóiratok, a Műterem -- később Művészet -- és a Művészettörténeti Értesítő. Ezeken keresztül értesültünk, bár közvetve, arról: hogy mi történik az európai művészeti életben, hiszen utazni, tanulmányutakat tenni egyszerűen lehetetlen volt. 1967-ben, 35 évesen jutottam ki először külföldre: a Szovjetunióba, két év múlva Magyarországra, majd Ausztriába.
--A második korszak kezdete? Kezdete?
-- A nagyobb formák -- tanulmány monográfia -- iránti vágyam lassú teljesülése. 1968--1972 között. Papp Aurél atyai jóbarátom volt, úgy is, hogy apám rajztanára volt, Sokat jártam hozzá, meg is hagyta a családjának, hogyha valaha könyvet akarnak jelentetni róla, azt én írjam. Meg is írtam még 1957-ben, de a történelem belerondított első könyvem megjelenésébe. Raoul Şorban elorozta tőlem a kiadói megrendelést, vele kellett dolgoznom úgy, hogy 1968-ban teljes dokumentációmat át kellett adnom neki, és ő írta meg a szöveget a saját kincstári nacionalista szájíze szerint. Második kis könyvem Nagy Albertről és a harmadik, már teljesebb kismonográfia Mattis-Teutsch Jánosról szintén románul jelent meg először, mindhárom a Meridiáne Kiadónál. Csak amikor a Kriterionnál elindult a művészeti monográfiák sorozata, akkor láthatott nagyvilágot a Mattis-Teutsch könyv. Ez volt tehát az első magyar nyelven megjelent könyvem, 1972-ben, és jelentem alássan ekkor már 40 éves voltam... Ha a szépirodalomnál kötöttem volna ki, talán már a harmadik vagy negyedik kötetemnél tarthattam volna, mint nemzedéktársaim, sőt, mint a fiatalabbak.
--A harmadik korszak?
-- Mondjuk első magyarul mejelent könyveimtől és egyben első szerzői sikereimtől -- Mattis-Teutsch, Csillagfaragók, Szervátiusz Jenő --, tehát 1972-74-től 1988-ig, emigrációmig vezethető. Ebben az időszakban nem csak monográfiák, jelennek meg hanem első szépirodalmi köteteim is: első verskötetem (Ólomharang, 1982) és a széleskörű visszhangot vert Kié vagy, Ausztrália? Ráadásul ekkor jutok előadói művészi pályám csúcsára: Bartók -- estemmel, Szarvas-ének, 1970, a Petőfi a hídonnal 1972-ben, a Lakomával 1975-ben, a Tűzkörrel 1978-ban stb.
Ebben a másfél évtizedben tudatosan és tervszerűen kívánom a magyarországi és az európai műveszeti köztudat elé tárni az erdélyi művészet velük egyenrangú minőségeit, és noha alig lehet ezt kifejteni: mégis, örökké sejtetni az erdélyiség, az erdélyi gondolat és lélek megtestesülését. Gyakorlatilag a transzilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgalom a művészeti jelenségekben, és mire 1987-ben eljut hozzám a budapesti Képzőművészeti Kiadó megrendelése a ’’nagy könyvemre’’ (Erdélyi magyar művészet a XX. században, 1990), ki merem mondani pédául a ’’székely festőiskola’’ létezését. Azóta többbször is kifejtettem a jelenséget szóban és írásban, és világosan kirajzolódik elém az erdélyi magyar művészet utolsó 85 évének a földrajza, szellemi térképe. Erről is beszélek majdnem minden magyarországi kiállítás-megnyitómon.
Az UTUNK művészeti szerkesztését nagy élvezettel végeztem, nagyon szerettem a munkámat, s azt hiszem, a kollégák is szerettek, hiszen pontosan tudtuk egymásról, ki kicsoda és mit akar. Létay Lajos megértésének köszönhetően nemcsak szerkesztőként, hanem előadóművészként is rengeteget utazhattam, (az országban), mozzanataiban tapasztalhattam meg a nemzedékek, stílusok, szemléletek, ízlés, közönség változását, a művészeti élet kibontakozását.
Persze korlátaim is ekkor jelentkeztek: értésem és ítélőképességem az avantgárd második hullámánál megtorpant, a hetvenes évektől kezdődő egyetemes trendek követésére (felismerésére) elemzésére képtelen vagyok. Bár igyekszem minden új jelenséget feldolgozni xxxxxxxx fényében. Várom az új művészetíró nemzedéket, hogy ezt a kort úgy kövesse, mint én az enyémet. Te már ide tartozol, s ennek nagyon örülök.
--És a negyedik?
-- Szükségszerűen új, negyedik korszak kezdődik 1988-as elköltözésemmel, noha csak a lakáscímem és telefonszámom változott. Amúgy felölelve persze tisztességgel befogadóim, Békés megye művészeti feladatait ugyanazt folytatom, amit félévszázada megkezdtem. Egyre-másra írom az erdélyi művészek kisebb-nagyobb monográfiáit, de igazából legfőképpen az összefoglalás, a behordás feladatai érdekelnek. Örülök, hogy egyfajta ’’művészettörténeti hármaskönyvet’’ már magam után hagyhatok: 1. Erdélyi művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok művészete (2005), 3. Szó, eszme, látvány. Ötven erdélyi magyar művész írásai (2002).
De szeretnék még külön az elmúlt ötven év szobrászatáról írni egy könyvet, illetve kimerítően kifejteni a képzőművészeti transzilvanizmus történetét, fogalmát, dimenzióit. Talán szerkesztői és művészetírói munkásságom személyes hangú emlékiratát is meg kellene írni, úgy, mint a most megjelent pódiumnaplót.
2012
Benedek Karola, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia, Kiss Csilla, Józsa István
„NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!”
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN költő, műfordító (Budapest)
a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
Prof. Dr. Keszeg Vilmos, volt tanítvány:
Szívesen írok Bágyoni Szabó Istvánról.
1972-ben kezdtem középiskolai tanulmányaimat a tordai Mihai Viteazul Elméleti Líceumban. Magyartanárom és osztályfőnököm Imreh Lajos volt, akit a Transindex Romániai Magyar Lexikonában 2010-ben mutattam be mint folklórgyűjtőt.
http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=16
A szócikkben nem mondtam el Róla mindazt a jót, amit egy klasszikus vágású pedagógusról én is, egy egy egész város is, legalább három generáció tudott, tudtam: meghatározta egy település értékrendjét évtizedeken át, és évtizedekre előre.
Egy év múlva Imreh Lajos nyugdíjba vonult, hogy átengedje helyét Szabó Istvánnak, aki bágyoni születésű volt, de csak később lett Bágyoni Szabó István. Tizedik osztályban tehát, 1973-ban vagy már 1974-ben, a tanév közepén váratlanul Bágyoni Szabó István jött be magyarórára. Talán az önkényuralom kora volt soron. Madáchot, Aranyt már mindenképpen Ő adta le. Madáchot később én is az ő órái szerint tanítottam. Tizenegyedik osztályban pedig a Nyugat következett. Pista hatására rajongtunk Adyért. Volt érzéke ahhoz, hogy a korszakhatárokat érzékelhetővé tegye. Ekkor jelent meg a Varázslataink című antológia (Kriterion, 1974). Benne a tanárunk néhány verse. Költő tanított bennünket.
Ady után magunkra hagyott. Pontosabban, Ő elment, Ady maradt velünk. És maradtunk kétségbeesésben, mindaddig, amíg Becze Piroska tanárnő megérkezett az iskolánkba. Szerette a szép verseket. Csendesen, lelkesen beszélt. Amikor kisebbik gyermeke betegsége miatt néhány napra kimaradt, hogy ne maradjunk le az anyaggal, mi adtuk le az anyagot egymásnak. Mikor visszatért, megkérdezte, honnan folytassuk. Hálásak voltunk a bizalmáért.
És egyáltalán, mindhárom magyartanáromnak. Pedig akkoriban sötét felhők tornyosultak fölöttem. Elmondjam? Elmondom. Ki szerettem volna lépni a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Pedig emiatt az iskolából is távoznom kellett volna. A magaviseleti jegyemet 6-osra szállították le. És maradtam. Mind a KISz-ben, mind az iskolában.
Bágyoni Szabó Istvánra visszatérve. A Jósika Miklós Művelődési Körbe már az iskolába érkezése előtt járni kezdtünk. Amíg ő volt a tanárunk, addig is, később is rendszeresen mentünk. Az iskolai önképzőkört újrakereszteltük, Balázs Ferencről neveztük el. Osztálykört indítottunk, tanár nélkül, 2-3 hetenként ültünk össze, szavaltunk, könyveket ismertettünk, írásainkat, kritikáinkat olvastunk fel, írókkal váltottunk levelet, szavalóversenyt szerveztünk. S minderről rendszeresen vezettünk jegyzőkönyvet. Egy alkalommal Bágyoni Szabó Istvánt is meghívtuk, hogy egy, az Ifjúmunkás pályázatán nyert eredeti grafikát neki ajándékozzunk.
Az Utunk szerkesztőségébe távozott. Olykor egyetemista koromban felkerestem ott. Ekkor ajándékozta nekem kőnyomatos egyetemi jegyzetét a felvilágosodásról. 1989-ben távozott az országból. Folyóiratgyűjteményének egy részét rám testálta. Azóta mail-t szoktunk váltani, ha Tordára jött, találkoztunk. Néhányszor én is meglátogattam a családját. Gyakran hívott fel telefonon. Amikor 2005-ben Torda–Aranyosszék konferenciát szerveztem, szívesen jött haza, a Jósika Miklós Művelődési Körről tartott előadást. (Aranyosszéki álmok – egy álmatlan történelmi időszakban. In: Keszeg Vilmos – Szabó Zsolt szerk.: Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke változóidőben. Kriterion, Kolozsvár, 235–241).
Könyveit rendszeresen elolvastam, mind a verseit, mind a szociográfiáját. Azt hiszem, tisztán látom mindenik prózakötetének személyes vonatkozásait.
A lovak és az emberek (Bágyoni Szabó István: A lovak estére hazaérnek) Helikon IX. (1998) 3. 15–16. Ezt utólag ő lopta bele a PoLíSzba: Gondolatok Bágyoni Szabó István A lovak estére hazaérnek című regényéről. PoLíSz. 82. sz. 2005. március. 98–100.
Konténerlét (Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek) Korunk XVIII. (2007) 1. 94–100.
Az újrateremtett szülőföld. (Árkossy István – Bágyoni Szabó István: Világ árnya – világ fénye). Látó XXII. (2011) 10. 96–100. http://www.lato.ro/article.php/Az-%C3%BAjrateremtett-sz%C3%BCl%C5%91f%C3%B6ld-%C3%81rkossy-Istv%C3%A1n--B%C3%A1gyoni-Szab%C3%B3-Istv%C3%A1n-besz%C3%A9lget%C5%91k%C3%B6nyv%C3%A9r%C5%91l/2193/
A Kések idejéről nem írtam a megjelenésekor. Erre később tértem vissza. Amikor honismereti könyvet írtam a Torda környéki iskolásoknak.
Bágyoni Szabó István. In: Keszeg Vilmos: Aranyos-vidék. Honismereti könyv. Kriza János Néprajzi Társaság – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár. 335–339.
Keszeg Vilmos
2018. november 21.
Benedek Karola:
Mi késztette arra, hogy Budapestre költözzön? (1989)
Ez többirányú és többünket - családomat, de egész generációmat - érintő kérdés. Elszabadult konténerek (Naplóregény 1986-1989) c. könyvemben – amely az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg 2005-ben – voltaképpen Budapestre való áttelepedésünk indokait, kálváriás napjait írtam volt meg. Állítom: nem SZÉPirodalom – számunkra legalábbis! Arra gondoltam, kérdésére válaszolva, inkább ebből idézek most pár passzust. Íme:
„Igen, a HELYZET adott. Adott a hely és idő, de bizonyára adott a jövendő napok, évszakok markában felmutatandó történés- (vagy bűn-) halmaz is, amit minden áron át kell majd vészelnünk, s lehetőleg közösen, ha nem szeretnénk azt, hogy a tehetetlenség lelkünket örök időkre megülje. Megülje és belegyömöszölje abba a matériába, amit 1919 után mozdulatlannak tűnő, megrabolt vagy elorzott szülőföldnek nevezünk, de amely a folytonosságot, a mozgásban lévő helytállást – és nem a meddő HELYBENÁLLÁST – várja el tőlünk, hálátlan és érdemekre méltatlan szüleményektől.
Tudjuk, ismerjük, voltak az erdélyi magyar szellemi világnak olyan nagyságai, akik a sokszorosan elzálogosított és megalázott szülőföldre 1919 után – nem „visszanéztek”, hanem előre nézve – visszatértek egy megálmodott Erdély hívására… Kós Károly és Kuncz Aladár példája hol már! Nincs hívás! Nincs KIÁLTÓ SZÓ! A szülőföld szent hívása szűnt meg azzal, hogy erről az elhanyagolt, elkártyázott, elárult „szülőföld-fejedelemségről”, egykori országrészről, maga a „Keletbe, mint vörös posztóba kapaszkodó” anyaországi politikai hatalom mondott le. (Mint azt a Kádár János vezette magyar pártdelegáció tagjai cselekedték 1958. február. 22-27-i erdélyi látogatásuk során, amikor is teljes egészében kiszolgáltatott minket, itt élő magyarokat a román nacionalizmus kényének, kedvének [1]. Nemzetárulás? Több ennél: egy nemzetrész eladása! E nélkül aligha folyamodhatött volna a román pártvezetés az „erdélyi ötvenhatosok” tömeges letartóztatásához, hogy röviddel utána iskoláink, egyetemeink és más kulturális intézményeink tervszerű felszámolásához kezdjenek.)
[1] A kolozsvári magyar egyetem felszámolását több politikai-történelmi tényező együttes jelenléte tette lehetővé: 1958. január 7-én meghalt dr. Petru Groza, akiben az erdélyi közvélemény az egyetem alapítóját látta; 1958 februárjában a Magyar Népköztársaság hivatalos párt- és kormánydelegációja marosvásárhelyi és bukaresti látogatásán Kádár János nyíltan elismerő szavakkal illette Bukarest „nemzetiségi politikáját”, s ezzel az erdélyi magyarság sorsát teljes egészében román elvtársai kényére-kedvére bízta. 1958 júliusában kivonták a szovjet csapatokat Romániából, ami szárnyakat adott a féktelen román nacionalizmusnak – miközben minimalizálódott Magyarország Varsói Szerződésen belüli súlya.
Az 1970-es évek után megmozdult bennünk is, alattunk is a föld. Páskándiék, ugyebár, kinősültek, szinte a Helszinki Nyilatkozat aláírásával egyidőben… Kint vannak már Csiki Laciék, Bodor Ádámék, Láng Gusztiék, Tamás Gazsiék, Köntös-Szabó Zoliék, Kocsis Pistáék példának okáért. De „csomagolnak” már Kenéz Feriék is. És az egyetlen bőrönddel „ott-rekedtekről” nem is szóltunk. Egyik erre hivatkozik, másik arra: a betiltott könyvekre és előadásokra, a gyógyíthatatlan (vagy a román gyógyszer- és élelemmizéria miatt csak épp Pesten gyógyítható) asszonyra, gyerekre. Az újabb börtönöktől – Szamosújvároktól, Nagyenyedektől vagy Duna-Deltáktól – való rettegés mellett előléptek a II. háború huzataiban Magyarországon „rekedt”, de mára „támogatásra szoruló” nagynénik és nagybácsik, még elérhető rokonok. Beindultak a felmenő ági hozzátartozók tüzetes felkutatásai, és akinek nincs szerencséje a „kutatgatásban”, annak zsebébe kell ám nyúlnia – egyre több azok száma, akik egy-egy bútordarab, vagy egy-egy kiskocsi áráért „szerzik meg” a sosem létezett budapesti rokont… „
*
Ha visszatekintek húsz éves házasságunkra, s ezzel párhuzamosan szinte ugyanannyi éve zajló és halódó irodalmi munkásságomra: két nagy gyermeket és egy szétvert íróasztal előtt álló embert látok, akiknek több rendbéli „újrakezdésnél” egyéb nem jutott. Nagysármást, az első katedrát – családalapításunk, induló életünk védelmében – fel kellett cserélnem. Lakásunk Tordán volt, feleségem, Vera munkahelye úgyszintén, természetesnek tűnt, hogy e vidék felé húzódjak – elég volt már a több éves szekerezésből, szánkózásból, hányattatásból Sármás-Ludas-Torda között… és vissza. De akkor még nem fogtam fel, hogy a magyar katedrák zsugorítása Kolozs megyében erősebb, mint a Maros-Magyar Autonóm Tartományban, ahová szegény Nagysármás és környéke is beletartozott…
Nagysármásról egyéves „fizetés nélküli szabadsággal” jöttem Tordára (rajoni központ volt még akkor Torda), ahol ilyen-olyan kapcsolatok révén – hiszen középiskolai tanulmányaimat itt végeztem, az országos tantárgyversenyeken nyert díjaimat (országos első lettem a XI. oszt-osok magyar irodalmi versenyén) családom és az iskolám mellett voltaképpen a rajoni tanügynek is „hoztam”. Tehát ismertek, tudtak rólam – és: katedra-helyettesítést ajánlottak fel Harasztoson, alig pár kilométerre szülőfalumtól, Bágyontól. Igen ám, de román irodalom-rajz-biológia-kórus órákkal kellett beérnem – valamennyi a harasztosi iskola román osztályaiban, s bennük részben magyar gyerekekkel… Azzal vigasztalt az egyik rajoni alkalmazott, hogy az előttem Harasztoson éneket oktató magyar zenetanár kolléga már Bukarestben van, a Román Televízió magyar adásánál… Tamás Gábor a neve. Őt csak dalaiból ismertem, de a költő Kiss Jenő fiát, Zolit (magyart oktatott) még az egyetemről… Elfogadtam tehát a Harasztoson felajánlott állást, Kiss Zoltántól hallottam, hogy ebben a faluban alig akadt 2-3 román származású tanárember. Elfogadtam, mert élnem kellett, és abban reménykedtem, hogy akár egy év múlva is másként lehet.
És úgy lett. Egy évre rá megszűnt a nagysármási katedrám, az első és egyetlen, amelyet a román állam „garantált” nekem. Le is út, fel is út! Három hónapig húztam-húztuk otthon, Tordán, fizetés nélkül, egyetlen pénzforrásunk Feleségem soványka fényképész-fizetése volt.
Futottam én fűhöz, fához – hozzám illő, tehát „szabad magyar katedra” Tordán vagy környékén semmi. Aztán egy szép napon feltűnt a kapunkban Nedelka Géza tanár úr – akkor a tordai Mihai Vitéz Líceum igazgatóhelyettese –, s átkiáltott a léckerítésen: magyar tanárembert keresnek az ifjúsági turisztikai hivatalhoz. Ha jól emlékszem, egy hét múlva állásban is voltam… Hogy utána – a rengeteg negatív élmény birtokában – úgy megunjam az egészet, mint nászát a kilencet kölyközött kutya: az külön történet.
*
Ennek az időszaknak a meg- és átélés ténye mellett számomra egyetlen eredménye van: a Jósika Miklós Művelődési Kör tető alá hozatala. Talán épp azért szövetkeztünk Vásárhelyi Gézával, orvos-költő barátommal, aki azokban az években került Tordára (és ennek támogatására nyertük meg az írószövetség kolozsvári fiókjában súllyal rendelkező Lászlóffy Aladárt), hogy Aranyosszék és Torda „testközelből érzett” magyartalanítása ellen tegyünk valamit. Szervezkedtünk, felkerestünk más vidéki irodalmi köröket (pl. a nagyváradi Ady Endre Kört), alapítottunk körülöttünk új köröcskéket (a nagyenyedi gimnazisták Áprily Köre létrejötténél bábáskodtunk, a torockói művelődési körnél úgyszintén…). Szervezetten ott voltunk marosvásárhelyi és kolozsvári színielőadásokon, mi több: tordai bérletsorozatot csikartunk ki a Kolozsvári Magyar Színháztól. Ott voltunk az erdélyi szoboravatásokon – Székelykeresztúron a Petőfi-szobor, Farkaslakán a Tamási-emlékmű népünnepéllyé vált felszentelésén. Persze, amikor a helyi hatalmasságok azt tapasztalták, hogy hátuk mögött megszerveztük a Tordáról és Aranyosszékről elszármazott magyar írók, költők, művészek első tordai találkozóját, bizony alaposan közibénk vágtak. (1973 májusában soha nem látott tömeg előtt egész napos programban ismét itthon láthattuk – és a bukaresti Tv magyar adása jóvoltából láthatta az egész világ – a szépíró Székely Jánost, az Aranyosrákoson született Létay Lajost, a két Lászlóffyt, Sigmond Istvánt, Anavi Ádámot, Ábrahám Jánost, Köntös-Szabó Zoltánt, a történész Mikó Imrét és Csetri Eleket, a népdalgyűjtő Demény Piroskát, a színháztörténész Kötő Józsefet, a színész Miske Lászlót és másokat.)
Közénk csaptak istenesen. De előbb, hogy a biztonság embereit reám (is) állíthassák, kiszorítottak az ifjúsági turisztikai hivatalból, és – Istennek hála! - visszakerülhettem a tanügybe (magyar irodalomtörténetet és filozófiát oktathattam a tordai LMV magyar diákjainak... többek közt Keszegh Vilmosnak ( a Babes-Bolyai mai professzorai egyikének!) és kedves nejének is..., hogy 1-2 év múltán aztán kapva kaptam az első adódó alkalmon – mert az Utunk szerkesztői valószínű felfigyeltek Jósika-körös munkánkra –, és hívásukra (Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán tordai otthonunkban adták tudtul Létay Lajos főszekesztő meghívását) a laphoz kerültem, Kolozsvárra. Hogy milyen beosztásban ténykedhettem, a csuda bánta, mert hiszen ott voltam – gondoltam én –, ahol az irodalom levesét főzik…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És....: Néhány éves Torda-Kolozsvár közti ingázásomat követően aztán Kolozsvárra költöztünk 1975-ben, a Törökvágás alatti Hátszeg u. 12-ben vásárolt blokklakásunkba.
*************************************************************************************
DE: érkezett 1985, második regényem (A lovak estére hazaérnek) bukaresti letiltása. Amire istencsapásként – valamiben, valahol bűnt követtünk volna el? – jött a sors verdiktje: a magzathalál. Ami kolozsvári létünk folytathatatlanságát is jelenthette volna... (Szerencsénkre a következő „terhesség” vágyaink szerinti lett: fiúnk született – kevéssel Magyarországra való áttelepedésünk előtt.)
*** (Lásd: Elszabadult konténerek. Naplóregény 1986-89. IJK Irodalmi Jelen Könyvek. Arad, 2005)
*****
Költészetében mely jelentős arányban fejezi ki szülőföldje, Aranyosszék iránti szeretetét? Hogyan?
Válaszom a kérdésében van: igenis, jelentős arányban. Így kezdtem, és így is folytattam… Első kötetem (Kriterion, 1976) a Földközelben címet viseli, és lényegében „szülőföldbe-kapaszkodásom” verseit tartalmazza. Belém sajdul, amikor arra gondolok, hogy áttelepedésünkkor a román konténer-kurkász elsőnek ezt a könyvecskét mutatta fel nekem – persze, a hátsó oldalon vigyorgó szerző fotójára mutogatva. Persze, ez a kötet is Nagyváradon maradt, a vámhivatal tyúkketrec-szerű bódéjában – 10 papírzsáknyi társával együtt…- , amíg aztán, jó félév múlva, már magyar állampolgárként, utánuk nem mehettünk…
Visszatérve a szülőföldem, Aranyosszék iránti szeretetemhez: Bertha Zoltán debreceni egyetemi tanár, irodalomkritikus, költészetem kitűnő ismerője és elemzője, egyik legfrissebb esszéjében írja:
„Az erdélyi Bágyoni Szabó István, a nevezetes Forrás-nemzedék markáns poétája 1976-ban ugyancsak Földközelben címmel adta közre debütáló verseskönyvét. (Ugyanebben az évben a temesvári Mandics György verseskötete A megtalált anyaföld címmel jelent meg.) A szállóige vagy szálló metafora akár egymástól függetlenül is mindenütt hasonló (palackpostás) üzeneteket sugárzott: a világ magyarságának együvétartozását, pneumatikus összeköttetését az ontológiai centrummal: a mindenségben is magához fűző földrajzi, történelmi, szellemi szülőhazához, a szétszóratásban, szétveretésben is a megmaradásra törekvő integer, egységes magyar néphez és kultúrnemzethez. Minden tájon az adott vidék szépségeihez, atmoszferikus múltjához, remélt jövőjéhez odakötődő érzületrengeteget árasztott. A föld tehát életközpont, amelyről Bágyoni Szabó István szerint „úgy írnak a költők, mint AKI MEGTART, ébreszt” (Séta Liliom-Nyárban). A „földet karolom keményen”, s „földem túloldalán fekete árnyam” – vallja (Talán Odüsszeusz...).”
Igen: a Szülőföld megtart. Megtart és kötelez - még akkor is, ha pillanatnyilag távol élsz Tőle... Mert ott van, követi nyomdokaid, hiszen serkentve taszít előre az a szellemi-erkölcsi „vagyon” és magatartás, amit a Jósika Miklósok, a Balázs Ferencek, a Székely Jánosok, a Lászlóffyak és minisztérium)megannyi társuk hagyott rád... gyermekkor-udvarod rád testált emlékképei mellett.
Igen: „köteleznek” azok a történelmi tettek is, amelyekről az erdélyi történelemkönyvek bizony, sokáig, nagyon sokáig nem írhattak, s tán még ma sem vállalkozhatnak az említésükre. Itt van például a Bágyonban, szülőfalumban székelt belsőerdélyi székely húszárezred 32 katonájának a „törtélemformáló” tette 1849-ből. Történelmi tény (noha elhazudtolták), hogy Nagyenyed magyar lakosságának jórészét a városra törő mócok fölkaszabolták és holttestüket halomra rakták a gimnázium előtti téren... Két bágyoni „studiozus” – ezt látva – haza sietett, és riasztotta az Aranyosszéket védő bágyoni huszárokat. Mondják: amikor a Gimnázium udvarába betért 32 lovas huszár Isten felé emelte kardját: könnyező diákokkal és imádkozó tanárokkal teltek meg az intézmény ablakok.
Nos, két évvel ezelőtt ennek a 32 hős huszárnak sikerült egy gyönyörű emlékeztető szobrot állíttatnunk szülőfalumban. Suba László szobrászművész (Jósika-köri tag) munkájának felavatása hatalmas népünnepéllyé terebélyesedett!
Miért bomlott fel 1976-ban az Ön által alapított Jósika Miklós Kör?
Egy-egy ilyen, országos hírre szert tett közművelődési kör, mint amilyen a Tordai Jósika Kör volt, amit egész Aranyosszék magáénak tudhatott a 70-es évek közepén – bizony, sok „ellenséget” is szerezhetett… Vagy talán helyesebb azt mondani, hogy néhány régi sorstársban is föltámadhatott az irigység, vagy legalábbis annak „földi mása”. Nos, hét év után (ennyi ideig „elnökösködtem” a Kör élén) azt kellett tapasztalnom, hogy – noha megnőtt a rendezvényink utáni érdeklődés, sokszor zsúfolásig telt a tordai parkban lévő kultúrház nagyterme – valakik ennek ellenkezőjét terjesztik a városban. Híre kelt, hogy „a nacionalista magyar Kör” egyesülni óhajt a román Pavel Dan nevét viselő köröcskével, ami elképzelhetetlen volt számunkra… Új munkahelyemen (tanítottam már a helyi középiskolában) fura dolgok is történtek: a XII. évfolyam diákjai számára írtam egy jelenetet, be is mutatták az irodalomtörténeti óránk keretében, melyben az Erdélyi Helikon szerkesztőségét, Bánffyék, Kós Károlyék, Dzsida Jenőék, Kuncz Aladárék világát szándékoztam diák-közelbe hozni – az 1919 utáni elveszített Erdély irodalmi és társadalompolitikai életének jobb megértése érdekében… Igen ám, de a „bemutató” után eltűnt a darab kézirata! Ma sem tudok a sorsáról semmit, így a komáromi középiskola diákjai (az Utunk közölt néhány soros híradást az „előadásunkról”, ez vitte hírünket odaátra – és kérték, levélben, hogy küldjem ÁT a szöveget, amit meg is tettem!) sosem juthattak a „színdarabunk” kéziratához… Mint ahogy magam se … Úgy éreztem magamt, mint akibe beleszorítják a lelket… Nem csoda, hogy amikor az Utunk főszerkesztője meghívott: legyek a kollégájuk, kapva kaptam a lehetőségen.
*
Mely művek fordításával foglalkozott-foglalkozik?
Műfordítás-köteteim: Al. Andriţoiu: Pogány pillanat (versek, Bukarest, 1983), N. Prelipceanu: Földi veszélyek (versek, Bukarest, 1986). Hajónapló. Fiatal román költők antológiája. (Bukarest, 1990. ebben Elena Stefoi és Mircea Dinescu költeményeit ültettem át magyarra.) Megjegyzem: a Nagyváradon élő és dolgozó Al. Andriţoiu verseinek a fordításáért írószövetségi díjat kaptam 1983-ban , aminek az eredménye egy hétnapos moszkvai „írószövetségi látogatás” volt. Most is emlékszem a „Druzsba Narodov” c. lap redakciójának behavazott ajtaja előtt hosszú perceket vártunk, amíg be tudtunk hatolni a vendéglátó szerkesztőkollégákhoz...
Persze, ennekelőtte is fordítottam oroszból, de ez a friss moszkvai „élmény” méginkább az odaáti írótársak munkái és sorsa felé fordította a figyelmemet – és belevágtam például Ny. Rubcov költeményeinek a magyarításába... a román és az angol szerzők munkái mellett.
Manapság is figyelemmel követem a szomszédos kultúrák versterméseit. Így kerültem „műfordítói kapcsolatba” – nyilvánvaló, ennél többről van szó! – Konrád Sutarskyval, a Budapesten élő lengyel költőbarátommal. Lengyel-magyar nyelvű verskötetet szeretnénk – ezúttal a mi írásainkból – tető alá hozni... Gondolom, az erdélyi kollégák és a feltételezett varsói olvasók – már az egykori Erdélyi Fejedelemség lengyel kötődése okán is – szívesen fogadják majd ötletünket..
Fülöp Zsuzsanna:
Milyen mértékben járult hozzá a kolozsvári magyar irodalom szak ahhoz, hogy a későbbiekben irodalmi pályára lépjen?
Egyetemi éveim csak megerősítettek abban a tudatban, hogy „jó úton járok” – középiskolásként ugyanis két alkalommal is – díjakat „hoztam haza” az 1956-ban megalakult tordai magyar középiskolámnak. Bármennyire furcsán hangzik, de én már akkor „elköteleztem” magam a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar-szakjával. Tehát: „irodalmi pályára-lépésemet” (ha van ilyen!) elsősorban az ’56-os „születésű” tordai iskolám rendkívüli reám-hatásában látom. Ami aztán – a dolgok rendje szerint – folytatódott kolozsvári egyetemi éveim alatt is. Itt említem meg, hogy Tordán Imreh Lajos magyartanárunk támogatásával – és Szöllősi Ferenc igazgató úr jóváhagyásával – iskolai irodalmi kört alapítottunk… e sorok írójának az „elnöklete” alatt. Ebben a körben kerültek bemutatásra-felolvasásra azok a „szakdolgozatok”, amelyek iskolaavatásunk évéhez, illetve az országos versenyeinken elért eredményeinkhez kapcsolódtak.
Mi az oka annak, hogy éppen Tordán tanított?
Én nem nevezném OK-nak! Inkább következmény-nek hívnám… Örömmel foglaltam el a felajánlott katedrát, hiszen azokért a szülőkért, tanulókért vállaltam el egykori tanárom (Nedelka Géza, Torda egyetlen magyar tanügyi inspektorának a) felkérését, akikért annak idején tető alá hoztuk a Jósika Miklós Közművelődési Kört.
Mi a legnagyobb különbség az erdélyi és a budapesti irodalmi életben? Miről kellene itthon példát vennünk?
Úgy látom, hogy 1989-es áttelepedésünk óta az anyaországi kollégák irányunkban tanúsított érdeklődése valamelyest megcsappant, amit nem tartok példaértékűnek…és amire nem számítottunk. Igaz, ez nem általánosítható, de időnként meg-megtapasztaljuk…
Gáti Júlia:
Gondolt már arra, hogy esetleg visszaköltözzön szülőföldjére?”
Nem gondoltam ilyesmire, kedves Júlia! Én Budapesten is, akárcsak odahaza, erdélyi magyar ember és erdélyi magyar alkotó maradtam… Lelkemben és munkáimban egyaránt. És nem azért vállaltuk az áttelepedést – egy újszülött gyerkőccel a hónunk alatt -, hogy „sétálgassunk” Európában, hanem azért, mert az a bizonyos pohár „betelt”… Odahaza, akkor, NEM LÁTTUNK más megoldást… Ma már azt mondom: a „történelemnek” kellene – vagy kellett volna - megtennie azt a lépést, amire MI, Európa „vándorló magyarjai” nem vagyunk képesek… Maradt tehát az egyetlen eszköz minderre: az ÍRÁS.
A szülőföldjén kívül milyen más főbb ihletforrásokat tudna felsorolni írásaiban?
Ezt inkább a munkáim egészét jól ismerőkre bíznám… Gondolom, kedves Gáti Júlia, hogy – amennyiben írásaim az elkövetkező években, egyetemi tanulmányai után is még érdekelni fogják: Önmaga is meg tudja majd adni a választ… Egyet viszont szentül állíthatok: NEM CSUPÁN a szűk szülőföld gondjai foglaltak vagy foglalnak le. A szerte-szakított magyarság sorsa, kultúrájának a hányatott volta (és annak eredményes megőrzése) bizony örökös témája kell hogy legyen egy magyar értelmiséginek – tanárnak, lapszerkesztőnek, lelkésznek, írónak egyaránt. De eme „szellemi-lelki témának” a feldolgozása, biztos „talajt” feltételez. Hogy se tollad, se te ne lehess megvetett, ne lehess üldözött…
Mit gondol, mennyiben befolyásolta volna a karrierjét, ha annak idején nem hozza meg a döntést, hogy Budapestre költözzön?
Íróember NE gondolkozzon karrierben! Magam sem cselekedtem ezért… és így! Az írás legyen őre a jelen valóságának, amit azért „bütykölünk össze”, hogy utódaink – a jövendő nemzedékek igaz képet alkothassanak korunkról, … ha vissza kívánnak tekinteni mireánk, erdélyi származékokra! Ami – kis túlzással – mind a nyugat-európai, mind az amerikai magyar literátorokra is érvényes!
Józsa István
A magyar kultúra ma is szigetekből áll, az egyes részek között ma sem elég szoros, élő a kapcsolat. Hosszú, kalandos történet. Ön szerint a sokat emlegetett összmagyar kultúrán belül milyen sajátos karaktert képvisel, jelent az erdélyi magyar kultúrrész?
Köszönöm a kérdést, tisztelt Tanár Úr! Igen, tudjuk, hogy „szigetekre” szaggatta kultúránkat a történelem – és ez manapság még egyes „szigeteken” belül is érvényesíti hatását. Úgy vélem, hogy az összmagyar kultúrán belül a mi erdélyi részünk legfontosabb sajátja: hogy se gyökereiben, se módszereiben nem bontható – mert nem bomlasztható – tovább. Magyarán: a történelmi tragédiáink osztottak és bontottak minket – a kultúránk viszont (szinte az előbbiek egészséges ellenhatására), isteni hatásként: mellénk állt, minket védett, MIRÓLUNK szólt.
És ez óriási tény – mának is szóló figyelmeztetés… Ige, ebben látom a mai erdélyi magyar Írás jelenlétének a fontosságát - azok számára is, akik (bár erdélyiek, de) csak lélekben élnek Odahaza.
Úgy vélem, hogy a kolozsvári Tanár Urak – e kérdezz-felelekben is részt vevő – kedves Tanítványai jövőbeni „feladatai” ezek után világosabbak: NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!
Bágyoni Szabó István
SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ
Erdélyben, a Kolozs megyei Bágyon faluban születtem 1941. jún. 10-én. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsész karán szereztem magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést. Egyetemi hallgatóként a bölcsészhallgatók Gaál Gábor Irodalmi Körének irányítását Szilágyi Domokostól és Lászlóffy Aladártól örököltem meg.
Tanári pályám a mezőségi Nagysármáson kezdődött, majd Tordán folytatódott, ahol 1970-ben a környékünkön igét hirdető papköltő, Balázs Ferenc példájára „vidékfejlesztő irodalmi csoportosulást”, a Jósika Miklós Művelődési Kört alapítottam. 1974-1989 között a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk (ma Helikon) belső munkatársaként munkálkodtam – vállalt feladatom az erdélyi magyar irodalomtanárokkal való kapcsolattartás volt; az évenkénti országos irodalmi olimpiák diákíró-tehetségeinek (így Kovács András Ferenc, Fekete Vince, Keszeg Vilmos és mások) írásait „hozhattam be” a lapba.
Első verskötetem (Földközelben) 1976-ban jelent meg Bukarestben. Ezt követően regénnyel jelentkeztem. A Kések ideje 1979-ben látott napvilágot, Domokos Géza kiadó-író hathatós segítségével – és az Anyaország könyvesboltjaiba is átkerült. A Kések ideje nem csupán szakmai elismerésemet, hanem a román hatalom rosszallását is „kivívta”. Hiszen a folytatás, A lovak estére hazaérnek c. regény (bár a Kriterion 1985-ös kiadói tervében benne foglaltatott) Romániában már nem jelenhetett meg.
1989 júniusában Magyarországra telepedtünk át. Budapesten az Unió, az Új Magyarország, a Pest Megyei Hírlap, majd a Szabad Föld kulturális rovatait vezettem. Budapesten élek – minimál nyugdíjból. Verseimet, esszéimet a Hitel, a Magyar Napló, a Kortárs, a Parnasszus, az Agria közli - az erdélyi Látó, illetve Helikon mellett.
A Román Írószövetség műfordítói díját 1983-ban nyertem el Al. Andritoiu verseinek magyarra fordításáért.
Köteteim:
Földközelben (versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,1976);
Kések ideje (regény, Kriterion, Bukarest,1979);
Végtelen reggel (versek, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980),
Nyitott cella (versek, Kriterion, Bukarest, 1982),
A lovak estére hazaérnek (a román cenzúra által 1985-ben betiltott regény – Budapest, Kráter Kiadó, 1995),
A pók kivégzőudvarában (válogatott versek, Budapest, Kráter Kiadó,1997),
Az abbamaradt mondat (versek, Kő Pál illusztrációival, Budapest, 2004),
Elszabadult konténerek. Áttelepedési napló (Arad, 2005),
Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv (társszerző: Árkossy István) (Kriterion, Kolozsvár, 2009.),
Az idő festett orcái. Esszék, beszélgetések, jegyzetek. (Budapest, 2010).
Egy íróasztal vendégei. Esszék, írói levelek, interjúk. (Győr, 2015.)
Erdélyi hármasoltár. Regénytrilógia (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek, Képek a porból) (Kriterion, Kolozsvár 2015)
2018
Szívesen írok Bágyoni Szabó Istvánról.
1972-ben kezdtem középiskolai tanulmányaimat a tordai Mihai Viteazul Elméleti Líceumban. Magyartanárom és osztályfőnököm Imreh Lajos volt, akit a Transindex Romániai Magyar Lexikonában 2010-ben mutattam be mint folklórgyűjtőt.
http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=16
A szócikkben nem mondtam el Róla mindazt a jót, amit egy klasszikus vágású pedagógusról én is, egy egy egész város is, legalább három generáció tudott, tudtam: meghatározta egy település értékrendjét évtizedeken át, és évtizedekre előre.
Egy év múlva Imreh Lajos nyugdíjba vonult, hogy átengedje helyét Szabó Istvánnak, aki bágyoni születésű volt, de csak később lett Bágyoni Szabó István. Tizedik osztályban tehát, 1973-ban vagy már 1974-ben, a tanév közepén váratlanul Bágyoni Szabó István jött be magyarórára. Talán az önkényuralom kora volt soron. Madáchot, Aranyt már mindenképpen Ő adta le. Madáchot később én is az ő órái szerint tanítottam. Tizenegyedik osztályban pedig a Nyugat következett. Pista hatására rajongtunk Adyért. Volt érzéke ahhoz, hogy a korszakhatárokat érzékelhetővé tegye. Ekkor jelent meg a Varázslataink című antológia (Kriterion, 1974). Benne a tanárunk néhány verse. Költő tanított bennünket.
Ady után magunkra hagyott. Pontosabban, Ő elment, Ady maradt velünk. És maradtunk kétségbeesésben, mindaddig, amíg Becze Piroska tanárnő megérkezett az iskolánkba. Szerette a szép verseket. Csendesen, lelkesen beszélt. Amikor kisebbik gyermeke betegsége miatt néhány napra kimaradt, hogy ne maradjunk le az anyaggal, mi adtuk le az anyagot egymásnak. Mikor visszatért, megkérdezte, honnan folytassuk. Hálásak voltunk a bizalmáért.
És egyáltalán, mindhárom magyartanáromnak. Pedig akkoriban sötét felhők tornyosultak fölöttem. Elmondjam? Elmondom. Ki szerettem volna lépni a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Pedig emiatt az iskolából is távoznom kellett volna. A magaviseleti jegyemet 6-osra szállították le. És maradtam. Mind a KISz-ben, mind az iskolában.
Bágyoni Szabó Istvánra visszatérve. A Jósika Miklós Művelődési Körbe már az iskolába érkezése előtt járni kezdtünk. Amíg ő volt a tanárunk, addig is, később is rendszeresen mentünk. Az iskolai önképzőkört újrakereszteltük, Balázs Ferencről neveztük el. Osztálykört indítottunk, tanár nélkül, 2-3 hetenként ültünk össze, szavaltunk, könyveket ismertettünk, írásainkat, kritikáinkat olvastunk fel, írókkal váltottunk levelet, szavalóversenyt szerveztünk. S minderről rendszeresen vezettünk jegyzőkönyvet. Egy alkalommal Bágyoni Szabó Istvánt is meghívtuk, hogy egy, az Ifjúmunkás pályázatán nyert eredeti grafikát neki ajándékozzunk.
Az Utunk szerkesztőségébe távozott. Olykor egyetemista koromban felkerestem ott. Ekkor ajándékozta nekem kőnyomatos egyetemi jegyzetét a felvilágosodásról. 1989-ben távozott az országból. Folyóiratgyűjteményének egy részét rám testálta. Azóta mail-t szoktunk váltani, ha Tordára jött, találkoztunk. Néhányszor én is meglátogattam a családját. Gyakran hívott fel telefonon. Amikor 2005-ben Torda–Aranyosszék konferenciát szerveztem, szívesen jött haza, a Jósika Miklós Művelődési Körről tartott előadást. (Aranyosszéki álmok – egy álmatlan történelmi időszakban. In: Keszeg Vilmos – Szabó Zsolt szerk.: Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke változóidőben. Kriterion, Kolozsvár, 235–241).
Könyveit rendszeresen elolvastam, mind a verseit, mind a szociográfiáját. Azt hiszem, tisztán látom mindenik prózakötetének személyes vonatkozásait.
A lovak és az emberek (Bágyoni Szabó István: A lovak estére hazaérnek) Helikon IX. (1998) 3. 15–16. Ezt utólag ő lopta bele a PoLíSzba: Gondolatok Bágyoni Szabó István A lovak estére hazaérnek című regényéről. PoLíSz. 82. sz. 2005. március. 98–100.
Konténerlét (Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek) Korunk XVIII. (2007) 1. 94–100.
Az újrateremtett szülőföld. (Árkossy István – Bágyoni Szabó István: Világ árnya – világ fénye). Látó XXII. (2011) 10. 96–100. http://www.lato.ro/article.php/Az-%C3%BAjrateremtett-sz%C3%BCl%C5%91f%C3%B6ld-%C3%81rkossy-Istv%C3%A1n--B%C3%A1gyoni-Szab%C3%B3-Istv%C3%A1n-besz%C3%A9lget%C5%91k%C3%B6nyv%C3%A9r%C5%91l/2193/
A Kések idejéről nem írtam a megjelenésekor. Erre később tértem vissza. Amikor honismereti könyvet írtam a Torda környéki iskolásoknak.
Bágyoni Szabó István. In: Keszeg Vilmos: Aranyos-vidék. Honismereti könyv. Kriza János Néprajzi Társaság – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár. 335–339.
Keszeg Vilmos
2018. november 21.
Benedek Karola:
Mi késztette arra, hogy Budapestre költözzön? (1989)
Ez többirányú és többünket - családomat, de egész generációmat - érintő kérdés. Elszabadult konténerek (Naplóregény 1986-1989) c. könyvemben – amely az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg 2005-ben – voltaképpen Budapestre való áttelepedésünk indokait, kálváriás napjait írtam volt meg. Állítom: nem SZÉPirodalom – számunkra legalábbis! Arra gondoltam, kérdésére válaszolva, inkább ebből idézek most pár passzust. Íme:
„Igen, a HELYZET adott. Adott a hely és idő, de bizonyára adott a jövendő napok, évszakok markában felmutatandó történés- (vagy bűn-) halmaz is, amit minden áron át kell majd vészelnünk, s lehetőleg közösen, ha nem szeretnénk azt, hogy a tehetetlenség lelkünket örök időkre megülje. Megülje és belegyömöszölje abba a matériába, amit 1919 után mozdulatlannak tűnő, megrabolt vagy elorzott szülőföldnek nevezünk, de amely a folytonosságot, a mozgásban lévő helytállást – és nem a meddő HELYBENÁLLÁST – várja el tőlünk, hálátlan és érdemekre méltatlan szüleményektől.
Tudjuk, ismerjük, voltak az erdélyi magyar szellemi világnak olyan nagyságai, akik a sokszorosan elzálogosított és megalázott szülőföldre 1919 után – nem „visszanéztek”, hanem előre nézve – visszatértek egy megálmodott Erdély hívására… Kós Károly és Kuncz Aladár példája hol már! Nincs hívás! Nincs KIÁLTÓ SZÓ! A szülőföld szent hívása szűnt meg azzal, hogy erről az elhanyagolt, elkártyázott, elárult „szülőföld-fejedelemségről”, egykori országrészről, maga a „Keletbe, mint vörös posztóba kapaszkodó” anyaországi politikai hatalom mondott le. (Mint azt a Kádár János vezette magyar pártdelegáció tagjai cselekedték 1958. február. 22-27-i erdélyi látogatásuk során, amikor is teljes egészében kiszolgáltatott minket, itt élő magyarokat a román nacionalizmus kényének, kedvének [1]. Nemzetárulás? Több ennél: egy nemzetrész eladása! E nélkül aligha folyamodhatött volna a román pártvezetés az „erdélyi ötvenhatosok” tömeges letartóztatásához, hogy röviddel utána iskoláink, egyetemeink és más kulturális intézményeink tervszerű felszámolásához kezdjenek.)
[1] A kolozsvári magyar egyetem felszámolását több politikai-történelmi tényező együttes jelenléte tette lehetővé: 1958. január 7-én meghalt dr. Petru Groza, akiben az erdélyi közvélemény az egyetem alapítóját látta; 1958 februárjában a Magyar Népköztársaság hivatalos párt- és kormánydelegációja marosvásárhelyi és bukaresti látogatásán Kádár János nyíltan elismerő szavakkal illette Bukarest „nemzetiségi politikáját”, s ezzel az erdélyi magyarság sorsát teljes egészében román elvtársai kényére-kedvére bízta. 1958 júliusában kivonták a szovjet csapatokat Romániából, ami szárnyakat adott a féktelen román nacionalizmusnak – miközben minimalizálódott Magyarország Varsói Szerződésen belüli súlya.
Az 1970-es évek után megmozdult bennünk is, alattunk is a föld. Páskándiék, ugyebár, kinősültek, szinte a Helszinki Nyilatkozat aláírásával egyidőben… Kint vannak már Csiki Laciék, Bodor Ádámék, Láng Gusztiék, Tamás Gazsiék, Köntös-Szabó Zoliék, Kocsis Pistáék példának okáért. De „csomagolnak” már Kenéz Feriék is. És az egyetlen bőrönddel „ott-rekedtekről” nem is szóltunk. Egyik erre hivatkozik, másik arra: a betiltott könyvekre és előadásokra, a gyógyíthatatlan (vagy a román gyógyszer- és élelemmizéria miatt csak épp Pesten gyógyítható) asszonyra, gyerekre. Az újabb börtönöktől – Szamosújvároktól, Nagyenyedektől vagy Duna-Deltáktól – való rettegés mellett előléptek a II. háború huzataiban Magyarországon „rekedt”, de mára „támogatásra szoruló” nagynénik és nagybácsik, még elérhető rokonok. Beindultak a felmenő ági hozzátartozók tüzetes felkutatásai, és akinek nincs szerencséje a „kutatgatásban”, annak zsebébe kell ám nyúlnia – egyre több azok száma, akik egy-egy bútordarab, vagy egy-egy kiskocsi áráért „szerzik meg” a sosem létezett budapesti rokont… „
*
Ha visszatekintek húsz éves házasságunkra, s ezzel párhuzamosan szinte ugyanannyi éve zajló és halódó irodalmi munkásságomra: két nagy gyermeket és egy szétvert íróasztal előtt álló embert látok, akiknek több rendbéli „újrakezdésnél” egyéb nem jutott. Nagysármást, az első katedrát – családalapításunk, induló életünk védelmében – fel kellett cserélnem. Lakásunk Tordán volt, feleségem, Vera munkahelye úgyszintén, természetesnek tűnt, hogy e vidék felé húzódjak – elég volt már a több éves szekerezésből, szánkózásból, hányattatásból Sármás-Ludas-Torda között… és vissza. De akkor még nem fogtam fel, hogy a magyar katedrák zsugorítása Kolozs megyében erősebb, mint a Maros-Magyar Autonóm Tartományban, ahová szegény Nagysármás és környéke is beletartozott…
Nagysármásról egyéves „fizetés nélküli szabadsággal” jöttem Tordára (rajoni központ volt még akkor Torda), ahol ilyen-olyan kapcsolatok révén – hiszen középiskolai tanulmányaimat itt végeztem, az országos tantárgyversenyeken nyert díjaimat (országos első lettem a XI. oszt-osok magyar irodalmi versenyén) családom és az iskolám mellett voltaképpen a rajoni tanügynek is „hoztam”. Tehát ismertek, tudtak rólam – és: katedra-helyettesítést ajánlottak fel Harasztoson, alig pár kilométerre szülőfalumtól, Bágyontól. Igen ám, de román irodalom-rajz-biológia-kórus órákkal kellett beérnem – valamennyi a harasztosi iskola román osztályaiban, s bennük részben magyar gyerekekkel… Azzal vigasztalt az egyik rajoni alkalmazott, hogy az előttem Harasztoson éneket oktató magyar zenetanár kolléga már Bukarestben van, a Román Televízió magyar adásánál… Tamás Gábor a neve. Őt csak dalaiból ismertem, de a költő Kiss Jenő fiát, Zolit (magyart oktatott) még az egyetemről… Elfogadtam tehát a Harasztoson felajánlott állást, Kiss Zoltántól hallottam, hogy ebben a faluban alig akadt 2-3 román származású tanárember. Elfogadtam, mert élnem kellett, és abban reménykedtem, hogy akár egy év múlva is másként lehet.
És úgy lett. Egy évre rá megszűnt a nagysármási katedrám, az első és egyetlen, amelyet a román állam „garantált” nekem. Le is út, fel is út! Három hónapig húztam-húztuk otthon, Tordán, fizetés nélkül, egyetlen pénzforrásunk Feleségem soványka fényképész-fizetése volt.
Futottam én fűhöz, fához – hozzám illő, tehát „szabad magyar katedra” Tordán vagy környékén semmi. Aztán egy szép napon feltűnt a kapunkban Nedelka Géza tanár úr – akkor a tordai Mihai Vitéz Líceum igazgatóhelyettese –, s átkiáltott a léckerítésen: magyar tanárembert keresnek az ifjúsági turisztikai hivatalhoz. Ha jól emlékszem, egy hét múlva állásban is voltam… Hogy utána – a rengeteg negatív élmény birtokában – úgy megunjam az egészet, mint nászát a kilencet kölyközött kutya: az külön történet.
*
Ennek az időszaknak a meg- és átélés ténye mellett számomra egyetlen eredménye van: a Jósika Miklós Művelődési Kör tető alá hozatala. Talán épp azért szövetkeztünk Vásárhelyi Gézával, orvos-költő barátommal, aki azokban az években került Tordára (és ennek támogatására nyertük meg az írószövetség kolozsvári fiókjában súllyal rendelkező Lászlóffy Aladárt), hogy Aranyosszék és Torda „testközelből érzett” magyartalanítása ellen tegyünk valamit. Szervezkedtünk, felkerestünk más vidéki irodalmi köröket (pl. a nagyváradi Ady Endre Kört), alapítottunk körülöttünk új köröcskéket (a nagyenyedi gimnazisták Áprily Köre létrejötténél bábáskodtunk, a torockói művelődési körnél úgyszintén…). Szervezetten ott voltunk marosvásárhelyi és kolozsvári színielőadásokon, mi több: tordai bérletsorozatot csikartunk ki a Kolozsvári Magyar Színháztól. Ott voltunk az erdélyi szoboravatásokon – Székelykeresztúron a Petőfi-szobor, Farkaslakán a Tamási-emlékmű népünnepéllyé vált felszentelésén. Persze, amikor a helyi hatalmasságok azt tapasztalták, hogy hátuk mögött megszerveztük a Tordáról és Aranyosszékről elszármazott magyar írók, költők, művészek első tordai találkozóját, bizony alaposan közibénk vágtak. (1973 májusában soha nem látott tömeg előtt egész napos programban ismét itthon láthattuk – és a bukaresti Tv magyar adása jóvoltából láthatta az egész világ – a szépíró Székely Jánost, az Aranyosrákoson született Létay Lajost, a két Lászlóffyt, Sigmond Istvánt, Anavi Ádámot, Ábrahám Jánost, Köntös-Szabó Zoltánt, a történész Mikó Imrét és Csetri Eleket, a népdalgyűjtő Demény Piroskát, a színháztörténész Kötő Józsefet, a színész Miske Lászlót és másokat.)
Közénk csaptak istenesen. De előbb, hogy a biztonság embereit reám (is) állíthassák, kiszorítottak az ifjúsági turisztikai hivatalból, és – Istennek hála! - visszakerülhettem a tanügybe (magyar irodalomtörténetet és filozófiát oktathattam a tordai LMV magyar diákjainak... többek közt Keszegh Vilmosnak ( a Babes-Bolyai mai professzorai egyikének!) és kedves nejének is..., hogy 1-2 év múltán aztán kapva kaptam az első adódó alkalmon – mert az Utunk szerkesztői valószínű felfigyeltek Jósika-körös munkánkra –, és hívásukra (Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán tordai otthonunkban adták tudtul Létay Lajos főszekesztő meghívását) a laphoz kerültem, Kolozsvárra. Hogy milyen beosztásban ténykedhettem, a csuda bánta, mert hiszen ott voltam – gondoltam én –, ahol az irodalom levesét főzik…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És....: Néhány éves Torda-Kolozsvár közti ingázásomat követően aztán Kolozsvárra költöztünk 1975-ben, a Törökvágás alatti Hátszeg u. 12-ben vásárolt blokklakásunkba.
*************************************************************************************
DE: érkezett 1985, második regényem (A lovak estére hazaérnek) bukaresti letiltása. Amire istencsapásként – valamiben, valahol bűnt követtünk volna el? – jött a sors verdiktje: a magzathalál. Ami kolozsvári létünk folytathatatlanságát is jelenthette volna... (Szerencsénkre a következő „terhesség” vágyaink szerinti lett: fiúnk született – kevéssel Magyarországra való áttelepedésünk előtt.)
*** (Lásd: Elszabadult konténerek. Naplóregény 1986-89. IJK Irodalmi Jelen Könyvek. Arad, 2005)
*****
Költészetében mely jelentős arányban fejezi ki szülőföldje, Aranyosszék iránti szeretetét? Hogyan?
Válaszom a kérdésében van: igenis, jelentős arányban. Így kezdtem, és így is folytattam… Első kötetem (Kriterion, 1976) a Földközelben címet viseli, és lényegében „szülőföldbe-kapaszkodásom” verseit tartalmazza. Belém sajdul, amikor arra gondolok, hogy áttelepedésünkkor a román konténer-kurkász elsőnek ezt a könyvecskét mutatta fel nekem – persze, a hátsó oldalon vigyorgó szerző fotójára mutogatva. Persze, ez a kötet is Nagyváradon maradt, a vámhivatal tyúkketrec-szerű bódéjában – 10 papírzsáknyi társával együtt…- , amíg aztán, jó félév múlva, már magyar állampolgárként, utánuk nem mehettünk…
Visszatérve a szülőföldem, Aranyosszék iránti szeretetemhez: Bertha Zoltán debreceni egyetemi tanár, irodalomkritikus, költészetem kitűnő ismerője és elemzője, egyik legfrissebb esszéjében írja:
„Az erdélyi Bágyoni Szabó István, a nevezetes Forrás-nemzedék markáns poétája 1976-ban ugyancsak Földközelben címmel adta közre debütáló verseskönyvét. (Ugyanebben az évben a temesvári Mandics György verseskötete A megtalált anyaföld címmel jelent meg.) A szállóige vagy szálló metafora akár egymástól függetlenül is mindenütt hasonló (palackpostás) üzeneteket sugárzott: a világ magyarságának együvétartozását, pneumatikus összeköttetését az ontológiai centrummal: a mindenségben is magához fűző földrajzi, történelmi, szellemi szülőhazához, a szétszóratásban, szétveretésben is a megmaradásra törekvő integer, egységes magyar néphez és kultúrnemzethez. Minden tájon az adott vidék szépségeihez, atmoszferikus múltjához, remélt jövőjéhez odakötődő érzületrengeteget árasztott. A föld tehát életközpont, amelyről Bágyoni Szabó István szerint „úgy írnak a költők, mint AKI MEGTART, ébreszt” (Séta Liliom-Nyárban). A „földet karolom keményen”, s „földem túloldalán fekete árnyam” – vallja (Talán Odüsszeusz...).”
Igen: a Szülőföld megtart. Megtart és kötelez - még akkor is, ha pillanatnyilag távol élsz Tőle... Mert ott van, követi nyomdokaid, hiszen serkentve taszít előre az a szellemi-erkölcsi „vagyon” és magatartás, amit a Jósika Miklósok, a Balázs Ferencek, a Székely Jánosok, a Lászlóffyak és minisztérium)megannyi társuk hagyott rád... gyermekkor-udvarod rád testált emlékképei mellett.
Igen: „köteleznek” azok a történelmi tettek is, amelyekről az erdélyi történelemkönyvek bizony, sokáig, nagyon sokáig nem írhattak, s tán még ma sem vállalkozhatnak az említésükre. Itt van például a Bágyonban, szülőfalumban székelt belsőerdélyi székely húszárezred 32 katonájának a „törtélemformáló” tette 1849-ből. Történelmi tény (noha elhazudtolták), hogy Nagyenyed magyar lakosságának jórészét a városra törő mócok fölkaszabolták és holttestüket halomra rakták a gimnázium előtti téren... Két bágyoni „studiozus” – ezt látva – haza sietett, és riasztotta az Aranyosszéket védő bágyoni huszárokat. Mondják: amikor a Gimnázium udvarába betért 32 lovas huszár Isten felé emelte kardját: könnyező diákokkal és imádkozó tanárokkal teltek meg az intézmény ablakok.
Nos, két évvel ezelőtt ennek a 32 hős huszárnak sikerült egy gyönyörű emlékeztető szobrot állíttatnunk szülőfalumban. Suba László szobrászművész (Jósika-köri tag) munkájának felavatása hatalmas népünnepéllyé terebélyesedett!
Miért bomlott fel 1976-ban az Ön által alapított Jósika Miklós Kör?
Egy-egy ilyen, országos hírre szert tett közművelődési kör, mint amilyen a Tordai Jósika Kör volt, amit egész Aranyosszék magáénak tudhatott a 70-es évek közepén – bizony, sok „ellenséget” is szerezhetett… Vagy talán helyesebb azt mondani, hogy néhány régi sorstársban is föltámadhatott az irigység, vagy legalábbis annak „földi mása”. Nos, hét év után (ennyi ideig „elnökösködtem” a Kör élén) azt kellett tapasztalnom, hogy – noha megnőtt a rendezvényink utáni érdeklődés, sokszor zsúfolásig telt a tordai parkban lévő kultúrház nagyterme – valakik ennek ellenkezőjét terjesztik a városban. Híre kelt, hogy „a nacionalista magyar Kör” egyesülni óhajt a román Pavel Dan nevét viselő köröcskével, ami elképzelhetetlen volt számunkra… Új munkahelyemen (tanítottam már a helyi középiskolában) fura dolgok is történtek: a XII. évfolyam diákjai számára írtam egy jelenetet, be is mutatták az irodalomtörténeti óránk keretében, melyben az Erdélyi Helikon szerkesztőségét, Bánffyék, Kós Károlyék, Dzsida Jenőék, Kuncz Aladárék világát szándékoztam diák-közelbe hozni – az 1919 utáni elveszített Erdély irodalmi és társadalompolitikai életének jobb megértése érdekében… Igen ám, de a „bemutató” után eltűnt a darab kézirata! Ma sem tudok a sorsáról semmit, így a komáromi középiskola diákjai (az Utunk közölt néhány soros híradást az „előadásunkról”, ez vitte hírünket odaátra – és kérték, levélben, hogy küldjem ÁT a szöveget, amit meg is tettem!) sosem juthattak a „színdarabunk” kéziratához… Mint ahogy magam se … Úgy éreztem magamt, mint akibe beleszorítják a lelket… Nem csoda, hogy amikor az Utunk főszerkesztője meghívott: legyek a kollégájuk, kapva kaptam a lehetőségen.
*
Mely művek fordításával foglalkozott-foglalkozik?
Műfordítás-köteteim: Al. Andriţoiu: Pogány pillanat (versek, Bukarest, 1983), N. Prelipceanu: Földi veszélyek (versek, Bukarest, 1986). Hajónapló. Fiatal román költők antológiája. (Bukarest, 1990. ebben Elena Stefoi és Mircea Dinescu költeményeit ültettem át magyarra.) Megjegyzem: a Nagyváradon élő és dolgozó Al. Andriţoiu verseinek a fordításáért írószövetségi díjat kaptam 1983-ban , aminek az eredménye egy hétnapos moszkvai „írószövetségi látogatás” volt. Most is emlékszem a „Druzsba Narodov” c. lap redakciójának behavazott ajtaja előtt hosszú perceket vártunk, amíg be tudtunk hatolni a vendéglátó szerkesztőkollégákhoz...
Persze, ennekelőtte is fordítottam oroszból, de ez a friss moszkvai „élmény” méginkább az odaáti írótársak munkái és sorsa felé fordította a figyelmemet – és belevágtam például Ny. Rubcov költeményeinek a magyarításába... a román és az angol szerzők munkái mellett.
Manapság is figyelemmel követem a szomszédos kultúrák versterméseit. Így kerültem „műfordítói kapcsolatba” – nyilvánvaló, ennél többről van szó! – Konrád Sutarskyval, a Budapesten élő lengyel költőbarátommal. Lengyel-magyar nyelvű verskötetet szeretnénk – ezúttal a mi írásainkból – tető alá hozni... Gondolom, az erdélyi kollégák és a feltételezett varsói olvasók – már az egykori Erdélyi Fejedelemség lengyel kötődése okán is – szívesen fogadják majd ötletünket..
Fülöp Zsuzsanna:
Milyen mértékben járult hozzá a kolozsvári magyar irodalom szak ahhoz, hogy a későbbiekben irodalmi pályára lépjen?
Egyetemi éveim csak megerősítettek abban a tudatban, hogy „jó úton járok” – középiskolásként ugyanis két alkalommal is – díjakat „hoztam haza” az 1956-ban megalakult tordai magyar középiskolámnak. Bármennyire furcsán hangzik, de én már akkor „elköteleztem” magam a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar-szakjával. Tehát: „irodalmi pályára-lépésemet” (ha van ilyen!) elsősorban az ’56-os „születésű” tordai iskolám rendkívüli reám-hatásában látom. Ami aztán – a dolgok rendje szerint – folytatódott kolozsvári egyetemi éveim alatt is. Itt említem meg, hogy Tordán Imreh Lajos magyartanárunk támogatásával – és Szöllősi Ferenc igazgató úr jóváhagyásával – iskolai irodalmi kört alapítottunk… e sorok írójának az „elnöklete” alatt. Ebben a körben kerültek bemutatásra-felolvasásra azok a „szakdolgozatok”, amelyek iskolaavatásunk évéhez, illetve az országos versenyeinken elért eredményeinkhez kapcsolódtak.
Mi az oka annak, hogy éppen Tordán tanított?
Én nem nevezném OK-nak! Inkább következmény-nek hívnám… Örömmel foglaltam el a felajánlott katedrát, hiszen azokért a szülőkért, tanulókért vállaltam el egykori tanárom (Nedelka Géza, Torda egyetlen magyar tanügyi inspektorának a) felkérését, akikért annak idején tető alá hoztuk a Jósika Miklós Közművelődési Kört.
Mi a legnagyobb különbség az erdélyi és a budapesti irodalmi életben? Miről kellene itthon példát vennünk?
Úgy látom, hogy 1989-es áttelepedésünk óta az anyaországi kollégák irányunkban tanúsított érdeklődése valamelyest megcsappant, amit nem tartok példaértékűnek…és amire nem számítottunk. Igaz, ez nem általánosítható, de időnként meg-megtapasztaljuk…
Gáti Júlia:
Gondolt már arra, hogy esetleg visszaköltözzön szülőföldjére?”
Nem gondoltam ilyesmire, kedves Júlia! Én Budapesten is, akárcsak odahaza, erdélyi magyar ember és erdélyi magyar alkotó maradtam… Lelkemben és munkáimban egyaránt. És nem azért vállaltuk az áttelepedést – egy újszülött gyerkőccel a hónunk alatt -, hogy „sétálgassunk” Európában, hanem azért, mert az a bizonyos pohár „betelt”… Odahaza, akkor, NEM LÁTTUNK más megoldást… Ma már azt mondom: a „történelemnek” kellene – vagy kellett volna - megtennie azt a lépést, amire MI, Európa „vándorló magyarjai” nem vagyunk képesek… Maradt tehát az egyetlen eszköz minderre: az ÍRÁS.
A szülőföldjén kívül milyen más főbb ihletforrásokat tudna felsorolni írásaiban?
Ezt inkább a munkáim egészét jól ismerőkre bíznám… Gondolom, kedves Gáti Júlia, hogy – amennyiben írásaim az elkövetkező években, egyetemi tanulmányai után is még érdekelni fogják: Önmaga is meg tudja majd adni a választ… Egyet viszont szentül állíthatok: NEM CSUPÁN a szűk szülőföld gondjai foglaltak vagy foglalnak le. A szerte-szakított magyarság sorsa, kultúrájának a hányatott volta (és annak eredményes megőrzése) bizony örökös témája kell hogy legyen egy magyar értelmiséginek – tanárnak, lapszerkesztőnek, lelkésznek, írónak egyaránt. De eme „szellemi-lelki témának” a feldolgozása, biztos „talajt” feltételez. Hogy se tollad, se te ne lehess megvetett, ne lehess üldözött…
Mit gondol, mennyiben befolyásolta volna a karrierjét, ha annak idején nem hozza meg a döntést, hogy Budapestre költözzön?
Íróember NE gondolkozzon karrierben! Magam sem cselekedtem ezért… és így! Az írás legyen őre a jelen valóságának, amit azért „bütykölünk össze”, hogy utódaink – a jövendő nemzedékek igaz képet alkothassanak korunkról, … ha vissza kívánnak tekinteni mireánk, erdélyi származékokra! Ami – kis túlzással – mind a nyugat-európai, mind az amerikai magyar literátorokra is érvényes!
Józsa István
A magyar kultúra ma is szigetekből áll, az egyes részek között ma sem elég szoros, élő a kapcsolat. Hosszú, kalandos történet. Ön szerint a sokat emlegetett összmagyar kultúrán belül milyen sajátos karaktert képvisel, jelent az erdélyi magyar kultúrrész?
Köszönöm a kérdést, tisztelt Tanár Úr! Igen, tudjuk, hogy „szigetekre” szaggatta kultúránkat a történelem – és ez manapság még egyes „szigeteken” belül is érvényesíti hatását. Úgy vélem, hogy az összmagyar kultúrán belül a mi erdélyi részünk legfontosabb sajátja: hogy se gyökereiben, se módszereiben nem bontható – mert nem bomlasztható – tovább. Magyarán: a történelmi tragédiáink osztottak és bontottak minket – a kultúránk viszont (szinte az előbbiek egészséges ellenhatására), isteni hatásként: mellénk állt, minket védett, MIRÓLUNK szólt.
És ez óriási tény – mának is szóló figyelmeztetés… Ige, ebben látom a mai erdélyi magyar Írás jelenlétének a fontosságát - azok számára is, akik (bár erdélyiek, de) csak lélekben élnek Odahaza.
Úgy vélem, hogy a kolozsvári Tanár Urak – e kérdezz-felelekben is részt vevő – kedves Tanítványai jövőbeni „feladatai” ezek után világosabbak: NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!
Bágyoni Szabó István
SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ
Erdélyben, a Kolozs megyei Bágyon faluban születtem 1941. jún. 10-én. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsész karán szereztem magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést. Egyetemi hallgatóként a bölcsészhallgatók Gaál Gábor Irodalmi Körének irányítását Szilágyi Domokostól és Lászlóffy Aladártól örököltem meg.
Tanári pályám a mezőségi Nagysármáson kezdődött, majd Tordán folytatódott, ahol 1970-ben a környékünkön igét hirdető papköltő, Balázs Ferenc példájára „vidékfejlesztő irodalmi csoportosulást”, a Jósika Miklós Művelődési Kört alapítottam. 1974-1989 között a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk (ma Helikon) belső munkatársaként munkálkodtam – vállalt feladatom az erdélyi magyar irodalomtanárokkal való kapcsolattartás volt; az évenkénti országos irodalmi olimpiák diákíró-tehetségeinek (így Kovács András Ferenc, Fekete Vince, Keszeg Vilmos és mások) írásait „hozhattam be” a lapba.
Első verskötetem (Földközelben) 1976-ban jelent meg Bukarestben. Ezt követően regénnyel jelentkeztem. A Kések ideje 1979-ben látott napvilágot, Domokos Géza kiadó-író hathatós segítségével – és az Anyaország könyvesboltjaiba is átkerült. A Kések ideje nem csupán szakmai elismerésemet, hanem a román hatalom rosszallását is „kivívta”. Hiszen a folytatás, A lovak estére hazaérnek c. regény (bár a Kriterion 1985-ös kiadói tervében benne foglaltatott) Romániában már nem jelenhetett meg.
1989 júniusában Magyarországra telepedtünk át. Budapesten az Unió, az Új Magyarország, a Pest Megyei Hírlap, majd a Szabad Föld kulturális rovatait vezettem. Budapesten élek – minimál nyugdíjból. Verseimet, esszéimet a Hitel, a Magyar Napló, a Kortárs, a Parnasszus, az Agria közli - az erdélyi Látó, illetve Helikon mellett.
A Román Írószövetség műfordítói díját 1983-ban nyertem el Al. Andritoiu verseinek magyarra fordításáért.
Köteteim:
Földközelben (versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,1976);
Kések ideje (regény, Kriterion, Bukarest,1979);
Végtelen reggel (versek, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980),
Nyitott cella (versek, Kriterion, Bukarest, 1982),
A lovak estére hazaérnek (a román cenzúra által 1985-ben betiltott regény – Budapest, Kráter Kiadó, 1995),
A pók kivégzőudvarában (válogatott versek, Budapest, Kráter Kiadó,1997),
Az abbamaradt mondat (versek, Kő Pál illusztrációival, Budapest, 2004),
Elszabadult konténerek. Áttelepedési napló (Arad, 2005),
Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv (társszerző: Árkossy István) (Kriterion, Kolozsvár, 2009.),
Az idő festett orcái. Esszék, beszélgetések, jegyzetek. (Budapest, 2010).
Egy íróasztal vendégei. Esszék, írói levelek, interjúk. (Győr, 2015.)
Erdélyi hármasoltár. Regénytrilógia (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek, Képek a porból) (Kriterion, Kolozsvár 2015)
2018
Józsa István
BORDY MARGIT INTERJÚ
--Bordy Margit – a képzőművészt és a költőnőt kérdezem. Aki szavakba foglalhatja a műalkotás születésének első pillanatait. Azt a megragadhatatlan kezdetet, amelyet az ember tulajdonképppen ősidők óta kutat, értelmez, pontosabban próbál értelmezni és újraértelmezni. Az ókor költője a múzsák seg1tségéért írt először is invokációt, „homlokon csókolta a múzsa” – mondták a versben megszólalóról. „Költő, kilenc évre tedd el művedet” – mondta Horatius, a kezdeti „ihletett” állapotot mérlegelve, értékelve. Sázadokon és ezredeken át ihletről szól az elméletírás. Stendhal munka előtt bírósági jegyzőkönyveket olvasott, hogy minél „szárazabb” legyen a stílusa. Az avgantgárd alkotói „ostromállapotról” beszélnek, az alkoholtól távol---keleti technikákon át a kábítószerekig sok mindent kipróbáltak. Paul Éluard szerint: a költő nem ihletbe jön, hanem ihletbe hoz. Bordy Margit hogy élte, hogy éli eg ezt a lelkiállapotot? Elgondolkozott már ezen az örök témán? Mit fogalmazott meg, mihez talált szavakat?
--Mindig kihangsúlyozom, hogy elsősorban képzőművész vagyok, aki verseket is ír. Mivel csodálom ezt a gyönyörű Földet, magát az életet, és úgy érzem, nem elég a grafika, festészet, hanem szavakban is ki kell fejeznem magam. Lehet, hogy hatnak egymásra, de nem festem a verseimet, és nem írom a festményeimet. Van, amikor sorozatokban dolgozom, például a Terra sorozatom, ami a nyáron a Sárkányok Kertje, és Székelykő munkáimmal bővült.
Az ihlet fogalmával valóban sokan foglalkoztak. A Magyar Értelmező Szótár szerint „művészi alkotásra ösztönző felfokozott lelkiállapot, hangulat”. Azt hiszem, ennél talán többről van szó, ha a magyar festészetet, költészetet, vagy a világirodalom nagy költőit, vagy a festészet, szobrászat nagy mestereit nézzük.
--Gondolat, amelyből vers is, kép is született ...
--Néha megtörténik velem, hogy leírok egy verset, aminek egy sorát sem kell kijavítsam, néha egy hetet dolgozom egy versen. Ugyanez történik amikor festek vagy rajzolok. Van amikor a munka két nap alatt elkészül, van úgy, hogy hetekig tart. Ha ugyanaz a gondolat megvalósult képben és versben is, nem tudok róla. Ha igen, nem tudatosan.
--A továbbiakban a festményekről. Képekbe foglalt költészetről. A téma, a kiválasztott tájrészlet vagy képzelt környezet eleve hozza a kép műfaját, vagy az munka közben alakul?
--Nem tudjuk, hogy a fenti világoknak milyen kapcsolata van velünk. Sok a titok, amit vagy megtud az emberiség, vagy sohasem. Van, amikor a képzelet, van, amikor a megélt, látott dolgok befolyásolnak.
--Gondolatok az emberről -- a képeken feltűnő az ember hiánya , a festő lenyomataiban követi, vizsgálja az emberi létezést. Olvastunk mi Borgest is, a dél-amerikai író kitalálta a kétoldalas regény műfaját, tudott olyan tömör, tömény mondatokban írni, mint a mítoszok – és a felidézés módszerével már eleve távolról, távolságtartással szólt az emberről. Vagy egy egészen közeli példa: erdélyi magyar költő, Kovács András Ferenc nem közvetlenül szól közönségéhez, hanem szerepeket ölt magára, egyszer Tengerész Henrikként beszél, másszor „Orlando furioso”-ként vagy Jack Cole-ként. Bordy Margit a távollétében felidézett emberről szól – és ez eleve hasonló közvetettség. Alkotásain nem – az impresszionisták módjára -- pillanatnyi, múló hangulatokat fest meg, hanem vershelyzeteket. Ősélmények vagy kulturális élmények, mondja az elméletírás, meghaladásukban, a továbblépésben személyessé vált táj alakul, saját szellemi tájegység...
--Ezelött jópár évvel írtam A teremtés misztériuma c. verset:
Megtalálni a választ őszi alkonyatban
befejezetlen képben, mit nem mersz újrakezdeni
ha ottfelejted az áldást valaki álmában,
kinek arcát az évszakokból visszaálmodod magad is.
Bonyolult térkép a lélek mitológiája
s liánként szövődő törvényeiben
a legszebb létet is elveszítheti.
Megtalálni a választ őszi alkonyatban
ahol árnyéka felett a madár suhan.
Összeszorult ökölből néz az ember arca,
de a szívbe árad valahonnan az áhítat
s nyugalomban rejlő erejével
apró epizódokból alkotja újra
az emberi sorsot, ha emlékké vált.
--Ekőzetes gondolatot, illetve gondolati konstrukciót festesz meg, képszerűsítesz képzelt tájakkal, ahogy a költő szerepeket váltogat, a színész maszkokiat cserél, úgy lépsz át tájrészletből tájrészletbe – hogyan választod mkeg a készülő kép kompozíciós elemeit?
--Bennem mindig megfogalmazódik előbb, amit alkotni akarok. Az ember minden képemen ott van, hiszen ő látja, őz az aki elképzeli azt, amit szeretne létrehozni.
--Mindez eleve a megtörtént múlt fölötti töprengés, szemlélődés, meditáció. A képek halk Chopin—zenét idéznek, ahogy Chopin a tiszta fájdalmat tudta megszólaltatni, abban a regiszterben „szólnak” a festmények. Úgy képszerűsítik a... fájdalmat? Mi miatt?
--Sohasem azt szeretném festeni ami van, hanem azt, amiért van, létezik minden. A tárgyaknak is külön életük van, hiszen bennük rejlik a gondolat, az emberi kéz nyoma, aki teremtette őket.
--A festményeden életerős, viruló, burjánzó fa az előtérben, a háttérben fatörzsszerű rácsok mögött nőalak – a nőt eleve maga a természet korlátozza, mondod? Miben? Hogyan? „Asszonytestbe zárva” – írja Egyed Emese „Advent” című versében. Advent -- jelentése „várakozás”. A nő helyzetéről, a sokat emlegetett „condition humaine”-ről kérdezlek, mi a véleményed?
--A tájban, hegyben is ott rejlik az, amiért létrejött. Ezt talán a Hegygerinc című versemben tudtam a legjobban megfogalmazni:
Hegygerinc
„Jöjj hát, napok és éjek légiója,
vezess tovább is.”
J. Keats
Naptár nélküli időben
Megtagadva az intelmeket
Lélegzetállító magasságban
Smaragdzöld ragyogás
Isten földi nyomdokán,
Ahol feleslegessé válik
Minden földi bölcselkedés,
Éghatárolt hegygerincen
Árva lélekért, könnyen jön a halál.
Elemészt vágyat, bűnt a messzeség.
A lélek zugaiban felgyúl a fény,
A döbbenet éberségre eszmél,
Hogy újra életbe szerelmesedhet,
Sötét végzet után is, az ember.
Gondolatba oson a félelem,
(A) minden véget érhet
Janusz arcú pillanatban,
Bár mindent áthat a szerelem
A föld, a tenger, a csillagos ég
Mandalák titkos misztériuma
Szakrális helyek vonzásában
S megváltó lehet a teremtő szó,
Mintha életet imádna,
Hegygerincet ölel a néma idő.
Lásd, a világ tetején jártam,
Dante pokla felett, mennyei ég alatt.
Utak és ösvények vesztőhelyén
Gerinces időt kívánt a képzelet,
A fenti és lenti világban.
--Az úgynevezett második természetben, az ember világában, hatalmi stb. rendeket váltogató társadalmakban milyen a helyzete?
--Úgy gondolom, az „Áldást” valahonnan mégis kapjuk. Hogy honnan és hogyan, az titok. Talán a Vággyal kapcsolatos. De vágy mindenkiben lehet. De az a vágy ami a nagy versek, nagy művek teremtéséhez kell, az kevesekben van meg. Talán ezért titok, és nem egészen meghatározható az Ihlet. Vagy itt van egy másik versem, A színek ha ünnepet ülnek:
Akár a délibábos ábránd
ki az örökkévalóság tájáról álmodik
hallja a színben az ének hangját
és látja a zenében formák jeleit
zengeni legendát s színhelyét
akár a vak énekes, az olasz Bocelli
mégis egyre többen a halál kapuit döngetik
mert elveszett a bizalom, s a tragédia
az úttalan távolban a szerzetesi magány.
*
A színek ha ünnepet ülnek
tengeri mezők felett is könnyűszárnyú a lélek
repül a líramadár az akáciaerdők felett
örökzöld cédrusfák olaja csordul
az arra járók vándorkulacsába
és felébred Petra, az ókori nabateusi város
csillárkaktuszok kínálják kristályos vizük
a törékeny kőtörőfüveknek
újraéled a macskamancs és a harmatfű
a bővizű Amazonas trópusi partján
míg szétosztja hallhatatlanságát
a szerencsét hozó zöld fényű jádekő
párjára talál a fészkét festő selyemmadár
s ha legyőzi a feledést a mozdulatlan idő felett
leveti rongyait és visszakapja aranyát a szó.
--Feminista vagy? Miért? Miben változtatnál? Hogyan?
--Nem vagyok feltétlenül feminista. Hogy min változtatnék? Hát látod, mi van a világban. Elsősorban békét teremtenék, több szeretetet, szépséget. Sajnos a 21. századi felgyorsult létben a SZÉP fogalmát sokszor profanizálják. Hamvas Béla Babérligetkönyvében ír a szép fogalmáról, arról, hogy a SZÉP az JÓ is egyben, és fordítva, a szó mély értelmében. Persze, sokat lehet vitatkozni ezen is. Kevés olyan nagy gondolkodó van, mint Hamvas Béla, akárcsak Borges, aki a homályban is tisztán látott. Köszönöm a Chopin párhuzamot, nagyon szeretem. Viszont szeretném, ha képeimen nemcsak a fájdalom, hanem az öröm, az élet és ember szeretete is érződne. Sokat lehetne írni még minderről.
--A harmadik természet a műalkotások világa, Bordy Margit gondolkodásában a tájkép így válik tehát metaforává -- alkotása egyrészt látlelet emberről és világáról. Másrészt: alternatívák keresése, felmutatása?
--Nehéz, talán nem is tudok saját munkáimról beszélni. Hadd fejezzem be az eddig leírtakat művészi hitvallásommal:
Az igazi művészet eszmei magasztalása himnusza kell legyen az életnek, a szeretetnek, emberi létünknek.
Bordy Margit,
Kolozsvár, 2015 szeptember 27.
--Mindig kihangsúlyozom, hogy elsősorban képzőművész vagyok, aki verseket is ír. Mivel csodálom ezt a gyönyörű Földet, magát az életet, és úgy érzem, nem elég a grafika, festészet, hanem szavakban is ki kell fejeznem magam. Lehet, hogy hatnak egymásra, de nem festem a verseimet, és nem írom a festményeimet. Van, amikor sorozatokban dolgozom, például a Terra sorozatom, ami a nyáron a Sárkányok Kertje, és Székelykő munkáimmal bővült.
Az ihlet fogalmával valóban sokan foglalkoztak. A Magyar Értelmező Szótár szerint „művészi alkotásra ösztönző felfokozott lelkiállapot, hangulat”. Azt hiszem, ennél talán többről van szó, ha a magyar festészetet, költészetet, vagy a világirodalom nagy költőit, vagy a festészet, szobrászat nagy mestereit nézzük.
--Gondolat, amelyből vers is, kép is született ...
--Néha megtörténik velem, hogy leírok egy verset, aminek egy sorát sem kell kijavítsam, néha egy hetet dolgozom egy versen. Ugyanez történik amikor festek vagy rajzolok. Van amikor a munka két nap alatt elkészül, van úgy, hogy hetekig tart. Ha ugyanaz a gondolat megvalósult képben és versben is, nem tudok róla. Ha igen, nem tudatosan.
--A továbbiakban a festményekről. Képekbe foglalt költészetről. A téma, a kiválasztott tájrészlet vagy képzelt környezet eleve hozza a kép műfaját, vagy az munka közben alakul?
--Nem tudjuk, hogy a fenti világoknak milyen kapcsolata van velünk. Sok a titok, amit vagy megtud az emberiség, vagy sohasem. Van, amikor a képzelet, van, amikor a megélt, látott dolgok befolyásolnak.
--Gondolatok az emberről -- a képeken feltűnő az ember hiánya , a festő lenyomataiban követi, vizsgálja az emberi létezést. Olvastunk mi Borgest is, a dél-amerikai író kitalálta a kétoldalas regény műfaját, tudott olyan tömör, tömény mondatokban írni, mint a mítoszok – és a felidézés módszerével már eleve távolról, távolságtartással szólt az emberről. Vagy egy egészen közeli példa: erdélyi magyar költő, Kovács András Ferenc nem közvetlenül szól közönségéhez, hanem szerepeket ölt magára, egyszer Tengerész Henrikként beszél, másszor „Orlando furioso”-ként vagy Jack Cole-ként. Bordy Margit a távollétében felidézett emberről szól – és ez eleve hasonló közvetettség. Alkotásain nem – az impresszionisták módjára -- pillanatnyi, múló hangulatokat fest meg, hanem vershelyzeteket. Ősélmények vagy kulturális élmények, mondja az elméletírás, meghaladásukban, a továbblépésben személyessé vált táj alakul, saját szellemi tájegység...
--Ezelött jópár évvel írtam A teremtés misztériuma c. verset:
Megtalálni a választ őszi alkonyatban
befejezetlen képben, mit nem mersz újrakezdeni
ha ottfelejted az áldást valaki álmában,
kinek arcát az évszakokból visszaálmodod magad is.
Bonyolult térkép a lélek mitológiája
s liánként szövődő törvényeiben
a legszebb létet is elveszítheti.
Megtalálni a választ őszi alkonyatban
ahol árnyéka felett a madár suhan.
Összeszorult ökölből néz az ember arca,
de a szívbe árad valahonnan az áhítat
s nyugalomban rejlő erejével
apró epizódokból alkotja újra
az emberi sorsot, ha emlékké vált.
--Ekőzetes gondolatot, illetve gondolati konstrukciót festesz meg, képszerűsítesz képzelt tájakkal, ahogy a költő szerepeket váltogat, a színész maszkokiat cserél, úgy lépsz át tájrészletből tájrészletbe – hogyan választod mkeg a készülő kép kompozíciós elemeit?
--Bennem mindig megfogalmazódik előbb, amit alkotni akarok. Az ember minden képemen ott van, hiszen ő látja, őz az aki elképzeli azt, amit szeretne létrehozni.
--Mindez eleve a megtörtént múlt fölötti töprengés, szemlélődés, meditáció. A képek halk Chopin—zenét idéznek, ahogy Chopin a tiszta fájdalmat tudta megszólaltatni, abban a regiszterben „szólnak” a festmények. Úgy képszerűsítik a... fájdalmat? Mi miatt?
--Sohasem azt szeretném festeni ami van, hanem azt, amiért van, létezik minden. A tárgyaknak is külön életük van, hiszen bennük rejlik a gondolat, az emberi kéz nyoma, aki teremtette őket.
--A festményeden életerős, viruló, burjánzó fa az előtérben, a háttérben fatörzsszerű rácsok mögött nőalak – a nőt eleve maga a természet korlátozza, mondod? Miben? Hogyan? „Asszonytestbe zárva” – írja Egyed Emese „Advent” című versében. Advent -- jelentése „várakozás”. A nő helyzetéről, a sokat emlegetett „condition humaine”-ről kérdezlek, mi a véleményed?
--A tájban, hegyben is ott rejlik az, amiért létrejött. Ezt talán a Hegygerinc című versemben tudtam a legjobban megfogalmazni:
Hegygerinc
„Jöjj hát, napok és éjek légiója,
vezess tovább is.”
J. Keats
Naptár nélküli időben
Megtagadva az intelmeket
Lélegzetállító magasságban
Smaragdzöld ragyogás
Isten földi nyomdokán,
Ahol feleslegessé válik
Minden földi bölcselkedés,
Éghatárolt hegygerincen
Árva lélekért, könnyen jön a halál.
Elemészt vágyat, bűnt a messzeség.
A lélek zugaiban felgyúl a fény,
A döbbenet éberségre eszmél,
Hogy újra életbe szerelmesedhet,
Sötét végzet után is, az ember.
Gondolatba oson a félelem,
(A) minden véget érhet
Janusz arcú pillanatban,
Bár mindent áthat a szerelem
A föld, a tenger, a csillagos ég
Mandalák titkos misztériuma
Szakrális helyek vonzásában
S megváltó lehet a teremtő szó,
Mintha életet imádna,
Hegygerincet ölel a néma idő.
Lásd, a világ tetején jártam,
Dante pokla felett, mennyei ég alatt.
Utak és ösvények vesztőhelyén
Gerinces időt kívánt a képzelet,
A fenti és lenti világban.
--Az úgynevezett második természetben, az ember világában, hatalmi stb. rendeket váltogató társadalmakban milyen a helyzete?
--Úgy gondolom, az „Áldást” valahonnan mégis kapjuk. Hogy honnan és hogyan, az titok. Talán a Vággyal kapcsolatos. De vágy mindenkiben lehet. De az a vágy ami a nagy versek, nagy művek teremtéséhez kell, az kevesekben van meg. Talán ezért titok, és nem egészen meghatározható az Ihlet. Vagy itt van egy másik versem, A színek ha ünnepet ülnek:
Akár a délibábos ábránd
ki az örökkévalóság tájáról álmodik
hallja a színben az ének hangját
és látja a zenében formák jeleit
zengeni legendát s színhelyét
akár a vak énekes, az olasz Bocelli
mégis egyre többen a halál kapuit döngetik
mert elveszett a bizalom, s a tragédia
az úttalan távolban a szerzetesi magány.
*
A színek ha ünnepet ülnek
tengeri mezők felett is könnyűszárnyú a lélek
repül a líramadár az akáciaerdők felett
örökzöld cédrusfák olaja csordul
az arra járók vándorkulacsába
és felébred Petra, az ókori nabateusi város
csillárkaktuszok kínálják kristályos vizük
a törékeny kőtörőfüveknek
újraéled a macskamancs és a harmatfű
a bővizű Amazonas trópusi partján
míg szétosztja hallhatatlanságát
a szerencsét hozó zöld fényű jádekő
párjára talál a fészkét festő selyemmadár
s ha legyőzi a feledést a mozdulatlan idő felett
leveti rongyait és visszakapja aranyát a szó.
--Feminista vagy? Miért? Miben változtatnál? Hogyan?
--Nem vagyok feltétlenül feminista. Hogy min változtatnék? Hát látod, mi van a világban. Elsősorban békét teremtenék, több szeretetet, szépséget. Sajnos a 21. századi felgyorsult létben a SZÉP fogalmát sokszor profanizálják. Hamvas Béla Babérligetkönyvében ír a szép fogalmáról, arról, hogy a SZÉP az JÓ is egyben, és fordítva, a szó mély értelmében. Persze, sokat lehet vitatkozni ezen is. Kevés olyan nagy gondolkodó van, mint Hamvas Béla, akárcsak Borges, aki a homályban is tisztán látott. Köszönöm a Chopin párhuzamot, nagyon szeretem. Viszont szeretném, ha képeimen nemcsak a fájdalom, hanem az öröm, az élet és ember szeretete is érződne. Sokat lehetne írni még minderről.
--A harmadik természet a műalkotások világa, Bordy Margit gondolkodásában a tájkép így válik tehát metaforává -- alkotása egyrészt látlelet emberről és világáról. Másrészt: alternatívák keresése, felmutatása?
--Nehéz, talán nem is tudok saját munkáimról beszélni. Hadd fejezzem be az eddig leírtakat művészi hitvallásommal:
Az igazi művészet eszmei magasztalása himnusza kell legyen az életnek, a szeretetnek, emberi létünknek.
Bordy Margit,
Kolozsvár, 2015 szeptember 27.
Józsa István
A DUNA TELEVÍZIÓ HÚSZ ÉVE
Buglya Sándor filmrendező, producer, a Duna TV egyik alapító tagja, volt főszerkesztő – a szakemberrel „a világ magyarságának szánt” adó első évtizedeiről beszélgettünk.
|
-- Induljunk ki abból, hogy a Duna TV elnyerte a világ legjobb kulturális adója címet. Hosszú út vezetett idáig -- milyen volt a kezdet, a születés?
-- Két évtizeddel ezelőtt indult a világ magyarságának szánt Duna Televízió, az első magyar műholdas csatorna. 1992-ben kétharmados törvény indította útjára az adást, aminek ki kellett állnia a folytonos politikai támadásokat, de meg kellett küzdenie egy újszülött minden gyengeségével. Nem túlzás azt állítani, hogy a nehézségeken sokszor segített a munkatársak lelkesedése. Hamarosan az új televízió legelszántabb ellenzői is elismerték a kulturális csatorna értékeit. A fogadtatás kedvező volt Európa szerte, sőt a Közel-keletről is kaptunk üdvözlő leveleket. A munkatársak létszáma rövid idő alatt három-négyszázra emelkedett, a Dunában a kezdetektől családi hangulat uralkodott.
-- Hogyan fogadták az új csatornát a Kárpát-medencében?
-- A kísérleti szakaszban, még 1992-ben leadtunk egy oktatófilmet a gyerekeknek a kerékpárral közlekedés szabályairól. Erdélyből érkezett levélben lelkesedtek: „ilyen filmekre van szükség, amiből tanulni lehet”. Norvégiából is írt egy néző: „adjanak régi jó filmeket, ne rozsdás kerékpárokat tologassanak az utcán”.
Hát ilyen könnyű megfelelni a nézői elvárásoknak.
1993 tavaszán Farkas Boglárkával, Ramm Lacival forgattunk az erdélyi Homoródon, az első magyar szervezésű ifjúsági táborban. Amerre megfordultunk, úton, útfélen kérdezgettük az embereket:
- Nézik-e a Duna Tévét. Milyen filmeket néznek szívesen?
- Mink nézzük, még átjönnek a román szomszédok is… Olyan jó kurucos filmeket tessenek adni, ha megkérjük!
-- Ön hogyan került a Duna Televízió első dolgozói közé?
-- Amikor a Duna Televízió még embrionális életét élte, még csak kísérleti adásként került ki a műsor a MOVI Stúdiójából az űrbe, Kőhalmi Ferenccel Dunaújváros felé haladtunk a kisközösségi televíziók országos találkozójára, hogy népszerűsítsük az alakuló műholdas televíziót. Ő kért fel a feladatra: az induló csatornához kell kiképezni bemondókat, vállaljam el az osztályfőnök szerepét. Addig már sok tanfolyamot vezettem a határon túli ébredező magyar televíziózás leendő szakemberei számára. Ez is komoly kihívásnak tűnt, de ilyesmit még nem csináltam, …… természetesen igent mondtam.
-- Hogyan történt a bemondók toborzása és felkészítése a nem mindennapi feladatra?
-- Néhány filmszakember néhány hét alatt lázas igyekezettel összegyűjtötte a Kárpát-medencéből a megszülető tévécsatorna lehetséges arcait. Szimpatikus, megnyerő külsejű és természetesen magyarul szépen beszélő fiatalokat kerestek. A 136 rövid videó-próbafelvételt megnézve kellett választani a jelöltek közül, harmincketten maradtak fenn a rostán. Fischer tanár úr kimondottan ellenezte, hogy rutinnal rendelkező bemondókat, esetleg színészeket válasszunk ki. Ők már el vannak rontva – mondta.
A rendszerváltást követően a sokasodó tévécsatornák sűrűjében megszoktuk, hogy a televíziós bemondók, műsorvezetők egyre szélesebb körben válnak ismertté, szinte családtagként köszönnek be a lakásokba a képernyőről. Úgy néznek a kamera halott szemébe, hogy mögötte érzékelik a nézők millióit. Nyitottak, kedvesek, hogy megfeleljenek az elképzelhetetlenül sokféle nézői elvárásnak.
A bemondó jelöltek különböző érettséggel és képzettséggel, vegyes élettapasztalatokkal, más-más kulturális háttérrel érkeztek. Felvételi vizsgát követően huszonkét fiatalember számára rendeztünk kéthetes tanfolyamot, ahol Fischer Sándortól tanultak szépen, artikuláltan beszélni. Lugossy László és jómagam képeztük őket reggeltől estig filmes, televíziós szakmai oldalról. Igyekeztünk érzékletes közelségbe hozni a képernyőn való megjelenés, viselkedés ismeretanyagát. Memóriagyakorlatokkal, reflex-próbákkal, nyelvtörőkkel, szövegelemzésekkel, interjúk készítésével terheltük a csoportot, miközben figyeltük milyen az állóképességük, teherbírásuk. Akkor még nem pontosan érzékeltük, hogy mit jelent számukra, hogy addigi megszokott életterüktől, családjuktól elszakadva dolgoznak majd hónapokon, éveken át, amíg beilleszkednek új helyzetükbe. A tanfolyam alatt, de még az első pár heti adás alatt is a népligeti Platán Szállóban foglaltam nekik szállást. Négyen laktak egy szobában. Olykor orvosuk is voltam, amikor valaki megbetegedett. Feladatom volt, hogy segítsek nekik megnyílni, személyiségüket kibontani és megőrizni. Akkor még hittem abban, hogy megőrizhetik tájszólásukat, hogy a Dunán a bemondók egy-egy tájnyelven szólaljanak meg nem feledve, hogy honnan érkeztek.
-- A tanfolyam csak pár hétig tartott. Sikerült felkészíteni a feladatra a bemondókat?
-- Végül tizenegy embert tartottunk alkalmasnak arra, hogy arcát, egyéniségét adja a műsornak. Figyeltünk arra, hogy mindenfelől találjunk jelöltet, aminek később nagy hasznát vettük. Aki például délvidékről jött tudta, hogy egy szerb nevet hogyan kell pontosan kiejteni. Persze nem mindenki került rögtön képernyőre. Az első adás előtti napon mentünk át a filmgyár zeneterméből rögtönözve átalakított stúdióba. Nagy bontás-építés nem történt, hiszen eredeti állapotában meg akartuk őrizni a kiváló akusztikájú, nagyzenekari felvételekre is alkalmas termet. A bemondójelöltek megilletődve figyelték a soklámpás, többkamerás, technikai személyzettől nyüzsgő stúdiót. Itt kell megszólalni alig 24 óra múlva…
Éppen kiválasztottuk a kezdő csapatot. Többé-kevésbé volt elképzelésük a feladatról, de még nem volt szereplő ruhájuk. Kemenes Fanny jelmeztervező segítségével kirohantunk néhány ruhaboltba válogatni. A kezdő készletünk nagyon szerény volt. Az adáshoz több helyen kellett gombostűzni, hátul összefogni a ruhákat. Az első próbán kiderült, hogy a frissen elkészült, szép vonalú bemondói asztal nem elég nagy, hogy mögötte ketten felváltva mondhassák a híreket. Felborítottuk, pad lett belőle. Másnapra új asztalt készítettek az asztalosok.
-- Az indulás nyilván sok szervezési, technikai feladattal és izgalommal járt.
-- De mennyire! Jankovics Marcellel kellett felvennem a nyitó adás üdvözlő beszédét. Egy régi rozsdás filmgyári „súgógépbe” begyűrődött a szöveget tartalmazó papírtekercs. Gyorsan megismételtük a felvételt. A nyitó adásnapon, 1992. december 24-én az első műsorvezetőnek kiszemelt Ciprusz Éva hangja az injekciók ellenére sem jött vissza. Lukács Bea ugrott be a helyére. Karácsony lévén a műsornapot az éjféli pápai mise egyenes adása zárta Rómából. Izgalommal teli meghatódottsággal telt el a nap. A műholdról visszaérkező műsort a bemondói szobában elhelyezett tévékészüléken néztük a teljes vezérkarral együtt. Beát az első napi képernyőzés kellően megviselte. Tartottam tőle, hogy a hosszú éjszakai közvetítés után már képtelen lesz frissen elbúcsúzni, ezért megkértem a francia közvetítő-kocsi személyzetét (akkor még franciák szolgáltatták az adás technikáját) vegyék fel előre az elköszönést több variációban és azokból választunk. Így is történt. Bea a sokféle begyakorolt mintából adott elő néhányat, és hazament pihenni. A francia technikus szólt, hogy minden rendben, kiválasztottak egy kedves, mosolygós verziót…
A pápai mise végén Bea bájos mosollyal köszönt el: „Kedves nézőink! Remélem, jól szórakoztak. Jó éjszakát kívánok!”
Megállt a levegő a szobában. Nem volt nehéz rájönni, hogyan születhetett ez a baki.
-- Ennyi idő után az ember szívesebben emlékezik a bakikra, mint az akkori feszültségre.
-- Az az igazság, hogy legtöbbünk a filmszakmából jött, ahol ismeretlen fogalom az egyenes adás, az élő adás. Lassan alakultak ki a megfelelő reflexeink.
Báthori Gábornak például szokása volt beszéd közben az egyik szemöldökét magasra felhúzni. Ez közelképben nagyon feltűnő. Beszédgyakorlatok alatt leragasztottam celluxszal a homlokát, ami erősen jelezte, amikor Gábor felhúzta a szemöldökét. Erről le is szokott pár nap alatt. Másik szokása volt, hogy hírolvasás közben az egyik lábát maga alá húzta. Adás közben történt, hogy az egyszerű irodai forgószék alján található kart megrúgva süllyedni kezdett, és lassan kicsúszott a képernyő alján.
Máskor éppen hírolvasásra készültünk. Indult az adás. Az ellenőrző monitoron megjelent egy hibás, szokatlan képkombináció: a Duna Tévé egész képernyőt kitöltő emblémájának hullámai között pislogott Kovács Évi nagy szemekkel. Úgy meglepődött, hogy hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, farkasszemet nézett a kamerával. A közelében álltam, szakadt rólam a víz és imádkoztam, hogy hamar múljon el a bénító „varázs” és folytatódjon az élő adás. Egy alkalommal, szintén adás közben Gubás Csilla alól kiment a szék, mert a magasító tégláról lecsúszott a szék egyik lába. Csilla kiváló lélekjelenléttel, félig guggolva fejezte be a konferálást.
-- Ebből a nézők keveset érzékelhettek, milyenek voltak a visszajelzések?
--A frizurákkal, sminkkel sok bajunk volt. Ha illett is a képbe egy-egy hajköltemény, szokatlan volt viselőjének. Mereven tartották a fejüket, természetellenes volt a mosoly, nem belülről jött. Kaptam olyan levelet egy „kedves” nézőtől, hogy: - Meddig akarják még ijesztgetni ezzel a bemondóval az embereket.
A szövegeket szinte kívülről meg kellett tanulniuk és megfelelő légzéstechnikával elmondani, ami nem könnyű feladat ilyen kevés előkészítés után. Érkezett kritika, hogy – Mikor tanulnak már meg ezek a bemondók rendesen olvasni az olvasógépről… Akkor még jó ideig nem volt megfelelő technikánk. Félév is eltelt mire az első olvasógéppel találkozhattak a bemondóink.
--Hogyan alakult ki a Duna Televízió arculata, milyen volt a műsor koncepciója?
--Az eleinte egyszerű adásstruktúra hamar bonyolulttá vált, az adásidő jelentősen megnőtt, pár év alatt félszáznál több saját gyártású műsor töltötte meg a műsorrácsot, ami meghatározta a csatorna arculatát. A szerkesztőségek komolyan építettek a határon túli tudósítói hálózatra és műsorkészítőkre. A koncepciót következetesen képviselte a műsor: a világ magyarságához eljuttatni a magyar kultúra értékeit, legyen az zene, tánc, irodalom, a művészetek bő tárháza, játék és dokumentumfilmek, műsorok a történelmünkről, mai életünkről, problémáinkról, és természetesen objektív hírek, tudósítások Magyarországról, Európáról, a világról. A vásárolt értékes filmekkel együtt komoly szakmai tekintélyt vívott ki magának a Duna Televízió. Általa köszönt be a magyar nyelv a Kárpát-medencében élő magyar családok otthonaiba. Elnyerte a világ legjobb kulturális televíziójának járó UNESCO díjat.
-- Húsz év nagy idő egy ember életében, de a mai rohanó világban egy televíziós csatorna életében is komoly teljesítményt jelent két évtized.
-- Sára Sándor elnökségének hét éve után „cseppnyi változás” következett be. A félszáz saját gyártású televíziós műsor döntő többségét megszüntették. A Dunánál is előtérbe került a nézettség minden áron való hajszolása. Mintegy húsz év önállóság után 2011-ben összevonásra kerültek a közszolgálati M1, M2, Duna, Duna Autonómia tv-csatornák, a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda. Az MTVA gyártásában készülő műsornak ezután az MTV és a Duna TV lényegében csak megrendelője. A bemondók, műsorvezetők, vagy a műsor típusok összekeveredtek, karakterében már nem könnyű elkülöníteni a két műsorfolyamot. Az összevonás szomorú mellékterméke, hogy igen sok munkatárstól kellett rövid idő alatt megválni.
-- Úgy tudom, hogy egykori dunás dolgozók nekiláttak egy könyv megírásának.
-- Igen, a könyv tulajdonképpen már el is készült. A Net-en is olvasható lesz és nyitnak egy fórumot, ahova további anyagok tölthetők fel. A Mészáros utca 48. című könyvben visszaemlékezések, dokumentumok, interjúk formájában dolgozzák fel a Duna Televízió két évtizedes történetét. Jómagam már a legelejétől részt vettem a televízió megszervezésében. Az indulás előtti kísérleti adásban, a bemondók kiválasztásában, képzésében vállaltam szerepet. A húsz év alatt pedig a készülő dokumentumfilmek sorsát egyengettem.
A könyv számára összegyűjtött bemondói emlékezések közül idéznék néhányat, amikből jól érzékelhető a kezdetek hangulata:
Barkó Judit:
…Az első meghallgatásra nem mentem be, mert nagyon szép nők jöttek ki, meg hírességek, én zavarba jöttem és hazamentem. Visszahívtak – ez isteni jelnek tűnt. Fölvettek és már az első héten adásba kerültem…
Lukács Bea:
…Nekem halálfélelmem volt az első adásnapon. De nem is voltunk jók az elején. És nem tudtuk magunkról, hogy mennyire nem vagyunk jók. Amikor visszanéztük magunkat egy év múlva, jókat nevettünk. De borzasztóan szerettük egymást, jó volt, hogy egymásnak meg tudtuk mondani a hibákat, tudtunk segíteni…
Gubás Csilla:
…Pár hónap késéssel csatlakoztam azokhoz, aki mindjárt az első napokban képernyőre kerültek. Eleinte mindent csináltunk: híradózás, műsorismertetés, filmek felkonferálása, újságokból tallóztunk, délutáni műsort vezettünk. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert belekóstolhattunk mindenbe, és változatos volt a munkánk. Most sajnos bekategorizáltak mindenkit, és csak egyféle dolgot tehetünk. Én imádtam azt, amikor szerkeszthettem, meg riportokat is készíthettem…
Farkas Boglárka:
…Ahogy így visszaemlékszem, egyedülálló ötlet volt, hogy a határon túli magyarságnak legyen egy televíziója. Én Kolozsváron születtem, a nagyszüleim a Székelyföldön élnek egy parányi kis faluban. A saját bőrömön, a saját családomon tudtam lemérni, hogy ez mit jelent. Én még nem láttam úgy örülni embereket valaminek, mint amennyire annak örültek Erdélyben, hogy évtizedek után újra magyar szót hallhatnak…
Ciprusz Éva:
…Az volt a varázslatos, hogy mindent kipróbálhattunk a képernyőn a Duna Televízióban. Vezettem híradót, szilveszteri adást, vasárnap délelőtti matinét, délutáni magazint. Sokan emlegették, hogy ez egy családi televízió, de tényleg úgy van, szinte egy családba tartozunk…
-- Azóta két évtized telt el. A visszaemlékezések az első évekből valók. Egykori bemondóink közül többen más televízióban szolgálnak, van aki már elhagyta a pályát. Ám ez a húsz év senkiben sem múlt el nyomtalanul. Átélhettük az álmoktól a születésig, a kezdeti botladozásoktól, küzdelmektől a felnőtté válásig, a tanuló időktől a professzionális televíziózásig egy kulturális közszolgálati csatorna húsz évének dolgos napjait.
2014
-- Két évtizeddel ezelőtt indult a világ magyarságának szánt Duna Televízió, az első magyar műholdas csatorna. 1992-ben kétharmados törvény indította útjára az adást, aminek ki kellett állnia a folytonos politikai támadásokat, de meg kellett küzdenie egy újszülött minden gyengeségével. Nem túlzás azt állítani, hogy a nehézségeken sokszor segített a munkatársak lelkesedése. Hamarosan az új televízió legelszántabb ellenzői is elismerték a kulturális csatorna értékeit. A fogadtatás kedvező volt Európa szerte, sőt a Közel-keletről is kaptunk üdvözlő leveleket. A munkatársak létszáma rövid idő alatt három-négyszázra emelkedett, a Dunában a kezdetektől családi hangulat uralkodott.
-- Hogyan fogadták az új csatornát a Kárpát-medencében?
-- A kísérleti szakaszban, még 1992-ben leadtunk egy oktatófilmet a gyerekeknek a kerékpárral közlekedés szabályairól. Erdélyből érkezett levélben lelkesedtek: „ilyen filmekre van szükség, amiből tanulni lehet”. Norvégiából is írt egy néző: „adjanak régi jó filmeket, ne rozsdás kerékpárokat tologassanak az utcán”.
Hát ilyen könnyű megfelelni a nézői elvárásoknak.
1993 tavaszán Farkas Boglárkával, Ramm Lacival forgattunk az erdélyi Homoródon, az első magyar szervezésű ifjúsági táborban. Amerre megfordultunk, úton, útfélen kérdezgettük az embereket:
- Nézik-e a Duna Tévét. Milyen filmeket néznek szívesen?
- Mink nézzük, még átjönnek a román szomszédok is… Olyan jó kurucos filmeket tessenek adni, ha megkérjük!
-- Ön hogyan került a Duna Televízió első dolgozói közé?
-- Amikor a Duna Televízió még embrionális életét élte, még csak kísérleti adásként került ki a műsor a MOVI Stúdiójából az űrbe, Kőhalmi Ferenccel Dunaújváros felé haladtunk a kisközösségi televíziók országos találkozójára, hogy népszerűsítsük az alakuló műholdas televíziót. Ő kért fel a feladatra: az induló csatornához kell kiképezni bemondókat, vállaljam el az osztályfőnök szerepét. Addig már sok tanfolyamot vezettem a határon túli ébredező magyar televíziózás leendő szakemberei számára. Ez is komoly kihívásnak tűnt, de ilyesmit még nem csináltam, …… természetesen igent mondtam.
-- Hogyan történt a bemondók toborzása és felkészítése a nem mindennapi feladatra?
-- Néhány filmszakember néhány hét alatt lázas igyekezettel összegyűjtötte a Kárpát-medencéből a megszülető tévécsatorna lehetséges arcait. Szimpatikus, megnyerő külsejű és természetesen magyarul szépen beszélő fiatalokat kerestek. A 136 rövid videó-próbafelvételt megnézve kellett választani a jelöltek közül, harmincketten maradtak fenn a rostán. Fischer tanár úr kimondottan ellenezte, hogy rutinnal rendelkező bemondókat, esetleg színészeket válasszunk ki. Ők már el vannak rontva – mondta.
A rendszerváltást követően a sokasodó tévécsatornák sűrűjében megszoktuk, hogy a televíziós bemondók, műsorvezetők egyre szélesebb körben válnak ismertté, szinte családtagként köszönnek be a lakásokba a képernyőről. Úgy néznek a kamera halott szemébe, hogy mögötte érzékelik a nézők millióit. Nyitottak, kedvesek, hogy megfeleljenek az elképzelhetetlenül sokféle nézői elvárásnak.
A bemondó jelöltek különböző érettséggel és képzettséggel, vegyes élettapasztalatokkal, más-más kulturális háttérrel érkeztek. Felvételi vizsgát követően huszonkét fiatalember számára rendeztünk kéthetes tanfolyamot, ahol Fischer Sándortól tanultak szépen, artikuláltan beszélni. Lugossy László és jómagam képeztük őket reggeltől estig filmes, televíziós szakmai oldalról. Igyekeztünk érzékletes közelségbe hozni a képernyőn való megjelenés, viselkedés ismeretanyagát. Memóriagyakorlatokkal, reflex-próbákkal, nyelvtörőkkel, szövegelemzésekkel, interjúk készítésével terheltük a csoportot, miközben figyeltük milyen az állóképességük, teherbírásuk. Akkor még nem pontosan érzékeltük, hogy mit jelent számukra, hogy addigi megszokott életterüktől, családjuktól elszakadva dolgoznak majd hónapokon, éveken át, amíg beilleszkednek új helyzetükbe. A tanfolyam alatt, de még az első pár heti adás alatt is a népligeti Platán Szállóban foglaltam nekik szállást. Négyen laktak egy szobában. Olykor orvosuk is voltam, amikor valaki megbetegedett. Feladatom volt, hogy segítsek nekik megnyílni, személyiségüket kibontani és megőrizni. Akkor még hittem abban, hogy megőrizhetik tájszólásukat, hogy a Dunán a bemondók egy-egy tájnyelven szólaljanak meg nem feledve, hogy honnan érkeztek.
-- A tanfolyam csak pár hétig tartott. Sikerült felkészíteni a feladatra a bemondókat?
-- Végül tizenegy embert tartottunk alkalmasnak arra, hogy arcát, egyéniségét adja a műsornak. Figyeltünk arra, hogy mindenfelől találjunk jelöltet, aminek később nagy hasznát vettük. Aki például délvidékről jött tudta, hogy egy szerb nevet hogyan kell pontosan kiejteni. Persze nem mindenki került rögtön képernyőre. Az első adás előtti napon mentünk át a filmgyár zeneterméből rögtönözve átalakított stúdióba. Nagy bontás-építés nem történt, hiszen eredeti állapotában meg akartuk őrizni a kiváló akusztikájú, nagyzenekari felvételekre is alkalmas termet. A bemondójelöltek megilletődve figyelték a soklámpás, többkamerás, technikai személyzettől nyüzsgő stúdiót. Itt kell megszólalni alig 24 óra múlva…
Éppen kiválasztottuk a kezdő csapatot. Többé-kevésbé volt elképzelésük a feladatról, de még nem volt szereplő ruhájuk. Kemenes Fanny jelmeztervező segítségével kirohantunk néhány ruhaboltba válogatni. A kezdő készletünk nagyon szerény volt. Az adáshoz több helyen kellett gombostűzni, hátul összefogni a ruhákat. Az első próbán kiderült, hogy a frissen elkészült, szép vonalú bemondói asztal nem elég nagy, hogy mögötte ketten felváltva mondhassák a híreket. Felborítottuk, pad lett belőle. Másnapra új asztalt készítettek az asztalosok.
-- Az indulás nyilván sok szervezési, technikai feladattal és izgalommal járt.
-- De mennyire! Jankovics Marcellel kellett felvennem a nyitó adás üdvözlő beszédét. Egy régi rozsdás filmgyári „súgógépbe” begyűrődött a szöveget tartalmazó papírtekercs. Gyorsan megismételtük a felvételt. A nyitó adásnapon, 1992. december 24-én az első műsorvezetőnek kiszemelt Ciprusz Éva hangja az injekciók ellenére sem jött vissza. Lukács Bea ugrott be a helyére. Karácsony lévén a műsornapot az éjféli pápai mise egyenes adása zárta Rómából. Izgalommal teli meghatódottsággal telt el a nap. A műholdról visszaérkező műsort a bemondói szobában elhelyezett tévékészüléken néztük a teljes vezérkarral együtt. Beát az első napi képernyőzés kellően megviselte. Tartottam tőle, hogy a hosszú éjszakai közvetítés után már képtelen lesz frissen elbúcsúzni, ezért megkértem a francia közvetítő-kocsi személyzetét (akkor még franciák szolgáltatták az adás technikáját) vegyék fel előre az elköszönést több variációban és azokból választunk. Így is történt. Bea a sokféle begyakorolt mintából adott elő néhányat, és hazament pihenni. A francia technikus szólt, hogy minden rendben, kiválasztottak egy kedves, mosolygós verziót…
A pápai mise végén Bea bájos mosollyal köszönt el: „Kedves nézőink! Remélem, jól szórakoztak. Jó éjszakát kívánok!”
Megállt a levegő a szobában. Nem volt nehéz rájönni, hogyan születhetett ez a baki.
-- Ennyi idő után az ember szívesebben emlékezik a bakikra, mint az akkori feszültségre.
-- Az az igazság, hogy legtöbbünk a filmszakmából jött, ahol ismeretlen fogalom az egyenes adás, az élő adás. Lassan alakultak ki a megfelelő reflexeink.
Báthori Gábornak például szokása volt beszéd közben az egyik szemöldökét magasra felhúzni. Ez közelképben nagyon feltűnő. Beszédgyakorlatok alatt leragasztottam celluxszal a homlokát, ami erősen jelezte, amikor Gábor felhúzta a szemöldökét. Erről le is szokott pár nap alatt. Másik szokása volt, hogy hírolvasás közben az egyik lábát maga alá húzta. Adás közben történt, hogy az egyszerű irodai forgószék alján található kart megrúgva süllyedni kezdett, és lassan kicsúszott a képernyő alján.
Máskor éppen hírolvasásra készültünk. Indult az adás. Az ellenőrző monitoron megjelent egy hibás, szokatlan képkombináció: a Duna Tévé egész képernyőt kitöltő emblémájának hullámai között pislogott Kovács Évi nagy szemekkel. Úgy meglepődött, hogy hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, farkasszemet nézett a kamerával. A közelében álltam, szakadt rólam a víz és imádkoztam, hogy hamar múljon el a bénító „varázs” és folytatódjon az élő adás. Egy alkalommal, szintén adás közben Gubás Csilla alól kiment a szék, mert a magasító tégláról lecsúszott a szék egyik lába. Csilla kiváló lélekjelenléttel, félig guggolva fejezte be a konferálást.
-- Ebből a nézők keveset érzékelhettek, milyenek voltak a visszajelzések?
--A frizurákkal, sminkkel sok bajunk volt. Ha illett is a képbe egy-egy hajköltemény, szokatlan volt viselőjének. Mereven tartották a fejüket, természetellenes volt a mosoly, nem belülről jött. Kaptam olyan levelet egy „kedves” nézőtől, hogy: - Meddig akarják még ijesztgetni ezzel a bemondóval az embereket.
A szövegeket szinte kívülről meg kellett tanulniuk és megfelelő légzéstechnikával elmondani, ami nem könnyű feladat ilyen kevés előkészítés után. Érkezett kritika, hogy – Mikor tanulnak már meg ezek a bemondók rendesen olvasni az olvasógépről… Akkor még jó ideig nem volt megfelelő technikánk. Félév is eltelt mire az első olvasógéppel találkozhattak a bemondóink.
--Hogyan alakult ki a Duna Televízió arculata, milyen volt a műsor koncepciója?
--Az eleinte egyszerű adásstruktúra hamar bonyolulttá vált, az adásidő jelentősen megnőtt, pár év alatt félszáznál több saját gyártású műsor töltötte meg a műsorrácsot, ami meghatározta a csatorna arculatát. A szerkesztőségek komolyan építettek a határon túli tudósítói hálózatra és műsorkészítőkre. A koncepciót következetesen képviselte a műsor: a világ magyarságához eljuttatni a magyar kultúra értékeit, legyen az zene, tánc, irodalom, a művészetek bő tárháza, játék és dokumentumfilmek, műsorok a történelmünkről, mai életünkről, problémáinkról, és természetesen objektív hírek, tudósítások Magyarországról, Európáról, a világról. A vásárolt értékes filmekkel együtt komoly szakmai tekintélyt vívott ki magának a Duna Televízió. Általa köszönt be a magyar nyelv a Kárpát-medencében élő magyar családok otthonaiba. Elnyerte a világ legjobb kulturális televíziójának járó UNESCO díjat.
-- Húsz év nagy idő egy ember életében, de a mai rohanó világban egy televíziós csatorna életében is komoly teljesítményt jelent két évtized.
-- Sára Sándor elnökségének hét éve után „cseppnyi változás” következett be. A félszáz saját gyártású televíziós műsor döntő többségét megszüntették. A Dunánál is előtérbe került a nézettség minden áron való hajszolása. Mintegy húsz év önállóság után 2011-ben összevonásra kerültek a közszolgálati M1, M2, Duna, Duna Autonómia tv-csatornák, a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda. Az MTVA gyártásában készülő műsornak ezután az MTV és a Duna TV lényegében csak megrendelője. A bemondók, műsorvezetők, vagy a műsor típusok összekeveredtek, karakterében már nem könnyű elkülöníteni a két műsorfolyamot. Az összevonás szomorú mellékterméke, hogy igen sok munkatárstól kellett rövid idő alatt megválni.
-- Úgy tudom, hogy egykori dunás dolgozók nekiláttak egy könyv megírásának.
-- Igen, a könyv tulajdonképpen már el is készült. A Net-en is olvasható lesz és nyitnak egy fórumot, ahova további anyagok tölthetők fel. A Mészáros utca 48. című könyvben visszaemlékezések, dokumentumok, interjúk formájában dolgozzák fel a Duna Televízió két évtizedes történetét. Jómagam már a legelejétől részt vettem a televízió megszervezésében. Az indulás előtti kísérleti adásban, a bemondók kiválasztásában, képzésében vállaltam szerepet. A húsz év alatt pedig a készülő dokumentumfilmek sorsát egyengettem.
A könyv számára összegyűjtött bemondói emlékezések közül idéznék néhányat, amikből jól érzékelhető a kezdetek hangulata:
Barkó Judit:
…Az első meghallgatásra nem mentem be, mert nagyon szép nők jöttek ki, meg hírességek, én zavarba jöttem és hazamentem. Visszahívtak – ez isteni jelnek tűnt. Fölvettek és már az első héten adásba kerültem…
Lukács Bea:
…Nekem halálfélelmem volt az első adásnapon. De nem is voltunk jók az elején. És nem tudtuk magunkról, hogy mennyire nem vagyunk jók. Amikor visszanéztük magunkat egy év múlva, jókat nevettünk. De borzasztóan szerettük egymást, jó volt, hogy egymásnak meg tudtuk mondani a hibákat, tudtunk segíteni…
Gubás Csilla:
…Pár hónap késéssel csatlakoztam azokhoz, aki mindjárt az első napokban képernyőre kerültek. Eleinte mindent csináltunk: híradózás, műsorismertetés, filmek felkonferálása, újságokból tallóztunk, délutáni műsort vezettünk. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert belekóstolhattunk mindenbe, és változatos volt a munkánk. Most sajnos bekategorizáltak mindenkit, és csak egyféle dolgot tehetünk. Én imádtam azt, amikor szerkeszthettem, meg riportokat is készíthettem…
Farkas Boglárka:
…Ahogy így visszaemlékszem, egyedülálló ötlet volt, hogy a határon túli magyarságnak legyen egy televíziója. Én Kolozsváron születtem, a nagyszüleim a Székelyföldön élnek egy parányi kis faluban. A saját bőrömön, a saját családomon tudtam lemérni, hogy ez mit jelent. Én még nem láttam úgy örülni embereket valaminek, mint amennyire annak örültek Erdélyben, hogy évtizedek után újra magyar szót hallhatnak…
Ciprusz Éva:
…Az volt a varázslatos, hogy mindent kipróbálhattunk a képernyőn a Duna Televízióban. Vezettem híradót, szilveszteri adást, vasárnap délelőtti matinét, délutáni magazint. Sokan emlegették, hogy ez egy családi televízió, de tényleg úgy van, szinte egy családba tartozunk…
-- Azóta két évtized telt el. A visszaemlékezések az első évekből valók. Egykori bemondóink közül többen más televízióban szolgálnak, van aki már elhagyta a pályát. Ám ez a húsz év senkiben sem múlt el nyomtalanul. Átélhettük az álmoktól a születésig, a kezdeti botladozásoktól, küzdelmektől a felnőtté válásig, a tanuló időktől a professzionális televíziózásig egy kulturális közszolgálati csatorna húsz évének dolgos napjait.
2014
Józsa István
AZ OLCSÓN ÁRULT LELKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA
A fiúk késő este érkeztek meg az állomásra. Ismerem őket, hiszen íróemberek, és ők megtehetik, hogy azt írják és bocsássák áruba, ami a lelkük szerint való. Mégis, amikor megláttam őket és elindultam feléjük – tanácstalanul állingáltak, kis csoportba verődve a váróterem magasan ívelő főbejárata mellett –, az ötlött eszembe, vajon merre is jöhettek. Nem, az útvonalat nagyon jól ismerem, más választ kerestem. Az ő számukra a vonat ismeretlen állomásféléken állt meg – de állomásoknak kellett lenniük, hiszen az megállt –, megműveletlen réteken, bakterházak rondáinál, vagy egészen kísérteties módon... valahol és... valamiért. Ég, föld, fű, fák, bokrok, sínek, talpfák, a talpfák alatt kövek. Úgy bámulhattak ki az ablakon, mint akikre egyszerűen rátörtek egy nemrég valóságnak nevezett izének az emlékei. A teremtés emlékei! A természet, úgy értem, az első természet, mindenütt ugyanolyan. (A természet mindenütt ugyanolyan? Például Hannover közelében egy erdőben sétálgattunk – szalonképes szemétkukák sorjáztak az ösvények mellett...) Tudom, egészen biztos vagyok benne, hogy egy nagyon is más külső és belső világ féltereit határolta el a vonatablak üvege, sőt a szemük szivárványhártyája, mint amilyenben eddig éltek: arcukról lerítt, hogy ez a régi, de számukra ismét új közvetlenség más és másként hatott mindegyikükre. Volt, amelyiküket felszabadította, volt, amelyiküket lehangolta. Vagy azért, mert sajnálta magát ebben a helyzetben, vagy azért, mert tudta, előbb-utóbb ismét ki kell lépnie belőle. Szabadszemmel nézni a tájat... Belesemmisülni. Minden élmények legősibbje.
A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ. Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája. Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.
A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg. A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.
A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a .jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.
Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.
A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki. A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.
A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.
Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?
Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.
Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.
Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.
Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern”-nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.
— Fogalmakról: határozatlanság...
— A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok kö^ül.
— Új eszkatológia...
— Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
— Miben áll a Modern válsága?
— A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott. Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket
foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
— Média, információ...
— Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját ^yotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát. „Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni. Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
— Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
— A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
— Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
— Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”. Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet. Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-aligjut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával. A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
— Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.
– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében. Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk. Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép. Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.
„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”. A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk. „Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözőfen felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.
A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.
2019
A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ. Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája. Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.
A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg. A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.
A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a .jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.
Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.
A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki. A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.
A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.
Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?
Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.
Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.
Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.
Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern”-nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.
— Fogalmakról: határozatlanság...
— A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok kö^ül.
— Új eszkatológia...
— Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
— Miben áll a Modern válsága?
— A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott. Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket
foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
— Média, információ...
— Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját ^yotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát. „Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni. Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
— Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
— A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
— Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
— Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”. Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet. Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-aligjut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával. A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
— Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.
– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében. Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk. Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép. Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.
„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”. A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk. „Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözőfen felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.
A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.
2019
Józsa István
ÉLŐ ÉS HALOTT ÉPÜLETEK
Interjú Dr. Sorin Cociș régésszel
Egy ház jobb állapotban van, ha sokan lakják, mint akkor, ha senki. Ha a ház elhagyatottá válik − a ház „meghal”. Mindnyájan láttunk már ilyet, nagyon rossz látvány. Mi történik? Mi az, ami történik? Mi nem történik?
Idős, 70 fölötti építésszel beszélgettem, gondoltam, ő a terület szakembere, az elméleti tudás mellett egy élet tapasztalata. Őt kell megkérdezni. Hát megkérdeztem. Egy. Bal tenyerét magasba lendítette, mosolygó arccal felelt. − Hát ööö... Ööö... Ööö... És akkor már rosszat sejtettem. Ha valaki, bárki legyen is az, kifelé ennyire megt akarja játszani a nagyot, befelé épp az ellenkezője lesz az igaz. Tudja ő, hogy miért is kellene – most bizonyítani akar. Egy után annak rendje és módja szerint következett: kettő. Mindkét kezét magasba lendítette, arcát mosolyogva magasba emelte, és azt mondta: − Hát ööö... Öööö... És akkor már biztos voltam benne, hogy nem tudja. És az építész nem is gondolkozott el ilyesmin. És elkezdtem sajnálni az időt, a soha vissza nem térő időt, a felbecsülhetetlen értékű időt, amely most el fog telni – üresjáratban. De hát eddig tiszteltem ezt az embert, nem tudhattam, hogy... Na és közben azon gondolkoztam, hogy legközelebb régészt fogok kérdezni. Hosszú idő után támadt egy gondolata. Éppen jobb felé fordult keresésében, mikor mutatóujjával hirtelen előre döfött. – Természet törvénye! – mondta. Elterpeszkedett a széken, az asztalon, kezéből mintha aprópénzt szórna, jelezte, hogy ő a kérdére könnyedén, ugye... – Természet törvénye! – hangsúlyozta külön a szavakat, és az öklével csapott egyet maga elé. Jelezni akarta, hogy most aztán jól megmondta, kivágta a rezet.. Aztán sokszor eiismételte azt a két szót, hogy „Természet törvénye!”, igyekezett gesztikulálni mellé. Szóval mi hiányzik? – gondoltam. És nem követtem el a hibát, hogy újra mondjam: Uram, éppen erre kérdeztem rá. Válasza semmitmondó... Dr. Sorin Cociș régészt, a Román Akadémia Régészeti Intézetének munkatársát kérdezem. |
− A föld felett mikor, miért, hogy „hal meg” egy ház? Mikor, miért, hogy „nem hal meg”? Miért van az, hogy egyes házak hosszú ideig megmaradnak, mások rövid idő alatt rommá lesznek? Úgy gondolhatjuk, itt vannak válaszaink, de mit mond a régész? És a történet folytatódik: a föld alatt. A tévéhíradók gyakran hírül adták, hogy a régészek itt és itt, ennyi meg annyi méter mélyen a föld alatt épületet, palotát, egész várost találtak, tártak fel stb. stb. Nahát: hogy került, hogy jutott az az épület, palota, egész város a föld alá? Mélyen a föld alá... Az épületek süllyednek? Folyamatosan? Mikor, miért, hogy? Vannak helyek a világon, ahol igen, van, ahol nem?
− Na ez hogy megy? Szóval úgy megy, hogy minden városban van egy dinamikus élet, a város épül. Jön egy gazdagabb ember vagy cég, vagy a városvezetés akar valamilyen új épületet létrehozni, egy kórházat akár. Azon a területen, ahova építeni akarják, van egy épületek legtöbb esetben és azt muszáj lebontani. Persze van olyan is, amikor a város kifelé terjeszkedik, de ha a központnál maradunk, ott mindig valamit le kell bontani. Na ez a bontás mélyre szokott hatolni? Pontosan a föld felszínéig, amíg már nem látjuk az épületet. Ettől függetlenül a földben folytatódhatnak a falak. Van olyan eset, amikor ezeket kiveszik, eltávolítják, előfordul azonban a romok megmaradnak odalenn.
− Tehát a bontás legfeljebb a föld felszínéig tart?
− A legtöbb esetben. Manapság, amikor például hatalmas gyorsasággal létrehoznak hatalmas kiterjedésű földalatti parkolókat, akkor természetesen a bontás is lejjebb megy. S amikor lehatolunk, megláthatjuk – pláne Kolozsváron – hogy a város hogyan fejlődött az idők során. Az első formája még római város volt, amelyet aztán 271-ben elhagytak a lakók. A rómaiak elmentek, s a várost egy ideig senki nem foglalta el. Azok az épületek, amik itt maradtak, szépen lassan összementek. Na mármost, amikor megjelentek ezután az első lakosok – magyarok – és kezdték felépíteni a városukat, volt olyan rész, ahol felhasználták a római falakat is az építkezésekhez, vagy akár a régi falak között éltek egy ideig, ahogy ez például a mai Victor Deleu utca helyén történt. És itt a 10-11. századról beszélünk. Vagy mást mondok: vannak olyan falak, amelyeket még az 1800-as években is épületek belsejében fedeztek fel. Szóval mikor az emberek építik a várost, van mikor ráépítenek az alapokra, van mikor leásnak a föld mélyére és az ott található szerkezetek mellé készítenek új alapot egy új házhoz. S ilyenkor hozzájuthatunk a régi leletekhez, a régi városhoz is. S mindez amit elmondtam, attól függ, hogy milyen módon történt a város épülése: új alapokat építettek vagy felhasználták a régi falakat, régi alapokat – ettől függ minden. S innen kezdődik a régészet maga, mikor is mi a mai földszinttől megyünk egyre lefelé. Persze hogy magasabb tehát a mai város, mint régebben volt: hiszen a legtöbb esetben a városépítkezéseknél leegyenesítették a földfelszínt és arra húztak fel új épületeket, így minden város emelkedik az idők során.
-- A föld alatt tehát. Mikor, miért, hogy „hal meg” egy ház? Mikor, miért, hogy „nem hal meg”? A régészek épp abból állapítják meg a feltárt épületnek, településnek a korát, hogy millyen mélyen van... A régészek eltávolítják a földet, szennyeződéseket stb. – és a falak állnak, az oszlopok a helyükön. Az az épület, az a város mért nem „halt meg”? Évezreddek óta, a föld alatt...? Az, hogy a föld alatt milyen állapotban maradnak meg a az épületek, a romok, mennyiben függ a korabeli építéstechnikától, a felhasznált anyagoktól?
− Először mindig fából építettek. Minden város eleinte az épületeit fából húzta fel a középkortól kezdve. Nézzük meg Kolozsvár helyzetét: amikor a király megengedi, hogy a város falakat építsen, csak akkortól kezdik a falakat kőből megalkotni és az épületek belsejét is ezután szépen lassan már csak kőből készítik. Vagy ott van Amerika: amikor először megjelentek az amerikai kontinensen az európaiak, eleinte fából építkeztek. Utána emeltek kőépületeket, végül jött a beton. S ez a folyamat mindenhol hasonlóképp játszódott le: eleinte faépítkezés, kő, majd jött a 19. századtól a „cement-civilizáció”, ami a mai napig is tart. A régészeti leletek állapota nagyban függ tehát attól, milyen anyagokat használtak az építésnél. A római kő például kellően időtálló anyagnak tűnt már a középkori magyarok számára is, hiszen felhasználták városfalak és templomok építésére is. S ez a későbbi időkben is ilyenformán ment: van például Kolozsváron olyan 13. századi templom, amire később ráépítettek egy újabb templomot – az alapok, egy-két sor kő ilyen esetekben is megmarad. Különösen, ha nagyobb épületet terveznek újonnan, mint az eredeti volt: ekkor nő a kiterjedése az építésnek, így az új alapterület elfedi a régebbi alapokat, de persze olyan is előfordul, hogy az új terület egyik felén voltak korábbi építmények, másik részén pedig éppenséggel semmi (például egy piactér sima felszíne, még a római korból).
− Ezek a folyamatok körülbelül így zajlottak le a világ minden táján?
− Mondjunk egy modern példát. Brazíliának új fővárosa van – a város egy teljesen üres helyre lett építve, nincs alatta tehát semmi. De a legtöbb város, pláne Európában – akár Magyarország történelmi városai: Budapest vagy Pécs – ókori alapokra épültek fel. Pécs alatt például Sophiane található, amelynek a megmaradt részei a világörökség részeként ma is megtekinthetők. A mai város pedig rá van építve. Európában, ahol hosszú időn keresztül a Római Birodalom uralkodott, nagyon sok római városra építettek a középkorban és azután is városokat, településeket. Ugyanez igaz a régi római utakra: van olyan, amit még a mai napig használnak.
− Aquileja -- az Olaszországba való belépéskor ez az ókori római alapítású város fogad. Találunk „élő”, évezredek óta „élő” épületeket, részben kiásott leleteket, és „halott” házakat. Hogyan látja ezt a képet, ezt a városképet a régész? Milyen történeteket mond el itt az archeológia?
− Vannak olyan épületek, amelyek nagyon jó állapotban maradtak ránk a Római Birodalomból, ezek általában azok, amik lábon maradtak. Ezek közül sokat restaurálnak is, visszahozva az eredeti állapot látványát, így a mai napig meg lehet nézni ezeket. Ilyenek találhatók Aquilejában és más régi alapítású területeken. Az ilyen épületek összetételükben majdnem 90%-ban „rómaiak”, s csak a maradék a modern építészet betoldása.
− Afrika északi részén például, a Mediterrán-tenger partján a mai napig azokat a falakat használják, amelyeket az ókori rómaiak építettek. Mit tudtak ők „jobban” a későbbi korok építőinél? Vajon a modern korban épült házak, városrészek is megmaradnak majd hosszú évszázadokon vagy akár ezredeken keresztül?
− A mai építészeti technika vívmányai, abból a szempontból, hogy minden épületnek kell legyen valamiféle alapja, az akár megmaradhat kétezer évet is. De ma egy más technológia van: beton, cement – hogy mennyi marad ebből? Nagyban függ attól is, hogy mennyit használják azt az épületet. Mindemellett azt gondolom, mint „műemléket” meg fognak találni a későbbi kor emberei is a 21. században épült házakból is. A dolog másik oldala viszont, hogy napjainkban nagyon gyorsan fejlődnek a városok: gyorsabban fejlődik a városkép, rohamosabbak a bontások és építkezések, kevesebb ideig használnak az emberek egy-egy épületet, így nagyon valószínű, hogy a modern városokból jóval kevesebb fog fennmaradni. Nézzük meg a mai Kolozsvárt: rengeteg épület van, folyamatosan változik a város, de például alig van műemlékünk. Ez azért van így, mert nagyon sokat lebontottak és más épületeket húztak fel a helyükre. Nagyon sok város viseli magán olyan történelmi korszakok nyomát, amikor az volt az ideológia, hogy a régi várost tűntessük el, romboljuk le… A történelem mindig abba az irányba halad, hogy az ember le kell bontson valamit, mert újat akar építeni a helyére. Így nagyon kevés olyan épület van, ami sokáig: kétszáz-háromszáz évig megmaradhat. A világon a legtöbb épület „átlagéletkora”, ha mindent egybevetünk, legfeljebb száz év. Ami marad, az nem a megszokott, nem az átlag – az a ritkaság.
--Ókori egyiptomi mondás: az ember a múló idő miatt fél -- az idő meg a piramisoktól. A kő, a betonozás, a környezet megválasztása, mindez együtt... Mi mindent tanulhattak az évezredek az ókori egyiptomiaktól?
− Először is azt kell mondani, hogy: építészet. Épiteni. Az egyiptomiak voltak az elsők, akik kőböl fantasztikus épületeket találtak ki, azért is maradt meg a mai napig minden. De hogy ezeket az épületeket meg is építhessék, először is persze hogy nagyon jól szervezett életük volt. Szóval minden épület, minden éptészeti remekmű, amely volt és van, az azt jelzi, hogy először is volt egy tervük. Aztán emberek. Ezrek, ha nem tízezrek dolgoztak. És ment a nagyon jól szervezett, rendezett munka. Akár rabszolgák élete árán is. Ma… mindenki hamar, már holnapra akarna nagy épületeket. Akik mondjuk ezt a teljesítmént elérték, vagy megközelítették: a nagy államok, például a kínaiak. A régi és mai kínaiak nagyon hasonlítanak az egyiptomiakra. Koncepció, eltökéltség, szorgalom és ki tudná megmondani, mi minden még.
Vagy egyes arab országok. Ne felejtsük el, mi történik ma Dubaiban. Az a mindenkori építészet egyik csúcsteljesítménye. A világ csak ámulhat.
-- Az őskori barlangrajzok, barlabgfestményuek bizony kiállták az időpróbát, 40 000 éves ábrázolásokat is ismerünk. Magától adódik a kérdés: mit nevezünk technikai fejlődésnek? Ma tudjuk, hogy a hetedhét, szuper technikai lehetőségekkel -- nem tudunk 40 000 évre garantált ábrázolásokat készíteni. Őskori elődünknek növényi, állati eredetű eszközei lehettek, kövek... És a két jó szemére és a két jó kezére hagyatkozott. Mi az őskori ábrázolásokban a maradandóság fedezete? Mit tudtak ők? Csak elméleteink vannak?
− Amit tudunk az őskori festményekről, az az, hogy persze hogy fantasztikus festékeket használtak. És nyilván csak természetes eszközeik lehettek. Növényi, állati erdetűek, kövek… Csak a reneszánsz használt még ilyen nagy mennyiségben natúr eszközöket. És ma a mai technológiával… Hát tudjuk, hogy nem tudunk 40 000 évre garantált ábrázolásokat készíteni. Ha vissza fogunk térni a régi típusú festékekhez, a natúrhoz, akkor lehet, hogy meg fognak ezek is maradni.
-- Szabó Lőrinc költő versében az utazó Egyiptomba látogat, a piramisokhoz. A Szfinxet csodálja, azt az örökkévalóságot. A Szfinx pedig így felel: „Az üres örökkévalóságnál többet ér egy percnyi életed.” Hogyan látja az örök történetet a régész?
− Szép verssor. A régészet szerint bizony nem üres az az örökkévalóság, a megélt perceknek, óráknak, egész emberéleteknek a világossága munkál benne. Hogyha a Szfinxet nézzük, a régészet is visszanéz rank – azokat az idők során megélt perceket tárjuk fel úgy, hogy rekonstruáljuk és újrapergetjük a filmet. Újraéljük az eltelt életeket, amelyek nyomán azok lettünk, akik vagyunk.
2018. május 9.
Lejegyezte: Radnai Dániel Szabolcs
− Na ez hogy megy? Szóval úgy megy, hogy minden városban van egy dinamikus élet, a város épül. Jön egy gazdagabb ember vagy cég, vagy a városvezetés akar valamilyen új épületet létrehozni, egy kórházat akár. Azon a területen, ahova építeni akarják, van egy épületek legtöbb esetben és azt muszáj lebontani. Persze van olyan is, amikor a város kifelé terjeszkedik, de ha a központnál maradunk, ott mindig valamit le kell bontani. Na ez a bontás mélyre szokott hatolni? Pontosan a föld felszínéig, amíg már nem látjuk az épületet. Ettől függetlenül a földben folytatódhatnak a falak. Van olyan eset, amikor ezeket kiveszik, eltávolítják, előfordul azonban a romok megmaradnak odalenn.
− Tehát a bontás legfeljebb a föld felszínéig tart?
− A legtöbb esetben. Manapság, amikor például hatalmas gyorsasággal létrehoznak hatalmas kiterjedésű földalatti parkolókat, akkor természetesen a bontás is lejjebb megy. S amikor lehatolunk, megláthatjuk – pláne Kolozsváron – hogy a város hogyan fejlődött az idők során. Az első formája még római város volt, amelyet aztán 271-ben elhagytak a lakók. A rómaiak elmentek, s a várost egy ideig senki nem foglalta el. Azok az épületek, amik itt maradtak, szépen lassan összementek. Na mármost, amikor megjelentek ezután az első lakosok – magyarok – és kezdték felépíteni a városukat, volt olyan rész, ahol felhasználták a római falakat is az építkezésekhez, vagy akár a régi falak között éltek egy ideig, ahogy ez például a mai Victor Deleu utca helyén történt. És itt a 10-11. századról beszélünk. Vagy mást mondok: vannak olyan falak, amelyeket még az 1800-as években is épületek belsejében fedeztek fel. Szóval mikor az emberek építik a várost, van mikor ráépítenek az alapokra, van mikor leásnak a föld mélyére és az ott található szerkezetek mellé készítenek új alapot egy új házhoz. S ilyenkor hozzájuthatunk a régi leletekhez, a régi városhoz is. S mindez amit elmondtam, attól függ, hogy milyen módon történt a város épülése: új alapokat építettek vagy felhasználták a régi falakat, régi alapokat – ettől függ minden. S innen kezdődik a régészet maga, mikor is mi a mai földszinttől megyünk egyre lefelé. Persze hogy magasabb tehát a mai város, mint régebben volt: hiszen a legtöbb esetben a városépítkezéseknél leegyenesítették a földfelszínt és arra húztak fel új épületeket, így minden város emelkedik az idők során.
-- A föld alatt tehát. Mikor, miért, hogy „hal meg” egy ház? Mikor, miért, hogy „nem hal meg”? A régészek épp abból állapítják meg a feltárt épületnek, településnek a korát, hogy millyen mélyen van... A régészek eltávolítják a földet, szennyeződéseket stb. – és a falak állnak, az oszlopok a helyükön. Az az épület, az a város mért nem „halt meg”? Évezreddek óta, a föld alatt...? Az, hogy a föld alatt milyen állapotban maradnak meg a az épületek, a romok, mennyiben függ a korabeli építéstechnikától, a felhasznált anyagoktól?
− Először mindig fából építettek. Minden város eleinte az épületeit fából húzta fel a középkortól kezdve. Nézzük meg Kolozsvár helyzetét: amikor a király megengedi, hogy a város falakat építsen, csak akkortól kezdik a falakat kőből megalkotni és az épületek belsejét is ezután szépen lassan már csak kőből készítik. Vagy ott van Amerika: amikor először megjelentek az amerikai kontinensen az európaiak, eleinte fából építkeztek. Utána emeltek kőépületeket, végül jött a beton. S ez a folyamat mindenhol hasonlóképp játszódott le: eleinte faépítkezés, kő, majd jött a 19. századtól a „cement-civilizáció”, ami a mai napig is tart. A régészeti leletek állapota nagyban függ tehát attól, milyen anyagokat használtak az építésnél. A római kő például kellően időtálló anyagnak tűnt már a középkori magyarok számára is, hiszen felhasználták városfalak és templomok építésére is. S ez a későbbi időkben is ilyenformán ment: van például Kolozsváron olyan 13. századi templom, amire később ráépítettek egy újabb templomot – az alapok, egy-két sor kő ilyen esetekben is megmarad. Különösen, ha nagyobb épületet terveznek újonnan, mint az eredeti volt: ekkor nő a kiterjedése az építésnek, így az új alapterület elfedi a régebbi alapokat, de persze olyan is előfordul, hogy az új terület egyik felén voltak korábbi építmények, másik részén pedig éppenséggel semmi (például egy piactér sima felszíne, még a római korból).
− Ezek a folyamatok körülbelül így zajlottak le a világ minden táján?
− Mondjunk egy modern példát. Brazíliának új fővárosa van – a város egy teljesen üres helyre lett építve, nincs alatta tehát semmi. De a legtöbb város, pláne Európában – akár Magyarország történelmi városai: Budapest vagy Pécs – ókori alapokra épültek fel. Pécs alatt például Sophiane található, amelynek a megmaradt részei a világörökség részeként ma is megtekinthetők. A mai város pedig rá van építve. Európában, ahol hosszú időn keresztül a Római Birodalom uralkodott, nagyon sok római városra építettek a középkorban és azután is városokat, településeket. Ugyanez igaz a régi római utakra: van olyan, amit még a mai napig használnak.
− Aquileja -- az Olaszországba való belépéskor ez az ókori római alapítású város fogad. Találunk „élő”, évezredek óta „élő” épületeket, részben kiásott leleteket, és „halott” házakat. Hogyan látja ezt a képet, ezt a városképet a régész? Milyen történeteket mond el itt az archeológia?
− Vannak olyan épületek, amelyek nagyon jó állapotban maradtak ránk a Római Birodalomból, ezek általában azok, amik lábon maradtak. Ezek közül sokat restaurálnak is, visszahozva az eredeti állapot látványát, így a mai napig meg lehet nézni ezeket. Ilyenek találhatók Aquilejában és más régi alapítású területeken. Az ilyen épületek összetételükben majdnem 90%-ban „rómaiak”, s csak a maradék a modern építészet betoldása.
− Afrika északi részén például, a Mediterrán-tenger partján a mai napig azokat a falakat használják, amelyeket az ókori rómaiak építettek. Mit tudtak ők „jobban” a későbbi korok építőinél? Vajon a modern korban épült házak, városrészek is megmaradnak majd hosszú évszázadokon vagy akár ezredeken keresztül?
− A mai építészeti technika vívmányai, abból a szempontból, hogy minden épületnek kell legyen valamiféle alapja, az akár megmaradhat kétezer évet is. De ma egy más technológia van: beton, cement – hogy mennyi marad ebből? Nagyban függ attól is, hogy mennyit használják azt az épületet. Mindemellett azt gondolom, mint „műemléket” meg fognak találni a későbbi kor emberei is a 21. században épült házakból is. A dolog másik oldala viszont, hogy napjainkban nagyon gyorsan fejlődnek a városok: gyorsabban fejlődik a városkép, rohamosabbak a bontások és építkezések, kevesebb ideig használnak az emberek egy-egy épületet, így nagyon valószínű, hogy a modern városokból jóval kevesebb fog fennmaradni. Nézzük meg a mai Kolozsvárt: rengeteg épület van, folyamatosan változik a város, de például alig van műemlékünk. Ez azért van így, mert nagyon sokat lebontottak és más épületeket húztak fel a helyükre. Nagyon sok város viseli magán olyan történelmi korszakok nyomát, amikor az volt az ideológia, hogy a régi várost tűntessük el, romboljuk le… A történelem mindig abba az irányba halad, hogy az ember le kell bontson valamit, mert újat akar építeni a helyére. Így nagyon kevés olyan épület van, ami sokáig: kétszáz-háromszáz évig megmaradhat. A világon a legtöbb épület „átlagéletkora”, ha mindent egybevetünk, legfeljebb száz év. Ami marad, az nem a megszokott, nem az átlag – az a ritkaság.
--Ókori egyiptomi mondás: az ember a múló idő miatt fél -- az idő meg a piramisoktól. A kő, a betonozás, a környezet megválasztása, mindez együtt... Mi mindent tanulhattak az évezredek az ókori egyiptomiaktól?
− Először is azt kell mondani, hogy: építészet. Épiteni. Az egyiptomiak voltak az elsők, akik kőböl fantasztikus épületeket találtak ki, azért is maradt meg a mai napig minden. De hogy ezeket az épületeket meg is építhessék, először is persze hogy nagyon jól szervezett életük volt. Szóval minden épület, minden éptészeti remekmű, amely volt és van, az azt jelzi, hogy először is volt egy tervük. Aztán emberek. Ezrek, ha nem tízezrek dolgoztak. És ment a nagyon jól szervezett, rendezett munka. Akár rabszolgák élete árán is. Ma… mindenki hamar, már holnapra akarna nagy épületeket. Akik mondjuk ezt a teljesítmént elérték, vagy megközelítették: a nagy államok, például a kínaiak. A régi és mai kínaiak nagyon hasonlítanak az egyiptomiakra. Koncepció, eltökéltség, szorgalom és ki tudná megmondani, mi minden még.
Vagy egyes arab országok. Ne felejtsük el, mi történik ma Dubaiban. Az a mindenkori építészet egyik csúcsteljesítménye. A világ csak ámulhat.
-- Az őskori barlangrajzok, barlabgfestményuek bizony kiállták az időpróbát, 40 000 éves ábrázolásokat is ismerünk. Magától adódik a kérdés: mit nevezünk technikai fejlődésnek? Ma tudjuk, hogy a hetedhét, szuper technikai lehetőségekkel -- nem tudunk 40 000 évre garantált ábrázolásokat készíteni. Őskori elődünknek növényi, állati eredetű eszközei lehettek, kövek... És a két jó szemére és a két jó kezére hagyatkozott. Mi az őskori ábrázolásokban a maradandóság fedezete? Mit tudtak ők? Csak elméleteink vannak?
− Amit tudunk az őskori festményekről, az az, hogy persze hogy fantasztikus festékeket használtak. És nyilván csak természetes eszközeik lehettek. Növényi, állati erdetűek, kövek… Csak a reneszánsz használt még ilyen nagy mennyiségben natúr eszközöket. És ma a mai technológiával… Hát tudjuk, hogy nem tudunk 40 000 évre garantált ábrázolásokat készíteni. Ha vissza fogunk térni a régi típusú festékekhez, a natúrhoz, akkor lehet, hogy meg fognak ezek is maradni.
-- Szabó Lőrinc költő versében az utazó Egyiptomba látogat, a piramisokhoz. A Szfinxet csodálja, azt az örökkévalóságot. A Szfinx pedig így felel: „Az üres örökkévalóságnál többet ér egy percnyi életed.” Hogyan látja az örök történetet a régész?
− Szép verssor. A régészet szerint bizony nem üres az az örökkévalóság, a megélt perceknek, óráknak, egész emberéleteknek a világossága munkál benne. Hogyha a Szfinxet nézzük, a régészet is visszanéz rank – azokat az idők során megélt perceket tárjuk fel úgy, hogy rekonstruáljuk és újrapergetjük a filmet. Újraéljük az eltelt életeket, amelyek nyomán azok lettünk, akik vagyunk.
2018. május 9.
Lejegyezte: Radnai Dániel Szabolcs
Rill Krisztina Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
EGYETEMES MAGYAR IRODALOM ÉRTÉKRENDSZERÉBEN
Köszöntjük a 70 éves Cseke Pétert
Cseke Péter – irodalomtörténész, eszmetörténész, sajtótörténész, újságíró, szociográfus, szerkesztő és egyetemi tanár. Sokrétű tevékenységéért díjak, elismerések sorát kapta: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Pro Literatura díja (2OO4), a kolozsvári Babeș—Bolyai Tudományegyetem nívódíja (2OO4), a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztályának Szabó Zoltán—díja (2OO5), a kolozsvári Babeș—Bolyai Tudományegyetem érdemoklevele (2OO5), a Magyar Érdemrend tisztkeresztje (2O14).
|
– Elsőként az irodalomtörténészt kérdezem. Tekintve kötetei sorát, az erdélyi magyar irodalommal foglalkozik. Az egyetemes magyar irodalom keretein belül hogyan, miben lehetne meghatározni, megfogalmazni az erdélyi magyar irodalom karaktervonásait?
– Örvendetesnek tartom, hogy jó ideje az egyetemes magyar irodalom értékrendszerében gondolkodunk. Magyar tanárnak készülő – immár hetven körüli nemzedékem – a hatvanas évek derekán előbb tanulta az egyetemen a romániai magyar irodalom (ötvenes években kanonizált) alkotóit, mint a klasszikusnak számító nyugatosokat. Jancsó Elemér fél év alatt Párizsig „vitte el” Adyt, Szigeti József Móricz-előadásaiból csak a Rokonokra emlékszem. Még szerencse, hogy a Nyugat költőit Láng Gusztáv adta elő – a friss felfedezések örömével. És ez szó szerint értendő: éjszaka írta előadásainak első változatát, pihenés nélkül jött be órára, látszott rajta, hogy küszködik a fáradtsággal – és mégsem voltak álmosítóak a kézírásból felolvasott szövegei. Egy életre emlékezetessé tette számunkra Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetét. Na de, a kortárs magyar irodalomból semmit sem kaptunk. Sem a magyarországiból, sem a kisebbségi nyelvterületeken született értékekből. Olyanok voltak azok az idők. A hatvanas évek derekától változott némiképp a helyzet, amikor a Magyar Írószövetség kritikai szakosztályában Czine Mihály felvetette a „kettős felelősség” kérdését.
– Erről a nagyon fontos mozzanatról, illetve annak vehemens romániai visszautasításáról értekezett már nemzetközi tudományos fórumokon is…
– Valóban. Az „Irányított irodalom” (1949–1989) és A kisebbségi sajtónyilvánosság korlátozása Romániában (1919–1989) című vizsgálataimat hadd egészítsem ki most egy személyes mozzanattal. A hetvenes évek derekán – pontosabban: 1974 nyarán – Nagy Károly (1934–2011) amerikai professzor csengetett be kolozsvári (Györgyfalvi úti) tömbház-lakásunkba. (Várható megjelenéséről előzetesen Kányádi Sándor értesített.) Nekik köszönhetően vehettük kézbe a New Brunswickban megjelent Ötágú Síp című irodalmi folyóirat első öt számát. (A magyar emigráció életrajzát rögzítő Borbándi Gyula összesen hatot tart számon.) Ha a lap 1975-ben meg is szűnt, az azóta eltelt idő értéktelítettebbé tette az illyési metaforát. A 2010-es Tokaji Írótábor szervezői például már a „sokágú síp” jegyében kívánták bemutatni a jelenkori magyar irodalom égtájait. Nagy Károly 1974-ben olyan – időben és térben – távolra került szerzők „társaságát” hozta közénk, akiknek a nevével addig csak a két világháború közötti erdélyi folyóiratokban találkozhattam a Korunk, a Hitel, a Független Újság, a Termés hasábjain. Örömmel fedeztem fel újra magamnak Faludy Györgyöt, Flórián Tibort, Kovács Imrét. Később, amikor a népi írókkal kezdtem foglalkozni, egy Új Látóhatár-példány is eljutott hozzám, ama nevezetes 1971-es Németh László-különszám, amelyben újra találkozhattam Kovács Imrével, Cs. Szabó Lászlóval, ismerkedhettem a Szabó Dezső-monográfiát író Gombos Gyulával. Miközben olyan új neveket is megtanultam, akikkel magyarországi és erdélyi rendezvényeken személyes kapcsolatba kerülhettem az utóbbi két és fél évtizedben. András Sándorra, Borbándi Gyulára, Czigány Lórántra, Ferdinándy Györgyre, Gömöri Györgyre, Nagy Pálra, Sárközi Mátyásra, Szente Imrére gondolok. Némely esetben ez a kapcsolat azt is eredményezte, hogy megerősödjék a Korunkhoz fűződő munkatársi viszonyuk. Könyvkiadási szinten is. Borbándi, Czigány, Gömöri, Kibédi Varga Áron, Sárközi jelenlétére gondolok a Korunk-hátterű Komp–Press-kiadványokban.
Az Erdélyi Helikon indulásakor a helikoni munkaközösség Németh Lászlót kérte volt fel a két világháború közötti magyar irodalom szemlézésére; épp annak alapján, amit a pályakezdő kritikus addig az Erdélyben született irodalmi értékekről írt a budapesti Társadalomtudományban, a Napkeletben, illetve a Protestáns Szemlében. Németh 1926-ban három eredeti hangú lírikust fedezett fel, és a Társadalomtudományban megjelent mérvadó tanulmányában (Erdély lelke a legújabb irodalomban) bejelentette, hogy a továbbiakban elsősorban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László költészetével szeretne behatóan foglalkozni. Vagyis azokkal, akiket már az 1921-ben megjelent – a kisebbségi helyzetben is nemzeti önazonosság-tudatot őrző, a reménytelenségben is reményt nyújtó – köteteik óta erdélyi költőtriász gyűjtőfogalommal jelöl az irodalmi köztudat. Németh nem tekintette magát az erdélyi irodalom fanatikusának; ellenkezőleg: nem ismert külön erdélyi irodalmat, csak magyart. Tompát például „a székely alkat költői revelálójának” tekintette, akinek sorsa és szervezete mélyen összefügg a környező világgal; annyira, hogy „a természeti erők egyikévé számíthatjuk”; „az egész élet újul meg benne, és megújul a vers.”
Nem véletlenül szilárdult barátsággá Kuncz Aladár és Tompa kapcsolata. Udvarhelyi megismerkedésük után Tompa Az új erdélyi irodalom címmel küld kisesszét az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztő Kuncz Aladárnak. Ebben tételesen kifejti: „Erdély leghívebb és legderekabb fiai a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb követőivé válhattak. Erdélyiek tudtak lenni s egyben európaiak.” Ezek a gondolatok kapnak aztán nagy visszhangot az Erdélyi Helikon megjelenésének második évfolyamában, miután a távozó Áprilytől Kuncz átveszi a folyóirat szerkesztését, és közzéteszi az Erdély az én hazám című nagy hatású programtanulmányát. Kevesen tudják manapság, hogy Tompa többek közt Geothét, Heinét, Gottfried Kellert, Nicolaus Lenaut, Nietzschét, Rilkét és Schillert is igyekezett megszólaltatni – Tamásival szólva – az udvarhelyi „csillagtalan ég alatt”. A Világirodalmi Lexikon harmadik kötete ugyan nem tud róla, de Kosztolányi, Tóth Árpád, Képes Géza mellett Tompa is a Vándor éji dala átültetői közé tartozik. Fordítása először az Ellenzék 1924. szeptember 14-i számában jelent meg. Az Erdélyi értékhorizontok című tanulmánykötetemben (Magyar Napló, 2015.) megjelent visszatekintésemben Ilia Mihályt idézem, aki egyértelműen a Nyugat nagy nemzedékének körébe sorolja Tompát „a speciális helyzetéből következő erényekkel”. Ha nem így járunk el, akkor megmarad helyi érdekességnek, holott nem az, miként „európai sorstársai sem azok”.
Gondolom, hogy részben sikerült válaszolnom a feltett kérdésre. De azt is világosan kell látnunk, hogy az Erdélyben alkotó magyar írók korántsem voltak mind transzszilvanisták. Az Erdélyi Helikon munkaközösségének tagjai sem. De ettől még kisebbségi íróknak számítottak valamennyien. Kollégáim közül azok, akik a kisebbségi sorsot már nem bírták elviselni, a Ceauşescu-vészkorszakban áttelepedtek Magyarországra, illetve nyugatabbra mentek. De ettől még nem váltak kevésbé erdélyi írókká. Vita tárgya volt jó ideig, hogy például a Communitas Könyvpályázati Kuratóriuma támogassa-e a Magyarországon és Nyugaton alkotó erdélyi írók kéziratainak a kiadását. Pár éve támogatja. Ahogy a BGA vagy NKA is a kisebbségi nyelvterületen született alkotásokat, ha azok esztétikai-etikai minőségükben támogatást érdemelnek. A kérdés „mindössze” az, hogy semmilyen forrásból nem jut elegendő összeg az írói méltóságot (nem csupán a megélhetést!) szavatoló nyilvánosság (könyvterjesztés, könyvkritka) megteremtéséhez.
Nemrég két tanácskozás is zajlott az erdélyi magyar irodalom közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az egyiket a Magyar Művészeti Akadémia szervezte meg Budapesten (2014 májusában), a másikat a Szárhegyi Írótábor vezetősége Borzonton (2014 szeptemberében). Mindkettőről bőséges híradás jelent meg az interneten. „Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező irodalomról soha, de ne különítsük el az egésztől immár – ajánlotta Elek Tibor irodalomtörténész. – Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva beszéljünk például akár Erdélyben születő irodalomról vagy erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valami önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben például a Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon születő alkotásoknak valami sajátos és más és több köze lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születettnek.” Ki tudná eldönteni, hogy kik azok, akik még bele tartoznak, és kik azok, akik már nem? Elek Tibor példaként megemlítette Bodor Ádám, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Király Farkas, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Iancu Laura és Csender Levente nevét. Vannak olyan alkotók, mint Kányádi Sándor vagy Bodor Ádám, akik látványosan túlnőnek mindenféle értelemben a határokon, jóllehet, ha megkérdezzük őket, erdélyi írónak vallják magukat. Megszűnt az a hatalmi kényszer, amelyik arra késztette az erdélyi írókat, hogy különállásukat hangoztassák. Erdélyi irodalom- és eszmetörténészként persze nem tudok megfeledkezni arról a „vérveszteségről”, amelyet a nyolcvanas években kezdődött kivándorláshullám okozott, és emiatt jelentősen meggyengült a kortárs erdélyi magyar próza- és drámaírás. A lírában azonban a mai erdélyi magyar alkotók legjava semmivel sem marad el a korábbi évtizedek alkotóitól. A legnagyobb gondot kétségtelenül az jelenti, amit az irodalom társadalmi súlyának csökkenése okozott az egész Kárpát-medencében.
– A sajtótörténészt kérdezem. 1989–2000 új szakasz az erdélyi magyar sajtó történetében. Melyek ennek a főbb sajátosságai? Hogyan kezd a 21. század?
– Az erdélyi magyar sajtónak vannak felívelő szakaszai, és vannak megtorpanásai, ütemváltásai. Ezeket egyrészt a korszakváltások határozták meg (1918, 1944, 1948, 1989), másrészt a kisebbségi magyar társadalom önszerveződésében bekövetkezett változások. A ʼ89 utániak éppúgy megkövetelték a média újjászületését/erőnlétét, mint az 1918-at követő évek. Mindahány korszakban elsőként a sajtó intézményrendszere épült ki – az éppen soros kihívásoknak megfelelően. Nem véletlen például, hogy ʼ89 decemberének utolsó hetében a lapok kétharmada címet változtatott. Némi töprengés után a Korunk megtartotta régi címét, de az Igaz Szónál és az Utunknál dolgozó kollégák a címváltoztatás mellett döntöttek. A diáklapokat is ideszámítva 29 lap élte túl a diktatúrát, 1990 végén pedig már 128 címnél tartottunk. Voltak persze olyan lapkezdeményezések is, amelyek néhány szám után megszűntek. De hát ugyanígy volt ez a két világháború között is, 1948 után is. A Magyar Népi Szövetség felszámolásával a szervezet lapjai tűntek el, másokat – hogy ideológiai pórázra foghassák – felköltöztették Bukarestbe. Az ʼ56-os magyar forradalom leverése után még a Bukarestben indított magyar lapokat is megszűntették, de 1957-ben újraindulhatott az 1940-ben megszűnt Korunk, engedélyezték az akadémiai szakfolyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, illetve a Napsugár megjelenését, később a Keresztény Magvető és a Református Szemle is napvilágot láthatott Kolozsvárt. Mint az élet minden területén: a „húzd meg – ereszd meg”-politika érvényesült. A ʼ68-as nyitást a ʼ71-es és a ʼ74-es „kulturális forradalom” tombolása/rombolása követte. Minek következtében az erdélyi magyar sajtónak is a túlélésre kellett berendezkednie. ʼ89 utolsó hetében, a szabad véleménynyilvánítás eufórikus állapotában senki nem sejtette, hogy rövid időn belül újból egy fedél alatt kell élnünk a cenzúrával – nem az ideológiaival, hanem a gazdaságival. Amit a papírárak és a nyomdaköltségek emelkedése idézett elő.
A felemás rendszerváltás után mindenki úgy érezhette, hogy végre szabadon, félelemmentesen elmondhatja a maga véleményét bármiről. „A hír szent, a vélemény szabad”: ezt tanítottuk Budapesten, Bukarestben, Szegeden, Pécsett, Kolozsváron. Csakhogy nem tudatosítottuk idejekorán: a nyilvánosságnak is van minőségi kritériuma, erkölcsi-etikai mércéje. A piacgazdaság körülményei között felértékelődött ugyan az információ, miközben az újságírói tájékozódást a gazdasági cenzúra sokkal jobban akadályozza, mint a pártállambeli. A hírdömping ellenére maga a tájékoztatás is beszűkült, felelőtlenül felszínessé, igénytelenné vált. És ami igazán ma jelenti a nagy gondot: perifériára kerültek, háttérbe szorultak vagy pedig teljesen kiszorultak a lényeglátásra szoktató hagyományos műfajok.
Meggyőződésem, hogy a jelenlegi mediális értékválság ellenére nem tűnik el sem a lapkultúra, sem az elektronikus sajtó, hanem eszközrendszerének radikális megváltozásával funkcionálisan is átalakul. Mindezt arra alapozom, hogy a romániai magyarság eddig háromszori kisebbségi helyzetében (1918, 1944, 1989) mindig életmeghosszabbítónak bizonyult a jótékony szemlélet- és funkcióváltás, a műszaki fejlődés biztosította és a közösségi igényeket artikuláló diverzifikáció. Az új szükségleteknek megfelelően Erdélyben ma is indulnak új lapok; beszédes példaként most csak a Nőileg című magazint emelem ki. Kitalálója, főszerkesztője semmit nem árult el ez irányú terveiből, amikor nálam doktorált. Lehet, hogy ő maga is csak később döbbent rá arra: 1990 után a román fővárosban kiadott lapok rendre elsorvadtak, szerencsés esetben Erdélybe visszakerülve profilt váltottak. A százezer példányszámú Családi Tükör viszont Kolozsvárra költöztetve sem maradt talpon. A papírárak drasztikus emelése s a színes nyomás költségei miatt; meglehet, a lapkultúra-menedzselés akkori teljes hiánya okán is. Az így keletkezett vákuumtérbe törtek be aztán a magyarországi divatlapok és női magazinok, amelyek elárasztották kínálataikkal az erdélyi lappiacot. Ma ingyen sem kell senkinek egyik ottani folyóirat sem. Mert nem az erdélyi lányokat és asszonyokat szólítják meg. Ez sikerült a Nőileg fiatal szerkesztőinek, akik közül többen kommunikáció- és médiaszakot végeztek, néhányuk nem csupán alapszinten, értenek tehát a lapmenedzseléshez is.
Nemrég, amikor a 60, illetve 55 éve indított kolozsvári meg marosvásárhelyi rádióstúdió jövőjéről töprengtünk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a rádiózás és televíziózás is rákényszerül a stratégiai „lépésváltásra”. A fiatal rádiószerkesztők – közülük többen egykori tanítványaink – ma már számolnak azzal: meglehet, hogy a hallgatók következő generációi chip-szerű, apró kis rádióvevőkkel fognak cirkálni. Egy tanulságot máris levonhatunk. Amikor beindult a rádiózás és a televíziózás, mindenki azt hitte, hogy az írott sajtó megszűnik. De a televíziózás nem szüntette meg sem a rádiózást, sem az írott sajtót, hanem más minőségi átalakuláshoz vezetett. Az internetes sajtó megint nem szüntette meg egyiket sem, de a tendencia az, hogy visszaszorulóban van az írott sajtó.
– Megírja, kiadja?
– Attól függ, hogy mi fér bele még az életidőmbe. Erdélyi magyar médiatér címmel megtartott amerikai előadásomra készülve igyekeztem áttekinteni a kérdést. Akkor jöttem rá, hogy milyen sokat köszönhetek doktoranduszaim ilyen irányú kutatásainak. Harmincnál többen doktoráltak nálam. Mostanság inkább az foglalkoztat, hogy a kiadásra váró a doktori értekezéseket megjelentessük…
– Az egyetemi tanárt kérdezem. 2005-ben a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem érdemoklevelét kapta az egyetemfejlesztéshez való hozzájárulásáért. Itt elsősorban az újságírói szakirány magyar tagozatának az elindításáról van szó. Tudjuk, hogy egy történet valamely intézményt megalapítani, aztán már külön történet folyamatosan működtetni azt.
– Ha jól értem, a kérdés nem annyira az intézményteremtésre, sokkal inkább a -fenntartásra vonatkozik. Én ezt nagyon helyeslem. Amikor beindítottuk az újságíróképzést, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) vezetőségével egy olyan Magyar Sajtóház felépítésében reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári szerkesztőségnek, magának az egyesületnek (MÚRE-nak), az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. Ebből is kitetszik, hogy negyedszázad alatt nem jutottunk messzire. Kezdeti elképzeléseinket azonban nem adtuk fel.
Az oktatás kereteinek a bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a médiakutatás igényeivel is számoló szerkezet-átalakításra helyeztük a hangsúlyt. A doktori képzés beindítása rendre lehetővé tette a szakmai egyesület, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóirat elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az előadások szövegeinek a megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy a vagyonát – részben – már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége felfigyeljen tevékenységünkre, és távlati célkitűzései érdekében 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
Az intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – egy média- és kommunikáció-tudományi szakkönyvtár megteremtését (több mint kétezer ötszáz kötettel rendelkezünk), az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának a létrehozását, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy a magyar sajtó 1790 utáni erdélyi történetéről még nincs átfogó szintézisünk. Csak részeredmények vannak. Olyanok, mint például Jakab Elektől Az erdélyi hírlapirodalom története (Bp., 1882) vagy Berey Gézától A magyar újságírás Erdélyben (Szeged, 1940). A Kosáry Domokos és Németh G. Béla szerkesztette nagyszabású akadémiai traktátus, A magyar sajtó története 1985-ben elakadt a II/2 kötetnél (az 1705-ös kezdetektől csak 1892-ig veszi számba a tényeket). A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – hasonló című főiskolai tankönyv szerzői (Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor) eleve nem vállalkozhattak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. Csak részben pótolta e hiányt Fleisz János doktori dolgozata, Az erdélyi magyar sajtó története (Pécs, 2005), minthogy ez a munka az 1890–1940 közötti fél évszázad adatainak rögzítését tekintette elsődleges feladatának. Buzinkay Géza – nagyon várt – 2008-as Magyar hírlaptörténete pedig erdélyi vonatkozásban nem lépi túl az 1918-as korszakhatárt.
Nem kétséges, hogy a továbbiakban a Kommunikáció- és Médiakutató Intézetnek kell felvállalnia az erdélyi/romániai sajtótörténeti kutatások megtervezését és megszervezését. Vizsgálnunk kell a sajtónyilvánosság létrejöttének időszakát (1790–1848), a polgári sajtónyilvánosság periódusát (1849–1920), a kisebbségi sajtó két világháború közötti időszakát, a „szocialista nyilvánosság”, valamint a posztkommunista sajtó korszakát. Maradandó választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy milyen szerepet vállalt ez a sajtó a történelmi cezúrák elviselésében, a történelmi korszakváltások előkészítésében, a kisebbségi társadalom önszerveződéseiben, az erdélyi magyarság létkérdéseinek megjelenítésében.
Munkánk során igyekszünk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében.
– És a fakultás mai helyzetét hogyan tudnánk adatokba foglalni?
– A Politikatudományi és Közigazgartási Kar indulásakor, 1995-ben kétszázötven hallgatót számlált. Egy évtized sem telt el, amikor a kar választott dékánjaként 5450 diáknak írtam alá a leckekönyvét. Köztük mintegy 350 magyar hallgatónak. Nyugdíjasként nem szolgálhatok friss adatokkal, de a kollégáktól úgy tudom, hogy a diáklétszám azóta csaknem a felére csökkent. Szerencsémre a doktori program keretében, illetve a mesterképzésen igénybe veszik még közreműködésemet. Így még mindig részese lehetek egy – általam is kiépített – oktatási/kutatási rendszer működtetésének. Hiszen doktoranduszaim segítségével tartjuk fenn az alapképzést, a disszetációjukat már publikált tanítványaimmal pedig a mesteri programot.
– És néhány kérdés... Cseke Péterhez... Milyen emlékei vannak 1956-ról?
– Tizenegy éves voltam akkor, és konkrétan arra emlékszem, hogy az egyik falumbeli fiú detektoros rádiót készített. Egy évvel volt idősebb, mint én. Hallgattuk az `56-os eseményeket. Abban az évben lehetett Magyarországra menni, egyik osztálytársam így jutott ki a szüleivel. Mikor hazajött, elmondta, hogy a Molotov-koktélokkal miként robbantották a tankokat. Néma Pali némasága címen írtam erről a Korunkban. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Pesten élő nagybátyám gépkocsivezetőként részese volt a felrobbantott Sztálin-szobor elszállításának.
– 1989 – előtte a Securitate zaklatásai, házkutatások, vallatások. Az elkobzott kéziratokat visszaadták?
– Nem.
– Befejezte az akkor elkezdett munkáit?
– Az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetem 1989 karácsonyán került ki az elmeőrség börtönéből. Azóta huszonkét kötetben adtam közre kutatásaimat. Köztük van Jancsó Béla levelezésének első kötete is, amit a következő években még három követ…
– Min dolgozik most? Milyen tervei vannak?
– Május elején fejeztem be Páskándi Gézáról egy újabb tanulmányt, amelynek alapján előadást tartottam az író halálának huszadik évfordulóján Szatmárnémetiben. A több mint száz éve született dr. Nagy Miklós agrárközgazdászról készülő emlékkönyv kézirata leadásra vár, és hát írom a szülőföld-szociográfiámat, amiből már részletek jelentek meg a Székelyföldben. Nem unatkozom. Megírásra váró kézirataim ébresztenek álmaimból.
2015
– Örvendetesnek tartom, hogy jó ideje az egyetemes magyar irodalom értékrendszerében gondolkodunk. Magyar tanárnak készülő – immár hetven körüli nemzedékem – a hatvanas évek derekán előbb tanulta az egyetemen a romániai magyar irodalom (ötvenes években kanonizált) alkotóit, mint a klasszikusnak számító nyugatosokat. Jancsó Elemér fél év alatt Párizsig „vitte el” Adyt, Szigeti József Móricz-előadásaiból csak a Rokonokra emlékszem. Még szerencse, hogy a Nyugat költőit Láng Gusztáv adta elő – a friss felfedezések örömével. És ez szó szerint értendő: éjszaka írta előadásainak első változatát, pihenés nélkül jött be órára, látszott rajta, hogy küszködik a fáradtsággal – és mégsem voltak álmosítóak a kézírásból felolvasott szövegei. Egy életre emlékezetessé tette számunkra Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetét. Na de, a kortárs magyar irodalomból semmit sem kaptunk. Sem a magyarországiból, sem a kisebbségi nyelvterületeken született értékekből. Olyanok voltak azok az idők. A hatvanas évek derekától változott némiképp a helyzet, amikor a Magyar Írószövetség kritikai szakosztályában Czine Mihály felvetette a „kettős felelősség” kérdését.
– Erről a nagyon fontos mozzanatról, illetve annak vehemens romániai visszautasításáról értekezett már nemzetközi tudományos fórumokon is…
– Valóban. Az „Irányított irodalom” (1949–1989) és A kisebbségi sajtónyilvánosság korlátozása Romániában (1919–1989) című vizsgálataimat hadd egészítsem ki most egy személyes mozzanattal. A hetvenes évek derekán – pontosabban: 1974 nyarán – Nagy Károly (1934–2011) amerikai professzor csengetett be kolozsvári (Györgyfalvi úti) tömbház-lakásunkba. (Várható megjelenéséről előzetesen Kányádi Sándor értesített.) Nekik köszönhetően vehettük kézbe a New Brunswickban megjelent Ötágú Síp című irodalmi folyóirat első öt számát. (A magyar emigráció életrajzát rögzítő Borbándi Gyula összesen hatot tart számon.) Ha a lap 1975-ben meg is szűnt, az azóta eltelt idő értéktelítettebbé tette az illyési metaforát. A 2010-es Tokaji Írótábor szervezői például már a „sokágú síp” jegyében kívánták bemutatni a jelenkori magyar irodalom égtájait. Nagy Károly 1974-ben olyan – időben és térben – távolra került szerzők „társaságát” hozta közénk, akiknek a nevével addig csak a két világháború közötti erdélyi folyóiratokban találkozhattam a Korunk, a Hitel, a Független Újság, a Termés hasábjain. Örömmel fedeztem fel újra magamnak Faludy Györgyöt, Flórián Tibort, Kovács Imrét. Később, amikor a népi írókkal kezdtem foglalkozni, egy Új Látóhatár-példány is eljutott hozzám, ama nevezetes 1971-es Németh László-különszám, amelyben újra találkozhattam Kovács Imrével, Cs. Szabó Lászlóval, ismerkedhettem a Szabó Dezső-monográfiát író Gombos Gyulával. Miközben olyan új neveket is megtanultam, akikkel magyarországi és erdélyi rendezvényeken személyes kapcsolatba kerülhettem az utóbbi két és fél évtizedben. András Sándorra, Borbándi Gyulára, Czigány Lórántra, Ferdinándy Györgyre, Gömöri Györgyre, Nagy Pálra, Sárközi Mátyásra, Szente Imrére gondolok. Némely esetben ez a kapcsolat azt is eredményezte, hogy megerősödjék a Korunkhoz fűződő munkatársi viszonyuk. Könyvkiadási szinten is. Borbándi, Czigány, Gömöri, Kibédi Varga Áron, Sárközi jelenlétére gondolok a Korunk-hátterű Komp–Press-kiadványokban.
Az Erdélyi Helikon indulásakor a helikoni munkaközösség Németh Lászlót kérte volt fel a két világháború közötti magyar irodalom szemlézésére; épp annak alapján, amit a pályakezdő kritikus addig az Erdélyben született irodalmi értékekről írt a budapesti Társadalomtudományban, a Napkeletben, illetve a Protestáns Szemlében. Németh 1926-ban három eredeti hangú lírikust fedezett fel, és a Társadalomtudományban megjelent mérvadó tanulmányában (Erdély lelke a legújabb irodalomban) bejelentette, hogy a továbbiakban elsősorban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László költészetével szeretne behatóan foglalkozni. Vagyis azokkal, akiket már az 1921-ben megjelent – a kisebbségi helyzetben is nemzeti önazonosság-tudatot őrző, a reménytelenségben is reményt nyújtó – köteteik óta erdélyi költőtriász gyűjtőfogalommal jelöl az irodalmi köztudat. Németh nem tekintette magát az erdélyi irodalom fanatikusának; ellenkezőleg: nem ismert külön erdélyi irodalmat, csak magyart. Tompát például „a székely alkat költői revelálójának” tekintette, akinek sorsa és szervezete mélyen összefügg a környező világgal; annyira, hogy „a természeti erők egyikévé számíthatjuk”; „az egész élet újul meg benne, és megújul a vers.”
Nem véletlenül szilárdult barátsággá Kuncz Aladár és Tompa kapcsolata. Udvarhelyi megismerkedésük után Tompa Az új erdélyi irodalom címmel küld kisesszét az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztő Kuncz Aladárnak. Ebben tételesen kifejti: „Erdély leghívebb és legderekabb fiai a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb követőivé válhattak. Erdélyiek tudtak lenni s egyben európaiak.” Ezek a gondolatok kapnak aztán nagy visszhangot az Erdélyi Helikon megjelenésének második évfolyamában, miután a távozó Áprilytől Kuncz átveszi a folyóirat szerkesztését, és közzéteszi az Erdély az én hazám című nagy hatású programtanulmányát. Kevesen tudják manapság, hogy Tompa többek közt Geothét, Heinét, Gottfried Kellert, Nicolaus Lenaut, Nietzschét, Rilkét és Schillert is igyekezett megszólaltatni – Tamásival szólva – az udvarhelyi „csillagtalan ég alatt”. A Világirodalmi Lexikon harmadik kötete ugyan nem tud róla, de Kosztolányi, Tóth Árpád, Képes Géza mellett Tompa is a Vándor éji dala átültetői közé tartozik. Fordítása először az Ellenzék 1924. szeptember 14-i számában jelent meg. Az Erdélyi értékhorizontok című tanulmánykötetemben (Magyar Napló, 2015.) megjelent visszatekintésemben Ilia Mihályt idézem, aki egyértelműen a Nyugat nagy nemzedékének körébe sorolja Tompát „a speciális helyzetéből következő erényekkel”. Ha nem így járunk el, akkor megmarad helyi érdekességnek, holott nem az, miként „európai sorstársai sem azok”.
Gondolom, hogy részben sikerült válaszolnom a feltett kérdésre. De azt is világosan kell látnunk, hogy az Erdélyben alkotó magyar írók korántsem voltak mind transzszilvanisták. Az Erdélyi Helikon munkaközösségének tagjai sem. De ettől még kisebbségi íróknak számítottak valamennyien. Kollégáim közül azok, akik a kisebbségi sorsot már nem bírták elviselni, a Ceauşescu-vészkorszakban áttelepedtek Magyarországra, illetve nyugatabbra mentek. De ettől még nem váltak kevésbé erdélyi írókká. Vita tárgya volt jó ideig, hogy például a Communitas Könyvpályázati Kuratóriuma támogassa-e a Magyarországon és Nyugaton alkotó erdélyi írók kéziratainak a kiadását. Pár éve támogatja. Ahogy a BGA vagy NKA is a kisebbségi nyelvterületen született alkotásokat, ha azok esztétikai-etikai minőségükben támogatást érdemelnek. A kérdés „mindössze” az, hogy semmilyen forrásból nem jut elegendő összeg az írói méltóságot (nem csupán a megélhetést!) szavatoló nyilvánosság (könyvterjesztés, könyvkritka) megteremtéséhez.
Nemrég két tanácskozás is zajlott az erdélyi magyar irodalom közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az egyiket a Magyar Művészeti Akadémia szervezte meg Budapesten (2014 májusában), a másikat a Szárhegyi Írótábor vezetősége Borzonton (2014 szeptemberében). Mindkettőről bőséges híradás jelent meg az interneten. „Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező irodalomról soha, de ne különítsük el az egésztől immár – ajánlotta Elek Tibor irodalomtörténész. – Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva beszéljünk például akár Erdélyben születő irodalomról vagy erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valami önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben például a Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon születő alkotásoknak valami sajátos és más és több köze lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születettnek.” Ki tudná eldönteni, hogy kik azok, akik még bele tartoznak, és kik azok, akik már nem? Elek Tibor példaként megemlítette Bodor Ádám, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Király Farkas, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Iancu Laura és Csender Levente nevét. Vannak olyan alkotók, mint Kányádi Sándor vagy Bodor Ádám, akik látványosan túlnőnek mindenféle értelemben a határokon, jóllehet, ha megkérdezzük őket, erdélyi írónak vallják magukat. Megszűnt az a hatalmi kényszer, amelyik arra késztette az erdélyi írókat, hogy különállásukat hangoztassák. Erdélyi irodalom- és eszmetörténészként persze nem tudok megfeledkezni arról a „vérveszteségről”, amelyet a nyolcvanas években kezdődött kivándorláshullám okozott, és emiatt jelentősen meggyengült a kortárs erdélyi magyar próza- és drámaírás. A lírában azonban a mai erdélyi magyar alkotók legjava semmivel sem marad el a korábbi évtizedek alkotóitól. A legnagyobb gondot kétségtelenül az jelenti, amit az irodalom társadalmi súlyának csökkenése okozott az egész Kárpát-medencében.
– A sajtótörténészt kérdezem. 1989–2000 új szakasz az erdélyi magyar sajtó történetében. Melyek ennek a főbb sajátosságai? Hogyan kezd a 21. század?
– Az erdélyi magyar sajtónak vannak felívelő szakaszai, és vannak megtorpanásai, ütemváltásai. Ezeket egyrészt a korszakváltások határozták meg (1918, 1944, 1948, 1989), másrészt a kisebbségi magyar társadalom önszerveződésében bekövetkezett változások. A ʼ89 utániak éppúgy megkövetelték a média újjászületését/erőnlétét, mint az 1918-at követő évek. Mindahány korszakban elsőként a sajtó intézményrendszere épült ki – az éppen soros kihívásoknak megfelelően. Nem véletlen például, hogy ʼ89 decemberének utolsó hetében a lapok kétharmada címet változtatott. Némi töprengés után a Korunk megtartotta régi címét, de az Igaz Szónál és az Utunknál dolgozó kollégák a címváltoztatás mellett döntöttek. A diáklapokat is ideszámítva 29 lap élte túl a diktatúrát, 1990 végén pedig már 128 címnél tartottunk. Voltak persze olyan lapkezdeményezések is, amelyek néhány szám után megszűntek. De hát ugyanígy volt ez a két világháború között is, 1948 után is. A Magyar Népi Szövetség felszámolásával a szervezet lapjai tűntek el, másokat – hogy ideológiai pórázra foghassák – felköltöztették Bukarestbe. Az ʼ56-os magyar forradalom leverése után még a Bukarestben indított magyar lapokat is megszűntették, de 1957-ben újraindulhatott az 1940-ben megszűnt Korunk, engedélyezték az akadémiai szakfolyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, illetve a Napsugár megjelenését, később a Keresztény Magvető és a Református Szemle is napvilágot láthatott Kolozsvárt. Mint az élet minden területén: a „húzd meg – ereszd meg”-politika érvényesült. A ʼ68-as nyitást a ʼ71-es és a ʼ74-es „kulturális forradalom” tombolása/rombolása követte. Minek következtében az erdélyi magyar sajtónak is a túlélésre kellett berendezkednie. ʼ89 utolsó hetében, a szabad véleménynyilvánítás eufórikus állapotában senki nem sejtette, hogy rövid időn belül újból egy fedél alatt kell élnünk a cenzúrával – nem az ideológiaival, hanem a gazdaságival. Amit a papírárak és a nyomdaköltségek emelkedése idézett elő.
A felemás rendszerváltás után mindenki úgy érezhette, hogy végre szabadon, félelemmentesen elmondhatja a maga véleményét bármiről. „A hír szent, a vélemény szabad”: ezt tanítottuk Budapesten, Bukarestben, Szegeden, Pécsett, Kolozsváron. Csakhogy nem tudatosítottuk idejekorán: a nyilvánosságnak is van minőségi kritériuma, erkölcsi-etikai mércéje. A piacgazdaság körülményei között felértékelődött ugyan az információ, miközben az újságírói tájékozódást a gazdasági cenzúra sokkal jobban akadályozza, mint a pártállambeli. A hírdömping ellenére maga a tájékoztatás is beszűkült, felelőtlenül felszínessé, igénytelenné vált. És ami igazán ma jelenti a nagy gondot: perifériára kerültek, háttérbe szorultak vagy pedig teljesen kiszorultak a lényeglátásra szoktató hagyományos műfajok.
Meggyőződésem, hogy a jelenlegi mediális értékválság ellenére nem tűnik el sem a lapkultúra, sem az elektronikus sajtó, hanem eszközrendszerének radikális megváltozásával funkcionálisan is átalakul. Mindezt arra alapozom, hogy a romániai magyarság eddig háromszori kisebbségi helyzetében (1918, 1944, 1989) mindig életmeghosszabbítónak bizonyult a jótékony szemlélet- és funkcióváltás, a műszaki fejlődés biztosította és a közösségi igényeket artikuláló diverzifikáció. Az új szükségleteknek megfelelően Erdélyben ma is indulnak új lapok; beszédes példaként most csak a Nőileg című magazint emelem ki. Kitalálója, főszerkesztője semmit nem árult el ez irányú terveiből, amikor nálam doktorált. Lehet, hogy ő maga is csak később döbbent rá arra: 1990 után a román fővárosban kiadott lapok rendre elsorvadtak, szerencsés esetben Erdélybe visszakerülve profilt váltottak. A százezer példányszámú Családi Tükör viszont Kolozsvárra költöztetve sem maradt talpon. A papírárak drasztikus emelése s a színes nyomás költségei miatt; meglehet, a lapkultúra-menedzselés akkori teljes hiánya okán is. Az így keletkezett vákuumtérbe törtek be aztán a magyarországi divatlapok és női magazinok, amelyek elárasztották kínálataikkal az erdélyi lappiacot. Ma ingyen sem kell senkinek egyik ottani folyóirat sem. Mert nem az erdélyi lányokat és asszonyokat szólítják meg. Ez sikerült a Nőileg fiatal szerkesztőinek, akik közül többen kommunikáció- és médiaszakot végeztek, néhányuk nem csupán alapszinten, értenek tehát a lapmenedzseléshez is.
Nemrég, amikor a 60, illetve 55 éve indított kolozsvári meg marosvásárhelyi rádióstúdió jövőjéről töprengtünk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a rádiózás és televíziózás is rákényszerül a stratégiai „lépésváltásra”. A fiatal rádiószerkesztők – közülük többen egykori tanítványaink – ma már számolnak azzal: meglehet, hogy a hallgatók következő generációi chip-szerű, apró kis rádióvevőkkel fognak cirkálni. Egy tanulságot máris levonhatunk. Amikor beindult a rádiózás és a televíziózás, mindenki azt hitte, hogy az írott sajtó megszűnik. De a televíziózás nem szüntette meg sem a rádiózást, sem az írott sajtót, hanem más minőségi átalakuláshoz vezetett. Az internetes sajtó megint nem szüntette meg egyiket sem, de a tendencia az, hogy visszaszorulóban van az írott sajtó.
– Megírja, kiadja?
– Attól függ, hogy mi fér bele még az életidőmbe. Erdélyi magyar médiatér címmel megtartott amerikai előadásomra készülve igyekeztem áttekinteni a kérdést. Akkor jöttem rá, hogy milyen sokat köszönhetek doktoranduszaim ilyen irányú kutatásainak. Harmincnál többen doktoráltak nálam. Mostanság inkább az foglalkoztat, hogy a kiadásra váró a doktori értekezéseket megjelentessük…
– Az egyetemi tanárt kérdezem. 2005-ben a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem érdemoklevelét kapta az egyetemfejlesztéshez való hozzájárulásáért. Itt elsősorban az újságírói szakirány magyar tagozatának az elindításáról van szó. Tudjuk, hogy egy történet valamely intézményt megalapítani, aztán már külön történet folyamatosan működtetni azt.
– Ha jól értem, a kérdés nem annyira az intézményteremtésre, sokkal inkább a -fenntartásra vonatkozik. Én ezt nagyon helyeslem. Amikor beindítottuk az újságíróképzést, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) vezetőségével egy olyan Magyar Sajtóház felépítésében reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári szerkesztőségnek, magának az egyesületnek (MÚRE-nak), az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. Ebből is kitetszik, hogy negyedszázad alatt nem jutottunk messzire. Kezdeti elképzeléseinket azonban nem adtuk fel.
Az oktatás kereteinek a bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a médiakutatás igényeivel is számoló szerkezet-átalakításra helyeztük a hangsúlyt. A doktori képzés beindítása rendre lehetővé tette a szakmai egyesület, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóirat elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az előadások szövegeinek a megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy a vagyonát – részben – már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége felfigyeljen tevékenységünkre, és távlati célkitűzései érdekében 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
Az intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – egy média- és kommunikáció-tudományi szakkönyvtár megteremtését (több mint kétezer ötszáz kötettel rendelkezünk), az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának a létrehozását, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy a magyar sajtó 1790 utáni erdélyi történetéről még nincs átfogó szintézisünk. Csak részeredmények vannak. Olyanok, mint például Jakab Elektől Az erdélyi hírlapirodalom története (Bp., 1882) vagy Berey Gézától A magyar újságírás Erdélyben (Szeged, 1940). A Kosáry Domokos és Németh G. Béla szerkesztette nagyszabású akadémiai traktátus, A magyar sajtó története 1985-ben elakadt a II/2 kötetnél (az 1705-ös kezdetektől csak 1892-ig veszi számba a tényeket). A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – hasonló című főiskolai tankönyv szerzői (Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor) eleve nem vállalkozhattak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. Csak részben pótolta e hiányt Fleisz János doktori dolgozata, Az erdélyi magyar sajtó története (Pécs, 2005), minthogy ez a munka az 1890–1940 közötti fél évszázad adatainak rögzítését tekintette elsődleges feladatának. Buzinkay Géza – nagyon várt – 2008-as Magyar hírlaptörténete pedig erdélyi vonatkozásban nem lépi túl az 1918-as korszakhatárt.
Nem kétséges, hogy a továbbiakban a Kommunikáció- és Médiakutató Intézetnek kell felvállalnia az erdélyi/romániai sajtótörténeti kutatások megtervezését és megszervezését. Vizsgálnunk kell a sajtónyilvánosság létrejöttének időszakát (1790–1848), a polgári sajtónyilvánosság periódusát (1849–1920), a kisebbségi sajtó két világháború közötti időszakát, a „szocialista nyilvánosság”, valamint a posztkommunista sajtó korszakát. Maradandó választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy milyen szerepet vállalt ez a sajtó a történelmi cezúrák elviselésében, a történelmi korszakváltások előkészítésében, a kisebbségi társadalom önszerveződéseiben, az erdélyi magyarság létkérdéseinek megjelenítésében.
Munkánk során igyekszünk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében.
– És a fakultás mai helyzetét hogyan tudnánk adatokba foglalni?
– A Politikatudományi és Közigazgartási Kar indulásakor, 1995-ben kétszázötven hallgatót számlált. Egy évtized sem telt el, amikor a kar választott dékánjaként 5450 diáknak írtam alá a leckekönyvét. Köztük mintegy 350 magyar hallgatónak. Nyugdíjasként nem szolgálhatok friss adatokkal, de a kollégáktól úgy tudom, hogy a diáklétszám azóta csaknem a felére csökkent. Szerencsémre a doktori program keretében, illetve a mesterképzésen igénybe veszik még közreműködésemet. Így még mindig részese lehetek egy – általam is kiépített – oktatási/kutatási rendszer működtetésének. Hiszen doktoranduszaim segítségével tartjuk fenn az alapképzést, a disszetációjukat már publikált tanítványaimmal pedig a mesteri programot.
– És néhány kérdés... Cseke Péterhez... Milyen emlékei vannak 1956-ról?
– Tizenegy éves voltam akkor, és konkrétan arra emlékszem, hogy az egyik falumbeli fiú detektoros rádiót készített. Egy évvel volt idősebb, mint én. Hallgattuk az `56-os eseményeket. Abban az évben lehetett Magyarországra menni, egyik osztálytársam így jutott ki a szüleivel. Mikor hazajött, elmondta, hogy a Molotov-koktélokkal miként robbantották a tankokat. Néma Pali némasága címen írtam erről a Korunkban. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Pesten élő nagybátyám gépkocsivezetőként részese volt a felrobbantott Sztálin-szobor elszállításának.
– 1989 – előtte a Securitate zaklatásai, házkutatások, vallatások. Az elkobzott kéziratokat visszaadták?
– Nem.
– Befejezte az akkor elkezdett munkáit?
– Az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetem 1989 karácsonyán került ki az elmeőrség börtönéből. Azóta huszonkét kötetben adtam közre kutatásaimat. Köztük van Jancsó Béla levelezésének első kötete is, amit a következő években még három követ…
– Min dolgozik most? Milyen tervei vannak?
– Május elején fejeztem be Páskándi Gézáról egy újabb tanulmányt, amelynek alapján előadást tartottam az író halálának huszadik évfordulóján Szatmárnémetiben. A több mint száz éve született dr. Nagy Miklós agrárközgazdászról készülő emlékkönyv kézirata leadásra vár, és hát írom a szülőföld-szociográfiámat, amiből már részletek jelentek meg a Székelyföldben. Nem unatkozom. Megírásra váró kézirataim ébresztenek álmaimból.
2015
Józsa István
DANI PÉTER KÖTETÉRŐL
1956-RÓL ÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL
Tizennegyedik éve folyik a 2O. század értékelése, egy nagyon tömény és agresszív század, amelyik sok csodát és sok szörnyűséget produkált. És nagyrészt még mindig ismeretlen az a 2O. század. 2OOO-ben még 1945-től orosz hadifogságban felejtett embert találtak, és 1956 októberéről és következményiről is még mindig újat tudunk meg.
Kolozsvár, 1956. A történetet a résztvevők, ma a szabadság hősei, illetve a szemtanúk, a hozzátartozók sokszor elmondták, leírták, és mégis. A kép, íme, hiányos, alapvető részleteit nem ismertük. Sokakat rejtőzni kényszerítették, később történetüket szorgalmasan elhallgatták.
Dani Péter, evangélikus lelkész, németországi emigrációból tért haza. 1958-ban tizenöt évre ítélték, hat év után az Amerikai Egyesült Államok közbenjárására szabadon engedték, és rögtön Németországba emigrált. Évtizedek után először látogatott haza.
A beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám évfolyamtársa volt. Az 56-osokat, 57-58-ban elítélteket a következő években egyenként, rövidebb-hosszabb szünetek után tartóztatták le, így nem volt feltűnő megtorlás.
Dani Péter évtizedek után először 2OO8-ban látogatott haza, a Zsoboki Művésztábor díszvendége volt. Szép történet: a későbbi beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám évfolyamtársa volt.
Édesapám Debrecenben a híres Református Kollégiumba járt, ott is tanult tovább. Hazajött, tanfelügyelő lett – politikai okokból elbocsátották. Besúgója egyetemi tanár lett, egyszer tán azt is megírom, hogy hol. Bizonyára 1989-cel ment nyugdíjba, vagy tán még akkor sem. ’’Művelte a tudományt’’. Eredmények nélkül. Édesanyám is éppen tanítani kezdett, ugyanazokból az okokból szintén elbocsátották. Egyik történettel hirtelen újra lefutnak a másik képei, olyan emlékek, amelyek generációk életútját határozták meg. Édesapám kijelentette, hogy márpedig az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy mi volt nagyobb kaland, menni vagy maradni, az külön téma lehetne
Íme néhány részlet a beszélgetésekből, Essig József operatőr Németországban készített videointerjúját felhasználva.
Dani Péter ’’Ez volt, így volt Börtönországban’’ címmel kiadta emlékiratait (Püski Kiadó, Budapest, 2OO6), bemutatja teljes életútját, különös hangsúllyal az egész pályáját, az egész magyarság történelmét meghatározó 1956-os eseményeket és az azokat követő megtorlásokat.
Dani Péter és néhány teológus diák tiltakozó szöveget nyújtott be az intézmény vezetőségéhez. ''A (.,..) beadvány lényege a következő volt: Felkéretett a Püspök Úr, hogy Rapp Károly és Lengyel Lóránd tanár urak a következőkre figyelmeztessenek:'' ''Tanítsák nekünk azt, amivel őket az egyház megbízta,és ne az egyháztól idegen eszméket terjesszenek. Az előadásaiknak legyen meg az akadémiai színvonala, érződjék rajtuk, hogy felkészültek megtartásukra. Nagy teológusok, szakemberek műveit kommentár és magyarázat nélkül felolvasni nem nagy dolog, azt mi önállóan is meg tudjuk tenni.(Itt az idegen tollakkalvaló hivalkodásra gondoltunk. (I.m., 117.)
-- A kereszténységben vannak küzdők és van nézőtér. Hát nem szeretnék csak hajrázó néző lenni, és noszogatni azokat, akik a mai harcokat vívják, hanem ha lehet, segíteni nekik. Ezért írtam meg az emlékkönyvemet, most készítem a német fordítását. És az életcélom az, hogy mint szemtanú, résztvevő, vallomásként hátrahagyjam azt, amit átéltem, hogy érezzék ki az emberek, hogy a kommunizmus emberellenes, sátáni utópia
-- A könyv olyan fogadtatásban részesült, amilyenben általában a könyvek. Volt, aki lelkesedett, volt, aki felháborodott, főleg a volt kommunisták és még élő utódaik. Nem szeretik, ha tanúk mondják el, miből származtak az előnyeik. A másik: a könyv megváltoztatta az én Erzsébet lányom látásmódját. Így jobban rendeződtek a kapcsolataink. A könyv hatását először az én gyermekemen látom.
-- 2OO6. október 28-án óriási megtiszteltetésben volt részem. A frankfurti Paulskirchében kitüntetést vettem át Sólyom Lászlótól, a Magyar köztársaság elnökétől. A kitüntetést s börtönben való helytállásom elismeréseként, az egész börtönországbeli tevékenységem elismeréseként, illetve a megjelent könyvem elismeréseként. Persze, könyvbenutató is volt. Szemelvények a könyvből és más német szerzők szövegeiből. Ezért a kettőért a kitüntetés. Életem nagy élményei közé tartozott. Körülbelül ezerötszáz ember a Paulskirchében, ott volt Erzsébet lányom is. Az elnök úr meleg szavakkal üdvözölt, átvettem a kitüntetést, és amikor meghajoltam az emberek felé, zúgott a taps. Drága jó szüleim jutottak eszembe, úgy éreztem, hogy ez a taps nekik szól. Mert ők vérteztek fel, hogy a nyugati világban is megálltam a helyem.
-- Úgy gondolom, szükség volna az én szolgálatomra, otthon. De kisebb jelekből azt látom, értem, hogy nem lennék kívánatos személy. Aradon -- a volt munkahelyemen -- levették a képem a tanácsteremből, a többieké maradt. A gyülekezet felavatott, beiktatott lelkipásztora vagyok, de az emlékemet is kitörölték. Ha visszamennék, ugyanaz lenne a sorsom, nint az elüldöztetésem előtt volt. A mostani vezetésnek nincs antennája az én gondolataimhoz. Hiába bizonyítottam itt.
-- Iszonyodom, mikor hazamegyek a szülőföldemre, -- nem engedték, hogy hazám lehessen --, azt látom, hogy lecsúsztak, csak a romlás, pusztulás. Az első hazatérésem. Félve, rettegve mentem haza, de nagy-nagy szeretettel fogadtak, és rögtön megkértek, hogy a brassói gyülekezetben vállaljam el a szószéki szolgálatot. Az exodusomhoz hozzátartozik, hogy otthon rögtön összehívták, ’’elhagytam őket’’, mondták, és megfosztottak az állásomtól. A törvény szerint tizenöt napon belül fellebbezhettem volna, és én fél év múlva kaptam mmeg a végzést. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy védekezhessek. Elfogadtam, akkor bizonyára felsőbb utasításra tették. De volt egy 1989. És az egészet lehetett volna rehabilitálni. Nem türtént meg, és ezt nagyon rossz néven vettem. A kötetből tiszteletpéldányokat küldtem, annyira sem méltattak, hogy egy sorban megírják, megkapták. Ezek a jelek önmagukért beszélnek. Én nem fogok könyörögni.
’’Egy jogállam polgára lettem, ahol nem csak kötelességeim, de jogaim is voltak s vannak, ahol emberi méltóságom szerint szabadon élhettem, élhetek.’’ ’’Boldog ember vagyok – összegez könyvében Dani Péter. – Áldott életű szüleim, jó tanítóim, tanáraim voltak, akik nemes értékekkel vérteztek föl. Áldott égi mesterem volt s van, aki össszehasonlíthatatlan. Ajtók csukódtak előttem, hogy kapuk nyittassanak meg. Erő adatott a tanításban, értékek átadásában való kitartásra és állhatatosságra. Méltóságosan, szépen, könyvek között, (...) háládatos szívvel vonulhattam nyugalomba.’’
--Ön tizenöt év börtönt kapott, elüldözték az országból. Nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Édesapám számára a teológia második egyetem volt, megoldás a maradáshoz. Végzés után ellehetetlenítették, de nem tudták elüldözni. Mit hoztak még a 6O-as évek? Mi lett a többi kollégájával?
--1964-ben kiengedtek ugyan a börtönből, de rövid időn belül tudomásul kellett vennünk, hogy börtönországban vagyunk. Nem a fegyőrök,hanem besúgók hemzsegtek körülöttünk. Mi ,felszentelt lelkészek ,az államgépezet jóváhagyásával gyülekezetekbe kerültünk ahol ellenőrzésünkről nagyon következetesen „gondoskodott” a hírhedt titkos rendőrség. A teológiai hallgatók nagy része ott hagyta a teológiai Intézetet.
--Könyvben kiadta történetét, megírta börtönélményeit. Az 56-osok munkái dokumentum értékűek. Követte könyve hazai, magyarországi, németországi fogadtatását?
--Az a tény, hogy a kiadott magyar példányokból csak néhány darab maradt, önmagáért beszél. A könyvben érintetteknek s azok hozzátartozóinak persze egyáltalán nem tetszett, nem tetszik. Németországból sok elismerő visszajelzést kapok . Rendszeresen kapok meghívást a Frankfurt-i könyvvásárra.Ez is ingerli a demokratákká vedlett, de a régi diktatúra mezőnyében pöffeszkedők, a jón kívül mindenre képes „társaságát” !!!
--Könyvét nemrég állítólag betiltották – igaz ez? És ki, mi, milyen okból?
A... hogyaszongya szabad világban, egyáltalán a 21. század elején mit jelent az, hogy "betiltották"?
--A betiltásról nincs tudomásom. Hogy mit jelent ez, ma egy „állítólag” EU-s országban, majd meglátjuk.Az, akinek a könyvben rögzített, személyesen átélt dolgok tálalása,nem tetszik, írja meg a cáfolatát ! Tézis. Antitézis ! Én az eseményeket, történéseket úgy éltem át,ahogy leírtam. Azok, akik másképen élték át, az az ő dolguk. A könyv szárnyakat kapott, még Ausztráliába és Amerikába is eljutott..Ott pedig fütyülnek a betiltásért „szorgoskodókra. Én pedig,ha kell a legfelsőbb nemzetközi fórumok elé viszem az ügyet.
--Önt a börtönévek után száműzték, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Édesapám kijelentette, hogy ő bizony az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy melyik volt nagyobb kaland, menni vagy maradni -- külön téma lehetne. Mit mondott a vámtiszt, mi volt az utolsó mondat, mikor Ön elhagyta az országot?
--Dühtől, gyűlölettől eltorzult arccal pásztázott végig tetőtől-talpig s sziszegte : nu ești dorit.
--Ön német állampolgár lett -- ilyen körülmények között hazalátogat még?
--Deo volente igen, de nem tudom, mikor.Drága Szüleim már nem élnek, akik mindég féltő szeretettel vártak. De nem akarom látni az egykoron szép Erdélyország balkanizálását, népünk öntudatvesztését, a nem pénz és hataloméhes vezéregyéniségek hiányából ,adódó öntudat romboló tévelygéseket.
--Milyen itthoni szakmai és családi kapcsolatai vannak?
--Sajnos semmilyen.
--És a legfontosabb kérdés: hogyan tovább?
--Abban bízva, Akié az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Mégis, mégis.
Mi hát ez a kötet? Egy élet története, úgy elbeszélve, hogy kordokumentum is, esettanulmány a társadalomtudományok számára. Egyháztörténeti dokumentum. Magyarságtörténeti kézikönyv, fontos adalék az emigráció történetének leírásához.
Dani Péter útja szinte fél évszázad hallgatás után – haza. Talán ezért, hogy egyfajta megelégedéssel zárom és teszem le a kötetet. És engedtessék meg, édesapámra és édesanyámra gondoltam. Íme, azért van, aki elégtételt kapott, legalábbis részben. A szabadság hősei. Terveiket, magatartásukat a történelem igazolta.
És az utánuk jövő generációk köszönik.
2008
Kolozsvár, 1956. A történetet a résztvevők, ma a szabadság hősei, illetve a szemtanúk, a hozzátartozók sokszor elmondták, leírták, és mégis. A kép, íme, hiányos, alapvető részleteit nem ismertük. Sokakat rejtőzni kényszerítették, később történetüket szorgalmasan elhallgatták.
Dani Péter, evangélikus lelkész, németországi emigrációból tért haza. 1958-ban tizenöt évre ítélték, hat év után az Amerikai Egyesült Államok közbenjárására szabadon engedték, és rögtön Németországba emigrált. Évtizedek után először látogatott haza.
A beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám évfolyamtársa volt. Az 56-osokat, 57-58-ban elítélteket a következő években egyenként, rövidebb-hosszabb szünetek után tartóztatták le, így nem volt feltűnő megtorlás.
Dani Péter évtizedek után először 2OO8-ban látogatott haza, a Zsoboki Művésztábor díszvendége volt. Szép történet: a későbbi beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám évfolyamtársa volt.
Édesapám Debrecenben a híres Református Kollégiumba járt, ott is tanult tovább. Hazajött, tanfelügyelő lett – politikai okokból elbocsátották. Besúgója egyetemi tanár lett, egyszer tán azt is megírom, hogy hol. Bizonyára 1989-cel ment nyugdíjba, vagy tán még akkor sem. ’’Művelte a tudományt’’. Eredmények nélkül. Édesanyám is éppen tanítani kezdett, ugyanazokból az okokból szintén elbocsátották. Egyik történettel hirtelen újra lefutnak a másik képei, olyan emlékek, amelyek generációk életútját határozták meg. Édesapám kijelentette, hogy márpedig az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy mi volt nagyobb kaland, menni vagy maradni, az külön téma lehetne
Íme néhány részlet a beszélgetésekből, Essig József operatőr Németországban készített videointerjúját felhasználva.
Dani Péter ’’Ez volt, így volt Börtönországban’’ címmel kiadta emlékiratait (Püski Kiadó, Budapest, 2OO6), bemutatja teljes életútját, különös hangsúllyal az egész pályáját, az egész magyarság történelmét meghatározó 1956-os eseményeket és az azokat követő megtorlásokat.
Dani Péter és néhány teológus diák tiltakozó szöveget nyújtott be az intézmény vezetőségéhez. ''A (.,..) beadvány lényege a következő volt: Felkéretett a Püspök Úr, hogy Rapp Károly és Lengyel Lóránd tanár urak a következőkre figyelmeztessenek:'' ''Tanítsák nekünk azt, amivel őket az egyház megbízta,és ne az egyháztól idegen eszméket terjesszenek. Az előadásaiknak legyen meg az akadémiai színvonala, érződjék rajtuk, hogy felkészültek megtartásukra. Nagy teológusok, szakemberek műveit kommentár és magyarázat nélkül felolvasni nem nagy dolog, azt mi önállóan is meg tudjuk tenni.(Itt az idegen tollakkalvaló hivalkodásra gondoltunk. (I.m., 117.)
-- A kereszténységben vannak küzdők és van nézőtér. Hát nem szeretnék csak hajrázó néző lenni, és noszogatni azokat, akik a mai harcokat vívják, hanem ha lehet, segíteni nekik. Ezért írtam meg az emlékkönyvemet, most készítem a német fordítását. És az életcélom az, hogy mint szemtanú, résztvevő, vallomásként hátrahagyjam azt, amit átéltem, hogy érezzék ki az emberek, hogy a kommunizmus emberellenes, sátáni utópia
-- A könyv olyan fogadtatásban részesült, amilyenben általában a könyvek. Volt, aki lelkesedett, volt, aki felháborodott, főleg a volt kommunisták és még élő utódaik. Nem szeretik, ha tanúk mondják el, miből származtak az előnyeik. A másik: a könyv megváltoztatta az én Erzsébet lányom látásmódját. Így jobban rendeződtek a kapcsolataink. A könyv hatását először az én gyermekemen látom.
-- 2OO6. október 28-án óriási megtiszteltetésben volt részem. A frankfurti Paulskirchében kitüntetést vettem át Sólyom Lászlótól, a Magyar köztársaság elnökétől. A kitüntetést s börtönben való helytállásom elismeréseként, az egész börtönországbeli tevékenységem elismeréseként, illetve a megjelent könyvem elismeréseként. Persze, könyvbenutató is volt. Szemelvények a könyvből és más német szerzők szövegeiből. Ezért a kettőért a kitüntetés. Életem nagy élményei közé tartozott. Körülbelül ezerötszáz ember a Paulskirchében, ott volt Erzsébet lányom is. Az elnök úr meleg szavakkal üdvözölt, átvettem a kitüntetést, és amikor meghajoltam az emberek felé, zúgott a taps. Drága jó szüleim jutottak eszembe, úgy éreztem, hogy ez a taps nekik szól. Mert ők vérteztek fel, hogy a nyugati világban is megálltam a helyem.
-- Úgy gondolom, szükség volna az én szolgálatomra, otthon. De kisebb jelekből azt látom, értem, hogy nem lennék kívánatos személy. Aradon -- a volt munkahelyemen -- levették a képem a tanácsteremből, a többieké maradt. A gyülekezet felavatott, beiktatott lelkipásztora vagyok, de az emlékemet is kitörölték. Ha visszamennék, ugyanaz lenne a sorsom, nint az elüldöztetésem előtt volt. A mostani vezetésnek nincs antennája az én gondolataimhoz. Hiába bizonyítottam itt.
-- Iszonyodom, mikor hazamegyek a szülőföldemre, -- nem engedték, hogy hazám lehessen --, azt látom, hogy lecsúsztak, csak a romlás, pusztulás. Az első hazatérésem. Félve, rettegve mentem haza, de nagy-nagy szeretettel fogadtak, és rögtön megkértek, hogy a brassói gyülekezetben vállaljam el a szószéki szolgálatot. Az exodusomhoz hozzátartozik, hogy otthon rögtön összehívták, ’’elhagytam őket’’, mondták, és megfosztottak az állásomtól. A törvény szerint tizenöt napon belül fellebbezhettem volna, és én fél év múlva kaptam mmeg a végzést. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy védekezhessek. Elfogadtam, akkor bizonyára felsőbb utasításra tették. De volt egy 1989. És az egészet lehetett volna rehabilitálni. Nem türtént meg, és ezt nagyon rossz néven vettem. A kötetből tiszteletpéldányokat küldtem, annyira sem méltattak, hogy egy sorban megírják, megkapták. Ezek a jelek önmagukért beszélnek. Én nem fogok könyörögni.
’’Egy jogállam polgára lettem, ahol nem csak kötelességeim, de jogaim is voltak s vannak, ahol emberi méltóságom szerint szabadon élhettem, élhetek.’’ ’’Boldog ember vagyok – összegez könyvében Dani Péter. – Áldott életű szüleim, jó tanítóim, tanáraim voltak, akik nemes értékekkel vérteztek föl. Áldott égi mesterem volt s van, aki össszehasonlíthatatlan. Ajtók csukódtak előttem, hogy kapuk nyittassanak meg. Erő adatott a tanításban, értékek átadásában való kitartásra és állhatatosságra. Méltóságosan, szépen, könyvek között, (...) háládatos szívvel vonulhattam nyugalomba.’’
--Ön tizenöt év börtönt kapott, elüldözték az országból. Nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Édesapám számára a teológia második egyetem volt, megoldás a maradáshoz. Végzés után ellehetetlenítették, de nem tudták elüldözni. Mit hoztak még a 6O-as évek? Mi lett a többi kollégájával?
--1964-ben kiengedtek ugyan a börtönből, de rövid időn belül tudomásul kellett vennünk, hogy börtönországban vagyunk. Nem a fegyőrök,hanem besúgók hemzsegtek körülöttünk. Mi ,felszentelt lelkészek ,az államgépezet jóváhagyásával gyülekezetekbe kerültünk ahol ellenőrzésünkről nagyon következetesen „gondoskodott” a hírhedt titkos rendőrség. A teológiai hallgatók nagy része ott hagyta a teológiai Intézetet.
--Könyvben kiadta történetét, megírta börtönélményeit. Az 56-osok munkái dokumentum értékűek. Követte könyve hazai, magyarországi, németországi fogadtatását?
--Az a tény, hogy a kiadott magyar példányokból csak néhány darab maradt, önmagáért beszél. A könyvben érintetteknek s azok hozzátartozóinak persze egyáltalán nem tetszett, nem tetszik. Németországból sok elismerő visszajelzést kapok . Rendszeresen kapok meghívást a Frankfurt-i könyvvásárra.Ez is ingerli a demokratákká vedlett, de a régi diktatúra mezőnyében pöffeszkedők, a jón kívül mindenre képes „társaságát” !!!
--Könyvét nemrég állítólag betiltották – igaz ez? És ki, mi, milyen okból?
A... hogyaszongya szabad világban, egyáltalán a 21. század elején mit jelent az, hogy "betiltották"?
--A betiltásról nincs tudomásom. Hogy mit jelent ez, ma egy „állítólag” EU-s országban, majd meglátjuk.Az, akinek a könyvben rögzített, személyesen átélt dolgok tálalása,nem tetszik, írja meg a cáfolatát ! Tézis. Antitézis ! Én az eseményeket, történéseket úgy éltem át,ahogy leírtam. Azok, akik másképen élték át, az az ő dolguk. A könyv szárnyakat kapott, még Ausztráliába és Amerikába is eljutott..Ott pedig fütyülnek a betiltásért „szorgoskodókra. Én pedig,ha kell a legfelsőbb nemzetközi fórumok elé viszem az ügyet.
--Önt a börtönévek után száműzték, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Édesapám kijelentette, hogy ő bizony az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy melyik volt nagyobb kaland, menni vagy maradni -- külön téma lehetne. Mit mondott a vámtiszt, mi volt az utolsó mondat, mikor Ön elhagyta az országot?
--Dühtől, gyűlölettől eltorzult arccal pásztázott végig tetőtől-talpig s sziszegte : nu ești dorit.
--Ön német állampolgár lett -- ilyen körülmények között hazalátogat még?
--Deo volente igen, de nem tudom, mikor.Drága Szüleim már nem élnek, akik mindég féltő szeretettel vártak. De nem akarom látni az egykoron szép Erdélyország balkanizálását, népünk öntudatvesztését, a nem pénz és hataloméhes vezéregyéniségek hiányából ,adódó öntudat romboló tévelygéseket.
--Milyen itthoni szakmai és családi kapcsolatai vannak?
--Sajnos semmilyen.
--És a legfontosabb kérdés: hogyan tovább?
--Abban bízva, Akié az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Mégis, mégis.
Mi hát ez a kötet? Egy élet története, úgy elbeszélve, hogy kordokumentum is, esettanulmány a társadalomtudományok számára. Egyháztörténeti dokumentum. Magyarságtörténeti kézikönyv, fontos adalék az emigráció történetének leírásához.
Dani Péter útja szinte fél évszázad hallgatás után – haza. Talán ezért, hogy egyfajta megelégedéssel zárom és teszem le a kötetet. És engedtessék meg, édesapámra és édesanyámra gondoltam. Íme, azért van, aki elégtételt kapott, legalábbis részben. A szabadság hősei. Terveiket, magatartásukat a történelem igazolta.
És az utánuk jövő generációk köszönik.
2008
Józsa István
DOBRIBAN EMIL INTERJÚ
-- UAP tag vagy-e? Mit jelent UAP tagnak lenni, és nem a sz9vetdég tagjának lenni? Kötelezettségek, lehetőségek, szabadságjogok. Mit jelent a szövetség?
-- Ez az UAP a Romániai Képzőművészeti Egyesület, ahol minden művész, aki elvégzi a képzőművészeti egyetemet kérheti, hogy vegyék fel, mint tag. Tehát ez egy nagy tagság, képzőművészek vagyunk ott, sok, körülbelül tízezer képzőművész van ott. Nagy előny nincs, tehát gyakorlatilag úgy előnyök nincsenek, viszont szellemileg jelent valamit az, hogy ehhez a professzionális csoporthoz tartozol, és ez garantálja azt, hogy te egy bizonyos szintű képzőművész vagy, hiszen nem vesznek fel mindenkit. Kell mutatni egy tíz festményt a festészek esetében, vagy tíz szobrot a szobrászok esetében, és egy Curriculum Vitae. Tehát kell aktiváljál ezzel, kell kiállítást szervezzél, résztvegyél kiállításokon. Kell érdeklődjél a művészet iránt. Fizikai, gyakorlati előny, hogy vannak műtermek. Nekünk Kolozsváron körülbelül száz műterem van és ezeket bérelik a tagok. Például én a bérlek az UAP-től egy műtermet, arányos áron. Tehát olcsóbban. Van ott egy médium, ahol a művészek tudnak alkotni. Ötven művész van ott, ötven műterem van és találkozunk a folyosón, beszélgetünk, megtudunk kiállításokat stb. Ilyen szempontból fontosnak tartom, hogy tagja legyünk ennek az egyesületnek.
Itt Romániában van egy másik nagyon nagy egyesület, a Romániai Magyar Képzőművészek Egyesülete, a Barabás Miklós Céh, az a neve, és van egy site, utána lehet nézni. Ez a BMCeh, www.bmceh.ro. Ott csak magyar képzőművészek vannak, tehát romániai magyar képzőművészek. Ezt Kós Károly alapította már a 30-as években, és a forradalom után a fia jött azzal az ötlettel, hogy újítsuk fel ezt az egyesületet. Én is részt vettem abban a munkában, felkerestük a művészeket, és akik akartak, újraalapítottuk ezt az egyesületet. Így aktiválódott, most részveszünk kiállításokon. Nemsokára lesz a múzeumban is, a Bánnfy múzeumban egy csoportos kiállítása ennek a Barabás Miklós Céhnek, de most jelenleg meg van az UAP-nek egy kiállítása itt. Lehetne beszélni gyakorlatilag is, mert körülbelül 200 művész kiállított, van sok festészet, szobrászat az egyik nagy teremrészben, és a bejárattól balra van a textil, a dekoratív, a grafika. Nekem is van a festészeti részen egy kiállításom.
Katalógust is szoktunk nyomtatni, hogy változnak a stílusok. Bukarestben viszont van a központja ennek az UAP-nek és ott adnak díjakat, ott van egy lap, egy képzőművészeti lap is, jelennek meg cikkek románul és angolul az aktivitásról, amit csinálnak a művészek, a kortárs művészek. Rólam is írtak ott egyik évben, amikor volt a múzeumban egy egyéni kiállításom, akkor jelent meg ott is egy cikk, és más kollégákról is írnak. Viszont más támogatást nem tudnak biztosítani, mindenki szabad akaratán van, hogy mit csinál, hogy csinálja, milyen kiállításokon vesz részt.
-- Az akadémia tanáraként alakítottál ki egy térképet az erdélyi magyar művészetről?
-- A Képzőművészeti Egyetemen próbálunk nem csinálni különbséget a két nyelv között. Tehát itt próbálunk mint művész és mint tanár lenni, kollaborálni. Én is, ha magyarok a diákjaim, akkor magyarul beszélek velük, ha románok, akkor románul próbálok beszélni velük, és ugyanúgy a tanárok között is vannak magyar tanárok, vannak román tanárok. Résztveszünk együtt kiállításokon, de nincs egy olyan nyilvántartás, hogy hány művész hol lakik, mit csinál. Ha van is valamilyen nyilvántartás, akkor nem úgy, hogy ez román, vagy ez magyar, hanem művész, ő ott dolgozik.
-- Nem erre gondolta, hanem milyen művészeti mozgolódásokat kell követni? Mert van, aki azt mondja, hogy van egy kolozsvári iskola, van egy székelyföldi iskola, van egy partium körében élő iskola, tehát a Nagyvárad, mert az ottani művészek mással foglalkoznak, mint a székelyek. Tehát ebben az értelemben.
-- Én egy kicsit ezt másként látom. A jövőben, a jövő generáció kritikája eltudja majd dönteni, de most minden művész próbál alkotni, ahogy érzi. Ezek a határozások nem állnak annyira a lábukon, mert ha úgy vesszük Szentgyörgyről Ütő Gusztáv, ő egy székely művész, és mégis képviselte Romániát a Velencei Bianálén. Tehát az ő gondolkodása ott az odavalósi csoport, Bász Imre főleg, de Ütő Gusztáv is, akkor Varga Mihály, egyik múzeum igazgatója. Alakult egy csoportozás, igazad van, azok másképp gondolkoznak, de csak az avantgárdról van szó ott is. Azokat vesszük számításba, akik avantgárdot csinámak. Váradon is van egy csoport, de ott is azok számítanak, akik avantgárdot csináltak. Újvárosi László például, Sorin Vreme, bár ő román, de amikor Váradon volta ebben a csoportban nem csináltunk különbséget, hogy ki magyar, ki román, hanem mint művész próbáltunk kommunikálni és rész venni kiállításokon.
Majd a kritika vagy a múzeumok csinálnak viszont különbséget. Most például Szentgyörgyön van egy nagy kiállítás, ami magyar művészeket állít ki. A Romániai Magyar Képzőművészek, akik avantgárdot csináltak, alkottak, ezért 1989 előtt, mert az számít, akkor volt az a nehézség, hogy csináljál valami valódit. Az avantgárd szerintem azt jelenti, hogy valódi, kompromisszum nélkül alkossál. Azután már lehetett, tehát 90-től már lehetett, de azelőtt nem volt annyira könnyű bemutatni se és alkotni se ilyen dolgokat. Tehát ott a szentgyörgyiek összegyűjtötték ezeket a munkákat és az erdélyi művészeti központba szerveztek egy nagy kiállítást. Körülbelül 200 művész állít ki, többek között ezek a művészek, akiket már említettem, Ütő Gusztáv is, nekem is van egy-két munkám ott, de van nagyon sok más is aki jónak számít és kiállít. Lényeges volt, hogy kimutasd valahol, részt vegyél velük kiállításokon, és 89 előtt legyen alkotva.
Tehát túl nehéz lenne, hogy külön tegyük kategóriákba és kell nézni azt, hogy jó legyen, mit csinál, hogy csinál az más már.
-- Hogyan jellemeznéd a magyar-magyar viszonyokat a művészeti értelemben? Tehát a magyarországi magyar és az erdélyi magyar művészet viszonyát.
-- Ott is nehéz a helyzet, nagy a konkurencia Magyarországon és az övéiket kell elsősorban támogassák. Nehéz bekerülni ott egy kiállításba, de azért egy pár művész is bekerül innen Erdélyből. Elsősorban akiket már emlegettem: Ütő Gusztáv volt ott, Antik Sándor és még egy páran. Egyéni vagy csoportos, inkább csoportos kiállításokon vesznek részt. De ők is elsősorban saját művészeiket támogatják, őket állítják ki. Mi saját magunknak kell csináljuk az utat, ki kell alakítsuk itt Erdélyben az utat. Magyarországon, vagy tovább nyugaton sok magyar erdélyi művész próbál kiállítani, több-kevesebb sikerrel. De innen elmenni nem megoldás, mert nagyon sok művészről tudok, aki nem tudott már alkotni miután kiment nyugtra.
-- Azt akartam még kérdezni, hogy a világban magukat megvalósító művészekkel tartjátok-e a kapcsolatot? Kikről tudtok? Van-e ilyen térképetek? Mert Adynak annak idején nagyon jól bejött az áttelepülés Magyarországra, de Áprily Lajosnak Budapestre áttelepülése nem jött be. Tudok olyan példákat, képzőművészek, akik kimentek Németország azzal, hogy ott jobb lesz, és az egyik hegesztésből él, a másik egy posta raktárába rakodómunkás, a harmadik juhász egy farmon, és így tovább…se idejük, se energiájuk nincs a művészethez. Egy reményük lehet még: ,,ez volt a kezdet, lesz ez jobb is”. Most ilyesmiről nem tudunk. Tehát, ha valaki elmegy nyugatra az nem biztos, hogy bejön neki az áttelepülés.
-- Nem, sajnos nem. Én is tudok esetekről. Magyarországon viszont vannak, akik innen mentek és sikerült. Butak András, aki tanárom volt Brassóba egy nagyon jó grafikusművész, és Budapestre kiköltözött, nagyon jól befutott, ott is el van ismerve. Sok vezetési posztban van, részt vesz kiállításokon. Tehát vannak. Márta Pécsen, megint egy kolozsvári képzőművész, aki kitelepedett és szép karriert futott be, egyetemi tanár is ott. Egerbe indult Erős István, körülbelül az én korosztályom közül, akit nemrég választottak meg a Budapesti Képzőművészeti Egyetem rektorává. Ő egy csíkszeredai származású művész, avantgárdot csinál, land-artot (egy új művészeti irányzat, szerintem nagy jövője van, a természetben kell alkotni természetes anyagokkal).
-- Ehhez a gondolathoz annyit még, hogy az akadémia vállal valamilyen szervező szerepet ebben az értelemben? Tehát az innen elment emberekkel tartani a kapcsolatot valamiképpen, hogy mégis ennek a művészetnek a tagja, résztvevői legyenek? A magyarok összmagyarról beszélnek, tehát vagyunk 15 millióan. Japánban élő magyar képzőművész is ugyanúgy tartja a kapcsolatot a magyarokkal. Én most szervezzek egy japáni magyar képzőművészek kiállítást, kezdi a tevékenységét a kortársművészetek galéria. Nem olyan egyszerű. Az egyik azt kérdezte, hogy ,,hogy lesznek biztosítva a képek”, mondtam, hogy ,,uram, úgy, ahogy önnek a weboldalán”, ,,na de az ő Weboldalán nincsenek biztosítva”, és így tovább. Egy a lényeg, lesz kiállítás. Az ilyesmiket végig kell csinálni. Szóval, valaki a világban él valahol, de ugyanúgy magyarnak tartja magát és magyar művészetet művel. Tartjátok a kapcsolatot a világban szétszéledt emberekkel?
-- Igen. Hát, körülbelül úgy, ahogy említettem az előbb is, tartjuk művészekkel a kapcsolatot. Nem lehet így szerintem. Gondolom te is így kell gondolkozzál, hogy elsősorba a képzőművészeti minőségét kell ellenőrizni. Tehát mi tartjuk a kapcsolatot, voltunk például egyszer egy csoportos kiránduláson Párizsba és ott felvettük a kapcsolatot két művésszel, akiket ismertünk, innen mentek ki Kolozsvárról, és felkerestük őket, felvettük velük a kapcsolatot. De nagyon nehéz így külön csinálni egy-egy kapcsolatot. Van egy bizonyos gondolkodás, az, hogy itt a kolozsvári egyetemen elsősorban a művészetet nézzük, és azután jön az az emberi kapcsolat, meg a nemzetiségi kapcsolat. Ezt majd bízzuk a jövőre, bízzuk a kritikára. Sose volt egy kritérium az, hogy egy művész milyen nemzetiségű volt, vagy férfi volt, vagy nő volt.
-- Én arra gondolok, hogy tudni kell, itt van a világtérkép előttünk, és akkor az ember tudj, hogy itt van X, itt él Y, és ilyen vagy olyan művészetet művel. Ilyesmire gondoltam.
-- Igen, de ezt mint ember. Én tudom az, hogy Münchenben van egy magyar származású művész, erdélyi származású, szoktunk levelezni e-mailbe. De így nem tudunk …ha egy kiállítást akarsz szervezni, akkor esik ez a kritérium. A galérista is elsősorban kér egy portfoliót, és rögtön nem is nézi azt, hogy ki vagy, hol születtél, hanem átugorja és nézi, hogy milyen kiállításokon vettél részt és milyen stílusba dolgozol. Hogyha amatőr vagy, dilettáns vagy, akkor lehetsz magyar is, vagy román is és nem tudják kiállítani azt. Nem azért, mert fajellenesek, hanem egyszerűen adjanak erre, hogy legyen egy minőségi munka. Viszont én mint ember szeretek levelezni, de nem a művészetről beszélek vele, hanem hogy ,,Hogy van?” ,,Mit csinál a kisfia?” stb. De, amikor már a művészetre kerül sor, akkor már másak az igények.
-- Mit lehet megfogalmazni abból, hogy hogyan kezdődik egy fesztőművész munkájában egy munka? Az elméletírás évezredek óta az ihletről beszél és sok mindent összeírtak róla. Az antik görög szerzők azzal kezdték a nagy szövegelést, hogy ,,homlokon csókolta őket a múzsa és imádkoztak a múzsákhoz” stb. Ez volt tehát az előhang. Mit lehet abból megfogalmazni, hogy mi az ihlet? Egyáltalán jó-e megfogalmazni, és mit nem ajánlatos?
-- Az ihlet az fontos, nagyon fontos, viszont ami változott…Mi az ihlet? Az ihlet, mivel nagyon bővült ez a skála, esztétikai kell legyen egy munka, nem csak szép. Több mindent kell tartalmazzon. Ez az inspiráció, ez a múzsa és ez is gazdagodott. Bármi inspirálhat: mész az úton és látsz valakit, aki sztrájkol például. Sok minden változott, de kell azért az inspiráció. Miután megvan ez az ötlet festek egy fát például, vagy egy jelenetet, egy csendéletet. Jött egy ötlet: lilába festem azt. Azután kell a vázlat, én azt mondom, és még mindig ajánlom a hallgatóknak is, hogy kezdjenek vázlatokat csinálni. Szerintem sokat segíti és gazdagítja, tisztázza, leszűri az ötletet, hiszen ha van egy ötlet, de nem teszed azt formába, egy ötlet marad és nem érti meg senki. Milyen jól hangzik, ha van egy szép vázlatod, ott leteszed azt, amit akarsz: hova teszed a fát, mit teszel háttérbe, elől, balra, jobbra, az embert, hogy hogyan fested. Innen kezdődik aztán az alkotás, a nagy munka, ami nem ennek az ötletnek a felnagyítása, hanem egy új munka, ami abból inspirálódik, ami a vázlaton van. Én sem tartottam mindig be 100%-ig a vázlatot, viszont sokszor hasonlítanak, csak annyi, hogy gazdagabb, sok mindent ábrázol. Többet ábrázol egy végleges munkám, mint egy vázlat. Volt például, hogy két vázlatot összeraktam egy festménybe, mert sokszor a nagy munka gazdagabb kell legyen, mint egy vázlat. Akkor nem volt elég egy vázlat és kaptam egy másik vázlatot, vagy csináltam egy másik vázlatot, s így alkottam a végén egy festményt, ebből a két vázlatból.
Inspirálhatnak még az anyagok. A festők esetében például Joan Miró, egy spanyol festő, őt maga a vászon inspirálta. Nem is nagyon festett fehér vásznakra, hanem mindenféle színű, egyszer tett egy alapszínt, amire aztán inspirált, és abból indult ki a festészet. Ha volt egy bog a vásznon, ő abból indult ki, csinált például egy arcot, vagy szemet, és abból bontakozott ki a munkája. Tehát sokszor az anyag is.
Más irányzatokban például, amit már említettem a land-artban is lehet indulni az anyagokból: látsz egy szép követ és ehhez a kőhöz még teszek egy követ, akkor már valami lehet belőle. Lehet a kövekből, vagy épp az ágakból. Látsz egy görbe ágat, amellé teszel még kettőt és így kialakul a munkád. Itt is vannak szabályok, nem lehet akármit akármivel, de így is indulhat. Tehát a vázlat nem muszáj gyakorlatilag papíron legyen ceruzával, hanem lehet ágakból, kövekből összerakni valamit és így alakulnak a munkák.
Lehet egy másik módszer a munka elindulásához, egy bizonyos téma, amit ad a kiállító, egy rendelő. Tehát egy alapítvány, vagy egy múzeum szervez egy kiállítást és ők adnak egy témát, és ott megkérdezik azt, hogy ki akar ebben a témában festeni. S akkor te ha részt akarsz venni muszáj fessél abba a témába. Általában a témák azért elég bők. Lehet például egy olyan téma, aminél résztvettem egyszer Japánba, de csak egy munkát küldtem, hogy a ,,Vízszintes fa”. Nagyon érdekes volt és inspirált, hogy valamit alkossak. Tehát oda nem küldhetsz föl egy olyan munkát, ami köveket tartalmaz, mert fa. Kell valamennyire közelíteni. Ez is lehet egy módszer, hogy elinduljál egy alkotásba. Nem csinálhatod csak azért, hogy szépecske legyen, hanem legyen valami mondanivaló, legyen valami színharmónia, valami érdekes.
De csak úgy festeni, hogy nincs se ötleted, se rendelés, se kiállítás, az olyan, mint az asztalosnak ?, kézimunka, az más megint. Az is lehet szép, de csak dekoratív. Annak nincs mondanivalója. Az csak egy szép, dekoratív anyag, de a gondolkodásodat nem hökkenti meg.
-- Hogy válogatod meg a kompozíciós elemeket? Tehát hogy mi lesz a képen.
-- Hát vannak szabályok, mert már régóta valami, ami mond valamit. Nem tudsz akármivel akármit kifejezni. Nem tudsz például egy harcos, vagy egy sportoló, egy dinamikus kompozíciót, egy nyitott, dinamikus kompozíciót nem tudsz létrehozni olyan elemekkel, mint például borkánok, üvegek. Így egy csendélet az asztalra téve porcelánból, és mondjuk egy citrom, valami. Vagy bármilyen gyümölcs, zöldség, körte. Nem tudod, hiszen vannak bizonyos szabályok. Mivel mit tudsz ábrázolni. Elsősorban ezek. De ugyanakkor ezt lehet vinni absztraktba is, hogy egy kompozíció, ami dinamikus és nyitott teljesen más, mint egy statikus kompozíció, ami zárt kompozíció.
Itt lehetne boncolgatni, hogy mi ez a négy tény, amit említettem, mit jelent mind a négy. Tehát elsősorba dinamikus azt jelenti, hogy a struktúrája olyan, mint a sport, a háború, vagy a dinamika, amikor mozog az ember. Ezt úgy kell ábrázolni, olyan típusú vonalakat kell tartalmazzon. Elsősorban nem vízszintes vonalakat, hanem oldalra döltve. S így már a rajzolt vonalban benne van az az instabil valami, vagyis mozog. Ad egy olyan impressziót, mintha mozogna. Erre alapszik a mozgás. Egy másik vonal tovább növeli a mozgást. Így kell válogatni a tényeket ahhoz, hogy mit akarsz te ábrázolni, hiszen, ha egy mozgást szeretnél ábrázolni, akkor ezeket a típusú vonalakat kell használni.
A következő lépés az, amikor a színeket is kell választani. Ha nekem adták azt a témát, hogy ,,az olimpiai bajnokság”, akkor a színeket is alá kell rendeljem erre a mozgásra. Meg kell kérdezni, hogy melyik színek adják azt a hatást, hogy mozgás van benne, és melyek azt, hogy nincs mozgás. (Szerintetek melyik szín kelti az a hatást, hogy vibrál?) Az olyan színekkel, mint a piros, lila, talán a rózsaszín sikerül az, hogy egységesen szuggeráljad a dinamikát. Minden lépés meg van gondolva a művészetbe. Ha nem is látszik egyből, de ha nekiálltok és tanulmányozzátok ezeket a festményeket, akkor meglátjátok, hogy minden lépésnél van egy kapcsolat. A vonal, a szín, azután van egye a forma is. A forma is kapcsolatban kell legyen. Tehát mozgás kell legyen valahogy. S akkor így próbálod elérni ezeket. Kell mindenből tudni valamit, kell ez csomó tanulmány. Még van Gogh is, akiről azt mondják, hogy ösztönből dolgozott, ő is sokat tanulmányozta a művészeket. Nem járt annyit egyetemre, csak egy pár hónapot, hiszen nem egyezett a gondolkodásokkal. Végül amikor megismerte a francia impresszionalistákat, akkor kirobbant belőle ez a szín, amit nagyon tudományosan használt. Ezt bizonyítják a levelei.
Mindezek mellett kell nézni magát az optikai viszonyt, kontrasztot, hiszen nem minden szín megy mindenhez, fizikailag is nem bírja a szemed, hogyha bizonyos színt odateszel bizonyos szín mellé. Például egy kék egy zöld mellett nem nagyon megy, nagyon nehéz a szemnek elfogadni. Ha egymás mellé is teszed kell egy hideg-meleg viszony. Vagy egy másik kontraszt, a komplementáris, tehát ez azt jelenti, hogy optikailag kiegészítik. Ha látunk egy kéket, vagy egy lilát, akkor szükségét érezzük egy másik színnek, hogy legyen mellette valami. Így kialakul hét kontraszt. Tehát egy híres festő is és ugyanakkor kromatikai szövegeket író tudós és tanár úgy tartotta, hogy hét kontraszt van és erre alapszik minden munka. Többé-kevésbé ez a hét kontraszt meg van minden vásznon. Ezt a hét kontrasztot nem lehet kikerülni, olyan, mintha hét szabály lenne.
Voltak olyan művészek, akik a zenét akarták szuggerálni a képzőművészettel, a zenének a hatását. A leghíresebb egy Kandinsky képzőművész, akiről azt tartják, hogy ő találta ki az absztrakt művészetet, (habár vannak más vélemények), ő a leghíresebb. Még volt egy Hans Hartung nevezetű is, valamint egy harmadik, Malevich, akik közel ugyanabban az időben absztrakt művészet foglalkoztak. Jött az ötletük, hogy nem kell figuratívon festeni, nem kell illusztrálni, nem kell fényképezőgépnek a folytatása legyen a festmény, hanem maradjon csak az idea. Tehát a vonal, a folt, a szín, ezeknek a segítségével ábrázoljuk a lelkivilágunkat.
-- Lebontod a formákat, töredezetted ábrázolód a formákat, az ,,örök expresszionizmus”. Végülis Picasso vonalán határozható meg, már amennyire meghatározható, az, amit te csinálsz. ,,Örök expresszionizmus”. Mennyire megtervezett, spontán az alkotás? Munkaközben hogy alakul?
-- Változik, hiszen nem akarok úgy dolgozni, mint egy fényképezőgép, habár közben próbáltam, és főleg egyetemistaként bizonyítottam is, hogy tudtam csinálni eléggé hithű portrékat a modellekről, de próbálok valahogy annál többet elérni. Tehát mondjuk a kezét tudnám egy kicsit nyújtani, torzítok még valamiket hogyha érzem, hogy így kéri a kompozíció. Ahogy említettem Picassot például, nála van egy jellegzetes munka, egy nő, aki szalad és a kezét előre nyújtja, és hosszabb a keze, mint a normális. Azt mondják a kritikusok és a művészek, hogy ez akarattal van alkotva így, nem azért mert ő nem használ szemüveget, hanem azért, mert így tudta kifejezni azt az előre haladást, azt, hogy megy előre a képe, a mozgást. Ilyen szempontból én is (sőt) muszálynak tartom, hogy bizonyos torzításokat a valódi színlettekhez viszonyítva csináljak, mert elsősorban én is próbáok egy hatást elérni. Én eléggé próbálok a széppel törődni, de új elemeket is bevinni. Ez a munkám is, ami ki van állítva Szentgyörgyön, ahol torzított sziluettek jellenek meg, mert abban az időben nagy hatással volt rám a barlangfestészet (a kiállítás neve Itt más). Lascaux-ban és Altamiraba van két híres barlang, ott vannak eredeti barlangfestészeti maradványok és csodálatos, hogy mennyire tele vannak energiával, egyáltalán nem portréképszerűen vannak lefestve a falra, viszont nagyon jól kifejezik azt az erőt, ami például a híres bölény képekben vannak. Látszik, hogy mennyire alá voltak rendelve ezeknek a vadállatoknak, és érezték, hogy kell ábrázolják őket. Lehet, hogy próbálták így uralni, vagy megérteni őket. Annyira tökéletesen megvannak festve energia és erő szempontjából, tökéletesíve vannak, tehát semmi plusz nincs rajtuk, csak az a forma mozgásban, és a legjobb szögből nézve. Engem nagyon meghatottak azok az ábrázolások, volt egy csomó könyv a könyvtárban, azokból nagyon sok másolatot csináltam és próbáltam megérteni ezt a nagy energiát, lendületet, amivel ez az egyszerű ember, primitív, hiszen a kőkorszakban voltka, ilyen jól kitudta fejezni a dolgokat. Én ezt próbáltam átvinni, sziluetteket ábrázoltam, de próbáltam ilyen típusú energia, dinamikai szempontból festeni őket, és úgy látszik, hogy valamennyire sikerült, mert több helyen ki volt már állítva ez a munkám, Debrecenben a Kortárs Képzőművészeti Múzeumban és most megkértek itt is Szentgyörgyön, hogy állítsam ki ott. Tehát így is leehet ábrázolni. Nem muszáj fényképszerűen, az is jó, ugyebár vesszük Salvador Dalí fényképszerűen csinálja, de ott mégis más, hiszen mindig van egy legenda a hátánál. Az óra például folyik, mint egy sajt, ezt ő úgy magyarázta a könyvében, hogy egyik nap ebédeltek a barátai gondolták, hogy elmennek egy moziba, ő azt mondja, hogy marad még az asztalnál, meleg volt a házban és a sajt kezdett úgy folyni, olvadni. Akkor egyből jött az ötlete és volt a munkája, amely már el volt indítva, s az órát olvadva festette le, mint a sajt. Így magyarázza ő. Ennyit tudnék erre a kérdésre válaszolni.
-- Szóval felbontani a formákat és így ábrázolni őket. Van ebben valami vállalás, mert legutóbb Mondo cane címmel rendeztél kiállítást? Tudni kell, hogy az olasz ,,Mondo cane” 1967-ből. A botrány a mai napig tart. A ,,Kutya világ” című dokumentumfilm arról beszél, hogy ez a földi élet milyen igazságtalan, ez a világ milyen igazságtalan. Amerikában a felső tízezer ilyen olajokkal és olyan krémekkel készített bogarakat eszik, mert unják a húst és a hagyományos ételeket, és Afrikában alig jut egy-egy bogár sokaknak és éheznek. Összevetik ezt a kettőt.
Afrikában vannak olyan helyek, olyan törzsek, ahol nem ismerik a fémeket. Az emberiség törzsfejlődésében a pattintott és a csiszolt kőkorszak után következik a vaskor. Ezeken a helyeken még nem jött el a vaskor sem. A szó szoros értelmében a kőkorszak szintjén élnek. Úgyhogy a ,,Mondo cane” dokumentumfilm sokakat felháborított. Tehát mikor a harmóniának ezt a hiányát ábrázolod, akkor van ebben valami vállalás? Milyen gondolattal közeledsz a témákhoz?
-- Mindenesetre több mindent lehetne itt mondani. Nálam egy kicsi menedzsment is volt ebben a dologban, habár szívből egyetértek ezzel a filmmel, de nálam volt egy kicsi olyasmi is, hogy kicsit vonzzam a közönséget is. Tehát ezzel is kellett törődjek: hogy jöjjenek be a látogatók, legyen egy érdekes cím. Ne adjam mind azt, hogy ,,szép tavasz”, meg ilyesmi, hanem legyen egy kicsit érdekesebb. Ugyanakkor volt is okom rá, mert a festményeimnek nagy része, körülbelül fele, fekete-fehér volt. Én abban az időszakban, 2015-16-17 körül fekete-fehérben dolgoztam. Csak szürkékkel és fekete-fehérrel, mert láttam, hogy ezeket is nagyon gazdagon lehetett kifejezővé tenni és nem volt eléggé explorálva ez. Kiindultam abból, hogy ha tavasszal kimész az erdőbe milyen kellemes sétálni, amikor még nem zöldültek be a fák, nincsenek még falevelek, hanem még az a nedves, sötét, majdnem fekete, kékes, lilás árnyalatban vannak azok az ágak, és abban az időben kezdtem el festeni ezeket a képeket. Tájképekből indultam ki akkor, azután festettem ilyen kompozíciókat, a sziluetteket. Tehát ez volt az egyik magyarázata ennek a címnek, mert abban az időben olvastam ilyen könyveket is és ott is azt írják, hogy a kutya állatvilág, ,,mondo cane”, a kutyákról, hogy nem látják a színeket. Akkor jött nekem az ötletem, hogy legyen ez az első kiállítás, ahol a kutyák is tudják élvezni valódiba a színeket, tehát a fekete-fehért. Már voltak olyan koncertek, ahol a kutyáknak, vagy más állatoknak csinálták, de ilyenről még nem hallottam, hogy legyen olyan kiállítás, ami direkt kutyáknak is van csinálva. Tehát itt ezt a képet egy állat is tudta élvezni.
Ugyanakkor, mivel nagyon nehéz a sorsa a képzőművésznek itt Romániában (és a világban) is, ezt is próbáltam ábrázolni. Tehát majdnem kutya sorsa van a művésznek. Én sem tudok nagyon árulni, nincs annyi gazdag ember, aki vásárolna annyi képet, plusz nagyon nagy a kínálat. Mindenki fest és akkor szegény vevő nem tud dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz. Megvesz valamit, odateszi a falra, kész. Tehát nincs tanácsadó, nincs annyi galéria, aki tanítsa ezeket az újgazdagokat, hogy ez a jó művész, nem ez; ezt kell venni, nem azt. Ha bemész ezekbe a nagy szupermarketekbe, akkor az tele van, fillérért árulják ezeket a kézi, ,,hand made”, olaj vászonra. A kínaiak sorozatban gyártják, 20-30-at sorozatban festenek, mert egy nagy borkán zöld, egy nagy borkán kék, egy nagy borkán lila és akkor minden vászonra tesznek egy-egy foltot, s akkor lesz 100 darab egyforma virág prédául, vagy sziluett, vagy vulkán. S akkor mindenkire ráírják, hogy ,,hand made”. Igen, kézzel van csinálva, de nem fejjel van készítve. Tehát ezt a vevő nem látja, nem jön rá és megveszi. Akkor ezt is próbáltam ábrázolni ezzel a címmel, milyen nehéz sorsa van a művésznek, hogy nincs lehetőség kiállítani, nincs lehetőség eladni a munkát és ezt is próbáltam ábrázolni. Nincs érdeklődés, ha elmész egy kiállításra alig látsz egy-két embert ott, de azok szerintem a művészek, akik festették a képeket, még mennek és megnézik a kiállítást. Kevés a látogató, közben még akad, hiszen én is néha eladok egyet-egyet, de nem tudok abból megélni, nekem is az egyetemi, tanári posztom biztosítja a lehetőséget.
Ha összeadjátok ezeket, amiket mondtam, akkor így alakul ki ez a cím.
-- Előzetes megrendelésre dolgoztál már, dolgozol?
-- Nem.
-- A Parajdi Sóbányában van egy nagy képed, az mégiscsak előzetes megrendelés lehetett.
-- Nem. Az úgy volt, hogy volt egy tábor. Még ez ad egy lehetőséget a művészeknek, hogy alkossanak ingyen, megfizetve a táborokban. Nálunk úgy hívják tábor, Magyarországon művésztelepnek mondják. Az a hely, ahova egy szervező, akinek van pénze és van helye, meghív 10-15 művészt. Oda te meg vagy hívva, neked ott vannak körülmények teremtve, festéktől elkezdve vásznak, alapozó, tehát mindenféle, hely, ahol fessél. Akkor te ott részt veszel abban az akcióban úgy, hogy festesz valamit. Abból, amit festesz egy munkát adsz a meghívónak. S akkor így született az a munka, ami a sóbányában van, egy Ádám és Éva stílusú falfestmény. Ott van mai napig, nagyon jó állapotban még mindig. Már több mint 10 éve meg van festve.
Ilyen szempontból rendelés még volt, hiszen ilyen táborban vettem részt. Művésztelepen, ahol alkottam valami és ott maradott. Vagy más kiállításokon, amikor részt vettem, Belgiumban volt több ilyen grafikai munkám, amit úgy neveznek, hogy ,,ex libris”, tehát a nyomtatás. Nyomtatva van, préselve van. Ilyen grafikai nyomtatvány, olyan volt több Belgiumban, máshol is van. Van ez a land-art, amit már említettem, ami Japánban van, más irányzat, ahol természetes dolgokkal dolgozok, ágakkal, kövekkel, bambusszal, vagy bármivel, ami ilyen természetes forma. Azokkal dolgoztam.
Ilyen szempontból vannak megrendelések, de úgy, hogy jöjjön valaki és kérjen tőlem egy festményt, úgy nem volt még. Van egy siteom is, de még nem jelentkezett senki erre.
-- Akcióművészettel is foglalkozol, méghozzá úgy, hogy az országban az első művelője vagy. Hogy jelentkezett ez?
-- 1989 előtt történt és akkor úgy vettük, mint egy kifejezési forma és nálam olyan természetes volt, hogy ezt csináljam, úgy éreztem, mintha festenék. Tehát én a testemmel fejeztem ki azt, amit máskor mentem a műterembe és vászonra festettem. Itt Szentgyörgyön is ki van állítva három fénykép az egyik ilyen performanceból, amit Váradom alkottam, egy ilyen mozgás jelenet. A téma akkor az volt, hogy egy verset illusztráltam. Van a híres román költő, Eminescu, és neki van a verse A tó, és az nagyon meghatott abban az időben, próbáltam illusztrálni új mozgásokkal és egy csomó spárgával.
Elsősorban vettem két nagy gomolyag spárgát és azt a terembe szétdobáltam. Olyan jó hatása volt annak, mintha víz lenne. Aztán bementem a közepébe, vettem a spárgát és tettem a fejemre, mintha úsznék a vízbe. Ilyen mozgásokat csinálta. Tetszett nagyon a kollegáknak, lefotózták, van egy elég híres, ismert fotóművész itt Váradon, mostmár Kolozsváron is él, aki abban az időben Váradon volt és ő fotózta le és így eljutott aztán Újvárosi Lászlóhoz, váradi képzőművész és tanár ott az egyetemen, ő aztán eljuttatta tovább Szentgyörgyre és így vannak kiállítva ezek a fotók.
Másik akciómban te is segítettél, hogy egy performanceot alkottam a híres görög legendáról, Pügmalionról. Ő egy görög szobrász volt, aki egy ideális női szobrot alkotott márványból és annyira tökéletes volt, hogy beleszeretett. Akkor kezdte kérni az isteneket, hogy adjanak életet, lelket öntsenek ebbe a szoborba, mert ő nem tud élni nélküle, öngyilkos lesz. Szerencséje volt, mert így történt. Boldogan éltek örökre, ha meg nem haltak. Én átvettem ezt a legendát, mert engem is meghatott ez az ötlet, hogy egy művész alkosson egy tökéletes munkát, amit szeret. Általában ugye a művészek szeretik saját munkáikat, de ez normális, hiszen kell bízni benne, hogy te jól fested, amit festesz, mert ha nem bízol te, akkor más se fog bízni, más sem hiszi el, hogy te jó művész vagy. Írtam egy rövid szöveget, hogy hogyan is kéne ezt lejátszani. Első jelenet az volt, hogy én festek egy női sziluettet, eddig hasonlít a legendához, azután ez a sziluett átváltozik egy valódi nővé (ezért meghívtunk két balerinát), tehát életre kelt. De nekem a többi része a legendának már nem tetszett, mert én tudtam, hogy minden csoda csak három napig tart. Akkor megbeszéltem ezekkel a balerinákkal, hogy lépjenek vissza a vászonba, tehát ne tartson sokat ez a boldogság, mert így a valódi. Akkor, amikor visszabújtak ők a papír mögé, így fejeződött be. Visszamentek a képdimenzióba. A Korunk galériánál mutattuk be, még Kántor Lajos volt a főszerkesztő, kétszer is megkértek, hogy bemutassam, annyira tetszett.
Ez volt az egyik nagyobb performanceom, ami sikeres volt és még volt egy pár. Ezeket mind dokumentáltam, a Romániai Képzőművészeti Lapnál egyszer megkérdezte valaki, hogy ezeket hogy tudod bizonyítani. Meg van az a lap, ami akkor megjelent Bukarestbe, és benne van illusztrációval, valamint szóval is, hogy én ezt a performanceot akkor csináltam, 89-ben.
-- Mik a terveid?
-- Aktiválni, minél többet, részt venni kiállításokon, ez az első. Keresem, bemutatom magam, interneten keresek kiállításokat, hogy részt vegyek, és ezek a célok. El akarok menni Szentgyörgyre a kiállításra. Ilyen kiállítások, ennyi egyelőre.
Igen, légy jelen a világon sokfelé. Sok sikert hozzá! Köszönjük Dobriban Emil festőművésznek, hogy elfogadta a meghívásunkat, reméljük, hogy még sokszor lesz vendégünk.
2023
Józsa István
DOHNÁNYI ERNŐ ZENESZERZŐRŐL
Wass Albertet olvasunk -- az erdélyi származású író státusza tisztázatlan – a fasiszta szimpátia miatt. Ebben az összefüggésben merült fel Dohnányi Ernő neve.
Szabó Lőrinc költőt és Dohnányi Ernő zeneszerzőt fasiszta szimpátiával vádolták – vádolják. Horthy Miklós kormányfő és Adolf Hitler kancellár hat alkalommal találkozott és folytatott tárgyalásokat.[1] Ezek közül, egyik alkalommal Dohnányi Ernő zeneszerző az 1938-as találkozó tiszteletére a Budapesti Operaházban ünnepi koncertet vezényelt.[2] 1944 novemberében Budapest ostroma idején az akkor a Német Birodalomhoz tartozó Ausztriába költözött.[3] Dohnányi Ernő zeneszerzőt 1945-ben háborús bűnösnek nyilvánították, aztán évtizedekig tilos volt kiejteni a nevét is. És akkor kezdjük csak kutatni, urambocsá’ magyarázni, hogy is van az, mért is van az, hogy egy kultúra az egyiküknek megbocsát – Szabó Lőrincet a nagy klasszikusok között tiszteljük, életműve régóta a kötelező oktatás része, Dohnányi Ernőt viszont – fuj, fasiszta szimpátia – ugyanaz a kultúra ki akarta – akarja? – törölni emlékezetéből. |
Laskai Annát, a Zeneakadémia doktoranduszát, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének 20‑21. századi Magyar Zenei Archívumának munkatársát kérdeztük.
– A zenetudósok szerint Dohnányi Ernő Bartók-kaliberű zenei tehetség, alkotóember volt, nagyformátumú életművet alkotott. Wass Albert a „Wehrmacht” tisztje volt – innen a vádak –, Dohnányi esetében pontosan mit jelent a „fasiszta szimpátia”?
Dohnányi esetében – azt hiszem – nem beszélhetünk egyértelműen fasiszta szimpátiáról. Ugyan a Horthy-korszakban Dohnányi a hazai kulturális és zenei élet megkerülhetetlen irányítója volt – bár mint a Zeneakadémia igazgatója, 1934-től hivatalból ő maga képviselte a zeneész-társadalmat a Felsőház ülésein –, de a szó szoros értelmében „nem politizált”. Keveset nyilatkozott, s ennek következtében igen keveset tudunk a zeneszerző politikai meggyőződéséről és a hatalomhoz fűződő viszonyáról. Azt sem vehetjük készpénznek – bár később egyértelműen politikai nézeteivel hozták összefüggésbe –, hogy 1943-ban a nyilas Összetartás[4] című lapnak nyilatkozott, ugyanis az elmondottakban politikáról egyáltalán nem esik szó, sőt Dohnányi már az interjú elején hangsúlyozza, hogy nem szokott nyilatkozni. Visszatérve a fasiszta szimpátia kérdéséhez: Breuer János, „Dohnányi meghurcoltatása”[5] című írásában a zeneszerző kulturális életben betöltött pozíciói mellett néhány olyan kompozíciót is szemügyre vesz, melyek valamilyen politikai konnotációval bírhattak. A művek közül a szerző kiemeli az 1933-ban Gömbös Gyulának dedikált Nemzeti egység indulóját, mely, noha sem szövegét tekintve, sem zeneileg nem tartalmaz semmilyen politikai – sem fasiszta sem pedig náci – utalást 1945-ben – minden bizonnyal az ajánlás személyére való tekintettel – indexre került. Hogy Dohnányi vajon mi célból írhatott ilyesfajta kompozíciót, annak magyarázatára Breuer a komponista első monográfusa, Vázsonyi Bálint egyik szóbeli közlésére hivatkozik.[6] Vázsonyi szerint ugyanis Dohnányi családi indíttatásból komponált indulót az éppen akkoriban miniszterelnökké kinevezett Gömbösnek, hiszen a zeneszerző második házasságából származó fiúgyermekből ludovikás tisztet kívánt nevelni a komponista felesége, Galafrés Elsa. Dohnányi tehát ezzel a kompozícióval kívánta elősegíteni – legalábbis Vázsonyi feltételezése szerint – fia felvételét az akadémiára. Mindezek alapján, úgy tűnik, hogy habár Dohnányi nem egy reprezentatív alkotást – csupán egy egyszólamú indulót (tömegdalt) – ajánlott az akkor még nagy népszerűségnek örvendő államférfinek, később, a háborús bűnösség vádjai során ezt mégis a zeneszerző politikai nézeteivel kapcsolták össze.
További vizsgálódást igényelnek ugyanakkor azok a külföldi turnék is, melyeket Dohnányi, a Filharmóniai Társaság zenekara élén a fasiszta Olaszországban tett. Ugyan ezek a koncertkörutak, az 1927-ben megkötött olasz-magyar barátsági szerződést követően zajlottak le – elsőként 1928-ban, majd 1936-ban –, egyelőre azonban nem sikerült kideríteni, hogy ezek az események bírhattak-e valamiféle külpolitikai jelentéssel (vagy célkitűzéssel).
– Hitler pályája elején elkápráztatta a világot. Ösztöndíjíkkal, konferenciákon többször jártam Németországban, a rokonaim nagy része ott él, a németek ma is azt mondják: “Er hat auch gute Sachen gemacht” – „Jó dolgokat is csinált.” Igen, kezdetben, látva az egész útját: mondjuk inkább így: pályája elején. Meggyőzte az országot-világot, hogy amit ő hirdet, szervez, az a „szebb jövő”. És ország-világ rajongott érte. Dohnányi Ernő is ennek a kezdeti felbuzdulásnak volt része? Ahogy Bukarestben vasgárdista volt a fiatal Mircea Eliade. Az Antonescu-kormány ösztöndíjával jutott el Indiába – és aztán soha többé nem jött haza. Végül a chicagói egyetem tanára lett.
Nem hiszem, hogy Dohnányi része lett volna ennek a felbuzdulásnak. Ismét a már említett külföldi koncertkörutakra hivatkoznék, hiszen 1937-ben Dohnányi a hitleri Németországban is megfordult a Filharmóniai Társaság zenekarával. Sajnos jelenleg még erről a koncertkörútról is keveset tudunk. Viszont a már említett Breuer-tanulmány szerint – bár nem tudható, hogy információi honnan származhatnak – ekkor Dohnányi magával Hitlerrel is találkozott.[7] Mindenesetre Breuer szerint a turné hivatalos kiküldetés lehetett, s így Dohnányinak – nem beszélve a zenekar tagjairól – nem volt és nem is lehetett választási lehetősége sem a koncertkörút, sem a kancellárral való magánkihallgatás teljesítését illetően.
– Évek teltek el, mire a világ felismerte, hogy Hitler ideológiájával valami nagy szörnyűség készül – Dohnányi Ernő pályáján mi volt a fordulat? 1934-től a Zeneakadémia főigazgatója volt – de a „zsidó-törvény” bevezetésekor azonban lemondott.
Valóban, a zsidótörvények bevezetésének következtében mondott le Dohnányi zeneakadémiai főigazgatói állásáról: 1941-ben, amikor egyik kedves egykori növendékét, Faragó Györgyöt eltávolították állásából, a tanítást azonban még 1943-ig folytatta az intézményben. De más vezető pozícióiról is sorban lemondott – például a Magyar Rádió zenei osztályának igazgatásáról – a nácizmus előrenyomulásával párhuzamosan. Dohnányi azonban már korábban – az első zsidótörvény bevezetését követően, 1938-ban – a zeneélet árjásítását céljául kitűző zenekamara felállításának tervébe is beleavatkozott, mégpedig úgy, hogy ő maga készítette el a kamara tervezetét, mely azonban nem felelt meg az elvárt követelményeknek. Nem véletlenül írta 1948-ban Weiner Leó a következőket: „Dohnányin múlott, hogy az annak idején annyira szorgalmazott »zenei kamara«, melynek célja lett volna a zsidók kizárása a zenei életből (per analogiam Kiss Ferenc és színész-kamara) nem jött létre, mert Dohnányi elszabotálta.”[8] Az azonban nem teljesen érthető, hogy Dohnányi miben, vagy mennyiben „szabotálta el” a kamara létrejöttét: ennek a kérdésnek a megválaszolása is további vizsgálódást igényel.[9]
– Mik voltak a vádak Dohnányi Ernő ellen? Mik lehettek? Hisz koncertezett, oktatott és komponált. 1939–41-ben, éppen a pusztítás idején például Cantus vitae – „Az élet dala” címmel írt kantátát. Ki vádolt? Miért?
A háborús bűnösséggel kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat elsőként Vázsonyi Bálint közölte Dohnányi életrajzában.[10] E kötetben a forrásmegjelölés nélkül közölt háborús bűnösök nevét tartalmazó listán az alábbi szerepel: „Magyar háborús bűnösök első és második listája, ismeretlen forrásból. (…) Vád: intellektuális munka a nyilasok és a háború folytatása mellett.”[11] Vázsonyi szerint a felsorolásban nyolcadikként szerepel Dohnányi neve, csakúgy, mint Magyar Nemzeti Levéltár internetes felületén is hozzáférhető dokumentumában. Ez utóbbit a Debrecenben ülésező ideiglenes kormány 1945. február 16-i datálással készítette el, melyben – a Vázsonyi által idézett forrás tartalmával csaknem megegyezik – a következő áll: „Háborús bűnös, mert a háború fokozottabb mértékben való folytatására és a nyilas /fasiszta/ mozgalomnak segítségében szellemi tevékenységet fejtett ki.”[12]
A Dohnányit ért háborús bűnösség vádjainak tisztázása a Dohnányi-kutatás egyik nagy hiányossága. Aktuális feladatnak tekinthető, hiszen a zeneszerző Egyesült Államokban eltöltött utolsó évtizedéről a kutatás az utóbbi években jelentős irodalommal gazdagodott.[13] Annak megválaszolása azonban, hogy a hazai zeneélet milyen okokból ignorálta személyét több évtizeden keresztül, további vizsgálódást igényel. Hogy vajon mik lehettek a Dohnányi ellen felhozott vádak, arra Breuer János már említett tanulmánya próbál válaszokat adni, ám ahogy a szerző írása elején hangsúlyozza: alapkutatások elvégzése hiányában fiction-formában próbálja felvázolni, hogy milyen vádak hangozhattak el a zenei igazoló bizottság ülésén. Két politikai jelentéstartalommal rendelkező kompozíció (Magyar hiszekegy, Nemzeti egység indulója) értelmezése mellett a szerző szerint a már említett 1937-es németországi turné, a Rádió zeneigazgatói posztja, valamint a nyugatra menekülés ténye lehettek olyan vádpontok, ami miatt az igazolóbizottság elmarasztalta Dohnányit. A szóban forgó zenei igazolóbizottságról és arról, hogy az ülésekről maradt-e fenn valamiféle dokumentáció, jelenleg nincs tudomásunk.
Arról sincs egyelőre nincs tudomásunk, hogy pontosan ki vádolt. Az viszont nyilvánvaló, hogy az általa betöltött sokoldalú tevékenyégi körökben való működése, megkerülhetetlen zeneélet-szervező tevékenysége miatt nem csak szimpatizánsokat, de sok ellenséget is szerzett magának. Egy Dohnányiról készült dokumentumfilmben Ujfalussy József érzékletesen világított rá arra, hogy a zeneszerző vajon milyen okokból kerülhetett fel a háborús bűnösök listájára. Gondolatmenetében Ujfalussy arra is rámutatott, hogy Dohnányi viselkedésében és szerepvállalásában milyen támadható tényezők voltak. De Ujfalussy azt is próbálja megválaszolni, hogy ezek közrejátszhattak-e abban, hogy később megvádolták.
„Ő politikus volt abban a tekintetben, hogy ő neki a magyar zene és kultúra ügye volt a fontos, tekintet nélkül arra, hogy egyéb mi minden történik körülötte, és ő erre tette rá az életét. (…) De [Dohnányit] egész életmódja, egész neveltetése, egész habitusa egy más generációhoz kapcsolta. (…) A nemzetközi hangversenyező karrierje őt abba a helyzetbe hozta, hogy nem vett részt azokban az itthoni, művészek által kezdeményezett politikai mozgalmakban és irányzatokban, amelyek akár az I. világháború idején, akár a két háború között a 30-as években jellemezték Magyarországot. Ő megmaradt a muzsikus gentlemennek, aki mindent elkövetett azért, hogy jól szolgálja a magyar zenekultúra ügyét.”[14]
Ujfalussy idézett szavaiból úgy tűnik tehát, hogy Dohnányi valójában nem „politikus”, hanem apolitikus volt, hiszen aligha volt körültekintő a körülötte zajló politikai berendezkedések változásait illetően. Nyilvánvaló, hogy ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy később megvádolták.
– Dohnányi Ernő / Ernst von Dohnányi rehabilitációjáról kell beszélnünk? Az a rehabilitáció mára már teljes mértékben megtörtént?
Nyilvánvalóan ilyen célból készült el Vázsonyi Bálint 1971-ben napvilágot látott Dohnányi-életrajza,[15] mely azonban mégsem indította el hazánkban a várt érdeklődést a zeneszerzővel kapcsolatban. Dohnányi rehabilitációja Magyarországon csak az 1990-es években kezdődött el. Intézményes keretek között azonban csak egy évtizeddel később, 2002-ben indulhatott meg a zeneszerző életművét feldolgozó tudományos munka a Zenetudományi Intézetben létrehozott és 2002-től 2009-ig működő Dohnányi Archívumban. Az archívum munkásságának eredményeit a 2007-ig évenként megjelent Dohnányi Évkönyvek sorozata dokumentálja.[16] Habár az archívum 2009-ben megszűnt, a gyűjtemény feldolgozása és kutatás nem maradt abba: jelenleg a Dohnányi-gyűjtemény a Zenetudományi Intézet 20-21. Századi Magyar Zenei Archívumában kapott otthont. A közelmúltban ráadásul jelentős dokumentumokkal gyarapodott a gyűjtemény, mely újabb fellendülést eredményezett a kutatásban. Itt kerültek ugyanis elhelyezésre azok a dokumentumok, melyek 2014-ben és 2015-ben érkeztek Magyarországra a zeneszerző utolsó tartózkodási helyéről, az Egyesült Államokból.[17] A kutatás mérföldkövének tekinthető Kusz Veronika erről az időszakról, Dohnányi amerikai éveiről szóló doktori disszertációja, mely könyv formájában 2015-ben látott napvilágot.[18] Továbbá ebben az évben indult útjára a Dohnányi Évkönyvek folytatásának tekinthető, de immár Dohnányi-tanulmányok 2015[19] címet viselő kiadvány, mely a Dohnányi évfordulóra, 2017-ben új kötettel jelentkezett.[20] A kutatás azonban mindeddig adós maradt egy, a Vázsonyi könyvét felváltó tudományos igényű Dohnányi-monográfia megírásával. De adós a Dohnányit ért háborús bűnösség vádjainak tisztázásával és következményeivel, vagyis annak megválaszolásával, hogy életművét milyen okokból és milyen eszközökkel némították el életművét több évtizeden keresztül a magyar zeneéletben. A kutatás jövőbeli feladata ugyanakkor a háborús bűnösség előzményeinek, a zeneszerző magyarországi, a két háború között betöltött vezető pozícióinak, zeneélet-szervező tevékenységének és a hatalomhoz fűződő viszonyának a vizsgálata is.
– Hogyan lehet ma szakszerűen összefoglalni a Dohnányi-életmű státuszát, helyét, rangját?
Habár a Dohnányi-életmű reneszánsza csaknem három évtizede elkezdődött, Dohnányi neve mégsem foglalta el méltó helyét sem a zenetudományi diskurzusokban, sem pedig a hazai zenei életben. Jóllehet a Dohnányi-kutatás az utóbbi két évtizedben jelentős irodalommal gazdagodott – dokumentumközlések, forráskiadások formájában –, az életmű-feldolgozás azonban még korántsem tekinthető teljesnek. A kutatás már korábban említett aktuális feladatain kívül ugyanakkor elsődleges feladata az oeuvre kritikus szemléletű értelmezése volna. Ezen belül is elsősorban a háborús bűnösség következményeinek, az életmű mellőzöttségének és nem utolsó sorban a hazai zeneélet kirekesztő magatartásának értelmezése – és még számos fontos kérdés megválaszolása – után talán nem csupán a tudományos érdeklődés, de az előadóművészet is intenzívebben foglalkozna az életművel.
– Magyarországon már intézmények veszik fel Dohnányi Ernő nevét, fesztiválokat, versenyeket stb. szerveznek nevével. És Dohnányi a „határon túlinak” mondott magyarság köreiben? Az összmagyar recepció... Művei hol szerepelnek koncertek, zenekarok stb. műsorában? Életműve él? Erdélyben többnyire olyanokkal beszéltem, akik annyit tudtak, „Nem tiszta történet”...
A Dohnányi-kutatás egyelőre nincs olyan helyzetben, hogy a napjainkban lezajló recepcióval is foglalkozzon, így sajnos arról sincs elég tudomásunk, hogy a határon túli magyarság körében hogyan él Dohnányi életműve.
– És a nagyvilágban? Hol a helye ma a nagyvilágban?
A zeneszerző iránti tudományos érdeklődés csaknem egyszerre indult meg Magyarországon és Dohnányi utolsó éveinek helyszínén, az Egyesült Államokban. Érdekesség, hogy Dohnányi halála után mindössze két évvel, Marion Ursula Rueth szakdolgozatában a zeneszerző amerikai éveinek egy kis szeletével, az egyetemen folytatott tevékenységével foglalkozott.[21] Később, az ezredfordulón James A. Grymes a Florida State University Dohnányi-gyűjteményének forrásait használva írta meg szakdolgozatát, majd disszertációját. Szintén az ő nevéhez köthető a 2001-ben napvilágot látott, s a nemzetközi Dohnányi-kutatás mérföldkövének tekinthető kötet megírása is.[22] Ugyancsak az ő szerkesztésében jelent meg 2002-ben a Dohnányi harmadik felesége által írt „Song of Life”[23] című kötet, melyet előszeretettel használ a kutatás.
A zenetörténészeken kívül a nemzetközi előadóművészet figyelmét is felkeltette a zeneszerző életműve: erről nem csupán a világ számos országában már megjelent lemezfelvételek tanúskodnak, hanem a Dohnányi-művek folyamatos jelenléte például olyan rangos nemzetközi fesztiválokon, mint az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál. A Dohnányi életműve iránti nemzetközi tudományos és előadóművészi érdeklődésre jó példa a tavalyi évforduló kapcsán, 2017-ben, az MTA BTK Zenetudományi Intézetben megrendezett nemzetközi Dohnányi-nap (Dohnányi Day), melynek népszerűsége az előadók és közönség számában is megmutatkozott. Az egynapos konferencia keretein belül nem csupán zenetörténészek, de gyakorlati muzsikusok is tartottak zenei példákkal illusztrált előadásokat. Reméljük, hogy az ilyen jellegű eseményeknek köszönhetően a nemzetközi és a hazai zeneéltben egyaránt méltó helyére kerül majd Dohnányi neve.
Jegyzetek
[1] Murányi Gábor, „A Horthy—Hitler-találkozók históriája”, Múlt-kor (2014 tél), 98‑104. Internetes forrása: https://mult-kor.hu/-20141105 (Utolsó megtekintés: 2018.04.10.)
[2] Lásd a Magyar Távirati Iroda 1938. augusztus 13-i közleményét (https://library.hungaricana.hu/hu/view/NapiHirek_1938_08_1/?query=Horthy%20n%C3%A9metorsz%C3%A1gi%20l%C3%A1togat%C3%A1sa%20Dohn%C3%A1nyi&pg=428&layout=s, utolsó megtekintés: 2018. április), továbbá a Magyarország című lap ingyenes vasárnapi lapjában megjelent híradásokat. Szerz. nélk., „A kormányzó németországi útja a Magyar Rádióban” és „Magyar díszhangverseny több német állomás részére”, Magyarország Rádiója 45/187 (1938. augusztus 21‑27), 1.
[3] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő (Budapest: Nap Kiadó2, 2002), 261‑262.
[4] Taksonyi Pál, „A mai népi magyar zene nem hozott ujat a modern zeneszerzés szempontjából. Dohnányi Ernő nyilatkozik az Összetartásnak”, Összetartás 1/45 (1943. november 12.), 5.
[5] Breuer János, „Dohnányi meghurcoltatása”, in Sz. Farkas Márta (szerk.), Dohnányi Évkönyv 2002 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2002), 67−76.
[6] Uott., 72.
[7] Uott., 73.
[8] Weiner Leó levele Sugár Jenőnek (1948. augusztus 12.). Az eredeti levél megtalálható az MTA BTK Zenetudományi Intézet 20−21. Századi Magyar Zenei Archívumának Dohnányi-gyűjteményében („Politikai mappa”, MZA-DE-Ta-Script 5.025/31)
[9] A témával kapcsolatban lásd még Breuer János cikkét. Breuer János, „Töredékek Dohnányiról. 3. A Zenei Kamara körül”, Muzsika XLI/11 (1998. november): 19−21.
[10] Vázsonyi, i.m., 271−291.
[11] Vázsonyi, i.m., 272.
[12] A szóban forgó listát lásd a Magyar Nemzeti Levéltár internetes oldalán. https://www.eleveltar.hu/web/guest/bongeszo?ref=TypeDeliverableUnit_6f25153e-ec8e-45f3-a37d-fdcdede07bb0&tenant=MNL&parenthierarchy=6f25153e-ec8e-45f3-a37d-fdcdede07bb0%205e82fd86-340f-4461-a88f-cce35ec645e8%20MNL_3935006%20MNL_3935005%20MNL_3935004%20MNL_733339%20MNL_14660%20MNL_49%20MNL_1 (Utolsó megtekintés: 2018. május 29.)
[13] Az amerikai periódussal Kusz Veronika foglalkozott elsőként, aki doktori disszertációját (PhD) Dohnányi amerikai éveiről írta, mely mostanára könyv formájában is olvasható. Kusz Veronika, Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi, 2015).
[14] A „Dohnányi Ernő emlékére” című 1993-ban készített dokumentumfilmet Mérei Anna rendezte.
[15] Vázsonyi Bálint, i.m.
[16] A nyomtatásban is megjelent Évkönyvek tanulmányai az MTA BTK Zenetudományi Intézet Dohnányi-honlapján digitális formában is elérhetőek. http://www.zti.hu/mza-dohnanyi/index.asp?pg=h22 (Utolsó megtekintés: 2018. május 28.).
[17] A hagyaték felépítéséről és a dokumentumok kutatásban való lehetséges felhasználásáról lásd Kusz Veronika tanulmányát a Zenetudományi Intézet honlapján. http://www.zti.hu/mza-dohnanyi/docs/DE_amerikai_hagyateka_a_ZTI-ben.pdf (Utolsó megtekintés: 2018. május 28.)
[18] Kusz Veronika, Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi, 2015).
[19] Kusz Veronika, Ránki András (szerk.): Dohnányi-tanulmányok 2015 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, 2016).
[20] Kusz Veronika, Ránki András (szerk.): Dohnányi-tanulmányok 2017 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, 2017).
[21] Rueth, Marion Ursula, „The Tallahassee Years of Ernst von Dohnányi”. M.A. thesis. Florida State University, Tallahassee, 1962.
[22] James A. Grymes, Ernst von Dohnányi. A Bio-Biography (Westport, Connecticut‒London: Greenwood Press, 2001).
[23] Ilona von Dohnányi, Ernst von Dohnányi. A Song of Life. James A. Grymes (szerk.). (Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press, 2002). A kutatás előszeretettel használja Dohnányi második felesége, Galafrés Elsa éltrajzi regényét is. Galafrès Elsa, Lives…Loves…Losses (Vancouver: Versatile, 1973).
2018
– A zenetudósok szerint Dohnányi Ernő Bartók-kaliberű zenei tehetség, alkotóember volt, nagyformátumú életművet alkotott. Wass Albert a „Wehrmacht” tisztje volt – innen a vádak –, Dohnányi esetében pontosan mit jelent a „fasiszta szimpátia”?
Dohnányi esetében – azt hiszem – nem beszélhetünk egyértelműen fasiszta szimpátiáról. Ugyan a Horthy-korszakban Dohnányi a hazai kulturális és zenei élet megkerülhetetlen irányítója volt – bár mint a Zeneakadémia igazgatója, 1934-től hivatalból ő maga képviselte a zeneész-társadalmat a Felsőház ülésein –, de a szó szoros értelmében „nem politizált”. Keveset nyilatkozott, s ennek következtében igen keveset tudunk a zeneszerző politikai meggyőződéséről és a hatalomhoz fűződő viszonyáról. Azt sem vehetjük készpénznek – bár később egyértelműen politikai nézeteivel hozták összefüggésbe –, hogy 1943-ban a nyilas Összetartás[4] című lapnak nyilatkozott, ugyanis az elmondottakban politikáról egyáltalán nem esik szó, sőt Dohnányi már az interjú elején hangsúlyozza, hogy nem szokott nyilatkozni. Visszatérve a fasiszta szimpátia kérdéséhez: Breuer János, „Dohnányi meghurcoltatása”[5] című írásában a zeneszerző kulturális életben betöltött pozíciói mellett néhány olyan kompozíciót is szemügyre vesz, melyek valamilyen politikai konnotációval bírhattak. A művek közül a szerző kiemeli az 1933-ban Gömbös Gyulának dedikált Nemzeti egység indulóját, mely, noha sem szövegét tekintve, sem zeneileg nem tartalmaz semmilyen politikai – sem fasiszta sem pedig náci – utalást 1945-ben – minden bizonnyal az ajánlás személyére való tekintettel – indexre került. Hogy Dohnányi vajon mi célból írhatott ilyesfajta kompozíciót, annak magyarázatára Breuer a komponista első monográfusa, Vázsonyi Bálint egyik szóbeli közlésére hivatkozik.[6] Vázsonyi szerint ugyanis Dohnányi családi indíttatásból komponált indulót az éppen akkoriban miniszterelnökké kinevezett Gömbösnek, hiszen a zeneszerző második házasságából származó fiúgyermekből ludovikás tisztet kívánt nevelni a komponista felesége, Galafrés Elsa. Dohnányi tehát ezzel a kompozícióval kívánta elősegíteni – legalábbis Vázsonyi feltételezése szerint – fia felvételét az akadémiára. Mindezek alapján, úgy tűnik, hogy habár Dohnányi nem egy reprezentatív alkotást – csupán egy egyszólamú indulót (tömegdalt) – ajánlott az akkor még nagy népszerűségnek örvendő államférfinek, később, a háborús bűnösség vádjai során ezt mégis a zeneszerző politikai nézeteivel kapcsolták össze.
További vizsgálódást igényelnek ugyanakkor azok a külföldi turnék is, melyeket Dohnányi, a Filharmóniai Társaság zenekara élén a fasiszta Olaszországban tett. Ugyan ezek a koncertkörutak, az 1927-ben megkötött olasz-magyar barátsági szerződést követően zajlottak le – elsőként 1928-ban, majd 1936-ban –, egyelőre azonban nem sikerült kideríteni, hogy ezek az események bírhattak-e valamiféle külpolitikai jelentéssel (vagy célkitűzéssel).
– Hitler pályája elején elkápráztatta a világot. Ösztöndíjíkkal, konferenciákon többször jártam Németországban, a rokonaim nagy része ott él, a németek ma is azt mondják: “Er hat auch gute Sachen gemacht” – „Jó dolgokat is csinált.” Igen, kezdetben, látva az egész útját: mondjuk inkább így: pályája elején. Meggyőzte az országot-világot, hogy amit ő hirdet, szervez, az a „szebb jövő”. És ország-világ rajongott érte. Dohnányi Ernő is ennek a kezdeti felbuzdulásnak volt része? Ahogy Bukarestben vasgárdista volt a fiatal Mircea Eliade. Az Antonescu-kormány ösztöndíjával jutott el Indiába – és aztán soha többé nem jött haza. Végül a chicagói egyetem tanára lett.
Nem hiszem, hogy Dohnányi része lett volna ennek a felbuzdulásnak. Ismét a már említett külföldi koncertkörutakra hivatkoznék, hiszen 1937-ben Dohnányi a hitleri Németországban is megfordult a Filharmóniai Társaság zenekarával. Sajnos jelenleg még erről a koncertkörútról is keveset tudunk. Viszont a már említett Breuer-tanulmány szerint – bár nem tudható, hogy információi honnan származhatnak – ekkor Dohnányi magával Hitlerrel is találkozott.[7] Mindenesetre Breuer szerint a turné hivatalos kiküldetés lehetett, s így Dohnányinak – nem beszélve a zenekar tagjairól – nem volt és nem is lehetett választási lehetősége sem a koncertkörút, sem a kancellárral való magánkihallgatás teljesítését illetően.
– Évek teltek el, mire a világ felismerte, hogy Hitler ideológiájával valami nagy szörnyűség készül – Dohnányi Ernő pályáján mi volt a fordulat? 1934-től a Zeneakadémia főigazgatója volt – de a „zsidó-törvény” bevezetésekor azonban lemondott.
Valóban, a zsidótörvények bevezetésének következtében mondott le Dohnányi zeneakadémiai főigazgatói állásáról: 1941-ben, amikor egyik kedves egykori növendékét, Faragó Györgyöt eltávolították állásából, a tanítást azonban még 1943-ig folytatta az intézményben. De más vezető pozícióiról is sorban lemondott – például a Magyar Rádió zenei osztályának igazgatásáról – a nácizmus előrenyomulásával párhuzamosan. Dohnányi azonban már korábban – az első zsidótörvény bevezetését követően, 1938-ban – a zeneélet árjásítását céljául kitűző zenekamara felállításának tervébe is beleavatkozott, mégpedig úgy, hogy ő maga készítette el a kamara tervezetét, mely azonban nem felelt meg az elvárt követelményeknek. Nem véletlenül írta 1948-ban Weiner Leó a következőket: „Dohnányin múlott, hogy az annak idején annyira szorgalmazott »zenei kamara«, melynek célja lett volna a zsidók kizárása a zenei életből (per analogiam Kiss Ferenc és színész-kamara) nem jött létre, mert Dohnányi elszabotálta.”[8] Az azonban nem teljesen érthető, hogy Dohnányi miben, vagy mennyiben „szabotálta el” a kamara létrejöttét: ennek a kérdésnek a megválaszolása is további vizsgálódást igényel.[9]
– Mik voltak a vádak Dohnányi Ernő ellen? Mik lehettek? Hisz koncertezett, oktatott és komponált. 1939–41-ben, éppen a pusztítás idején például Cantus vitae – „Az élet dala” címmel írt kantátát. Ki vádolt? Miért?
A háborús bűnösséggel kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat elsőként Vázsonyi Bálint közölte Dohnányi életrajzában.[10] E kötetben a forrásmegjelölés nélkül közölt háborús bűnösök nevét tartalmazó listán az alábbi szerepel: „Magyar háborús bűnösök első és második listája, ismeretlen forrásból. (…) Vád: intellektuális munka a nyilasok és a háború folytatása mellett.”[11] Vázsonyi szerint a felsorolásban nyolcadikként szerepel Dohnányi neve, csakúgy, mint Magyar Nemzeti Levéltár internetes felületén is hozzáférhető dokumentumában. Ez utóbbit a Debrecenben ülésező ideiglenes kormány 1945. február 16-i datálással készítette el, melyben – a Vázsonyi által idézett forrás tartalmával csaknem megegyezik – a következő áll: „Háborús bűnös, mert a háború fokozottabb mértékben való folytatására és a nyilas /fasiszta/ mozgalomnak segítségében szellemi tevékenységet fejtett ki.”[12]
A Dohnányit ért háborús bűnösség vádjainak tisztázása a Dohnányi-kutatás egyik nagy hiányossága. Aktuális feladatnak tekinthető, hiszen a zeneszerző Egyesült Államokban eltöltött utolsó évtizedéről a kutatás az utóbbi években jelentős irodalommal gazdagodott.[13] Annak megválaszolása azonban, hogy a hazai zeneélet milyen okokból ignorálta személyét több évtizeden keresztül, további vizsgálódást igényel. Hogy vajon mik lehettek a Dohnányi ellen felhozott vádak, arra Breuer János már említett tanulmánya próbál válaszokat adni, ám ahogy a szerző írása elején hangsúlyozza: alapkutatások elvégzése hiányában fiction-formában próbálja felvázolni, hogy milyen vádak hangozhattak el a zenei igazoló bizottság ülésén. Két politikai jelentéstartalommal rendelkező kompozíció (Magyar hiszekegy, Nemzeti egység indulója) értelmezése mellett a szerző szerint a már említett 1937-es németországi turné, a Rádió zeneigazgatói posztja, valamint a nyugatra menekülés ténye lehettek olyan vádpontok, ami miatt az igazolóbizottság elmarasztalta Dohnányit. A szóban forgó zenei igazolóbizottságról és arról, hogy az ülésekről maradt-e fenn valamiféle dokumentáció, jelenleg nincs tudomásunk.
Arról sincs egyelőre nincs tudomásunk, hogy pontosan ki vádolt. Az viszont nyilvánvaló, hogy az általa betöltött sokoldalú tevékenyégi körökben való működése, megkerülhetetlen zeneélet-szervező tevékenysége miatt nem csak szimpatizánsokat, de sok ellenséget is szerzett magának. Egy Dohnányiról készült dokumentumfilmben Ujfalussy József érzékletesen világított rá arra, hogy a zeneszerző vajon milyen okokból kerülhetett fel a háborús bűnösök listájára. Gondolatmenetében Ujfalussy arra is rámutatott, hogy Dohnányi viselkedésében és szerepvállalásában milyen támadható tényezők voltak. De Ujfalussy azt is próbálja megválaszolni, hogy ezek közrejátszhattak-e abban, hogy később megvádolták.
„Ő politikus volt abban a tekintetben, hogy ő neki a magyar zene és kultúra ügye volt a fontos, tekintet nélkül arra, hogy egyéb mi minden történik körülötte, és ő erre tette rá az életét. (…) De [Dohnányit] egész életmódja, egész neveltetése, egész habitusa egy más generációhoz kapcsolta. (…) A nemzetközi hangversenyező karrierje őt abba a helyzetbe hozta, hogy nem vett részt azokban az itthoni, művészek által kezdeményezett politikai mozgalmakban és irányzatokban, amelyek akár az I. világháború idején, akár a két háború között a 30-as években jellemezték Magyarországot. Ő megmaradt a muzsikus gentlemennek, aki mindent elkövetett azért, hogy jól szolgálja a magyar zenekultúra ügyét.”[14]
Ujfalussy idézett szavaiból úgy tűnik tehát, hogy Dohnányi valójában nem „politikus”, hanem apolitikus volt, hiszen aligha volt körültekintő a körülötte zajló politikai berendezkedések változásait illetően. Nyilvánvaló, hogy ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy később megvádolták.
– Dohnányi Ernő / Ernst von Dohnányi rehabilitációjáról kell beszélnünk? Az a rehabilitáció mára már teljes mértékben megtörtént?
Nyilvánvalóan ilyen célból készült el Vázsonyi Bálint 1971-ben napvilágot látott Dohnányi-életrajza,[15] mely azonban mégsem indította el hazánkban a várt érdeklődést a zeneszerzővel kapcsolatban. Dohnányi rehabilitációja Magyarországon csak az 1990-es években kezdődött el. Intézményes keretek között azonban csak egy évtizeddel később, 2002-ben indulhatott meg a zeneszerző életművét feldolgozó tudományos munka a Zenetudományi Intézetben létrehozott és 2002-től 2009-ig működő Dohnányi Archívumban. Az archívum munkásságának eredményeit a 2007-ig évenként megjelent Dohnányi Évkönyvek sorozata dokumentálja.[16] Habár az archívum 2009-ben megszűnt, a gyűjtemény feldolgozása és kutatás nem maradt abba: jelenleg a Dohnányi-gyűjtemény a Zenetudományi Intézet 20-21. Századi Magyar Zenei Archívumában kapott otthont. A közelmúltban ráadásul jelentős dokumentumokkal gyarapodott a gyűjtemény, mely újabb fellendülést eredményezett a kutatásban. Itt kerültek ugyanis elhelyezésre azok a dokumentumok, melyek 2014-ben és 2015-ben érkeztek Magyarországra a zeneszerző utolsó tartózkodási helyéről, az Egyesült Államokból.[17] A kutatás mérföldkövének tekinthető Kusz Veronika erről az időszakról, Dohnányi amerikai éveiről szóló doktori disszertációja, mely könyv formájában 2015-ben látott napvilágot.[18] Továbbá ebben az évben indult útjára a Dohnányi Évkönyvek folytatásának tekinthető, de immár Dohnányi-tanulmányok 2015[19] címet viselő kiadvány, mely a Dohnányi évfordulóra, 2017-ben új kötettel jelentkezett.[20] A kutatás azonban mindeddig adós maradt egy, a Vázsonyi könyvét felváltó tudományos igényű Dohnányi-monográfia megírásával. De adós a Dohnányit ért háborús bűnösség vádjainak tisztázásával és következményeivel, vagyis annak megválaszolásával, hogy életművét milyen okokból és milyen eszközökkel némították el életművét több évtizeden keresztül a magyar zeneéletben. A kutatás jövőbeli feladata ugyanakkor a háborús bűnösség előzményeinek, a zeneszerző magyarországi, a két háború között betöltött vezető pozícióinak, zeneélet-szervező tevékenységének és a hatalomhoz fűződő viszonyának a vizsgálata is.
– Hogyan lehet ma szakszerűen összefoglalni a Dohnányi-életmű státuszát, helyét, rangját?
Habár a Dohnányi-életmű reneszánsza csaknem három évtizede elkezdődött, Dohnányi neve mégsem foglalta el méltó helyét sem a zenetudományi diskurzusokban, sem pedig a hazai zenei életben. Jóllehet a Dohnányi-kutatás az utóbbi két évtizedben jelentős irodalommal gazdagodott – dokumentumközlések, forráskiadások formájában –, az életmű-feldolgozás azonban még korántsem tekinthető teljesnek. A kutatás már korábban említett aktuális feladatain kívül ugyanakkor elsődleges feladata az oeuvre kritikus szemléletű értelmezése volna. Ezen belül is elsősorban a háborús bűnösség következményeinek, az életmű mellőzöttségének és nem utolsó sorban a hazai zeneélet kirekesztő magatartásának értelmezése – és még számos fontos kérdés megválaszolása – után talán nem csupán a tudományos érdeklődés, de az előadóművészet is intenzívebben foglalkozna az életművel.
– Magyarországon már intézmények veszik fel Dohnányi Ernő nevét, fesztiválokat, versenyeket stb. szerveznek nevével. És Dohnányi a „határon túlinak” mondott magyarság köreiben? Az összmagyar recepció... Művei hol szerepelnek koncertek, zenekarok stb. műsorában? Életműve él? Erdélyben többnyire olyanokkal beszéltem, akik annyit tudtak, „Nem tiszta történet”...
A Dohnányi-kutatás egyelőre nincs olyan helyzetben, hogy a napjainkban lezajló recepcióval is foglalkozzon, így sajnos arról sincs elég tudomásunk, hogy a határon túli magyarság körében hogyan él Dohnányi életműve.
– És a nagyvilágban? Hol a helye ma a nagyvilágban?
A zeneszerző iránti tudományos érdeklődés csaknem egyszerre indult meg Magyarországon és Dohnányi utolsó éveinek helyszínén, az Egyesült Államokban. Érdekesség, hogy Dohnányi halála után mindössze két évvel, Marion Ursula Rueth szakdolgozatában a zeneszerző amerikai éveinek egy kis szeletével, az egyetemen folytatott tevékenységével foglalkozott.[21] Később, az ezredfordulón James A. Grymes a Florida State University Dohnányi-gyűjteményének forrásait használva írta meg szakdolgozatát, majd disszertációját. Szintén az ő nevéhez köthető a 2001-ben napvilágot látott, s a nemzetközi Dohnányi-kutatás mérföldkövének tekinthető kötet megírása is.[22] Ugyancsak az ő szerkesztésében jelent meg 2002-ben a Dohnányi harmadik felesége által írt „Song of Life”[23] című kötet, melyet előszeretettel használ a kutatás.
A zenetörténészeken kívül a nemzetközi előadóművészet figyelmét is felkeltette a zeneszerző életműve: erről nem csupán a világ számos országában már megjelent lemezfelvételek tanúskodnak, hanem a Dohnányi-művek folyamatos jelenléte például olyan rangos nemzetközi fesztiválokon, mint az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál. A Dohnányi életműve iránti nemzetközi tudományos és előadóművészi érdeklődésre jó példa a tavalyi évforduló kapcsán, 2017-ben, az MTA BTK Zenetudományi Intézetben megrendezett nemzetközi Dohnányi-nap (Dohnányi Day), melynek népszerűsége az előadók és közönség számában is megmutatkozott. Az egynapos konferencia keretein belül nem csupán zenetörténészek, de gyakorlati muzsikusok is tartottak zenei példákkal illusztrált előadásokat. Reméljük, hogy az ilyen jellegű eseményeknek köszönhetően a nemzetközi és a hazai zeneéltben egyaránt méltó helyére kerül majd Dohnányi neve.
Jegyzetek
[1] Murányi Gábor, „A Horthy—Hitler-találkozók históriája”, Múlt-kor (2014 tél), 98‑104. Internetes forrása: https://mult-kor.hu/-20141105 (Utolsó megtekintés: 2018.04.10.)
[2] Lásd a Magyar Távirati Iroda 1938. augusztus 13-i közleményét (https://library.hungaricana.hu/hu/view/NapiHirek_1938_08_1/?query=Horthy%20n%C3%A9metorsz%C3%A1gi%20l%C3%A1togat%C3%A1sa%20Dohn%C3%A1nyi&pg=428&layout=s, utolsó megtekintés: 2018. április), továbbá a Magyarország című lap ingyenes vasárnapi lapjában megjelent híradásokat. Szerz. nélk., „A kormányzó németországi útja a Magyar Rádióban” és „Magyar díszhangverseny több német állomás részére”, Magyarország Rádiója 45/187 (1938. augusztus 21‑27), 1.
[3] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő (Budapest: Nap Kiadó2, 2002), 261‑262.
[4] Taksonyi Pál, „A mai népi magyar zene nem hozott ujat a modern zeneszerzés szempontjából. Dohnányi Ernő nyilatkozik az Összetartásnak”, Összetartás 1/45 (1943. november 12.), 5.
[5] Breuer János, „Dohnányi meghurcoltatása”, in Sz. Farkas Márta (szerk.), Dohnányi Évkönyv 2002 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2002), 67−76.
[6] Uott., 72.
[7] Uott., 73.
[8] Weiner Leó levele Sugár Jenőnek (1948. augusztus 12.). Az eredeti levél megtalálható az MTA BTK Zenetudományi Intézet 20−21. Századi Magyar Zenei Archívumának Dohnányi-gyűjteményében („Politikai mappa”, MZA-DE-Ta-Script 5.025/31)
[9] A témával kapcsolatban lásd még Breuer János cikkét. Breuer János, „Töredékek Dohnányiról. 3. A Zenei Kamara körül”, Muzsika XLI/11 (1998. november): 19−21.
[10] Vázsonyi, i.m., 271−291.
[11] Vázsonyi, i.m., 272.
[12] A szóban forgó listát lásd a Magyar Nemzeti Levéltár internetes oldalán. https://www.eleveltar.hu/web/guest/bongeszo?ref=TypeDeliverableUnit_6f25153e-ec8e-45f3-a37d-fdcdede07bb0&tenant=MNL&parenthierarchy=6f25153e-ec8e-45f3-a37d-fdcdede07bb0%205e82fd86-340f-4461-a88f-cce35ec645e8%20MNL_3935006%20MNL_3935005%20MNL_3935004%20MNL_733339%20MNL_14660%20MNL_49%20MNL_1 (Utolsó megtekintés: 2018. május 29.)
[13] Az amerikai periódussal Kusz Veronika foglalkozott elsőként, aki doktori disszertációját (PhD) Dohnányi amerikai éveiről írta, mely mostanára könyv formájában is olvasható. Kusz Veronika, Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi, 2015).
[14] A „Dohnányi Ernő emlékére” című 1993-ban készített dokumentumfilmet Mérei Anna rendezte.
[15] Vázsonyi Bálint, i.m.
[16] A nyomtatásban is megjelent Évkönyvek tanulmányai az MTA BTK Zenetudományi Intézet Dohnányi-honlapján digitális formában is elérhetőek. http://www.zti.hu/mza-dohnanyi/index.asp?pg=h22 (Utolsó megtekintés: 2018. május 28.).
[17] A hagyaték felépítéséről és a dokumentumok kutatásban való lehetséges felhasználásáról lásd Kusz Veronika tanulmányát a Zenetudományi Intézet honlapján. http://www.zti.hu/mza-dohnanyi/docs/DE_amerikai_hagyateka_a_ZTI-ben.pdf (Utolsó megtekintés: 2018. május 28.)
[18] Kusz Veronika, Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi, 2015).
[19] Kusz Veronika, Ránki András (szerk.): Dohnányi-tanulmányok 2015 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, 2016).
[20] Kusz Veronika, Ránki András (szerk.): Dohnányi-tanulmányok 2017 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, 2017).
[21] Rueth, Marion Ursula, „The Tallahassee Years of Ernst von Dohnányi”. M.A. thesis. Florida State University, Tallahassee, 1962.
[22] James A. Grymes, Ernst von Dohnányi. A Bio-Biography (Westport, Connecticut‒London: Greenwood Press, 2001).
[23] Ilona von Dohnányi, Ernst von Dohnányi. A Song of Life. James A. Grymes (szerk.). (Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press, 2002). A kutatás előszeretettel használja Dohnányi második felesége, Galafrés Elsa éltrajzi regényét is. Galafrès Elsa, Lives…Loves…Losses (Vancouver: Versatile, 1973).
2018
Józsa István
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
A fenti címben a Költőt parafrazálva arról az új korszakról kívánunk szólni, amely immár több éve dűl a világ történelmében, politikájában és persze művészetében. Elsősorban és mindenekfelett megszűnt az a bizonyos ideológiai nyomás, hát akár tükör a művészet, akár egyfajta idealizálás végállapota a műalkotás, az alkotóknak a „helyzetre” való reagálása is változott. Változnia kellett. Az új esztétikai magatartás, alkotói és/vagy befogadói viszonyulásrendszer elismerése vagy tagadása egyetlen központi fogalom változásában-változatai- ban vizsgálható igazán: a művészi szabadságéban.
Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.
Dobribán Emil, festő: A művészet semmiképpen sem szabad cselekvés. A mai művész esetében, aki műve funkcióját saját művészi hitvallásának hajtóerejében hiszi és véli felfedezni, és aki mentesnek tekinti magát minden társadalmi kötelezettség alól, bizonyos századjellemző korlátokba ütközik. A művészi munka eredményét – az önkifejezés heve mellett – azon új kifejezési eszközök használatára való törekvés adja, melyek elősegítik a mű könnyebb kereskedelmi forgalmazását. Az alkotás művészeten kívüli céloknak való alárendelése pedig újra a tartalom kiüresedéséhez, az esztétikai alapok elvesztéséhez vezethet. Azok az alkotások, amelyek nem komplex művészi megrendüléseket követnek és tárgyiasítanak, magát a művész nevet kérdőjelezik meg, és egyfajta kisipari termelés névtelensége felé mutatnak. Ezeknek az alkotásoknak a hamis, „művészi” kritériumok szerinti értékelése végső soron a művészi cselekvés individualizáló erejének szabad kinyilvánítását korlátozzák.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.
Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.
Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.
A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.
Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.
Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?
Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
1996
Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.
Dobribán Emil, festő: A művészet semmiképpen sem szabad cselekvés. A mai művész esetében, aki műve funkcióját saját művészi hitvallásának hajtóerejében hiszi és véli felfedezni, és aki mentesnek tekinti magát minden társadalmi kötelezettség alól, bizonyos századjellemző korlátokba ütközik. A művészi munka eredményét – az önkifejezés heve mellett – azon új kifejezési eszközök használatára való törekvés adja, melyek elősegítik a mű könnyebb kereskedelmi forgalmazását. Az alkotás művészeten kívüli céloknak való alárendelése pedig újra a tartalom kiüresedéséhez, az esztétikai alapok elvesztéséhez vezethet. Azok az alkotások, amelyek nem komplex művészi megrendüléseket követnek és tárgyiasítanak, magát a művész nevet kérdőjelezik meg, és egyfajta kisipari termelés névtelensége felé mutatnak. Ezeknek az alkotásoknak a hamis, „művészi” kritériumok szerinti értékelése végső soron a művészi cselekvés individualizáló erejének szabad kinyilvánítását korlátozzák.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.
Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.
Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.
A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.
Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.
Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?
Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
1996
Józsa István
ISKOLA AFRIKÁBAN
Methot (ejtsd: Méto) Franklin a Közép Afrika Köztársaságból jött, arról beszél, hogy milyen is az oktatási rendszer hazájában.
- 5 éves korban kezdünk óvodába járni – mondja. – 11 körül uzsonnát kapunk, és 12 körül a szülők mindig elviszik gyerekeiket. Nagyon meglepett, hogy itt d.u. 5-ig, 6-ig is ott kell hagyniuk őket, mert dolgoznak.
- Mikor és hogy kezdődik az iskola?
- Két év múlva, vagyis 7 éves korban kezdjük tanulni az ábécét, az elemi számtant. Két, egyenként egy éves előkészítő kurzus következik, cours preparatoire 1 et 2 – mondja franciául, az ország hivatalos nyelvén -, majd két elemi kurzus, cours elementaire. Szinte ugyanazokat a tárgyakat tanulják, mint európában. A következő két lépcsőfok, “osztály” – mondanánk mi, a 2 cour moyen, két középfok. Ezek után a diáknak vizsgáznia kell, hogy továbbjusson, sikertelenség esetén akárhányszor próbálkozhat.
- Ezután újabb két éves ciklus következik...
- 6-tól 0-ig számozva újabb két év. Az első, vagyis a 6. évben angolt, franciát, mateket tanulnak, a “líceum” – így mondjátok, ugye? – szóval a “líceum” profiljától függően biológiát, kémiát. Sok keresztény missziónarius dolgozik ezekben az intézményekben, vallási oktatásban is részesülünk. A negyedik évben a csoportunk kiemelten egy nyelvvel kezd foglalkozni, a 2. Évben már szakosodunk – építészetre, matekre, közgazdaságtanra stb. -, az 1.-ben pedig az előbbi tárgyak mellett már érettségire készülünk. Az utolsó, a 0. Év, a “terminál”. Aki leteszi az érettségit, bejut az egyetemre.
- Tehát nem 2 külön egy érettségi, s aztán egy felvételi vizsgát kell tennetek?
- Nem, nálunk a kettő ugyanaz. A diákoknak mindössze kb. 30%-a nem végez, mégis kevesen jutnak tovább. Kevés az egyetem: egyetlenegy van Banguiban, a fővárosban, kevés a hely. Ezért tanulunk sokan külföldön.
- Mi történik, ha a gyerek az iskola mellé jár?
- Utcai bandita lesz, zsebtolvaj, a fővárosban ez a helyzet. Falun segít a szüleinek, tehenekre vigyáz, mezei munkát végez.
- Mit tervezel, miután végzel?
- Ha elégedett leszek az eredményeimmel, két évig tovább szeretnék szakosodni Franciaországban. Ha eredményes lesz, még tovább maradok.
Megj.: Methot Franklin orvos lett Párizsban.
1992
- 5 éves korban kezdünk óvodába járni – mondja. – 11 körül uzsonnát kapunk, és 12 körül a szülők mindig elviszik gyerekeiket. Nagyon meglepett, hogy itt d.u. 5-ig, 6-ig is ott kell hagyniuk őket, mert dolgoznak.
- Mikor és hogy kezdődik az iskola?
- Két év múlva, vagyis 7 éves korban kezdjük tanulni az ábécét, az elemi számtant. Két, egyenként egy éves előkészítő kurzus következik, cours preparatoire 1 et 2 – mondja franciául, az ország hivatalos nyelvén -, majd két elemi kurzus, cours elementaire. Szinte ugyanazokat a tárgyakat tanulják, mint európában. A következő két lépcsőfok, “osztály” – mondanánk mi, a 2 cour moyen, két középfok. Ezek után a diáknak vizsgáznia kell, hogy továbbjusson, sikertelenség esetén akárhányszor próbálkozhat.
- Ezután újabb két éves ciklus következik...
- 6-tól 0-ig számozva újabb két év. Az első, vagyis a 6. évben angolt, franciát, mateket tanulnak, a “líceum” – így mondjátok, ugye? – szóval a “líceum” profiljától függően biológiát, kémiát. Sok keresztény missziónarius dolgozik ezekben az intézményekben, vallási oktatásban is részesülünk. A negyedik évben a csoportunk kiemelten egy nyelvvel kezd foglalkozni, a 2. Évben már szakosodunk – építészetre, matekre, közgazdaságtanra stb. -, az 1.-ben pedig az előbbi tárgyak mellett már érettségire készülünk. Az utolsó, a 0. Év, a “terminál”. Aki leteszi az érettségit, bejut az egyetemre.
- Tehát nem 2 külön egy érettségi, s aztán egy felvételi vizsgát kell tennetek?
- Nem, nálunk a kettő ugyanaz. A diákoknak mindössze kb. 30%-a nem végez, mégis kevesen jutnak tovább. Kevés az egyetem: egyetlenegy van Banguiban, a fővárosban, kevés a hely. Ezért tanulunk sokan külföldön.
- Mi történik, ha a gyerek az iskola mellé jár?
- Utcai bandita lesz, zsebtolvaj, a fővárosban ez a helyzet. Falun segít a szüleinek, tehenekre vigyáz, mezei munkát végez.
- Mit tervezel, miután végzel?
- Ha elégedett leszek az eredményeimmel, két évig tovább szeretnék szakosodni Franciaországban. Ha eredményes lesz, még tovább maradok.
Megj.: Methot Franklin orvos lett Párizsban.
1992
Kiss Simonfi Erzsébet, Sugár Timea, Jimon Claudia, Vincze Emese Boglárka, Márton Szilvia, Keresztes Krisztina,
Rápolti-Szálenkó Márk, Dósa Ágnes, Péter Abigail-Boglárka, Tamás Orsolya, Bíró Brigitta, Tóth Imola,
Tempfli Zsófia, Sánta Miriám Gabriella, Bede Emőke, Bálint Aliz-Kamilla, Tamás István, Fekete Ágota,
Máthé Nóra, Bereczki Szende, Codău Annamária, Józsa István
“ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN”
Köszöntjük a 75 éves Ingo Glasst
Ingo Glass szobrász a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
Ingo Glass szobrász a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
Ingo Glass Temesváron született 1941-ben, képzőművészetit, szobrászatot végzett Kolozsváron,. 1979 –ban Németországhba települt át. Monumentális fémszobtai a világ nagyvárosainek terein találhatók. Látványos térkonstrukciói, kisplasztikája a BAUHAUS művészi, építészeti gondolkodását folytatják és újítják meg.
|
Sugár Tímea:
--Hogyan írná le a munkáját három szóban annak, aki az Ön művészetét most szeretné megismerni?
--ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN.
Jimon Claudia:
--Mit hozna ki egy zöld téglalapból?
--Ha egy Picasso volnék, talán az ön arcát.
Vincze Emese–Boglárka:
--Milyen anyagokat használ Ön a szobrai elkészítéséhez?
--Ezek nem szobrok, hanem TÉRKONSTRUKCIÓK.
--Piros, sárga, kék, miért választotta Ön ezt a három színt?
--KÉREM MÉG EGYSZER A KÖNYVEIMET ÁTOLVASNI. TÖBBSZÖR LEÍRTAM, MINDEN SZÍNEK ALAPJAIT KERESEM.
Keresztes Krisztina:
--Releváns, hogy a három szín Románia zászlajának színeit képviseli? Ha igen, gondolhatjuk azt, hogy az Ön első művét az országunk ihlette?
--VÉLETLEN AZ EGYBEESÉS ROMÁNIA ZÁSZLAJÁNAK SZÍNEIVEL! Gratulálok a designernek!
Tamás Orsolya:
--Miért használ Ön mindig harsány színeket?
--MINDENIK ALAPSZÍNNEK VAN EGY MÁSIK VÁLTOZATA. KÉREM, A KÖNYVEIMET ÖNÁLLÓAN ÁTOLVASNI ÉS MEGTALÁLNI A VÁLASZT !!!
--Miért használ mindig geometriai alakzatokat?
--KÉRDEM ÖNT: VAN MÁS ALAPFORMA ?
--Az Ön kettős identitása (német–magyar) tükröződik műveiben?
--IGEN, MONDOM ÉN AZ EURÓPAI IDENTITÁSOMRA !!!
--Mit alktott , mióta Magyarországon él? Az új környezet befolyásolta a munkáját?
--AZ ÉN FELFEDEZÉSEM SZERINT BUDAPEST EURÓPA EGYIK LEGSZEBB DUNA-MENTI VÁROSA. MINDENIK TÉRSZOBROM A DUNA MENTÉN KÉSZÜLT, ÉS BELETARTOZIK AZ ÉN DUNAPROJEKTEMBE. A DUNA SZÁMOMRA EURÓPA LEGSZEBB FOLYÓJA, ÖSSZEKAPCSOLJA KELETET ÉS NYUGATOT!!!
Tóth Imola:
--Mit jelent Önnek a művészet? Mit szeretne Ön a műveivel közölni?
--Válasz: a könyveimet újra és újra átolvasni.
“Das Erbe Abrahams” (Ábrahám öröksége) című szobrommal a három ábrahámi vallást a hit erejével és világosságában szeretném EGGYÉ hívni és összekötni.
Ábrahám öröksége. (Józsa István fordítása)
Sánta Miriám-Gabriella:
--Mai szemszögből nézve, melyek az avantgárd nézetei?
--MINDEN ÉVTIZED ÚJ LÉPÉST JELENT A JÖVŐ FELE, AMI KIS IDŐ MÚLVA MÁR A MÚLTAT JELENTI. MINDKETTŐ JEGYÉBEN AKÁR AZ ALFA ÉS OMEGA ESETÉBEN VAN EGY KEZDET ÉS EGY MÚLT! A FILOZÓFUS SZÁMÁRA AZ ALFA ÉS OMEGA AZ AVANTGÁRDHOZ TARTOZIK!
Máthé Nóra:
--Az ön szobrai megtörnek nyitott tereket és újat határoznak meg. Honnan inspirálódik Ön? Önt az üres helyek kitöltése inspirálja, vagy egyébről szól?
--KÖSZÖNÖM, szép és intelligens kérdés. Én az üres helyeket nem kitöltésre keresem, hanem, hogy a szemlélő a TÉRSZOBRÁSZATOMMAL azonosulni tudjon, és keresgéljen mintha egy székesegyházban lenne.
Codău Annamária:
--Hogyan látja Ön a szobrászat jövőjét? Például, ha a technika vívmányaira gondolunk, mint a 3D nyomtató?
--JÓ és INTERKATÍV…Mert egy intelligens művész a technika legújabb vívmányait be tudja építeni a saját művészi eszközeibe. Például Nicolas Schöffer munkássága a fénydinamikus oszlopaival.
Dósa Ágnes és Józsa István fordítása
2017
--Hogyan írná le a munkáját három szóban annak, aki az Ön művészetét most szeretné megismerni?
--ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN.
Jimon Claudia:
--Mit hozna ki egy zöld téglalapból?
--Ha egy Picasso volnék, talán az ön arcát.
Vincze Emese–Boglárka:
--Milyen anyagokat használ Ön a szobrai elkészítéséhez?
--Ezek nem szobrok, hanem TÉRKONSTRUKCIÓK.
--Piros, sárga, kék, miért választotta Ön ezt a három színt?
--KÉREM MÉG EGYSZER A KÖNYVEIMET ÁTOLVASNI. TÖBBSZÖR LEÍRTAM, MINDEN SZÍNEK ALAPJAIT KERESEM.
Keresztes Krisztina:
--Releváns, hogy a három szín Románia zászlajának színeit képviseli? Ha igen, gondolhatjuk azt, hogy az Ön első művét az országunk ihlette?
--VÉLETLEN AZ EGYBEESÉS ROMÁNIA ZÁSZLAJÁNAK SZÍNEIVEL! Gratulálok a designernek!
Tamás Orsolya:
--Miért használ Ön mindig harsány színeket?
--MINDENIK ALAPSZÍNNEK VAN EGY MÁSIK VÁLTOZATA. KÉREM, A KÖNYVEIMET ÖNÁLLÓAN ÁTOLVASNI ÉS MEGTALÁLNI A VÁLASZT !!!
--Miért használ mindig geometriai alakzatokat?
--KÉRDEM ÖNT: VAN MÁS ALAPFORMA ?
--Az Ön kettős identitása (német–magyar) tükröződik műveiben?
--IGEN, MONDOM ÉN AZ EURÓPAI IDENTITÁSOMRA !!!
--Mit alktott , mióta Magyarországon él? Az új környezet befolyásolta a munkáját?
--AZ ÉN FELFEDEZÉSEM SZERINT BUDAPEST EURÓPA EGYIK LEGSZEBB DUNA-MENTI VÁROSA. MINDENIK TÉRSZOBROM A DUNA MENTÉN KÉSZÜLT, ÉS BELETARTOZIK AZ ÉN DUNAPROJEKTEMBE. A DUNA SZÁMOMRA EURÓPA LEGSZEBB FOLYÓJA, ÖSSZEKAPCSOLJA KELETET ÉS NYUGATOT!!!
Tóth Imola:
--Mit jelent Önnek a művészet? Mit szeretne Ön a műveivel közölni?
--Válasz: a könyveimet újra és újra átolvasni.
“Das Erbe Abrahams” (Ábrahám öröksége) című szobrommal a három ábrahámi vallást a hit erejével és világosságában szeretném EGGYÉ hívni és összekötni.
Ábrahám öröksége. (Józsa István fordítása)
Sánta Miriám-Gabriella:
--Mai szemszögből nézve, melyek az avantgárd nézetei?
--MINDEN ÉVTIZED ÚJ LÉPÉST JELENT A JÖVŐ FELE, AMI KIS IDŐ MÚLVA MÁR A MÚLTAT JELENTI. MINDKETTŐ JEGYÉBEN AKÁR AZ ALFA ÉS OMEGA ESETÉBEN VAN EGY KEZDET ÉS EGY MÚLT! A FILOZÓFUS SZÁMÁRA AZ ALFA ÉS OMEGA AZ AVANTGÁRDHOZ TARTOZIK!
Máthé Nóra:
--Az ön szobrai megtörnek nyitott tereket és újat határoznak meg. Honnan inspirálódik Ön? Önt az üres helyek kitöltése inspirálja, vagy egyébről szól?
--KÖSZÖNÖM, szép és intelligens kérdés. Én az üres helyeket nem kitöltésre keresem, hanem, hogy a szemlélő a TÉRSZOBRÁSZATOMMAL azonosulni tudjon, és keresgéljen mintha egy székesegyházban lenne.
Codău Annamária:
--Hogyan látja Ön a szobrászat jövőjét? Például, ha a technika vívmányaira gondolunk, mint a 3D nyomtató?
--JÓ és INTERKATÍV…Mert egy intelligens művész a technika legújabb vívmányait be tudja építeni a saját művészi eszközeibe. Például Nicolas Schöffer munkássága a fénydinamikus oszlopaival.
Dósa Ágnes és Józsa István fordítása
2017
EDUARD GLISSANT
Volt 1989. március 13-23, között a kétévenként tartott Puterbaugh Conference 1989-es meghívottja az Oklahomai Egyetemen; A martinicai író öt szemináriumban világította meg több műnemet, műfajt felölelő életművének különböző aspektusait – írja a teljes egészében ennek az eseménynek szentelt World Literature Today 1984. 4. száma. A lap kiadója, Igor Ivask bevezetőjében / Listening to Glissant/ a következőkről számol be: az első ülés tárgy Glissant bizonyára leghíresebb regénye, a La Lézarde, melyet a szerző “a gyarmati övezet” irodalmi hagyományaiban gyökereztetett így elemezte a világszemléletbeli párhuzamokat Guimaraes Rosa, Carpantier Marquez, Faulkner és közte. A másodikon Les Indes című költeményének kapcsán annak koordinátáit ugyancsak tágabb kontextusba helyezve, az európai és amerikai kultúra közötti alapvető különbségeket taglalta: az amerikai táj nyitott, a természet uralja és nem a műemlékek, akkor is, ha a történelem integrálódni igyekszik abba, míg az európai zárt, műemlékekre központosított, hisz itt cask egy lineárisan felfogott történelem létezik, melyben egyaránt hitt Bossuet, Hegel és Marx. A harmadikon irodalomkritikáról, elméleti tevékenységéről beszél, melyet Intention poetique című kötete fémjelez. A negyediken Monsieur Toussaint című színdarabját elemezve, az epikum és tragikum közötti különbségek taglalására tért át az antik görög drámában és Shakespeare életművében. Az ötödik tárgya Le discourse matillais című esszékötete volt, melynek tárgya a kreol nyelv sajátossága. A lap fő helyen hozza Guissant – George Steinert idéző – Beyand Babel/ Bábel után/ című esszéjét, melyben kifejti, hogy az általa “az amerikai kontinens előszavának” felfogott karibi térségben a végbemenő kereszteződés/ cross-breeding, Metissage/, azaz kulturák összerobbanása következtében születő többnyelvűség és kreol nyelv géniusza a változásra való örökös nyitottságban áll. Ilyen körülmények között az írásművészet halála már előrejeleztetett. A költészet már nem elválaszthatatlan az írásbeliségtől: a szóbeliség és írásbeliség már dialektikusan kiegészítik egymást. Gyakran hangoztatják – írja Glissant -, minden nép joga arra, hogy saját nyelvét használja, összegeződik abban a nyílt választásban, mely tulajdonképpen a százados uralom hagyományaiból örökölt premisszákat hitelesít: vagy beszélsz egy “egyetemes” vagy azzá váló nyelvet, és résztvehetsz a nagyvilág életében, vagy visszavonulsz a saját nyelvi világodba, mely oly kevéssé alkalmas arra, hogy egyenrangú legyen a többivel, és nyelvileg elszigetelve, az ún. identitásodba, kizárod magad a világból. Mindazonáltal, máig oly sok felszabadult nép foglalta el helyét a világ színpadán, megőrízve kulturális önazonosságának legfőbb vektorát, a közösségi nyelvet. Ez a “kulturalizmus” kétesnek bélygezetett, ugyanakkor minden haladó irányzat leszűkült egyetlen technológiafajtára, melyet megkerülhetetlennek neveztek. “Mit akarsz még, ha egyetlen nyelv kínálja neked a haladás kulcsát?” – kérdi Glissant részkövetkeztetésként összegezve nyelv és kultúra viszonyát. A nyelvek közötti kapcsolatok legfőbb kortárs jellemzője a sokszerűség robbanásszerű fokozódása folytatja –, melyből egyes nyelvek elsándolták magukat az írás transzcendenciájába, mások leereszkedtek a szóbeliség szintjére, s ezáltal többet nem mondtak el a társadalmi, gazdasági elnyomás gyakorlatáról. Viszonyaik egyik formája az egymás fölötti uralom, illetve megbűvölése. Alapulhatnak fertőzésben, /upon contagion/: a nyelvi olvasztótégelyek felrobbannak és nem várt formákat eredményeznek a puristák megrökönyődésére –, önelégültségen és gúnyolódáson – a mindennapos alárendeltség által –, vagy érintkezésen; romboló viszonyok születnek, ha egy közösség kritikátlanul egy új nyelv használatára tér át, intolerancián alapulók pedig különösen a többség nyelvének oktatásával. A következő kortárs nyelvi szituáció-típusokat sorakoztatja fel: 1. egynyelvű országok “külső” problémákkal: ez estben a nemzeti nyelv gazdaságilag és kulturálisan fenyegetett az “idegen” nyelv által; 2. a kétnyelvű országok belső problémákkal: összeütközés van a két használt nyelv között; 3. hasonló eset: a többség nyelve uralni és sokszor kihalásig visszaszorítani igyekszik egy vagy több nemzeti nyelvet; 4. többnyelvű országok látható problémák nélkül: föderatív elvek kormányozzák a leghasználtabb nyelvek közötti viszonyokat egy nemzeten belül; 5. többnyelvű országok, ahol nehéz egyetlen hivatalos nyelv kiválasztása. Ezek a helyzetek átfedik egymást, együttélnek, újratermelve a nyílt ellentétet az írás- és szóbeliség között. Ráadásul minden kultúra perspektívabeli egyesülésésnek tendenciája elszabadítja a folyton a megosztás és szabványosítás előmozdításával gyanúsított lehetőségeket, ami nem jelenti azt, hogy a hagyományos szóbeliségre alapuló nyelvek a priori hátrányban lennének, hisz sokkal rugalmasabban alkalmazdkodnak, mint a hagyományos írott nyelvek. Végkövetkezetése: a gazdasági uralom elleni ádáz harc “nem a preapokaliptikus szédülés, mely a Bábel tornyának leomlását előzi meg, hanem inkább a kreativítás remegése ezen határtalan lehetőségek előtt. A Tornyot fel lehet építeni, minden nyelven.”
A továbbiakban a lap egészében közölt fotókkal hűségesen illusztrálva, Glissant részletes életrajza áll, melynek fontosabb állomásai: 1928. szeptember 21-én született Martinican, Saint-Marieban, 1946-1953 filozófiai doktorátust szerez a Sorbonne-egyetemen és etnológiát tanul a Musée de L'Home-ban, 1953-ban megjelenik első verskötete /Un champ d'iles, Paris/, 1953-1959 között a Societe Africaine de Culture és különböző nyugat-indiai politikai szervezetek munkatársa Párizsban, a Függetlenség Antillo-Guayanai Frontjának igazgatója, évente kötetet ad ki, 1964-ben Charles Veillan-díjjal tüntetik ki Le quatrieme siècle című kötetéért, 1989-ben két hétre a Peterbaugh Cenferance meghívottja, a Glendon College díszdoktorává avatják. Alain Baudot, a Glendon College, York University /Toronto/ francia tanára a Glissant-életmű válogatott könyvészetét közli.
Ugyancsak az ő tanulmánya/ Edouard Glissant: A Poet in Search of His Landscape/ “For what the tree tells”/. A marinikai író/ történész, az Időnek a Történelemnek ugyanúgy zsonglőre, mint a ritmusnak és a narratív formának. Elmélkedése során fizikai földrajza emberi, pszichológiai földrajzzá válik – írja -, regényei vagy több tételes zenei invencióhoz hasonlítanak, basso continuóval és kötelező ismétlésekkel. A föld/ világ/ szó, táj/ szöveg analógia a tökéletes identitás mértékét adja önmaga kivetítésében. Bernadette Cailler Glissant nyugati történelemfelfogásról írott kritikáját elemzi ki annak regényeiből, Frederick Ivor Case pedig kulturális marginalizációról vallott elveit a költészetéből és esszéiből. Beatrice Stith Clark Glissantnak az Antillák epikus és tragikus viszonyáról írott beszámolóját veszi nagyító alá: az író a rabszolgák, a maroon/ e: marún; nyugat-indiai szökevény rabszolga vagy annak leszármazottja/ lázadó küzdelmét a túlélésért tragédiájának minősítette, mely megelőzte az Antillák irodalmának epikus korszakát. Ezen, az Institute Martiniquais d’Etudes/ IME/ 1974-es szemináriumán elhangzott beszámoló óta jelentős társadalmi változások voltak a Francia Antillákon, és azok irodalma is elmozdult a holtpontról - írja./ IME Revisited: Lectures by Eduard Glissant on Sociocultural Realities in the Francophone Antilles/. Diva Barbaro Damato tanulmányának alapgondolata: a kifosztottság a Le discourse antillais című elemzés egyik kulcsfogalma; eszerint tárgyalja a hely kifosztását majd a történelmét, illetve a nyelvét/ The Poetics of the Dispossesed/. J. Michael Dash abból kiindulva, hogy az író alkotó képzeletének fókuszában a különböző élethelyzetekben vizsgált karibi ember all, azt követi, ahogy ő az egyéni tudta lebontásával visszaállíthatta a test és szellem közötti egységet. S hogy a szellem a testen keresztül fogja fel a külső valóságot, a test nem más, mint az egyéni és kozösségi interakciójának élettere/ Writing the Dody: Eduard Glissant’s Poetics of Re-membering/. Priska Degras szerint Glissant műveiben a név ugyanúgy metaforikus funkcióval bír, mint a megnevezés aktusa, ez utóbbi pedig maga a rendteremtés a gyarmati történelmekben/ Name of the Fathers, History of the Name: Odono as Memory/. A martinikai író kulturális önazonossága/ Antilleanity/ - írja Daniel Racine -, egyfajta karibi föderáció földrajzában gyökerezik. Eszerint interpretálja a Nap, a tenger, a táj, a flora – elsősorban fák -, a fauna motívumainak szimbólumrendszerré épülését, összhangba állítva persze a térség hagyományaival, kultúrájával/ The Antilleanity of Eduard Glissant/. Wilbert J. Roget már Glissant korai írásaitól körvonalazódni lát egy esztétikát, mely szoros kapcsolatot teremt Martinica, a karibi térség ideje, tere, földje, legendái és az élet, a nyelv, az irodalmi kifejezés sajátosságát célzó keresés között /Land and Myth in the Writings of Eduard Glissant/. Juris Silenieks, tanulmányával az eddig szerkesztett gondolatmenetet folytatva, a tér és idő kapcsolatát /chronotope/ elemzi a már említett regényekben; “ a tér felforgatott, az idő töredezett” – írja/ Pays reve, pays reel: The Martinican chronotope in Eduard Glissant’s Oeuvre/. Martinica francia gyarmatnak a földrajzi, gazdasági stb. helyzete, mely Glissant életútját irányította az Egyesült Államok és a francia tengerészeti fennhatóság között: - vázolja rövid bevezetőjében Sylvia Wynter, egzisztenciális alapot teremtve a Glissant életművében központi helyet elfoglaló őskép részletes elemzéséhez: a gyökér-metaforáéhoz. Az író pszichokulturális imperatívuszt: “az elrohanó és meg nem örökített történelem megragadásának igényét” mutatta fel – írja, majd identitás és egyetemes létezés viszonyának tárgyalása után a hangsúlynak az ontogenézisről a szociogenézisre való áttevődésére mutat rá Glissant műveiben.
A lap világdimenziójú szemléjében két Magyarországon megjelent kötetet ismertet. Tóbiás Áron az In memoriam Nagy Imre Emlékezés egy miniszterelnökre/ Bp., Szabad tér Könyvkiadó, 1989/ című antológiájában a reformista politikusról írt memoárokat, szépirodalmi műveket közöl, melyek vége helyes képet mutatnak fel annak személyiségéről, munkásságáról – írja George Gömöri. Örkény István Búcsú című kötetét/ Bp., Szépirodalmi könyvkiadó, 1989/ Clara Györgyey recenzálja: az “Addendum: kiadatlan novellák” alcím alatt megjelent gyűjtemény összes műveinek XII. Kötete – írja. Örkény nyolc korai munkáját jellemezve, az éles megfigyelőképességre, keserű iróniára, a tragikomédiára, a groteszkhez való vonzódásra mutat rá. A továbbiakban az egyperceseket nevezi Örkény legjelentősebb műveinek, “technikájuk” leírása után: azok az ironikus allegirák sűrítik magukba filozófiáját, és hű képet nyújtanak az egész korszakról.
Elméleti berkekben pedig a World Literature Today válik korszerű képévé a kortárs irodalmi törekvéseknek, eseményeknek.
1990
Károlyi István
A továbbiakban a lap egészében közölt fotókkal hűségesen illusztrálva, Glissant részletes életrajza áll, melynek fontosabb állomásai: 1928. szeptember 21-én született Martinican, Saint-Marieban, 1946-1953 filozófiai doktorátust szerez a Sorbonne-egyetemen és etnológiát tanul a Musée de L'Home-ban, 1953-ban megjelenik első verskötete /Un champ d'iles, Paris/, 1953-1959 között a Societe Africaine de Culture és különböző nyugat-indiai politikai szervezetek munkatársa Párizsban, a Függetlenség Antillo-Guayanai Frontjának igazgatója, évente kötetet ad ki, 1964-ben Charles Veillan-díjjal tüntetik ki Le quatrieme siècle című kötetéért, 1989-ben két hétre a Peterbaugh Cenferance meghívottja, a Glendon College díszdoktorává avatják. Alain Baudot, a Glendon College, York University /Toronto/ francia tanára a Glissant-életmű válogatott könyvészetét közli.
Ugyancsak az ő tanulmánya/ Edouard Glissant: A Poet in Search of His Landscape/ “For what the tree tells”/. A marinikai író/ történész, az Időnek a Történelemnek ugyanúgy zsonglőre, mint a ritmusnak és a narratív formának. Elmélkedése során fizikai földrajza emberi, pszichológiai földrajzzá válik – írja -, regényei vagy több tételes zenei invencióhoz hasonlítanak, basso continuóval és kötelező ismétlésekkel. A föld/ világ/ szó, táj/ szöveg analógia a tökéletes identitás mértékét adja önmaga kivetítésében. Bernadette Cailler Glissant nyugati történelemfelfogásról írott kritikáját elemzi ki annak regényeiből, Frederick Ivor Case pedig kulturális marginalizációról vallott elveit a költészetéből és esszéiből. Beatrice Stith Clark Glissantnak az Antillák epikus és tragikus viszonyáról írott beszámolóját veszi nagyító alá: az író a rabszolgák, a maroon/ e: marún; nyugat-indiai szökevény rabszolga vagy annak leszármazottja/ lázadó küzdelmét a túlélésért tragédiájának minősítette, mely megelőzte az Antillák irodalmának epikus korszakát. Ezen, az Institute Martiniquais d’Etudes/ IME/ 1974-es szemináriumán elhangzott beszámoló óta jelentős társadalmi változások voltak a Francia Antillákon, és azok irodalma is elmozdult a holtpontról - írja./ IME Revisited: Lectures by Eduard Glissant on Sociocultural Realities in the Francophone Antilles/. Diva Barbaro Damato tanulmányának alapgondolata: a kifosztottság a Le discourse antillais című elemzés egyik kulcsfogalma; eszerint tárgyalja a hely kifosztását majd a történelmét, illetve a nyelvét/ The Poetics of the Dispossesed/. J. Michael Dash abból kiindulva, hogy az író alkotó képzeletének fókuszában a különböző élethelyzetekben vizsgált karibi ember all, azt követi, ahogy ő az egyéni tudta lebontásával visszaállíthatta a test és szellem közötti egységet. S hogy a szellem a testen keresztül fogja fel a külső valóságot, a test nem más, mint az egyéni és kozösségi interakciójának élettere/ Writing the Dody: Eduard Glissant’s Poetics of Re-membering/. Priska Degras szerint Glissant műveiben a név ugyanúgy metaforikus funkcióval bír, mint a megnevezés aktusa, ez utóbbi pedig maga a rendteremtés a gyarmati történelmekben/ Name of the Fathers, History of the Name: Odono as Memory/. A martinikai író kulturális önazonossága/ Antilleanity/ - írja Daniel Racine -, egyfajta karibi föderáció földrajzában gyökerezik. Eszerint interpretálja a Nap, a tenger, a táj, a flora – elsősorban fák -, a fauna motívumainak szimbólumrendszerré épülését, összhangba állítva persze a térség hagyományaival, kultúrájával/ The Antilleanity of Eduard Glissant/. Wilbert J. Roget már Glissant korai írásaitól körvonalazódni lát egy esztétikát, mely szoros kapcsolatot teremt Martinica, a karibi térség ideje, tere, földje, legendái és az élet, a nyelv, az irodalmi kifejezés sajátosságát célzó keresés között /Land and Myth in the Writings of Eduard Glissant/. Juris Silenieks, tanulmányával az eddig szerkesztett gondolatmenetet folytatva, a tér és idő kapcsolatát /chronotope/ elemzi a már említett regényekben; “ a tér felforgatott, az idő töredezett” – írja/ Pays reve, pays reel: The Martinican chronotope in Eduard Glissant’s Oeuvre/. Martinica francia gyarmatnak a földrajzi, gazdasági stb. helyzete, mely Glissant életútját irányította az Egyesült Államok és a francia tengerészeti fennhatóság között: - vázolja rövid bevezetőjében Sylvia Wynter, egzisztenciális alapot teremtve a Glissant életművében központi helyet elfoglaló őskép részletes elemzéséhez: a gyökér-metaforáéhoz. Az író pszichokulturális imperatívuszt: “az elrohanó és meg nem örökített történelem megragadásának igényét” mutatta fel – írja, majd identitás és egyetemes létezés viszonyának tárgyalása után a hangsúlynak az ontogenézisről a szociogenézisre való áttevődésére mutat rá Glissant műveiben.
A lap világdimenziójú szemléjében két Magyarországon megjelent kötetet ismertet. Tóbiás Áron az In memoriam Nagy Imre Emlékezés egy miniszterelnökre/ Bp., Szabad tér Könyvkiadó, 1989/ című antológiájában a reformista politikusról írt memoárokat, szépirodalmi műveket közöl, melyek vége helyes képet mutatnak fel annak személyiségéről, munkásságáról – írja George Gömöri. Örkény István Búcsú című kötetét/ Bp., Szépirodalmi könyvkiadó, 1989/ Clara Györgyey recenzálja: az “Addendum: kiadatlan novellák” alcím alatt megjelent gyűjtemény összes műveinek XII. Kötete – írja. Örkény nyolc korai munkáját jellemezve, az éles megfigyelőképességre, keserű iróniára, a tragikomédiára, a groteszkhez való vonzódásra mutat rá. A továbbiakban az egyperceseket nevezi Örkény legjelentősebb műveinek, “technikájuk” leírása után: azok az ironikus allegirák sűrítik magukba filozófiáját, és hű képet nyújtanak az egész korszakról.
Elméleti berkekben pedig a World Literature Today válik korszerű képévé a kortárs irodalmi törekvéseknek, eseményeknek.
1990
Károlyi István
Józsa István
GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT
„Az én művészetem nem kiagyalt művészet"
Beszélgetés Györkös Mányi Albert festőművésszel
-- Ha egy rövid összefoglalót kérek, hogyan írná le Berci bácsi eddigi pályáját?
-- Úgy érzem, hogy úgy indultam, mint ahogyan sokan szeretnének alkotni: egy olyan szürrealista képpel, amelyet ha akarsz, nem tudsz megfesteni. Az a kép egyszerűen ösztönszerűleg volt műalkotás . Az alap egy falusi téma -- egy kollégám megkérdezte egyszer: „Hogy is tudod te ezt csinálni...?”, majd a képeken elmeditálva, így szólt: „Most már tudom, te ezzel születtél!” -, a témát pedig úgy értelmezem, hogy uralkodóvá válik a sokat és joggal emlegetett szürrelaizmus.
-- Miként él és jut érvényre a születéssel magával hozott népi szellem mellett ez a szürrelaizmus?
-- Úti élményeim, egy bizonyos hangulatot keltő épület megpillantása, irodalom, zene, bármi befolyásol, egy adott lelkiállapotot kelt bennem. A Szabók bástyáján ennek kifejezése mellett sikerült megragadnom, megelevenítenem a kort, amely a kolozsvári vagy általában a bástyát megpillantó embereknek egy olyan emléket sugall, hogy a Farkas utcai útvonalon már nem felejtik el. Jobb példa mégis a Hiroshima a képen nem az iszonyatot, a vért ábrázoltam, hanem egy komplex metaforát alkottam: a felkelő Nap országában a napkorong előtt egy szál elfeketedett tulipán maradt csak. Mindezt anélkül, hogy kalkuláltam volna. Egy 2O. századi, világ dimenziöjú témát úgy fogtam fel, ahogy az ottani témáknak a maguk ősi formájában a 2O. századba való átültetése történik. A Vízizenén -- mély vízben kardhal, szájában hegedűt tart -- ezt az érzelmi pluszt úgy fogtam fel, ahogy Chagall tette volna, de Erdélyben. Lehet, hogy muzsikál, de az is lehet, hogy keresztülfűrészeli azt a piros szerszámot.
--Hogyan nyilvánul meg a fenti kettősség a tájképeken?
-- A tájról úgy érzem, hogy megint csak valami új született; íme, szokatlan képben jelentkezik az évszakok közül az ősz. Kleenél előfordul, hogy még a fa is muzsikál. Az éln képeimen vékonyka, sötét faágakon a csókák irreálisan üldögélnek, mint valami esernyők, alattuk a piros avar drapériaszerűen vonul.
-- Miért hajlanak össze gótikusan a fák?
-- Hadd kezdjem ott, hogyha a parton végigmegyünk, úgy tűnik: fölöttünk így ívelnek a fák. De ha visszaemlékszem gyermekkoromra, mikor epret vagy gombát szedtem az erdőben, mintha mindig boltívek alatt jártam volna. Ebben az ábrázolásmódban a fák mintha nem is lennének fák, a kerítések pedig úgy jönnek elő a kertek alatt, mintha fúga szólalna meg. Úgy igyekszem, hogy a metaforáim mindazonáltal egyszerűek és közvetlenek legyenek; az én művészetem nem kiagyalt művészet és nem ragaszkodom különböző iskolákhoz sem. Európ t járva, meggyőződtem arról, hogy igazam volt, mikor nem siettettem művészetem kialakulását. Láttam eredeti Chagallt, Van Gogh-ot, Picassót, Rembradtot. Elsősorban Modiglianira voltam kíváncsi: valóban olyan-e, mint amilyennek reprodukciókon láttam? Főként azokat a képeket figyeltem, ahol igen nagy eltéréseket mutattak a különböző színekben nyomtatott reprók. Dali és Rembrandt esetében megbizonyosodtam: mindegy milyen színben kapjuk a reprót -- nincs szemfényvesztés.
-- De hát szinte sohasem adják vissza hűen a síneket, csak nagyon-nagyon jó nyomdatechnikával lehet esetleg megközelítően jól reproduűálni azokat...
-- De lényegében tartom a véleményemet, mert művész szemmel bírálva, akár közelről, nagyítóval, akár távolról, az ember le tudja vonni a következtetést. Ha például Rembrandtot így elemezzük, csak azt és annyit mondhatunk: ez a repró kevésbé sikerült. Mint minden téren, a mellébeszéléseknek itt is nagy szerepe van, de valójában csak jó és kevésbé jó reprodukció létezhet. Színbeli torzítások adódnak ugyan, de azok nem változtatnak a kép értelmezésén. Az igazán jó műalkotás esetében nem történhet ilyesmi.
--Berci bácsi fenntartja tehát, hogy a színbeli változások-változatok nem módosítják egy kép értelmezését...
-- Igen.
-- Még mindig a képek folklorizmusánál maradva, szóljunk néhány szót arról, hogy már a népművészetek világából ismerünk egy bizonyos népi szürrealizmust, ezeken a képeken viszont a népművészeti elem -- jelentse azt maga a téma, egyetlen alak, tárgy, vagy ezek megformázása -- inkább afféle anyagi alap. Ennek az alapnak a jelentésmezői egybeolvadnak aztán egy 2O. századi, helyenként erősen absztrakt jellegű szürrealizmus lehetőségmezőivel, vagyis ötözésük úgy történik, hogy bár az egyikben a konkretizáló tendencia uralkodik, a másikban épp ellenkezőleg, az elvonatkozatás. A kész képen végül szerves egészként élnek...
--Csontváry megfestette a pusztát, a panaszfalat, a cédrust -- ezért mondom, „otthon volt” a pusztán, a panaszfalnál, a cédrus előtt, mindenütt. Az én törekvésem nem kiagyalt, hanem bárhol is tartózkodjam, tájékozódás, valóságos élmények gyűjtése révén igyekszem közelebb kerülni más népek -- esetenként magasabb -- kultúrájához, a világmindenséghez. Chagall. Pélául Chagall „elvitte” Vityebszket Párizsba. Amíg élt, művészete életének korai élményeiből táplálkozott, és a párizsi szellemi környezet hatása alatt formázta azokat.
-- A népművészethez való viszonyulás elvi alapja tehát -- hogy magyar irodalmi párhuzamok mondják -- a Kölcsey‚: magasabb színvonalra emelni és így kifejezni azokat a témákat, érzelmeket, gondolatokat, melyek a választott létszféra részei. Erről a festészetről írva sokanű elemezték már azok látomásos és mesei jellegét. A sajátos világű nyilvánvaló építése mellett miért és milyen irányban történik ez a továbbfejlesztés?
-- Itt van ez a kép: A szentlászlói lányok kórusa. Ami kezdettől fogva inspirált, az az újévi köszöntés, a lányok gyülekezője a falu végén. Vagy a templom előtt. Az emberi viszonyokban a tisztaság, a szeretet uralkodik, a képen ez az uralkodó érzelem. Itt ez a másik festmény: két falusi ház, egy kicsi utca elnémul, amikor hirtelen, sokkszerűen megjelenik ez a piros ökör -- hát ez jellemzi, kifejezi a kép születési idején a falu lelki bénulását. Ez már Párizsban is felfogható és elfogadható. Ugyanígy a Széki lányoknál is: megjelenik a hold a széki tó fölött, egy külön álló lányalakkal az elhagyatottságot érzékeltetem. ősi, eposzszerű modorban, stílusban megalkotva, ez már Amszterdamban is kép. Falusi madonna -- a háttér sötét, mint sok reneszánsz portré: ha ilyen képek közé állítanánk ezt a festményt, nagyon eltne tőlük, művészileg mégis megállná a helyét. Sajátos hazai témákon, ha úgy tetszik, plasztikai alapokon igyekszem egyetemes emberi érzelmeket kifejezni. Az én világom úgy viszonyul az őseim szelleméhez, ugyanakkor pedig valami nem készakarva, hanem ösztönszerűleg ösztökél arra, hogy az alkotásom kultúrvárosokban is mondjon valamit. Németh Lajos műtörténész egy beszélgetés alkalmával mondta el, hogy az én utam Nagy István művészetének modernebb formában való továbbvitele. Szerintem van igazság ebben és talán nemcsak azért, mert a témáink többsége szülőföldem világában gyökerezik.
-- Milyen formában él ez a párhuzam? Vagy folytonosság?
-- A téli bozót cókákkal, az erdőben kereszt, a kerűítések fúgaszerű előrelépése nem hasonlít Nagy István képeinek egyetlen eleméhez sem, mégis érződik, hogy erdélyi festő festette.
-- Ez így eléggé tág és körvonalatalan, érez-e Berci bácsi közelebbi szemléletbeli-lélekbeli rokonságot?
-- Igen. Mélység és komolyság szempontjából igen. Az én képeimben van egy vallásos áhítat, Nagy István kis kucsmás fedelű házaiban vagy az emberalakjaiban is lelki mélység és az annak megragadására ir nyuló igyekezet tükröződik. A színvilágunk már eltéréseket látok: az én színeim világosabbak, az én fehér képeim kékes-szürkés variánsai világosabb tónusúak. ő inább a pasztellnek volt mestere, én inkább olajjal dolgozom, és ha nem akarja a kép, akkor is megszelídítem. Ami az állatábrázolást illeti, ugyanazon erdélyi falusi világ tartozékai, a tehenek, a juhok stb. Nagy Istvánnál valóságos formában jelennek meg, nálam a szürrelaista és absztrakt megoldások érvényesülnek. Hát ez lenne a Németh Lajos által mondottak továbbvitele.
-- A képek szürrealizmusa -- és ősmagyar szelleme, mondanám -- tulajdonképpen egyfajta redukción alapul, aféleképpen ábrázoltatnak itt az állat- és emberalakok, mint például hajdan a nyírfakéregre rajzolt képeken...
-- Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva, igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegeiig, minél általánosabb érzelmekig merülni és emelkedni. Ezért sikerült ilyen felszabadultan alkotnom, még akkor is, ha feleségemmel egy műteremben dolgoztunk, és a műterem ma is tele van albumokkal. Az igazság persze az, hogy nehéz, nehéz erre pontos és kieégítő választ adni, talán alkati kérdés, talán így születtem. Nagy példaképem, Van Gogh példájára alapoztam, mert robusztus lelki állapotát mélységes tisztasággal adta vissza munkáin. Hallatlan tisztelettel Rembradt-ot figyeltem, mert óriási mesterségbeli tudással alkotta képpé érzelmeit. Chagall költészete és líraisága, Csontváry kozmikus dimenziójú festészete, mellyel magasra emelte a magyar művészetet, meggyőztek arról, hogy jó úton járok.
-- Már az eddigiekben is felmerült több név, klasszikusok nevei, a velük való rokonság: művészetük a példa erejével, de valójában nem befolyásoló módon hatott erre a képvilágra. Tisztáznunk kellene a Berci bácsi hozzájuk fűző viszonyát.
-- Itt van három kép, három napraforgó. Egyik sem hasonlít Van Gogh festményeihez, sem kivitelezésben, sem szerkesztésben. Az egyik egy száraz virág, a kép elvontabb, a másikban több élet van, a kép színskálája gazdagabb, és összetettebbé teszi a kompozíciót, hogy a virág mellett áll egy már kialudt gyertya. A harmadik világosabb, a lírai absztrakt felé hajlik, de úgy érzem, talán nem tévedek, --, hogy az a fajta lelkiállapot, nyugtalanság fűti a képet, mint Van Gogh esetében. Volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az erdélyi Chagall. A képeimben tényleg van líraiság, a témavilágom is az övének megfelelő élményszférában gyökerezik, de ezek valahogy olyan hasonlatosságok, mint ahogy nagy zeneszerzők műveiben is közel áll egy-egy futam, egy-egy motívum a kortárs művekben fellelhetőkhöz, és mégis megmarad mindegyik határozottan egyéninek. Csontváryt is említettem, a Vihar a pusztánt, az ő esetében is az alkotásmódbeli rokonság a lélnyeg. Egy itthoni témát ügy kell feldolgozni, hogy a kész mű végül világszintű érték legyen.
-- Berci bácsi hova helyezné magát hazai és európai kontextusban?
-- Nem nagyon lehet ehhez hozzászólni, mert végső soron a kor a kegyetlen, ami szelektál. Lautrec adott erre egy elfogadható választ, akkort jöt, amikor kidobták a párizsi főiskoláról. A függetlenek kiállításra készültek, a tagok felugráltak és javasolták, hogy vezessék be a zsűrizést. Lautrec kérte, hogy hallagassák meg, és így szólt: De uraim, ki az közülünk, aki el tudja dönteni, hogy ki lesz nagy művész, ki lesz halhatatlan vagy nem? Nos, én a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, szeretem a munkáimat, és bízom abban, hogy... talán bekerülnek egyszer a képeim a nagy múzeumokba. Újabb idézettel válaszolnék: a vámos Reausseaunál vidám, elegáns, frakkos társaság -- köztük több kritikus -- kacarászott, ott volt Van Gogh is. Nagy hangoskodással mentek el, aprópénzeket dobáltak Reausseau asztalon levő cilinderébe, és vitték a képeit. Van Gogh halkan jegyezte meg: Hagyjátok csak, majd meglátjátok, nagyképűek, hogy lesz még nekünk nagy múzeumokban képünk. De hivatkozhatok egy másik jó példára is. Egy kritikustól megkérdezték, hogy hova helyezné Csontváryt a huszadik század művészetének történetében. Azt felelte, hogy először is tisztázandó, honnan indulnak ki a kritikus vagy a kritikus társadalom. A festő szerintem is, szerinte is a század egyik legnagyobb alkotója volt, de ha onnan kezdjük az elemzést, hogy Csontváry gyógyszerészként kezdte karrierjét, kezdte pályáját, akkor már egy bizonyos késleltető dilemma akadályoz bennünket, és nem közelíünk, nem közelíthetünk adekvát módon ehhez a nagy szellemhez. Hogy hova helyezném magam? Lássam... Borzasztó nehéz kérdés ez. És az én utam is szintén ilyen... Ilyenszerű elbír álás alá kerül: 40 éves koromban robbanászserűen jött a fordulat hisz én zenei pályára készültem, de a lelkem mélyén azért valami másat vártam. Azt viszont, hogy hol is lesz a helyem, azt mások, azt majd az idő dönti el.
-- De egy bizonyos munkásságnak a helyét meghatározni nem, vagy nem föltétlenül jelenti azt is egyben, hogy korszerű szempontjaink szerint felmérjük annak rangját is. Illetve annyiban jelenti azt, hogy a művészettörténetben eleve a kimagasló, a rangos munkásságok helyeztetnek el. Most egy értékítélet nélküli, illetve a fenti módon beleértendő és kimondatlan értékeléssel járó, vallomásos formájú elhelyezést szeretnék.
-- Végső soron mégsem tudom besorolni magam sehova a kortárs képzőmővészet terén. Teljességgel lehetetlen. Van Gogh és Cezanne úgy újították meg a reneszánsz szemléletet, és egyáltalán, a művészettörténetben úgy léptek fel az újítók, hogy semmiféple érvényes normarendszert nem tartottak tiszteletben. Mit itt ma is körül vagyunk véve gyávákkal. Sokan most is megrendelés szerint festenek. és azt sem hallgathatjuk el, hogy sok baráti kör nem engedett meg semmiféle kiugrást, a fiatalok vagy nem voltak elég erős egyéniségek, vagy ha igen, egyéniségük nem párosult tehetséggel úgy, hogy –- hát hogy is mondjam -- megbírkózzanak egy kitörés akadályaival. Hova helyezem magam? Már csak azért sem tudom, mert sohasem törődtem azzal, hogy vásárol-e tőlem az állam, vagy sem, nem befolyásolt, hogy tilos volt például templomokat festeni, és a tipikus szocialista művészet sem volt képes megérinteni. Az egy vulgáris dolog. Zsákutca. Oda akarok kilyukadni, hogy képeket állítottam ki, amilyeneket mások nem mertek, például 89 tavaszán a főtéri kisgalériabeli tárlatomat az akkori társadalmi állapotok között úttörőnek lehet nevezni. Ahogy 1977-ben, egy vásárhelyi tárlatomat is, ahol egy templomsorozatot állítottam ki. Szóval Kolozsváron az Őszt, az Esti itatást -- a piros ökör bevonulása -- addig vagy elviek miatt nem engedték, vagy nem merték kiállítani. A szervezők reszkettek, hogy na most, hányukat fogják kidobni. Ez a kiállításom is erősen elhatárolta magát az úgynevezett... úgynevezett.. szocialista realista szemlélettől, ahhoz képest a tárlat fordulatot jelentett. Hadd fogalmazzak meg hát végülis egy választ a kérdésre: úgy látom, azoknak a sorában foglalok el egy egyéni helyet, akiknek a művészete számára a szülőföld, Erdély az életadó anyagi alap, és akik elsősorban és közvetlenül az erdélyi népművészethez kötődnek.
1993
-- Ha egy rövid összefoglalót kérek, hogyan írná le Berci bácsi eddigi pályáját?
-- Úgy érzem, hogy úgy indultam, mint ahogyan sokan szeretnének alkotni: egy olyan szürrealista képpel, amelyet ha akarsz, nem tudsz megfesteni. Az a kép egyszerűen ösztönszerűleg volt műalkotás . Az alap egy falusi téma -- egy kollégám megkérdezte egyszer: „Hogy is tudod te ezt csinálni...?”, majd a képeken elmeditálva, így szólt: „Most már tudom, te ezzel születtél!” -, a témát pedig úgy értelmezem, hogy uralkodóvá válik a sokat és joggal emlegetett szürrelaizmus.
-- Miként él és jut érvényre a születéssel magával hozott népi szellem mellett ez a szürrelaizmus?
-- Úti élményeim, egy bizonyos hangulatot keltő épület megpillantása, irodalom, zene, bármi befolyásol, egy adott lelkiállapotot kelt bennem. A Szabók bástyáján ennek kifejezése mellett sikerült megragadnom, megelevenítenem a kort, amely a kolozsvári vagy általában a bástyát megpillantó embereknek egy olyan emléket sugall, hogy a Farkas utcai útvonalon már nem felejtik el. Jobb példa mégis a Hiroshima a képen nem az iszonyatot, a vért ábrázoltam, hanem egy komplex metaforát alkottam: a felkelő Nap országában a napkorong előtt egy szál elfeketedett tulipán maradt csak. Mindezt anélkül, hogy kalkuláltam volna. Egy 2O. századi, világ dimenziöjú témát úgy fogtam fel, ahogy az ottani témáknak a maguk ősi formájában a 2O. századba való átültetése történik. A Vízizenén -- mély vízben kardhal, szájában hegedűt tart -- ezt az érzelmi pluszt úgy fogtam fel, ahogy Chagall tette volna, de Erdélyben. Lehet, hogy muzsikál, de az is lehet, hogy keresztülfűrészeli azt a piros szerszámot.
--Hogyan nyilvánul meg a fenti kettősség a tájképeken?
-- A tájról úgy érzem, hogy megint csak valami új született; íme, szokatlan képben jelentkezik az évszakok közül az ősz. Kleenél előfordul, hogy még a fa is muzsikál. Az éln képeimen vékonyka, sötét faágakon a csókák irreálisan üldögélnek, mint valami esernyők, alattuk a piros avar drapériaszerűen vonul.
-- Miért hajlanak össze gótikusan a fák?
-- Hadd kezdjem ott, hogyha a parton végigmegyünk, úgy tűnik: fölöttünk így ívelnek a fák. De ha visszaemlékszem gyermekkoromra, mikor epret vagy gombát szedtem az erdőben, mintha mindig boltívek alatt jártam volna. Ebben az ábrázolásmódban a fák mintha nem is lennének fák, a kerítések pedig úgy jönnek elő a kertek alatt, mintha fúga szólalna meg. Úgy igyekszem, hogy a metaforáim mindazonáltal egyszerűek és közvetlenek legyenek; az én művészetem nem kiagyalt művészet és nem ragaszkodom különböző iskolákhoz sem. Európ t járva, meggyőződtem arról, hogy igazam volt, mikor nem siettettem művészetem kialakulását. Láttam eredeti Chagallt, Van Gogh-ot, Picassót, Rembradtot. Elsősorban Modiglianira voltam kíváncsi: valóban olyan-e, mint amilyennek reprodukciókon láttam? Főként azokat a képeket figyeltem, ahol igen nagy eltéréseket mutattak a különböző színekben nyomtatott reprók. Dali és Rembrandt esetében megbizonyosodtam: mindegy milyen színben kapjuk a reprót -- nincs szemfényvesztés.
-- De hát szinte sohasem adják vissza hűen a síneket, csak nagyon-nagyon jó nyomdatechnikával lehet esetleg megközelítően jól reproduűálni azokat...
-- De lényegében tartom a véleményemet, mert művész szemmel bírálva, akár közelről, nagyítóval, akár távolról, az ember le tudja vonni a következtetést. Ha például Rembrandtot így elemezzük, csak azt és annyit mondhatunk: ez a repró kevésbé sikerült. Mint minden téren, a mellébeszéléseknek itt is nagy szerepe van, de valójában csak jó és kevésbé jó reprodukció létezhet. Színbeli torzítások adódnak ugyan, de azok nem változtatnak a kép értelmezésén. Az igazán jó műalkotás esetében nem történhet ilyesmi.
--Berci bácsi fenntartja tehát, hogy a színbeli változások-változatok nem módosítják egy kép értelmezését...
-- Igen.
-- Még mindig a képek folklorizmusánál maradva, szóljunk néhány szót arról, hogy már a népművészetek világából ismerünk egy bizonyos népi szürrealizmust, ezeken a képeken viszont a népművészeti elem -- jelentse azt maga a téma, egyetlen alak, tárgy, vagy ezek megformázása -- inkább afféle anyagi alap. Ennek az alapnak a jelentésmezői egybeolvadnak aztán egy 2O. századi, helyenként erősen absztrakt jellegű szürrealizmus lehetőségmezőivel, vagyis ötözésük úgy történik, hogy bár az egyikben a konkretizáló tendencia uralkodik, a másikban épp ellenkezőleg, az elvonatkozatás. A kész képen végül szerves egészként élnek...
--Csontváry megfestette a pusztát, a panaszfalat, a cédrust -- ezért mondom, „otthon volt” a pusztán, a panaszfalnál, a cédrus előtt, mindenütt. Az én törekvésem nem kiagyalt, hanem bárhol is tartózkodjam, tájékozódás, valóságos élmények gyűjtése révén igyekszem közelebb kerülni más népek -- esetenként magasabb -- kultúrájához, a világmindenséghez. Chagall. Pélául Chagall „elvitte” Vityebszket Párizsba. Amíg élt, művészete életének korai élményeiből táplálkozott, és a párizsi szellemi környezet hatása alatt formázta azokat.
-- A népművészethez való viszonyulás elvi alapja tehát -- hogy magyar irodalmi párhuzamok mondják -- a Kölcsey‚: magasabb színvonalra emelni és így kifejezni azokat a témákat, érzelmeket, gondolatokat, melyek a választott létszféra részei. Erről a festészetről írva sokanű elemezték már azok látomásos és mesei jellegét. A sajátos világű nyilvánvaló építése mellett miért és milyen irányban történik ez a továbbfejlesztés?
-- Itt van ez a kép: A szentlászlói lányok kórusa. Ami kezdettől fogva inspirált, az az újévi köszöntés, a lányok gyülekezője a falu végén. Vagy a templom előtt. Az emberi viszonyokban a tisztaság, a szeretet uralkodik, a képen ez az uralkodó érzelem. Itt ez a másik festmény: két falusi ház, egy kicsi utca elnémul, amikor hirtelen, sokkszerűen megjelenik ez a piros ökör -- hát ez jellemzi, kifejezi a kép születési idején a falu lelki bénulását. Ez már Párizsban is felfogható és elfogadható. Ugyanígy a Széki lányoknál is: megjelenik a hold a széki tó fölött, egy külön álló lányalakkal az elhagyatottságot érzékeltetem. ősi, eposzszerű modorban, stílusban megalkotva, ez már Amszterdamban is kép. Falusi madonna -- a háttér sötét, mint sok reneszánsz portré: ha ilyen képek közé állítanánk ezt a festményt, nagyon eltne tőlük, művészileg mégis megállná a helyét. Sajátos hazai témákon, ha úgy tetszik, plasztikai alapokon igyekszem egyetemes emberi érzelmeket kifejezni. Az én világom úgy viszonyul az őseim szelleméhez, ugyanakkor pedig valami nem készakarva, hanem ösztönszerűleg ösztökél arra, hogy az alkotásom kultúrvárosokban is mondjon valamit. Németh Lajos műtörténész egy beszélgetés alkalmával mondta el, hogy az én utam Nagy István művészetének modernebb formában való továbbvitele. Szerintem van igazság ebben és talán nemcsak azért, mert a témáink többsége szülőföldem világában gyökerezik.
-- Milyen formában él ez a párhuzam? Vagy folytonosság?
-- A téli bozót cókákkal, az erdőben kereszt, a kerűítések fúgaszerű előrelépése nem hasonlít Nagy István képeinek egyetlen eleméhez sem, mégis érződik, hogy erdélyi festő festette.
-- Ez így eléggé tág és körvonalatalan, érez-e Berci bácsi közelebbi szemléletbeli-lélekbeli rokonságot?
-- Igen. Mélység és komolyság szempontjából igen. Az én képeimben van egy vallásos áhítat, Nagy István kis kucsmás fedelű házaiban vagy az emberalakjaiban is lelki mélység és az annak megragadására ir nyuló igyekezet tükröződik. A színvilágunk már eltéréseket látok: az én színeim világosabbak, az én fehér képeim kékes-szürkés variánsai világosabb tónusúak. ő inább a pasztellnek volt mestere, én inkább olajjal dolgozom, és ha nem akarja a kép, akkor is megszelídítem. Ami az állatábrázolást illeti, ugyanazon erdélyi falusi világ tartozékai, a tehenek, a juhok stb. Nagy Istvánnál valóságos formában jelennek meg, nálam a szürrelaista és absztrakt megoldások érvényesülnek. Hát ez lenne a Németh Lajos által mondottak továbbvitele.
-- A képek szürrealizmusa -- és ősmagyar szelleme, mondanám -- tulajdonképpen egyfajta redukción alapul, aféleképpen ábrázoltatnak itt az állat- és emberalakok, mint például hajdan a nyírfakéregre rajzolt képeken...
-- Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva, igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegeiig, minél általánosabb érzelmekig merülni és emelkedni. Ezért sikerült ilyen felszabadultan alkotnom, még akkor is, ha feleségemmel egy műteremben dolgoztunk, és a műterem ma is tele van albumokkal. Az igazság persze az, hogy nehéz, nehéz erre pontos és kieégítő választ adni, talán alkati kérdés, talán így születtem. Nagy példaképem, Van Gogh példájára alapoztam, mert robusztus lelki állapotát mélységes tisztasággal adta vissza munkáin. Hallatlan tisztelettel Rembradt-ot figyeltem, mert óriási mesterségbeli tudással alkotta képpé érzelmeit. Chagall költészete és líraisága, Csontváry kozmikus dimenziójú festészete, mellyel magasra emelte a magyar művészetet, meggyőztek arról, hogy jó úton járok.
-- Már az eddigiekben is felmerült több név, klasszikusok nevei, a velük való rokonság: művészetük a példa erejével, de valójában nem befolyásoló módon hatott erre a képvilágra. Tisztáznunk kellene a Berci bácsi hozzájuk fűző viszonyát.
-- Itt van három kép, három napraforgó. Egyik sem hasonlít Van Gogh festményeihez, sem kivitelezésben, sem szerkesztésben. Az egyik egy száraz virág, a kép elvontabb, a másikban több élet van, a kép színskálája gazdagabb, és összetettebbé teszi a kompozíciót, hogy a virág mellett áll egy már kialudt gyertya. A harmadik világosabb, a lírai absztrakt felé hajlik, de úgy érzem, talán nem tévedek, --, hogy az a fajta lelkiállapot, nyugtalanság fűti a képet, mint Van Gogh esetében. Volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az erdélyi Chagall. A képeimben tényleg van líraiság, a témavilágom is az övének megfelelő élményszférában gyökerezik, de ezek valahogy olyan hasonlatosságok, mint ahogy nagy zeneszerzők műveiben is közel áll egy-egy futam, egy-egy motívum a kortárs művekben fellelhetőkhöz, és mégis megmarad mindegyik határozottan egyéninek. Csontváryt is említettem, a Vihar a pusztánt, az ő esetében is az alkotásmódbeli rokonság a lélnyeg. Egy itthoni témát ügy kell feldolgozni, hogy a kész mű végül világszintű érték legyen.
-- Berci bácsi hova helyezné magát hazai és európai kontextusban?
-- Nem nagyon lehet ehhez hozzászólni, mert végső soron a kor a kegyetlen, ami szelektál. Lautrec adott erre egy elfogadható választ, akkort jöt, amikor kidobták a párizsi főiskoláról. A függetlenek kiállításra készültek, a tagok felugráltak és javasolták, hogy vezessék be a zsűrizést. Lautrec kérte, hogy hallagassák meg, és így szólt: De uraim, ki az közülünk, aki el tudja dönteni, hogy ki lesz nagy művész, ki lesz halhatatlan vagy nem? Nos, én a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, szeretem a munkáimat, és bízom abban, hogy... talán bekerülnek egyszer a képeim a nagy múzeumokba. Újabb idézettel válaszolnék: a vámos Reausseaunál vidám, elegáns, frakkos társaság -- köztük több kritikus -- kacarászott, ott volt Van Gogh is. Nagy hangoskodással mentek el, aprópénzeket dobáltak Reausseau asztalon levő cilinderébe, és vitték a képeit. Van Gogh halkan jegyezte meg: Hagyjátok csak, majd meglátjátok, nagyképűek, hogy lesz még nekünk nagy múzeumokban képünk. De hivatkozhatok egy másik jó példára is. Egy kritikustól megkérdezték, hogy hova helyezné Csontváryt a huszadik század művészetének történetében. Azt felelte, hogy először is tisztázandó, honnan indulnak ki a kritikus vagy a kritikus társadalom. A festő szerintem is, szerinte is a század egyik legnagyobb alkotója volt, de ha onnan kezdjük az elemzést, hogy Csontváry gyógyszerészként kezdte karrierjét, kezdte pályáját, akkor már egy bizonyos késleltető dilemma akadályoz bennünket, és nem közelíünk, nem közelíthetünk adekvát módon ehhez a nagy szellemhez. Hogy hova helyezném magam? Lássam... Borzasztó nehéz kérdés ez. És az én utam is szintén ilyen... Ilyenszerű elbír álás alá kerül: 40 éves koromban robbanászserűen jött a fordulat hisz én zenei pályára készültem, de a lelkem mélyén azért valami másat vártam. Azt viszont, hogy hol is lesz a helyem, azt mások, azt majd az idő dönti el.
-- De egy bizonyos munkásságnak a helyét meghatározni nem, vagy nem föltétlenül jelenti azt is egyben, hogy korszerű szempontjaink szerint felmérjük annak rangját is. Illetve annyiban jelenti azt, hogy a művészettörténetben eleve a kimagasló, a rangos munkásságok helyeztetnek el. Most egy értékítélet nélküli, illetve a fenti módon beleértendő és kimondatlan értékeléssel járó, vallomásos formájú elhelyezést szeretnék.
-- Végső soron mégsem tudom besorolni magam sehova a kortárs képzőmővészet terén. Teljességgel lehetetlen. Van Gogh és Cezanne úgy újították meg a reneszánsz szemléletet, és egyáltalán, a művészettörténetben úgy léptek fel az újítók, hogy semmiféple érvényes normarendszert nem tartottak tiszteletben. Mit itt ma is körül vagyunk véve gyávákkal. Sokan most is megrendelés szerint festenek. és azt sem hallgathatjuk el, hogy sok baráti kör nem engedett meg semmiféle kiugrást, a fiatalok vagy nem voltak elég erős egyéniségek, vagy ha igen, egyéniségük nem párosult tehetséggel úgy, hogy –- hát hogy is mondjam -- megbírkózzanak egy kitörés akadályaival. Hova helyezem magam? Már csak azért sem tudom, mert sohasem törődtem azzal, hogy vásárol-e tőlem az állam, vagy sem, nem befolyásolt, hogy tilos volt például templomokat festeni, és a tipikus szocialista művészet sem volt képes megérinteni. Az egy vulgáris dolog. Zsákutca. Oda akarok kilyukadni, hogy képeket állítottam ki, amilyeneket mások nem mertek, például 89 tavaszán a főtéri kisgalériabeli tárlatomat az akkori társadalmi állapotok között úttörőnek lehet nevezni. Ahogy 1977-ben, egy vásárhelyi tárlatomat is, ahol egy templomsorozatot állítottam ki. Szóval Kolozsváron az Őszt, az Esti itatást -- a piros ökör bevonulása -- addig vagy elviek miatt nem engedték, vagy nem merték kiállítani. A szervezők reszkettek, hogy na most, hányukat fogják kidobni. Ez a kiállításom is erősen elhatárolta magát az úgynevezett... úgynevezett.. szocialista realista szemlélettől, ahhoz képest a tárlat fordulatot jelentett. Hadd fogalmazzak meg hát végülis egy választ a kérdésre: úgy látom, azoknak a sorában foglalok el egy egyéni helyet, akiknek a művészete számára a szülőföld, Erdély az életadó anyagi alap, és akik elsősorban és közvetlenül az erdélyi népművészethez kötődnek.
1993
Józsa István
„EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK"
Eljön az idő, mikor az Atlanti Óceán fölött kezet nyújt egymásnak az
Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok – mondta Victor Hugo 1849-ben (!). Dr. Horváth Istvánnal, a Babeș-Bolyai Tudományegyegyetem szociológia karának docensével impozáns fogalom jelentéseinek a kialakulásáról, változásairól beszélgetünk. |
1.
„Európa”
-- Régóta keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre.
Az ókori Rómában egy császár halála után, a következő uralkodó trónra kerüléséig, az úgynevezett „interregnum”-ban a szenátus egy „interrex”-et választott, aki „dictator” lett – vagyis teljhatalmat kapott azért, hogy az átmeneti periódusban a birodalomnak legyen vezetője, megóvja azt a fejetlenséggel járó zűrzavartól.
A „dictator” funkció, rang, a név és minden származéka így kezdte a történetét. Egyértelműen pozitív jelentéssel.
Most nagyot lépünk a történetben.
Az „Egyesült Európa” gondolata Bonaparte Napóleontól származik, aki úgy képzelte, tervezte, hogy az ő uralkodása alatt kezd majd működni az új birodalom. A hódítani akarással minden idők egyik legnagyobb rombolását, pusztítását érte el, és amit őcsászári felsége elképzelt, azt Európa, illetve az egész világ egy paranoiás ember fantazmagóriájaként, nemkívánt diktatúrájaként utasította el. Borogyino, Waterloo, Elba szigete, ismerjük a történetet, a történetírás a munkáját elvégezte.
A „diktátor”, „diktatúra” funkció, rang, nevek negatív, gyűlölt és elutasított jelentést kaptak. Így ismerjük őket a mai napig.
És az „Egyesült Európa” név jelentése hogy változott? Milyen örökséggel lépett tovább a kontinens?
Az 1848-1849-es forradalmakat legyőzték. Petőfi szavaival: „Európa csendes, elcsendesült, / szabadságát nem vívta ki.” Ebben a „csendben” mondja ki Victor Hugo: „Eljön az idő, amikor az Atlanti óceán fölött kezet nyújt egymásnak az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok.” – Profetikus erejű kijelentés, ezt ma már tudjuk. Az új egység itt a forradalom bukása után vigasztalás. Vágykép. Nagyszerű terv! Utópia?
Ezek tehát azok az előzmények, amelyekkel akár tetszik, akár nem, mindenképpen számolnunk kell, ez az örökség, amellyel indulunk, súlypontokban ez a történet, amelyben a használt fogalmaink jelentése kialakul. Ezekből a fogalmakból nézünk ki a világba, abban a tudatban, hogy tudunk, ismerünk valamit, és ezekkel a fogalmakkal ragadjuk meg, vesszük birtokba és alakítjuk azt a valóságot, amelyben élünk. Amelybe beleszülettünk, amelyben élnünk adatott, és amelyet fejleszteni, nemesíteni szeretnénk. Minden utánunk következő generáció hasznára. Most érkeztünk a nagy válaszadáshoz. Az emberiség történelmében az egyik legnagyobbhoz. A 21. század elejének az embere először is azt tudatosítja, hogy alapfogalmainknak nincs metafizikájuk, olyan jelentés él bennük, amilyet egy-egy kor beleél.
„Európai Egyesült Államok” – a nevet mindenki ismeri. Használja, mert vágyik rá. Bitorolja, mert azt hiszi, hogy tud róla valamit. Idézi, parafrazálja, parodizálja – és így tovább, a sor még nyitott. Szabad vadászterület mindenki számára. Ez az aktuálpolitikától elválasztott beszélgetés fogalomtisztázó jellegű, arra a kérdésre keresi a választ, hogy a 21. század embere milyen jelentést él, élhet, éljen vagy ne éljen ebbe a vágyott, vagy tagadott fogalomba.
Fogalomtisztázó kérdés már régóta „Páneurópa” – mint korprobléma. Európa soha nem volt egységes, Ön szerint bármiféle globalizáció helyett mi lehet az alternatíva? A sajátosságokat megőrző Európai Egyesült Államok?
– Az Európai Egyesült Államok és az egyesült Európa fogalmának több történelmi gyökere van, amelynek az egyik momentuma valóban a felidézett napóleoni helyzet, de azért ennek több momentuma van, tehát hogy ha megnézzük az egész egyesült Európa vízióját, vagy valamifajta Európa egységes vízióját, akkor ennek az első formáját maga a Római Birodalom alakítja ki, amely impériummá gyúrja a kontinensként ismert Európának igazából 30%-át. Még annyit se hogy ha a kontinensként ismert Európának az orosz részét is beleértjük, tehát a mediterrán körüli résznek a nagyrészét, és aztán utána ugye ez a fajta egység amelyik előjön az első Német-római Birodalomban, kialakítja azt a fajta nyugat-európai képet, amely a ,,sötét középkor” után kialakul, és amely első történelmi Európának a képe, amely tulajdonképpen visszajön a történelem során.
Többek között Napóleon esetében is, és különböző határelképzelésekkel, különböző más víziókkal, tehát: a nagy impérium, amely magába foglalja az egész kontinenst, amely valamiféle értékességben tudja önmagát strukturálni. Ez visszajön a Karoling, és fokozatosan a történelemben különböző elképzelések mentén, tehát ez a fajta európai egyesítés és hol valamennyire zsarnoki elképzelési logikában ugyebár Napóleon, vagy egy nagyobb fajta, más fajta birodalmi, akár egyfajta rasszista birodalmi elképzelés formájában, lásd Hitler.
Tehát mindenképpen valamifajta nagy térség, amely a kontinensnek jórészét önmagába foglalja. Ez tulajdonképpen vissza-visszaköszön. Tehát a Római Birodalomnak az örököseként vissza-visszaköszön a történelemben az az elképzelés, hogy ezt a birodalmat újra kell építeni, kül9nb9ző formában, különböző elképzelésekben. Nos ettől a birodalomépítéstől az egész Európai Unió, vagy nevezzük Európai Egyesült Államoknak, mostani víziója egyértelműen táplálkozik ezekből a gyökerekből, egyértelműen köze van a Római Birodalomhoz, majd később a Német-római császárságnak a víziójához és próbálkozásához, amikor valamilyen fajta kulturált államegységben működjön Európa térségének a jó része, nagy része: Német-római Birodalom, Karoling Birodalom esetében főleg azt amit ma Nyugat-Európának neveznénk, körülbelül hozzávetőleg a Magyar Királyságnak a térségéig értelmezték ezt. Tehát Nyugat Európa egészen Lengyelország, Magyar Királyságnak a térségéig.
Következik a modernitás, amely más szempontokból, és nem a történelmi tradíció szempontjából építi újra európai egység vízióját, tulajdonképpen ez a különböző beidézett 19. századi írók. Ott egy másfajta megalapozása van az Európai Uniónak, tulajdonképpen a 20. századi utópiák és 19. századi társadalmi reformer elképzelésekről beszélünk.
Tulajdonképpen amikor kezdik tapasztalni a globalizáció első jeleit a kapitalizmusnak a társadalom alakító formáját és szerepét, akkor megjelenik számos társadalmi reformer elképzelés, mely társadalmi reformer elképzelések között olyanok vannak, amiket például Auguste Comte nevéhez köthetünk, amelyek lényegében azt mondják, hogy a kapitalizmus és a tudomány modern formái, ezek radikálisan át fogják alakítani a világot.
Tehát egy tradícióra épített államrendet is át fognak alakítani radikálisan, és ez a fajta új rend újfajta államformát fog feltételezni, mely államformának a kiterjedtsége az akkor középkorból megalakult államformáknak a határait egyértelműen szét fogja feszíteni és gyakorlatilag a piac, az önmaga modernizáló logikájával ezt túl fog lépni azokon az államkereteken, amelyek így-úgy történelmileg kialakultak, amelyek túl picinyek, amelyek gazdaságilag nem viábilisek, és mindenképpen egy másfajta államrend fog kialakítani.
És például Auguste Comte a 19. század első felében a nagy társadalmi reformerek között van, akik nem csak azt próbálják meg, hogy rendet vigyenek a kapitalizmusba, hanem azt is, hogy előre lássák, hogy a kapitalizmus merre fog alakulni, például többek között megjósolják, hogy a nyugati tudományosság formájában kialakuló tudomány lesz a domináns, a világot ez fogja dominálni.
A világot az fogja dominálni ahogyan gazdaságilag megszervezik a kommunizmust, és hát azt fogják mondani, hogy tulajdonképpen a gazdaságszervezési logikák felül fognak kerekedni a történelmi hajszállgyökereken és az úgy kialakult államrenden, és a politika tulajdonképpen alá fog rendelődni ennek a fajta szervezési racionalitásnak és előre vetítik, hát Comte-ot tartják az elsőnek, aki előre vetíti az Európai Unió (nagyobbfajta államtérség) megalapítását.
A különböző más gyökerektől eltérően, tehát a Német-római Birodalom vagy a Római Birodalomra visszautaló történelmi gyökerektől eltérően ő azt mondja, hogy ez a térségnek a racionális és nem tradicionális szervezői, valamilyen fajta tradícióra, tradicionális megalapozó pillanatra visszautaló szervezési formájából vezetheti le, hanem azt mondja, hogy ennek a gazdaság szervezés racionális keretei nagyobb térséget, integrációt feltételezik, és ő az aki azt mondja, a racionális gazdaság szervezésnek ezek a keretei és ez a racionalitása egyfajta, akár úgy nevezett gazdasági racionalitási kényszerként kifogja kényszeríteni azt, hogy ha ez egy nagyobb térség szerveződjön, nem csak egységes gazdasági térséggé, hanem egységesen adminisztrált és koordinált térséggé is.
Tehát, azt lehet mondani, hogy ez a kétfajta eltérő háttér van mögötte, amit úgy nevezünk, hogy Európai Egyszült Államok (Egyesült Európa), a lényeg tulajdonképpen a kontinentális európi térség zömét valamilyen szempontból egymásba integráló politikai térség kialakítására, létezik ez a fajta ókorra visszamenő Római Birodalom, amelyet a korai középkorban átveszi a Német-római Birodalom eszménye, melyet felelevenítenek különböző logikákban. Tehát az imperiális eszmény, amelyben Európát többé-kevésbé a földrajzilag értelmezett Európának több-kevesebb részét egy egyfajta impériumként értelmezi, illetve van a modernizációs európai egység elképzelés, amely azt feltételezi, hogy Európának az államtérségként való feltételezése, értelmezése, reprezentációja egyszerűen abból ered, hogy a modernitás sokkal nagyobb térségeket tud helyzetbe hozni és alakít ki, mely modern gazdaságfejlődés az gyakorlatilag a tradicionális politikai-állami kereteket szétfeszíti és egy nagyobb egységbe gyúrja őket át és a modern gazdaságfejlődés, gazdaságfejlődési logika alakítja így az európai képzetet.
Tehát két nagyon eltérő racionalitás mentén beszélhetünk arról, amit átörököltünk és valamilyen szinten vizionálja a földrajzi Európa fogalmát, mint politikailag egységbe gyúrt fogalmat. Az egyik a tradicionális, az ókori Római Birodalom egyfajta utódlás igényével fellépő és különböző kontextusokba fellángoló politikai egységalkotás, a keresztyén Európa Német-római Birodalomra visszautaló Európa, amely inkább kevésbé, mint többé fedi a földrajzi Európa fogalmát. A másik a racionális Európa, amely a gazdasági fejlődés maga alá gyűri a történelmi partikularizmusokat és egy más, ezenfajta gazdasági racionalitás mentén alakít ki egy egységesen kormányzott, egységesen értelmezett politikai térséget.
2.
– Európai szemszögből, pontosabban magaslatról Közép-Kelet-Európa „új világának" eseményei hasonló kiváltó okaik, közös vonásaik, sőt átfedéseik révén egyazon stratégia szerint látszanak rendeződni — no persze nem közösnek mondható politikai-gazdasági. vagy más elméleti megfontolások alapján. E közös jelleg spontán, azaz természetes voltában gyökerezik a nagyobb távlatokban gondolkodók bátorsága, hogy a történések erővonalainak vélt fókuszában közös célt fedezzenek fel.
Otto von Habsburg „Zurück zur Mitte” című kötetében (Amalthea, Wien – München, 1991) e cél perspektívájából pásztázza végig kontinensünk radikálisabb változásokat felmutató „felét", esszéi nemzetek, korproblémák, történelmi alternatívák és az újabban kialakult politikai metanyelv alapfogalmai, illetve — függőlegesen — a megújuló társadalmi rendszerek szerkezete szerint rendeződnek. A kötet végül is olyan szintézis, amely egyszerre látlelet a nagy fordulatok utáni Kelet-Közép-Európáról, ugyanakkor tisztázó jellegénél fogva hozzájárul az elvont fogalomnak, a vágyott célnak: Páneurópának az egyre valóságosabbá tételéhez.
Európa évszázadokkal ezelőtt két részre tagolódott – ma új Európa születik. Sokat beszélünk az „Egyesült” Európáról. Először is történelmi alternatívaként kell tárgyalnunk: olyan élettapasztalat, melynek nincs előzménye. Nincs előzetes tudás, amelyre alapozhatnánk. Elsőre azt mondanánk. Amerika példája vezethet. Ők az új államszövetség kialakításakor a római jogra, Montesquieu-re stb., európai gondolatokra alapoztak. Európában ma mennyiben alapozhatunk mi az ő példájukra? Ön szerint mi vezeti eredményesen a hosszútávú koncepciókat?
– Egyrészt az, hogy nem alapozhatunk különböző előzményekre, ez részben igaz, a kontinentális Európának azért modern államegység formájában nem volt egysége, még akkor is, ha a Karoling Birodalmat valamilyen szempontból, vagy a tradicionális Európában gondolkozunk, akkor azt mondjuk, hogy Nagy Károly Német-római Birodalma működött, az egy dinasztikus logikában működő ráfogóbb államegység volt, és Európa kisebb-nagyobb részét magában taglaló rendszerek dinasztikus logikában működtek, ami azt jelentette, hogy tulajdonképpen a hierarchiák, (a hűbéresség), rendszerébe strukturálódtak és integrálódtak egymásba.
Tehát Európának az egysége tulajdonképpen, mint projektum volt a dinasztikus államszerveződésben, aminek a lényege az volt, hogy a közjogi egység önállóságát megőrző különböző térségek. Ezek azáltal integrálódtak, hogy különböző hierarchikus struktúrálódásokon keresztül elismertek egy adott vezetőt. Persze a demokratikus államszervezési keretekben és formákban ez a fajta dinasztikus logika egyértelműen már nem működik, és nem is lehet mintaként tekinteni erre a fajta dinasztikus logikára. De hogy Európának valamiféle államegységként milyen fajta mintákat tudna követni, persze ott van az Egyesült Államoknak a példája, illetve bármilyen más föderatív vagy konföderatív mintáknak a rendszere.
Föderatív vagy konföderatív minták tulajdonképpen arról szólnak, mint az Egyesült Államok esete is. Tehát viszonylag önálló közjogi államisága, közjogilag elismert és nemzetközileg elismert államisággal létező és működő területi egységek, azáltal, hogy feladják részben, különböző mértékekben és formákban ezt a fajta teljes közjogi önállóságot, valamilyen fajta felettes struktúrákat hoznak létre és ilyen szempontból az Egyesült Államok területileg talán a legátfogóbb modell, amely valamelyest sikerrel működik, hisz gyakorlatilag mintegy jól sikerült konföderáció vagy föderációként lehet nyilvántartani, és nyilvánvaló, hogy területi átfogás szempontjából ez egy nagyon nagy.
Az Európai Egyesült Államok elképzelése nyilvánvaló, hogy ez valami fajta konföderáció vagy föderáció kialakítását feltételezi. Kettő közötti különbségek például az egész volt brit korona, pontosabban Nagy Britaniának az elképzelését látjuk, furcsának tartjuk amikor az egésznek van egy alkotmányos egysége és mégsincsen, a futballcsapatok, Skócia, Írország és Anglia a világbajnokságon külön-külön csapatként vesznek részt, tehát a különböző alkotóállamok nem adják fel annak a teljes mértékben a nemzetközi porondon történő képviseletnek az önállóságát.
Egyfajta konföderatív logikában van egy közös törvényalkotási szint, amit elfogadnak, van egy közös monetáris politika, amit elfogadnak, de nemzetközi szinten fenntartják még a jogot arra is, hogy valami fajta önállóságot képviselnek és itt létezik egy olyan típusú laza egység, amelyen belül megőrzik a különböző államok a nemzetközi egységüket, de jórészét a szuverenitásuknak feladják azáltal, hogy közös intézményekbe lépnek be, míg az Egyesült Államok esetében például különböző államok, Wisconsin, Wyoming, Idaho, Utah stb., ezek mint nemzetközi szereplők nem lépnek fel.
Tehát a foci világbajnokságon ezek nem tartanak igényt külön önálló nemzetközi elismertségre, és persze nem csak a foci világbajnokságon. Tehát, ott már az egység sokkal nagyobb, feladják a különböző típusú alkotó államok azt az elképzelést is, hogy ők olyan típusú elismerésre tegyenek szert, ami nemzetközi szinten különböző helyzetekben különálló szereplőként tudjanak fellépni.
Tehát ezekben a mintákban ugyebár két példa között (Nagy Britannia és Egysült Államok) különböző formulák léteznek, amelyet államszövetségként fel lehet idézni és alapvetően az Európai Egyesült Államok bármelyik ilyen formula irányába elmozdulhat.
Tehát lehet egy konföderációs jellege, amelyben az államok megőrzik a nemzetközi képviseletnek bizonyos jellegzetességeit, kivéve talán katonai helyzetek képviseletét vagy különböző típusú nemzetközi szerződések aláírása esetében nem működve a szimbolikus különállásukat a nemzetközi téren megőrzik, vagy éppenséggel lemondanak teljesen erről, ez a fajta föderatív jelleg. Tehát a minták léteznek. Az Európai Unió egy integrációs forma, ezt az integrációt sokan csak úgy értelmezik, mint szuverén nemzetállamok megegyeznek abban, hogy nagyon konkrét célokat megvalósítanak.
Az Európai Egyesült államok a már említett komtei vagy modernizációs Egyesült Európa szellemlében, nem a tradicionális Egyesült Európa szellemében, ugyebár gyakorlatilag, ami miatt a legnagyobb konfliktusok voltak a megelőző évszázadokban az iparosítás során nagyon fontossá vált szén és acél kiaknázása, és szén és acélnak az egységes piacát hozták létre.
A II. Világháború után ez a szén és acél kitermelésének és egységes piacának a megvalósítását tűzték ki célul, és a különböző államok, amelyek részt vettek ezekben a szövetségekben azt mondták, hogy ez nem kéne csupán nemzetállami hatású legyen, hanem közösen próbálják megoldani a szén és acél, az iparosításnak ugyebár meghatározó nyersanyagainak a piaci egységét megoldani, hogy ez ne legyen államközi kompetíciónak, versenynek a tárgya. Ilyen szempontból az iparosítás, a nehézipar fejlesztését mindannyian együttesen tudják megvalósítani pusztán tiszta piaci terminusokba, úgy, hogy kizárják az állami protekcionalizmust, kizárjanak más logikákat, amelyek korlátoznák a piaci ipari fejlődésnek a menetét.
Természetesen ez a fajta államközi szövetség fokozatosan kiterjedt a szónak abban az értelmében, hogy akkor nem csak e két árucsoport, hanem más áruk, termékek, szolgáltatások közös piacára is. Fokozatos az államközi szerződés egyre több egyre több termékre, egyre több viszonyrendszerbe működött, egyre komplexebb módon, egyre több állam részvételével, amelyek alapvetően azt mondták, hogy közösen próbálunk fenntartani ilyen és ilyen típusú politikákat.
Gyakorlatilag ez már egy új út abba az irányba, ami egy egyfajta közös irányba mutatnak. Ahhoz, hogy ez a föderáció létrejöjjön kellene legyen egy közös alkotmány, egy konföderáció, tehát egy államegység létrejöjjön. Tulajdonképpen a szerződéseken kívül, amelyek jegyében belépnek egyes államok (amelyek azt mondják, hogy céljuk fenntartani az acél, a kereskedelem, a munkaerő szabad áramlását stb.), tehát egy nagyon komplex rendszer. Azt mondjuk, hogy építsünk ki egy jogegységet, mely egy közös jogi korpuszra vonatkozik, közös alkotmányra, onnantól kezdve beszélhetnénk konföderációról vagy föderációról, az Európai Egyesült Államok kialakulásáról.
Amikor tehát már nem egyedi államok bevételekor kötünk szerződéseket, és nem bővítjük a szerződéseket, hanem már van egy közös jogi keret, és amely jegyében mi már együttműködünk, vannak közös intézmények, amelyeket közösen hoztunk létre, tehát lemondunk a szuverenitásunknak egy részéről, ezeknek a közös intézményeknek a jegyében állami, államfilozófiai szempontból fontos az átmenetek között, hisz nagyon bonyolult.
A brexit kapcsán láthattuk, hogy nagyon bonyolult rendszere van annak ahogyan ezek az államok beléptek az Európai Unióba. Komplex szerződések, a szerződések szétszedése. A brexit több ezer (kb. 12000 oldalas) szerződésről szól, amelyben pontosítják, hogy mit nem fognak csinálni, hogy mi nem érvényes a britekre ezeknek a jegyében. Ez olyan, mint hogyha egy férfi és egy nő a házasság intézménye helyett komplex módon, komplex szerződéseket hozott volna létre, hogy a közös együttélést hogyan tartják meg.
De hogyha van egy házasságlevél és közösen egy intézmény részesei, akkor ez azt jelenti, hogy nem kell minden részét leszerződni ennek, hanem maga a házasság intézményének az egésze alatt élik az életüket, amely sokszor szerződésileg nem rögzített formákban is kötelezettségeket ró ki egyik a másikra. Tehát ilyen volna egy alkotmány, amely az együttélésnek egy olyan típusú kerete volna, amelyben nem kell pontosan rögzíteni az együttélésnek minden formáját, mert az alkotmány általános jellege folyamán azt mondja, hogy ezekben az életviszonyokban egység van.
A kérdésre röviden és pontosan válaszolva azt mondom, hogy modellek és minták vannak. Olyan típusú fogalmak és elgondolások, államfilozófiai elképzelések és előzetes példák, nem csak az Egyesült Államokban, hanem még elég sokban, és ezeknek az elméleti része is jól kidolgozott, hogy akkor mit jelent nagyobb államegységeket létrehozni, milyen formái vannak ennek, milyen mintái vannak ennek, milyen következményei vannak ezeknek, ez már létezik.
Tehát alapvetően itt nem egy állami, jogi gondolkodás hiánya, minták hiánya az, amely egy ilyen típusú egység létrehozását eredményezné, hanem tulajdonképpen egy politikai akarat hiánya, hisz nincsen konszenzus annak kapcsán, hogy például az Eurómai Unió szerződési keretei helyett egy európai alkotmányt hozzanak létre, mely európai alkotmány, ahogy mondtam, olyan, mint a házasság.
Tehát lehet, hogy mi meg tudunk egyezni abban, hogy összeköltözünk és nagyon aprólékos szerződések formájában leírjuk, hogy reggel mi történik, ha valamit nem teszel meg, vagy nem kapcsolod le a villanyt az előszobában, valamint, hogy milyen szankciókkal jár és nagyon részletesen leírjuk ezeket a dolgokat miután házastársak lettünk, és mi történik szerződésszegés esetében stb., és nagyon komplex módon tudjuk szabályozni.
Miután már házastársak lettünk arról van szó, hogy akkor ezeket az életviszonyokban valahogy meg kell oldjuk ezeket anélkül, hogy már előzetesen rögzítettük őket. Azt akarom rögzíteni, hogy az Európai Uniónál nem a jogi vagy államfilozófiai előzmények vagy formális elképzelések hiánya az ami kihat arra, hogy nincsen Európai Unió, hanem a politikai akarat hiánya, hisz gyakorlatilag voltak olyan momentumok, amikor felvetették egy alkotmány kérdését, egy házassági levél kérdését, egy államunió kérdését, mely államunió azt jelentette volna, hogy a résztvevő államok nem csak szerződéses alapon jól meghatározott terminusokban vannak egymással viszonyban, hanem közös intézményeket hoznak létre, mely közös intézmények működtetésében és mely közös intézményeknek alávetik magukat alávetik magukat teljes mértékben, és együtt működtetik ezeket a közös intézményeket.
3.
„Közép-Európa”
– „Közép—Európa” – a fogalmat mindenki ismeri, mindenki használja – tulajdonképpen senki nem érti. Nem politikai realitás, nem azonosítható a V4-ekkel, nem gazdasági, nem is földrajzi jelentésekkel használjuk. Kulturális értelemben tehát? Csak elméleteink vannak? Csak véleményeink, amelyek nyilván folytatják vagy tagadják egymást? Egy lengyel vázlat megpróbálta körülrajzolni – és nemzetközi botrány lett belőle. Mi az Őn meghatározása? Hol van „Közép—Európa” és mi az?
– Itt eléggé szerencsés helyzetben vagyunk. Szűcs Jenő és Bibó István eléggé sikerrel tudta a közép-európaiság fogalmát körüljárni számunkra (legalábbis az én számomra meggyőzőek tudtak lenni).
Tehát Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról az egyik kedvenc olvasmányom volt, amely tulajdonképpen magát Közép-Európát különböző fejlődési nyomvonalakon próbálja beazonosítani a már említett Német-római Birodalom határai, határvidékének kezdi értelmezni, amely még szimbolikus Közép-Európaként kezdi értelmezni, hogy az elején maga a Német-római Birodalom, tehát a keresztyénség jegyében újjáépített Római-Birodalom határmezsgyéje kezdett a későbbi Közép-Európaként kialakulni, és ez a határmezsgye, határállapot az érdekes módon alakult ki, mert később ugyebár hogyha az európaiságat, a modern európai feudális viszonyok és városfejlődés túlzott vonatkozásában nézzük, akkor tulajdonképpen attól lesz közép- vagy köztes Európa, hogy ez maga az Orosz Birodalom is a keleti keresztyénségnek a legerősebb állami kifejeződési formája alakul ki, mint Kelet-Európa, mert európai keresztyéntartalmába egyértelműen és bizonyos civilizációs vonatkozásaiban is az.
Tehát érdekes módon van a nyugati impérium, a Karoling impérium, amely a Római Birodalom egyfajta keresztyén alapokon történő újjáépítéséről szól, a perifériája az elkövetkezendő Közép-Európa, utána erre még ráépül fokozatosan az úgynevezett második Rómának (Konstantinopolynak) a politikai örököse, az egész orosz impérium, amely ugyancsak keresztyén, keleti keresztyénség mintájára alapul és ugyancsak európai, hisz az európai városrendezete is az európai hűbéri logikákhoz hasonló logikák szerint épül. Ez az első lépés.
Utána alakul maga, egy Közép-Európa fogalom, amely pontosan ebből a keleti és nyugati keresztyénségnek a közép sávjában elhelyezkedő sávról beszél, de amelynek a társadalomfejlődése sajátos. Tehát például amíg a nyugat-európai részen, amelyik konvencionális nyugat-európai részen maga a jobbágyság fejlődése egy olyan típusú rendszerbe megy, amely jobbágysági tervek racionálisabbá, átláthatóbbá, kiszámíthatóbbakká válnak, addig például Közép-Európában, amit ma Közép-Európának nevezünk gazdasági, politikai és főleg katonai okok miatt, tehát a tatárjárás után és a török fenyegetés okán kialakul az, amit úgy hívunk, második jobbágyság.
Tehát egy földhöz kötés, egy megerősödése a feudális alárendelési rendszereknek. Ez a fajta történet mindenekelőtt Közép-Európára jellemző. A közép-európaiságnak így van egy társadalomtörténeti fejlődési vonulata, amely arról szól, hogy tulajdonképpen a tatárjárás után kipusztított régiókban, Lengyelországtól egészen Balkánig.
Utána a törökkel való konfrontácóknak betudható katonai költségek után stb., a régióban a feudális fejlődés nem egy racionalizációs irányba megy át, hanem sokkal inkább egy szigorúbb megkötések erősebb rendi fejlődés irányába.
Utána jön a polgári fejlődés, amely Nyugat-Európában a városok logikája okán és tulajdonképpen az egész nyugat-európai fejlődés sajátossága okán egy sokkal másabb, nagyobb szabadságkörökkel rendelkező polgári fejlődést eredményez, míg a hatalom Közép-Európában már abba az irányba megy el, hogy sok apró kisnemes jelenik meg, addig Nyugat-Európában sokkal inkább a fejlődés, a társadalmi differenciálódás abba az irányba megy, hogy sokkal több polgári szféra jelenik meg (a városoknak, a városi szabadságnak a szférái), ezek fokozatosan terjednek ki.
Utána a modern kapitalista fejlődésben mind Nyugat-Európa, mind Oroszországnak a fejlődésében az expanzív fejlődésnek a lehetősége nyílik meg. Nyugat-Európa bekolonizálja Észak-Amerikát, Afrikát stb., az Orosz Birodalom fejlődésében ugyebár Ázsiának a különböző, távoli vidékeit fokozatosan kezdi bekebelezni. Közép-Európa az, amelyik nem tud terjedni semerre, és amely esetében ugyebár ez a fejlődési mintában a modern kapitalista rendszer kialakulásában nincs ahonnan felhalmozza.
Tehát a közép-európaiság ilyen szempontból eléggé érdekes alakulás, amely alapvető mintáiban hasonlít ahhoz, amit általános európai fejlődéshez veszünk. Az elején közel volt ahhoz, ami a nyugat-európai fejlődési mintának nevezünk, aztán utána fokozatosan közelített a kelet európaihoz, de köztességében, társadalmi fejlődésében viszonylag lemaradt, mert gyakorlatilag a fejlődés autonómiáját korlátozták a sajátos késő középkori történelmi fejlemények, kialakult, amit a második jobbágyságnak nevezünk, a városfejlődés lelassult, aztán utána a modern kapitalista fejlődés során nem tudott elegendő teret szerezni a felhalmozáshoz.
Míg Nyugat-Európa kolonizált és hódított, a világot maga alá hajtotta, Oroszország ugyebár a tipikus Kelet-Európa kiterjesztette Szibériára és más doméniumokra az uralmát, gyakorlatilag Közép—Kelet-Európának a saját erőforrásaiból kellett élni. Tehát a primitív felhalmozódás, ha Marx szavaival élünk, nem volt lehetősége. Tehát Közép-, és Köztes Európának a társadalomfejlődési és történelemfejlődési sajátosságait szerintem legjobban (és részrehajló vagyok, mivel nyilvánvalóan magyar írókat idézek legjobban) Szűcs Jenő vázlata Európa három történelmi régiójáról (könnyen elérhető mindenki számára) munkájában írja le.
Szerintem ez még mindig jellemzi a közép-európaiságot. Gyakorlatilag ezek a fajta történelmi fejlődési sajátosságai, amire még később rájött a kommunizmus öröksége is, az államszocializmus öröksége is, ez egy egyfajta történelmileg sajátos identitással rendelkező, sajátos fejlődési minták mentén alakuló térsége Európának, amely nyilvánvaló, hogy radikálisan különbözik, különbözővé vált a 15. századtól Európa más régióihoz viszonyítva, tehát a nyugati régióhoz viszonyítva. Lehetőségek és erőforrások szempontjából radikálisan eltért az orosz régiótól.
Tehát a tipikus kelet európai régiótól. Ebben a fejlődési sajátosságban igenis beszélhetünk történetileg kialakult, nem föltétlen könnyen körülírható Közép-Európáról, de ha megnézzük a World Values Survey, vagyis a Világértékek felmérésének a kutatásait, akkor látszik, hogy itt másfajta értékrendek mentén strukturálódó társadalmakról van szó, ahol a közösségiség, a kommunitárius értékek, a tradicionalitásnak, a stabilitásnak sokkal nagyobb értéke van, mint az individualista értékeknek, mint a változást támogató értékeknek.
Tehát különböző szociológiai mintákon is látszik, hogy ha összehasonlítjuk ezeket a részeket, sokkal nagyobb fontossága van például az egyháznak, a vallásosságnak, kevésbé támogatják a különböző más, teljes liberális értékeket (legyen szó azonos nemúek házasságáról, vagy más olyan tímusú mérésekről, amelyek így próbálják megragadni azt, hogy az egyének mennyire támogatják az egyéni szabdságot, az egyéni szuveranitást, az egyéni autonómiát versus a közösségi formákat.
Tehát ilyen szempontból igenis Közép-Európa nem csak arról szól, hogy most volna ennek politikai kifejeződése, a visegrádi négyek, tehát nem csak arról szól, hogy politikai célkereszteb kerül Nyugat-Európa részéről, hanem olyan típusú társadalomtörténeti fejlődési útvonalakról szól, amely ezeket a társadalmaknak a jelenlegi gondolkodásmódját, viszonyulását, önértékelését meghatásrozta.
Úgyhogy igenis Közép-Európa egy, akár történelmi fejlődés szempontjából jól közülírható régió, lásd Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról, vagy akár a modern eszköztárak szempontjából leírható a társadalmi arcér szempontjából, lásd az alőbb idézett World Values Survey.
Mindez jelzi, hogy igenis a közép-európaiság, még akkor is ha politikailag nem föltétlenül könnyen lenyelhető, de egy alapvetően tényként működő társadalmi értékstruktúra, kultirális örökség, és nyilvánvaló ennek a történetisége sem érdektelen, de viszont mindez jól leírt és körvonalazott.
4.
– Otto von Habsburg „Zurück zur Mitte” (Vissza a középpontba) címmel esszékötetet adott ki (Amalthea, Wien – München, 1991). . „Nem olyan régen az utazó, aki Münchentől kelet felé indult, útján végig ugyanazt a képet látta maga előtt – írja. A bajor fővárosból való elutazáskor a vonat még tele volt, útközben egyre többen szálltak ki és egyre kevesebben be. Salzburg és Linz között a fülkék már félig üresek voltak, Bécsbe már többnyire vagononként kettő—négy utassal érkezett meg a vonat. Az embernek az volt az érzése, ez itt a végállomás; mögötte áthatolhatatlan fal van, amely azt, ami a Duna térségének népeit annak idején összekötötte, most könyörtelenül szétválasztja. Bécs éppolyan kihalásra ítéltnek tűnt, mint Németországban Berlin a maga Falával.” (Közép—Európa, Páneurópa. Korunk, 1992.7., Józsa István fordítása.)
Ön 1989 előtt utazott rendszeresen – Bécsen túl? Mi volt az Ön hozzáállása? A nyugatiak nagy része nem is akar foglalkozni a „történelemsújtotta, ronda Kelet-Európával” …?
– Egyrészt tisztázzuk, hogy nem mutattam rendszeresen egyetlenegy utamat 1994-ben és az pontosan Közép-Európát utaztam végig, és Közép-Európa nagyon élő volt. Ha az egyéni tapasztalatomat firtatjuk arra a vonatkozásra talán Közép-Európának a legkellemesebb fiatalkori tapasztalata az, Berlin, Prága, vagy akár Budapest, Pozsonynak az állomásain és főterein majdnem randalírozó, de mindenképpen nagyon jókedvű lengyel, cseh, cseh-szlovák, kelet-német fiataljai volt ez a tapasztalat.
Nyilvánvalóan a Kelet-Nyugat tengelyen nézve, a vasfüggöny rendszerében nézve nyilvánvaló, hogy a vasfüggönynek a határvidéke az egy ,,no-go-zone”-ként, ,,fehér zónaként”, térképen nem létező, értelmezhető zónaként lehetett elképzelni. Persze ez tény és való volt, hisz Európának a Nyugat-Európának a pezsgése, a vasfüggönyön túl levő Európának a pezsgése, vagy akkoriban már nyugatként definiált Európának a pezsgése tulajdonképpen egy dél-észak tengelyen lehetett értelmezni, és csak a vasfüggöny leesése után indult be jelentős kelet-nyugat irányú mozgás és ozmózis.
A kép, a vázolt kép egyértelmű volt, hogy Európának tulajdonképpen a földrajzi közepe és afféle alakban, amit ,,Mittel Európának” nevezünk, ez a fajta rendszer nagyjából tényleg egy picit az a tipikus határsáv volt, amelyben biztonsági szempintokból nem volt érdemes járni, és amely még lehet, hogy egy darabig megmaradt annak, és nem volt biztonságos járni.
Tehát Ausztria és Ausztriának azok a részei, amelyek, manapság, amit tapasztalunk az tulajdonképpen Ausztriának a centralitása, Bécsnek a centralitása, vonzereje, az már radikálisan átalakult. Tehát ez a fajta kelet-nyugat lejtőn azért már felértékelődött Bécsnek a szerepe is.
5.
– Fejér Ádám, a Szegedi Egyetem tanára szerint Közép-Európa: Goethe Ady, Tolsztoj. Tegyük rá ezt a három nagy nevet Európa térképére – és már nem találjuk a hagyományos értelemben vett, régi Kelet-Európát.
A kolozsvári egyetem (ISSN 2734- 7818, ISSN-L 2734 – 7818) weboldalon közli kutatásaink eredményeit „Az én Közép-Európám” címmel.
Az E-kötet szerzői – erdélyi és más egyetemek diákjai, illetve szerzők itthonról és a nagyvilágból. Abból indulnak ki, hogy „Közép-Európa” csak az elméletírásban létezik, „működik”, ezért a témában bármely szerzőnek interpretációkat kell nyújtania. Gondolati tér meghatározását keressük. Ön szerint melyik az a fogalomrendszer, amelyik a témával együtt fejlődik, és amelyik változatlanul eredményesen működhet?
– Nem tudom. Én igazából irodalmi kifejeződési formák kapcsán egyre kevésbé vagyok otthonos. Egyértelműen biztos, hogy vannak irodalmi önértelmezési formái is a közép-európaiságnak, de amennyire én ismerem, ebben én inkább nem foglalnék állást és nem tudok sokat mondani erről. Tehát inkább picit úgymond átlépném ezt a fajta kérdést.
6.
– Magától adódik a kérdés: és az új európai kontextusban, a nagy történetben a magyar történet? Pontosabban történetek, mivel nincs egységes magyar történet…
Való és kellő -- a két értékelméleti alapfogalom. E két alapérték k9özötti feszültség élteti, motiválja az embert, amióta világ a világ. Sokan használják és boldog öntudatlansággal pengetik ezeket a fogalmakat -- saját hatalmi céljaikért. Démosz, demokrácia – az ógörög, az őseredeti népfogalom, népakarat. A nagyközösség és a nagyon nagy közösség akarata. Akart céljai. Soha nem voltak egységesek. Most? Hogyan tovább Európa?
Arról kérdezném, kérdeznénk az Ön, illetve "A XXI. század" intézet véleményét, hogy az "Európai Egyesült Államok" impozáns fogalomnak milyen létezéstechnikákkal milyen újabb jelentéseit alakítja ki a 21. század?
– Nos, ez egy nagyon átfogó kérdés. Valószínűleg erre lehetne okosabban is válaszolni.
Alapvetően az európai egység a demokráciának a különböző formáinak a vitáját nem tudnám részletesen vázolni, de tapasztalatból láthatjuk, hogy tulajdonképpen az európai, ha az európaiságot megtestesítő politikai intézményrendszer és demokráciáról beszélünk, akkor ez egy eléggé bonyolult konstrukció.
Vegyünk egy egyszerű példát, amely nemrég egy picit zavaros helyzeteket okozott: az Európa Tanács és az Európa Parlament közötti viszonyt. Az Európa Parlament az elvben, az európai vélemények, démosznak a sokszínűségének a kifejezésére létrehozott fórum.
Míg az Európa Tanács egy olyan típusú racionális, bürokratikus szervezű rendszer, amely nem az Európai Unió kormánya, mert nem föltétlen a parlament választja meg, jelöli ki, és nem tükrözi ennek a parlamentnek a kötelező összetételét, hanem mintegy racionális testület, amely kormányozza Európát, és amely nem föltétlenül tükrözi az európai vélemények sokszínűségét, hanem az európai projektnek valamilyen fajta koherenciáját próbálja fenntartani. Most miről beszélek?
Arról, amiről biztosan már többen is olvastak, miszerint az Európa Tanács új beszélgetési formákat próbált érvényesíteni az európai tanács elrendelésében működő hivatalnokok esetében és egyáltalán az európai intézményrendszer keretein belül, amely minél több semlegességet kellett volna felmutasson, kerülje a karácsonyra, a keresztyén ünnepekre, a keresztyénségre történő utalást, kerülje a tradicionális családi formákra történő utalást.Tehát gyakorlatilag inkluzív nyelvezetként működjön, ami peresze, (elnézést a kifejezésért), ,,kiborította a bilit”.
Tehát a demokrácia deficit azért érdekes, mivel, ha az Európai Parlamentet megnézzük, nehéz lett volna, hogy az Európai Parlament egy ilyen típusú kezdeményezéssel jöjjön. Az Európai Parlament végsősorban a démosz kifejeződése, hiszen az ott jelenlevő különböző pártok, frakciók rendszere. Az, amelyik tükrözi Európának az összetettségét, sokrétűségét, sokszínűségét, és hát ilyen szempontból nyilvánvalóan az érdekes az az lett volna hogyha ez a fajta parlamentnek van valami elképzelése ezekről a dolgokról. Ehelyett a racionális, az Európát úgymond racionálisan mérnökként építő, és nem föltétlenül az Európai Parlament kontrollja, ellenőrzése alatt levő, tehát nem a démosznak az összetettségét kifejező rendszer jegyében és ellenőrzése alatt működő, vagy valamilyen szempontból kifejezni akaró testület hozta meg, és testület próbálta érvényesíteni ezt az új beszéd, ezt az új nyelvezeti formát, amely semlegességében volt bántó pontosan az európai sokszínűségnek a jegyében.
A konkrét történet csak példa volt, jelzi azt, hogy tulajdonképpen egyfajta démoszra való hivatkozás, demokratikus deficit hogyan működik egy ilyen komplex rendszerben a racionális, a koherens vezetési szándék sokkal nagyobb fontossággal bír, mint egy a demokratikus kifejeződés mentén kialakított irányfelvállalások.
Tehát mindenképpen azt lehet mondani, hogy van egy állandó demokratikus deficit, végsősoron az európai parlamenti választások, az Európai Parlament működése stb. Ez nem a klasszikus görög demokrácia logikájában fejez ki valamifajta népakaratot, hanem ez egy megszokott ritualizált formája annak a folyamatnak, amelynek során lejátszódjuk azt, hogy végsősoron a népszuveranitás, a népi megerősítés szükséges egy ilyen intézményrendszer működtetéséhez. De alapvetően ennek az intézményrendszer működése nem föltétlenül tükrözi azt a fajta összetettségét annak a népi szuverenitásnak, amely mögöttesen ott van (egy liberális-demokratikus filozófiát tükröz például az Európa Tanácsnak a hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, anélkül, hogy a különböző kommunitariánus, vagy akár önmagukat liberális demokráciaként értelmező rendszerek és szavazóknak a véleményének tere legyen).
Tehát tulajdonképpen ideológiailag a végrehajtó Európa egy eléggé aszerint megy, míg megválasztott Európa egy összetett, komplex ideológia. Tehát egy picit olyan, mintha Európában a demokratikus arról szólna, minthogyha a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy választott politikusokra bízzuk. Megmarad valamilyen fajta elit számára egy tevékenységként, amelynek a legitimitása stb. vitatható. E szempontból a démosz kérdése és az Európa építés kérdése picit ilyen ellentmondásokkal tűzdelt.
Hosszú ideje, nagyon sokan keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre.
2023
„Európa”
-- Régóta keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre.
Az ókori Rómában egy császár halála után, a következő uralkodó trónra kerüléséig, az úgynevezett „interregnum”-ban a szenátus egy „interrex”-et választott, aki „dictator” lett – vagyis teljhatalmat kapott azért, hogy az átmeneti periódusban a birodalomnak legyen vezetője, megóvja azt a fejetlenséggel járó zűrzavartól.
A „dictator” funkció, rang, a név és minden származéka így kezdte a történetét. Egyértelműen pozitív jelentéssel.
Most nagyot lépünk a történetben.
Az „Egyesült Európa” gondolata Bonaparte Napóleontól származik, aki úgy képzelte, tervezte, hogy az ő uralkodása alatt kezd majd működni az új birodalom. A hódítani akarással minden idők egyik legnagyobb rombolását, pusztítását érte el, és amit őcsászári felsége elképzelt, azt Európa, illetve az egész világ egy paranoiás ember fantazmagóriájaként, nemkívánt diktatúrájaként utasította el. Borogyino, Waterloo, Elba szigete, ismerjük a történetet, a történetírás a munkáját elvégezte.
A „diktátor”, „diktatúra” funkció, rang, nevek negatív, gyűlölt és elutasított jelentést kaptak. Így ismerjük őket a mai napig.
És az „Egyesült Európa” név jelentése hogy változott? Milyen örökséggel lépett tovább a kontinens?
Az 1848-1849-es forradalmakat legyőzték. Petőfi szavaival: „Európa csendes, elcsendesült, / szabadságát nem vívta ki.” Ebben a „csendben” mondja ki Victor Hugo: „Eljön az idő, amikor az Atlanti óceán fölött kezet nyújt egymásnak az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok.” – Profetikus erejű kijelentés, ezt ma már tudjuk. Az új egység itt a forradalom bukása után vigasztalás. Vágykép. Nagyszerű terv! Utópia?
Ezek tehát azok az előzmények, amelyekkel akár tetszik, akár nem, mindenképpen számolnunk kell, ez az örökség, amellyel indulunk, súlypontokban ez a történet, amelyben a használt fogalmaink jelentése kialakul. Ezekből a fogalmakból nézünk ki a világba, abban a tudatban, hogy tudunk, ismerünk valamit, és ezekkel a fogalmakkal ragadjuk meg, vesszük birtokba és alakítjuk azt a valóságot, amelyben élünk. Amelybe beleszülettünk, amelyben élnünk adatott, és amelyet fejleszteni, nemesíteni szeretnénk. Minden utánunk következő generáció hasznára. Most érkeztünk a nagy válaszadáshoz. Az emberiség történelmében az egyik legnagyobbhoz. A 21. század elejének az embere először is azt tudatosítja, hogy alapfogalmainknak nincs metafizikájuk, olyan jelentés él bennük, amilyet egy-egy kor beleél.
„Európai Egyesült Államok” – a nevet mindenki ismeri. Használja, mert vágyik rá. Bitorolja, mert azt hiszi, hogy tud róla valamit. Idézi, parafrazálja, parodizálja – és így tovább, a sor még nyitott. Szabad vadászterület mindenki számára. Ez az aktuálpolitikától elválasztott beszélgetés fogalomtisztázó jellegű, arra a kérdésre keresi a választ, hogy a 21. század embere milyen jelentést él, élhet, éljen vagy ne éljen ebbe a vágyott, vagy tagadott fogalomba.
Fogalomtisztázó kérdés már régóta „Páneurópa” – mint korprobléma. Európa soha nem volt egységes, Ön szerint bármiféle globalizáció helyett mi lehet az alternatíva? A sajátosságokat megőrző Európai Egyesült Államok?
– Az Európai Egyesült Államok és az egyesült Európa fogalmának több történelmi gyökere van, amelynek az egyik momentuma valóban a felidézett napóleoni helyzet, de azért ennek több momentuma van, tehát hogy ha megnézzük az egész egyesült Európa vízióját, vagy valamifajta Európa egységes vízióját, akkor ennek az első formáját maga a Római Birodalom alakítja ki, amely impériummá gyúrja a kontinensként ismert Európának igazából 30%-át. Még annyit se hogy ha a kontinensként ismert Európának az orosz részét is beleértjük, tehát a mediterrán körüli résznek a nagyrészét, és aztán utána ugye ez a fajta egység amelyik előjön az első Német-római Birodalomban, kialakítja azt a fajta nyugat-európai képet, amely a ,,sötét középkor” után kialakul, és amely első történelmi Európának a képe, amely tulajdonképpen visszajön a történelem során.
Többek között Napóleon esetében is, és különböző határelképzelésekkel, különböző más víziókkal, tehát: a nagy impérium, amely magába foglalja az egész kontinenst, amely valamiféle értékességben tudja önmagát strukturálni. Ez visszajön a Karoling, és fokozatosan a történelemben különböző elképzelések mentén, tehát ez a fajta európai egyesítés és hol valamennyire zsarnoki elképzelési logikában ugyebár Napóleon, vagy egy nagyobb fajta, más fajta birodalmi, akár egyfajta rasszista birodalmi elképzelés formájában, lásd Hitler.
Tehát mindenképpen valamifajta nagy térség, amely a kontinensnek jórészét önmagába foglalja. Ez tulajdonképpen vissza-visszaköszön. Tehát a Római Birodalomnak az örököseként vissza-visszaköszön a történelemben az az elképzelés, hogy ezt a birodalmat újra kell építeni, kül9nb9ző formában, különböző elképzelésekben. Nos ettől a birodalomépítéstől az egész Európai Unió, vagy nevezzük Európai Egyesült Államoknak, mostani víziója egyértelműen táplálkozik ezekből a gyökerekből, egyértelműen köze van a Római Birodalomhoz, majd később a Német-római császárságnak a víziójához és próbálkozásához, amikor valamilyen fajta kulturált államegységben működjön Európa térségének a jó része, nagy része: Német-római Birodalom, Karoling Birodalom esetében főleg azt amit ma Nyugat-Európának neveznénk, körülbelül hozzávetőleg a Magyar Királyságnak a térségéig értelmezték ezt. Tehát Nyugat Európa egészen Lengyelország, Magyar Királyságnak a térségéig.
Következik a modernitás, amely más szempontokból, és nem a történelmi tradíció szempontjából építi újra európai egység vízióját, tulajdonképpen ez a különböző beidézett 19. századi írók. Ott egy másfajta megalapozása van az Európai Uniónak, tulajdonképpen a 20. századi utópiák és 19. századi társadalmi reformer elképzelésekről beszélünk.
Tulajdonképpen amikor kezdik tapasztalni a globalizáció első jeleit a kapitalizmusnak a társadalom alakító formáját és szerepét, akkor megjelenik számos társadalmi reformer elképzelés, mely társadalmi reformer elképzelések között olyanok vannak, amiket például Auguste Comte nevéhez köthetünk, amelyek lényegében azt mondják, hogy a kapitalizmus és a tudomány modern formái, ezek radikálisan át fogják alakítani a világot.
Tehát egy tradícióra épített államrendet is át fognak alakítani radikálisan, és ez a fajta új rend újfajta államformát fog feltételezni, mely államformának a kiterjedtsége az akkor középkorból megalakult államformáknak a határait egyértelműen szét fogja feszíteni és gyakorlatilag a piac, az önmaga modernizáló logikájával ezt túl fog lépni azokon az államkereteken, amelyek így-úgy történelmileg kialakultak, amelyek túl picinyek, amelyek gazdaságilag nem viábilisek, és mindenképpen egy másfajta államrend fog kialakítani.
És például Auguste Comte a 19. század első felében a nagy társadalmi reformerek között van, akik nem csak azt próbálják meg, hogy rendet vigyenek a kapitalizmusba, hanem azt is, hogy előre lássák, hogy a kapitalizmus merre fog alakulni, például többek között megjósolják, hogy a nyugati tudományosság formájában kialakuló tudomány lesz a domináns, a világot ez fogja dominálni.
A világot az fogja dominálni ahogyan gazdaságilag megszervezik a kommunizmust, és hát azt fogják mondani, hogy tulajdonképpen a gazdaságszervezési logikák felül fognak kerekedni a történelmi hajszállgyökereken és az úgy kialakult államrenden, és a politika tulajdonképpen alá fog rendelődni ennek a fajta szervezési racionalitásnak és előre vetítik, hát Comte-ot tartják az elsőnek, aki előre vetíti az Európai Unió (nagyobbfajta államtérség) megalapítását.
A különböző más gyökerektől eltérően, tehát a Német-római Birodalom vagy a Római Birodalomra visszautaló történelmi gyökerektől eltérően ő azt mondja, hogy ez a térségnek a racionális és nem tradicionális szervezői, valamilyen fajta tradícióra, tradicionális megalapozó pillanatra visszautaló szervezési formájából vezetheti le, hanem azt mondja, hogy ennek a gazdaság szervezés racionális keretei nagyobb térséget, integrációt feltételezik, és ő az aki azt mondja, a racionális gazdaság szervezésnek ezek a keretei és ez a racionalitása egyfajta, akár úgy nevezett gazdasági racionalitási kényszerként kifogja kényszeríteni azt, hogy ha ez egy nagyobb térség szerveződjön, nem csak egységes gazdasági térséggé, hanem egységesen adminisztrált és koordinált térséggé is.
Tehát, azt lehet mondani, hogy ez a kétfajta eltérő háttér van mögötte, amit úgy nevezünk, hogy Európai Egyszült Államok (Egyesült Európa), a lényeg tulajdonképpen a kontinentális európi térség zömét valamilyen szempontból egymásba integráló politikai térség kialakítására, létezik ez a fajta ókorra visszamenő Római Birodalom, amelyet a korai középkorban átveszi a Német-római Birodalom eszménye, melyet felelevenítenek különböző logikákban. Tehát az imperiális eszmény, amelyben Európát többé-kevésbé a földrajzilag értelmezett Európának több-kevesebb részét egy egyfajta impériumként értelmezi, illetve van a modernizációs európai egység elképzelés, amely azt feltételezi, hogy Európának az államtérségként való feltételezése, értelmezése, reprezentációja egyszerűen abból ered, hogy a modernitás sokkal nagyobb térségeket tud helyzetbe hozni és alakít ki, mely modern gazdaságfejlődés az gyakorlatilag a tradicionális politikai-állami kereteket szétfeszíti és egy nagyobb egységbe gyúrja őket át és a modern gazdaságfejlődés, gazdaságfejlődési logika alakítja így az európai képzetet.
Tehát két nagyon eltérő racionalitás mentén beszélhetünk arról, amit átörököltünk és valamilyen szinten vizionálja a földrajzi Európa fogalmát, mint politikailag egységbe gyúrt fogalmat. Az egyik a tradicionális, az ókori Római Birodalom egyfajta utódlás igényével fellépő és különböző kontextusokba fellángoló politikai egységalkotás, a keresztyén Európa Német-római Birodalomra visszautaló Európa, amely inkább kevésbé, mint többé fedi a földrajzi Európa fogalmát. A másik a racionális Európa, amely a gazdasági fejlődés maga alá gyűri a történelmi partikularizmusokat és egy más, ezenfajta gazdasági racionalitás mentén alakít ki egy egységesen kormányzott, egységesen értelmezett politikai térséget.
2.
– Európai szemszögből, pontosabban magaslatról Közép-Kelet-Európa „új világának" eseményei hasonló kiváltó okaik, közös vonásaik, sőt átfedéseik révén egyazon stratégia szerint látszanak rendeződni — no persze nem közösnek mondható politikai-gazdasági. vagy más elméleti megfontolások alapján. E közös jelleg spontán, azaz természetes voltában gyökerezik a nagyobb távlatokban gondolkodók bátorsága, hogy a történések erővonalainak vélt fókuszában közös célt fedezzenek fel.
Otto von Habsburg „Zurück zur Mitte” című kötetében (Amalthea, Wien – München, 1991) e cél perspektívájából pásztázza végig kontinensünk radikálisabb változásokat felmutató „felét", esszéi nemzetek, korproblémák, történelmi alternatívák és az újabban kialakult politikai metanyelv alapfogalmai, illetve — függőlegesen — a megújuló társadalmi rendszerek szerkezete szerint rendeződnek. A kötet végül is olyan szintézis, amely egyszerre látlelet a nagy fordulatok utáni Kelet-Közép-Európáról, ugyanakkor tisztázó jellegénél fogva hozzájárul az elvont fogalomnak, a vágyott célnak: Páneurópának az egyre valóságosabbá tételéhez.
Európa évszázadokkal ezelőtt két részre tagolódott – ma új Európa születik. Sokat beszélünk az „Egyesült” Európáról. Először is történelmi alternatívaként kell tárgyalnunk: olyan élettapasztalat, melynek nincs előzménye. Nincs előzetes tudás, amelyre alapozhatnánk. Elsőre azt mondanánk. Amerika példája vezethet. Ők az új államszövetség kialakításakor a római jogra, Montesquieu-re stb., európai gondolatokra alapoztak. Európában ma mennyiben alapozhatunk mi az ő példájukra? Ön szerint mi vezeti eredményesen a hosszútávú koncepciókat?
– Egyrészt az, hogy nem alapozhatunk különböző előzményekre, ez részben igaz, a kontinentális Európának azért modern államegység formájában nem volt egysége, még akkor is, ha a Karoling Birodalmat valamilyen szempontból, vagy a tradicionális Európában gondolkozunk, akkor azt mondjuk, hogy Nagy Károly Német-római Birodalma működött, az egy dinasztikus logikában működő ráfogóbb államegység volt, és Európa kisebb-nagyobb részét magában taglaló rendszerek dinasztikus logikában működtek, ami azt jelentette, hogy tulajdonképpen a hierarchiák, (a hűbéresség), rendszerébe strukturálódtak és integrálódtak egymásba.
Tehát Európának az egysége tulajdonképpen, mint projektum volt a dinasztikus államszerveződésben, aminek a lényege az volt, hogy a közjogi egység önállóságát megőrző különböző térségek. Ezek azáltal integrálódtak, hogy különböző hierarchikus struktúrálódásokon keresztül elismertek egy adott vezetőt. Persze a demokratikus államszervezési keretekben és formákban ez a fajta dinasztikus logika egyértelműen már nem működik, és nem is lehet mintaként tekinteni erre a fajta dinasztikus logikára. De hogy Európának valamiféle államegységként milyen fajta mintákat tudna követni, persze ott van az Egyesült Államoknak a példája, illetve bármilyen más föderatív vagy konföderatív mintáknak a rendszere.
Föderatív vagy konföderatív minták tulajdonképpen arról szólnak, mint az Egyesült Államok esete is. Tehát viszonylag önálló közjogi államisága, közjogilag elismert és nemzetközileg elismert államisággal létező és működő területi egységek, azáltal, hogy feladják részben, különböző mértékekben és formákban ezt a fajta teljes közjogi önállóságot, valamilyen fajta felettes struktúrákat hoznak létre és ilyen szempontból az Egyesült Államok területileg talán a legátfogóbb modell, amely valamelyest sikerrel működik, hisz gyakorlatilag mintegy jól sikerült konföderáció vagy föderációként lehet nyilvántartani, és nyilvánvaló, hogy területi átfogás szempontjából ez egy nagyon nagy.
Az Európai Egyesült Államok elképzelése nyilvánvaló, hogy ez valami fajta konföderáció vagy föderáció kialakítását feltételezi. Kettő közötti különbségek például az egész volt brit korona, pontosabban Nagy Britaniának az elképzelését látjuk, furcsának tartjuk amikor az egésznek van egy alkotmányos egysége és mégsincsen, a futballcsapatok, Skócia, Írország és Anglia a világbajnokságon külön-külön csapatként vesznek részt, tehát a különböző alkotóállamok nem adják fel annak a teljes mértékben a nemzetközi porondon történő képviseletnek az önállóságát.
Egyfajta konföderatív logikában van egy közös törvényalkotási szint, amit elfogadnak, van egy közös monetáris politika, amit elfogadnak, de nemzetközi szinten fenntartják még a jogot arra is, hogy valami fajta önállóságot képviselnek és itt létezik egy olyan típusú laza egység, amelyen belül megőrzik a különböző államok a nemzetközi egységüket, de jórészét a szuverenitásuknak feladják azáltal, hogy közös intézményekbe lépnek be, míg az Egyesült Államok esetében például különböző államok, Wisconsin, Wyoming, Idaho, Utah stb., ezek mint nemzetközi szereplők nem lépnek fel.
Tehát a foci világbajnokságon ezek nem tartanak igényt külön önálló nemzetközi elismertségre, és persze nem csak a foci világbajnokságon. Tehát, ott már az egység sokkal nagyobb, feladják a különböző típusú alkotó államok azt az elképzelést is, hogy ők olyan típusú elismerésre tegyenek szert, ami nemzetközi szinten különböző helyzetekben különálló szereplőként tudjanak fellépni.
Tehát ezekben a mintákban ugyebár két példa között (Nagy Britannia és Egysült Államok) különböző formulák léteznek, amelyet államszövetségként fel lehet idézni és alapvetően az Európai Egyesült Államok bármelyik ilyen formula irányába elmozdulhat.
Tehát lehet egy konföderációs jellege, amelyben az államok megőrzik a nemzetközi képviseletnek bizonyos jellegzetességeit, kivéve talán katonai helyzetek képviseletét vagy különböző típusú nemzetközi szerződések aláírása esetében nem működve a szimbolikus különállásukat a nemzetközi téren megőrzik, vagy éppenséggel lemondanak teljesen erről, ez a fajta föderatív jelleg. Tehát a minták léteznek. Az Európai Unió egy integrációs forma, ezt az integrációt sokan csak úgy értelmezik, mint szuverén nemzetállamok megegyeznek abban, hogy nagyon konkrét célokat megvalósítanak.
Az Európai Egyesült államok a már említett komtei vagy modernizációs Egyesült Európa szellemlében, nem a tradicionális Egyesült Európa szellemében, ugyebár gyakorlatilag, ami miatt a legnagyobb konfliktusok voltak a megelőző évszázadokban az iparosítás során nagyon fontossá vált szén és acél kiaknázása, és szén és acélnak az egységes piacát hozták létre.
A II. Világháború után ez a szén és acél kitermelésének és egységes piacának a megvalósítását tűzték ki célul, és a különböző államok, amelyek részt vettek ezekben a szövetségekben azt mondták, hogy ez nem kéne csupán nemzetállami hatású legyen, hanem közösen próbálják megoldani a szén és acél, az iparosításnak ugyebár meghatározó nyersanyagainak a piaci egységét megoldani, hogy ez ne legyen államközi kompetíciónak, versenynek a tárgya. Ilyen szempontból az iparosítás, a nehézipar fejlesztését mindannyian együttesen tudják megvalósítani pusztán tiszta piaci terminusokba, úgy, hogy kizárják az állami protekcionalizmust, kizárjanak más logikákat, amelyek korlátoznák a piaci ipari fejlődésnek a menetét.
Természetesen ez a fajta államközi szövetség fokozatosan kiterjedt a szónak abban az értelmében, hogy akkor nem csak e két árucsoport, hanem más áruk, termékek, szolgáltatások közös piacára is. Fokozatos az államközi szerződés egyre több egyre több termékre, egyre több viszonyrendszerbe működött, egyre komplexebb módon, egyre több állam részvételével, amelyek alapvetően azt mondták, hogy közösen próbálunk fenntartani ilyen és ilyen típusú politikákat.
Gyakorlatilag ez már egy új út abba az irányba, ami egy egyfajta közös irányba mutatnak. Ahhoz, hogy ez a föderáció létrejöjjön kellene legyen egy közös alkotmány, egy konföderáció, tehát egy államegység létrejöjjön. Tulajdonképpen a szerződéseken kívül, amelyek jegyében belépnek egyes államok (amelyek azt mondják, hogy céljuk fenntartani az acél, a kereskedelem, a munkaerő szabad áramlását stb.), tehát egy nagyon komplex rendszer. Azt mondjuk, hogy építsünk ki egy jogegységet, mely egy közös jogi korpuszra vonatkozik, közös alkotmányra, onnantól kezdve beszélhetnénk konföderációról vagy föderációról, az Európai Egyesült Államok kialakulásáról.
Amikor tehát már nem egyedi államok bevételekor kötünk szerződéseket, és nem bővítjük a szerződéseket, hanem már van egy közös jogi keret, és amely jegyében mi már együttműködünk, vannak közös intézmények, amelyeket közösen hoztunk létre, tehát lemondunk a szuverenitásunknak egy részéről, ezeknek a közös intézményeknek a jegyében állami, államfilozófiai szempontból fontos az átmenetek között, hisz nagyon bonyolult.
A brexit kapcsán láthattuk, hogy nagyon bonyolult rendszere van annak ahogyan ezek az államok beléptek az Európai Unióba. Komplex szerződések, a szerződések szétszedése. A brexit több ezer (kb. 12000 oldalas) szerződésről szól, amelyben pontosítják, hogy mit nem fognak csinálni, hogy mi nem érvényes a britekre ezeknek a jegyében. Ez olyan, mint hogyha egy férfi és egy nő a házasság intézménye helyett komplex módon, komplex szerződéseket hozott volna létre, hogy a közös együttélést hogyan tartják meg.
De hogyha van egy házasságlevél és közösen egy intézmény részesei, akkor ez azt jelenti, hogy nem kell minden részét leszerződni ennek, hanem maga a házasság intézményének az egésze alatt élik az életüket, amely sokszor szerződésileg nem rögzített formákban is kötelezettségeket ró ki egyik a másikra. Tehát ilyen volna egy alkotmány, amely az együttélésnek egy olyan típusú kerete volna, amelyben nem kell pontosan rögzíteni az együttélésnek minden formáját, mert az alkotmány általános jellege folyamán azt mondja, hogy ezekben az életviszonyokban egység van.
A kérdésre röviden és pontosan válaszolva azt mondom, hogy modellek és minták vannak. Olyan típusú fogalmak és elgondolások, államfilozófiai elképzelések és előzetes példák, nem csak az Egyesült Államokban, hanem még elég sokban, és ezeknek az elméleti része is jól kidolgozott, hogy akkor mit jelent nagyobb államegységeket létrehozni, milyen formái vannak ennek, milyen mintái vannak ennek, milyen következményei vannak ezeknek, ez már létezik.
Tehát alapvetően itt nem egy állami, jogi gondolkodás hiánya, minták hiánya az, amely egy ilyen típusú egység létrehozását eredményezné, hanem tulajdonképpen egy politikai akarat hiánya, hisz nincsen konszenzus annak kapcsán, hogy például az Eurómai Unió szerződési keretei helyett egy európai alkotmányt hozzanak létre, mely európai alkotmány, ahogy mondtam, olyan, mint a házasság.
Tehát lehet, hogy mi meg tudunk egyezni abban, hogy összeköltözünk és nagyon aprólékos szerződések formájában leírjuk, hogy reggel mi történik, ha valamit nem teszel meg, vagy nem kapcsolod le a villanyt az előszobában, valamint, hogy milyen szankciókkal jár és nagyon részletesen leírjuk ezeket a dolgokat miután házastársak lettünk, és mi történik szerződésszegés esetében stb., és nagyon komplex módon tudjuk szabályozni.
Miután már házastársak lettünk arról van szó, hogy akkor ezeket az életviszonyokban valahogy meg kell oldjuk ezeket anélkül, hogy már előzetesen rögzítettük őket. Azt akarom rögzíteni, hogy az Európai Uniónál nem a jogi vagy államfilozófiai előzmények vagy formális elképzelések hiánya az ami kihat arra, hogy nincsen Európai Unió, hanem a politikai akarat hiánya, hisz gyakorlatilag voltak olyan momentumok, amikor felvetették egy alkotmány kérdését, egy házassági levél kérdését, egy államunió kérdését, mely államunió azt jelentette volna, hogy a résztvevő államok nem csak szerződéses alapon jól meghatározott terminusokban vannak egymással viszonyban, hanem közös intézményeket hoznak létre, mely közös intézmények működtetésében és mely közös intézményeknek alávetik magukat alávetik magukat teljes mértékben, és együtt működtetik ezeket a közös intézményeket.
3.
„Közép-Európa”
– „Közép—Európa” – a fogalmat mindenki ismeri, mindenki használja – tulajdonképpen senki nem érti. Nem politikai realitás, nem azonosítható a V4-ekkel, nem gazdasági, nem is földrajzi jelentésekkel használjuk. Kulturális értelemben tehát? Csak elméleteink vannak? Csak véleményeink, amelyek nyilván folytatják vagy tagadják egymást? Egy lengyel vázlat megpróbálta körülrajzolni – és nemzetközi botrány lett belőle. Mi az Őn meghatározása? Hol van „Közép—Európa” és mi az?
– Itt eléggé szerencsés helyzetben vagyunk. Szűcs Jenő és Bibó István eléggé sikerrel tudta a közép-európaiság fogalmát körüljárni számunkra (legalábbis az én számomra meggyőzőek tudtak lenni).
Tehát Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról az egyik kedvenc olvasmányom volt, amely tulajdonképpen magát Közép-Európát különböző fejlődési nyomvonalakon próbálja beazonosítani a már említett Német-római Birodalom határai, határvidékének kezdi értelmezni, amely még szimbolikus Közép-Európaként kezdi értelmezni, hogy az elején maga a Német-római Birodalom, tehát a keresztyénség jegyében újjáépített Római-Birodalom határmezsgyéje kezdett a későbbi Közép-Európaként kialakulni, és ez a határmezsgye, határállapot az érdekes módon alakult ki, mert később ugyebár hogyha az európaiságat, a modern európai feudális viszonyok és városfejlődés túlzott vonatkozásában nézzük, akkor tulajdonképpen attól lesz közép- vagy köztes Európa, hogy ez maga az Orosz Birodalom is a keleti keresztyénségnek a legerősebb állami kifejeződési formája alakul ki, mint Kelet-Európa, mert európai keresztyéntartalmába egyértelműen és bizonyos civilizációs vonatkozásaiban is az.
Tehát érdekes módon van a nyugati impérium, a Karoling impérium, amely a Római Birodalom egyfajta keresztyén alapokon történő újjáépítéséről szól, a perifériája az elkövetkezendő Közép-Európa, utána erre még ráépül fokozatosan az úgynevezett második Rómának (Konstantinopolynak) a politikai örököse, az egész orosz impérium, amely ugyancsak keresztyén, keleti keresztyénség mintájára alapul és ugyancsak európai, hisz az európai városrendezete is az európai hűbéri logikákhoz hasonló logikák szerint épül. Ez az első lépés.
Utána alakul maga, egy Közép-Európa fogalom, amely pontosan ebből a keleti és nyugati keresztyénségnek a közép sávjában elhelyezkedő sávról beszél, de amelynek a társadalomfejlődése sajátos. Tehát például amíg a nyugat-európai részen, amelyik konvencionális nyugat-európai részen maga a jobbágyság fejlődése egy olyan típusú rendszerbe megy, amely jobbágysági tervek racionálisabbá, átláthatóbbá, kiszámíthatóbbakká válnak, addig például Közép-Európában, amit ma Közép-Európának nevezünk gazdasági, politikai és főleg katonai okok miatt, tehát a tatárjárás után és a török fenyegetés okán kialakul az, amit úgy hívunk, második jobbágyság.
Tehát egy földhöz kötés, egy megerősödése a feudális alárendelési rendszereknek. Ez a fajta történet mindenekelőtt Közép-Európára jellemző. A közép-európaiságnak így van egy társadalomtörténeti fejlődési vonulata, amely arról szól, hogy tulajdonképpen a tatárjárás után kipusztított régiókban, Lengyelországtól egészen Balkánig.
Utána a törökkel való konfrontácóknak betudható katonai költségek után stb., a régióban a feudális fejlődés nem egy racionalizációs irányba megy át, hanem sokkal inkább egy szigorúbb megkötések erősebb rendi fejlődés irányába.
Utána jön a polgári fejlődés, amely Nyugat-Európában a városok logikája okán és tulajdonképpen az egész nyugat-európai fejlődés sajátossága okán egy sokkal másabb, nagyobb szabadságkörökkel rendelkező polgári fejlődést eredményez, míg a hatalom Közép-Európában már abba az irányba megy el, hogy sok apró kisnemes jelenik meg, addig Nyugat-Európában sokkal inkább a fejlődés, a társadalmi differenciálódás abba az irányba megy, hogy sokkal több polgári szféra jelenik meg (a városoknak, a városi szabadságnak a szférái), ezek fokozatosan terjednek ki.
Utána a modern kapitalista fejlődésben mind Nyugat-Európa, mind Oroszországnak a fejlődésében az expanzív fejlődésnek a lehetősége nyílik meg. Nyugat-Európa bekolonizálja Észak-Amerikát, Afrikát stb., az Orosz Birodalom fejlődésében ugyebár Ázsiának a különböző, távoli vidékeit fokozatosan kezdi bekebelezni. Közép-Európa az, amelyik nem tud terjedni semerre, és amely esetében ugyebár ez a fejlődési mintában a modern kapitalista rendszer kialakulásában nincs ahonnan felhalmozza.
Tehát a közép-európaiság ilyen szempontból eléggé érdekes alakulás, amely alapvető mintáiban hasonlít ahhoz, amit általános európai fejlődéshez veszünk. Az elején közel volt ahhoz, ami a nyugat-európai fejlődési mintának nevezünk, aztán utána fokozatosan közelített a kelet európaihoz, de köztességében, társadalmi fejlődésében viszonylag lemaradt, mert gyakorlatilag a fejlődés autonómiáját korlátozták a sajátos késő középkori történelmi fejlemények, kialakult, amit a második jobbágyságnak nevezünk, a városfejlődés lelassult, aztán utána a modern kapitalista fejlődés során nem tudott elegendő teret szerezni a felhalmozáshoz.
Míg Nyugat-Európa kolonizált és hódított, a világot maga alá hajtotta, Oroszország ugyebár a tipikus Kelet-Európa kiterjesztette Szibériára és más doméniumokra az uralmát, gyakorlatilag Közép—Kelet-Európának a saját erőforrásaiból kellett élni. Tehát a primitív felhalmozódás, ha Marx szavaival élünk, nem volt lehetősége. Tehát Közép-, és Köztes Európának a társadalomfejlődési és történelemfejlődési sajátosságait szerintem legjobban (és részrehajló vagyok, mivel nyilvánvalóan magyar írókat idézek legjobban) Szűcs Jenő vázlata Európa három történelmi régiójáról (könnyen elérhető mindenki számára) munkájában írja le.
Szerintem ez még mindig jellemzi a közép-európaiságot. Gyakorlatilag ezek a fajta történelmi fejlődési sajátosságai, amire még később rájött a kommunizmus öröksége is, az államszocializmus öröksége is, ez egy egyfajta történelmileg sajátos identitással rendelkező, sajátos fejlődési minták mentén alakuló térsége Európának, amely nyilvánvaló, hogy radikálisan különbözik, különbözővé vált a 15. századtól Európa más régióihoz viszonyítva, tehát a nyugati régióhoz viszonyítva. Lehetőségek és erőforrások szempontjából radikálisan eltért az orosz régiótól.
Tehát a tipikus kelet európai régiótól. Ebben a fejlődési sajátosságban igenis beszélhetünk történetileg kialakult, nem föltétlen könnyen körülírható Közép-Európáról, de ha megnézzük a World Values Survey, vagyis a Világértékek felmérésének a kutatásait, akkor látszik, hogy itt másfajta értékrendek mentén strukturálódó társadalmakról van szó, ahol a közösségiség, a kommunitárius értékek, a tradicionalitásnak, a stabilitásnak sokkal nagyobb értéke van, mint az individualista értékeknek, mint a változást támogató értékeknek.
Tehát különböző szociológiai mintákon is látszik, hogy ha összehasonlítjuk ezeket a részeket, sokkal nagyobb fontossága van például az egyháznak, a vallásosságnak, kevésbé támogatják a különböző más, teljes liberális értékeket (legyen szó azonos nemúek házasságáról, vagy más olyan tímusú mérésekről, amelyek így próbálják megragadni azt, hogy az egyének mennyire támogatják az egyéni szabdságot, az egyéni szuveranitást, az egyéni autonómiát versus a közösségi formákat.
Tehát ilyen szempontból igenis Közép-Európa nem csak arról szól, hogy most volna ennek politikai kifejeződése, a visegrádi négyek, tehát nem csak arról szól, hogy politikai célkereszteb kerül Nyugat-Európa részéről, hanem olyan típusú társadalomtörténeti fejlődési útvonalakról szól, amely ezeket a társadalmaknak a jelenlegi gondolkodásmódját, viszonyulását, önértékelését meghatásrozta.
Úgyhogy igenis Közép-Európa egy, akár történelmi fejlődés szempontjából jól közülírható régió, lásd Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról, vagy akár a modern eszköztárak szempontjából leírható a társadalmi arcér szempontjából, lásd az alőbb idézett World Values Survey.
Mindez jelzi, hogy igenis a közép-európaiság, még akkor is ha politikailag nem föltétlenül könnyen lenyelhető, de egy alapvetően tényként működő társadalmi értékstruktúra, kultirális örökség, és nyilvánvaló ennek a történetisége sem érdektelen, de viszont mindez jól leírt és körvonalazott.
4.
– Otto von Habsburg „Zurück zur Mitte” (Vissza a középpontba) címmel esszékötetet adott ki (Amalthea, Wien – München, 1991). . „Nem olyan régen az utazó, aki Münchentől kelet felé indult, útján végig ugyanazt a képet látta maga előtt – írja. A bajor fővárosból való elutazáskor a vonat még tele volt, útközben egyre többen szálltak ki és egyre kevesebben be. Salzburg és Linz között a fülkék már félig üresek voltak, Bécsbe már többnyire vagononként kettő—négy utassal érkezett meg a vonat. Az embernek az volt az érzése, ez itt a végállomás; mögötte áthatolhatatlan fal van, amely azt, ami a Duna térségének népeit annak idején összekötötte, most könyörtelenül szétválasztja. Bécs éppolyan kihalásra ítéltnek tűnt, mint Németországban Berlin a maga Falával.” (Közép—Európa, Páneurópa. Korunk, 1992.7., Józsa István fordítása.)
Ön 1989 előtt utazott rendszeresen – Bécsen túl? Mi volt az Ön hozzáállása? A nyugatiak nagy része nem is akar foglalkozni a „történelemsújtotta, ronda Kelet-Európával” …?
– Egyrészt tisztázzuk, hogy nem mutattam rendszeresen egyetlenegy utamat 1994-ben és az pontosan Közép-Európát utaztam végig, és Közép-Európa nagyon élő volt. Ha az egyéni tapasztalatomat firtatjuk arra a vonatkozásra talán Közép-Európának a legkellemesebb fiatalkori tapasztalata az, Berlin, Prága, vagy akár Budapest, Pozsonynak az állomásain és főterein majdnem randalírozó, de mindenképpen nagyon jókedvű lengyel, cseh, cseh-szlovák, kelet-német fiataljai volt ez a tapasztalat.
Nyilvánvalóan a Kelet-Nyugat tengelyen nézve, a vasfüggöny rendszerében nézve nyilvánvaló, hogy a vasfüggönynek a határvidéke az egy ,,no-go-zone”-ként, ,,fehér zónaként”, térképen nem létező, értelmezhető zónaként lehetett elképzelni. Persze ez tény és való volt, hisz Európának a Nyugat-Európának a pezsgése, a vasfüggönyön túl levő Európának a pezsgése, vagy akkoriban már nyugatként definiált Európának a pezsgése tulajdonképpen egy dél-észak tengelyen lehetett értelmezni, és csak a vasfüggöny leesése után indult be jelentős kelet-nyugat irányú mozgás és ozmózis.
A kép, a vázolt kép egyértelmű volt, hogy Európának tulajdonképpen a földrajzi közepe és afféle alakban, amit ,,Mittel Európának” nevezünk, ez a fajta rendszer nagyjából tényleg egy picit az a tipikus határsáv volt, amelyben biztonsági szempintokból nem volt érdemes járni, és amely még lehet, hogy egy darabig megmaradt annak, és nem volt biztonságos járni.
Tehát Ausztria és Ausztriának azok a részei, amelyek, manapság, amit tapasztalunk az tulajdonképpen Ausztriának a centralitása, Bécsnek a centralitása, vonzereje, az már radikálisan átalakult. Tehát ez a fajta kelet-nyugat lejtőn azért már felértékelődött Bécsnek a szerepe is.
5.
– Fejér Ádám, a Szegedi Egyetem tanára szerint Közép-Európa: Goethe Ady, Tolsztoj. Tegyük rá ezt a három nagy nevet Európa térképére – és már nem találjuk a hagyományos értelemben vett, régi Kelet-Európát.
A kolozsvári egyetem (ISSN 2734- 7818, ISSN-L 2734 – 7818) weboldalon közli kutatásaink eredményeit „Az én Közép-Európám” címmel.
Az E-kötet szerzői – erdélyi és más egyetemek diákjai, illetve szerzők itthonról és a nagyvilágból. Abból indulnak ki, hogy „Közép-Európa” csak az elméletírásban létezik, „működik”, ezért a témában bármely szerzőnek interpretációkat kell nyújtania. Gondolati tér meghatározását keressük. Ön szerint melyik az a fogalomrendszer, amelyik a témával együtt fejlődik, és amelyik változatlanul eredményesen működhet?
– Nem tudom. Én igazából irodalmi kifejeződési formák kapcsán egyre kevésbé vagyok otthonos. Egyértelműen biztos, hogy vannak irodalmi önértelmezési formái is a közép-európaiságnak, de amennyire én ismerem, ebben én inkább nem foglalnék állást és nem tudok sokat mondani erről. Tehát inkább picit úgymond átlépném ezt a fajta kérdést.
6.
– Magától adódik a kérdés: és az új európai kontextusban, a nagy történetben a magyar történet? Pontosabban történetek, mivel nincs egységes magyar történet…
Való és kellő -- a két értékelméleti alapfogalom. E két alapérték k9özötti feszültség élteti, motiválja az embert, amióta világ a világ. Sokan használják és boldog öntudatlansággal pengetik ezeket a fogalmakat -- saját hatalmi céljaikért. Démosz, demokrácia – az ógörög, az őseredeti népfogalom, népakarat. A nagyközösség és a nagyon nagy közösség akarata. Akart céljai. Soha nem voltak egységesek. Most? Hogyan tovább Európa?
Arról kérdezném, kérdeznénk az Ön, illetve "A XXI. század" intézet véleményét, hogy az "Európai Egyesült Államok" impozáns fogalomnak milyen létezéstechnikákkal milyen újabb jelentéseit alakítja ki a 21. század?
– Nos, ez egy nagyon átfogó kérdés. Valószínűleg erre lehetne okosabban is válaszolni.
Alapvetően az európai egység a demokráciának a különböző formáinak a vitáját nem tudnám részletesen vázolni, de tapasztalatból láthatjuk, hogy tulajdonképpen az európai, ha az európaiságot megtestesítő politikai intézményrendszer és demokráciáról beszélünk, akkor ez egy eléggé bonyolult konstrukció.
Vegyünk egy egyszerű példát, amely nemrég egy picit zavaros helyzeteket okozott: az Európa Tanács és az Európa Parlament közötti viszonyt. Az Európa Parlament az elvben, az európai vélemények, démosznak a sokszínűségének a kifejezésére létrehozott fórum.
Míg az Európa Tanács egy olyan típusú racionális, bürokratikus szervezű rendszer, amely nem az Európai Unió kormánya, mert nem föltétlen a parlament választja meg, jelöli ki, és nem tükrözi ennek a parlamentnek a kötelező összetételét, hanem mintegy racionális testület, amely kormányozza Európát, és amely nem föltétlenül tükrözi az európai vélemények sokszínűségét, hanem az európai projektnek valamilyen fajta koherenciáját próbálja fenntartani. Most miről beszélek?
Arról, amiről biztosan már többen is olvastak, miszerint az Európa Tanács új beszélgetési formákat próbált érvényesíteni az európai tanács elrendelésében működő hivatalnokok esetében és egyáltalán az európai intézményrendszer keretein belül, amely minél több semlegességet kellett volna felmutasson, kerülje a karácsonyra, a keresztyén ünnepekre, a keresztyénségre történő utalást, kerülje a tradicionális családi formákra történő utalást.Tehát gyakorlatilag inkluzív nyelvezetként működjön, ami peresze, (elnézést a kifejezésért), ,,kiborította a bilit”.
Tehát a demokrácia deficit azért érdekes, mivel, ha az Európai Parlamentet megnézzük, nehéz lett volna, hogy az Európai Parlament egy ilyen típusú kezdeményezéssel jöjjön. Az Európai Parlament végsősorban a démosz kifejeződése, hiszen az ott jelenlevő különböző pártok, frakciók rendszere. Az, amelyik tükrözi Európának az összetettségét, sokrétűségét, sokszínűségét, és hát ilyen szempontból nyilvánvalóan az érdekes az az lett volna hogyha ez a fajta parlamentnek van valami elképzelése ezekről a dolgokról. Ehelyett a racionális, az Európát úgymond racionálisan mérnökként építő, és nem föltétlenül az Európai Parlament kontrollja, ellenőrzése alatt levő, tehát nem a démosznak az összetettségét kifejező rendszer jegyében és ellenőrzése alatt működő, vagy valamilyen szempontból kifejezni akaró testület hozta meg, és testület próbálta érvényesíteni ezt az új beszéd, ezt az új nyelvezeti formát, amely semlegességében volt bántó pontosan az európai sokszínűségnek a jegyében.
A konkrét történet csak példa volt, jelzi azt, hogy tulajdonképpen egyfajta démoszra való hivatkozás, demokratikus deficit hogyan működik egy ilyen komplex rendszerben a racionális, a koherens vezetési szándék sokkal nagyobb fontossággal bír, mint egy a demokratikus kifejeződés mentén kialakított irányfelvállalások.
Tehát mindenképpen azt lehet mondani, hogy van egy állandó demokratikus deficit, végsősoron az európai parlamenti választások, az Európai Parlament működése stb. Ez nem a klasszikus görög demokrácia logikájában fejez ki valamifajta népakaratot, hanem ez egy megszokott ritualizált formája annak a folyamatnak, amelynek során lejátszódjuk azt, hogy végsősoron a népszuveranitás, a népi megerősítés szükséges egy ilyen intézményrendszer működtetéséhez. De alapvetően ennek az intézményrendszer működése nem föltétlenül tükrözi azt a fajta összetettségét annak a népi szuverenitásnak, amely mögöttesen ott van (egy liberális-demokratikus filozófiát tükröz például az Európa Tanácsnak a hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, anélkül, hogy a különböző kommunitariánus, vagy akár önmagukat liberális demokráciaként értelmező rendszerek és szavazóknak a véleményének tere legyen).
Tehát tulajdonképpen ideológiailag a végrehajtó Európa egy eléggé aszerint megy, míg megválasztott Európa egy összetett, komplex ideológia. Tehát egy picit olyan, mintha Európában a demokratikus arról szólna, minthogyha a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy választott politikusokra bízzuk. Megmarad valamilyen fajta elit számára egy tevékenységként, amelynek a legitimitása stb. vitatható. E szempontból a démosz kérdése és az Európa építés kérdése picit ilyen ellentmondásokkal tűzdelt.
Hosszú ideje, nagyon sokan keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre.
2023
Józsa István
AZ ÚJSZÖVETSÉGRŐL
Jakubinyi György érsekkel a Biblia szerkezetéről, az Újszövetség szövegének szerkesztéséről, értelmezéséről beszélgetünk.
|
1
— Az Ószövetség kialakulása több mint ezer évig tartott. Az Újszövetség könyveit az időszámításunk szerinti első évszázadokban írták. Az Újszövetség -- nem annyira értelmezéséről, hanem inkább szerkesztéséről most. Neves íróval beszélgettem -- „Az Újszövetség tákolmány!” – fakadt ki. Aztán még sokáig kiabálva magyarázott. Nekem: egy sor kérdésem van és válaszom alig.
— „Az Újszövetség tákolmány” -- fakadt ki egy neves író. Nem bírálom. A Szentírás hivő ember számára – és az vagyok – Isten Igéje, kinyilatkoztatás, a Szentlélek sugallta, és ezért tisztelettel kell kezelnünk róla.
-- Angyali üdvözlet, Háromkirályok, József és Mária a gyermek Jézussal, a Madonna az újszülöttel – a művészet, az irodalom gyakori témája évezredeken át, sokszor megfilmesített helyzetek. Aztán már a Megváltót követhetjük. A kettő között -- óriási kihagyás, a Jézusról szóló könyvészetben, a műalkotásokban egyaránt. Jézus tanulóéveiről... hát nem tudunk semmit. Miért? Senki nem írta meg? Miért? Mit tudhatunk? Mit kell vagy kellene tudnunk?
-- Jézus tanulóéveiről. A négy evangélium között csak Mt és Lk ír Jézus gyermekkoráról, „gyermekségi evangélium” a szakirodalomban a nevük. Azért nem írnak a „tanuló évekről” – nevelő apja, Szent József mellett kitanulta az ácsmesterséget és gyakorolta -, mert a megváltásban nem volt szerepe. Az egyiptomi menekülés, a 12 éves Jézus a templomban az egyetlen, amit a két evangélista megemlít.
Érthető, hogy az őskeresztényeket – és talán minket is – minden érdekelne az Úr Jézus ifjú korára vonatkozólag. Ezért keletkeztek azok a szentíráshoz hasonló „evangéliumok, cselekedetek, levelek stb.”, amelyek ezt a hiányt pótolták, de az Egyház nem fogadta el. Mivel olykor rejtegetni kellett ezeket az őskeresztény „lelkiolvasmányokat”, ezért görögül apokrifeknek (rejtett) nevezzük. Leghíresebb pl. a Protoevangelium Iacobi vagyis Jakab ősevangéliuma, amely a Szűzanya születését, leánykorát stb. hozza. Annak ellenére, hogy az Egyház nem ismerte el Szentírásnak, mégis hatására még egyházi ünnepeket is bevezettek apokrif és nem bibliai alapon: pl. a Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban november 21, Szűz Mária szülei, Szent Joakim és Szent Anna ünnepe július 26 stb.
-- Az Újszövetség négy evangéliumból áll, Máté, Márk, Lukács, János evangéliumából. Mind a négy Jézus történetét mondja el, illetve mondja újra. Miért kell ugyanazt a történetet négyszer elmondani? Miért nem elég egyszer? Miért éppen négyszer? Miért nem kétszer, háromszor, ötször, tizenötször, vagy mondjuk huszonkétszer? Több mint húsz evangéliumot ismerünk – miért éppen ez a négy?
-- Kispap koromban kifigurázták a szónoki fogást, a fokozást: „Miért választott az Úr Jézus 12 apostolt? Választhatott volna kettőt, hármat, vagy akár 40-t! Ó, mily csodálatos, ő csak 12-t választott.” Hát igy vagyunk a négy evangéliummal is. Sok evangélium volt az ősegyházban, de a Szentlélek vezetésével csak ezt a négyet ismerték el, mint sugalmazott Szentírást. Különben a 4 szent szám vö. előbb a szent számoknál. A Jelenések könyvében is négy élőlény szerepel Isten trónjánál (Jel 4,6-8) és megfeleltek az őskeresztény szimbolikában a négy evangéliumnak: oroszlán bika, ember, sas. Az ember Máté evangéliumát jelképezi, mert a második Isteni Személy emberré levésével kezdi, a nemzetségtáblával. Az oroszlán Márk jelképe, mert a feltámadást jelenti. A bika Lukács evangéliumát jelképezi, mert áldozatbemutatással kezdi. A sas János, mert evangéliumát sasszárnyon Jézus isteni eredetéhez szárnyalva kezdi. Ennek a hagyományos keresztény magyarázatnak először Szent Iréneusz, vértanú lyoni püspök (140-202), majd Nagy Szent Gergely pápa (540-604) adott hangot.
-- Ki választotta, kik választották ki éppen ezt a négy szöveget? Kinek, kiknek volt ehhez joga? Lehetősége? Vagy ahogy az Ószövetség kialakulása több mint ezer évig tartott, az Újszövetség is évszázadokon át?
-- Mi Szentírás és mi nem Szentírás, azt az Anyaszentegyház Tanítóhivatala dönti el. Amikor tisztázni kellett hitkérdéseket, egyetemes zsinatokat hívtak össze. A zsinati döntéseket a pápa hagyta jóvá. Az I. vatikáni zsinat 1870-ben kimondta – hittétel, dogma rangra emelte – a pápa hit és erkölcs dolgában döntő csalatkozhatatlanságát és primátusát az egyetemes egyház fölött.
A Szentírással kapcsolatban megkülönböztetjük: a kanonicitást, sugalmazottságot (inspiratio) és hitelességet (authenticitas). A kanonicitás azt jelenti, hogy egy szentkönyv része a Szentírásnak (a Bibliának) vagyis benne van a Szentírás kánonjában (a szentkönyvek listája). A sugalmazottság azt jelenti, hogy a kánonba foglat szentkönyvet a Szentlélek sugallta, és hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen (tehát lehetnek a Szentírásban nyelvi vagy történelmi tévedések!) A hitelesség azt jelenti, hogy a szentkönyvet az írta, akinek a nevét viseli, pl. Szent Máté az evangéliumát.
Kezdetben csak helyi zsinatok foglalkoztak a kánonnal. Amit nem ismertek el, apokrif kategóriába került. Hittételként, dogma rangban csak a Tridenti Zsinat határozta meg a kánont 1546.04.08-án „Határozat a szent könyvek és a hagyományok elfogadásáról” címen. Miután felsorolja a Szentírás 72 könyvét: 45 ószövetségit és 27 újszövetségit, kijelenti: „Ha pedig valaki a könyveket egészükben összes részeikkel úgy, ahogy a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin „Vulgata” kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb mondott hagyományokat tudva és megfontoltan megveti: legyen kiközösítve.” (DS 1502-1504, in: Heinrich Denzinger – Peter Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, szerk. Burger Ferenc, Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye – Szent István Társulat – Budapest 2004,372-373). Ebből következik, hogy csak a kánon és a sugalmazottság hittétel (dogma), a hitelesség nem! Tehát ha valaki azt mondja, hogy egyik szentkönyvet sem az írta, akinek ma a nevét hordja, nem eretnek, nincs kiközösítve, csak éppen szélsőséges nézetet vall. Eretnek azonban az, aki valamelyik szentkönyv kanonicitását vagy sugalmazottságát tagadja. Ez is csak a tridenti zsinat döntése óta. Pl. Szent Jeromos (347-420) csak a zsidó Ószövetséget és a görög Újszövetséget tekintette szentkönyvnek, az ószövetségi hét görögnyelvű (az ún. „deuterokanonikus”) szentkönyvet nem. Nem volt eretnek, mert akkor még a kánon nem volt hittétel!
-- Mik voltak a válogatás kritériumai?
-- A tridenti zsinat világosan meghatározza: A szentkönyvek listájába azokat a könyveket veszik be, amelyeket „mindenkor és mindenhol” szentírásként olvastak és olvasnak az Egyházban.
-- És a néhány válasz: Az evangéliumok kiegészítik egymást. Mindegyik elmond olyan részeseményeket, amelyeket a többi nem. Négyszeri ismétléssel egyre jobban látjuk, érthetjük Jézus történetét.
2
-- A National Geographic 2006. 4-es száma meglepte a világot azzal, hogy közölte Júdás evangéliumát. A lap szakterülete a természettudományok – de egy ilyen témát, úgy látszik, nem adtak ki a kezükből. Júdás másat ír, mint az évezredek óta ismert evangéliumok. Évezredek alatt bizony sok támadás érte a kereszténységet – Júdás evangéliumának mássága sem kérdőjelezte meg. A múló szenzációk szintjén maradt. Az Újszövetség szerkesztése idején ismerték a szöveget? Már akkor tudatosan hagyták ki?
-- Az apokrifekről már volt szó. Ilyen apokrif a Júdás evangélium is, amely kopt nyelven maradt fenn és az eretnek gnosztikus hitet tükrözi. Már Szent Iréneusz, vértanú lyoni püspök (140-202) is említi, és eretnek könyvnek tartja. A szenzáció abban állt, hogy eddig csak utalásokat találtak, de a könyv csak az 1970-es években került elő máig nem tisztázott körülmények között. A tudósók a II-III. századra teszik keletkezését. A kanonikus evangéliumok megírásakor még nem létezett.
3
-- A befejezés: János evangéliuma a Jelenések könyvével zárul. A görög „apokalypsis” jelentése „megmutatkozás”. A teremtő istenség megmutatkozása egyben a világ végét jelenti. Az Apokalipszis könyve lezárja a Bibliát, az egész kozmikus ívet. A sokmilliárd év történetét. A Biblia azzal kezdődik, hogy: „Kezdetben” -- miben állt a teremtés. És zárul: az apokalipszis leírásával. A szerkesztésről. Hogyan született az Ószövetség és Újszövetség egysége? Ki, kik, hol, mikor, miért, hogyan szerkesztették egybe a két – kettő? – szöveget? Mik voltak az összeállítás szempontjai, kritériumai? Egyéb meghatározó körülményei?
-- A teljes Szentírás (és benne az Újszövetség) az Apokalipszissel zárul, vagyis a Jelenések könyvével. A hagyomány öt könyvet tulajdonít Szent Jánosnak: az evangéliumát, három „katolikus” levelet és a Jelenések könyvét (Jn, 1-3Jn és Jel). Arra kérdésre, hogy „Hogyan született az Ószövetség és Újszövetség egysége? Hogyan szerkesztették egybe a két szöveget?”, a Szentírás kánonja tanulmányban találunk bőséges magyarázatot (in: Magyar Katolikus Lexikon, XII. kt. SzIT Budapest, 2007,984-989). Egész röviden: A zsidó Ószövetség három része: Mózes 5 könyve = Tóra vagy Törvény, Próféták (a történelmik könyvek és a próféták) és Írások közül az Úr Jézus idején már az első kettő lezárt gyűjtemény volt. Az Úr Jézus is így utal a Szentírásra: „a Törvény és a Próféták”. A keresztények a görög Hetvenes fordításban vették át a zsidó Szentírást, amely bővebb a zsidó ószövetségi kánonnál. Az Újszövetség iratai lassan gyűjteményekbe tömörültek: a négy evangélium, Szent Pál leveleit pl. hosszúság szerint állították sorba. Az Újszövetség 27 könyvből álló gyűjteményét először Szent Atanáz sorolta föl 367-ben (a 39. húsvéti körlevelében). Nyugaton ezt fogadták el 382-ben a római zsinaton, 393, 397 és 419-ben az afrikai zsinatokon. Azt csak találgathatjuk, hogy milyen kritériumok alapján állították össze a Szentírás könyveinek mai sorrendjét.
-- Szent Biblia – Isten igéje szent. Írott és szerkesztett változatát, a könyvek könyvét ki, hol, mikor, hogyan, miért nyilvánította egy és megváltoztathatatlannak? Szentnek?
-- Erre a kérdésre már válaszoltam: a Tridenti zsinat.
Gyulafehérvár, 2019.10.06.
— Az Ószövetség kialakulása több mint ezer évig tartott. Az Újszövetség könyveit az időszámításunk szerinti első évszázadokban írták. Az Újszövetség -- nem annyira értelmezéséről, hanem inkább szerkesztéséről most. Neves íróval beszélgettem -- „Az Újszövetség tákolmány!” – fakadt ki. Aztán még sokáig kiabálva magyarázott. Nekem: egy sor kérdésem van és válaszom alig.
— „Az Újszövetség tákolmány” -- fakadt ki egy neves író. Nem bírálom. A Szentírás hivő ember számára – és az vagyok – Isten Igéje, kinyilatkoztatás, a Szentlélek sugallta, és ezért tisztelettel kell kezelnünk róla.
-- Angyali üdvözlet, Háromkirályok, József és Mária a gyermek Jézussal, a Madonna az újszülöttel – a művészet, az irodalom gyakori témája évezredeken át, sokszor megfilmesített helyzetek. Aztán már a Megváltót követhetjük. A kettő között -- óriási kihagyás, a Jézusról szóló könyvészetben, a műalkotásokban egyaránt. Jézus tanulóéveiről... hát nem tudunk semmit. Miért? Senki nem írta meg? Miért? Mit tudhatunk? Mit kell vagy kellene tudnunk?
-- Jézus tanulóéveiről. A négy evangélium között csak Mt és Lk ír Jézus gyermekkoráról, „gyermekségi evangélium” a szakirodalomban a nevük. Azért nem írnak a „tanuló évekről” – nevelő apja, Szent József mellett kitanulta az ácsmesterséget és gyakorolta -, mert a megváltásban nem volt szerepe. Az egyiptomi menekülés, a 12 éves Jézus a templomban az egyetlen, amit a két evangélista megemlít.
Érthető, hogy az őskeresztényeket – és talán minket is – minden érdekelne az Úr Jézus ifjú korára vonatkozólag. Ezért keletkeztek azok a szentíráshoz hasonló „evangéliumok, cselekedetek, levelek stb.”, amelyek ezt a hiányt pótolták, de az Egyház nem fogadta el. Mivel olykor rejtegetni kellett ezeket az őskeresztény „lelkiolvasmányokat”, ezért görögül apokrifeknek (rejtett) nevezzük. Leghíresebb pl. a Protoevangelium Iacobi vagyis Jakab ősevangéliuma, amely a Szűzanya születését, leánykorát stb. hozza. Annak ellenére, hogy az Egyház nem ismerte el Szentírásnak, mégis hatására még egyházi ünnepeket is bevezettek apokrif és nem bibliai alapon: pl. a Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban november 21, Szűz Mária szülei, Szent Joakim és Szent Anna ünnepe július 26 stb.
-- Az Újszövetség négy evangéliumból áll, Máté, Márk, Lukács, János evangéliumából. Mind a négy Jézus történetét mondja el, illetve mondja újra. Miért kell ugyanazt a történetet négyszer elmondani? Miért nem elég egyszer? Miért éppen négyszer? Miért nem kétszer, háromszor, ötször, tizenötször, vagy mondjuk huszonkétszer? Több mint húsz evangéliumot ismerünk – miért éppen ez a négy?
-- Kispap koromban kifigurázták a szónoki fogást, a fokozást: „Miért választott az Úr Jézus 12 apostolt? Választhatott volna kettőt, hármat, vagy akár 40-t! Ó, mily csodálatos, ő csak 12-t választott.” Hát igy vagyunk a négy evangéliummal is. Sok evangélium volt az ősegyházban, de a Szentlélek vezetésével csak ezt a négyet ismerték el, mint sugalmazott Szentírást. Különben a 4 szent szám vö. előbb a szent számoknál. A Jelenések könyvében is négy élőlény szerepel Isten trónjánál (Jel 4,6-8) és megfeleltek az őskeresztény szimbolikában a négy evangéliumnak: oroszlán bika, ember, sas. Az ember Máté evangéliumát jelképezi, mert a második Isteni Személy emberré levésével kezdi, a nemzetségtáblával. Az oroszlán Márk jelképe, mert a feltámadást jelenti. A bika Lukács evangéliumát jelképezi, mert áldozatbemutatással kezdi. A sas János, mert evangéliumát sasszárnyon Jézus isteni eredetéhez szárnyalva kezdi. Ennek a hagyományos keresztény magyarázatnak először Szent Iréneusz, vértanú lyoni püspök (140-202), majd Nagy Szent Gergely pápa (540-604) adott hangot.
-- Ki választotta, kik választották ki éppen ezt a négy szöveget? Kinek, kiknek volt ehhez joga? Lehetősége? Vagy ahogy az Ószövetség kialakulása több mint ezer évig tartott, az Újszövetség is évszázadokon át?
-- Mi Szentírás és mi nem Szentírás, azt az Anyaszentegyház Tanítóhivatala dönti el. Amikor tisztázni kellett hitkérdéseket, egyetemes zsinatokat hívtak össze. A zsinati döntéseket a pápa hagyta jóvá. Az I. vatikáni zsinat 1870-ben kimondta – hittétel, dogma rangra emelte – a pápa hit és erkölcs dolgában döntő csalatkozhatatlanságát és primátusát az egyetemes egyház fölött.
A Szentírással kapcsolatban megkülönböztetjük: a kanonicitást, sugalmazottságot (inspiratio) és hitelességet (authenticitas). A kanonicitás azt jelenti, hogy egy szentkönyv része a Szentírásnak (a Bibliának) vagyis benne van a Szentírás kánonjában (a szentkönyvek listája). A sugalmazottság azt jelenti, hogy a kánonba foglat szentkönyvet a Szentlélek sugallta, és hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen (tehát lehetnek a Szentírásban nyelvi vagy történelmi tévedések!) A hitelesség azt jelenti, hogy a szentkönyvet az írta, akinek a nevét viseli, pl. Szent Máté az evangéliumát.
Kezdetben csak helyi zsinatok foglalkoztak a kánonnal. Amit nem ismertek el, apokrif kategóriába került. Hittételként, dogma rangban csak a Tridenti Zsinat határozta meg a kánont 1546.04.08-án „Határozat a szent könyvek és a hagyományok elfogadásáról” címen. Miután felsorolja a Szentírás 72 könyvét: 45 ószövetségit és 27 újszövetségit, kijelenti: „Ha pedig valaki a könyveket egészükben összes részeikkel úgy, ahogy a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin „Vulgata” kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb mondott hagyományokat tudva és megfontoltan megveti: legyen kiközösítve.” (DS 1502-1504, in: Heinrich Denzinger – Peter Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, szerk. Burger Ferenc, Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye – Szent István Társulat – Budapest 2004,372-373). Ebből következik, hogy csak a kánon és a sugalmazottság hittétel (dogma), a hitelesség nem! Tehát ha valaki azt mondja, hogy egyik szentkönyvet sem az írta, akinek ma a nevét hordja, nem eretnek, nincs kiközösítve, csak éppen szélsőséges nézetet vall. Eretnek azonban az, aki valamelyik szentkönyv kanonicitását vagy sugalmazottságát tagadja. Ez is csak a tridenti zsinat döntése óta. Pl. Szent Jeromos (347-420) csak a zsidó Ószövetséget és a görög Újszövetséget tekintette szentkönyvnek, az ószövetségi hét görögnyelvű (az ún. „deuterokanonikus”) szentkönyvet nem. Nem volt eretnek, mert akkor még a kánon nem volt hittétel!
-- Mik voltak a válogatás kritériumai?
-- A tridenti zsinat világosan meghatározza: A szentkönyvek listájába azokat a könyveket veszik be, amelyeket „mindenkor és mindenhol” szentírásként olvastak és olvasnak az Egyházban.
-- És a néhány válasz: Az evangéliumok kiegészítik egymást. Mindegyik elmond olyan részeseményeket, amelyeket a többi nem. Négyszeri ismétléssel egyre jobban látjuk, érthetjük Jézus történetét.
2
-- A National Geographic 2006. 4-es száma meglepte a világot azzal, hogy közölte Júdás evangéliumát. A lap szakterülete a természettudományok – de egy ilyen témát, úgy látszik, nem adtak ki a kezükből. Júdás másat ír, mint az évezredek óta ismert evangéliumok. Évezredek alatt bizony sok támadás érte a kereszténységet – Júdás evangéliumának mássága sem kérdőjelezte meg. A múló szenzációk szintjén maradt. Az Újszövetség szerkesztése idején ismerték a szöveget? Már akkor tudatosan hagyták ki?
-- Az apokrifekről már volt szó. Ilyen apokrif a Júdás evangélium is, amely kopt nyelven maradt fenn és az eretnek gnosztikus hitet tükrözi. Már Szent Iréneusz, vértanú lyoni püspök (140-202) is említi, és eretnek könyvnek tartja. A szenzáció abban állt, hogy eddig csak utalásokat találtak, de a könyv csak az 1970-es években került elő máig nem tisztázott körülmények között. A tudósók a II-III. századra teszik keletkezését. A kanonikus evangéliumok megírásakor még nem létezett.
3
-- A befejezés: János evangéliuma a Jelenések könyvével zárul. A görög „apokalypsis” jelentése „megmutatkozás”. A teremtő istenség megmutatkozása egyben a világ végét jelenti. Az Apokalipszis könyve lezárja a Bibliát, az egész kozmikus ívet. A sokmilliárd év történetét. A Biblia azzal kezdődik, hogy: „Kezdetben” -- miben állt a teremtés. És zárul: az apokalipszis leírásával. A szerkesztésről. Hogyan született az Ószövetség és Újszövetség egysége? Ki, kik, hol, mikor, miért, hogyan szerkesztették egybe a két – kettő? – szöveget? Mik voltak az összeállítás szempontjai, kritériumai? Egyéb meghatározó körülményei?
-- A teljes Szentírás (és benne az Újszövetség) az Apokalipszissel zárul, vagyis a Jelenések könyvével. A hagyomány öt könyvet tulajdonít Szent Jánosnak: az evangéliumát, három „katolikus” levelet és a Jelenések könyvét (Jn, 1-3Jn és Jel). Arra kérdésre, hogy „Hogyan született az Ószövetség és Újszövetség egysége? Hogyan szerkesztették egybe a két szöveget?”, a Szentírás kánonja tanulmányban találunk bőséges magyarázatot (in: Magyar Katolikus Lexikon, XII. kt. SzIT Budapest, 2007,984-989). Egész röviden: A zsidó Ószövetség három része: Mózes 5 könyve = Tóra vagy Törvény, Próféták (a történelmik könyvek és a próféták) és Írások közül az Úr Jézus idején már az első kettő lezárt gyűjtemény volt. Az Úr Jézus is így utal a Szentírásra: „a Törvény és a Próféták”. A keresztények a görög Hetvenes fordításban vették át a zsidó Szentírást, amely bővebb a zsidó ószövetségi kánonnál. Az Újszövetség iratai lassan gyűjteményekbe tömörültek: a négy evangélium, Szent Pál leveleit pl. hosszúság szerint állították sorba. Az Újszövetség 27 könyvből álló gyűjteményét először Szent Atanáz sorolta föl 367-ben (a 39. húsvéti körlevelében). Nyugaton ezt fogadták el 382-ben a római zsinaton, 393, 397 és 419-ben az afrikai zsinatokon. Azt csak találgathatjuk, hogy milyen kritériumok alapján állították össze a Szentírás könyveinek mai sorrendjét.
-- Szent Biblia – Isten igéje szent. Írott és szerkesztett változatát, a könyvek könyvét ki, hol, mikor, hogyan, miért nyilvánította egy és megváltoztathatatlannak? Szentnek?
-- Erre a kérdésre már válaszoltam: a Tridenti zsinat.
Gyulafehérvár, 2019.10.06.
Józsa István
„KRISZTUS UTÁN"
Jakubinyi György katolikus érsek „Éveid nem érnek véget – rövid időszámítástan” címmel adott ki könyvet (Gyulafehérvár, 1998) – a könyv kapcsán időszámításunk kezdeteiről beszélgetünk. ’Krisztus után” – mit is jelent ez a két szó?
|
-- A Krisztus szerinti időszámítás nem Jézus születésével kezdődik – hanem mikor? Nem is Jézus életének 32-33 éve alatt, az élettörténet keresztre feszítéssel végződik -- mikor tehát? Jézus megalapította a kereszténységet úgy, hogy felkészített tizenkét embert, és azt a tizenkét embert elküldte a világba. Ezután keresztényüldözés évszázadai következnek. A krisztus szerinti időszámítás nyilván nem ebben az időszakban kezdődik — hanem mikor? Diocletianus császár uralkodása után megszűnik a keresztényüldözés.
„Caius Aurelius Valerius Diocletianus, általánosan elterjedt néven Diocletianus császár (Salona, 244. december 22. – Spalato, 311. december 3.), eredeti nevén Διοκλής (Dioklész) 284. november 20. és 305. május 1. között római császár. Diocletianus uralkodása jelentette a történészek által gyakran a „harmadik évszázad válságaként” emlegetett, 235-től 284-ig tartó periódus végét. [1]
„Diocletianus császár rendelte el az utolsó keresztényüldözést (303-313), amelyet a legvéresebbnek tartanak a birodalom történetében. Halálát követően nem sokkal a kereszténység egyenlő jogokat kapott a többi vallással (I. Constantinus alatt), majd hamarosan már a kereszténység volt a birodalom legfőbb vallása. A Diocletianus alatti keresztényüldözésről pontos adatok csak gyéren állnak rendelkezésre. A számszerűségek többsége a kortárs vagy az utókor keresztény történetíróitól származik.” [2]
-- Sajnos az Újszövetség nem ad pontos adatot arra vonatkozólag, hogy mikor született az Úr Jézus. Viszont az akkori szokás szerint megadja a történelmi koordinátákat: Augusztus császár idején születik a népszámlálás idején. Kb. 30 éves Tiberius császár 15. évében. Betlehemi „Aprószentek” Kr. e. 6-tól keltezni kell. Eszerint a hagyományos születésnap, Kr. u 1. karácsony és halála 33 évesen Kr. u. 33. nagypéntek nem áll. Mivel az Úr Jézus életkorára vonatkozólag nincs dogma/hittétel, bízzuk a tudósokra az időpont vitatását. Mindenesetre jelenleg a legvalószínűbb, hogy Kr.e. 6-4 között született, és Kr. u. 30. április 5-én nagypénteken halt meg a kereszten. Harmadnapra feltámadott.
Sajnos kezdetben a keresztények is az éveket a Diocletianus féle keresztény üldözéstől számították (284.08.29-től). Dionysius Exiguus (Törpe Dénes) római szittya szerzetes apát (sz. Dobrudzsa, 470 kr. †Róma 550 után) volt az első, aki javasolta, hogy az éveket ne a keresztény üldöző római császár Diocletianus után számozzák, hanem az Úr Jézus születése után. Mivel Dobrudzsa Kis-Szittyaország (Scythia Minor) volt a IV-V. században, és a jelenlegi román hivatalos államtörténelem 2500 évet állít román jelenlétnek, Dionysius Exiguust a Román Ortodox Egyház (BOR) román szentté avatta Sfântul Cuviosul Dionisie Exiguul (Smeritul) (Szent Tiszteletreméltó szerzetes Törpe Dénes, az alázatos) néven 2008.07.09-én. Ő vezette be tehát a Kr. u . évszámokat, de lassan fogadták el a keresztény világban a X. századtól. Jelenleg ez az általános, de a zsidók, a muzulmánok és a kommunisták „időszámításunk évének” nevezik, hogy elkerüljék az Úr Jézus neve említését!
Hagyományosan a Római birodalom idején tíz nagy keresztényüldözést tartunk számon. A legnagyobb – és legismertebb – a Diocletianus császár idején (303-314) rendezett keresztényüldözés volt. Meg kell azonban említenünk, hogy – Ferenc szentatyánk többszöri bejelentése szerint is – korunkban folyik a legnagyobb keresztényüldözés!!!
-- A római birodalom I. Constantinus császár uralkodása idején tért át a keresztény hitre, i.sz. 313-ban.
„Constantinus vagy Nagy Konstantin, teljes nevén: Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus; a keleti katolikus egyházakban és ortodox egyházban: Szent Konstantin (Naissus, kb. 272. február 27. – Nicomedia, 337. május 22.), a Római Birodalom császára.” [3]
„Európában ma leginkább a - keresztény egyház vezető püspökei és a császár között lezajlott tárgyalásoknak és kiegyezéseknek köszönhetően - 313-ban kiadott Mediolanumi, ismertebb nevén milánói ediktumról, (amely a Római Birodalomban elsőként engedélyezte a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum elnevezésű keresztény hitvallásról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Kaiszareiai Euszebiosztól kezdve napjainkig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán - vagy még ott sem - vette fel a kereszténységet.” [4]
-- Nagy Konstantin császár az első keresztény római császár. Igaz, hogy csak halálos ágyán keresztelkedett meg, mert akkor ez volt a szokás: teljes keresztségi bűnbocsánattal azonnal a mennyországba jut! Addig katechumen = hittujjonc volt, tehát keresztény! Bizánc szentként tisztelti, mi katolikusok csak édesanyját, Szent Ilonát, a szent kereszt megtalálóját tiszteljük szentként. Sőt Kelet (Bizánc) megadja mindazoknak a szent uralkodóknak az „isapostolos” (görög), „ravnoaposztolicseszkij” (ószláv), „întocmai cu Apostolii„ (román), „apostolegyenlő” címet, akik népükkel együtt vették fel a keresztséget, Szent Konstantin, Szent Vladimir kijevi nagyfejedelem stb.
De tegyünk különbséget: Nagy Szent Konstantin császár a 313-ban kiadott milánói ediktummal türelmi rendeletet adott ki: A keresztény vallás bevett vallás lett, egyenlő a többi eddigi gyakorolt elismert pogány vallással. Tehát ezzel még a Római Birodalom nem lett keresztény állam. Csak azért említem, mert a milánói türelmi rendelet előtt 12 évvel, Világosító Szent Gergely pártus herceg, 301-ben megkeresztelte III. Trdát örmény királyt népével együtt, aki a keresztény vallást államvallássá emelte – tehát más vallást kizárt -, és ezzel Örményország lett a világtörténelemben az első keresztény állam 301-ben!
Sajnos javítanom kell: „a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” csak a nagy Hiszekegy első részét, amely a Fiúra vonatkozik, határozta meg, míg a Szentlélekre vonatkozó részt a II. egyetemes zsinat (I. Konstantinápolyi 381) határozta meg, és adta ki a „hitvallást”, amelyet most niceo-konstantinápolyi vagy nagy Hiszekegynek nevezzünk és ünnepélyes alkalmakkor énekeljük a szentmisében.
-- „Időszámításunk szerint”, vagyis „Krisztus szerint” a 313. év – hát ki, hol, mikor, hogyan számította ki azt, hogy a… honnan számítva?... pontosan a 313. évben vannak? Onnan kezdve követhetőnek, világosnak tűnik az időmérés – de csak onnan. Hogyan tehát?
-- „Időszámításunk szerint” azok szóhasználata, akik nem tűrik Jézus Krisztus nevét. Akik elfogadják, azok „Kr. e. és Kr. u.” vagyis Krisztus előtt és Krisztus után jelölést használnak. Az előbb már rámutattam, hogy Dionysius Exiguus római szittya szerzetes vezette be a keresztényüldöző Diocletianus helyett az új időszámítást. Az előbb már kifejtettem röviden, hogy lehetetlen pontos időszámítást vezetni Kr. u.-tól. Tehát a mai időszámításunk közmegegyezés, konvenció.
-- Jézust mikortól nevezhetik hivatalosan is „a Krisztusnak”, a kereszt által megváltónak?
-- Szent Pál szerint a legrövidebb hitvallás: Jézus a Krisztus (Fil 2,11) . Jézus héberül Jöhosuá = magyarosan Józsué, többen viselték ezt a nevet, jelentése = Isten a megváltó. A Krisztus görög = felkent, héberül Másiách = az Ószövetségben Izrael királyát felkenték, tehát Messiás volt. A próféták jövendölése szerint a Megváltó ó lesz az igazi Fölkent, Messiás = Krisztus. Ezért a hitvallás Jézus Krisztus = azt jelenti, hogy elismerjük és hisszük, hogy a názáreti Jézus a megígért Megváltó, Fölkent = Messiás, Krisztus.
-- Hol, mikor, hogyan történt az új időszámítás bevezetése? Hivatalossá avatása…
-- Az új időszámítás hivatalos bevezetése elmaradt. Egyszerűen a Dionysius Exiguus féle javaslat átment a köztudatba, és a X. századtól keresztény körökben általánossá lett.
-- I. Constantinus császár az Első Nicaeai Zsinaton az egyházatyákkal közösen elfogadta a „Symbolum Nicaeano-Constantinopolitanum” elnevezésű keresztény hitvallást -- a szöveg foglalkozik Krisztus időbeli elhelyezésével? Az azutáni zsinatok? Valamely egyházi szinódus, értekezlet…?
-- A 2. pontban már említettem, hogy az I. egyetemes zsinat 325-ben Nikaia-ban nem a „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” nagy Hiszekegyet fogadta el, csak annak első részét, a Fiúra vonatkozólag. A nagy Hiszekegyben az Úr Jézusra időmeghatározó vonatkozás csak ez: „szenvedett Pontius Pilatus alatt”. Ez a római lovag, Iudaea római tartomány helytartója Kr. u. 26-36 (prokurátor, nem proconsul), közismert antiszemita, csak a zsidó nagytanács nyomására egyezik bele Jézus Krisztus keresztre feszítésébe. Kezet mos, ártatlanságát igazolva. Tiberius császár száműzi. A hagyomány eltér: Egyesek szerint Svájcban halt meg (Pilatusberg) száműzetésben, de megtért, keresztény lett. Mások szerint pl. a kopt egyház szentként tiszteli.
Tudtommal a nagy Hiszekegy időmeghatározásán kívül (Pontius Pilátus alatt) egyházi zsinatok stb. nem foglalkoztak az Úr Jézus életének időbeli meghatározásával.
-- A Biblia azt írja, hogy az özönvíz negyven napig és negyven éjjel tartott. Mózes negyven éves, mikor Istentől a nagy feladatot megkapta. A zsidók vándorlása negyven évig tartott. Mózes a Sinai hegyen negyven napot és negyven éjszakát töltött – utána hozta le a kőtáblákat, a tízparancsolatot. Jézus a pusztában negyven napot töltött. A keresztre feszítés után negyven nappal következik a mennybemenetel. És a „negyven” egész biztosan más fontos szöveghelyeken is szerepel. -- Ön hogyan értelmezi a „negyven”-et mint szimbólumot? Az ember mindent a tízes számrendszerben mér – súlyt, távolságot stb. --, egyetlen kivételünk van: az idő. 60, 60, 24, 7, 4, 12 – próbálkozások sora, hogy megragadjuk, mérhetővé tegyük az időt. A Biblia tiszta sora mintha másat mondana. Ön hogyan értelmezi a „negyven”-et mint időmérő egységet?
-- Közismert, hogy a Szentírásban vannak „szent számok”. A három szent, mert a Szentháromság száma: Atya, Fiú és Szentlélek. A négy is szent: a földi teljesség, a négy égtáj: észak, dél, kelet, nyugat. Akkor megértjük, hogy 3+4=7 a hét is szent szám: A Miatyánk 7 kérése: 3 Istent dicsőíti, 4 pedig a földi szükségletért könyörög. Az Úr Jézus 7 szentséget alapít, a bérmáláskor a Szentlélek 7 ajándékát adja. Vagyis: Az emberi természet rászorul a természetfölötti segítségre, hogy teljesítse a szeretet nagy parancsát, és ezért a 7 szentség, a Szentlélek 7 ajándéka teljesen megsegíti, hogy tudja a nagy parancsot teljesíteni. Különösen Máté evangéliumában gyakori a 7: az Úr Jézusnak 7 beszéde, nemzetségtáblájának 3x2x7 = 3x14 = 52 tagja van, és a szám kedvéért kihagy királyi őst! Ugyanakkor a 3x14 jelzi, hogy Dávid számértéke a héber ábécében DVD = 4+6+4 = 14, tehát Szent József, Dávid fia ősei számában Dávid király neve számértéke háromszorosan fordul elő!
A negyven nem jelent különösebben semmit. Igaz, gyakran a próbatétel ideje: a v álaszott nép 40 évi pusztai vándorlása, Mózes 40 nap és 40 éjjel készül a Sinai hegyen a Törvény átvételére, Illés 40 nap és 40 éjjel menekül a Hórebre, Jónás prédikációjára 40 nap marad Ninivének a megtérésre stb. Sőt az Újszövetségben is az Úr Jézus 40 napig böjtöl, amelynek nyoma Egyházunkban a Nagyböjt 40 napja. A bibliai alapon kívül nincs nyoma annak, hogy a 40 miért lett ilyen szent szám, ráadásul vezeklő, büntető előjelű.
Jegyzetek
[1] http:/ www.wikipédia.org/wiki/Diocletianus_római_császár
[2] I.m.
[3] http:/www.wikipédia.org/wiki/I._Constantinus_római_császár
[4] I.m.
Gyulafehérvár, 2019.10.06.
„Caius Aurelius Valerius Diocletianus, általánosan elterjedt néven Diocletianus császár (Salona, 244. december 22. – Spalato, 311. december 3.), eredeti nevén Διοκλής (Dioklész) 284. november 20. és 305. május 1. között római császár. Diocletianus uralkodása jelentette a történészek által gyakran a „harmadik évszázad válságaként” emlegetett, 235-től 284-ig tartó periódus végét. [1]
„Diocletianus császár rendelte el az utolsó keresztényüldözést (303-313), amelyet a legvéresebbnek tartanak a birodalom történetében. Halálát követően nem sokkal a kereszténység egyenlő jogokat kapott a többi vallással (I. Constantinus alatt), majd hamarosan már a kereszténység volt a birodalom legfőbb vallása. A Diocletianus alatti keresztényüldözésről pontos adatok csak gyéren állnak rendelkezésre. A számszerűségek többsége a kortárs vagy az utókor keresztény történetíróitól származik.” [2]
-- Sajnos az Újszövetség nem ad pontos adatot arra vonatkozólag, hogy mikor született az Úr Jézus. Viszont az akkori szokás szerint megadja a történelmi koordinátákat: Augusztus császár idején születik a népszámlálás idején. Kb. 30 éves Tiberius császár 15. évében. Betlehemi „Aprószentek” Kr. e. 6-tól keltezni kell. Eszerint a hagyományos születésnap, Kr. u 1. karácsony és halála 33 évesen Kr. u. 33. nagypéntek nem áll. Mivel az Úr Jézus életkorára vonatkozólag nincs dogma/hittétel, bízzuk a tudósokra az időpont vitatását. Mindenesetre jelenleg a legvalószínűbb, hogy Kr.e. 6-4 között született, és Kr. u. 30. április 5-én nagypénteken halt meg a kereszten. Harmadnapra feltámadott.
Sajnos kezdetben a keresztények is az éveket a Diocletianus féle keresztény üldözéstől számították (284.08.29-től). Dionysius Exiguus (Törpe Dénes) római szittya szerzetes apát (sz. Dobrudzsa, 470 kr. †Róma 550 után) volt az első, aki javasolta, hogy az éveket ne a keresztény üldöző római császár Diocletianus után számozzák, hanem az Úr Jézus születése után. Mivel Dobrudzsa Kis-Szittyaország (Scythia Minor) volt a IV-V. században, és a jelenlegi román hivatalos államtörténelem 2500 évet állít román jelenlétnek, Dionysius Exiguust a Román Ortodox Egyház (BOR) román szentté avatta Sfântul Cuviosul Dionisie Exiguul (Smeritul) (Szent Tiszteletreméltó szerzetes Törpe Dénes, az alázatos) néven 2008.07.09-én. Ő vezette be tehát a Kr. u . évszámokat, de lassan fogadták el a keresztény világban a X. századtól. Jelenleg ez az általános, de a zsidók, a muzulmánok és a kommunisták „időszámításunk évének” nevezik, hogy elkerüljék az Úr Jézus neve említését!
Hagyományosan a Római birodalom idején tíz nagy keresztényüldözést tartunk számon. A legnagyobb – és legismertebb – a Diocletianus császár idején (303-314) rendezett keresztényüldözés volt. Meg kell azonban említenünk, hogy – Ferenc szentatyánk többszöri bejelentése szerint is – korunkban folyik a legnagyobb keresztényüldözés!!!
-- A római birodalom I. Constantinus császár uralkodása idején tért át a keresztény hitre, i.sz. 313-ban.
„Constantinus vagy Nagy Konstantin, teljes nevén: Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus; a keleti katolikus egyházakban és ortodox egyházban: Szent Konstantin (Naissus, kb. 272. február 27. – Nicomedia, 337. május 22.), a Római Birodalom császára.” [3]
„Európában ma leginkább a - keresztény egyház vezető püspökei és a császár között lezajlott tárgyalásoknak és kiegyezéseknek köszönhetően - 313-ban kiadott Mediolanumi, ismertebb nevén milánói ediktumról, (amely a Római Birodalomban elsőként engedélyezte a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum elnevezésű keresztény hitvallásról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Kaiszareiai Euszebiosztól kezdve napjainkig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán - vagy még ott sem - vette fel a kereszténységet.” [4]
-- Nagy Konstantin császár az első keresztény római császár. Igaz, hogy csak halálos ágyán keresztelkedett meg, mert akkor ez volt a szokás: teljes keresztségi bűnbocsánattal azonnal a mennyországba jut! Addig katechumen = hittujjonc volt, tehát keresztény! Bizánc szentként tisztelti, mi katolikusok csak édesanyját, Szent Ilonát, a szent kereszt megtalálóját tiszteljük szentként. Sőt Kelet (Bizánc) megadja mindazoknak a szent uralkodóknak az „isapostolos” (görög), „ravnoaposztolicseszkij” (ószláv), „întocmai cu Apostolii„ (román), „apostolegyenlő” címet, akik népükkel együtt vették fel a keresztséget, Szent Konstantin, Szent Vladimir kijevi nagyfejedelem stb.
De tegyünk különbséget: Nagy Szent Konstantin császár a 313-ban kiadott milánói ediktummal türelmi rendeletet adott ki: A keresztény vallás bevett vallás lett, egyenlő a többi eddigi gyakorolt elismert pogány vallással. Tehát ezzel még a Római Birodalom nem lett keresztény állam. Csak azért említem, mert a milánói türelmi rendelet előtt 12 évvel, Világosító Szent Gergely pártus herceg, 301-ben megkeresztelte III. Trdát örmény királyt népével együtt, aki a keresztény vallást államvallássá emelte – tehát más vallást kizárt -, és ezzel Örményország lett a világtörténelemben az első keresztény állam 301-ben!
Sajnos javítanom kell: „a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” csak a nagy Hiszekegy első részét, amely a Fiúra vonatkozik, határozta meg, míg a Szentlélekre vonatkozó részt a II. egyetemes zsinat (I. Konstantinápolyi 381) határozta meg, és adta ki a „hitvallást”, amelyet most niceo-konstantinápolyi vagy nagy Hiszekegynek nevezzünk és ünnepélyes alkalmakkor énekeljük a szentmisében.
-- „Időszámításunk szerint”, vagyis „Krisztus szerint” a 313. év – hát ki, hol, mikor, hogyan számította ki azt, hogy a… honnan számítva?... pontosan a 313. évben vannak? Onnan kezdve követhetőnek, világosnak tűnik az időmérés – de csak onnan. Hogyan tehát?
-- „Időszámításunk szerint” azok szóhasználata, akik nem tűrik Jézus Krisztus nevét. Akik elfogadják, azok „Kr. e. és Kr. u.” vagyis Krisztus előtt és Krisztus után jelölést használnak. Az előbb már rámutattam, hogy Dionysius Exiguus római szittya szerzetes vezette be a keresztényüldöző Diocletianus helyett az új időszámítást. Az előbb már kifejtettem röviden, hogy lehetetlen pontos időszámítást vezetni Kr. u.-tól. Tehát a mai időszámításunk közmegegyezés, konvenció.
-- Jézust mikortól nevezhetik hivatalosan is „a Krisztusnak”, a kereszt által megváltónak?
-- Szent Pál szerint a legrövidebb hitvallás: Jézus a Krisztus (Fil 2,11) . Jézus héberül Jöhosuá = magyarosan Józsué, többen viselték ezt a nevet, jelentése = Isten a megváltó. A Krisztus görög = felkent, héberül Másiách = az Ószövetségben Izrael királyát felkenték, tehát Messiás volt. A próféták jövendölése szerint a Megváltó ó lesz az igazi Fölkent, Messiás = Krisztus. Ezért a hitvallás Jézus Krisztus = azt jelenti, hogy elismerjük és hisszük, hogy a názáreti Jézus a megígért Megváltó, Fölkent = Messiás, Krisztus.
-- Hol, mikor, hogyan történt az új időszámítás bevezetése? Hivatalossá avatása…
-- Az új időszámítás hivatalos bevezetése elmaradt. Egyszerűen a Dionysius Exiguus féle javaslat átment a köztudatba, és a X. századtól keresztény körökben általánossá lett.
-- I. Constantinus császár az Első Nicaeai Zsinaton az egyházatyákkal közösen elfogadta a „Symbolum Nicaeano-Constantinopolitanum” elnevezésű keresztény hitvallást -- a szöveg foglalkozik Krisztus időbeli elhelyezésével? Az azutáni zsinatok? Valamely egyházi szinódus, értekezlet…?
-- A 2. pontban már említettem, hogy az I. egyetemes zsinat 325-ben Nikaia-ban nem a „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” nagy Hiszekegyet fogadta el, csak annak első részét, a Fiúra vonatkozólag. A nagy Hiszekegyben az Úr Jézusra időmeghatározó vonatkozás csak ez: „szenvedett Pontius Pilatus alatt”. Ez a római lovag, Iudaea római tartomány helytartója Kr. u. 26-36 (prokurátor, nem proconsul), közismert antiszemita, csak a zsidó nagytanács nyomására egyezik bele Jézus Krisztus keresztre feszítésébe. Kezet mos, ártatlanságát igazolva. Tiberius császár száműzi. A hagyomány eltér: Egyesek szerint Svájcban halt meg (Pilatusberg) száműzetésben, de megtért, keresztény lett. Mások szerint pl. a kopt egyház szentként tiszteli.
Tudtommal a nagy Hiszekegy időmeghatározásán kívül (Pontius Pilátus alatt) egyházi zsinatok stb. nem foglalkoztak az Úr Jézus életének időbeli meghatározásával.
-- A Biblia azt írja, hogy az özönvíz negyven napig és negyven éjjel tartott. Mózes negyven éves, mikor Istentől a nagy feladatot megkapta. A zsidók vándorlása negyven évig tartott. Mózes a Sinai hegyen negyven napot és negyven éjszakát töltött – utána hozta le a kőtáblákat, a tízparancsolatot. Jézus a pusztában negyven napot töltött. A keresztre feszítés után negyven nappal következik a mennybemenetel. És a „negyven” egész biztosan más fontos szöveghelyeken is szerepel. -- Ön hogyan értelmezi a „negyven”-et mint szimbólumot? Az ember mindent a tízes számrendszerben mér – súlyt, távolságot stb. --, egyetlen kivételünk van: az idő. 60, 60, 24, 7, 4, 12 – próbálkozások sora, hogy megragadjuk, mérhetővé tegyük az időt. A Biblia tiszta sora mintha másat mondana. Ön hogyan értelmezi a „negyven”-et mint időmérő egységet?
-- Közismert, hogy a Szentírásban vannak „szent számok”. A három szent, mert a Szentháromság száma: Atya, Fiú és Szentlélek. A négy is szent: a földi teljesség, a négy égtáj: észak, dél, kelet, nyugat. Akkor megértjük, hogy 3+4=7 a hét is szent szám: A Miatyánk 7 kérése: 3 Istent dicsőíti, 4 pedig a földi szükségletért könyörög. Az Úr Jézus 7 szentséget alapít, a bérmáláskor a Szentlélek 7 ajándékát adja. Vagyis: Az emberi természet rászorul a természetfölötti segítségre, hogy teljesítse a szeretet nagy parancsát, és ezért a 7 szentség, a Szentlélek 7 ajándéka teljesen megsegíti, hogy tudja a nagy parancsot teljesíteni. Különösen Máté evangéliumában gyakori a 7: az Úr Jézusnak 7 beszéde, nemzetségtáblájának 3x2x7 = 3x14 = 52 tagja van, és a szám kedvéért kihagy királyi őst! Ugyanakkor a 3x14 jelzi, hogy Dávid számértéke a héber ábécében DVD = 4+6+4 = 14, tehát Szent József, Dávid fia ősei számában Dávid király neve számértéke háromszorosan fordul elő!
A negyven nem jelent különösebben semmit. Igaz, gyakran a próbatétel ideje: a v álaszott nép 40 évi pusztai vándorlása, Mózes 40 nap és 40 éjjel készül a Sinai hegyen a Törvény átvételére, Illés 40 nap és 40 éjjel menekül a Hórebre, Jónás prédikációjára 40 nap marad Ninivének a megtérésre stb. Sőt az Újszövetségben is az Úr Jézus 40 napig böjtöl, amelynek nyoma Egyházunkban a Nagyböjt 40 napja. A bibliai alapon kívül nincs nyoma annak, hogy a 40 miért lett ilyen szent szám, ráadásul vezeklő, büntető előjelű.
Jegyzetek
[1] http:/ www.wikipédia.org/wiki/Diocletianus_római_császár
[2] I.m.
[3] http:/www.wikipédia.org/wiki/I._Constantinus_római_császár
[4] I.m.
Gyulafehérvár, 2019.10.06.
Józsa István
JANCSÓ MIKLÓS INTERJÚ
A VILÁGÁLOM PUSZTÍTÓ HATALMÁRÓL
Jancsó Miklós filmrendező egyik védnöke volt az East Central European Festivalnak, amely Szombathelyen, 1995. május 26--28. között, a Center for European Studies, a HCA Liaison Office for East Central European Cooperation, illetve a szombathelyi tanárképző főiskola szervezésében került megrendezésre. Az előadások, majd az azokat követő kerekasztal-beszélgetés témája az emigráció volt, értve ezen a ki- és bevándorlást csakúgy, mint Közép-és Kelet-Európa értelmiségének “belső emigrációját’. A régió mintegy tucatnyi országából írók, újságírók, művészek, politikusok, társadalomtudósok találkoztak itt, és számoltak be saját tapasztalataikról. Jancsó Miklós filmrendezővel a régió határain belüli és azokon túli alkotói lehetőségekről, azok változásairól beszélgettünk -- természetesen a film kapcsán.
|
Józsa István: Abból kell kiindulnunk, hogy Közép- és Kelet-Európábán politika és művészet viszonya a század második felében, de tulajdonképpen a fasiszta ideológia uralmától kezdve tisztázatlan maradt; ez egyfelől egy bizonyos politikai kényszert jelentett, másrészt sokszor valóban heroikus vállalást az írók, művészek részéről. Az egyik következmény a kultúra berkeiben, magukban a műalkotásokban egy ingázás erkölcs és esztétikum között, amely országonként változó formájú volt ugyan, de elvi alapjaiban ugyanaz. Másrészt — és ez valahol természetes — megjelent az úgynevezett “tiszta”, politikai ideológiától nem szennyezett esztétikai értéknek a... vágyálma. Jancsó Miklós, Andrej Tarkovszkij, Szabó István. Néhány olyan — filmtörténeti jelentőségű — név, akik nem emigrációban kifejtett munkásságukban mégis közelítettek ezen eszmény felé.
Jancsó Miklós: Ez a három ember olyan korban dolgozott, mikor a nyílt állásfoglalás lehetetlen volt. Nemcsak megalkuvást jelent ez, magáról a film természetéről is szólnunk kell itt. A film ugyanis ritkán érinti a művészet határait, a film, amelyet a közönség néz, egyetlen és folyamatosan ugyanazon gonddal küzd. A pénz. A filmcsináló, a forgalmazó mindig ki van szolgáltatva valakinek, ha tisztességes, megkerüli a problémát. Tarkovszkij, Szabó, Jancsó, Ciulei, Pintilie — az ő filmjeikben a dolog természete miatt ilyen. Ha szerencsés volt a közeg, az ember nemcsak állásfoglalását, hanem világnézetét is kifejezésre juttathatta; arról a fajta filmről beszélek, amelyet mi ezen az égtájon forgattunk, amely elbeszélésben, formában más. Egy virágnyelvet használtunk. Az utolsó amerikai hullám előtt az volt a fontos, hogy a film realista legyen. A Csillagok háborúja óta ez a művészet a mese, az álom felé fejlődött. Ha addig a “valóság”, a szájbarágás volt a fontos — és nélkülözhetetlen — , ez a filmnyelv fölösleges lett, halott, akkor volt rá szükség, mikor a közvetlen politikai ráhatást kellett kikerülni. A régión kívüli befogadó oldaláról... Kitűnő példaként hozhatom fel Jörg Donner barátom esetét: finnországi, mellesleg svéd. Megnézte a Szegénylegényeket — hát ez egy történelmi film, mondta. 0 , a kívülálló már nem ismeri a nyelvezetét, a kódját. És ugyanez a helyzet a formával.
JI: A ''helyzetben'', a sokat emlegetett "helyzetben ’' határozott alternatívák kínálkoztak az alkotó számára: hogy behódol, hogy ellenáll, és vállalja ellenállása következményeit, hogy a hagyományba, a múltba menekül — lásd a történelmi regény “divatját” Erdélyben, a történelmi filmek számát a régió más kultúráiban —, hogy “belső emigrációba" vonul. Ezeket azonban tekintsük "csak" típusoknak, akadt ugyanis, aki másból is élt. Guido Aristarco azt írja Jancsó Miklósról, Szabó Istvánról, hogy a "rendszerben” tiltakoztak a "rendszer" ellen...
JM: Ugyanígy jó példa Ciulei és Pintilie is. Magamról... Hát nem volt más lehetőségem. Meg kellett teremtenem a magam nyelvezetét. Kitűnő ebben a tekintetben Szabó István. Megérdemelte az Oscar-dijat, és ne feledjük, hogy azután sem hagyta el Magyarországot. Tisztában volt, van azzal, hogy nemcsak politikai nyomással kell harcolni, hanem gazdaságival is. A klasszikus hollywoodi film esetében a rendező nem szerző, ő csak leforgatja az egészet, az ún. utolsó vágás joga nem az övé. A producer odaadja a művet az “editor”-nak, az vágja végül a felvett anyagot. Nálunk ez a rendezővel együtt történik — ott nem. Ez a fajta korlátozás erőteljesen megszabja, hogy ki marad felszínen. Itt most Szabó István az egyetlen, aki m indig minden bizalmat megkap; foglalkoztat, hogy írok róla egy könyvet.
JI: "Magyar filmgyártás ’’ — él-e ez a fogalom, és ha igen, milyen értelemben?
JM: Van ilyesmi, de óriási nehézségekkel küzd. A közönségnek nem kell. Bacsó Péter Újra tan ú című filmje 80 000 nézőt vonzott, egy közepes amerikai film helyből 150— 200 000 nézőt jelent. Az amerikaiak lenyúlták a magyar piacot, nem tudom, ismerős-e már Kolozsváron ez a nagyon kifejező, új pesti szleng; “lenyúlni” valamit, az azt jelenti, hogy fe n trö l, könnyedén elkapni, elvinni, elcsípni. Nos, az amerikai film Közép- és Kelet-Európának ebben az átmeneti, ebben a gazdasági gondokkal küszködő korszakában különösebb ellenállás nélkül lenyúlta a piacot. A tény azonban nemcsak ezt a régiót minősíti, ez a “helyzet” világszerte.
JI: Siófokon idén május 12— 15. között zajlott a Határon Túli Magyar Filmesek 1. Fesztiválja és Vására. A tapasztalatok igen fontosak voltak mind a szervezők, mind a résztvevők számára. Ön szerint milyen szerepet tölthetnek be a határon túli magyarfilmesek?
JM: Először is a mozgókép természetéről. A filmesnek el kell döntenie, hogy profi-e vagy sem. A mozgókép mint kifejezési eszköz akkor él igazán, ha úgy használják, mint a tollat a jegyzeteléshez. Régi alapigazság ez. A mozgókép a kommunikáció egy lehetősége, és nem feltétlenül profi. Egyfajta beszéd magamnak, barátaimnak, a jövőnek. Bostonban, Cambridge-ben, a Harvardon filmet tanítottam két évig — ha lehet azt tanítani — , összesen hárman voltak, akik profik akartak lenni. Az ilyen filmeket nevezem én diákfilmeknek. Olyan kommunikációs termékeknek, amelyek elsősorban az alkotói önkifejezés céljából születtek. Hát ezért gondolom, hogy a határon túli magyar filmnek ma először is el kell döntenie, hogy profi akar-e lenni. Ha ma rákérdezünk, hogy milyen filmeket is vetítenek a mozikban, mire jutunk? Hát ezért mondom, nem biztos, hogy profinak kell lennie, alkotójának nem kell okvetlenül ebből élnie. Sokan azt hiszik, hogy igen, pedig ez ma egyszerűen nem feltétel az alkotáshoz.
JI: Tekintve a keretet, a "helyzetet", a feltételrendszert, amelyben az alkotó — azt mondtuk, film es — dolgozik, a művészet — filmművészet — mint kommunikációs lehetőség a szó szoros értelmében az egész világot átfogó hálózat révén terjedhet, egyáltalán élhet. Gondolok itt elsősorban az Internetre, de m ég inkább a napjainkban ugrásszerűen felfejlődött Video On Line-ra. Ez utóbbi már megalkotta az ún. hipertextuális újságot, a hipermediális újságstandot — az ember a világon bárhol, otthon, a számítógép előtt ülve megrendelheti az aznap reggeli New York Times címoldalát, kinagyíthatja a lap bármelyik cikkét —, a Video On Line segítségével bevásárolhat — a képernyőn megjelenik a bekapcsolt üzletek felkínált áruinak listája, számítógépen megrendelhetők, majd hazaszállíttathatók —, postai szolgáltatás, filmek megrendelése, tájékoztató az időjárásról, utazások megtervezése, videojáték stb., stb. válik lehetővé számára. Még az Internetet is felváltani látszik, mert az elsősorban angol nyelvű, bonyolult és technicizált, nem föltétlenül megbízható és lassú. A Video On Line bármely nyelven képes működni, alkalmazkodik a használójához, megkönnyíti a szolgáltatások igénybevételét, megbízható és gyors. És mindezt a helyi telefonköltség szintjén. Évi 300 százalékos fejlődést mutat, tíz percenként születik egy-egy új hálózat. Idén május 5-én került sor a cég európai bemutatkozó sorozatának budapesti rendezvényére. Óriási lehetőségek — mennyiben lehetnek ezek a filmgyártás, esetleg a határon túli magyarfilmgyártásfejlődésének elősegítői?
JM: Ez a világméretű kapcsolat, már maga az Internet először is ahhoz vezetett, hogy kiemelkedett egy új elit. Ez már helyből nemzetközi szinten képes kifejezni magát, pénze van, információs korlátái egyszerűen nincsenek, ma tehát ez a korszerű kommunikációs lehetőség. Ma az amerikai filmek uralják a világpiacot, a mindenféle “helyzetet”, ők minden politikai elnyomás nélkül és óriási gazdasági lehetőségekkel közelítenek ahhoz a “tiszta” esztétikai értékhez, amely ebben a régióban általában távoli vágykép volt csupán. Az amerikai filmek álomfilmek. Olyan álomról van szó, amelyről eddig el sem lehetett képzelni, hogy megvalósítható. Ha ez módomban áll, akkor már csak dolgozni kell, ha nem, akkora hendikeppel küszködöm, hogy energiáim nagy, sőt legnagyobb részét arra kell fordítanom. Most is van egy forgatókönyvem, amely a technika miatt nagyon sokba kerülne. Ha elektronika segítségével meg tudnám oldani, rendben lenne. Tudom, hogy primitíven hogyan lehet megcsinálni, de még így is rengeteg korlát áll előttem.
JI: Politikai, gazdasági? Más? "Helyzet” ma is van...
JM: Hát ma már tényleg nem lehet olyan egyszerűen meghatározni azt. Mikor az ország már a harmadik, sőt a negyedik világba csúszik át, banánköztársaság leszünk, mikor tudjuk a politikusokról, ki mennyit lopott, melyiküknek miért lenne börtönben a helye, hát a “helyzetet" tényleg nehezen lehet megragadni. A képzőművész számára ez a zűrzavar nem hendikep, a költő számára szintén, a filmes számára azonban nagyon is az. A legfőbb korlátom az, hogy nem is ismerhetem ki a korlátokat. Tizenöt évvel ezelőtt tudtam, hogy legfeljebb húszmillióból meg lehet csinálni egy filmet. Most...
JI: Az elektronika mennyiben segíthet? Megszületett a "virtuális valóság", a "második valóság ", és az a félelmetes, hogy beavatkozik az eddig egyetlennek hitt valóságos világba. Hogy az élet utánozza a művészetet, az a hetvenes-nyolcvanas években született és felfejlődött gondolat. Ma az első és '‘második'’ valóság együttélésében lenyűgöző az újabb technikai stb., stb. lehetőség, de az a döbbenetes, hogy már ma alig lehet megkülönböztetni-elkülöníteni az egyiket a másiktól. Michael Douglas legújabb filmje, a Disclosure már elsősorban az információ, a komputerekben tárolt információ dimenziójában játszódik. "Ott" — élet és halál kérdései dőlnek el, “Itt ” — a mindennapi élet, a látszólag barátságos párbeszédek szintjén nyoma sincs az egésznek... Hozzáteszem, semmiképp sem a művet igyekszem minősíteni itt, hanem a két valóság viszonyáról beszélek, mert hál annak a film hű elvi modellje.
JM: Maga a film végül is tennék, áru. Méghozzá nagyon is jövedelmező. Ma “ a” film, és itt elsősorban és mindenekfelett az amerikai filmet kell értenünk, a három legvirágzóbb illegális kereskedelem, a lány-, a kábítószer- és a fegyverkereskedelem után a negyedik helyen áll. Ma az amerikai filmen nem is lehet pénzt veszíteni. És míg más, hasonló volumenű befektetés hosszú lejáratú, ez nem. És ez ma már olyan iparág, ahova már befektetni is nehéz. Kialakult hálózatok vannak, azok egyrészt felosztották egymás között a piacot, másrészt azoknak a nagyságoknak a konkurenciájába kicsik nem tudnak beleszólni. Roppant jövedelmező üzletág. Nemcsak filmet készíteni nehéz, utána még következik az, hogy a zsúfolt piacon el is kell tudni adni. Standardizálni kell; ez a tornacipő itt rajtam Reebok, Dél-Koreában vettem, a világon bárhol megvehetem — ez jelenti azt, hogy standardizálva van. Nos, Amerikában az élvonal tudja, hogy kísérleteznie kell, eljátszik a “valóságokkal", számára ez nem jelent nehézséget. És ezt bele is plántálják a világ közönségébe. Hogy “mit kér a közönség...” Bennünket sokáig ez érdekelt, és odajutottunk, hogy nem kellünk neki. Ez az amerikai Ilim kialakítja, sőt neveli a maga közönségét! Minden szofisztikáit technika a rendelkezésére áll, hogy — álomból valósággá változtasson bármit. Hova vezet ez az út? Az ember nem tudja. Nézőként olyanok vagyunk, mint a viccbeli ember, aki az úton találkozik Jézussal. És a kérdésre — “Hova mész, fiam?” — nem képes egyetlen szónyi választ sem adni. Nos, ez a film tudja a választ. A győztesek, az erősek oldalán áll, a harmadik, a legkisebb fiú pártján. És a néző le is fordítja a maga életvitelében, amit ez a film akar; csak egyetlen példát: a volt Jugoszláviában, a harcok kezdetekor az emberek Sylvester Stallone hősének, Rambo jelmezének utánzataiba öltözve kezdték gyilkolni egymást... Szóval a világálom megvalósulva már nem olyan egyszerű. A fehér ember kultúrájának ez a vége. A világ nyolcvan százaléka ugyanis nem a szerencsés oldalon áll. Völgyessy Iván példáját hoznám fel arra, hogy hogyan is kell az egyszerű embereket öntudatra ébreszteni. Kaposváron egy gyár vezetősége az összehívott munkások elé állt, bejelentették, hogy a gyárat be fogják zárni. Egy munkás kérdéssel felelt: jó-jó, hogy most át kell képezniük magukat, de mondják meg neki, mire. Völgyessy válasza: uram, ön felnőtt, gondolkodó ember, ezt saját magának kell eldöntenie. — És itt megint az anyagi korlátokba ütközünk. Legkisebb fiam egy kitűnő amerikai iskolába jár; mikor kérték az iskolai étkeztetésért a díjat, napi egy dollárt, a szülőknek csak harminc százaléka tudott fizetni. Hova vezet az átképzés?
JI: Van-e olyan értékrendszerünk, amellyel védekezhetünk az ilyen típusú manipuláció ellen?
JM: Nincs. Nincs. És ez hatalmi kérdés. Esetleg akkor lesz, ha az a szűk elit újra és még inkább beavatkozik az emberek életébe. Ahhoz, persze, magas fokú képzettség és technikai lehetőségek kellenek. Egyelőre azonban ez a hálózat nem enged engem tágabb körben kommunikálni. És itt nem Közép- és Kelet-Európáról van szó, hanem a hatmilliárd emberből ötmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió... kilencszázezer elzárt emberről.
1995
Jancsó Miklós: Ez a három ember olyan korban dolgozott, mikor a nyílt állásfoglalás lehetetlen volt. Nemcsak megalkuvást jelent ez, magáról a film természetéről is szólnunk kell itt. A film ugyanis ritkán érinti a művészet határait, a film, amelyet a közönség néz, egyetlen és folyamatosan ugyanazon gonddal küzd. A pénz. A filmcsináló, a forgalmazó mindig ki van szolgáltatva valakinek, ha tisztességes, megkerüli a problémát. Tarkovszkij, Szabó, Jancsó, Ciulei, Pintilie — az ő filmjeikben a dolog természete miatt ilyen. Ha szerencsés volt a közeg, az ember nemcsak állásfoglalását, hanem világnézetét is kifejezésre juttathatta; arról a fajta filmről beszélek, amelyet mi ezen az égtájon forgattunk, amely elbeszélésben, formában más. Egy virágnyelvet használtunk. Az utolsó amerikai hullám előtt az volt a fontos, hogy a film realista legyen. A Csillagok háborúja óta ez a művészet a mese, az álom felé fejlődött. Ha addig a “valóság”, a szájbarágás volt a fontos — és nélkülözhetetlen — , ez a filmnyelv fölösleges lett, halott, akkor volt rá szükség, mikor a közvetlen politikai ráhatást kellett kikerülni. A régión kívüli befogadó oldaláról... Kitűnő példaként hozhatom fel Jörg Donner barátom esetét: finnországi, mellesleg svéd. Megnézte a Szegénylegényeket — hát ez egy történelmi film, mondta. 0 , a kívülálló már nem ismeri a nyelvezetét, a kódját. És ugyanez a helyzet a formával.
JI: A ''helyzetben'', a sokat emlegetett "helyzetben ’' határozott alternatívák kínálkoztak az alkotó számára: hogy behódol, hogy ellenáll, és vállalja ellenállása következményeit, hogy a hagyományba, a múltba menekül — lásd a történelmi regény “divatját” Erdélyben, a történelmi filmek számát a régió más kultúráiban —, hogy “belső emigrációba" vonul. Ezeket azonban tekintsük "csak" típusoknak, akadt ugyanis, aki másból is élt. Guido Aristarco azt írja Jancsó Miklósról, Szabó Istvánról, hogy a "rendszerben” tiltakoztak a "rendszer" ellen...
JM: Ugyanígy jó példa Ciulei és Pintilie is. Magamról... Hát nem volt más lehetőségem. Meg kellett teremtenem a magam nyelvezetét. Kitűnő ebben a tekintetben Szabó István. Megérdemelte az Oscar-dijat, és ne feledjük, hogy azután sem hagyta el Magyarországot. Tisztában volt, van azzal, hogy nemcsak politikai nyomással kell harcolni, hanem gazdaságival is. A klasszikus hollywoodi film esetében a rendező nem szerző, ő csak leforgatja az egészet, az ún. utolsó vágás joga nem az övé. A producer odaadja a művet az “editor”-nak, az vágja végül a felvett anyagot. Nálunk ez a rendezővel együtt történik — ott nem. Ez a fajta korlátozás erőteljesen megszabja, hogy ki marad felszínen. Itt most Szabó István az egyetlen, aki m indig minden bizalmat megkap; foglalkoztat, hogy írok róla egy könyvet.
JI: "Magyar filmgyártás ’’ — él-e ez a fogalom, és ha igen, milyen értelemben?
JM: Van ilyesmi, de óriási nehézségekkel küzd. A közönségnek nem kell. Bacsó Péter Újra tan ú című filmje 80 000 nézőt vonzott, egy közepes amerikai film helyből 150— 200 000 nézőt jelent. Az amerikaiak lenyúlták a magyar piacot, nem tudom, ismerős-e már Kolozsváron ez a nagyon kifejező, új pesti szleng; “lenyúlni” valamit, az azt jelenti, hogy fe n trö l, könnyedén elkapni, elvinni, elcsípni. Nos, az amerikai film Közép- és Kelet-Európának ebben az átmeneti, ebben a gazdasági gondokkal küszködő korszakában különösebb ellenállás nélkül lenyúlta a piacot. A tény azonban nemcsak ezt a régiót minősíti, ez a “helyzet” világszerte.
JI: Siófokon idén május 12— 15. között zajlott a Határon Túli Magyar Filmesek 1. Fesztiválja és Vására. A tapasztalatok igen fontosak voltak mind a szervezők, mind a résztvevők számára. Ön szerint milyen szerepet tölthetnek be a határon túli magyarfilmesek?
JM: Először is a mozgókép természetéről. A filmesnek el kell döntenie, hogy profi-e vagy sem. A mozgókép mint kifejezési eszköz akkor él igazán, ha úgy használják, mint a tollat a jegyzeteléshez. Régi alapigazság ez. A mozgókép a kommunikáció egy lehetősége, és nem feltétlenül profi. Egyfajta beszéd magamnak, barátaimnak, a jövőnek. Bostonban, Cambridge-ben, a Harvardon filmet tanítottam két évig — ha lehet azt tanítani — , összesen hárman voltak, akik profik akartak lenni. Az ilyen filmeket nevezem én diákfilmeknek. Olyan kommunikációs termékeknek, amelyek elsősorban az alkotói önkifejezés céljából születtek. Hát ezért gondolom, hogy a határon túli magyar filmnek ma először is el kell döntenie, hogy profi akar-e lenni. Ha ma rákérdezünk, hogy milyen filmeket is vetítenek a mozikban, mire jutunk? Hát ezért mondom, nem biztos, hogy profinak kell lennie, alkotójának nem kell okvetlenül ebből élnie. Sokan azt hiszik, hogy igen, pedig ez ma egyszerűen nem feltétel az alkotáshoz.
JI: Tekintve a keretet, a "helyzetet", a feltételrendszert, amelyben az alkotó — azt mondtuk, film es — dolgozik, a művészet — filmművészet — mint kommunikációs lehetőség a szó szoros értelmében az egész világot átfogó hálózat révén terjedhet, egyáltalán élhet. Gondolok itt elsősorban az Internetre, de m ég inkább a napjainkban ugrásszerűen felfejlődött Video On Line-ra. Ez utóbbi már megalkotta az ún. hipertextuális újságot, a hipermediális újságstandot — az ember a világon bárhol, otthon, a számítógép előtt ülve megrendelheti az aznap reggeli New York Times címoldalát, kinagyíthatja a lap bármelyik cikkét —, a Video On Line segítségével bevásárolhat — a képernyőn megjelenik a bekapcsolt üzletek felkínált áruinak listája, számítógépen megrendelhetők, majd hazaszállíttathatók —, postai szolgáltatás, filmek megrendelése, tájékoztató az időjárásról, utazások megtervezése, videojáték stb., stb. válik lehetővé számára. Még az Internetet is felváltani látszik, mert az elsősorban angol nyelvű, bonyolult és technicizált, nem föltétlenül megbízható és lassú. A Video On Line bármely nyelven képes működni, alkalmazkodik a használójához, megkönnyíti a szolgáltatások igénybevételét, megbízható és gyors. És mindezt a helyi telefonköltség szintjén. Évi 300 százalékos fejlődést mutat, tíz percenként születik egy-egy új hálózat. Idén május 5-én került sor a cég európai bemutatkozó sorozatának budapesti rendezvényére. Óriási lehetőségek — mennyiben lehetnek ezek a filmgyártás, esetleg a határon túli magyarfilmgyártásfejlődésének elősegítői?
JM: Ez a világméretű kapcsolat, már maga az Internet először is ahhoz vezetett, hogy kiemelkedett egy új elit. Ez már helyből nemzetközi szinten képes kifejezni magát, pénze van, információs korlátái egyszerűen nincsenek, ma tehát ez a korszerű kommunikációs lehetőség. Ma az amerikai filmek uralják a világpiacot, a mindenféle “helyzetet”, ők minden politikai elnyomás nélkül és óriási gazdasági lehetőségekkel közelítenek ahhoz a “tiszta” esztétikai értékhez, amely ebben a régióban általában távoli vágykép volt csupán. Az amerikai filmek álomfilmek. Olyan álomról van szó, amelyről eddig el sem lehetett képzelni, hogy megvalósítható. Ha ez módomban áll, akkor már csak dolgozni kell, ha nem, akkora hendikeppel küszködöm, hogy energiáim nagy, sőt legnagyobb részét arra kell fordítanom. Most is van egy forgatókönyvem, amely a technika miatt nagyon sokba kerülne. Ha elektronika segítségével meg tudnám oldani, rendben lenne. Tudom, hogy primitíven hogyan lehet megcsinálni, de még így is rengeteg korlát áll előttem.
JI: Politikai, gazdasági? Más? "Helyzet” ma is van...
JM: Hát ma már tényleg nem lehet olyan egyszerűen meghatározni azt. Mikor az ország már a harmadik, sőt a negyedik világba csúszik át, banánköztársaság leszünk, mikor tudjuk a politikusokról, ki mennyit lopott, melyiküknek miért lenne börtönben a helye, hát a “helyzetet" tényleg nehezen lehet megragadni. A képzőművész számára ez a zűrzavar nem hendikep, a költő számára szintén, a filmes számára azonban nagyon is az. A legfőbb korlátom az, hogy nem is ismerhetem ki a korlátokat. Tizenöt évvel ezelőtt tudtam, hogy legfeljebb húszmillióból meg lehet csinálni egy filmet. Most...
JI: Az elektronika mennyiben segíthet? Megszületett a "virtuális valóság", a "második valóság ", és az a félelmetes, hogy beavatkozik az eddig egyetlennek hitt valóságos világba. Hogy az élet utánozza a művészetet, az a hetvenes-nyolcvanas években született és felfejlődött gondolat. Ma az első és '‘második'’ valóság együttélésében lenyűgöző az újabb technikai stb., stb. lehetőség, de az a döbbenetes, hogy már ma alig lehet megkülönböztetni-elkülöníteni az egyiket a másiktól. Michael Douglas legújabb filmje, a Disclosure már elsősorban az információ, a komputerekben tárolt információ dimenziójában játszódik. "Ott" — élet és halál kérdései dőlnek el, “Itt ” — a mindennapi élet, a látszólag barátságos párbeszédek szintjén nyoma sincs az egésznek... Hozzáteszem, semmiképp sem a művet igyekszem minősíteni itt, hanem a két valóság viszonyáról beszélek, mert hál annak a film hű elvi modellje.
JM: Maga a film végül is tennék, áru. Méghozzá nagyon is jövedelmező. Ma “ a” film, és itt elsősorban és mindenekfelett az amerikai filmet kell értenünk, a három legvirágzóbb illegális kereskedelem, a lány-, a kábítószer- és a fegyverkereskedelem után a negyedik helyen áll. Ma az amerikai filmen nem is lehet pénzt veszíteni. És míg más, hasonló volumenű befektetés hosszú lejáratú, ez nem. És ez ma már olyan iparág, ahova már befektetni is nehéz. Kialakult hálózatok vannak, azok egyrészt felosztották egymás között a piacot, másrészt azoknak a nagyságoknak a konkurenciájába kicsik nem tudnak beleszólni. Roppant jövedelmező üzletág. Nemcsak filmet készíteni nehéz, utána még következik az, hogy a zsúfolt piacon el is kell tudni adni. Standardizálni kell; ez a tornacipő itt rajtam Reebok, Dél-Koreában vettem, a világon bárhol megvehetem — ez jelenti azt, hogy standardizálva van. Nos, Amerikában az élvonal tudja, hogy kísérleteznie kell, eljátszik a “valóságokkal", számára ez nem jelent nehézséget. És ezt bele is plántálják a világ közönségébe. Hogy “mit kér a közönség...” Bennünket sokáig ez érdekelt, és odajutottunk, hogy nem kellünk neki. Ez az amerikai Ilim kialakítja, sőt neveli a maga közönségét! Minden szofisztikáit technika a rendelkezésére áll, hogy — álomból valósággá változtasson bármit. Hova vezet ez az út? Az ember nem tudja. Nézőként olyanok vagyunk, mint a viccbeli ember, aki az úton találkozik Jézussal. És a kérdésre — “Hova mész, fiam?” — nem képes egyetlen szónyi választ sem adni. Nos, ez a film tudja a választ. A győztesek, az erősek oldalán áll, a harmadik, a legkisebb fiú pártján. És a néző le is fordítja a maga életvitelében, amit ez a film akar; csak egyetlen példát: a volt Jugoszláviában, a harcok kezdetekor az emberek Sylvester Stallone hősének, Rambo jelmezének utánzataiba öltözve kezdték gyilkolni egymást... Szóval a világálom megvalósulva már nem olyan egyszerű. A fehér ember kultúrájának ez a vége. A világ nyolcvan százaléka ugyanis nem a szerencsés oldalon áll. Völgyessy Iván példáját hoznám fel arra, hogy hogyan is kell az egyszerű embereket öntudatra ébreszteni. Kaposváron egy gyár vezetősége az összehívott munkások elé állt, bejelentették, hogy a gyárat be fogják zárni. Egy munkás kérdéssel felelt: jó-jó, hogy most át kell képezniük magukat, de mondják meg neki, mire. Völgyessy válasza: uram, ön felnőtt, gondolkodó ember, ezt saját magának kell eldöntenie. — És itt megint az anyagi korlátokba ütközünk. Legkisebb fiam egy kitűnő amerikai iskolába jár; mikor kérték az iskolai étkeztetésért a díjat, napi egy dollárt, a szülőknek csak harminc százaléka tudott fizetni. Hova vezet az átképzés?
JI: Van-e olyan értékrendszerünk, amellyel védekezhetünk az ilyen típusú manipuláció ellen?
JM: Nincs. Nincs. És ez hatalmi kérdés. Esetleg akkor lesz, ha az a szűk elit újra és még inkább beavatkozik az emberek életébe. Ahhoz, persze, magas fokú képzettség és technikai lehetőségek kellenek. Egyelőre azonban ez a hálózat nem enged engem tágabb körben kommunikálni. És itt nem Közép- és Kelet-Európáról van szó, hanem a hatmilliárd emberből ötmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió... kilencszázezer elzárt emberről.
1995
Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István
„ ...közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték... ”
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
Káli Király István író, a volt Mentor könyvkiadó igagatója a kolozsvári egyetem bölcsészkarának diákjaival beszélget.
|
Szász Anita Barbara:
-- Hogyan indult írói pályafutása?
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.
Fülöp Zsuzsanna:
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
Gáti Júlia:
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
Kiss Csilla-Boglárka:
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
Benedek Karola-Erzsebet:
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.
2017
-- Hogyan indult írói pályafutása?
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.
Fülöp Zsuzsanna:
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
Gáti Júlia:
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
Kiss Csilla-Boglárka:
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
Benedek Karola-Erzsebet:
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.
2017
Tankó Anna
Csősz Enikő
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES KÁNYÁDI SÁNDORT
Kányádi Sándor Herder- és Kossuth-díjas költő, idén nyolcvanöt éves. Generációk nőttek fel a versein. Kolozsvárról Budapestre kényszerült – hát Budai otthonában kerestük meg. Életművéről, a megélt történelmi korszakváltásokról, gyermekverseiről, illetve további terveiről beszélgettünk.
|
Kányádi Sándor történetekből kifogyhatatlan és fiatalos lendülettel beszél.
--Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?
--Általában én dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném - nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály -, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon gazdaságosan fogalmazó költő, Ungaretti versét, melynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam - hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát s aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.
Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? És azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikus, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, aki ’68-ban, Zürichben ezt mondta: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.
A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak és bár kétnyelvűek voltak, de az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz, mert az a rész, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak találkozót. És egy szép udmurt - magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”
Aztán ezen mindig összeráncolják a szemöldöküket, mint egy bolsevik duma, tényleg az… akik elmentünk vacsorázni, diákok, tanárok meg nemzetiségi képviselők jöttek, mindegyiküknek ott volt Lenin elvtárs a hajtókáján. S kérdeztem, hogy miért. „Azért, mert neki köszönhetően matematikát, fizikát is anyanyelven tanultunk.”
Kuzebaj Gerdnek - aki az udmurtiak Kós Károlya, Kodály Zoltánja s Cseh Tamása volt, építész volt, folklór-gyűjtő, valamint gitáros és költő -, volt egy szerelme, Oki Asalcsi. Oki Asalcsi orvostanhallgató volt Moszkvában, nyilván oroszul tanult. És amikor Kuzebaj Gerdet letartóztatták, akkor Oki Asalcsi, aki addig verseket is írt, összesen harminchatot, letette a tollat és többet nem írt, hanem gyógyította az ő népét a traumából, az egyiptomi szembajból. Amikor Oki Asalcsi múzeumában jártam, ami a rendelőjéből van kialakítva - az orvosi hagyatéka nagyobb, mint a költői-, arra gondoltam, hogy milyen nagy bátorság kellett egy olyan lánynak, akinek szerelme le van tartóztatva ahhoz, hogy elhallgasson.
Mert én is, amikor ’52-ben kezdtem rájönni, amint mondtam, hogy nagy különbség van aközött, amit tanulunk, és ami a gyakorlatban van, abbahagytam az úgynevezett proletár verseket, mert egyszerűen nem tudtam írni. S mindegyre felhívattak a pártbizottsághoz, hogy „Az elvtárs miért nem ír? Az elvtárs írjon! Az elvtárs tehetséges.” – én azóta úgy számítom, mondhat akárki, akármit, hogy én tehetséges vagyok. „Írjon – mondták –, mert az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni.” És én nem nagyon tudtam írni. Én is elhallgattam, de aztán megjött a hangom.
És akkor én írtam egy ilyen verset is, hogy Oki Asalcsi balladája: „vannak vidékek kietlen/
messziségekbe veszetten / vidéki az őshitnek / ahová utak nem visznek / de eltalál visszaréved / behunyt szemmel is a lélek / nyomra lel a szó a dallam / kötése köt oldhatatlan / csángónál is / csángóbb éren / oki asalcsi nővérem / véremmel egy vér ki verset / két megyényi népnek szerzett / két megyének két kötelnyi / verset s utána letenni / váltani a tollat késre / sztetoszkópra és szikére / megmaradni néma társnak / híven ahhoz kit bezártak / kuzebáj gerd csöndjét önként / vállalni de nem az önkényt / életen át hallgatással / dacolni az elnyomással / köldök-néző európa / honnan is tudhatta volna / nem lett belőle botránykő / mért nem dalol a votják nő csak ki érte csak ki élte / s két megyényi kicsi népe / csak ők tudják csak mi tudjuk / még álmunkban is motyogjuk / el mert hallgatni s gyógyított / meghódoltat és hódítót / életen át hallgatással / szembeszállt az elnyomással / csángónál is csángóbb áron / oki asalcsi nővérem / két fényképed csokor versed / ennyid maradt rám s a merszed / hogy legalább a családnak / elmondjam a balladádat.”
Ebben benne van a változásokhoz való viszonyom.
--Mi hozta meg aztán újra a hangját?
--A történelem történt úgy. Lassan eljött az ’56, amikor is nagy szerencsém volt. ’56-ban több mint 50 barátom és ismerősöm került börtönbe. Én ezt úgy úsztam meg, hogy ’56 nyarán a központi bizottság előtt azt mondtam, hogy nem írhatok addig európai verset – mondtam ilyen nagyképűen -, míg nem jártam Párizsban és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. ’56 őszén aztán elküldtek engem egy romániai íródelegációval a Szovjetunióba. Úgyhogy én október 26-án Moszkvában szálltam le a vonatról és ott voltam egy hónapig. Nem csak Moszkvában, hanem Örményországban is jártam, így kimaradtam az otthoni eseményekből és nem kerülhettem börtönbe.
--Mi történt azalatt az egy hónap alatt?
--Rengeteg gyönyörű helyen jártam. Jártam Jasznaja Poljanában, Tolsztoj házában, voltam Péterváron, akkor a Majakovszkij Múzeumban, Moszkvát megnéztem, Örményországban voltam.
Aztán a repülőgépen, mikor mentem Jereván felé, találkoztam a fiatal Guliával, aki írt egy ilyen regényt, hogy Tavasszal. És ott kiderült, hogy az ő apja, Dmitry Gulia a legnagyobb abház író. De a fia is, ő oroszul írt, mert úgy jobban lehet érvényesülni. Én a kevéske orosz szókincsemmel összevesztem ott vele.
Ekkor az történt, hogy a repülőgéppel ott kellet éjszakázni Szuhumiban, és mi már be is rendezkedtünk egy kaszárnyába éjszakára, amikor jött a hír, hogy az egész társaság, egy négytagú bolgár és egy négytagú romániai meg van hívva az öreg Dmitry-hez. És ott állt, egy olyan idős, mint én most, az öreg Dmitry és a felesége és sírtak. „Drága rokon!” – mondták, ugyanis ők tartják a rokonságot. Mert egyetlen haza a nyelv, egyetlen hazánk ez a magyar nyelv. Több tízezer éven át jöttünk, a megtanulhatatlan saját nyelvünkkel, amit gyarapítottunk s mindig saját képünkre, hasonlatosságunkra formáltuk azt, amit átvettünk. Nem voltunk soha tulajdonképpen nagyhatalom. Még az Árpádok idején sem. István király intelmeiben az van, hogy az egynyelvű ország erőtlen. Tehát egy toleráns, minden más nyelvet megtűrő volt a Magyar Királyság. Most legyünk egy kicsit antiklerikálisak, nagyon érdekes, hogy a Szentkeresztúr- és a kolozsmonostori apátság az Árpádok alatt több pápai tizedet fizetett, mint Franciaország. Mert Európa soha nem szeretett minket, mindig kilógtunk Európából. Cserébe elláttak szentekkel, olyan dicsőségesen mondjuk, hogy egyetlen egy uralkodói családban a világon nincs annyi szent, mint az Árpádoknál. Nem voltunk nagyhatalom, szolgáltunk szinte minden birodalomnak, de mindig volt annyi képességünk - mert hol vannak ezek a nagy birodalmak? -, hogy a képviselőnk benne legyen a központi bizottságban. Egyetlen hazánk van, és ez a haza van Dél-Amerikában is.
Voltam aztán egy „turnén” ’81-ben, 35 találkozót tartottam Vancouvertől egészen Buenos Airesig, de egyre vagyok büszke: egy cent adósság utánam nem maradt, amit adakoztak az esteken, abból futotta repülőjegyre. Egy ballonkabátot vettem három hónapi keresetből a gazdag Amerikában, de annyit láttunk, hogy ha angolul tudtunk volna, spanyolul tudtunk volna, és milliomosok lettünk volna, akkor se láthattunk volna ennyit. Mikor hazajöttem az otthoni tévében azt is mondtam, hogy erre a meghívólevélre én akkor is elmentem volna, ha gyalog kelek át az Atlanti-óceánon.
Én összekötöttem őket Székelyfölddel.
Vancouverben, fönn északon, Kanadában, az indián rezervátumban kétszintes házakban laknak. Sohasem láttam annyi szomorú embert, mint abban a rezervátumban. Ők nem is tudják, hogy szomorúak. A rezervátum tisztviselőnői nem tudtak a nagymamával beszélni, mert a nagymama nem tudott angolul, és ők főiskolát végeztek, de angolul. Kérdeztem, hogy a törzs nem nehezményezi, hogy a rezervátum vezetői nem beszélnek az anyanyelvükön? - De igen. És akkor mit csinálnak? – kérdeztem. Azt mondta, hogy esti tanfolyamon tanulnak. Kértem, hogy számoljon el tízig! Hatig tudott. Amerikában a szerzetesek verték a gyerekeket szünetben, ha törzsi nyelven beszéltek. Ugyanúgy - ezt a volt finnországi nagykövetünk, Jávorszky Béla mondta, hogy Finnmarkban van a finn Csángóföld. Ott is verték a gyerekeket a tanárok, ha szünetben finnül beszéltek. Meg kell mondanom, hogy Moldovában nagylelkűek voltak, egy lejt kellett fizetni, abból kávéztak a tanárok. (nevet)
--Ön hogyan osztaná szakaszokra életútját?
--Először is: én nem korszakolnám. Ott van a dátum mindegyik versem alatt, kivéve az úgynevezett gyermekversek alatt, habár a Napsugárnál nem volt ilyen, hogy gyermekvers, felnőtt vers, csak vers. És azon kívül az volt a szempont világéletemben, hogy az én négy elemis, de nagyon művelt, olvasott édesapám is megértse nagyjából azt, amit én írok. Nem szoktam korszakolni. Egyszer azt kérdezték Kolozsváron a diákok, hogy a mai modern magyar költészetből kit tartok én mintaképemnek. Akkor már majdnem azt mondtam, hogy Weöres Sándort, mert ő tényleg nagy költő és nagyon is lehet példakép, de ilyenkor, amikor nem őszintét mondok, akkor valaki meghúzza a kabátomat, vagy az ördög, vagy az angyal, és azt mondtam, hogy Petőfi Sándor. Mert azt írta 19 éves korában „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! / Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött mig őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt;” S kicsit később, ugyanebben a versben írja, hogy: „Ezt én tudom – mikép nem tudja más –/ Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!” Na, ilyet csak a nagy Shakespeare Vilmos szokott írni jobb óráiban, s ezt Petőfi 19 évesen írta. Jártam úgy is egy piarista kollégiumban, hogy arra kértek engem, szerettessem meg Arany Jánost a gyerekekkel. S most már nekik is igazuk van. Mert azt mondom, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;” Kiröhögtek. Egy szót sem értettek belőle. És akkor elmagyaráztam, és azt mondták, hogy tök király, zsír. Tudomásul kell venni, hogy a nyelv is változik. Az Arany János-i komótosabb, tradicionálisabb, Petőfié ma is modern. El kell olvasni az Úti jegyzeteit, sokat tanulhatnának belőle ma is.
--Mint említette, a Napsugárnál nem tettek különbséget felnőtt- és gyermekvers között. El lehet-e egyáltalán különíteni a kettőt?
--Nálunk az volt, hogy vers, vagy nem vers. Én még soha azt magamról, hogy költő, nem mondtam. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes biztonsággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor ő is magát. Ha majd az utódok, az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, nem is azt mondom, hogy elolvasni, hanem meghallgatni, mert akkor már nem írnak talán, valószínűleg lesz egy analfabéta magaskultúra, hangos és látványos. És a vers visszahelyeződik homéroszi, Balassi Bálint-i jogaiba, mert a könyvnyomtatással úgymond száműzték a verset a könyvbe, és ennek meg is kellett történnie. Mert mi lett volna, ha a szerzetesek azt mondják, hogy mi továbbra is kódexeket másolunk? Nem. Most ennek is, a gutenbergi korszaknak is vége van.
Visszatérve a gyermekversekre… itt van például az „Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. / Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerteszét, / S hallgatom a fák lehulló /Levelének lágy neszét.” Döntse el leányom, hogy ez felnőtt vers vagy gyerekvers! De egy dolog biztos, hogy ezt mindenütt mondták egész Amerikában, a harmadik generáció is.
Én egyszer azt mondtam a gyermekeknek, hogy tanuljunk meg egy verset.
A Napsugárban József Attilára emlékeztünk és azt ajánlottam, hogy tanuljunk meg az ő emlékezetére négy sort. Ez pedig az volt, hogy „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok”. Erre jött egy tudós, és azt kérdezte tőlem, hogy „Sándor bátyám, nem tudod ki volt az, aki a legnagyobb magyar egzisztencialista verset elbagatellizálta gyerekeknek?” Hát – mondtam - ez én voltam. Téged József Attila két lábbal billentene fenéken – mondta. Elhiszem, hogy ez a legnagyobb magyar egzisztencialista vers, de ha azt mondod a felnőttnek, hogy rajzolja le a semmit, az azt mondja, hogy a semmit nem lehet lerajzolni. A gyermek azonnal kitalál valamit, és rajzolja. A jó vers pedig olyan, mint a jó lábbeli. És amikor az édesanya jó anyagból vesz cipőt, akkor egy-két számmal nagyobbat vesz, hogy nőjenek belé a gyermekek. Hát ez egy olyan lábbeli, hogy öregasszony, öregember korotokig nőhetnek belé. Ez is gyermekvers, ha akarjuk. Csak bele kell nőni.
--Elek Apó Kútját már több helyen is felállították, határon innen és túl. Mesélne erről a kezdeményezésről?
--Kinéztem a Döbrentei térre és arra gondoltam, hogy ennek a magyar nemzetnek két apója volt: Bem apó és Elek apó. Az egyik a szabadság jelképe, a másik az igazságé, mert igazság csak a mesékben van. És a polgármesternek mondtam, hogy én ide szeretnék egy kutat. Elek apó kútját. Ne ijedj meg – mondtam -, nem kerül a magyar adófizetőknek semmibe. És aztán mentem az iskolákba, óvodákba, ahol találkozó volt, és azt mondtam, hogy aki lemond egy gombóc fagyiról, egy üdítőről és beteszi az árát a tanárnő tányérjába, az részvényese a kútnak. Fél év alatt összeszedtem a kútra valót, négy évbe telt, mire engedélyezték. Tudtam, hogy ebből járvány lesz. Melocco Miklós barátom, aki szobrász vállalta, hogy ő megadja az arculatát, és az is van a kútra írva, hogy Elek Apó Kútja, ott van egy plakett, amit Gergely István készített, mellette van egy kis gyíkocska, és ha megnyomják a pedált, akkor a gyík szájából folyik a víz. A vállában pedig van egy klasszikus oszlop, amely a szobrász szerint azt hivatott közölni, hogy a népköltészet is csak a klasszikus költészet segítségével juthat érvényre. Volt még annyi hely, és oda felírtuk, hogy „Azok emlékére, akik nem lehettek Elek apó olvasói: az 1956-os forradalom gyermekáldozatainak hargitai kőből, óvodások, iskolások ezreinek adakozásából.” Amikor 33 éves koromban először Budapesten jártam, a Kerepesi temetőben láttam egy elég nagy parcellát, ahol csupa ilyen név volt, hogy Kis Jánoska, élt hat évet, meghalt a hazáért 1956-ban, október, november… Mind áldozatai a forradalomnak, akiket vagy a gondatlan, felelőtlen felnőttek küldtek ki, hogy tank elé vessenek egy molotov koktélt, vagy egyszerűen rájuk omlott a szétlőtt ház… Akik soha nem járhattak iskolába, és nem lehettek Elek apó olvasói. Az ő emlékükre. Van Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen és Nyársapáton is. Mindenhova küldtem a plakettet, azt mondtam: „Gyerekek, ezt a követ a Hargitáról hoztuk, a soproni is a Hargitáról van és lesz egy a Nógrád megyei Bercelen, azt már a kápolnásfalviak és a Nógrád-Berceliek (ez testvér település) hozzák létre, én csak a plakettet fogom adni és ha minden jól megy, akkor lesz Déván, Csaba testvér gyermekeinek Gyimesfelsőlokon is.”
S egy kutat szeretnék még Homoródfürdőn. Ez egy nagyobb vállalkozás, már megbeszéltem az otthoniakkal. Homoródfürdőn van a régi, a Mária forrás. Petőfi Sándor halála előtt kb. egy héttel ott ebédelt. Egressy Gáborral színészbarátjával onnan ment Marosvásárhelyre, aztán Marosvásárhelyről Keresztúrra, Keresztúrról Fehéregyházára. Itt vége. Tamási Áronnak én csorgattam tele a poharát 1956 szeptemberében, föl is van írva, hogy ott volt megszállva, a hatos villában Tamási Áron. És Tudor Arghezi, a nagy román költő nem tudta, hogy ki volt. A 19. században született és a 20. század nagy román költője. Amikor 82 éves volt, szerencsém volt meglátogatni, s kérdezte, jött reszketve felém, hogy tudok-e románul. Mondtam, hogy tudok. Azt mondta „én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást”. S akkor elmondta nekem Ákostófalvától föl a Homoród mentén az össze falunevet magyarul, mert ő gyerekkorában három boldog nyarat töltött Szentegyházán. Azt szeretném, ha lenne egy ilyen a Mária forrásnál, fölírni, hogy Tamási Áron mikor járt ott, egy vers magyarul, németül, románul; Arghezit, mikor járt ott, egy vers, románul, magyarul, németül, mert ez a három nyelv volt Erdélyben. Az Arghezi-vers így van: Szomjas vagyok. „Tengődöm lassacskán, Ehetném, ihatnám, / De nem mondhatom mégse meg / Akárkinek, / Milyen étel, milyen manna / Táplálhatna. / Van kenyerem és van borom, / Telt kas az udvaron. / Gyümölccsel a kertem / Roskadásig telten, / Szinte nem fér a fán. / Tehenem csordaszám / S nehéz tőgyekkel: / Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell. / És az árva méhes / Sem éppen szegényes. / Még tavalyi mézem / Is van, ha megnézem, / Tele kamráimban. / Mindenből elegem van. / Jóból és rosszból: kazlak. / éhes, téged szomjazlak.” Tamásitól pedig ezt: „Az irodalom, a művészet embereinek mindenkor, minden körülmények között, akár a politika hóna alatt is, a népeket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük.” S ezt is három nyelven felírni. Nyáron szeretném ezt megcsinálni.
2014
--Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?
--Általában én dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném - nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály -, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon gazdaságosan fogalmazó költő, Ungaretti versét, melynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam - hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát s aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.
Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? És azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikus, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, aki ’68-ban, Zürichben ezt mondta: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.
A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak és bár kétnyelvűek voltak, de az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz, mert az a rész, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak találkozót. És egy szép udmurt - magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”
Aztán ezen mindig összeráncolják a szemöldöküket, mint egy bolsevik duma, tényleg az… akik elmentünk vacsorázni, diákok, tanárok meg nemzetiségi képviselők jöttek, mindegyiküknek ott volt Lenin elvtárs a hajtókáján. S kérdeztem, hogy miért. „Azért, mert neki köszönhetően matematikát, fizikát is anyanyelven tanultunk.”
Kuzebaj Gerdnek - aki az udmurtiak Kós Károlya, Kodály Zoltánja s Cseh Tamása volt, építész volt, folklór-gyűjtő, valamint gitáros és költő -, volt egy szerelme, Oki Asalcsi. Oki Asalcsi orvostanhallgató volt Moszkvában, nyilván oroszul tanult. És amikor Kuzebaj Gerdet letartóztatták, akkor Oki Asalcsi, aki addig verseket is írt, összesen harminchatot, letette a tollat és többet nem írt, hanem gyógyította az ő népét a traumából, az egyiptomi szembajból. Amikor Oki Asalcsi múzeumában jártam, ami a rendelőjéből van kialakítva - az orvosi hagyatéka nagyobb, mint a költői-, arra gondoltam, hogy milyen nagy bátorság kellett egy olyan lánynak, akinek szerelme le van tartóztatva ahhoz, hogy elhallgasson.
Mert én is, amikor ’52-ben kezdtem rájönni, amint mondtam, hogy nagy különbség van aközött, amit tanulunk, és ami a gyakorlatban van, abbahagytam az úgynevezett proletár verseket, mert egyszerűen nem tudtam írni. S mindegyre felhívattak a pártbizottsághoz, hogy „Az elvtárs miért nem ír? Az elvtárs írjon! Az elvtárs tehetséges.” – én azóta úgy számítom, mondhat akárki, akármit, hogy én tehetséges vagyok. „Írjon – mondták –, mert az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni.” És én nem nagyon tudtam írni. Én is elhallgattam, de aztán megjött a hangom.
És akkor én írtam egy ilyen verset is, hogy Oki Asalcsi balladája: „vannak vidékek kietlen/
messziségekbe veszetten / vidéki az őshitnek / ahová utak nem visznek / de eltalál visszaréved / behunyt szemmel is a lélek / nyomra lel a szó a dallam / kötése köt oldhatatlan / csángónál is / csángóbb éren / oki asalcsi nővérem / véremmel egy vér ki verset / két megyényi népnek szerzett / két megyének két kötelnyi / verset s utána letenni / váltani a tollat késre / sztetoszkópra és szikére / megmaradni néma társnak / híven ahhoz kit bezártak / kuzebáj gerd csöndjét önként / vállalni de nem az önkényt / életen át hallgatással / dacolni az elnyomással / köldök-néző európa / honnan is tudhatta volna / nem lett belőle botránykő / mért nem dalol a votják nő csak ki érte csak ki élte / s két megyényi kicsi népe / csak ők tudják csak mi tudjuk / még álmunkban is motyogjuk / el mert hallgatni s gyógyított / meghódoltat és hódítót / életen át hallgatással / szembeszállt az elnyomással / csángónál is csángóbb áron / oki asalcsi nővérem / két fényképed csokor versed / ennyid maradt rám s a merszed / hogy legalább a családnak / elmondjam a balladádat.”
Ebben benne van a változásokhoz való viszonyom.
--Mi hozta meg aztán újra a hangját?
--A történelem történt úgy. Lassan eljött az ’56, amikor is nagy szerencsém volt. ’56-ban több mint 50 barátom és ismerősöm került börtönbe. Én ezt úgy úsztam meg, hogy ’56 nyarán a központi bizottság előtt azt mondtam, hogy nem írhatok addig európai verset – mondtam ilyen nagyképűen -, míg nem jártam Párizsban és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. ’56 őszén aztán elküldtek engem egy romániai íródelegációval a Szovjetunióba. Úgyhogy én október 26-án Moszkvában szálltam le a vonatról és ott voltam egy hónapig. Nem csak Moszkvában, hanem Örményországban is jártam, így kimaradtam az otthoni eseményekből és nem kerülhettem börtönbe.
--Mi történt azalatt az egy hónap alatt?
--Rengeteg gyönyörű helyen jártam. Jártam Jasznaja Poljanában, Tolsztoj házában, voltam Péterváron, akkor a Majakovszkij Múzeumban, Moszkvát megnéztem, Örményországban voltam.
Aztán a repülőgépen, mikor mentem Jereván felé, találkoztam a fiatal Guliával, aki írt egy ilyen regényt, hogy Tavasszal. És ott kiderült, hogy az ő apja, Dmitry Gulia a legnagyobb abház író. De a fia is, ő oroszul írt, mert úgy jobban lehet érvényesülni. Én a kevéske orosz szókincsemmel összevesztem ott vele.
Ekkor az történt, hogy a repülőgéppel ott kellet éjszakázni Szuhumiban, és mi már be is rendezkedtünk egy kaszárnyába éjszakára, amikor jött a hír, hogy az egész társaság, egy négytagú bolgár és egy négytagú romániai meg van hívva az öreg Dmitry-hez. És ott állt, egy olyan idős, mint én most, az öreg Dmitry és a felesége és sírtak. „Drága rokon!” – mondták, ugyanis ők tartják a rokonságot. Mert egyetlen haza a nyelv, egyetlen hazánk ez a magyar nyelv. Több tízezer éven át jöttünk, a megtanulhatatlan saját nyelvünkkel, amit gyarapítottunk s mindig saját képünkre, hasonlatosságunkra formáltuk azt, amit átvettünk. Nem voltunk soha tulajdonképpen nagyhatalom. Még az Árpádok idején sem. István király intelmeiben az van, hogy az egynyelvű ország erőtlen. Tehát egy toleráns, minden más nyelvet megtűrő volt a Magyar Királyság. Most legyünk egy kicsit antiklerikálisak, nagyon érdekes, hogy a Szentkeresztúr- és a kolozsmonostori apátság az Árpádok alatt több pápai tizedet fizetett, mint Franciaország. Mert Európa soha nem szeretett minket, mindig kilógtunk Európából. Cserébe elláttak szentekkel, olyan dicsőségesen mondjuk, hogy egyetlen egy uralkodói családban a világon nincs annyi szent, mint az Árpádoknál. Nem voltunk nagyhatalom, szolgáltunk szinte minden birodalomnak, de mindig volt annyi képességünk - mert hol vannak ezek a nagy birodalmak? -, hogy a képviselőnk benne legyen a központi bizottságban. Egyetlen hazánk van, és ez a haza van Dél-Amerikában is.
Voltam aztán egy „turnén” ’81-ben, 35 találkozót tartottam Vancouvertől egészen Buenos Airesig, de egyre vagyok büszke: egy cent adósság utánam nem maradt, amit adakoztak az esteken, abból futotta repülőjegyre. Egy ballonkabátot vettem három hónapi keresetből a gazdag Amerikában, de annyit láttunk, hogy ha angolul tudtunk volna, spanyolul tudtunk volna, és milliomosok lettünk volna, akkor se láthattunk volna ennyit. Mikor hazajöttem az otthoni tévében azt is mondtam, hogy erre a meghívólevélre én akkor is elmentem volna, ha gyalog kelek át az Atlanti-óceánon.
Én összekötöttem őket Székelyfölddel.
Vancouverben, fönn északon, Kanadában, az indián rezervátumban kétszintes házakban laknak. Sohasem láttam annyi szomorú embert, mint abban a rezervátumban. Ők nem is tudják, hogy szomorúak. A rezervátum tisztviselőnői nem tudtak a nagymamával beszélni, mert a nagymama nem tudott angolul, és ők főiskolát végeztek, de angolul. Kérdeztem, hogy a törzs nem nehezményezi, hogy a rezervátum vezetői nem beszélnek az anyanyelvükön? - De igen. És akkor mit csinálnak? – kérdeztem. Azt mondta, hogy esti tanfolyamon tanulnak. Kértem, hogy számoljon el tízig! Hatig tudott. Amerikában a szerzetesek verték a gyerekeket szünetben, ha törzsi nyelven beszéltek. Ugyanúgy - ezt a volt finnországi nagykövetünk, Jávorszky Béla mondta, hogy Finnmarkban van a finn Csángóföld. Ott is verték a gyerekeket a tanárok, ha szünetben finnül beszéltek. Meg kell mondanom, hogy Moldovában nagylelkűek voltak, egy lejt kellett fizetni, abból kávéztak a tanárok. (nevet)
--Ön hogyan osztaná szakaszokra életútját?
--Először is: én nem korszakolnám. Ott van a dátum mindegyik versem alatt, kivéve az úgynevezett gyermekversek alatt, habár a Napsugárnál nem volt ilyen, hogy gyermekvers, felnőtt vers, csak vers. És azon kívül az volt a szempont világéletemben, hogy az én négy elemis, de nagyon művelt, olvasott édesapám is megértse nagyjából azt, amit én írok. Nem szoktam korszakolni. Egyszer azt kérdezték Kolozsváron a diákok, hogy a mai modern magyar költészetből kit tartok én mintaképemnek. Akkor már majdnem azt mondtam, hogy Weöres Sándort, mert ő tényleg nagy költő és nagyon is lehet példakép, de ilyenkor, amikor nem őszintét mondok, akkor valaki meghúzza a kabátomat, vagy az ördög, vagy az angyal, és azt mondtam, hogy Petőfi Sándor. Mert azt írta 19 éves korában „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! / Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött mig őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt;” S kicsit később, ugyanebben a versben írja, hogy: „Ezt én tudom – mikép nem tudja más –/ Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!” Na, ilyet csak a nagy Shakespeare Vilmos szokott írni jobb óráiban, s ezt Petőfi 19 évesen írta. Jártam úgy is egy piarista kollégiumban, hogy arra kértek engem, szerettessem meg Arany Jánost a gyerekekkel. S most már nekik is igazuk van. Mert azt mondom, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;” Kiröhögtek. Egy szót sem értettek belőle. És akkor elmagyaráztam, és azt mondták, hogy tök király, zsír. Tudomásul kell venni, hogy a nyelv is változik. Az Arany János-i komótosabb, tradicionálisabb, Petőfié ma is modern. El kell olvasni az Úti jegyzeteit, sokat tanulhatnának belőle ma is.
--Mint említette, a Napsugárnál nem tettek különbséget felnőtt- és gyermekvers között. El lehet-e egyáltalán különíteni a kettőt?
--Nálunk az volt, hogy vers, vagy nem vers. Én még soha azt magamról, hogy költő, nem mondtam. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes biztonsággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor ő is magát. Ha majd az utódok, az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, nem is azt mondom, hogy elolvasni, hanem meghallgatni, mert akkor már nem írnak talán, valószínűleg lesz egy analfabéta magaskultúra, hangos és látványos. És a vers visszahelyeződik homéroszi, Balassi Bálint-i jogaiba, mert a könyvnyomtatással úgymond száműzték a verset a könyvbe, és ennek meg is kellett történnie. Mert mi lett volna, ha a szerzetesek azt mondják, hogy mi továbbra is kódexeket másolunk? Nem. Most ennek is, a gutenbergi korszaknak is vége van.
Visszatérve a gyermekversekre… itt van például az „Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. / Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerteszét, / S hallgatom a fák lehulló /Levelének lágy neszét.” Döntse el leányom, hogy ez felnőtt vers vagy gyerekvers! De egy dolog biztos, hogy ezt mindenütt mondták egész Amerikában, a harmadik generáció is.
Én egyszer azt mondtam a gyermekeknek, hogy tanuljunk meg egy verset.
A Napsugárban József Attilára emlékeztünk és azt ajánlottam, hogy tanuljunk meg az ő emlékezetére négy sort. Ez pedig az volt, hogy „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok”. Erre jött egy tudós, és azt kérdezte tőlem, hogy „Sándor bátyám, nem tudod ki volt az, aki a legnagyobb magyar egzisztencialista verset elbagatellizálta gyerekeknek?” Hát – mondtam - ez én voltam. Téged József Attila két lábbal billentene fenéken – mondta. Elhiszem, hogy ez a legnagyobb magyar egzisztencialista vers, de ha azt mondod a felnőttnek, hogy rajzolja le a semmit, az azt mondja, hogy a semmit nem lehet lerajzolni. A gyermek azonnal kitalál valamit, és rajzolja. A jó vers pedig olyan, mint a jó lábbeli. És amikor az édesanya jó anyagból vesz cipőt, akkor egy-két számmal nagyobbat vesz, hogy nőjenek belé a gyermekek. Hát ez egy olyan lábbeli, hogy öregasszony, öregember korotokig nőhetnek belé. Ez is gyermekvers, ha akarjuk. Csak bele kell nőni.
--Elek Apó Kútját már több helyen is felállították, határon innen és túl. Mesélne erről a kezdeményezésről?
--Kinéztem a Döbrentei térre és arra gondoltam, hogy ennek a magyar nemzetnek két apója volt: Bem apó és Elek apó. Az egyik a szabadság jelképe, a másik az igazságé, mert igazság csak a mesékben van. És a polgármesternek mondtam, hogy én ide szeretnék egy kutat. Elek apó kútját. Ne ijedj meg – mondtam -, nem kerül a magyar adófizetőknek semmibe. És aztán mentem az iskolákba, óvodákba, ahol találkozó volt, és azt mondtam, hogy aki lemond egy gombóc fagyiról, egy üdítőről és beteszi az árát a tanárnő tányérjába, az részvényese a kútnak. Fél év alatt összeszedtem a kútra valót, négy évbe telt, mire engedélyezték. Tudtam, hogy ebből járvány lesz. Melocco Miklós barátom, aki szobrász vállalta, hogy ő megadja az arculatát, és az is van a kútra írva, hogy Elek Apó Kútja, ott van egy plakett, amit Gergely István készített, mellette van egy kis gyíkocska, és ha megnyomják a pedált, akkor a gyík szájából folyik a víz. A vállában pedig van egy klasszikus oszlop, amely a szobrász szerint azt hivatott közölni, hogy a népköltészet is csak a klasszikus költészet segítségével juthat érvényre. Volt még annyi hely, és oda felírtuk, hogy „Azok emlékére, akik nem lehettek Elek apó olvasói: az 1956-os forradalom gyermekáldozatainak hargitai kőből, óvodások, iskolások ezreinek adakozásából.” Amikor 33 éves koromban először Budapesten jártam, a Kerepesi temetőben láttam egy elég nagy parcellát, ahol csupa ilyen név volt, hogy Kis Jánoska, élt hat évet, meghalt a hazáért 1956-ban, október, november… Mind áldozatai a forradalomnak, akiket vagy a gondatlan, felelőtlen felnőttek küldtek ki, hogy tank elé vessenek egy molotov koktélt, vagy egyszerűen rájuk omlott a szétlőtt ház… Akik soha nem járhattak iskolába, és nem lehettek Elek apó olvasói. Az ő emlékükre. Van Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen és Nyársapáton is. Mindenhova küldtem a plakettet, azt mondtam: „Gyerekek, ezt a követ a Hargitáról hoztuk, a soproni is a Hargitáról van és lesz egy a Nógrád megyei Bercelen, azt már a kápolnásfalviak és a Nógrád-Berceliek (ez testvér település) hozzák létre, én csak a plakettet fogom adni és ha minden jól megy, akkor lesz Déván, Csaba testvér gyermekeinek Gyimesfelsőlokon is.”
S egy kutat szeretnék még Homoródfürdőn. Ez egy nagyobb vállalkozás, már megbeszéltem az otthoniakkal. Homoródfürdőn van a régi, a Mária forrás. Petőfi Sándor halála előtt kb. egy héttel ott ebédelt. Egressy Gáborral színészbarátjával onnan ment Marosvásárhelyre, aztán Marosvásárhelyről Keresztúrra, Keresztúrról Fehéregyházára. Itt vége. Tamási Áronnak én csorgattam tele a poharát 1956 szeptemberében, föl is van írva, hogy ott volt megszállva, a hatos villában Tamási Áron. És Tudor Arghezi, a nagy román költő nem tudta, hogy ki volt. A 19. században született és a 20. század nagy román költője. Amikor 82 éves volt, szerencsém volt meglátogatni, s kérdezte, jött reszketve felém, hogy tudok-e románul. Mondtam, hogy tudok. Azt mondta „én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást”. S akkor elmondta nekem Ákostófalvától föl a Homoród mentén az össze falunevet magyarul, mert ő gyerekkorában három boldog nyarat töltött Szentegyházán. Azt szeretném, ha lenne egy ilyen a Mária forrásnál, fölírni, hogy Tamási Áron mikor járt ott, egy vers magyarul, németül, románul; Arghezit, mikor járt ott, egy vers, románul, magyarul, németül, mert ez a három nyelv volt Erdélyben. Az Arghezi-vers így van: Szomjas vagyok. „Tengődöm lassacskán, Ehetném, ihatnám, / De nem mondhatom mégse meg / Akárkinek, / Milyen étel, milyen manna / Táplálhatna. / Van kenyerem és van borom, / Telt kas az udvaron. / Gyümölccsel a kertem / Roskadásig telten, / Szinte nem fér a fán. / Tehenem csordaszám / S nehéz tőgyekkel: / Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell. / És az árva méhes / Sem éppen szegényes. / Még tavalyi mézem / Is van, ha megnézem, / Tele kamráimban. / Mindenből elegem van. / Jóból és rosszból: kazlak. / éhes, téged szomjazlak.” Tamásitól pedig ezt: „Az irodalom, a művészet embereinek mindenkor, minden körülmények között, akár a politika hóna alatt is, a népeket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük.” S ezt is három nyelven felírni. Nyáron szeretném ezt megcsinálni.
2014
Rill Izolda Krisztina
Sárosi Renáta
Józsa István
A BARABÁS MIKLÓS CÉH 20 ÉVE
Beszélgetés Kolozsi Tibor elnökkel és Sipos László alelnökkel
--A Barabás Miklós Céh, a hazai magyar művészek szövetsége történetét 1929-től 2009-ig feldolgozta Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című könyvében (Barabás Miklós Céh, Kolozsvár, 2009). Ki beszél ma a második, 1944, vagy inkább 1948 – 1989-es szakaszról? Tetszik vagy nem tetszik, milyen örökséget hagyott maga után?
Kolozsi Tibor: Ebben nem igazán tudok állást foglalni, mivel 1944 - 1989 között a Barabás Miklós Céhintézményesen nem működött. Fontosnak tartom kiemelni, hogy annak a hagyománynak vagyunk a folytatói, melyet Kós Károly, Bánffy Miklós és Szolnay Sándor neve fémjelez. Még mindig a helikoni munkaközösség hagyományainak folytatásában vagyunk érdekeltek. Azok az irányelvek és szükségletek, amelyek 1929 -ben mozgósitani tudták az akkori művésztársadalmat, ugyanúgy érvényben maradtak. Az erdélyi, magyar képzőművészeknek az egyetemes értékekhez való felzárkozásának egyetlen módja, ha folytatják elődeik munkáját. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a művészetet is importálható áruként kezeljük.
Sipos László: Ez nem igazán az én tisztem, hogy elmondjam. Tulajdonképpen annyit tudok mondani, hogy legyen erdélyi, legyen magyar művész, s igazodjon az elődeinek a munkáihoz, használja fel, illetve folytassa azokat. Az ’50-es évek után jött a szocialista realizmus, amely kissé kisiklás volt, de azért állíthatom- és az Irodalomtörténet is azt mondja- hogy az erdélyi művészet van olyan nívós, mint az erdélyi irodalom, csak nincs annyira a platzon. Nyílvánvaló, hogy néhány papírlapot könnyebb lenyomtatni mint festményeket, szobrokat, grafikákat. Fontosnak tartom, hogy alkotó módon felhasználni ezeket a munkákat. Ebben a korban, az internet korában, hamarabb eljut az emberhez egy amerikai vagy francia művész, mint az ami például Székelyföldön történik. S ez a legrosszabb. A divat. Ami a leghamarabb megy ki a divatból. De ez nagyon közel van még hozzánk. De tudnék mondani olyan erdélyi művészeket akik igazán az erdélyi, illetve európai művészetben ott vannak, és nem azok akik a divatos trendhez igazodnak, hanem akik valójában a szakma ismeretével és tiszteletével gondolkodásra és állásfoglalásra késztetnek.
--1994-től új szakasz kezdődik a BMC történetében is -- húsz év eltelt, lezárult, ezzel értékelhető, sőt értékelendő. Kolozsi Tibor szobrászt, a BMC elnökét és Sipos László festőművészt, a BMC alelnökét ezért kérdezem.
--Az új BMC- elnök Jakobovits Miklós. Jó szervező, akinek tulajdonképpen a nullától kellett indulnia. Mik voltak a kezdeti nehézségek? Hogyan oldották meg azokat?
K.T:A céhet meg kellett alapítani mint jogi személyt, be kellett jegyezni, statutumot kellett neki kitalálni, vezetőséget kellett választani, több éven keresztül arra törekedtünk, hogy székházat is szerezzünk a céhnek, ami végülis sikerült, mert most van székháza, galériája, és mondhatni, mindez működik. Igaz, hogy önkéntes munkával, hiszen még nem tudtuk azt elérni, hogy fizetett alkalmazottaink legyenek, tehát mindenki, aki a céhnek dolgozik, az önkéntesként teszi. Szükséges megemlitenem, hogy az 1994-ben újraalakult Céh első elnöke Kancsura István, 1997-től 2012-ig azaz haláláig Jakabovits Miklós elnöklete alatt zajlottak az emlitett események. Az egyik legfontosabb mozzanat a 5005-ös november 18-án zajló székházavatás. Innen kezdődően már Németh Júlia szervezésében havi rendszerességgel nyiltak kiállitások székházunkban. Ha a neveknél tartunk akkor föltétlen ki kell egészitenem a listát a kezdeti erőfeszitések szereplőinek felsorolásával. nem szabad megfeledkeznünk, az emlitett Kancsura István, Jakabovits Miklós és Németh Júlia mellett Simon Endre, Murádin Jenő, Károly Zöld Gyöngyi,Veress Pál, Novák Ildikó, Dobribán Emil nevéről sem. A kezdeményezésekben nagyon fontos szerep jutott a hajdani Barabás Miklós Céh tagjainak, akik átmentették a céh szellemiségét, itt elsősorban Abodi Nagy Béla, Anrásy Zoltán, Kós András személyére gondolok.
S.L:A kezdeti nehézségek máig tartanak. Elsősorban nagy dolognak tartom azt, hogy van egy székházunk, mert van egy központja, ami bár nem nagy, de mégiscsak egy Céh. A két világháború között a BMC székháza a mai Képzőművészeti Egyetem festészeti műterme volt, amelyet Szolnai Sándor, Kós András, és Szervátiusz Jenő hoztak létre. Ezt sajnost sajnos a város eltulajdonította és nem lehet visszakapni. Érdekes hogy a két világháború között létrejöhetett egy ilyen építmény, központ, és most adott a Református Egyház kölcsön egy épületet kijavítani, és itt kiemelném Dávid Ibolyát, aki a székházavató ünnepség díszvendége volt és nagyon sokat segített nekünk. Anyagilag, viszont, gyengén áll a céh, például időnként nincs fűtés, illetve van egy réteg, amely támadja is.
--Kik támadják? Miért? Mik voltak ennek a szakasznak a kiemelkedő fontosságú eseményei?
K.T: A dolgok fokozatosan történtek. Előbb a céhet be kellett jegyezni, székházat szerezni, aztán időnként kiállításokat szerveztünk, illetve fontos mozzanat az is, amikor a székház abba a stádumba került, hogy betudtunk költözni -- ennek pontosan tíz éve. A felsorolt eredményeket nagyon küzdelmes munkával sikerült megvalósitani, az érdemeket a több rendbéli vezetőség, az űgyünkben szorgoskodó tagság, valamint a minket támogató intézmények és magánszemélyek közös érőfeszitése között lehetne szétosztani. Nem szándékom felsorolásban bocsátkozni, mivel a szóban forgó periódust felidéző részletek fellapozhatók a Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című, a céhünk 80-dik évforduló alkalmából megjelent kiállitási albumában.
S.L: A legkiemelkedőbb a sepsziszentgyörgyi ünnepi kiállítás 2009-ben, ami nagy öröm volt, hiszen ebben az évben a BMC 80 éves volt. Fontosnak tartom, hogy ne azt nézzük, hogy mi a divat mondjuk Velencében vagy Berlinben, hanem hogy mi az az állandó, maradandó értékrend amihez a két világháború között sikerült igazodnia az erdélyi magyar képzőművészetnek. A mai fiatalok, és nemcsak ők, hamar megtalálják az interneten keresztül a munkákat, illetve ezen keresztül fejlesztik is magukat, viszont nem ezek- vagyis nem mindig ezek- a legértékesebbek, legmozgékonyabbak és leghatékonyabbak.
--Miket tartanak legfőbb eredményeiknek?
K.T: A BMC kolozsvári tagsága évente szervez kiállítást, de a céh összes tagja többnyire 3-4 évente szervez közös kiállítást, ha engedi a lehetőség, ami fontosnak mozzanatnak mondható, hiszen bele tartozik a céh fenntartásába, tovább működtetésébe, és végülis ez a célja a céhnek, hogy a tagjaival közösen szerepeljen a különböző kiállító termekben, fórumokon. Fontos, hogy tudjanak rólunk. Minden megnyilvánulás fontos számunkra és ugyanakkor eredményes, mivel jelenleg több mint 100 tagot számolunk és a teljes tagságot felölelő kiállitások szervezése komoly erőfeszitéseket feltételez.
Nagyon fontos mozzanat a Céh életében, hogy jelen vagyunk a világhálón, nem vagyunk elszigetelődve, van Facebookk oldalunk és honlapunk www.bmceh.ronéven ahol megtalálhat bárki érdeklődő.
S.L: Legfőbb eredmény az hogy vagyunk, hogy egyáltalán létezünk. Én már régóta pályán vagyok, nagyon sok rajzom jelent meg, de ezekből és a festészetből nehezen lehet megélni, s többek között dolgoztam a budapesti Európa Kiadónak, a Dacia Kiadónak, Creanga Kiadónak, a Kritérionnak, Élet és Irodalomnak, Utunknak, Korunknak, Helikonnak. Angi István zeneesztéta írt egy tanulmányt a munkáimról a Keresztény Szóban, a Szent Jeromos oltárképnek kapcsán boncolgatta munkáimat. Egy másik komoly tanulmány Józsa István monográfiája. A művészet alapja az élmény és a hit, legyen az vallásos hit vagy emberi értékekbe vetett hit. Sok mai képzőművész menekül a széptől. Michelangelo egyik szonettjében azt mondta „Hivatásomhoz példaképpen, mikor megszülettem, a szépet kaptam”. Én a mesterségbeli tudást fontosnak tartom. Mesterségnek tartom a: rajz szentségét, az anatómiát, színek szimbolikáját, a távlattant, az anyagismeretet, a felületek rejtett geometriáját.
--Budapesten 2011. november 5-én megalakult a Magyar Művészeti Akadémia köztestület -- a köztestületté válás milyen jogi, adminisztratív stb. változásokat jelent a BMC számára? Ma milyen a MMA és a BMC viszonya?
K.T: Mióta az Akadémia vezeti a műcsarnokot, alkalmunk adódott tagságunk fiatal művészeivel a budapesti műcsarnokban kiállítani. Ez nagyon fontos esemény számunkra, mivel a Műcsarnok Budapest első számú kiállitóhelye. Tudomásom szerint a BMC az1944-es, a Nemzeti Szalonban való kiállitását követően nem szerepelt a magyar fővárosban mostanáig, 2015-ig. A tény magáért beszél, jelzésértékű és komoly előrelépésként értékelhető a BMC életében, ez által megkérdőjelezhetetlenné téve helyünket az összmagyar képzőművészetben.
Az Akadémiával intézményes kapcsolat konkrétan nem alakult még ki, attól függetlenül, hogy több tagunk az Akadémia tagja. Tőlük viszont elvárjuk, hogy képviseljék a céh érdekeit az akadémián belül.
S.L: A két intézmény között nem túl szoros a kapcsolat, de mégis azért az Akadémiának köszönhetjük, hogy kiállítást szervezhettünk meg Budapesten a műcsarnokban.
--A BMC állami támogatást kért, kapott valaha, itthonról vagy Magyarországról?
K.T: Kaptunk, hiszen a szekházat is magyarországi állami támogatásból sikerült tatarozni és rendbehozni, a Képzőművészeti Társaságok Szövetségétől is részesülünk anyagi támogatásban, a Bethlen Gábor Alap is támogat bennünket. Talán, az RMDSZ részéről történt a legnagyobb odafigyelés a céh irányába, de nem szabad elfelejtenünk a Minerva allapitvány támogatását, kiállitótermük ingyenes biztositásával, ahol a kolozsvári tagság éves tárlatait meg tudja szervezni.
S.L: Amennyire én tudom a legnagyobb és legtetemesebb támogatást Dávid Ibolyától kaptuk, időnként pdig az RMDSZ is támogat.Évek óta javasolom, hogy mind, akik a BMC tagságát vállalják határrozuk el és szavazzuk meg, hogy egy-két munkát adjunk át a céh részére eladás szempontjábol. Ezt űgy képzelem el, hogy lenne egy internetes galériára ahova feltehetnénk mindazokat a munkákat amiket eladásra szánnánk. Jó lenne egy gazdasági igazgató, aki nem művész, hanem valaki aki megpróbálja értékesíteni, piaccá tenni. Ez most ellent mond annak amit előbb mondtam, hogy ne azt nézzük, hogy mit lehet eladni, de egyre erősebb a megérzésem, hogy az európai képzőművészeti piac mintha kicsit ketté vált volna: van egy olyan, hogy mit lehet divatként eladni, de ugyanakor kezd kialakulni a maradandó értékek piaca. Ott van az angol királyi gyűjtemény, amely Európában az egyik legmeghatározóbb, ott vannak a svájci és washingtoni gyűjtemények, s ezek mindig nagyon értékálló műveket vesznek meg. Tehát nem az a maradandó értékrend amit a divat képvisel: „egyik nap van, másik nap nincs”. Tehát beszélhetünk egyféle értékválságról, ami nem csak a képzőművészeben van jelen, hanem például a filművészetben, zenében is. Az értékrend, ha nem akarjuk megölni a művészetet, akkor vissza kell álljon. Tehát, pillanatnyilag a piac az, ami diktál. A művészettörténetben, a művészek megalkoták munkájukat, s utána jött a teória. Most először van a teória és utána a munkák, tehát nem izmusok vannak. Ha izmusokról beszélnék, akkor azt mondanám, hogy „galériánizmus”, a maga áttételes értelmében ugyanis a galériák diktálják, hogy mit alkosson a művész. Ezt nevezném galériánizmusnak a maga hátso gondolatával.
--Szponzoraik vannak?
S.L: Mondhatjuk, hogy vannak.
K.T: Manapság nehéz elérni, hogy egy szervezetnek szponzorai legyenek, mindenki ezután vadászik, minden civil szervezet, alapítványok, minden egyesület szponzorakat akar szerezni magának, ami rendjén is van csak nagy a kereslet és nehéz szponzorokhoz jutni ilyen formában. Úgy gondolom, hogy amit mi képviselünk, abba érdemes lenne befektetni. Magánszemélyektől vagy jogi személyektől, cégektől ritkábban érkezik támogatás. Nem tudom, hogy ez a hiányosság kit terhel, ki felelős érte, lehet hogy nem lépünk mi sem kellőképpen ebben az irányban, bizonyosan vannak kiaknázatlan lehetőségek, de ez történik minden kisebb szervezet esetében, szponzorok után keresnek, ez nehéz dolog, meg kell győzni az embereket, de kevesen szórják a pénzüket.
Valamikor az arisztokrácia kötelességének tartotta a kultúra ügyét felkarolni, úgy, ahogy Bánffy Miklós és Kemény János is tette. Sajnos a napjaink újgazdag rétege nem érez semmilyen felelősséget a kultúra iránt, de meggyőződésem, a történelem számonkér minden mulasztást.
--A BMC székháza Andrássy Zoltán adománya. Vannak állandó támogatóik, van rendszeres jövedelmük?
K.T: A tagságdijak mellett állandó támogatóink a Communitas Allapitvány, és a Bethlen Gábor Alap, kapunk támogatást a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége részéről is, más jövedelmünk nincs.
--Van a BMC-székháznak állandó programja?
K.T: A BMC-székháznak van programja, de ez a kiállitások függvényében változik. Az órarendet rendszerint kifüggesztjük a székház ajtajára de a megnyitókat követően a Szabadság napilapban is szoktunk erről információt közölni.
--Művészetet művelni, teremteni kivétel nélkül minden korban nehéz volt, ma is az. Csoda, hogy van erdélyi magyar művészet. Szervezésében ma mit jelent a BMC jelenléte, tevékenysége? Milyen területeken, szinteken valósul meg? Kiállítások, sajtó, oktatás, alapítványok, kuratóriumok, egyéb?
K.T: Erdélyi művészet van, ez az emberi minőség része, egy érzelmi késztetés eredménye, egy kifejezési forma, hozzánk tartozik, attól függetlenül, hogy tudomást akarunk venni róla, vagy nem. A probléma gyökere az odafigyelésben keresendő.
A BMC igyekszik tagjai érdekeit képviselni és minél több helyen megnyilvánulni, részt venni kiállításokon, hiszen mindenképp példaértékű és megtisztelő, amikor BMC-ről írnak a sajtóban, ha konferenciákon hallatunk magunkról, akkor az egy másfajta keret, próbálunk a civil szférában is hallatni magunkról, elfoglalni helyünket a köztudatban de ezeket az utakat ki kell épiteni. Ha olyasmi történik, hogy valamelyik városba egyik tagunknak a munkáját mgbecstelenítik-ez egy kicsit éles fogalmazás, de történhet ilyen- akkor a Céh mint szakmai szervezet mellé kell álljon és bizonyos fórumokon kell a hangjának nyomatékot adjon. Ilyen téren még van tenni való, teljes érdekképviseletet kellene biztosítunk a tagok számára, itt sok a tennivaló, ki kel épitsük a Céh tekintélyét és befolyását. Köztéri szobrok kerülnek városainkba, és ez is több éven keresztül a BMC tagjaiból válogatott bizottság jóváhagyásával történt. Sajnos hogy a befektetéseket szorgalmazók, beruházoként vesznek részt és nem minden esetben figyelnek a szakmára, nem minden esetben kérik kivéleményünket, ami a minőség kárára megy, mivel nem mindegy hogy milyen alkotásokat teszünk köztérre. Az utólagos eltávolitásukat nem lehet megoldani. Ez is rólunk szól, a szobraink jellemeznek minket és számot adnak a közösség izléséről, úgy lenne jó ha jobban odadfigyelünk, megkérdezzük a szakmát azokat akik értenek hozzá.
S.L: Igazán nehéz kérdés. Beszélnék most a kolozsváriakról. Három-négy éve már, hogy tradicionálisan minden anuárban megrendezésre kerül a BMC kolozsvári szakosztályának kiállítása a Minerva házban. Ezt azért tartom fontosnak, mert a BMC szervezetten tud fellépni, ami nem mindig sikerül. Például a nyáron volt a BMC fiatal tagjainak kiállítása, amibe nekünk szinte nem volt beleszólásunk, mert egy „kinti” kurátor választottak ki a munkákat, de nem a műtermekből hanem az inernetről. Ezt nem tartottam a legjobb ötletnek, hiszen, az eredetibe látott festmény az egy, és a reprodukciós, főleg az interneten megnézett kép az egy másik dolog. Akárcsak a zenében: egy az amit lemezről hallgatsz, és más amit élőben. Jövőben a Magyar Napokon lesz a Céhnek egy nagyobb kiállítása Kolozsváron. Kolozsi Tiborral együtt tagja vagyunk az ösztöndíj bizottságnak. Ezt azért említeném meg, mert úgy vélem, hogy van némi rálátásunk arra, hogy megbíráljuk a pályamunkákat. Vissza kellene térni a szakmához és itt kellene nagyobb felelősséget vállaljon a BMC, hogy csak a szakma szerint bíráljuk, válasszuk meg a tagokat. A művészet emberi teremtmény, s minden korszakban a képzőművészet pedig nemcsak tükröt tart arról a világról, amelyben élük, hanem ítélkezik is. Tehát a BMC-nek az értékrend megőrzésében, és nem a galériánizmusban kellene még nagyobb felelősséget vállalnia.
Kolozsi Tibor: Ebben nem igazán tudok állást foglalni, mivel 1944 - 1989 között a Barabás Miklós Céhintézményesen nem működött. Fontosnak tartom kiemelni, hogy annak a hagyománynak vagyunk a folytatói, melyet Kós Károly, Bánffy Miklós és Szolnay Sándor neve fémjelez. Még mindig a helikoni munkaközösség hagyományainak folytatásában vagyunk érdekeltek. Azok az irányelvek és szükségletek, amelyek 1929 -ben mozgósitani tudták az akkori művésztársadalmat, ugyanúgy érvényben maradtak. Az erdélyi, magyar képzőművészeknek az egyetemes értékekhez való felzárkozásának egyetlen módja, ha folytatják elődeik munkáját. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a művészetet is importálható áruként kezeljük.
Sipos László: Ez nem igazán az én tisztem, hogy elmondjam. Tulajdonképpen annyit tudok mondani, hogy legyen erdélyi, legyen magyar művész, s igazodjon az elődeinek a munkáihoz, használja fel, illetve folytassa azokat. Az ’50-es évek után jött a szocialista realizmus, amely kissé kisiklás volt, de azért állíthatom- és az Irodalomtörténet is azt mondja- hogy az erdélyi művészet van olyan nívós, mint az erdélyi irodalom, csak nincs annyira a platzon. Nyílvánvaló, hogy néhány papírlapot könnyebb lenyomtatni mint festményeket, szobrokat, grafikákat. Fontosnak tartom, hogy alkotó módon felhasználni ezeket a munkákat. Ebben a korban, az internet korában, hamarabb eljut az emberhez egy amerikai vagy francia művész, mint az ami például Székelyföldön történik. S ez a legrosszabb. A divat. Ami a leghamarabb megy ki a divatból. De ez nagyon közel van még hozzánk. De tudnék mondani olyan erdélyi művészeket akik igazán az erdélyi, illetve európai művészetben ott vannak, és nem azok akik a divatos trendhez igazodnak, hanem akik valójában a szakma ismeretével és tiszteletével gondolkodásra és állásfoglalásra késztetnek.
--1994-től új szakasz kezdődik a BMC történetében is -- húsz év eltelt, lezárult, ezzel értékelhető, sőt értékelendő. Kolozsi Tibor szobrászt, a BMC elnökét és Sipos László festőművészt, a BMC alelnökét ezért kérdezem.
--Az új BMC- elnök Jakobovits Miklós. Jó szervező, akinek tulajdonképpen a nullától kellett indulnia. Mik voltak a kezdeti nehézségek? Hogyan oldották meg azokat?
K.T:A céhet meg kellett alapítani mint jogi személyt, be kellett jegyezni, statutumot kellett neki kitalálni, vezetőséget kellett választani, több éven keresztül arra törekedtünk, hogy székházat is szerezzünk a céhnek, ami végülis sikerült, mert most van székháza, galériája, és mondhatni, mindez működik. Igaz, hogy önkéntes munkával, hiszen még nem tudtuk azt elérni, hogy fizetett alkalmazottaink legyenek, tehát mindenki, aki a céhnek dolgozik, az önkéntesként teszi. Szükséges megemlitenem, hogy az 1994-ben újraalakult Céh első elnöke Kancsura István, 1997-től 2012-ig azaz haláláig Jakabovits Miklós elnöklete alatt zajlottak az emlitett események. Az egyik legfontosabb mozzanat a 5005-ös november 18-án zajló székházavatás. Innen kezdődően már Németh Júlia szervezésében havi rendszerességgel nyiltak kiállitások székházunkban. Ha a neveknél tartunk akkor föltétlen ki kell egészitenem a listát a kezdeti erőfeszitések szereplőinek felsorolásával. nem szabad megfeledkeznünk, az emlitett Kancsura István, Jakabovits Miklós és Németh Júlia mellett Simon Endre, Murádin Jenő, Károly Zöld Gyöngyi,Veress Pál, Novák Ildikó, Dobribán Emil nevéről sem. A kezdeményezésekben nagyon fontos szerep jutott a hajdani Barabás Miklós Céh tagjainak, akik átmentették a céh szellemiségét, itt elsősorban Abodi Nagy Béla, Anrásy Zoltán, Kós András személyére gondolok.
S.L:A kezdeti nehézségek máig tartanak. Elsősorban nagy dolognak tartom azt, hogy van egy székházunk, mert van egy központja, ami bár nem nagy, de mégiscsak egy Céh. A két világháború között a BMC székháza a mai Képzőművészeti Egyetem festészeti műterme volt, amelyet Szolnai Sándor, Kós András, és Szervátiusz Jenő hoztak létre. Ezt sajnost sajnos a város eltulajdonította és nem lehet visszakapni. Érdekes hogy a két világháború között létrejöhetett egy ilyen építmény, központ, és most adott a Református Egyház kölcsön egy épületet kijavítani, és itt kiemelném Dávid Ibolyát, aki a székházavató ünnepség díszvendége volt és nagyon sokat segített nekünk. Anyagilag, viszont, gyengén áll a céh, például időnként nincs fűtés, illetve van egy réteg, amely támadja is.
--Kik támadják? Miért? Mik voltak ennek a szakasznak a kiemelkedő fontosságú eseményei?
K.T: A dolgok fokozatosan történtek. Előbb a céhet be kellett jegyezni, székházat szerezni, aztán időnként kiállításokat szerveztünk, illetve fontos mozzanat az is, amikor a székház abba a stádumba került, hogy betudtunk költözni -- ennek pontosan tíz éve. A felsorolt eredményeket nagyon küzdelmes munkával sikerült megvalósitani, az érdemeket a több rendbéli vezetőség, az űgyünkben szorgoskodó tagság, valamint a minket támogató intézmények és magánszemélyek közös érőfeszitése között lehetne szétosztani. Nem szándékom felsorolásban bocsátkozni, mivel a szóban forgó periódust felidéző részletek fellapozhatók a Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című, a céhünk 80-dik évforduló alkalmából megjelent kiállitási albumában.
S.L: A legkiemelkedőbb a sepsziszentgyörgyi ünnepi kiállítás 2009-ben, ami nagy öröm volt, hiszen ebben az évben a BMC 80 éves volt. Fontosnak tartom, hogy ne azt nézzük, hogy mi a divat mondjuk Velencében vagy Berlinben, hanem hogy mi az az állandó, maradandó értékrend amihez a két világháború között sikerült igazodnia az erdélyi magyar képzőművészetnek. A mai fiatalok, és nemcsak ők, hamar megtalálják az interneten keresztül a munkákat, illetve ezen keresztül fejlesztik is magukat, viszont nem ezek- vagyis nem mindig ezek- a legértékesebbek, legmozgékonyabbak és leghatékonyabbak.
--Miket tartanak legfőbb eredményeiknek?
K.T: A BMC kolozsvári tagsága évente szervez kiállítást, de a céh összes tagja többnyire 3-4 évente szervez közös kiállítást, ha engedi a lehetőség, ami fontosnak mozzanatnak mondható, hiszen bele tartozik a céh fenntartásába, tovább működtetésébe, és végülis ez a célja a céhnek, hogy a tagjaival közösen szerepeljen a különböző kiállító termekben, fórumokon. Fontos, hogy tudjanak rólunk. Minden megnyilvánulás fontos számunkra és ugyanakkor eredményes, mivel jelenleg több mint 100 tagot számolunk és a teljes tagságot felölelő kiállitások szervezése komoly erőfeszitéseket feltételez.
Nagyon fontos mozzanat a Céh életében, hogy jelen vagyunk a világhálón, nem vagyunk elszigetelődve, van Facebookk oldalunk és honlapunk www.bmceh.ronéven ahol megtalálhat bárki érdeklődő.
S.L: Legfőbb eredmény az hogy vagyunk, hogy egyáltalán létezünk. Én már régóta pályán vagyok, nagyon sok rajzom jelent meg, de ezekből és a festészetből nehezen lehet megélni, s többek között dolgoztam a budapesti Európa Kiadónak, a Dacia Kiadónak, Creanga Kiadónak, a Kritérionnak, Élet és Irodalomnak, Utunknak, Korunknak, Helikonnak. Angi István zeneesztéta írt egy tanulmányt a munkáimról a Keresztény Szóban, a Szent Jeromos oltárképnek kapcsán boncolgatta munkáimat. Egy másik komoly tanulmány Józsa István monográfiája. A művészet alapja az élmény és a hit, legyen az vallásos hit vagy emberi értékekbe vetett hit. Sok mai képzőművész menekül a széptől. Michelangelo egyik szonettjében azt mondta „Hivatásomhoz példaképpen, mikor megszülettem, a szépet kaptam”. Én a mesterségbeli tudást fontosnak tartom. Mesterségnek tartom a: rajz szentségét, az anatómiát, színek szimbolikáját, a távlattant, az anyagismeretet, a felületek rejtett geometriáját.
--Budapesten 2011. november 5-én megalakult a Magyar Művészeti Akadémia köztestület -- a köztestületté válás milyen jogi, adminisztratív stb. változásokat jelent a BMC számára? Ma milyen a MMA és a BMC viszonya?
K.T: Mióta az Akadémia vezeti a műcsarnokot, alkalmunk adódott tagságunk fiatal művészeivel a budapesti műcsarnokban kiállítani. Ez nagyon fontos esemény számunkra, mivel a Műcsarnok Budapest első számú kiállitóhelye. Tudomásom szerint a BMC az1944-es, a Nemzeti Szalonban való kiállitását követően nem szerepelt a magyar fővárosban mostanáig, 2015-ig. A tény magáért beszél, jelzésértékű és komoly előrelépésként értékelhető a BMC életében, ez által megkérdőjelezhetetlenné téve helyünket az összmagyar képzőművészetben.
Az Akadémiával intézményes kapcsolat konkrétan nem alakult még ki, attól függetlenül, hogy több tagunk az Akadémia tagja. Tőlük viszont elvárjuk, hogy képviseljék a céh érdekeit az akadémián belül.
S.L: A két intézmény között nem túl szoros a kapcsolat, de mégis azért az Akadémiának köszönhetjük, hogy kiállítást szervezhettünk meg Budapesten a műcsarnokban.
--A BMC állami támogatást kért, kapott valaha, itthonról vagy Magyarországról?
K.T: Kaptunk, hiszen a szekházat is magyarországi állami támogatásból sikerült tatarozni és rendbehozni, a Képzőművészeti Társaságok Szövetségétől is részesülünk anyagi támogatásban, a Bethlen Gábor Alap is támogat bennünket. Talán, az RMDSZ részéről történt a legnagyobb odafigyelés a céh irányába, de nem szabad elfelejtenünk a Minerva allapitvány támogatását, kiállitótermük ingyenes biztositásával, ahol a kolozsvári tagság éves tárlatait meg tudja szervezni.
S.L: Amennyire én tudom a legnagyobb és legtetemesebb támogatást Dávid Ibolyától kaptuk, időnként pdig az RMDSZ is támogat.Évek óta javasolom, hogy mind, akik a BMC tagságát vállalják határrozuk el és szavazzuk meg, hogy egy-két munkát adjunk át a céh részére eladás szempontjábol. Ezt űgy képzelem el, hogy lenne egy internetes galériára ahova feltehetnénk mindazokat a munkákat amiket eladásra szánnánk. Jó lenne egy gazdasági igazgató, aki nem művész, hanem valaki aki megpróbálja értékesíteni, piaccá tenni. Ez most ellent mond annak amit előbb mondtam, hogy ne azt nézzük, hogy mit lehet eladni, de egyre erősebb a megérzésem, hogy az európai képzőművészeti piac mintha kicsit ketté vált volna: van egy olyan, hogy mit lehet divatként eladni, de ugyanakor kezd kialakulni a maradandó értékek piaca. Ott van az angol királyi gyűjtemény, amely Európában az egyik legmeghatározóbb, ott vannak a svájci és washingtoni gyűjtemények, s ezek mindig nagyon értékálló műveket vesznek meg. Tehát nem az a maradandó értékrend amit a divat képvisel: „egyik nap van, másik nap nincs”. Tehát beszélhetünk egyféle értékválságról, ami nem csak a képzőművészeben van jelen, hanem például a filművészetben, zenében is. Az értékrend, ha nem akarjuk megölni a művészetet, akkor vissza kell álljon. Tehát, pillanatnyilag a piac az, ami diktál. A művészettörténetben, a művészek megalkoták munkájukat, s utána jött a teória. Most először van a teória és utána a munkák, tehát nem izmusok vannak. Ha izmusokról beszélnék, akkor azt mondanám, hogy „galériánizmus”, a maga áttételes értelmében ugyanis a galériák diktálják, hogy mit alkosson a művész. Ezt nevezném galériánizmusnak a maga hátso gondolatával.
--Szponzoraik vannak?
S.L: Mondhatjuk, hogy vannak.
K.T: Manapság nehéz elérni, hogy egy szervezetnek szponzorai legyenek, mindenki ezután vadászik, minden civil szervezet, alapítványok, minden egyesület szponzorakat akar szerezni magának, ami rendjén is van csak nagy a kereslet és nehéz szponzorokhoz jutni ilyen formában. Úgy gondolom, hogy amit mi képviselünk, abba érdemes lenne befektetni. Magánszemélyektől vagy jogi személyektől, cégektől ritkábban érkezik támogatás. Nem tudom, hogy ez a hiányosság kit terhel, ki felelős érte, lehet hogy nem lépünk mi sem kellőképpen ebben az irányban, bizonyosan vannak kiaknázatlan lehetőségek, de ez történik minden kisebb szervezet esetében, szponzorok után keresnek, ez nehéz dolog, meg kell győzni az embereket, de kevesen szórják a pénzüket.
Valamikor az arisztokrácia kötelességének tartotta a kultúra ügyét felkarolni, úgy, ahogy Bánffy Miklós és Kemény János is tette. Sajnos a napjaink újgazdag rétege nem érez semmilyen felelősséget a kultúra iránt, de meggyőződésem, a történelem számonkér minden mulasztást.
--A BMC székháza Andrássy Zoltán adománya. Vannak állandó támogatóik, van rendszeres jövedelmük?
K.T: A tagságdijak mellett állandó támogatóink a Communitas Allapitvány, és a Bethlen Gábor Alap, kapunk támogatást a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége részéről is, más jövedelmünk nincs.
--Van a BMC-székháznak állandó programja?
K.T: A BMC-székháznak van programja, de ez a kiállitások függvényében változik. Az órarendet rendszerint kifüggesztjük a székház ajtajára de a megnyitókat követően a Szabadság napilapban is szoktunk erről információt közölni.
--Művészetet művelni, teremteni kivétel nélkül minden korban nehéz volt, ma is az. Csoda, hogy van erdélyi magyar művészet. Szervezésében ma mit jelent a BMC jelenléte, tevékenysége? Milyen területeken, szinteken valósul meg? Kiállítások, sajtó, oktatás, alapítványok, kuratóriumok, egyéb?
K.T: Erdélyi művészet van, ez az emberi minőség része, egy érzelmi késztetés eredménye, egy kifejezési forma, hozzánk tartozik, attól függetlenül, hogy tudomást akarunk venni róla, vagy nem. A probléma gyökere az odafigyelésben keresendő.
A BMC igyekszik tagjai érdekeit képviselni és minél több helyen megnyilvánulni, részt venni kiállításokon, hiszen mindenképp példaértékű és megtisztelő, amikor BMC-ről írnak a sajtóban, ha konferenciákon hallatunk magunkról, akkor az egy másfajta keret, próbálunk a civil szférában is hallatni magunkról, elfoglalni helyünket a köztudatban de ezeket az utakat ki kell épiteni. Ha olyasmi történik, hogy valamelyik városba egyik tagunknak a munkáját mgbecstelenítik-ez egy kicsit éles fogalmazás, de történhet ilyen- akkor a Céh mint szakmai szervezet mellé kell álljon és bizonyos fórumokon kell a hangjának nyomatékot adjon. Ilyen téren még van tenni való, teljes érdekképviseletet kellene biztosítunk a tagok számára, itt sok a tennivaló, ki kel épitsük a Céh tekintélyét és befolyását. Köztéri szobrok kerülnek városainkba, és ez is több éven keresztül a BMC tagjaiból válogatott bizottság jóváhagyásával történt. Sajnos hogy a befektetéseket szorgalmazók, beruházoként vesznek részt és nem minden esetben figyelnek a szakmára, nem minden esetben kérik kivéleményünket, ami a minőség kárára megy, mivel nem mindegy hogy milyen alkotásokat teszünk köztérre. Az utólagos eltávolitásukat nem lehet megoldani. Ez is rólunk szól, a szobraink jellemeznek minket és számot adnak a közösség izléséről, úgy lenne jó ha jobban odadfigyelünk, megkérdezzük a szakmát azokat akik értenek hozzá.
S.L: Igazán nehéz kérdés. Beszélnék most a kolozsváriakról. Három-négy éve már, hogy tradicionálisan minden anuárban megrendezésre kerül a BMC kolozsvári szakosztályának kiállítása a Minerva házban. Ezt azért tartom fontosnak, mert a BMC szervezetten tud fellépni, ami nem mindig sikerül. Például a nyáron volt a BMC fiatal tagjainak kiállítása, amibe nekünk szinte nem volt beleszólásunk, mert egy „kinti” kurátor választottak ki a munkákat, de nem a műtermekből hanem az inernetről. Ezt nem tartottam a legjobb ötletnek, hiszen, az eredetibe látott festmény az egy, és a reprodukciós, főleg az interneten megnézett kép az egy másik dolog. Akárcsak a zenében: egy az amit lemezről hallgatsz, és más amit élőben. Jövőben a Magyar Napokon lesz a Céhnek egy nagyobb kiállítása Kolozsváron. Kolozsi Tiborral együtt tagja vagyunk az ösztöndíj bizottságnak. Ezt azért említeném meg, mert úgy vélem, hogy van némi rálátásunk arra, hogy megbíráljuk a pályamunkákat. Vissza kellene térni a szakmához és itt kellene nagyobb felelősséget vállaljon a BMC, hogy csak a szakma szerint bíráljuk, válasszuk meg a tagokat. A művészet emberi teremtmény, s minden korszakban a képzőművészet pedig nemcsak tükröt tart arról a világról, amelyben élük, hanem ítélkezik is. Tehát a BMC-nek az értékrend megőrzésében, és nem a galériánizmusban kellene még nagyobb felelősséget vállalnia.
Józsa István
INTERJÚ DR. ROBERT HAMERTON-KELLYVEL
ETNIKUMKÖZI VISZONYAINK, EURÓPÁINK – AMERIKAI SZEMMEL
|
Dr. Robert Hamerton-Kelly, a Center for International Security and Arms Control (Nemzetközi Biztonsági S Fegyverkezést Ellenőrző Központ) tagja, a kaliforniai Stanford Egyetem védelmi politikát előadó professzora dr. Matus János és dr. Vogel Sándor, a budapesti Magyar Külügyi Intézet politológusainak kíséretében tapasztalatszerző körutat tett Erdélyben. Szeptember 7-tól Kolozsváron folytatták a hazai, illetve a helyi biztonsági viszonyokat elemző munkájukat. Mint dr. Matus János tudományos főmunkatárs, a politikatudományok kandidátusa elmondta, az általuk képviselt intézmény független kutatóintézet, a Teleki Alapítvány keretei között működik, az elemzéseik eredményeként kialakítandó vélemény pedig a kutatóé, és nem valamely kormány hivatalos álláspontja. 1990 decembere óta működnek együtt a Stanford Egyetemmel. Mivel a különböző nemzetiségek együttélésének, az etnikumközi feszültségeknek a kérdését ma már világszerte nemzetközi biztonsági kérdésnek tekintik, Erdélyben az utóbbi hónapokban egyre feszültebb magyar—román etnikumközi viszonyokat vizsgálták, hiszen azoknak egyre nagyobb figyelmet kell szentelni — a nemzetközi leszerelés általános kategóriájának keretében. A választások előtti helyzetet vizsgálva a Demokratikus Konvenció esélyeit igyekeztek tisztázni, tárgyalásaik során találkoztak az RMDSZ, a görög katolikus egyház képviselőivel, Csiha Kálmán püspökkel, Czirják Árpád kanonokkal, Ion Rațiuval, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt egyik vezető egyéniségével és Petru Litiuval, a Demokratikus Konvenció — vesztes — kolozsvári polgármesterjelöltjével. Gheorghe Funar polgármester nem tartózkodott a városban. Dr. Robert Hamerton-Kellyvel eddigi tárgyalásaik, vizsgálataik (várt) eredményeiről, illetve a délkelet- és kelet-európai védelmi rendszerek jelenéről és jövőjéről beszélgettünk, arról, hogy miként látják az Egyesült Államokban a délkelet-európai biztonság jövőjét — a nacionalizmusok szította feszültségpotenciál katonai erővé válásának idején? Mi lehet az egyén szerepe a béke és biztonság előmozdításában — a manipuláció korában? Végezetül arról, hogy szerinte utópia-e még az Európai Egyesült Államok gondolata? Valójában csak Európák vannak, a régi sztálinista határok valamilyen formában túlélnek, marad hát a megosztottság? Amerikai szemszögből tekintve, érdekében áll-e Nyugatnak, hogy Közép- és Kelet-Európa felzárkózzék, „Európává" váljék? Egyenrangúvá váljék? A legvalószínűbb, és a jelenlegi állapotokat, illetve tendenciákat tekintve, a legtermészetesebb: a nagy földrajzi Európán és a kisebb politikaira belül létrejön egy még kisebb közös Európa, spiritualizált határokkal stb. Ehhez a demokrácia bizonyos fejlettségi foka szükségeltetik, ez a jövőben Nyugaton lehetséges. Hogyan viszonyulhat ez az új, ez a minden eddiginél, a többinél igazibb Európa a másikhoz? Az összes többihez?
DR. ROBERT HAMERTON-KELLY „ÚJ, TELJESEN MÁSKÉNT NEVELT GENERÁCIÓKNAK KELL FELNŐNIÜK"
--Délkelet- és Kelet-Európában, e nemzetiségi összecsapásoktól zaklatott környezetben a magyar—román viszonyt minősíthetjük egyelőre a legreményteljesebbnek, legbiztatóbbnak, noha a feszültség bármikor kész nyílt, erőszakos cselekményekben tetőzni. Az esélyek itt sajnos a néhai Jugoszláviáéhoz hasonlóak, elsősorban azért, mert belügyeken jóval túlmutató következményekkel kell számolnunk. Egy sajnos már létező példán levezetve: a horvátok harca maga után vonta a boszniai törekvéseket, ha Bosznia küzd, ez érinti Koszovót, ha pedig Koszovót, akkor már Albániát is. Ezzel érdekelt Törökország, Macedónia, Görögország, Bulgária... Munkatársaim és intézményeink célja tehát az, hogy modelleket építsünk fel a kormányok számára a többség és kisebbség interakciójának megértéséért. Ezek alapján építhető ki aztán a szükséges védelmi rendszer, ez pedig, bár természeténél fogva nem irányítja programszerűen egy társadalom politikai-kulturális stb. életét, igyekszik megelőzni bármiféle konfliktus kitörését és terjedését. Hogy diplomáciai úton megállítsuk a nacionalista erők katonai erővé válását, arra a legnagyobb esélyt a magyar—román viszonyok esetében látom. A néhai Jugoszláviáéban már nem bízom abban, hogy tárgyalások útján megállíthatnánk a harcokat. A szerbek szerintem sem érik be eddigi „eredményeikkel", és nem tudok olyan nyugat-európai vagy óceánon túli biztonsági rendszerről, amely szükséges és elégséges módon és mértékben közbe kívánna lépni, hogy megállítsa a vérengzést. Ezek a csoportfeszültségek nagyon mélyen gyökereznek az egyéni pszichében. Családi örökségként hozzuk magunkkal, kit kell gyűlölnünk, kit kell szeretnünk, és szinte automatikusan reagálunk a bennünket körülvevő környezeti, nyelvi, viselkedésbeli stb. jelekre. Mit tehet hát az egyén? Rá kell irányítani a figyelmét az e régióban egyre vitatott, de végre becsületesen felfedett történelmi stb. igazságokra — és ehhez elsősorban a nevelés, az elemi iskolai évekkel kezdődő nevelés a legreményteljesebb út. Nem az egyén gondolkodásmódját kell megváltoztatni, az nem sokat ígérő megoldás, hanem új, teljesen másként nevelt generációknak kell felnőniük, akiket az oktatás hozzásegít ahhoz, hogy elszakadjanak a nagyszülők szülők rossz nevelésétől. Az emberi viszonyulásmódok tudatosan helyes megválasztása egyének között kell hogy elkezdődjék, egyének közötti megértéshez kell vezetnie – majd csak ezután beszélhetünk etnikumközi toleranciáról. Ma még távol állunk ettől, de ha sokan sokáig vitatták is, részeredménynek tekinthetjük, hogy három, relatíve jól körvonalazódott Európáról beszélhetünk. Ez már lépcsőfoknak tekinthető a biztos közeledéshez — ha ugyanakkor vitathatatlan a tagozódás is. Sajnos, azt kell hinnem, Nyugat-Európa késlekedése fontossággal bírna. Azt hiszem, a jelenlegi álláspontjaiknak lehetséges köze van ahhoz, hogy már jól látják, miként léphetnének közbe és miként gyakorolhatnának nyomást a Balkánra. És nem szeretnék abban a helyzetben lenni, amelyben belerángatják Őket efféle interakciókba. Tisztázandó, hogy melyik út, a nemzetek Európája, a régiók Európája vagy az Európai Egyesült Államok megszületése vezet az arany megoldáshoz. Egyelőre az bír elsődleges fontossággal, hogy a nyugat-európai egységesülés valami többet eredményezzen, mint gazdasági összefogást. Közép- és Nyugat-Európa viszonyát ezután országonként kell elemeznünk, mert sajnos minden eshetőség kedvéért a már említett feszültségek miatt szemmel kell tartanunk ezen országok Közép-Európa többi államaihoz, Illetve a Balkánhoz fűző viszonyait is. És sajnos, e vonal nagy részének mentén Románia terül el. Csehország és Magyarország esélyei a legjobbak, esetükben tíz év alatt megvalósítható a teljes integráció. Lengyelország még távol áll ettől. Románia? Nem látok valós lehetőséget, az Európához való elzárkózáshoz: kezdetleges a demokrácia ebben az országban. Eddigi benyomásaim szerint még mindig valami átmeneti periódus tart, és nagyon-nagyon sok függ a szeptember 27-i választásoktól. A Demokratikus Konvenció tevékenységét tartom a legnagyobb távlatokkal kecsegtetőnek, mivel olyan demokratikus elveket képvisel, melyeket Nyugaton és az Óceánon túl elismerünk. A másik két szervezet nagyon... különös, politikai tevékenységük jellege kísértetiesen hasonlít a régi rezsim munkastílusára. Az még nem meglepő, hogy változatlanul vannak olyanok, akiket a régi módszerekkel irányítani, befolyásolni lehet, ezeknek az eljárásoknak a használata viszont nem kívánatos. Az így elért közvetlen, rövid távú, belföldi sikerek szemben állnak a kontinentális integráció lehetőségeivel.
1992
DR. ROBERT HAMERTON-KELLY „ÚJ, TELJESEN MÁSKÉNT NEVELT GENERÁCIÓKNAK KELL FELNŐNIÜK"
--Délkelet- és Kelet-Európában, e nemzetiségi összecsapásoktól zaklatott környezetben a magyar—román viszonyt minősíthetjük egyelőre a legreményteljesebbnek, legbiztatóbbnak, noha a feszültség bármikor kész nyílt, erőszakos cselekményekben tetőzni. Az esélyek itt sajnos a néhai Jugoszláviáéhoz hasonlóak, elsősorban azért, mert belügyeken jóval túlmutató következményekkel kell számolnunk. Egy sajnos már létező példán levezetve: a horvátok harca maga után vonta a boszniai törekvéseket, ha Bosznia küzd, ez érinti Koszovót, ha pedig Koszovót, akkor már Albániát is. Ezzel érdekelt Törökország, Macedónia, Görögország, Bulgária... Munkatársaim és intézményeink célja tehát az, hogy modelleket építsünk fel a kormányok számára a többség és kisebbség interakciójának megértéséért. Ezek alapján építhető ki aztán a szükséges védelmi rendszer, ez pedig, bár természeténél fogva nem irányítja programszerűen egy társadalom politikai-kulturális stb. életét, igyekszik megelőzni bármiféle konfliktus kitörését és terjedését. Hogy diplomáciai úton megállítsuk a nacionalista erők katonai erővé válását, arra a legnagyobb esélyt a magyar—román viszonyok esetében látom. A néhai Jugoszláviáéban már nem bízom abban, hogy tárgyalások útján megállíthatnánk a harcokat. A szerbek szerintem sem érik be eddigi „eredményeikkel", és nem tudok olyan nyugat-európai vagy óceánon túli biztonsági rendszerről, amely szükséges és elégséges módon és mértékben közbe kívánna lépni, hogy megállítsa a vérengzést. Ezek a csoportfeszültségek nagyon mélyen gyökereznek az egyéni pszichében. Családi örökségként hozzuk magunkkal, kit kell gyűlölnünk, kit kell szeretnünk, és szinte automatikusan reagálunk a bennünket körülvevő környezeti, nyelvi, viselkedésbeli stb. jelekre. Mit tehet hát az egyén? Rá kell irányítani a figyelmét az e régióban egyre vitatott, de végre becsületesen felfedett történelmi stb. igazságokra — és ehhez elsősorban a nevelés, az elemi iskolai évekkel kezdődő nevelés a legreményteljesebb út. Nem az egyén gondolkodásmódját kell megváltoztatni, az nem sokat ígérő megoldás, hanem új, teljesen másként nevelt generációknak kell felnőniük, akiket az oktatás hozzásegít ahhoz, hogy elszakadjanak a nagyszülők szülők rossz nevelésétől. Az emberi viszonyulásmódok tudatosan helyes megválasztása egyének között kell hogy elkezdődjék, egyének közötti megértéshez kell vezetnie – majd csak ezután beszélhetünk etnikumközi toleranciáról. Ma még távol állunk ettől, de ha sokan sokáig vitatták is, részeredménynek tekinthetjük, hogy három, relatíve jól körvonalazódott Európáról beszélhetünk. Ez már lépcsőfoknak tekinthető a biztos közeledéshez — ha ugyanakkor vitathatatlan a tagozódás is. Sajnos, azt kell hinnem, Nyugat-Európa késlekedése fontossággal bírna. Azt hiszem, a jelenlegi álláspontjaiknak lehetséges köze van ahhoz, hogy már jól látják, miként léphetnének közbe és miként gyakorolhatnának nyomást a Balkánra. És nem szeretnék abban a helyzetben lenni, amelyben belerángatják Őket efféle interakciókba. Tisztázandó, hogy melyik út, a nemzetek Európája, a régiók Európája vagy az Európai Egyesült Államok megszületése vezet az arany megoldáshoz. Egyelőre az bír elsődleges fontossággal, hogy a nyugat-európai egységesülés valami többet eredményezzen, mint gazdasági összefogást. Közép- és Nyugat-Európa viszonyát ezután országonként kell elemeznünk, mert sajnos minden eshetőség kedvéért a már említett feszültségek miatt szemmel kell tartanunk ezen országok Közép-Európa többi államaihoz, Illetve a Balkánhoz fűző viszonyait is. És sajnos, e vonal nagy részének mentén Románia terül el. Csehország és Magyarország esélyei a legjobbak, esetükben tíz év alatt megvalósítható a teljes integráció. Lengyelország még távol áll ettől. Románia? Nem látok valós lehetőséget, az Európához való elzárkózáshoz: kezdetleges a demokrácia ebben az országban. Eddigi benyomásaim szerint még mindig valami átmeneti periódus tart, és nagyon-nagyon sok függ a szeptember 27-i választásoktól. A Demokratikus Konvenció tevékenységét tartom a legnagyobb távlatokkal kecsegtetőnek, mivel olyan demokratikus elveket képvisel, melyeket Nyugaton és az Óceánon túl elismerünk. A másik két szervezet nagyon... különös, politikai tevékenységük jellege kísértetiesen hasonlít a régi rezsim munkastílusára. Az még nem meglepő, hogy változatlanul vannak olyanok, akiket a régi módszerekkel irányítani, befolyásolni lehet, ezeknek az eljárásoknak a használata viszont nem kívánatos. Az így elért közvetlen, rövid távú, belföldi sikerek szemben állnak a kontinentális integráció lehetőségeivel.
1992
Józsa István
MŰVÉSZI SZABADSÁGOK
BESZÉGETÉS KISS SZABOLCCSAL
- Végzős hallgatóként mire alapul még vagy már a tevékenységed?
- Rövidebb-hosszabb idő alatt, de óhatatlanul belekényszerülsz az autodidaktizmusba, melynek kizárólagossá válásától szinte csak az ment meg. Ha kis csoportban, illetve ezzel együtt informálódsz. Én mindeddig a kollegáimtól tanultam a legtöbbet. Már tudjuk az amatorizmusnak van egy egészséges vonása, s a hagyományos értelemben használt „amatör” jelző már szinte teljesen elesztette jelentőségét.
- Mert hát ki volt akkor Van Gogh?
- Hogy amatör vagy naiv, az ma a műalkotáshoz való viszonyulásban: egy tudatosan vállalt alkotói naivitásban nyilvánul meg. Nem igazán hiszem, hogy az alkotói szférát, mint a „magasan lebegőt, netán elvontat” az emberi fölé lehet helyezni. De megkülönböztetem a naiv művészt, aki azt rajzolja, festi meg, ami történik körülötte, attól, akit élethez és művászethez mélyebb, érzelmi szinten élő kapcsolat fűz.
- Nos hogyan jellemzed azt, amit te művelsz?
- Egy őszinte, mély párbeszédet folytatok a környezetem arcaival, önmagammal, a témáimmal, a papírral - - hogy folytassam. Már csak a nehézségek miatt is szeretek folyton keresgélni; nem tartom érdemnek azt sem, ha valaki „beérett művész”. A beérést negatívumnak érzem, s ez minden létszférámra, de elsősorban a képeimre vonatkozik; nem szeretem a prekoncepciós alkotásmódot.
- Ahogy például Van Gogh festett sok előtanulmányt a Krumplievőkhöz?
- Igen, nálam egyazon felületen élnek az előtanulmányok, a fejlődés állapotai a befejezésig. A kép tehát nem a kép valójában, hanem az addig megtett út kerül kiállításra.
- Ennélfogva van-e köze távolról a te tevékenységednek a performance-hoz? Hova helyezed Kiss Syabolcsot hazai illetve európai kontextusban?
- Voltak beatek, hippik nálunk is. Nem tudom helyes-e, de itt hamisnak érzem egyáltalán a létezésüket, mert ezek a mozgalmak egy olyan infrastrukturális viszonyból nőttek ki, mely itt nem létezett. Ha nem él az ember abban a valódi áramlatban, ugyanakkor kapcsolódni akar a szinkronért, felfelé vagy lefelé kell mozdulnia. Ha lehetőségem lenne, hogy más magas kultúrájú ország szellemi kincseit elsajátítsam, akkor mozdulnék felfelé. A fordított irányulásnak a lényege az, hogy lelked legmélyebb rétegeiben hogyan viszonyulsz a saját kultúrádhoz. Fölösleges Jungot parafrazálnom; ebben az irányban ereszkedsz le az általános emberi rétegbe, ahol a két irány között szellemi hidat lehet kovácsolni, melyen már nem fontos, hogy Olaszországról vagy Romániáról van szó.
- Egyébként biztos, hogy a két lehetőség kizárja egymást?
- Nem látsz naponta happeningeket, de annak is lehet értékteremtő ereje, ha egyet nézel meg egy félévben. Egy árnyalt, sőt itthonra vonatkoztatott benyomás kialakításáért szükségszerűen általánosítanod kell, csak így tanulhatsz.
- Végeredményben te is kiábrándultságon túli értékteremtés híve vagy?
- Én még nem jutottam el a kiábrándultságig. Az értékteremtés a kifelé irányuló munka gyümölcse, de ha a fordított irányúé, eredménye hangsúlyozottan szubjektív. Ha ezt az utat választod és ezen alkotod meg képeidet, nincs értelme például annak, hogy néhány képem Chagalles után érzés – mint írták nemrég. Hinned kell, hogy szabadságodban áll Chagallesnak lenni, átvehetsz, idézhetsz, de ez már nem azonos az eredetivel! Szabadságodban áll, hogy megfesd Goya Mayaját! A valódi szabadságnak persze egész máshol a helye, de ezen a visszafelé tartó vektoron is lehet teremtő. Van, aki fél, mert jaj, ezt már megcsinálták – ezek a fenntartások már kezdik erejüket veszteni. Ma jogos a neoeklektikus hozzáállás; nincsenek kompromitált formák. De – ez a nagy szabadság tulajdonképpen kis szabadság, mert befelé éljük ki.
- Végezetül, filmezel is – kapcsolódnak-e a filmjeid, s ha igen, miben és hogyan a grafikusi munkádhoz?
- No igen expresszionista film létezett, de koncept film már nincs! Továbbá, nagyon meghatároz, hogy csak kisfilmet készíthetek. A kamera, a tárgy, a filmes egymáshoz viszonyított mozgásait tanulmányozom. Az amatörfilm keretei között a magastechnika irónikus utánzatát szeretném nyújtani.
1992
Józsa István
PETŐFI SÁNDOR KÖTETEIRŐL
INTERJÚ KISS ENDRE JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL
Petőfi Sándor alakjáról és történetéről beszélgetünk Kiss Endre József művelődéstörténésszel, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárának ny. igazgatójával, a Magyarok Világszövetsége Petőfi Bizottságának tagjával a magyar irodalom jó másfél évszázada megválaszolatlan kérdéseiről.
A Petőfi-recepcióval foglalkozunk, a költő verseinek akadémiai fogadtatásával, ill. a nagyközönség kritikai tudatában elfoglalt helyükkel. |
Józsa István: Mikszáth Kálmán „A Noszty-fiú esete Tóth Marival” c. regényében (1906 -1907) azt írja, hogy a 19. század végén jelent meg az első Petőfi – kötet.
"TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az olvasó visszavitetik a régi időbe, mikor még a méz is édesebb volt
Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis[53]; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.
A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni."
Kiss Endre József: Az 1840-es évek első felétől jelentek meg Petőfi - kötetek. Ha az összes műveit, kritikai kiadásait keressük, akkor igazat adhatunk Mikszáthnak, amennyiben már az 1870-es éveket tekinti a 19. század végének és nem pusztán az utolsó évtizedét, melyben napvilágot láttak a Petőfi Múzeum, a Petőfi Almanach és a Petőfi Könyvtár sorozatainak kötetei a Petőfi Albummal együtt.
JI: Milyen volt a publikált Petőfi fogadtatása a magyar közgondolkodásban?
KEJ: Rendhagyó módon, Petőfit előbb fogadta be a közönség, mint a szakma, amely kezdetben idegenkedett a népies stílusától, műfajteremtő kísérleteitől. A közönségnek arra sem volt szüksége, hogy a teljes életművét megismerje, annak töredéke alapján is a magyar líra koronázatlan királyának tekintette a költőt.
A szakma a közönség fogadókészsége mellett kénytelen volt átértékelni kritikáját, s ebben azok a szakmabeliek is segítettek, akik - kezdettől vagy később - már pozitívan méltatták. A kortárs értelmiség köreiből számosan publikálták "Petőfi - élményeiket". A hatása a szakmabelieken is mély nyomott hagyott, amit jól mutat, hogy hányan örökítették meg alakját szépirodalmi műveikben, hány szerzőt ihletett meg verseinek anyaga saját versek írásához, hányan írták tovább az ő verseit vagy feleltek egyik - másik művére, vagy használták tudatosan egy-egy versének címét, vagy írtak paródiákat költeményeire. A szakirodalom közben szinte beláthatatlan mennyiségűvé növekedett az életével, családjával, sorsával, munkásságával, közéleti szerepével, emlékhelyeivel foglalkozó műveken keresztül.
A 20. század elején már bármilyen irodalmár - de minden értelmiségi és egy jelentős olvasóközönség - számára is megkerülhetetlen Petőfi életműve.
JI: Van-e fogadtatása Petőfinek a Magyar Tudományos Akadémián?
KEJ: Az 1876-tól működő Petőfi Társaság a felolvasásait a Tudományos Akadémia dísztermében tarthatja Lónyay Menyhértnek (1822-1884), az Akadémia elnökének jóvoltából. Későbbi elnök - társa - Berzeviczy Albert (1853-1936) maga is publikált Petőfi - tanulmányt. A Petőfit elsőként pozitívan értékelő irodalmárok - kevés kivétellel - valamennyien a Kisfaludy Társaság és a Tudományos Akadémia levelező vagy rendes tagjai voltak, annak a nyelv - és széptudományi osztályában tevékenykedve.
JI: Kikkel, hogyan kezdődik a Petőfi - recepció?
KEJ: Akik írtak kifejezetten Petőfiről még a 19. században, fölidézve személyes emlékeiket : Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra. 1879., Csernátoni Gyula: Két kortárs Petőfiről.1889, 1890., Egervári P. Ödön: Visszaemlékezés a Petőfivel való találkozásra. 1882., Frankenburg Adolf: Emlékezések Petőfi Sándorra. 1883., Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854., Jámbor Pál: Petőfiről, Vörösmartyról és műveikről. 1880., Jókai Mór: Tarka élet. Esetek Petőfi életéből. 1855., Klapka György: Találkozásom Petőfivel. 1882., Medgyes Lajos: Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban. 1888., Nagy György 1884., Prielle Kornélia 1879., Sass István: Petőfi gyermekkorából. 1883., Szász Károly: Első találkozásom Petőfivel. 1899., Vachott Sándorné: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral. 187., 1889., Vahot Gyula: Petőfi Sándor emlékezete. 1880., Vahot Imre: Petőfi Sándor. 1856., Vadnai Károly: Régi emlékek. 1877. – És száznál többen foglalták alakját és munkásságát a műveikbe - ahogy föntebb utaltunk rá. A 20. században a Petőfi-irodalom a sokszorosára bővült itthon és külföldön.
JI: Petőfi eltűnése 1849-ben hogyan befolyásolta műveinek fogadtatását?
KEJ: Olaj volt a tűzre. A szabadságharc leverése után és az önkényuralom évei alatt sem felejtette el az olvasóközönség a kedvenc szerzőjét. A Kiegyezést követően a század végéig a szakma is megtette a magáét, hogy kiderítse eltűnésének, esetleges száműzetésének, halálának a helyét idejét, körülményeit: Barabás Károly 1897., Csernátoni Gyula 1888, 1889, 1890., Eötvös Károly 1882., Farnos Dezső 1889., Ferenczi György 1888., Ferenczi Zoltán 1894., Gárdonyi Géza 1898., Imreh Sándor 1892., Jókai Mór 1874., 1879., Kertbeny Károly 1880., Kőváry László 1888., Lengyel József 1860., 1877., Mikszáth Kálmán 1885., Váli Béla 1885.
Petőfi életének és halálának nyitott kérdései valójában minden nemzedékben napirendre kerültek, bár a hivatalosok ezeket megpróbálták elhallgatni. - De a kérdésre visszatérve: elmondhatjuk, hogy a Petőfi - ügy folyamatos felszínen tartása segített abban, hogy gyakorlatilag minden könyvtárral rendelkező intézmény - sőt, család - könyvespolcára odakerültek a munkái. A rejtélyek Petőfi - mítosza pedig nem tűnt el, hanem egyre-másra gazdagodott.
JI: Mi volt Mikszáth véleménye Petőfi hamvainak kutatásáról?
KEJ: Szerkesztőségét pusztán Petőfi és Jókai portréja díszítette. Fönt idézett írása akkor született, amikor az országos hírű antropológus - Török Aurél - elsőként vállalkozott arra, hogy a segesvári csatatér felásásával azonosítani tudja Petőfi maradványait, amennyiben azok ott találhatóak. Szándékát kegyeleti szempontokra hivatkozva meghiúsították.
Mikszáth azokat a kérdéseket meditálja végig, hogy nem kell-e inkább a köztudatban már meggyökeresedett Petőfi - mítoszt meghagyni és eltekinteni az esetleges cáfolatától? Nem jobb-e a mítosz szempontjából, ha a költőt övező rejtélyek enigmák maradnak? Ha nem találják meg a maradványait vagy nem tökéletes az azonosításuk, nem fogják-e majd azt is kétségbe vonni, hogy Petőfi egyáltalán létezett?
Arról azonban kétséget kizáróan megbizonyosodhatunk, hogy Mikszáthnál Petőfi a magyar irodalmi panteonban az őt megillető helyet foglalja el.
2022
"TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az olvasó visszavitetik a régi időbe, mikor még a méz is édesebb volt
Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis[53]; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.
A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni."
Kiss Endre József: Az 1840-es évek első felétől jelentek meg Petőfi - kötetek. Ha az összes műveit, kritikai kiadásait keressük, akkor igazat adhatunk Mikszáthnak, amennyiben már az 1870-es éveket tekinti a 19. század végének és nem pusztán az utolsó évtizedét, melyben napvilágot láttak a Petőfi Múzeum, a Petőfi Almanach és a Petőfi Könyvtár sorozatainak kötetei a Petőfi Albummal együtt.
JI: Milyen volt a publikált Petőfi fogadtatása a magyar közgondolkodásban?
KEJ: Rendhagyó módon, Petőfit előbb fogadta be a közönség, mint a szakma, amely kezdetben idegenkedett a népies stílusától, műfajteremtő kísérleteitől. A közönségnek arra sem volt szüksége, hogy a teljes életművét megismerje, annak töredéke alapján is a magyar líra koronázatlan királyának tekintette a költőt.
A szakma a közönség fogadókészsége mellett kénytelen volt átértékelni kritikáját, s ebben azok a szakmabeliek is segítettek, akik - kezdettől vagy később - már pozitívan méltatták. A kortárs értelmiség köreiből számosan publikálták "Petőfi - élményeiket". A hatása a szakmabelieken is mély nyomott hagyott, amit jól mutat, hogy hányan örökítették meg alakját szépirodalmi műveikben, hány szerzőt ihletett meg verseinek anyaga saját versek írásához, hányan írták tovább az ő verseit vagy feleltek egyik - másik művére, vagy használták tudatosan egy-egy versének címét, vagy írtak paródiákat költeményeire. A szakirodalom közben szinte beláthatatlan mennyiségűvé növekedett az életével, családjával, sorsával, munkásságával, közéleti szerepével, emlékhelyeivel foglalkozó műveken keresztül.
A 20. század elején már bármilyen irodalmár - de minden értelmiségi és egy jelentős olvasóközönség - számára is megkerülhetetlen Petőfi életműve.
JI: Van-e fogadtatása Petőfinek a Magyar Tudományos Akadémián?
KEJ: Az 1876-tól működő Petőfi Társaság a felolvasásait a Tudományos Akadémia dísztermében tarthatja Lónyay Menyhértnek (1822-1884), az Akadémia elnökének jóvoltából. Későbbi elnök - társa - Berzeviczy Albert (1853-1936) maga is publikált Petőfi - tanulmányt. A Petőfit elsőként pozitívan értékelő irodalmárok - kevés kivétellel - valamennyien a Kisfaludy Társaság és a Tudományos Akadémia levelező vagy rendes tagjai voltak, annak a nyelv - és széptudományi osztályában tevékenykedve.
JI: Kikkel, hogyan kezdődik a Petőfi - recepció?
KEJ: Akik írtak kifejezetten Petőfiről még a 19. században, fölidézve személyes emlékeiket : Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra. 1879., Csernátoni Gyula: Két kortárs Petőfiről.1889, 1890., Egervári P. Ödön: Visszaemlékezés a Petőfivel való találkozásra. 1882., Frankenburg Adolf: Emlékezések Petőfi Sándorra. 1883., Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854., Jámbor Pál: Petőfiről, Vörösmartyról és műveikről. 1880., Jókai Mór: Tarka élet. Esetek Petőfi életéből. 1855., Klapka György: Találkozásom Petőfivel. 1882., Medgyes Lajos: Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban. 1888., Nagy György 1884., Prielle Kornélia 1879., Sass István: Petőfi gyermekkorából. 1883., Szász Károly: Első találkozásom Petőfivel. 1899., Vachott Sándorné: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral. 187., 1889., Vahot Gyula: Petőfi Sándor emlékezete. 1880., Vahot Imre: Petőfi Sándor. 1856., Vadnai Károly: Régi emlékek. 1877. – És száznál többen foglalták alakját és munkásságát a műveikbe - ahogy föntebb utaltunk rá. A 20. században a Petőfi-irodalom a sokszorosára bővült itthon és külföldön.
JI: Petőfi eltűnése 1849-ben hogyan befolyásolta műveinek fogadtatását?
KEJ: Olaj volt a tűzre. A szabadságharc leverése után és az önkényuralom évei alatt sem felejtette el az olvasóközönség a kedvenc szerzőjét. A Kiegyezést követően a század végéig a szakma is megtette a magáét, hogy kiderítse eltűnésének, esetleges száműzetésének, halálának a helyét idejét, körülményeit: Barabás Károly 1897., Csernátoni Gyula 1888, 1889, 1890., Eötvös Károly 1882., Farnos Dezső 1889., Ferenczi György 1888., Ferenczi Zoltán 1894., Gárdonyi Géza 1898., Imreh Sándor 1892., Jókai Mór 1874., 1879., Kertbeny Károly 1880., Kőváry László 1888., Lengyel József 1860., 1877., Mikszáth Kálmán 1885., Váli Béla 1885.
Petőfi életének és halálának nyitott kérdései valójában minden nemzedékben napirendre kerültek, bár a hivatalosok ezeket megpróbálták elhallgatni. - De a kérdésre visszatérve: elmondhatjuk, hogy a Petőfi - ügy folyamatos felszínen tartása segített abban, hogy gyakorlatilag minden könyvtárral rendelkező intézmény - sőt, család - könyvespolcára odakerültek a munkái. A rejtélyek Petőfi - mítosza pedig nem tűnt el, hanem egyre-másra gazdagodott.
JI: Mi volt Mikszáth véleménye Petőfi hamvainak kutatásáról?
KEJ: Szerkesztőségét pusztán Petőfi és Jókai portréja díszítette. Fönt idézett írása akkor született, amikor az országos hírű antropológus - Török Aurél - elsőként vállalkozott arra, hogy a segesvári csatatér felásásával azonosítani tudja Petőfi maradványait, amennyiben azok ott találhatóak. Szándékát kegyeleti szempontokra hivatkozva meghiúsították.
Mikszáth azokat a kérdéseket meditálja végig, hogy nem kell-e inkább a köztudatban már meggyökeresedett Petőfi - mítoszt meghagyni és eltekinteni az esetleges cáfolatától? Nem jobb-e a mítosz szempontjából, ha a költőt övező rejtélyek enigmák maradnak? Ha nem találják meg a maradványait vagy nem tökéletes az azonosításuk, nem fogják-e majd azt is kétségbe vonni, hogy Petőfi egyáltalán létezett?
Arról azonban kétséget kizáróan megbizonyosodhatunk, hogy Mikszáthnál Petőfi a magyar irodalmi panteonban az őt megillető helyet foglalja el.
2022
Józsa István
KOVÁCS GÉZA SZOBRAIRÓL
Kovács Géza szobrász századik hazai kiállítását rendezte Árkoson. Eddig tizenhét országban állított ki, közel háromszáz csoportos kiállításon vett részt, ezek közül negyven nemzetközi. Négy magyarországi ösztöndíjat kapott, tizenkilenc nemzetközi képzőművészeti díjat. 2OO7-ben a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Pro Cultura Hungarica állami díjjal jutalmazta, 2O11-ben a Magyar Művészeti Alapítvány díját vette át Marosvásárhelyen.
|
-- A kezdetekről. A mindennapi tárgyak költészetét, a talált tárgyak poézisét a pop-art fedezte fel és vonta be a műalkotásba. Te hol, mikor, hogy készítetted el az első szobrodat?
-- Sepsiszentgyörgyön, a gépgyárban kezdtem készíteni első szobraimat hegesztéssel, utána otthon, a lakásomban torzókat és figuratív kisplasztikákat mintáztam meg agyagba, aztán később az öntődében kiöntöttük azokat bronzban vagy alumíniumban. Első kiállításomat a gépgyárban rendeztem Pásztor Ferenc igazgató támogatásával és Plugor Sándor képzőművész segítségével.
-- Miért?
-- Voltak gondolataim és mondanivalóim, amelyek foglalkoztattak, és ezeket ki akartam fejezni szobrok segítségével. A háromdimenziós formák iránt mindig is nagyon vonzódtam.
-- Miért kezdtél egy ilyen embert próbáló munkába, amelyik ráadásul nem ígér biztos jövedelmet, sikereket?
-- Ha az ember nekikezd szobrot készíteni, és szereti azt, amit csinál, akkor munka közben egyáltalán nem érzi, hogy az nehéz. Nem éreztem soha semmi fáradtságot alkotás közben, csak utána. Ez nagy küzdelem az anyaggal és önmagaddal. Alkotás közben nagy feszültségben és koncentrálásban dolgozom. Amikor a szoborral meg vagyok elégedve, és abbahagyom az alkotást, akkor vesz erőt rajtam egy nagyon jóleső fáradtság. Csak így. Ha azt érzed, hogy az egész testedet feszíti szét az a belső erő, amelyik kikívánkozik belőled, és boldog vagy, hogy eljutottál odáig, hogy végre alkothatsz, akkor nagyon nagy baj lenne, ha még véletlenül is a jövedelem és a siker gondolata foglalkoztatna. Akkor már nem tudsz szárnyalni. Ezek a dolgok engem sohasem érdekeltek és remélem, hogy ezután sem fognak. A szobraimat akarom a legjobb tudásom szerint megalkotni. Nekem ez mindennél fontosabb.
-- Hogyan tanultad a szakmát? Bejártal elismert alkotók műtermeibe?
-- Henry Moore: Szobrászatról és Herbert Read: Modern szobrászat című könyvéből, más művészi kiadványokból, folyóiratokból tanultam, és ma is folyamatosan ezeket olvasom és tanulmányozom. Igyekeztem megismerni mindent, ami eddig a szobrászatban történt a kezdetektől napjainkig. Nagy öröm volt számomra, többek között, a törzsi és az afrikai művészet megismerése. Természetesen eljártam és megnéztem minden egyes kiállítást, amire lehetőségem adódott. Voltam műtermekben is, de ott majdnem semmit sem tanultam. Néha olyasmiket láttam, amik arra figyelmeztetett, hogy mit ne csináljak úgy, mint ahogy ott történik.
1985-ben három hónapig Plugor Sándor és Miklóssy Mária közös műtermében laktam. Amikor Sepsiszentgyörgyön nem volt szállásom, akkor Plugor Sándor felajánlotta, hogy lakjak a műteremben, amíg lakást kapok. Az ottani atmoszféra és a csodálatos művek is biztos hatással voltak rám. Ennél fontosabbak voltak az éjszakába nyúló nagy beszélgetések. Sokszor éjjel egy vagy három óráig osztottuk a világ sorsát, és beszéltünk a művészetről. Nem az helyi alkotókról, hanem inkább a nagy dolgokról, ami a művészetben lezajlott. Plugor Sándor segített nekem Pásztor Ferenc igazgató mellett abban, hogy megrendezzük az első kiállításomat a gépgyárban. Illyefalván a KIDA- központban levő tárlatomat is Sándorral együtt rendeztük.
-- Kit tartasz előképednek? Ki befolyásolta, alakította a szemléletedet?
-- Nem tartok senkit az előképemnek. Művészeti szemléletemet az igazi remekművekkel való ismerkedés és a folyamatos munka alakította. Alkotás közben nagyon sok mindenre rájön az ember, olyan dolgokra, amiket sehol senki sem tanít.
-- Minden alkotó, egyáltalán, minden ember végigjár egy szellemi--szemléleti érlelődésfolyamatot. Hogyan osztanád szakaszokra az eddig bejárt utadat?
-- Folyamatként élem meg ezt. Nem tudom és nem is akarom semmilyen szakaszra osztani. Minden gondolatom, cselekedetem, teljes testi és lelki lényem eddig és most is az alkotással és a mondanivalóm kifejezésével van elfoglalva. Néha megnézem egyes régi alkotásomat és sokszor elcsodálkozóm azon, hogy milyen jól sikerült megcsinálnom akkor azt a kisplasztikát. Az alkotói hangulat és állapot az teljesen egyedi és megismételhetetlen. Talán ennek köszönhetem azt, hogy a kisplasztikáim teljesen másak. Tudatosan törekszem arra, hogy ne ismételjem önmagam és kihasználjam a három dimenzió nyújtotta lehetőségeket.
-- Most akkor az egyes munkák elkészültéről. A Te munkádban hogyan kezdődik az alkotásfolyamat? Valahol, valamikor megláttál, mondjuk, egy tájrészletet, amelyik megragadott, szép emlékként rögzült, kiváltott egy érzést, és a továbbiakban ez az érzés működik aztán.
-- Engem a táj esetleg úgy inspirál, hogy megtetszik nekem a szép formás szikla vagy kő, néha egy érdekes formájú fa vagy valamilyen tárgy. A tárgyakat, amelyeket érdekesnek találok és lehetőségem adódik rá azokat összegyűjtöm és a műhelyemben tárolom, bízva és tudva hogy annak a felhasználására biztosan sor kerül majd. Én két alkotási módszerrel dolgozom. Ezek a módszerek teljesen különböznek egymástól.
Egyik alkotói folyamat a mintázással kezdődik, amikor a szobrot először agyagba megmintázom, erről később gipsz negatívot készítek és utána beecsetelem a viaszt ebbe a gipsz negatívba. Elkészítem a viasz mintát, amit majd beadok az öntödébe, hogy viaszveszejtéses technikával kiöntsék bronzba. Az öntés után cizellálom és patinázom a készülő szobrot, majd egy vékony rétegű matt lazúrral vagy folyékony viaszréteggel lekenem, hogy a patinázási szín mindörökre megmaradjon abban az állapotában
A másik alkotói folyamat a használt tárgyak összegyűjtésével kezdődik. Ezeket gyűjtöm és amikor valamilyen gondolat foglalkoztat, akkor a csomóból kezdem előszedni őket, ahogy Magyari Lajos írta ‘’felkínálják magukat ezek a tárgyak’’ és megpróbálom majd összeilleszteni őket.. Kivágok belőlük amennyit szükségesnek találok, készítek új odaillő formát, vagy létező tárgyakat alakítok olyanná, ami az én gondolatomat kifejezi. Hegesztéssel illesztem össze őket, utána cizellálom sarokcsiszolóval és egyenes marókkal, majd patinázom és lekenem egy vékony viaszréteggel vagy matt lazúrral.
-- Hol, hogyan "kezdődik" egy szobor? Egészen pontosan a Te alkotásod..
-- Az én alkotásaim az agyamban születnek meg. Ott kezdődik el egy szobor gondolata, és állandó, örökös változáson megy át mindaddig, amíg megtalálom a végleges formáját.
-- Minden esetben van valamely előzetes gondolat? Lerajzolsz gondolatokat? A szobrászrajzot mennyiben tekinted önálló műalkotásnak? Terv, amely motiváció és mozgatóerő végig. És amelyik munka közben bizonyára módosul. Egy-egy példát, kérlek, mitől függően?
-- Minden esetben van előzetes gondolatom, amit én inkább töprengésnek határoznék meg. Nagy töprengés és komoly vívódás az, ami végig kísér az alkotói folyamaton egészen addig, amíg megszületik a mű. A szobrászrajzzal soha sem foglalkoztam és nem is tartom végleges alkotásnak. Nem rajzolok le gondolatokat csak firkákat készítek, de azt sem mindenkor. Eleinte megpróbáltam lerajzolni a szobrot, de majdnem minden alkalommal kudarcba fulladt ez az igyekezetem, mert a munka közben adódó észrevételeim és felismeréseim hatására olyan sokat és nagyot változott a mű, hogy nem is lehetett ráismerni a végén az eredeti elképzelésre. Ha teljes mértékben ki akarod használni a három dimenzió adta lehetőségeket, akkor munka közben nagyon kell koncentráljál arra, hogy az adódó lehetőségeket észrevegyed, és élni is tudjál velük. Sokkal jobb, ha az alkotás megszületésére összpontosítod minden figyelmedet, és ne a vázlathoz próbálj alkalmazkodni és ragaszkodni. Alkotás közben kell hogy szárnyaljanak a gondolataid, és semmi sem szabad ebben gátoljon. Ezt csak úgy lehet elérni, ha testben és lélekben egyaránt rákészültél és kész vagy, hogy elkészítsd azt a művet, ami egyáltalán nem biztos, hogy könnyen fog sikerülni. Nagyon sokszor sok kétkedéssel és bizonytalansággal kell megküzdeni a mű elkészítésének az ideje alatt. A módosítások egyfelől formaiak, az új formai felismerések és a tömegek arányainak változása miatt adódnak, másfelől pedig a gondolatiak, a mondanivaló minél erősebb és tömörebb kifejezésének az óhajából adódik.
-- Előzetes megrendelésre dolgoztál már?
-- Igen, dolgoztam előzetes megrendelésre is. Például így készítettem el a Szászrégenben felállított Madár szobromat. Több pályázati kiállításra is készült kisplasztikám, ahol előre megadták a mű témáját.
-- A szobor-ötletek, ha azok, hogyan születnek? Kollégákkal, másokkal való beszélgetésben? Albumokat, Internetet nézve, klasszikusok példáit követve?
-- A pályám elején, nagyon ritkán, de volt olyan eset, hogy nézegettem az albumban a szobrokat, és hirtelen kipattant egy teljesem más szobor ötlete, amelyik egyáltalán nem hasonlított a látottak közül egyikhez sem. Most olyankor jönnek az ötletek, amikor rá vagyok készülve az alkotásra. Természetesen a tudatalattiban sokat foglalkozom velük, és rágódok rajtuk, amíg megszületnek a kiindulópont körvonalai.
-- Hogyan határozod meg a telt és üres terek aranyat?
-- Ezt az arányt én nem tudom meghatározni. Ez teljesem változó és más minden egyes alkalommal. Erre nincs semmilyen recept. Itt nem lehet és nem is szabad semmilyen előre betanult sablon szerint dolgozni. Az én műveimben a telt és üres terek kézen fogva egymás mellett, egymást segítve és erősítve vannak jelen. A szobor összképe és ritmusa a végén mindig elárulja, hogy ezeket az arányokat helyesen alkalmaztam vagy sem.
-- A kész tárgyak beépítését az avantgárd kezdte el – Braque, Picasso, Picabia stb. --, a mindennapi tárgyak költészetét a pop-art fedezte fel...
-- Picassónak egy egész szobája volt tele ilyen tárgyakkal, ahová nem engedett be senkit. Gonzales, Picasso barátja készítette az első hegesztett szobrot. Deuten Makkai Réka művészettörténész ezt írja a műveim és a pop art-al kapcsolatban, hogy ’’Én nem tartalak téged pop-art művésznek, benned annál nagyobb a tisztelet a szép, a hagyomány és a tartalom iránt’’. Én sem tartom magam pop-art művésznek
-- A Te munkádban hogyan kezdődött a folyamat? Hogyan zajlik? A módszer – mint például a szürrealizmusban – a véletlen?
-- A folyamat, még egyszer, a gondolattal kezdődik, utána az összegyűjtött használati tárgyakból kiválasztom azokat, amelyekre szükségem van annak a munkának az elkészítéséhez. Ezeket a tárgyakat felszabom úgy, hogy méretre és formára is nekem megfeleljenek. Utána összeillesztem hegesztéses módszerrel, majd cizellálom és patinázom. Végül bevonom a felületét egy vékony viaszréteggel vagy fénytelen lazúrral.
Itt a véletlennek annyi szerepe van, hogy én azokat a tárgyakat valahol és valamikor megtaláltam és megtetszettek nekem. Ha más tárgyat találtam volna akkor más lenne a formája a születendő szobornak.
A szobraimat Bihari Tamás budapesti újságíró izmusmentes alkotásoknak nevezte, amivel én is tökéletesen egyetértek. Van bennük egy csomó dolog, object trouvé, használati tárgy, pop art elem, arta poverára emlékeztető elem, konstruktivista, szürrealista elem, avantgárd expresszionizmus stb stb., ha mikroszkóp alá vesszük a műveket. De ez teljesen fölösleges, mert itt a lényeg az, hogy ezeknek a dolgoknak az összeolvasztásából olyan művek születtek, amelyekről nagyon sok neves szakembernek az a véleménye, hogy egyik skatulyába sem lehet betuszkolni őket. Ezeket inkább Kovács Géza művekként emlegetik.
A szobraimban fontos a mozgás érzésének a megteremtése, amit a formák ritmusa határoz meg, A régebbi szobrok általában tömörek voltak. Nem voltak ilyen fontosak az áttört üres formák, mint az én műveimben. Itt nagy szerepe van a fénynek és a levegőnek, amelyek átjárják a szobrot. És a néző pillantását magukkal ragadva körbe és szinte spirálisan felfelé viszik a formákon úgy, hogy az közben behatol a mű belsejébe is. Minden szoborban megtaláljuk a feszültséget, amely éltető elem is.
Ne feledkezünk meg a másik módszerről sem, a viaszveszejtéses technikával készült szobrokról,. Azok sokkal tömörebbek. Először megmintázom őket, és az öntődében bronzba kiöntjük. Utána cizellálom és patinázom a felületeket, majd bevonom vékony viaszréteggel. Az anyagi lehetőségeim akadályoznak ebben, úgyhogy ezekből kevesebb alkotás születik. Wehner Tibor budapesti művészettörténész erről az alkotási módszerről írta:
’’Természetesen a mintázott-öntött bronzok és a kollázsszerűen összeillesztett rekvizítum-objektek anyaghasználata, tömegformálása és térszervezése, valamint kifejezésmódja is gyökeresen különbözik egymástól – a bronz- és alumíniumszobrok között esetenként megjelenik a konkrét figura, az emberi alak is, s e műveken fontos hangsúlyokat kapnak a felületek, a palástok –, ám a megidézés emlékszerű volta, azonossága mégis összhangot teremt a két, egymástól nagyon távol álló szobrászati szólam között.’’
-- Mikor tekintesz befejezettnek, "késznek" egy műalkotást? A sajátodat, másokét...
-- Ezt meghatározni nagyon nehéz dolog. Többször volt úgy, hogy ma késznek tekintettem a szobrot, és másnap, ahogy ránéztem, hibát találtam rajta. Volt, hogy egyszerűsíteni kellett az alakzaton, mert a plusz formák zavarták a mű mondanivalójának a kifejezését, vagy eltakarták bizonyos szögben az egyes formák teljes szépségét. Máskor meg hiányt fedeztem fel. Találkoztam néha olyan üres részekkel, ahová odakívánkozott még valami. Talán akkor tekintem teljesen késznek a szobrot, ha ránézek, és jóleső nyugalom vesz rajtam erőt. Ha úgy látom és érzem, hogy a műben minden a helyére került, és nem észlelhető semmilyen zavaró részlet. Hiszem, hogy a mű, abban a pillanatban, amikor kész van, üzen nekem, és én meg kell hogy érezzem ezt a jelzést, ha köztünk alkotás közben kialakult a tökéletes harmónia.
2017
-- Sepsiszentgyörgyön, a gépgyárban kezdtem készíteni első szobraimat hegesztéssel, utána otthon, a lakásomban torzókat és figuratív kisplasztikákat mintáztam meg agyagba, aztán később az öntődében kiöntöttük azokat bronzban vagy alumíniumban. Első kiállításomat a gépgyárban rendeztem Pásztor Ferenc igazgató támogatásával és Plugor Sándor képzőművész segítségével.
-- Miért?
-- Voltak gondolataim és mondanivalóim, amelyek foglalkoztattak, és ezeket ki akartam fejezni szobrok segítségével. A háromdimenziós formák iránt mindig is nagyon vonzódtam.
-- Miért kezdtél egy ilyen embert próbáló munkába, amelyik ráadásul nem ígér biztos jövedelmet, sikereket?
-- Ha az ember nekikezd szobrot készíteni, és szereti azt, amit csinál, akkor munka közben egyáltalán nem érzi, hogy az nehéz. Nem éreztem soha semmi fáradtságot alkotás közben, csak utána. Ez nagy küzdelem az anyaggal és önmagaddal. Alkotás közben nagy feszültségben és koncentrálásban dolgozom. Amikor a szoborral meg vagyok elégedve, és abbahagyom az alkotást, akkor vesz erőt rajtam egy nagyon jóleső fáradtság. Csak így. Ha azt érzed, hogy az egész testedet feszíti szét az a belső erő, amelyik kikívánkozik belőled, és boldog vagy, hogy eljutottál odáig, hogy végre alkothatsz, akkor nagyon nagy baj lenne, ha még véletlenül is a jövedelem és a siker gondolata foglalkoztatna. Akkor már nem tudsz szárnyalni. Ezek a dolgok engem sohasem érdekeltek és remélem, hogy ezután sem fognak. A szobraimat akarom a legjobb tudásom szerint megalkotni. Nekem ez mindennél fontosabb.
-- Hogyan tanultad a szakmát? Bejártal elismert alkotók műtermeibe?
-- Henry Moore: Szobrászatról és Herbert Read: Modern szobrászat című könyvéből, más művészi kiadványokból, folyóiratokból tanultam, és ma is folyamatosan ezeket olvasom és tanulmányozom. Igyekeztem megismerni mindent, ami eddig a szobrászatban történt a kezdetektől napjainkig. Nagy öröm volt számomra, többek között, a törzsi és az afrikai művészet megismerése. Természetesen eljártam és megnéztem minden egyes kiállítást, amire lehetőségem adódott. Voltam műtermekben is, de ott majdnem semmit sem tanultam. Néha olyasmiket láttam, amik arra figyelmeztetett, hogy mit ne csináljak úgy, mint ahogy ott történik.
1985-ben három hónapig Plugor Sándor és Miklóssy Mária közös műtermében laktam. Amikor Sepsiszentgyörgyön nem volt szállásom, akkor Plugor Sándor felajánlotta, hogy lakjak a műteremben, amíg lakást kapok. Az ottani atmoszféra és a csodálatos művek is biztos hatással voltak rám. Ennél fontosabbak voltak az éjszakába nyúló nagy beszélgetések. Sokszor éjjel egy vagy három óráig osztottuk a világ sorsát, és beszéltünk a művészetről. Nem az helyi alkotókról, hanem inkább a nagy dolgokról, ami a művészetben lezajlott. Plugor Sándor segített nekem Pásztor Ferenc igazgató mellett abban, hogy megrendezzük az első kiállításomat a gépgyárban. Illyefalván a KIDA- központban levő tárlatomat is Sándorral együtt rendeztük.
-- Kit tartasz előképednek? Ki befolyásolta, alakította a szemléletedet?
-- Nem tartok senkit az előképemnek. Művészeti szemléletemet az igazi remekművekkel való ismerkedés és a folyamatos munka alakította. Alkotás közben nagyon sok mindenre rájön az ember, olyan dolgokra, amiket sehol senki sem tanít.
-- Minden alkotó, egyáltalán, minden ember végigjár egy szellemi--szemléleti érlelődésfolyamatot. Hogyan osztanád szakaszokra az eddig bejárt utadat?
-- Folyamatként élem meg ezt. Nem tudom és nem is akarom semmilyen szakaszra osztani. Minden gondolatom, cselekedetem, teljes testi és lelki lényem eddig és most is az alkotással és a mondanivalóm kifejezésével van elfoglalva. Néha megnézem egyes régi alkotásomat és sokszor elcsodálkozóm azon, hogy milyen jól sikerült megcsinálnom akkor azt a kisplasztikát. Az alkotói hangulat és állapot az teljesen egyedi és megismételhetetlen. Talán ennek köszönhetem azt, hogy a kisplasztikáim teljesen másak. Tudatosan törekszem arra, hogy ne ismételjem önmagam és kihasználjam a három dimenzió nyújtotta lehetőségeket.
-- Most akkor az egyes munkák elkészültéről. A Te munkádban hogyan kezdődik az alkotásfolyamat? Valahol, valamikor megláttál, mondjuk, egy tájrészletet, amelyik megragadott, szép emlékként rögzült, kiváltott egy érzést, és a továbbiakban ez az érzés működik aztán.
-- Engem a táj esetleg úgy inspirál, hogy megtetszik nekem a szép formás szikla vagy kő, néha egy érdekes formájú fa vagy valamilyen tárgy. A tárgyakat, amelyeket érdekesnek találok és lehetőségem adódik rá azokat összegyűjtöm és a műhelyemben tárolom, bízva és tudva hogy annak a felhasználására biztosan sor kerül majd. Én két alkotási módszerrel dolgozom. Ezek a módszerek teljesen különböznek egymástól.
Egyik alkotói folyamat a mintázással kezdődik, amikor a szobrot először agyagba megmintázom, erről később gipsz negatívot készítek és utána beecsetelem a viaszt ebbe a gipsz negatívba. Elkészítem a viasz mintát, amit majd beadok az öntödébe, hogy viaszveszejtéses technikával kiöntsék bronzba. Az öntés után cizellálom és patinázom a készülő szobrot, majd egy vékony rétegű matt lazúrral vagy folyékony viaszréteggel lekenem, hogy a patinázási szín mindörökre megmaradjon abban az állapotában
A másik alkotói folyamat a használt tárgyak összegyűjtésével kezdődik. Ezeket gyűjtöm és amikor valamilyen gondolat foglalkoztat, akkor a csomóból kezdem előszedni őket, ahogy Magyari Lajos írta ‘’felkínálják magukat ezek a tárgyak’’ és megpróbálom majd összeilleszteni őket.. Kivágok belőlük amennyit szükségesnek találok, készítek új odaillő formát, vagy létező tárgyakat alakítok olyanná, ami az én gondolatomat kifejezi. Hegesztéssel illesztem össze őket, utána cizellálom sarokcsiszolóval és egyenes marókkal, majd patinázom és lekenem egy vékony viaszréteggel vagy matt lazúrral.
-- Hol, hogyan "kezdődik" egy szobor? Egészen pontosan a Te alkotásod..
-- Az én alkotásaim az agyamban születnek meg. Ott kezdődik el egy szobor gondolata, és állandó, örökös változáson megy át mindaddig, amíg megtalálom a végleges formáját.
-- Minden esetben van valamely előzetes gondolat? Lerajzolsz gondolatokat? A szobrászrajzot mennyiben tekinted önálló műalkotásnak? Terv, amely motiváció és mozgatóerő végig. És amelyik munka közben bizonyára módosul. Egy-egy példát, kérlek, mitől függően?
-- Minden esetben van előzetes gondolatom, amit én inkább töprengésnek határoznék meg. Nagy töprengés és komoly vívódás az, ami végig kísér az alkotói folyamaton egészen addig, amíg megszületik a mű. A szobrászrajzzal soha sem foglalkoztam és nem is tartom végleges alkotásnak. Nem rajzolok le gondolatokat csak firkákat készítek, de azt sem mindenkor. Eleinte megpróbáltam lerajzolni a szobrot, de majdnem minden alkalommal kudarcba fulladt ez az igyekezetem, mert a munka közben adódó észrevételeim és felismeréseim hatására olyan sokat és nagyot változott a mű, hogy nem is lehetett ráismerni a végén az eredeti elképzelésre. Ha teljes mértékben ki akarod használni a három dimenzió adta lehetőségeket, akkor munka közben nagyon kell koncentráljál arra, hogy az adódó lehetőségeket észrevegyed, és élni is tudjál velük. Sokkal jobb, ha az alkotás megszületésére összpontosítod minden figyelmedet, és ne a vázlathoz próbálj alkalmazkodni és ragaszkodni. Alkotás közben kell hogy szárnyaljanak a gondolataid, és semmi sem szabad ebben gátoljon. Ezt csak úgy lehet elérni, ha testben és lélekben egyaránt rákészültél és kész vagy, hogy elkészítsd azt a művet, ami egyáltalán nem biztos, hogy könnyen fog sikerülni. Nagyon sokszor sok kétkedéssel és bizonytalansággal kell megküzdeni a mű elkészítésének az ideje alatt. A módosítások egyfelől formaiak, az új formai felismerések és a tömegek arányainak változása miatt adódnak, másfelől pedig a gondolatiak, a mondanivaló minél erősebb és tömörebb kifejezésének az óhajából adódik.
-- Előzetes megrendelésre dolgoztál már?
-- Igen, dolgoztam előzetes megrendelésre is. Például így készítettem el a Szászrégenben felállított Madár szobromat. Több pályázati kiállításra is készült kisplasztikám, ahol előre megadták a mű témáját.
-- A szobor-ötletek, ha azok, hogyan születnek? Kollégákkal, másokkal való beszélgetésben? Albumokat, Internetet nézve, klasszikusok példáit követve?
-- A pályám elején, nagyon ritkán, de volt olyan eset, hogy nézegettem az albumban a szobrokat, és hirtelen kipattant egy teljesem más szobor ötlete, amelyik egyáltalán nem hasonlított a látottak közül egyikhez sem. Most olyankor jönnek az ötletek, amikor rá vagyok készülve az alkotásra. Természetesen a tudatalattiban sokat foglalkozom velük, és rágódok rajtuk, amíg megszületnek a kiindulópont körvonalai.
-- Hogyan határozod meg a telt és üres terek aranyat?
-- Ezt az arányt én nem tudom meghatározni. Ez teljesem változó és más minden egyes alkalommal. Erre nincs semmilyen recept. Itt nem lehet és nem is szabad semmilyen előre betanult sablon szerint dolgozni. Az én műveimben a telt és üres terek kézen fogva egymás mellett, egymást segítve és erősítve vannak jelen. A szobor összképe és ritmusa a végén mindig elárulja, hogy ezeket az arányokat helyesen alkalmaztam vagy sem.
-- A kész tárgyak beépítését az avantgárd kezdte el – Braque, Picasso, Picabia stb. --, a mindennapi tárgyak költészetét a pop-art fedezte fel...
-- Picassónak egy egész szobája volt tele ilyen tárgyakkal, ahová nem engedett be senkit. Gonzales, Picasso barátja készítette az első hegesztett szobrot. Deuten Makkai Réka művészettörténész ezt írja a műveim és a pop art-al kapcsolatban, hogy ’’Én nem tartalak téged pop-art művésznek, benned annál nagyobb a tisztelet a szép, a hagyomány és a tartalom iránt’’. Én sem tartom magam pop-art művésznek
-- A Te munkádban hogyan kezdődött a folyamat? Hogyan zajlik? A módszer – mint például a szürrealizmusban – a véletlen?
-- A folyamat, még egyszer, a gondolattal kezdődik, utána az összegyűjtött használati tárgyakból kiválasztom azokat, amelyekre szükségem van annak a munkának az elkészítéséhez. Ezeket a tárgyakat felszabom úgy, hogy méretre és formára is nekem megfeleljenek. Utána összeillesztem hegesztéses módszerrel, majd cizellálom és patinázom. Végül bevonom a felületét egy vékony viaszréteggel vagy fénytelen lazúrral.
Itt a véletlennek annyi szerepe van, hogy én azokat a tárgyakat valahol és valamikor megtaláltam és megtetszettek nekem. Ha más tárgyat találtam volna akkor más lenne a formája a születendő szobornak.
A szobraimat Bihari Tamás budapesti újságíró izmusmentes alkotásoknak nevezte, amivel én is tökéletesen egyetértek. Van bennük egy csomó dolog, object trouvé, használati tárgy, pop art elem, arta poverára emlékeztető elem, konstruktivista, szürrealista elem, avantgárd expresszionizmus stb stb., ha mikroszkóp alá vesszük a műveket. De ez teljesen fölösleges, mert itt a lényeg az, hogy ezeknek a dolgoknak az összeolvasztásából olyan művek születtek, amelyekről nagyon sok neves szakembernek az a véleménye, hogy egyik skatulyába sem lehet betuszkolni őket. Ezeket inkább Kovács Géza művekként emlegetik.
A szobraimban fontos a mozgás érzésének a megteremtése, amit a formák ritmusa határoz meg, A régebbi szobrok általában tömörek voltak. Nem voltak ilyen fontosak az áttört üres formák, mint az én műveimben. Itt nagy szerepe van a fénynek és a levegőnek, amelyek átjárják a szobrot. És a néző pillantását magukkal ragadva körbe és szinte spirálisan felfelé viszik a formákon úgy, hogy az közben behatol a mű belsejébe is. Minden szoborban megtaláljuk a feszültséget, amely éltető elem is.
Ne feledkezünk meg a másik módszerről sem, a viaszveszejtéses technikával készült szobrokról,. Azok sokkal tömörebbek. Először megmintázom őket, és az öntődében bronzba kiöntjük. Utána cizellálom és patinázom a felületeket, majd bevonom vékony viaszréteggel. Az anyagi lehetőségeim akadályoznak ebben, úgyhogy ezekből kevesebb alkotás születik. Wehner Tibor budapesti művészettörténész erről az alkotási módszerről írta:
’’Természetesen a mintázott-öntött bronzok és a kollázsszerűen összeillesztett rekvizítum-objektek anyaghasználata, tömegformálása és térszervezése, valamint kifejezésmódja is gyökeresen különbözik egymástól – a bronz- és alumíniumszobrok között esetenként megjelenik a konkrét figura, az emberi alak is, s e műveken fontos hangsúlyokat kapnak a felületek, a palástok –, ám a megidézés emlékszerű volta, azonossága mégis összhangot teremt a két, egymástól nagyon távol álló szobrászati szólam között.’’
-- Mikor tekintesz befejezettnek, "késznek" egy műalkotást? A sajátodat, másokét...
-- Ezt meghatározni nagyon nehéz dolog. Többször volt úgy, hogy ma késznek tekintettem a szobrot, és másnap, ahogy ránéztem, hibát találtam rajta. Volt, hogy egyszerűsíteni kellett az alakzaton, mert a plusz formák zavarták a mű mondanivalójának a kifejezését, vagy eltakarták bizonyos szögben az egyes formák teljes szépségét. Máskor meg hiányt fedeztem fel. Találkoztam néha olyan üres részekkel, ahová odakívánkozott még valami. Talán akkor tekintem teljesen késznek a szobrot, ha ránézek, és jóleső nyugalom vesz rajtam erőt. Ha úgy látom és érzem, hogy a műben minden a helyére került, és nem észlelhető semmilyen zavaró részlet. Hiszem, hogy a mű, abban a pillanatban, amikor kész van, üzen nekem, és én meg kell hogy érezzem ezt a jelzést, ha köztünk alkotás közben kialakult a tökéletes harmónia.
2017
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES KOZMA DEZSŐT
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár -- nagyformátumú munkásságot folytat, köteteinek sora már helyére került a szakmában.
|
-- Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Hát ez már önmagában külön téma lehetne. Öt– hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak. Olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
-- Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar-román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő” Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
-- 1956 –itt az országban az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Így nem volt a magyarországihoz hasonlóan feltűnő a megtorlás. Édesapámat, édesanyámat politikai okokból elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak” elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg ’56 következményeiből?
-- Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született” – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
-- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
-- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértében, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994- ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003-2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
-- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
-- Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kiváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. (Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
-- Hogyan, miért éppen a 19. századot választottad?
-- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később, az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
Éveken át főleg a XIX. század magyar irodalmát szeminarizáltam és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját. (Irodalom a kolozsvári századvégen)
Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze közben ki-kirándultam a XX. századba és a világirodalomba.
-- Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19 századból. Arany János „A walesi bárdok” című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. --, de egyiknek sem volt ekkora sikere – ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele” ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
-- Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp érzelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi XXI. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség” és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben” arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött”. Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira” gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
-- Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. – Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
-- Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008-2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
-- Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát, Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a „Zokogó majom” és a „Bábel tornya”. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
-- Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó elmulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
-- Európa töténelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz” című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
-- Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét”. Világszemléletét összegező Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
-- Min dolgozol most? Mik a terveid?
-- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet.
Milyen terveim vannak?
Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a XX. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
2017
-- Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar-román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő” Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
-- 1956 –itt az országban az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Így nem volt a magyarországihoz hasonlóan feltűnő a megtorlás. Édesapámat, édesanyámat politikai okokból elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak” elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg ’56 következményeiből?
-- Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született” – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
-- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
-- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértében, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994- ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003-2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
-- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
-- Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kiváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. (Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
-- Hogyan, miért éppen a 19. századot választottad?
-- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később, az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
Éveken át főleg a XIX. század magyar irodalmát szeminarizáltam és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját. (Irodalom a kolozsvári századvégen)
Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze közben ki-kirándultam a XX. századba és a világirodalomba.
-- Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19 századból. Arany János „A walesi bárdok” című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. --, de egyiknek sem volt ekkora sikere – ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele” ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
-- Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp érzelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi XXI. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség” és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben” arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött”. Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira” gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
-- Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. – Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
-- Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008-2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
-- Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát, Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a „Zokogó majom” és a „Bábel tornya”. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
-- Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó elmulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
-- Európa töténelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz” című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
-- Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét”. Világszemléletét összegező Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
-- Min dolgozol most? Mik a terveid?
-- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet.
Milyen terveim vannak?
Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a XX. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
2017
Józsa István
BESZÉLGETÉS LÁSZLÓFFY CSABA KÖLTŐVEL,
PRÓZA-, ESSZÉ- ÉS SZÍNMŰÍRÓVAL, FORDÍTÓVAL
– A szerző elhatározta, hogy kora írnoka lesz – több klasszikus példát ismerünk. Az epikai vetületet – még a költészet vagy akár a vizuális nyelv esetében is – részben vagy tán először az a kor, korszak adja, amelyben az alkotó él. A történeteid építését mennyiben vezette ilyen vállalás?
– A szerző jelen esetben nem határozott el semmit, még azt sem, hogy költő lesz. A versek jöttek s döntöttek... Később más szövegek jöttek. A dráma az külön, áttételes élmény.
– Igaz, írták már rólad, hogy verseidben is fölfedezhetők a drámai leütések. A prózai szövegekben is sok a drámaiság...
– Ha nem a cselekményben, akkor a dialógus vagy maga a nyelv hordoz klasszikus értelemben vett vagy groteszk (morbid) drámai elemeket. Szinte mindegy, hogy milyen műfajban rejtőzik a dráma(iság) / antidráma. A hangvétel, a nyelv, az anyag természete dönti el, hogy minek neveztetik majd. Bertha Zoltán a Mundus Kiadónál megjelent kétkötetes drámagyűjteményemet záró tanulmányában erről mondja azt, hogy: „szuggesztív feszültségalkotó tényező mindaz, ami humanitás és embertelenség ellentétei között mint fundamentális konfliktusforrás húzódik...”
– És Ágh Istvánra hivatkozik, aki szerint írásaid nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg...
– Ezt ő a prózámról állítja. Némelykor viszont nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között, legalábbis nálam.
– A Valami másban „a magyarság lelkiismeretévé” akar válni a szereplő (2003), Trianon „kitölthetetlen hiátus” (2001). „Kis ország Magyarország (mint Finnország), honnan várhat valamit? Jót semmiképpen” (De ki a nyertes, 1995). „Kozmikus veszteségérzet” (Tudnak-e a jász lovasok nevetni?, 2002). Hogyan alakulnak a magyar–magyar viszonyok?
– Vegyük sorjában. A Valami más címadó elbeszélésének hőse Ady Endre; a százéves időköztől függetlenül nem lehet a szerző saját hangját, hitvallását (hát még ars poeticáját) számon kérni s idézni egy kiragadott mondattal – a könyvborítón különben Schiele egyik legerotikusabb festménye látható –, de éppen a te szövegedből idézhető a hátlapon, hogy e kötet prózai írásaiban „a futamok elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség... érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról; nem annyira nagyságukban ragadja meg őket a szerző, hanem férfi (hím) viszonyukban (...) az életükben sorsszerű szerepet játszó nővel.” Ezek után legfeljebb olyasmit kérdezhetnél, hogy valamelyes élettapasztalat, végzetes szerelem, csalódás menynyiben játszott szerepet s „ihlette meg” a szerzőt a „párhuzamos vallomásokban” vagy akár magában a témaválasztásban – tudván vagy feltéve, hogy nála(m) a hetvenéves kort szemérem-repkénnyel takaró fal: „bagatell”... Továbbá: a kitölthetetlen hiátus kisregény- s novellafüzérének, valamint a De ki a nyertes? kötet második darabjának a szereplői történelmi személyiségek, politikusok, írók – IV. Károly, Zita királyné, Masaryk, Károlyi Mihály, Saint-John Perse, Romain Rolland; az egyikük (talán a Szovjetunióba küldött magyar nagykövet rekonstruált alakjának) szájából ragadtál ki egy ártatlan, bár tényszerűnek tetsző mondatot, a könyvben ennél több tucat súlyosabb, a korra és rám is jellemző gondolatot találni. Ráadásul az eltűnt apa és fia közti párbeszéd szereplői fiktív hősök... Folytassam? A „kozmikus veszteségérzet” szókapcsolat a Tudnak-e a jász lovasok nevetni? című verseskötetből – valójában nem alanyi vallomás, tekintve, hogy a szerző Dracu la Ureche (Ördög a Füledben) nevű alteregójának ciklusából idézted; a magyar–magyar viszony felett pedig (hogy ne lehessen félreérteni): az agg Habsburg Ottót és az osztrák szardíniát asszociálva csattan el a gyógyiszapba alélt kicsi ország groteszk felhangú poénja. A szerző lelkiismerete lelkizéssel könnyen anakronizmussá válhat. Irtózom a didakticizmustól, a szócsöves megoldásoktól.
– A műfaji határok lebontásával „rájöttem, hogy bennem is minden megismétlődik” – mondtad. (Vissza a forrásokhoz, 2001). Az alkotásnak nevezett pokoljárás a szövegeidben, kezdettől fogva, elsősorban önvizsgálat – önemésztő, önépítő; közben végig a tántoríthatatlan hit. Hol kezdődik az önvizsgálat története?
– A világ hisztériái közepette higgadtságot erőltetni magadra csak az érintetlen papírlap előtt lehet. Ez nem csupán hetven év tanulsága. Voltam én már hétszáz éves, annak a függvényében, hogy mennyire fenyegette az elárultatás veszélye a hűséget, a hagyományt, a megkísértő újat akarás kísérleti értékeit valamely földrészen vagy csupán az én féltekémen. És ugyanúgy voltam – s lehetek – évszázadokkal, évtizedekkel fiatalabb, a gyermekkori érzékenységet és a kamaszkor igazságait újraélve, ha csak pillanatokra is. A hangulatok gyógyító erejében bízva; jóllehet, egyeseket az életkorral járó szubjektív emlékezés könnyen a bűvölet, s azon is túl, a túlzó elérzékenyülés veszélyes, ingoványos árterületére sodorhat. Szerencsére, tudatos alkat lévén, nem csak „lírikus alapállásban” (ez több annál, mint amikor a jó szerkesztő fölkapja a fejét a képzavarra), állandó késztetést érzek figyelni és figyelmeztetni az arányokra... De hát azért vagytok ti: a KÉRDEZŐK, hogy a megírt művek, az egybegyűjtött gondolatok hitelét, valóságtartalmát vizsgáljátok – nem a „páciens” (az alkotó) külső rálátásait s közérzetét –, persze, nemcsak a történetre, a sztorira gondolok, hanem a nyelvi szinten is lemérhetőre. S a valóságtartalomba itt a képzeletet is beleértem. Mely nálam, a külső megítélések szerint is, nagy szerepet játszik.
– Elsősorban a bűvészről és a zsonglőrről szeretnék beszélgetni. A valóságkezelés két különböző, mégis sokban rokon formája. Az egyik nyilvánvalóan és köztudottan trükköt ad elő, úgy exponálja magát, hogy az előadás módjával teremti a valóságot. És nem létezőt tálal létezőként. A másik létező valóságot épít tovább az irreális határaiig, sőt tovább. A bűvész a zsonglőr ügyességével, a zsonglőr a bűvész eleganciájával dolgozik. A fikció két különböző fajtája. Amelyek mégis egymással, sőt egymásból élnek. Saját tárgyukat a másik módszerével adják el. „Megtalálni a felmutatott pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt” – írta volt Szilágyi Júlia, még a nyolcvanas évek végén, rólad. Az író munkája egyesíti mindkettőt, méghozzá úgy, hogy „pokoljárásával” nem alkalmi közönség, hanem századok előtt exponálja magát. A szöveged textus és metatextus egysége, a meta-, a fölöttes, a megfigyelő, kutató reflexió a formaadó. Hol kezdődik a történet?
– Jó kérdés – vagy ha már pokoljárást emlegettél: jó vicc... Egy biztos: az önértelmezések, önigazoló futamok esetlegessége, esendősége nem pótolhatja, legfeljebb elfedheti s mankó gyanánt körüljárhatja-topoghatja mindazt, amiért érdemes volt pokolra menni, vagy legalábbis átélni a „tisztítótüzet”. A lírai opusok csekély vagy megszámlálhatatlan volta aligha kezdi ki a költői mű hitelét; ezzel szemben az interjúk gyakoriságától engem borzongás fog el.
– Szöveged függőleges próza. A magyar irodalom történetében ezzel szemben, századok óta él egy többemeletes prózamodell: a kezdet az aktuális helyzet leírása, aztán az alternatíva keresése, végül megélésének lehetőségei vagy lehetetlensége („... de reméljük, hogy egyszer mindenki...” – Örökkévalóság libériában, 1981). „A világ gondjait felvállaló embernek nyilván abban is meg kell találnia a kiutat...“ (Bestseller, avagy a bestia nem alszik, 2007). Foglalkoztat az utópia?
– Feltéve, ha holnap megint ma lesz. S marad a létezés. (Amit nem mindig érzek. Amit kihívással fogadok. Amitől iszonyodom, s hadakozom ellene.) Részesei vagyunk valami egyetemes vagy csak vidéki kataklizmának... A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátjainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet – az alkotó ember kihívása ez a korlátozó, tegyem hozzá: mindenkori (!) társadalmi léttel szemben. Megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc. „Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe...” Hát itt tartok megint. S persze, a képzelet. Ennyi fájdalom, enynyi röhögés – kimérve, s a rend (a középszeré) elkísér, a Kálváriáig akár. Addig: minden kockára téve. (S közben: ki akar áldozat lenni? Jó vicc.) A patyolat (kényszer)inget úgy öltöd magadra, mintha... Vagy már nem úgy öltöd magadra... A veszteség az, ami még megtart. Mi lesz veled, Európa? A halálfej-„kollekció” szagtalan, a történelem viszont mindig büdös valakinek.
– Végül stílszerűen magukról a kérdésekről. Ezekkel a gondolatokkal az elméletírás keresi munkáját. Szöveged a gondolatok áradásában születik, közben műveltségélmények rögzítik azokat. Szinkron és diakrón időmetszetben, fogjuk mondani. Jól látom?
– Minden könyv képlet. Minden könyv képtelenség. (Siralmas könyvtár, te kire maradsz?) Már nyújtózkodik bennem a halott, de még nem jutott időm megfejteni: ki véd meg önmagammal szemben? Ha nem ilyen mesterséges úton-módon találkozunk, István, az már egymagában versesély... Még az agg Goethéből is, midőn tekintélye és fontossága tudatában, titkárának megfontoltan, körülményes kapcsolattartás közepette, csak diktált – sokszor ismételve és sok illúziórombolással –, már nem a költői én szólt a világhoz... Márpedig én távol állok attól (kereshetsz benne alkati okot is), hogy hajlott korúnak érezzem magam, pláne szellemileg.
Lászlóffy Csaba
József Attila-díjas költő, író, drámaíró, esszéista, műfordító. 1939. május 21-én született Tordán. 1960-ban diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1962-68 között az Igazság, 1969-től a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Harminc és valahány önálló verses-, drama- és prózakötete jelent meg, és több kötet – három ízben az Európa Kiadó díjával jutalmazott – fordítás: kortárs román költészet. Kolozsváron él.
– A szerző jelen esetben nem határozott el semmit, még azt sem, hogy költő lesz. A versek jöttek s döntöttek... Később más szövegek jöttek. A dráma az külön, áttételes élmény.
– Igaz, írták már rólad, hogy verseidben is fölfedezhetők a drámai leütések. A prózai szövegekben is sok a drámaiság...
– Ha nem a cselekményben, akkor a dialógus vagy maga a nyelv hordoz klasszikus értelemben vett vagy groteszk (morbid) drámai elemeket. Szinte mindegy, hogy milyen műfajban rejtőzik a dráma(iság) / antidráma. A hangvétel, a nyelv, az anyag természete dönti el, hogy minek neveztetik majd. Bertha Zoltán a Mundus Kiadónál megjelent kétkötetes drámagyűjteményemet záró tanulmányában erről mondja azt, hogy: „szuggesztív feszültségalkotó tényező mindaz, ami humanitás és embertelenség ellentétei között mint fundamentális konfliktusforrás húzódik...”
– És Ágh Istvánra hivatkozik, aki szerint írásaid nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg...
– Ezt ő a prózámról állítja. Némelykor viszont nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között, legalábbis nálam.
– A Valami másban „a magyarság lelkiismeretévé” akar válni a szereplő (2003), Trianon „kitölthetetlen hiátus” (2001). „Kis ország Magyarország (mint Finnország), honnan várhat valamit? Jót semmiképpen” (De ki a nyertes, 1995). „Kozmikus veszteségérzet” (Tudnak-e a jász lovasok nevetni?, 2002). Hogyan alakulnak a magyar–magyar viszonyok?
– Vegyük sorjában. A Valami más címadó elbeszélésének hőse Ady Endre; a százéves időköztől függetlenül nem lehet a szerző saját hangját, hitvallását (hát még ars poeticáját) számon kérni s idézni egy kiragadott mondattal – a könyvborítón különben Schiele egyik legerotikusabb festménye látható –, de éppen a te szövegedből idézhető a hátlapon, hogy e kötet prózai írásaiban „a futamok elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség... érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról; nem annyira nagyságukban ragadja meg őket a szerző, hanem férfi (hím) viszonyukban (...) az életükben sorsszerű szerepet játszó nővel.” Ezek után legfeljebb olyasmit kérdezhetnél, hogy valamelyes élettapasztalat, végzetes szerelem, csalódás menynyiben játszott szerepet s „ihlette meg” a szerzőt a „párhuzamos vallomásokban” vagy akár magában a témaválasztásban – tudván vagy feltéve, hogy nála(m) a hetvenéves kort szemérem-repkénnyel takaró fal: „bagatell”... Továbbá: a kitölthetetlen hiátus kisregény- s novellafüzérének, valamint a De ki a nyertes? kötet második darabjának a szereplői történelmi személyiségek, politikusok, írók – IV. Károly, Zita királyné, Masaryk, Károlyi Mihály, Saint-John Perse, Romain Rolland; az egyikük (talán a Szovjetunióba küldött magyar nagykövet rekonstruált alakjának) szájából ragadtál ki egy ártatlan, bár tényszerűnek tetsző mondatot, a könyvben ennél több tucat súlyosabb, a korra és rám is jellemző gondolatot találni. Ráadásul az eltűnt apa és fia közti párbeszéd szereplői fiktív hősök... Folytassam? A „kozmikus veszteségérzet” szókapcsolat a Tudnak-e a jász lovasok nevetni? című verseskötetből – valójában nem alanyi vallomás, tekintve, hogy a szerző Dracu la Ureche (Ördög a Füledben) nevű alteregójának ciklusából idézted; a magyar–magyar viszony felett pedig (hogy ne lehessen félreérteni): az agg Habsburg Ottót és az osztrák szardíniát asszociálva csattan el a gyógyiszapba alélt kicsi ország groteszk felhangú poénja. A szerző lelkiismerete lelkizéssel könnyen anakronizmussá válhat. Irtózom a didakticizmustól, a szócsöves megoldásoktól.
– A műfaji határok lebontásával „rájöttem, hogy bennem is minden megismétlődik” – mondtad. (Vissza a forrásokhoz, 2001). Az alkotásnak nevezett pokoljárás a szövegeidben, kezdettől fogva, elsősorban önvizsgálat – önemésztő, önépítő; közben végig a tántoríthatatlan hit. Hol kezdődik az önvizsgálat története?
– A világ hisztériái közepette higgadtságot erőltetni magadra csak az érintetlen papírlap előtt lehet. Ez nem csupán hetven év tanulsága. Voltam én már hétszáz éves, annak a függvényében, hogy mennyire fenyegette az elárultatás veszélye a hűséget, a hagyományt, a megkísértő újat akarás kísérleti értékeit valamely földrészen vagy csupán az én féltekémen. És ugyanúgy voltam – s lehetek – évszázadokkal, évtizedekkel fiatalabb, a gyermekkori érzékenységet és a kamaszkor igazságait újraélve, ha csak pillanatokra is. A hangulatok gyógyító erejében bízva; jóllehet, egyeseket az életkorral járó szubjektív emlékezés könnyen a bűvölet, s azon is túl, a túlzó elérzékenyülés veszélyes, ingoványos árterületére sodorhat. Szerencsére, tudatos alkat lévén, nem csak „lírikus alapállásban” (ez több annál, mint amikor a jó szerkesztő fölkapja a fejét a képzavarra), állandó késztetést érzek figyelni és figyelmeztetni az arányokra... De hát azért vagytok ti: a KÉRDEZŐK, hogy a megírt művek, az egybegyűjtött gondolatok hitelét, valóságtartalmát vizsgáljátok – nem a „páciens” (az alkotó) külső rálátásait s közérzetét –, persze, nemcsak a történetre, a sztorira gondolok, hanem a nyelvi szinten is lemérhetőre. S a valóságtartalomba itt a képzeletet is beleértem. Mely nálam, a külső megítélések szerint is, nagy szerepet játszik.
– Elsősorban a bűvészről és a zsonglőrről szeretnék beszélgetni. A valóságkezelés két különböző, mégis sokban rokon formája. Az egyik nyilvánvalóan és köztudottan trükköt ad elő, úgy exponálja magát, hogy az előadás módjával teremti a valóságot. És nem létezőt tálal létezőként. A másik létező valóságot épít tovább az irreális határaiig, sőt tovább. A bűvész a zsonglőr ügyességével, a zsonglőr a bűvész eleganciájával dolgozik. A fikció két különböző fajtája. Amelyek mégis egymással, sőt egymásból élnek. Saját tárgyukat a másik módszerével adják el. „Megtalálni a felmutatott pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt” – írta volt Szilágyi Júlia, még a nyolcvanas évek végén, rólad. Az író munkája egyesíti mindkettőt, méghozzá úgy, hogy „pokoljárásával” nem alkalmi közönség, hanem századok előtt exponálja magát. A szöveged textus és metatextus egysége, a meta-, a fölöttes, a megfigyelő, kutató reflexió a formaadó. Hol kezdődik a történet?
– Jó kérdés – vagy ha már pokoljárást emlegettél: jó vicc... Egy biztos: az önértelmezések, önigazoló futamok esetlegessége, esendősége nem pótolhatja, legfeljebb elfedheti s mankó gyanánt körüljárhatja-topoghatja mindazt, amiért érdemes volt pokolra menni, vagy legalábbis átélni a „tisztítótüzet”. A lírai opusok csekély vagy megszámlálhatatlan volta aligha kezdi ki a költői mű hitelét; ezzel szemben az interjúk gyakoriságától engem borzongás fog el.
– Szöveged függőleges próza. A magyar irodalom történetében ezzel szemben, századok óta él egy többemeletes prózamodell: a kezdet az aktuális helyzet leírása, aztán az alternatíva keresése, végül megélésének lehetőségei vagy lehetetlensége („... de reméljük, hogy egyszer mindenki...” – Örökkévalóság libériában, 1981). „A világ gondjait felvállaló embernek nyilván abban is meg kell találnia a kiutat...“ (Bestseller, avagy a bestia nem alszik, 2007). Foglalkoztat az utópia?
– Feltéve, ha holnap megint ma lesz. S marad a létezés. (Amit nem mindig érzek. Amit kihívással fogadok. Amitől iszonyodom, s hadakozom ellene.) Részesei vagyunk valami egyetemes vagy csak vidéki kataklizmának... A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátjainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet – az alkotó ember kihívása ez a korlátozó, tegyem hozzá: mindenkori (!) társadalmi léttel szemben. Megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc. „Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe...” Hát itt tartok megint. S persze, a képzelet. Ennyi fájdalom, enynyi röhögés – kimérve, s a rend (a középszeré) elkísér, a Kálváriáig akár. Addig: minden kockára téve. (S közben: ki akar áldozat lenni? Jó vicc.) A patyolat (kényszer)inget úgy öltöd magadra, mintha... Vagy már nem úgy öltöd magadra... A veszteség az, ami még megtart. Mi lesz veled, Európa? A halálfej-„kollekció” szagtalan, a történelem viszont mindig büdös valakinek.
– Végül stílszerűen magukról a kérdésekről. Ezekkel a gondolatokkal az elméletírás keresi munkáját. Szöveged a gondolatok áradásában születik, közben műveltségélmények rögzítik azokat. Szinkron és diakrón időmetszetben, fogjuk mondani. Jól látom?
– Minden könyv képlet. Minden könyv képtelenség. (Siralmas könyvtár, te kire maradsz?) Már nyújtózkodik bennem a halott, de még nem jutott időm megfejteni: ki véd meg önmagammal szemben? Ha nem ilyen mesterséges úton-módon találkozunk, István, az már egymagában versesély... Még az agg Goethéből is, midőn tekintélye és fontossága tudatában, titkárának megfontoltan, körülményes kapcsolattartás közepette, csak diktált – sokszor ismételve és sok illúziórombolással –, már nem a költői én szólt a világhoz... Márpedig én távol állok attól (kereshetsz benne alkati okot is), hogy hajlott korúnak érezzem magam, pláne szellemileg.
Lászlóffy Csaba
József Attila-díjas költő, író, drámaíró, esszéista, műfordító. 1939. május 21-én született Tordán. 1960-ban diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1962-68 között az Igazság, 1969-től a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Harminc és valahány önálló verses-, drama- és prózakötete jelent meg, és több kötet – három ízben az Európa Kiadó díjával jutalmazott – fordítás: kortárs román költészet. Kolozsváron él.
Rill Krisztina Izolda, Sárosi Renáta, Kuncik Boglárka-Hilda, Hodgyai Réka, Olasz Szende, Bréda Ildikó, Marián Ágnes, Dézsi Szintia, Stefán Bence, Molnár Csilla, Szabó Edina-Abigél, Tóth Kinga-Tünde, Kiss Ingrid- Krisztina,
Küsmödi Kinga-Emese, Simon Emilia, Doloczki Lilla, Józsa István
ÚJ MŰFAJOK A III. ÉVEZRED ELEJÉN
Geert Lovink: A média sorsa az Internet korában
Geert Lovink médiakritikus a hollandiai, amsterdami egyetem professzora, az “Institute of Network Cultures” munkatársa. 1992-ben a Szabadság szerkesztőségében indiai, calcuttai tartózkodása után interjút készítettem vele (Az indiai filmről, Szabadság, 1992.10., 3. old.), 1996-ban “Románia-valóságpark” című szövegét fordítottam (Korunk, 1996.7, 76-78 old.). Ezúttal -- a Bölcsészkar diákjainak bevonásával -- kortárs media-kérdésekről beszélgetünk. – J.I.
|
Józsa István: A mai műfaji struktúra évszázadok és évezredek óta él: verseket minden bizonnyal örök idők óta írnak, regényeket az ókor óta, novellákat a reneszánsz, Boccaccio: „Dekameron”-ja óta, 500 éve. Századok és ezredek óta működő hagyoömány tehát. Újítás? Fordulat.? A többévezredes műfaji struktúrát ma megbontja olyan világhálós kommunikációs és egyébre alkalmas „eszköz”, mint : a blog, blogpróza, blogregény -- „Láncvilág” --, Chat, Skype, Facebook, Like, Comment stb. Helyettesíti a telefont, a levelet, a térképhasználatot, az állapotmegosztást, a fizikailag elképzelhető tárgyalásra, megbeszélésre alkalmas helyet, az áruházakban való vásárlást. Gyakorlatilag a számítógép előtt ülő személynek lehetősége van arra, hogy néhány billentyűvel maga elé szervezze életszükségleteit.
Nyilván a fenti állításokkal nem a Facebook lehetséges előnyeire szeretnék rácáfolni, hiszen számomra is egyértelmű, hogy bizonyos esetekben igencsak hasznos kommunikációs oldal. Elsősorban bérmenetesen működik az internetcsomagon belül, megannyi lehetőséget fölkínál: különböző csoportok, alkalmazások létrehozására alkalmas, nyomon követhetőek rajta a legfrissebb események, a hírfolyam, a hírek. Lehetőséget ad arra, hogy rég nem látott ismerőseinket megtaláljuk, kapcsolatba kerüljünk velük. A kapcsolat mint olyan kommunikációt föltételez két vagy több személy között, és ennek a kommunikációnak többféle megvalósulását teszi lehetővé a Facebook. Például a chat ablakok, a kommentek, a lájkolás, az önálló vélemények kifejtése, amelyek valamennyien a Facebook adta lehetőségek példái. E lehetőségek is könnyen kibillenhetnek pozitív irányulásukból, hiszen például egy nem nyilvánosság elé tartozó hozzászólással bárkit könnyen meg lehet sérteni. A Facebookon megosztott gondolatok legnagyobb része informális szövegekből áll. – Új, sosemvolt műfajok születnek a III. évezred elején? MÉG EGYSZER: ÚJ, SOSEMVOLT MŰFAJOK SZÜLETNEK A III. ÉVEZRED ELEJÉN?
Geert Lovink: Az Internet mint tömegjelenség viszonylag új mozzanat. Történeti szempontból nemrég az emberek legtöbbje még annál a fázisnál tartott, hogy rájöjjön arra, hogyan is működik az internet. Ez azt jelenti, hogy elkezdtünk előrehaladni az alapvető dolgoktól, az internet materiális és ontológiai formáitól egy fontosabb kérdés felé , ami az internet kiterjedtebb céljáról szól. Már nem elég csak felbecsülni és megbeszélni annak hatását. Ma olyan lehetőség közeledik felénk, amely megengedi számunkra, hogy kiválaszthassuk egy széles körű választékból a nekünk megfelelő Internetet és felépítsük azt. Hogyha már nem szeretnénk függni többet más szolgáltatóktól, de mégis panaszkodunk az „idegen” kultúrák függőségétől, akkor itt az ideje, hogy tegyünk valamit érte. Nem lehet mindkét irányt választani. Ez Közép- és Kelet Európára is érvényes. Már cselekvő résztvevő vagy és többé nem az áldozat. Vagy részt veszel több új és független infrastruktúra megépítésében, vagy elfogadod azt, hogy a Facebook és Google alanya leszel a következő évtízedekben, arra ítélve, hogy többet ne tudj csinálni, mint terjeszd neheztelésedet a „kultúrád” elvesztése miatt. A Média-architektúráknak következményei vannak. S ha már egyszer letelepednek -- hajlamosak a háttérbe húzódni, és részévé válni a láthatatlan mindennapi szokasaidnak. S ha már egyszer beékelődnek, nagyon nehéz lesz változtatni azokon a hatalmi struktúrákon.
J I: Tény, hogy a tömegmédia beleolvadt az Internetbe. A huszonegyedik század a huszadik század örökségével kezdődik, akkor kezdődött a folyamat…
GL: „Beleolvadt” – igaz, helyes, de gyakran az a helyzet, hogy a partnerek, akik részt vesznek az összeolvadásban, nem mindig egyenlőek. Az Internet legelsősorban egy távközlési és informatikai infrastruktúra, amely szabványok és protokollok meghatározott együttese. Első naptól kezdve agnosztikus tartalma volt. Miközben a nyomtatás, a rádió, a televízió, a mozi és más media is igényelnek egy saját infrastruktúrát, amelyek konkrét hordozók és nem léteznek tartalom nélkül. Az Internet olyan közeg, amely arra a célra volt fejlesztve, hogy digitális adatokat szállítson szektorról szektorra függetlenül annak tartalmától. Ahogy mindannyian tudjuk, ez most az egészségügyre, mezőgazdaságra és az autóiparra is kihat, megváltoztatja azt. A hagyományos médiaiparok fontossága gyorsan csökken. Magas felbontású videókat filmekről és televízió tartalmakat továbbít az Interneten, ezeket egyre nagyobb sávszélességben szív magába. Tehát az Internet szemszögéből az emberek közötti kommunikáció arányosan egyre kevesebb és kevesebb lesz. Ezt jobban kihangsúlyozza az egyre növekvő „Internet of Things” ( Targyak Internete) is, ahol mindennapi tárgyak és háztartási gépek kommunikálnak egymással és más rendszerekkel a Wi-Fi és Internet segítségével.
JI: Meghatároznád röviden, hogy mi a médiakritika? Mi a témája? Mi a szándéka, célja? Mikor jelent meg és mikor vált függeytlen, eredeti tudományággá?
GL: A médiakritika is olyan régi, mint maga a média. Általában van egy kis késés közöttük, mivel nyilván utólag szólhatunk hozzá. Például a filmkritikának csak az 1912-es év után lett nagyobb a jelentősége. Az Internet esetében azt mondhatjuk, független kritikája már a korai kilencvenes évek közepén, éppen a Berlini Fal leomlása után jelent meg. A számítógép technológiai kritikája pedig kicsit idősebb ennél. Klasszikus szövege, a Computer Power and Human Reason Joseph Weizenbaumtól 1976-ban jelent meg. Azonban a hálózat alkotóeleme itt megbukik. Nem szabad alábecsülnünk az újságírásnak azt a szerepét, amelyet eddig betöltött. Az IT újságírás már az 1980-as években létrejött, és ennek a következménye volt a Web megjelenése a korai kilencvenes években. Ezt követően a multimédiás PC, a Windows és a Netscape megjelenése, ezek kombinációja kiprovokált egy nagyméretű független gondolkodást arról, hogy melyik irány fele fog célt venni ez a fiatal közeg.A kritika súlyát egyesíteni kellett az egyszerű riporton való túllépés szándékával. A mi esetünkben az ’internet kritika’ jelenséggel nagyon kevés írók és akadémikusok vettek részt a kezdetekben. Számomra az internet-kritika eredete a ’taktika média’ aktivizmus és az új média művészetétől származik. Ezekret a gyökereket azzal a szándékkal ültették, hogy javaslatokat próbáljanak meg és gyakoroljanak egyfajta politikai-esztétikai kombinációt, az ’új média nyelv’ keresésében, ami egy híres könyv címe is amit Lev Manovich állított össze a késő kilencvenes években. A kritika egy irodalmi műfaj, amelyben egy bizonyos nyelv gyakorolva és fejlesztve van, az ideális formáival: az esszé, a folyóirat és az aforizma. A kritika akkor jön elő amikor egy struktúrált dialógus konkrét fogalmakba nő bele. Évtízedekbe is telhet, míg egy új közeg kritikiája átfogó nyelvvé alakul. Nem vagyok biztos abban, hogy az Internet esetében már elértük ezt a pontot. Vegyük a ’platform’ gondolatát. Még el sem kezdődött a rendszeres kutatás ezen a területen, csak maroknyi, szétszort kezdeteink vannak, miközben mi már a platform-korszak közepén járunk.
JI: A kritika – alkotó ember és / vagy nagyközösség kiritikája. Melyek a mai médiakritika módszerei és technikái? Mi a hatása?
GL: Hasznos különbséget tenni eszköz és társadalom között. Az első konkrét, releváns a tanulmányághoz, a szaktudáshoz kapcsolódó, belső vitákból kijövő azok között akik részt vesznek egy bizonyos szektor kutatásában és fejlesztésében. A második kritikai forma a hálozati technológiák a közösségre való hatását tükrözi. Én mindig mindkettőben részt vettem viszont a fő érdeklődésm mindig is az utóbbira volt irányulva. Könnyen el lehet tévedni az eszközök labirintusszerű mikrokozmoszában. Mondhatnánk, hogy a tudomány és a (ipari) termelés evolucíója alapvetően a kritikától függ, emberek véleményén, szakértői találkozókon részt vett fontos vitákon, konferenciáktól és műhelyektől. A mai kritikának a domináns formája a tudományos diszkurzus. Ugyanez az helyzet cégeken belül is mint például az IBM, Microsoft, CISCO, Google és még a Facebookon belül is. A belső kulturájuk az egyetem után van mintázva. A tudás előállítására és tárolására használy módszerek is hasonlók: az átlagos formátumuk a tudományos dolgozat, ennek a tudományos és képi adatok vizualzációjával, mintakészítésével, lábjegyzetekkel, bibliográfiával stb. Egy másik formája a (belső) szakpolitikai dokumentum. Viszont nagyon ritka, hogy ebben a dokumentumban olyan fajta kritikát alkalmaznak ami megkérdőjelezné a technológia formációját vagy megfelelőségét. Jóval később és kevesebb jelentőséggel a tudományos termelés módjához hasonlítva, az internet irodalmi formáit látjuk felemelkedni az internet kritikában – az amelyben én részt veszek – az 1980-as évek végén kezdődve elérve a közönséget csak 2008 körül. Nem mondhatjuk azt, hogy mindkét kritikai forma szélsőséges, mivel ez egy nagy hiba lenne. Mivel a számítógépes és az internet ipar nagyon nagy és nagy mértékben függ a kollektív termeléstől – és a folytonos változásoktól.
Hogy van-e valami hatása a kritikának? Számomra a kollektív képesség a kritikus önreflexióra már önmagában érték. Nem lehet haladás, szabadság és újítás kritika nélkül. Itt állok William Easterly-vel aki az ellen érvelt a The Tyranny of Experts (2013) művében a Szingapúri fejlődési modell ellen amely előnybe részesíti az autokratikus uralmat és a gazdasági növekedést a demokratikus kultúrák és szabadság helyett. Az új előszójában Erdogant és Orbant taglalja példaként. Azonban Easterly könyvét egy gyüjteményként kellett volna közzé tenni benne található külön esszé sorozatokkal s nem szétszorva azt. Ez is azt bizonyítja, hogy szükségünk van fiatal radikális gondolkodókra akik kritizálják a tekintélyelvü fejlesztést, főleg az internettel kapcsolatban.
JI: A tömegmédia beleolvadt az internetbe, és most a harmadik évezred első generációi új kérdésekkel szembesülnek. Még nincsenek válaszaink. Még a kérdéseket sem fogalmaztuk meg. Csak egy világméretű keresés meg a vélemények dzsungele...
GL: Ez szerintem csak sajátosan Európára vonatkozó probléma. Már elnézést, senki sem találkozna ilyen zavarodotsággal ezen a téren Afrikában vagy Ázsiában. Itt Európában nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy nem mi irányítjuk saját eszközeinket – és sorsunkat. Két világháború után és egy dekolonizációs folyamat után, van ez a felfogás, hogy már nem mi irányítunk. A fogyasztók szerep betöltésére vagyunk kárhoztatva ( vagy mint felhasználóként ahogyan a számítógép zsargonban hívnak). De ne dramatizáljuk túl ezt. Az európaiak is elég gazdagok ahhoz, hogy ne legyenek „áldozatok”. Még mindig fontos szereplők vagyunk a a repülőgép gyártásban, autók- , termék design gyártásában és ki ne felejtsük a hadipari komplexumot se. A számítógép kiépítése és az internet többé-kevésbé a Nyugat közös projetkje, az alapvető technologiákkal melyek alá vannak vetve katonai kutatásoknak melyeket nem lehet lecsökkenteni a ’zavaró’ libertáriánus Sillicon Valley napirendjéhez. Amit te nagyban kijelenteni próbálsz itt az a megosztott érzés az elveszett nemzedék iránt. London és Stockholmhoz képest a Kelet európai fiatalok jobban hajlamosak arra, hogy kísérletezzenek. Nem szeretnék optimistának hangzani, mivel imádom az Európai negativitást, de miután az internet kontextusával foglalkoztam több mint húsz évig annyit meg tudok mondani, hogy melyek a kérdések és a hozzájuk lehetséges válaszok. Mi ennél jobban is tudnánk csinálni.
A filozófia biztosít számunkra bizonyítékokat arról, hogy a kritika és az utópia szoros kapcsolatban állnak egymással, én is alátámasztom ezt. Viszont a mai globális kapitalizmusban a a negativizmust elnyomás alatt tartják míg a pozitivizmust dícsérik mint egy konstruktív gesztust. A vezetői osztály úgy fogja fel a kritikát mint egy frontális támadást a marketingben ezért megtiltja azt. Bárhol is felbukkan tompítani és szürni kell, nagyjából ugyanúgy mint a totalitárius napokban. A nagy különbség az az, hogy a mostani vállalati rendszerek nem tudják mi az az „önkritika”, egy vonása a kommunista rendszernek is. Számomra a negativizmus tele van kreatív és romboló ötletekkel. A pesszimizmus egy hihetetlenül produktív forrása a fogalmaknak, és nem szabad összekeverni a betegséggel ami miatt sok mindenki szenved, mint például a depresszió. Kétségkívül újraéljük a #nein reneszánszot ( see:). Lassan 9/11 után, de még ennél is jobban a 2008-as gazdasági válság beálltával, tanui vagyunk a globális konszenzus felbomlásának Nyugaton. Azzal a tudattal élve, hogyha mindannyian keményen dolgozunk és mindent beleadunk, rossz gondolatok nélkul akkor a neo-liberális Télapó elhozza nékünk a demokráciát és a jólétet. A kulcsfogalom amely összefoglalja ezt a válltást az „Thomas Piketty” és az ő Capital in the Twenty-First Century (2013) című könyvében lelhető meg mely a jövedelmi egyenlőtlenség növéséről és veszélyeiről beszél, ami hirtelen nagyon népszerű lett. De persze ennek a felbukkant kritikának is meg van a sötét oldala: a jobboldali nacionalizmus és a populizmus emelkedése, és a hozzá kapcsolodó online panaszkultúra és az ehhez kapcsolodó terminusok és viselkedések mint például a „trolling”. Ami közös mindannyiukban az a vágy, hogy elhallgatassák a többieket és állítsák le a vitákat.
JI: Médiaktitika és esztétika, irodalomtudomány -- irodalomelmélet --, a mozgókép története, műkritika és... mi még? Milyen tudományok adnak egyáltalán eszközöket, kellő fogalmakat, alapfogalmakat, kategóriákat a munkához? :
GL: Legyünk itt óvatosak, hogy ne idealizáljuk a kritikát műfajként. Elég zűrös. Általában a humán tárgyak befolyása csökkent és állandó támadás alatt van elszigetelni próbálva azt. A nyilvános értelmiség szerepe, Kelet Európában is csökkent. Ez az elszigetelt egyetemek növekvésének köszönhető s ama humán részlegeknek szélsöségesbítése és a média ipar gyarapodása amelyek nagyon jól meg vannak a „magas szintű művészet” és a kifinomult ötletek nélkül is. A kultúrális tanulmányok is része ennek a tendenciának. Az 1980as 1990es évek popkultúrája átalakult tompa populizmussá. Korunk közvetlen kritikája az újságíráshoz kötődik és nem a szakirodalomhoz. Az internet kritika sem kivétel. Nem nőtt ki a Média Tudomány és Kommunikáció részlegből, nemhogy a Filozófiábol és a Művészettörténeti tudományágból. Az internet túl technikai volt nekik, túl kereskedelmi. Annak ellenére, hogy próbálták a művészetet a tudománnyal összehozni, és „digitális bölcsészet” programokat megszervezni, hogy összehozzák a humán tárgyakat a technológiával, viszont az európaiak még mindig hisznek abban hogy ezek a tartományok külön tartoznak egymástól. Tehát úgy tartják, hogy a művészetek területe tiszta és elkötelezett az örök értékek és formáknak, míg a mindennapi emberi külvilágban a technológia található. Annak ellenére, hogy a képzőművészetben vitéz erőfeszítéseket tettek azért, hogy áthidalják ezeket a szakadékokat, az oktatási, pedagógiai és intézményi valóságok még minidg makacsak maradtak. Furcsa módon a technológia nem gyosítja ez a folyamatot. Inkább vagyunk tanui a kritikus fokozatos eltünésének, egy takaró visszavonási folyamat, ahol a kritikát nem frissítik se nem korszerűsítik, hanem inkább letörlik, szakkifejezésbe beillesztve ( no crashes either...).
JI Mára – ezek az „eszközök” már rögzültek, a mindennapi élet elképzelhetlen nélkülük. A folyamat a 20. században kezdádik az elektronikusd média megjelenésével. Változik az életmód azzal, hogy a média összeköt és -- elszigetel! Individualizálódás, elidegenedés...
A 21. század embere már feltűnően sok időt tölt egyedül, egyre inkább individualizálódik, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem vágyik társasági életre. Ez a társasági éle0t viszont egyre inkább elfordul a konkrét értelemben vett társasági élettől, hiszen legtöbb alkalommal nem fizikai, hanem virtuális légkörben történik. Az Internetes „kiultúra” elterjedésének köszönhetően felgyorsult lépésekben előre haladó változásoknak lehetünk tehát részesei. Hova vezet ez a folyamat? Visszafordítható? Bár ellensúlyozható?
GL:Sherry Turkle Alone together ( Egyedül együtt) (2011) című kötete itt a klasszikus tanulmány. Az alcíme összefoglalja az egészet: miért várunk el többet a technológiától és kevesebbet egymástó? Behozom ezt a tendenciá a modern társadalom egy másik, csökkenő tendenciájával kapcsolatban: a törzsfüggőség. Egyre inkább függünk a szigorú társadalmi szerkezetektől, de nem a hagyományos fajtáktól: család, egyház, gyár, szakszervezet, iskola, stb. Mindannyian tudatában vagyunk a ,,társadalmi mozgás'' stagnálásának. A saját törzsünktől való erős gazdasági függés közvetlen kapcsolatban áll a közösségi média túlzott használatával. Ezért lehet, hogy ebben a kontextusban nem a magány a megfelelő szó. Kapcsolatban állunk másokkal, állandóan. A lényeg, hogy nincsenek jelen a közvetlen helyszínen,bár kapcsolatba léphetünk velük a nap bármely pillanatában, bárhol vagyunk éppen. Egy póráz nemépít pozitív közösséget. A közösségi média reprodukálja, ha nem megerősíti a törzsi kötődéseket. Az 1990-es években az volt az elképzelésünk, hogy létre tudunk hozni új, virtuális közösségeket. Lehetséges, hogy ez most is zajlik, de az a benyomásom, hogy ezek a virtuális kapcsolatok ,,gyenge kötelékek'' maradnak, azért is, mert ez állérdekében a közösségi média olyan monopóliumainak, mint a Google és a Facebook. Kevesebb pénzt lehet keresni egy maroknyi (vagy inkább zárt) ,,szoros kapcsolattal'' szemben egy széles hálózatnyi gyenge kötelékkel. Ez megmagyarázza, hogy miért van a fiataloknak több ezer kapcsolatuk olyan emberekkel akikkel sohasem találkoztak szemtől szemben, anélkül, hogy tudnák, hogyan történt ez pontosan. Ennek a bővülésnek egy másik következménye kétségtelenül a családi kötelékek, barátságok és gazdasági kapcsolatok globalizációja.
JI: Mi a véleményed a közösségi médián keresztül történő individualizálódásról és elidegenedésről? Különösen a fiatal generáció, aki ideje nagyrészét a számítógép előtt tölti?
GL: A függőség mindig jelen van, és Peter Sloterdijkkel értek egyet, aki a Meg kell változtatnod az életed-ben (2009) érvelt amellett, hogy napi szinten arra képeztük magunkat, hogy fegyelmezettek legyünk és egyensúlyt találjunk a mindennapi élet érdekes és szükséges vonatkozásai között. Nagyon türelmes vagyok, ha arra kerül a sor, hogy a számítógép unalmas eszközzé, készülékké váljon. Tény, hogy kedvenc eszközünk egyre kissebbé és mobilisabbá válik. Egyfelől bárhová magunkkal vihetjük őket, a testünk, a ruházatunk részévé válnak, automatikus gesztusokat fejlesztünk ki velük szemben. Másfelől, többé nem vagyunk a székhez és az asztalhoz kötve. ASzemélyi Számítógép unalmas, irodai kultúrát vitt az otthonainkba, amitől mára boldogan eltekinthettünk. Hosszú ideje, a számítógépes kultúránk egy igen nagy része háttérbe kerül a láthatatlan birodalmában, a normalizáció elkerülhetetlen részeként. Ahozzáállásunk ehhez a hatalmi kapcsolathoz változni fog, elkerülhetetlenül. Egy sokkal erősebb 3D-képkultúrából is egyszerűbb lesz kilépni. Bár az offlineromantika nem fog egyhamar újra felemelkedni. Azok, akiet hátrahagytak a ,,valóságparkban'', a saját eszközeikre lesznek utalva.
JI: Milyen gondolataid vannak a ,,fan fiction''-ról mint új műfajról?
GL: Nem sok. Ezt inkább Henry Jenkinsre és a többi rajongóra hagyom, hogy írjanak a játékokról és a részvevő kultúráról. Naívnak tartom ezt a megközelítést és nem sok felforgató vonatkozását látom. Az Egyesült Államok kereskedelmi megközelítése unalmas és megérdemli a 4chan bánásmódot, hogy teljesen nevetséges és romlott legyen. Ez nem a média demokratizációjának vagy a médiumok műveltségének jele, hanem az internetes elme bezárkózásának, amelyet utolért a társasági sablonkultúra és tartalom. Nem véletlen, hogy a fan fiction és az akadémiai visszhangjainak felemelkedése a Web 2.0 felemelkedésével egyszerre következett be a 2000-es évek elején, hogy a doctom összeomlási dráma feledésbe merüljön. Ennek eredménye az átlagos web-felhasználó szakértelemtől való megfosztása volt, a HTML-től az egyszerű használatú blogok felé. El kell olvasnunk ezeket a trendeket Simon Reynolds Retromániájával 2011-ből (alcíme: a popkultúra függősége a saját múltjától) aki feltette a kérdést, miértállt le egy adott ponton bizonyos zenei műfajok gyártása és azóta csak a létező műfajokat tudjuk remixelni és újjáélszteni a régi hangokat. Ez megtörténhez a webbel is. Szigorúnak és kegyetlennek kell maradnunk és követelnünk kell az avantgárd kísérletezést a legmagasabb szinten, ésélő művészeti formákat amik kifejezik korunk érzését. Tudatában vagyok, hogy az egész kultúra a létező motívumok és stílusok keveréke egy bizonyos mértékig. De ez nem mentség arra, hogy benne ragadunk más tartalmakban és kreativitásként ünnepelni ezt a visszafejlődést. Képzeld el, hogy arra kényszerítenek, hogy vételen Lokomotiv GT és Phoenix-variációkat hallgass. Sokaknak a világ ilyen. Körbevették magukat Star Trek figurákkal vagy a Harry Potter világában élnek. Sok szerencsét ott. Most rajtunk áll, hogy megtaláljuk a megfelelő Dada választ a rabság - éskétségbeesés eme új formájára. 2016 lesz az az év, amikor az adatot felváltja a Dada. Végre. Egy évszázadunkbekerült, hogy eljussunk erre a pontra.
JI: A gyerekek idejük nagyrészét számítógép előtt töltik. Az Internet nem csak szabadidős tevékenység, hanem VÉLEMÉNYVEZÉR is. Befolyásolja a gondolkodásukat.
GL: Kétségtelenül. Ez a korabeli ,,ideológiai államapparátus'', ahogy Louis Althusser egyszer jellemezte. Ki fogja megírni a digitális kor LTI-jét? Emlékeznek Victor Klemperer klasszikus szövegére 1946-ból, amely lebontotta a ,,Harmadik Birodalom nyelvét'' amikor még friss volt? Elgondolkodtat, vajon milyen távolságból sikerül majd leírni korunk digitális világát? Mi lesz a titkos képletünk amikor majd naplót írunk? Vitassuk meg, hogy Dave Eggers regénye, A kör (2013) számít-e. Orwell 1984-ének (1948) ez a frissítése bemutatja a világot miután a Google és a Facebook összeolvadt és a közösségi média felveszi a Különvélemény óvintézkedés szerepét, hogy elnyomja a ,,gonosz'' gondolatokat és tetteket, még mielőtt elkövetnék őket. Mit jelent, amikor társadalmi reformerek globális birodalmakat vezetnek és privatizálják a jóléti állam és valódi, létező szocializmus maradékait, amelyeket az államok nem tudnak tovább finanszírozni és igazgatni - egy folyamat, amelyet Evgene Morozov (aki maga is Fehéroroszországban nőtt fel) ékesszólóan leírt?
Amit érdekesnek találok, az az, ami Friedrich Hayek The Road to Serfdom-jával történt 1944-ből, mga is egy olyan ideológiává válik amely elképzelhetetlen globális egyenlőtlenségeket és szegénységet produkál, amely végülmilliók halálát okozza. Ez a mi helyzetünk, éppen most. Mit kezdünk a demokráciákkal, amik (törvényesen) katonai diktatúrákként működnek és egyszerre céloznak az ,,idegen'' kívülállókra és a belső ellenzékre? Mindkét javaslat az internet korát definiálja. A domináns értékei elemien jobboldali libertarianisták. Az Amazon, Twitter, Uber, Airbnb, Google ,,véleményei'' protokollokba és szoftverekbe vannak csomagolva. Sajnos nem csak a gyerekek szívják magukba ezeket a gondolatokat anélkül, hogy propaganfaként értemeznék őket.
Mint tudhatják, a (kritikai) diskurzus a gyermekekről és a számítógépekről nagyban koncentrál a zaklatottságra és a neuroplaszticitásra. A könyvek olvasását úgy látják, mint az európai Épülés gondolatának része, míg a számítógépes játékok játsszását elutasítják, mint időpazarlást. Évtizedeken keresztül írtak erről tonnaszámra, amely a mi internetes kontextusunkban 2009 körül tetőzött. De ezeka pedagógiai aggályok sohasem koncentráltak igazán a tartalmak kulturlális értékeire. Ezek az emberek azokat az ideológiákat tanulmányozzák amelyek be vannak ágyazva a játékokba, de ez a megközelítés nem igazán népszerű a platformokon és weboldalakonáltalában. Alighanem ez idővel ismét változni fog. Most leginkább a materialista és techno-determinista megközelítések uralkodnak. Nyersen szólva ez magába foglalja a hardverekről, szoftverekről, interfészekről és hálózatépítésekről szóló diskurzusokat - és nem a tartalmi diskurzusokat.
JI: Az Internetről szóló negatív vélemények olyan témákra összpontosítanak, mint a vita, csevegőablakok,magánbeszélgetés az idővonalon, felhasználótípusok, ismeretlen barátok, Facebook-Google kapcsolat, idézet-appok, dislike és társai, megjelölt képek, lájk-oldalak, stb. Ki és hol kezdhet el bármilyen szabályozást?
GL: Az ön listája hosszú és változatos és én csak néhány, sokkal általánosabb problémáról tudok, mint a trollkodás és terrorizálás. Az internet szabályozásának kérdése már jó húsz éve velünk van. Mindig is támogattam azt a nézetet, hogy az internet a társadalom része és nem valami idegen, földönkívüli dimenzió. Csak akkor válhast szükségessé internetspecifikus törvények kidolgozása, ha a létező törvénykezés nem elégséges.
JI: Michael Crosson így ír a Közösségi Média Marketing Közleményében (2015 szeptember 17., ): ,,Mint forgalmazónak, a Facebook örökké változó hírcsatorna-algoritmusa frusztráló! Állandóan rákényszerít, hogy változtasd a közösségi média-taktikáidat.De minden változtatással, a szerves elérhetőség szűkebb és szűkebb lesz. Valójában, ha egy nagy márka vagy, csak a rajongók 2-8 százaléka látja a posztjaidat és csak a rajongók 0.073 százaléka lép tényleges kapcsolatba ezekkel a posztokkal. Ez rossz a márkának de nagyszerű a Facebooknak. Ez a vége az ingyenes Facebooknak? Hogyan tudsz kitörni ebből a csapdából és felépíteni a saját rajongó-bázisodat?
GL: Errő beszélünk.Többünknek kellene tudnia ezekről a számokról és a belső tudásról, hogyan a közösségi média működik. A világ marketing-szakértődi reménytelenül próbálták rávenni a Facebookot, hogy nekik dolgozzon, de nem működik. Ennek oka a hírdetés megtagadása a hagyományos szektorokban, úgy mint napilapok, televízió és magazinok. A közösségi médiának kellett volna ide megváltást hoznia. A világ egyre inkább piac-vezérelt de hogyan kell reklámozni azt a sok szolgáltatást és terméket? A közösségi médiaoldalak közvetlen megoldásként jelentek meg a közvetlen értékesítésre egy hihetetlenül részletes lehetőséggel a felhasználói visszacsatolás mérésére. A feltételezés, hogy az emberek fellépnek a netre és arra használják a telefonjaikat, hogy márkákkal lépjenek kapcsolatba, hibás. Lehet, hogy rákeresnek dolgokra és online veszik meg ezeket, de ez nem lép túl az e-kereskedelem tapasztalatán, amit már húsz évvel ezelőtt kifejlesztettek. Nincs kapcsolat a ,,lájkolás'' és a márkahűség között. Jobban meg kell értenünka marketing-társaságoknak ezt a perverz felülről-lefelé stratégiáját, amelyek reménytelenül próbálnak szinkronban maradni a gyorsan változó közösségi média-trendekkel, mindig reménytelenül próbálva megragadni a korlátozott figyelmünket. Manapság minden az Instagramról szól,jövőre valami más lesz. Mivel a hirdetési stratégiák olyan gyakran elbuknak és messze a tények mögé mennek, a piac az ingatag átlagfelhasználókon áll bosszút a profilozó technikákon és személyes adatok eladásán keresztül. Most ez a saját,különös technikájuk, hogy az emberek háta mögött dolgozva árúcikké alakítsák a személyes viselkedésüket. Ha többet szeretne tudni arról, hogyan működik ez, nézze meg a 2013-as Felhasználási feltételek érvényesek lehetnek dokumentumot () és Douglas Rushkoff Lájk Generáció-ját 2014-ből (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/generation-like/). Egy másik lényeges tanulmány lehet Anne Helmond PhD-ja, A Web mint platform (2015) amely az internet összekötőből lájk-gazdasággá való átváltozásával foglalkozik (http://www.annehelmond.nl/wordpress/wp-content/uploads/2015/08/Helmond_WebAsPlatform.pdf).
JI: A Facebook halálát időről időre megjósolják. Mikor következik be? És mi fogja helyettesíteni a Facebookot? A divat, amely az USA-ból jön: Instagram, Twitter, SnapChat, stb? Vannak más lehetőségek? Milyen szerepet kellene játszania ebben a médiakritikának?
GL: Ez volt az alternatív napirendünk a közösségi média Nem úgy, mint mi projektünkben, amely 2011-ben kezdődött és többé-kevésbé még működik. A kérdések amelyeket itt feltett, megválaszolatlanok ésvalószínűleg megválaszolhatatlanok. Hogy igazságosak legyünk, kifejlesztettek kisebb alternatívákat de nem vonzottak nagy felhasználótömegeket mert eddig nem értek tovább kockák és aktivisták kis köreinél. Elég vicces, hogy ugyanez elmondható a kereskedelmi kezdeményezésekről is. A probléma itt a monopolhelyzet. Ha senki sem töri meg a monopóliumokat trösztellenes törvényekkel, akkor megszilárdulnak és félállami közművekké válnak. Ezt a pozíciót olyan vállalkozó kapitalisták is védik, mint Peter Thiel.Nem szabad azt gondolni,hogy a Szilikonvölgy a szabadpiaci kapitalizmus kedvéért van. Nem azért vannak. Mindannyian a versengésük összezúzásáról álmodnak. Az úgynevezett első mozgatók vagy elsők-a-piacon logika könnyíti ezt meg. Brüsszel nem sokat tehet egy ilyen helyzetben és egy eredeti piacbarátpozícióba manőverezi magát anélkül, hogy sokat megértene a monopol-kapitalizmus dinamikájából a hálózat korában. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, István, de át kelltekintenünk Marx elméleteit a politikai gazdaságról és meg kell írnunk egy jelentősebb frissítését korunk számára. Azt kívántam,bár hozhatnék egypozitívabb üzenetet, de ez a nyers valóságunk, Romániában talán még inkább, mint Hollandiában. Anélkül, hogy rendesen megértenénk, hogyan működik a globális (adat) gazdaság valójában, a sötétben fogunk gépelni és nem leszünk képesek hatékonyan újra-feltalálni a kultúránkat. Megvédeni azt, amit egyszer tettünk és ahogyan egyszer éltünk, csak a globális elit számára lehetőség, és nagyon kevés jóléti állam számára, amelyek megengedhetik maguknak, hogy fenntartsanak egy rendszert amely újratermeli a jólétet.
JI: Mint tudjuk, a kapcsolat a média és a törvények között határtalan, ellenőrizetlen marad, és híján van bármilyen meghatározott irányvonalnak, nyitott az összes párt értelmezésére. Tudsz bármilyen szabályozásról, amely irányítaná ezt a fajta kapcsolatot?
GL: Nem hiszek a törvénykezésben. Lélekben autonóm anarchista vagyok (nem ez a vallásom, nem vagyk tagja az anarchista egyháznak) így olyan terminusokkal indulok, mint önkéntes társulás, szabad együttműködés és közvetlen cselekvés. Az előfeltétel az, hogy ne korlátozzunkmásokat. A kérdésem mindig az volt: mit kell tenni? Tudom, hogy ez Lenin egy frázisa, de engem ez vezérel az 1970-es évek közepe óta, amióta politikailag érintett lettem. A hetvenes évek óta érdeklődöm az alternatív szervezési formák iránt, és ez napjainkban a hálózati formákhoz kötődik. Számomra a törvénykezés a legvégén jön és megszilárdítja azt a társadalmi küzdelmet amit korábban is harcoltak. Az ügyvédek nem avantgárdak, szabály szerint nem lehetnek. Ugyanez a helyzet az internet-kormányzással is. Ha az egész internet-vita csak a szűrésről és a tartalomszabályozásról fog szólni, akár be is zárhatjuk a boltot és kezdhetünk valami mást csinálni. Az én generációmnak, azoknak akik a kilencvenes évek óta építik fel az internetet, ez a szabadság megtervezéséről szól, nem csak az egyén számára hanem a közösségek feltételei szerint is. Sok aktivista számára az internet még mindig rendelkezik a lehetőséggel, hogy létfontosságú felületté váljon az átlag számára. Ennek semmi köze a történelmi kommunista államhoz amit ti (Romániában) átéltetek. Egy közösségi infrastruktúrát ír le,amelyet nem birtokol vagy irányít az állam, sem a piac, csak az emberek. Lényegében ez egy politikai projekt amit nem lehet jogi keretrendszerre leegyszerűsíteni. Az extra bonyodalom az internettel kapcsolatban az, hogy ez egy techniai infrastruktúra, amelyet globális protokollok határoznak meg.
De visszatérve a kérdésedre, hadd adjak negatív és pozitív példákat. Szerény véleményem szerint a globális civil társadalom megközelítése az NGO és akadémikusok az ICANN kormányzáson belül elvesztette az irányt és fel kellene oszlassa magát. A vitát leegyszerűsíteni a domainnevek adminisztrációjára mellékvágány volt. A valódi probléma a globális infrastruktúra szerepe egy egypólusúság-utáni világban amelyej jelenleg az Egyesült Államok hegemóniája ural. A többszörös érintettek háromszögét az államok, vállalatok és NGO-k között fel kéne nagyítani. Sowden után Brazília átvette az irányítást 2014 áprilisában megrendezve a NetMundial találkozót 2014 (http://netmundial.br/). A próbálkozások, hogy újrapolitizálják ezt a területet, reményteliek voltakegy ideig (https://www.indexoncensorship.org/2014/06/internet-governance-brazil-taking-lead-international-debates/), de most fennáll a kockázata, hogy nem vezet sehová. Az Egyesült Éllamok uralmát kritizálni egy dolog, de sokkal fontosabbak a saját vízióink és szerveződési képességeink. Mennyit értünk a platformokhoz, algoritmusokhoz és adatközpontokhoz? Hogyan tudjuk újraközpontosítani a netet nacionalista megoldások és védekezőmechanizmusok nélkül, amelyek csak megerősítik a konzervatív és tekintélyelvű uralmat a népessége felett? A legtöbb mérnök csendben marad és a művszek már nem veszik át a vezetést,mert internet-utánivá váltak. Kevésdigitálisjogi aktivistával maradunk tehát, akik lobbistaként viselkednek, szembeszállva az olyan óriások költségvetésével, mint a Google.
A pozitív példa az osztrák diák, Max Scherms kampánya volna, aki elindítottaaz Európa vs. Facebook kampányt (http://europe-v-facebook.org/EN/en.html). Úgy értettem, ő egy ügyvéd... megbocsájtom neki :) Vessen rá egy pillantást. Scherms felszólalt a második Nemúgy, mint mi eseményünkön Amszterdamban 2012-ben. A Facebook ellen fog perelni Dublinban, mert itt kerül be a Facebook Európába, az adók miatt.
JI: Esztétikával és az Internet kepi világával foglalkozunk: bárki exponálhatja magát, posztolhat, amit csak akar, és ez teljes káoszt eredményez. Természetesen ez egy esély kellene legyen mindenkinek, hogy kifejezhesse önmagát, de van bármilyen szabályozás vagy törvény, amely megmondja, mit tehetsz és nem tehetsz? Ezek a dolgok vezettek nemzetközi szabályok létrehozásához?
GL: A káosz amire gondolsz,nem kisebb és nem nagyobb,mint ami akkor lenne, ha egy közkönyvtár könyveit véletlenszerű sorrendben olvasnánk, vagy ha egy enciklopédiát az elejétől a végéig elolvasnánk. A szótár nagyon hasznos eszköz ha éppen egy nehéz szöveget olvasunk és fordítunk, de nyilvánvalóan nem arra készült, hogy szekvenciánként olvassuk, akár egy hagyományos könyvet. Ugyanezt elmondhatnánk az internetről is. Össze kell barátkoznunk a szerkezetével. ami szükséges, az a médiaműveltség. Ez sokkal több, mint képesnek lenni egy számítógép kezelésére, vagy akár birtokában lenni programozói képességeknek. Magába foglal egy újfajta önfegyelmet - tudni, mikor kell leállni. Részben a keresőmotorok segítenek minket ebben a feladatban (és itt nem csak a Google-re gondolok).A keresőparadigma most versenytársakat kap az ajánlási ipartól. Nem kellene holisztikus projektként érzékelnünk az internetet: ez az őrültség receptje. Nemsokkal ezelőttig a beszélgetéseinket nem tárolták el (és nem tették kereshetővé).Ez csak akkor volt így, ha leveleket írtunk és megtartottuk őket, és megjegyeztük a találkozásokat, de ezek a ,,felvételek'' sírba szálltak amikor a személy meghalt. Manapság minden digitális kommunikációt el lehet tárolni és el is tárolják szinte semmi áron, rend szerint nagy biztonsági berendezéseken. Azt feltételezni,hogy ez nem történik meg, vagy hogy alapvető emberi jog,hogy ne legyünk rögzítve, naívság. Az adatrelativizmusban hiszek. Egy adott ponton már nem számít és az adatok valahogy elvesznek. A nem túl távoli jövőben arra eszmélünk majd,hogy minden elveszett a digitális jelenünkről, és sokkal több mindent fogunk tudni a korai huszadik századról,szemben a korai huszonegyedik századdal.
2014
Nyilván a fenti állításokkal nem a Facebook lehetséges előnyeire szeretnék rácáfolni, hiszen számomra is egyértelmű, hogy bizonyos esetekben igencsak hasznos kommunikációs oldal. Elsősorban bérmenetesen működik az internetcsomagon belül, megannyi lehetőséget fölkínál: különböző csoportok, alkalmazások létrehozására alkalmas, nyomon követhetőek rajta a legfrissebb események, a hírfolyam, a hírek. Lehetőséget ad arra, hogy rég nem látott ismerőseinket megtaláljuk, kapcsolatba kerüljünk velük. A kapcsolat mint olyan kommunikációt föltételez két vagy több személy között, és ennek a kommunikációnak többféle megvalósulását teszi lehetővé a Facebook. Például a chat ablakok, a kommentek, a lájkolás, az önálló vélemények kifejtése, amelyek valamennyien a Facebook adta lehetőségek példái. E lehetőségek is könnyen kibillenhetnek pozitív irányulásukból, hiszen például egy nem nyilvánosság elé tartozó hozzászólással bárkit könnyen meg lehet sérteni. A Facebookon megosztott gondolatok legnagyobb része informális szövegekből áll. – Új, sosemvolt műfajok születnek a III. évezred elején? MÉG EGYSZER: ÚJ, SOSEMVOLT MŰFAJOK SZÜLETNEK A III. ÉVEZRED ELEJÉN?
Geert Lovink: Az Internet mint tömegjelenség viszonylag új mozzanat. Történeti szempontból nemrég az emberek legtöbbje még annál a fázisnál tartott, hogy rájöjjön arra, hogyan is működik az internet. Ez azt jelenti, hogy elkezdtünk előrehaladni az alapvető dolgoktól, az internet materiális és ontológiai formáitól egy fontosabb kérdés felé , ami az internet kiterjedtebb céljáról szól. Már nem elég csak felbecsülni és megbeszélni annak hatását. Ma olyan lehetőség közeledik felénk, amely megengedi számunkra, hogy kiválaszthassuk egy széles körű választékból a nekünk megfelelő Internetet és felépítsük azt. Hogyha már nem szeretnénk függni többet más szolgáltatóktól, de mégis panaszkodunk az „idegen” kultúrák függőségétől, akkor itt az ideje, hogy tegyünk valamit érte. Nem lehet mindkét irányt választani. Ez Közép- és Kelet Európára is érvényes. Már cselekvő résztvevő vagy és többé nem az áldozat. Vagy részt veszel több új és független infrastruktúra megépítésében, vagy elfogadod azt, hogy a Facebook és Google alanya leszel a következő évtízedekben, arra ítélve, hogy többet ne tudj csinálni, mint terjeszd neheztelésedet a „kultúrád” elvesztése miatt. A Média-architektúráknak következményei vannak. S ha már egyszer letelepednek -- hajlamosak a háttérbe húzódni, és részévé válni a láthatatlan mindennapi szokasaidnak. S ha már egyszer beékelődnek, nagyon nehéz lesz változtatni azokon a hatalmi struktúrákon.
J I: Tény, hogy a tömegmédia beleolvadt az Internetbe. A huszonegyedik század a huszadik század örökségével kezdődik, akkor kezdődött a folyamat…
GL: „Beleolvadt” – igaz, helyes, de gyakran az a helyzet, hogy a partnerek, akik részt vesznek az összeolvadásban, nem mindig egyenlőek. Az Internet legelsősorban egy távközlési és informatikai infrastruktúra, amely szabványok és protokollok meghatározott együttese. Első naptól kezdve agnosztikus tartalma volt. Miközben a nyomtatás, a rádió, a televízió, a mozi és más media is igényelnek egy saját infrastruktúrát, amelyek konkrét hordozók és nem léteznek tartalom nélkül. Az Internet olyan közeg, amely arra a célra volt fejlesztve, hogy digitális adatokat szállítson szektorról szektorra függetlenül annak tartalmától. Ahogy mindannyian tudjuk, ez most az egészségügyre, mezőgazdaságra és az autóiparra is kihat, megváltoztatja azt. A hagyományos médiaiparok fontossága gyorsan csökken. Magas felbontású videókat filmekről és televízió tartalmakat továbbít az Interneten, ezeket egyre nagyobb sávszélességben szív magába. Tehát az Internet szemszögéből az emberek közötti kommunikáció arányosan egyre kevesebb és kevesebb lesz. Ezt jobban kihangsúlyozza az egyre növekvő „Internet of Things” ( Targyak Internete) is, ahol mindennapi tárgyak és háztartási gépek kommunikálnak egymással és más rendszerekkel a Wi-Fi és Internet segítségével.
JI: Meghatároznád röviden, hogy mi a médiakritika? Mi a témája? Mi a szándéka, célja? Mikor jelent meg és mikor vált függeytlen, eredeti tudományággá?
GL: A médiakritika is olyan régi, mint maga a média. Általában van egy kis késés közöttük, mivel nyilván utólag szólhatunk hozzá. Például a filmkritikának csak az 1912-es év után lett nagyobb a jelentősége. Az Internet esetében azt mondhatjuk, független kritikája már a korai kilencvenes évek közepén, éppen a Berlini Fal leomlása után jelent meg. A számítógép technológiai kritikája pedig kicsit idősebb ennél. Klasszikus szövege, a Computer Power and Human Reason Joseph Weizenbaumtól 1976-ban jelent meg. Azonban a hálózat alkotóeleme itt megbukik. Nem szabad alábecsülnünk az újságírásnak azt a szerepét, amelyet eddig betöltött. Az IT újságírás már az 1980-as években létrejött, és ennek a következménye volt a Web megjelenése a korai kilencvenes években. Ezt követően a multimédiás PC, a Windows és a Netscape megjelenése, ezek kombinációja kiprovokált egy nagyméretű független gondolkodást arról, hogy melyik irány fele fog célt venni ez a fiatal közeg.A kritika súlyát egyesíteni kellett az egyszerű riporton való túllépés szándékával. A mi esetünkben az ’internet kritika’ jelenséggel nagyon kevés írók és akadémikusok vettek részt a kezdetekben. Számomra az internet-kritika eredete a ’taktika média’ aktivizmus és az új média művészetétől származik. Ezekret a gyökereket azzal a szándékkal ültették, hogy javaslatokat próbáljanak meg és gyakoroljanak egyfajta politikai-esztétikai kombinációt, az ’új média nyelv’ keresésében, ami egy híres könyv címe is amit Lev Manovich állított össze a késő kilencvenes években. A kritika egy irodalmi műfaj, amelyben egy bizonyos nyelv gyakorolva és fejlesztve van, az ideális formáival: az esszé, a folyóirat és az aforizma. A kritika akkor jön elő amikor egy struktúrált dialógus konkrét fogalmakba nő bele. Évtízedekbe is telhet, míg egy új közeg kritikiája átfogó nyelvvé alakul. Nem vagyok biztos abban, hogy az Internet esetében már elértük ezt a pontot. Vegyük a ’platform’ gondolatát. Még el sem kezdődött a rendszeres kutatás ezen a területen, csak maroknyi, szétszort kezdeteink vannak, miközben mi már a platform-korszak közepén járunk.
JI: A kritika – alkotó ember és / vagy nagyközösség kiritikája. Melyek a mai médiakritika módszerei és technikái? Mi a hatása?
GL: Hasznos különbséget tenni eszköz és társadalom között. Az első konkrét, releváns a tanulmányághoz, a szaktudáshoz kapcsolódó, belső vitákból kijövő azok között akik részt vesznek egy bizonyos szektor kutatásában és fejlesztésében. A második kritikai forma a hálozati technológiák a közösségre való hatását tükrözi. Én mindig mindkettőben részt vettem viszont a fő érdeklődésm mindig is az utóbbira volt irányulva. Könnyen el lehet tévedni az eszközök labirintusszerű mikrokozmoszában. Mondhatnánk, hogy a tudomány és a (ipari) termelés evolucíója alapvetően a kritikától függ, emberek véleményén, szakértői találkozókon részt vett fontos vitákon, konferenciáktól és műhelyektől. A mai kritikának a domináns formája a tudományos diszkurzus. Ugyanez az helyzet cégeken belül is mint például az IBM, Microsoft, CISCO, Google és még a Facebookon belül is. A belső kulturájuk az egyetem után van mintázva. A tudás előállítására és tárolására használy módszerek is hasonlók: az átlagos formátumuk a tudományos dolgozat, ennek a tudományos és képi adatok vizualzációjával, mintakészítésével, lábjegyzetekkel, bibliográfiával stb. Egy másik formája a (belső) szakpolitikai dokumentum. Viszont nagyon ritka, hogy ebben a dokumentumban olyan fajta kritikát alkalmaznak ami megkérdőjelezné a technológia formációját vagy megfelelőségét. Jóval később és kevesebb jelentőséggel a tudományos termelés módjához hasonlítva, az internet irodalmi formáit látjuk felemelkedni az internet kritikában – az amelyben én részt veszek – az 1980-as évek végén kezdődve elérve a közönséget csak 2008 körül. Nem mondhatjuk azt, hogy mindkét kritikai forma szélsőséges, mivel ez egy nagy hiba lenne. Mivel a számítógépes és az internet ipar nagyon nagy és nagy mértékben függ a kollektív termeléstől – és a folytonos változásoktól.
Hogy van-e valami hatása a kritikának? Számomra a kollektív képesség a kritikus önreflexióra már önmagában érték. Nem lehet haladás, szabadság és újítás kritika nélkül. Itt állok William Easterly-vel aki az ellen érvelt a The Tyranny of Experts (2013) művében a Szingapúri fejlődési modell ellen amely előnybe részesíti az autokratikus uralmat és a gazdasági növekedést a demokratikus kultúrák és szabadság helyett. Az új előszójában Erdogant és Orbant taglalja példaként. Azonban Easterly könyvét egy gyüjteményként kellett volna közzé tenni benne található külön esszé sorozatokkal s nem szétszorva azt. Ez is azt bizonyítja, hogy szükségünk van fiatal radikális gondolkodókra akik kritizálják a tekintélyelvü fejlesztést, főleg az internettel kapcsolatban.
JI: A tömegmédia beleolvadt az internetbe, és most a harmadik évezred első generációi új kérdésekkel szembesülnek. Még nincsenek válaszaink. Még a kérdéseket sem fogalmaztuk meg. Csak egy világméretű keresés meg a vélemények dzsungele...
GL: Ez szerintem csak sajátosan Európára vonatkozó probléma. Már elnézést, senki sem találkozna ilyen zavarodotsággal ezen a téren Afrikában vagy Ázsiában. Itt Európában nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy nem mi irányítjuk saját eszközeinket – és sorsunkat. Két világháború után és egy dekolonizációs folyamat után, van ez a felfogás, hogy már nem mi irányítunk. A fogyasztók szerep betöltésére vagyunk kárhoztatva ( vagy mint felhasználóként ahogyan a számítógép zsargonban hívnak). De ne dramatizáljuk túl ezt. Az európaiak is elég gazdagok ahhoz, hogy ne legyenek „áldozatok”. Még mindig fontos szereplők vagyunk a a repülőgép gyártásban, autók- , termék design gyártásában és ki ne felejtsük a hadipari komplexumot se. A számítógép kiépítése és az internet többé-kevésbé a Nyugat közös projetkje, az alapvető technologiákkal melyek alá vannak vetve katonai kutatásoknak melyeket nem lehet lecsökkenteni a ’zavaró’ libertáriánus Sillicon Valley napirendjéhez. Amit te nagyban kijelenteni próbálsz itt az a megosztott érzés az elveszett nemzedék iránt. London és Stockholmhoz képest a Kelet európai fiatalok jobban hajlamosak arra, hogy kísérletezzenek. Nem szeretnék optimistának hangzani, mivel imádom az Európai negativitást, de miután az internet kontextusával foglalkoztam több mint húsz évig annyit meg tudok mondani, hogy melyek a kérdések és a hozzájuk lehetséges válaszok. Mi ennél jobban is tudnánk csinálni.
A filozófia biztosít számunkra bizonyítékokat arról, hogy a kritika és az utópia szoros kapcsolatban állnak egymással, én is alátámasztom ezt. Viszont a mai globális kapitalizmusban a a negativizmust elnyomás alatt tartják míg a pozitivizmust dícsérik mint egy konstruktív gesztust. A vezetői osztály úgy fogja fel a kritikát mint egy frontális támadást a marketingben ezért megtiltja azt. Bárhol is felbukkan tompítani és szürni kell, nagyjából ugyanúgy mint a totalitárius napokban. A nagy különbség az az, hogy a mostani vállalati rendszerek nem tudják mi az az „önkritika”, egy vonása a kommunista rendszernek is. Számomra a negativizmus tele van kreatív és romboló ötletekkel. A pesszimizmus egy hihetetlenül produktív forrása a fogalmaknak, és nem szabad összekeverni a betegséggel ami miatt sok mindenki szenved, mint például a depresszió. Kétségkívül újraéljük a #nein reneszánszot ( see:). Lassan 9/11 után, de még ennél is jobban a 2008-as gazdasági válság beálltával, tanui vagyunk a globális konszenzus felbomlásának Nyugaton. Azzal a tudattal élve, hogyha mindannyian keményen dolgozunk és mindent beleadunk, rossz gondolatok nélkul akkor a neo-liberális Télapó elhozza nékünk a demokráciát és a jólétet. A kulcsfogalom amely összefoglalja ezt a válltást az „Thomas Piketty” és az ő Capital in the Twenty-First Century (2013) című könyvében lelhető meg mely a jövedelmi egyenlőtlenség növéséről és veszélyeiről beszél, ami hirtelen nagyon népszerű lett. De persze ennek a felbukkant kritikának is meg van a sötét oldala: a jobboldali nacionalizmus és a populizmus emelkedése, és a hozzá kapcsolodó online panaszkultúra és az ehhez kapcsolodó terminusok és viselkedések mint például a „trolling”. Ami közös mindannyiukban az a vágy, hogy elhallgatassák a többieket és állítsák le a vitákat.
JI: Médiaktitika és esztétika, irodalomtudomány -- irodalomelmélet --, a mozgókép története, műkritika és... mi még? Milyen tudományok adnak egyáltalán eszközöket, kellő fogalmakat, alapfogalmakat, kategóriákat a munkához? :
GL: Legyünk itt óvatosak, hogy ne idealizáljuk a kritikát műfajként. Elég zűrös. Általában a humán tárgyak befolyása csökkent és állandó támadás alatt van elszigetelni próbálva azt. A nyilvános értelmiség szerepe, Kelet Európában is csökkent. Ez az elszigetelt egyetemek növekvésének köszönhető s ama humán részlegeknek szélsöségesbítése és a média ipar gyarapodása amelyek nagyon jól meg vannak a „magas szintű művészet” és a kifinomult ötletek nélkül is. A kultúrális tanulmányok is része ennek a tendenciának. Az 1980as 1990es évek popkultúrája átalakult tompa populizmussá. Korunk közvetlen kritikája az újságíráshoz kötődik és nem a szakirodalomhoz. Az internet kritika sem kivétel. Nem nőtt ki a Média Tudomány és Kommunikáció részlegből, nemhogy a Filozófiábol és a Művészettörténeti tudományágból. Az internet túl technikai volt nekik, túl kereskedelmi. Annak ellenére, hogy próbálták a művészetet a tudománnyal összehozni, és „digitális bölcsészet” programokat megszervezni, hogy összehozzák a humán tárgyakat a technológiával, viszont az európaiak még mindig hisznek abban hogy ezek a tartományok külön tartoznak egymástól. Tehát úgy tartják, hogy a művészetek területe tiszta és elkötelezett az örök értékek és formáknak, míg a mindennapi emberi külvilágban a technológia található. Annak ellenére, hogy a képzőművészetben vitéz erőfeszítéseket tettek azért, hogy áthidalják ezeket a szakadékokat, az oktatási, pedagógiai és intézményi valóságok még minidg makacsak maradtak. Furcsa módon a technológia nem gyosítja ez a folyamatot. Inkább vagyunk tanui a kritikus fokozatos eltünésének, egy takaró visszavonási folyamat, ahol a kritikát nem frissítik se nem korszerűsítik, hanem inkább letörlik, szakkifejezésbe beillesztve ( no crashes either...).
JI Mára – ezek az „eszközök” már rögzültek, a mindennapi élet elképzelhetlen nélkülük. A folyamat a 20. században kezdádik az elektronikusd média megjelenésével. Változik az életmód azzal, hogy a média összeköt és -- elszigetel! Individualizálódás, elidegenedés...
A 21. század embere már feltűnően sok időt tölt egyedül, egyre inkább individualizálódik, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem vágyik társasági életre. Ez a társasági éle0t viszont egyre inkább elfordul a konkrét értelemben vett társasági élettől, hiszen legtöbb alkalommal nem fizikai, hanem virtuális légkörben történik. Az Internetes „kiultúra” elterjedésének köszönhetően felgyorsult lépésekben előre haladó változásoknak lehetünk tehát részesei. Hova vezet ez a folyamat? Visszafordítható? Bár ellensúlyozható?
GL:Sherry Turkle Alone together ( Egyedül együtt) (2011) című kötete itt a klasszikus tanulmány. Az alcíme összefoglalja az egészet: miért várunk el többet a technológiától és kevesebbet egymástó? Behozom ezt a tendenciá a modern társadalom egy másik, csökkenő tendenciájával kapcsolatban: a törzsfüggőség. Egyre inkább függünk a szigorú társadalmi szerkezetektől, de nem a hagyományos fajtáktól: család, egyház, gyár, szakszervezet, iskola, stb. Mindannyian tudatában vagyunk a ,,társadalmi mozgás'' stagnálásának. A saját törzsünktől való erős gazdasági függés közvetlen kapcsolatban áll a közösségi média túlzott használatával. Ezért lehet, hogy ebben a kontextusban nem a magány a megfelelő szó. Kapcsolatban állunk másokkal, állandóan. A lényeg, hogy nincsenek jelen a közvetlen helyszínen,bár kapcsolatba léphetünk velük a nap bármely pillanatában, bárhol vagyunk éppen. Egy póráz nemépít pozitív közösséget. A közösségi média reprodukálja, ha nem megerősíti a törzsi kötődéseket. Az 1990-es években az volt az elképzelésünk, hogy létre tudunk hozni új, virtuális közösségeket. Lehetséges, hogy ez most is zajlik, de az a benyomásom, hogy ezek a virtuális kapcsolatok ,,gyenge kötelékek'' maradnak, azért is, mert ez állérdekében a közösségi média olyan monopóliumainak, mint a Google és a Facebook. Kevesebb pénzt lehet keresni egy maroknyi (vagy inkább zárt) ,,szoros kapcsolattal'' szemben egy széles hálózatnyi gyenge kötelékkel. Ez megmagyarázza, hogy miért van a fiataloknak több ezer kapcsolatuk olyan emberekkel akikkel sohasem találkoztak szemtől szemben, anélkül, hogy tudnák, hogyan történt ez pontosan. Ennek a bővülésnek egy másik következménye kétségtelenül a családi kötelékek, barátságok és gazdasági kapcsolatok globalizációja.
JI: Mi a véleményed a közösségi médián keresztül történő individualizálódásról és elidegenedésről? Különösen a fiatal generáció, aki ideje nagyrészét a számítógép előtt tölti?
GL: A függőség mindig jelen van, és Peter Sloterdijkkel értek egyet, aki a Meg kell változtatnod az életed-ben (2009) érvelt amellett, hogy napi szinten arra képeztük magunkat, hogy fegyelmezettek legyünk és egyensúlyt találjunk a mindennapi élet érdekes és szükséges vonatkozásai között. Nagyon türelmes vagyok, ha arra kerül a sor, hogy a számítógép unalmas eszközzé, készülékké váljon. Tény, hogy kedvenc eszközünk egyre kissebbé és mobilisabbá válik. Egyfelől bárhová magunkkal vihetjük őket, a testünk, a ruházatunk részévé válnak, automatikus gesztusokat fejlesztünk ki velük szemben. Másfelől, többé nem vagyunk a székhez és az asztalhoz kötve. ASzemélyi Számítógép unalmas, irodai kultúrát vitt az otthonainkba, amitől mára boldogan eltekinthettünk. Hosszú ideje, a számítógépes kultúránk egy igen nagy része háttérbe kerül a láthatatlan birodalmában, a normalizáció elkerülhetetlen részeként. Ahozzáállásunk ehhez a hatalmi kapcsolathoz változni fog, elkerülhetetlenül. Egy sokkal erősebb 3D-képkultúrából is egyszerűbb lesz kilépni. Bár az offlineromantika nem fog egyhamar újra felemelkedni. Azok, akiet hátrahagytak a ,,valóságparkban'', a saját eszközeikre lesznek utalva.
JI: Milyen gondolataid vannak a ,,fan fiction''-ról mint új műfajról?
GL: Nem sok. Ezt inkább Henry Jenkinsre és a többi rajongóra hagyom, hogy írjanak a játékokról és a részvevő kultúráról. Naívnak tartom ezt a megközelítést és nem sok felforgató vonatkozását látom. Az Egyesült Államok kereskedelmi megközelítése unalmas és megérdemli a 4chan bánásmódot, hogy teljesen nevetséges és romlott legyen. Ez nem a média demokratizációjának vagy a médiumok műveltségének jele, hanem az internetes elme bezárkózásának, amelyet utolért a társasági sablonkultúra és tartalom. Nem véletlen, hogy a fan fiction és az akadémiai visszhangjainak felemelkedése a Web 2.0 felemelkedésével egyszerre következett be a 2000-es évek elején, hogy a doctom összeomlási dráma feledésbe merüljön. Ennek eredménye az átlagos web-felhasználó szakértelemtől való megfosztása volt, a HTML-től az egyszerű használatú blogok felé. El kell olvasnunk ezeket a trendeket Simon Reynolds Retromániájával 2011-ből (alcíme: a popkultúra függősége a saját múltjától) aki feltette a kérdést, miértállt le egy adott ponton bizonyos zenei műfajok gyártása és azóta csak a létező műfajokat tudjuk remixelni és újjáélszteni a régi hangokat. Ez megtörténhez a webbel is. Szigorúnak és kegyetlennek kell maradnunk és követelnünk kell az avantgárd kísérletezést a legmagasabb szinten, ésélő művészeti formákat amik kifejezik korunk érzését. Tudatában vagyok, hogy az egész kultúra a létező motívumok és stílusok keveréke egy bizonyos mértékig. De ez nem mentség arra, hogy benne ragadunk más tartalmakban és kreativitásként ünnepelni ezt a visszafejlődést. Képzeld el, hogy arra kényszerítenek, hogy vételen Lokomotiv GT és Phoenix-variációkat hallgass. Sokaknak a világ ilyen. Körbevették magukat Star Trek figurákkal vagy a Harry Potter világában élnek. Sok szerencsét ott. Most rajtunk áll, hogy megtaláljuk a megfelelő Dada választ a rabság - éskétségbeesés eme új formájára. 2016 lesz az az év, amikor az adatot felváltja a Dada. Végre. Egy évszázadunkbekerült, hogy eljussunk erre a pontra.
JI: A gyerekek idejük nagyrészét számítógép előtt töltik. Az Internet nem csak szabadidős tevékenység, hanem VÉLEMÉNYVEZÉR is. Befolyásolja a gondolkodásukat.
GL: Kétségtelenül. Ez a korabeli ,,ideológiai államapparátus'', ahogy Louis Althusser egyszer jellemezte. Ki fogja megírni a digitális kor LTI-jét? Emlékeznek Victor Klemperer klasszikus szövegére 1946-ból, amely lebontotta a ,,Harmadik Birodalom nyelvét'' amikor még friss volt? Elgondolkodtat, vajon milyen távolságból sikerül majd leírni korunk digitális világát? Mi lesz a titkos képletünk amikor majd naplót írunk? Vitassuk meg, hogy Dave Eggers regénye, A kör (2013) számít-e. Orwell 1984-ének (1948) ez a frissítése bemutatja a világot miután a Google és a Facebook összeolvadt és a közösségi média felveszi a Különvélemény óvintézkedés szerepét, hogy elnyomja a ,,gonosz'' gondolatokat és tetteket, még mielőtt elkövetnék őket. Mit jelent, amikor társadalmi reformerek globális birodalmakat vezetnek és privatizálják a jóléti állam és valódi, létező szocializmus maradékait, amelyeket az államok nem tudnak tovább finanszírozni és igazgatni - egy folyamat, amelyet Evgene Morozov (aki maga is Fehéroroszországban nőtt fel) ékesszólóan leírt?
Amit érdekesnek találok, az az, ami Friedrich Hayek The Road to Serfdom-jával történt 1944-ből, mga is egy olyan ideológiává válik amely elképzelhetetlen globális egyenlőtlenségeket és szegénységet produkál, amely végülmilliók halálát okozza. Ez a mi helyzetünk, éppen most. Mit kezdünk a demokráciákkal, amik (törvényesen) katonai diktatúrákként működnek és egyszerre céloznak az ,,idegen'' kívülállókra és a belső ellenzékre? Mindkét javaslat az internet korát definiálja. A domináns értékei elemien jobboldali libertarianisták. Az Amazon, Twitter, Uber, Airbnb, Google ,,véleményei'' protokollokba és szoftverekbe vannak csomagolva. Sajnos nem csak a gyerekek szívják magukba ezeket a gondolatokat anélkül, hogy propaganfaként értemeznék őket.
Mint tudhatják, a (kritikai) diskurzus a gyermekekről és a számítógépekről nagyban koncentrál a zaklatottságra és a neuroplaszticitásra. A könyvek olvasását úgy látják, mint az európai Épülés gondolatának része, míg a számítógépes játékok játsszását elutasítják, mint időpazarlást. Évtizedeken keresztül írtak erről tonnaszámra, amely a mi internetes kontextusunkban 2009 körül tetőzött. De ezeka pedagógiai aggályok sohasem koncentráltak igazán a tartalmak kulturlális értékeire. Ezek az emberek azokat az ideológiákat tanulmányozzák amelyek be vannak ágyazva a játékokba, de ez a megközelítés nem igazán népszerű a platformokon és weboldalakonáltalában. Alighanem ez idővel ismét változni fog. Most leginkább a materialista és techno-determinista megközelítések uralkodnak. Nyersen szólva ez magába foglalja a hardverekről, szoftverekről, interfészekről és hálózatépítésekről szóló diskurzusokat - és nem a tartalmi diskurzusokat.
JI: Az Internetről szóló negatív vélemények olyan témákra összpontosítanak, mint a vita, csevegőablakok,magánbeszélgetés az idővonalon, felhasználótípusok, ismeretlen barátok, Facebook-Google kapcsolat, idézet-appok, dislike és társai, megjelölt képek, lájk-oldalak, stb. Ki és hol kezdhet el bármilyen szabályozást?
GL: Az ön listája hosszú és változatos és én csak néhány, sokkal általánosabb problémáról tudok, mint a trollkodás és terrorizálás. Az internet szabályozásának kérdése már jó húsz éve velünk van. Mindig is támogattam azt a nézetet, hogy az internet a társadalom része és nem valami idegen, földönkívüli dimenzió. Csak akkor válhast szükségessé internetspecifikus törvények kidolgozása, ha a létező törvénykezés nem elégséges.
JI: Michael Crosson így ír a Közösségi Média Marketing Közleményében (2015 szeptember 17., ): ,,Mint forgalmazónak, a Facebook örökké változó hírcsatorna-algoritmusa frusztráló! Állandóan rákényszerít, hogy változtasd a közösségi média-taktikáidat.De minden változtatással, a szerves elérhetőség szűkebb és szűkebb lesz. Valójában, ha egy nagy márka vagy, csak a rajongók 2-8 százaléka látja a posztjaidat és csak a rajongók 0.073 százaléka lép tényleges kapcsolatba ezekkel a posztokkal. Ez rossz a márkának de nagyszerű a Facebooknak. Ez a vége az ingyenes Facebooknak? Hogyan tudsz kitörni ebből a csapdából és felépíteni a saját rajongó-bázisodat?
GL: Errő beszélünk.Többünknek kellene tudnia ezekről a számokról és a belső tudásról, hogyan a közösségi média működik. A világ marketing-szakértődi reménytelenül próbálták rávenni a Facebookot, hogy nekik dolgozzon, de nem működik. Ennek oka a hírdetés megtagadása a hagyományos szektorokban, úgy mint napilapok, televízió és magazinok. A közösségi médiának kellett volna ide megváltást hoznia. A világ egyre inkább piac-vezérelt de hogyan kell reklámozni azt a sok szolgáltatást és terméket? A közösségi médiaoldalak közvetlen megoldásként jelentek meg a közvetlen értékesítésre egy hihetetlenül részletes lehetőséggel a felhasználói visszacsatolás mérésére. A feltételezés, hogy az emberek fellépnek a netre és arra használják a telefonjaikat, hogy márkákkal lépjenek kapcsolatba, hibás. Lehet, hogy rákeresnek dolgokra és online veszik meg ezeket, de ez nem lép túl az e-kereskedelem tapasztalatán, amit már húsz évvel ezelőtt kifejlesztettek. Nincs kapcsolat a ,,lájkolás'' és a márkahűség között. Jobban meg kell értenünka marketing-társaságoknak ezt a perverz felülről-lefelé stratégiáját, amelyek reménytelenül próbálnak szinkronban maradni a gyorsan változó közösségi média-trendekkel, mindig reménytelenül próbálva megragadni a korlátozott figyelmünket. Manapság minden az Instagramról szól,jövőre valami más lesz. Mivel a hirdetési stratégiák olyan gyakran elbuknak és messze a tények mögé mennek, a piac az ingatag átlagfelhasználókon áll bosszút a profilozó technikákon és személyes adatok eladásán keresztül. Most ez a saját,különös technikájuk, hogy az emberek háta mögött dolgozva árúcikké alakítsák a személyes viselkedésüket. Ha többet szeretne tudni arról, hogyan működik ez, nézze meg a 2013-as Felhasználási feltételek érvényesek lehetnek dokumentumot () és Douglas Rushkoff Lájk Generáció-ját 2014-ből (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/generation-like/). Egy másik lényeges tanulmány lehet Anne Helmond PhD-ja, A Web mint platform (2015) amely az internet összekötőből lájk-gazdasággá való átváltozásával foglalkozik (http://www.annehelmond.nl/wordpress/wp-content/uploads/2015/08/Helmond_WebAsPlatform.pdf).
JI: A Facebook halálát időről időre megjósolják. Mikor következik be? És mi fogja helyettesíteni a Facebookot? A divat, amely az USA-ból jön: Instagram, Twitter, SnapChat, stb? Vannak más lehetőségek? Milyen szerepet kellene játszania ebben a médiakritikának?
GL: Ez volt az alternatív napirendünk a közösségi média Nem úgy, mint mi projektünkben, amely 2011-ben kezdődött és többé-kevésbé még működik. A kérdések amelyeket itt feltett, megválaszolatlanok ésvalószínűleg megválaszolhatatlanok. Hogy igazságosak legyünk, kifejlesztettek kisebb alternatívákat de nem vonzottak nagy felhasználótömegeket mert eddig nem értek tovább kockák és aktivisták kis köreinél. Elég vicces, hogy ugyanez elmondható a kereskedelmi kezdeményezésekről is. A probléma itt a monopolhelyzet. Ha senki sem töri meg a monopóliumokat trösztellenes törvényekkel, akkor megszilárdulnak és félállami közművekké válnak. Ezt a pozíciót olyan vállalkozó kapitalisták is védik, mint Peter Thiel.Nem szabad azt gondolni,hogy a Szilikonvölgy a szabadpiaci kapitalizmus kedvéért van. Nem azért vannak. Mindannyian a versengésük összezúzásáról álmodnak. Az úgynevezett első mozgatók vagy elsők-a-piacon logika könnyíti ezt meg. Brüsszel nem sokat tehet egy ilyen helyzetben és egy eredeti piacbarátpozícióba manőverezi magát anélkül, hogy sokat megértene a monopol-kapitalizmus dinamikájából a hálózat korában. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, István, de át kelltekintenünk Marx elméleteit a politikai gazdaságról és meg kell írnunk egy jelentősebb frissítését korunk számára. Azt kívántam,bár hozhatnék egypozitívabb üzenetet, de ez a nyers valóságunk, Romániában talán még inkább, mint Hollandiában. Anélkül, hogy rendesen megértenénk, hogyan működik a globális (adat) gazdaság valójában, a sötétben fogunk gépelni és nem leszünk képesek hatékonyan újra-feltalálni a kultúránkat. Megvédeni azt, amit egyszer tettünk és ahogyan egyszer éltünk, csak a globális elit számára lehetőség, és nagyon kevés jóléti állam számára, amelyek megengedhetik maguknak, hogy fenntartsanak egy rendszert amely újratermeli a jólétet.
JI: Mint tudjuk, a kapcsolat a média és a törvények között határtalan, ellenőrizetlen marad, és híján van bármilyen meghatározott irányvonalnak, nyitott az összes párt értelmezésére. Tudsz bármilyen szabályozásról, amely irányítaná ezt a fajta kapcsolatot?
GL: Nem hiszek a törvénykezésben. Lélekben autonóm anarchista vagyok (nem ez a vallásom, nem vagyk tagja az anarchista egyháznak) így olyan terminusokkal indulok, mint önkéntes társulás, szabad együttműködés és közvetlen cselekvés. Az előfeltétel az, hogy ne korlátozzunkmásokat. A kérdésem mindig az volt: mit kell tenni? Tudom, hogy ez Lenin egy frázisa, de engem ez vezérel az 1970-es évek közepe óta, amióta politikailag érintett lettem. A hetvenes évek óta érdeklődöm az alternatív szervezési formák iránt, és ez napjainkban a hálózati formákhoz kötődik. Számomra a törvénykezés a legvégén jön és megszilárdítja azt a társadalmi küzdelmet amit korábban is harcoltak. Az ügyvédek nem avantgárdak, szabály szerint nem lehetnek. Ugyanez a helyzet az internet-kormányzással is. Ha az egész internet-vita csak a szűrésről és a tartalomszabályozásról fog szólni, akár be is zárhatjuk a boltot és kezdhetünk valami mást csinálni. Az én generációmnak, azoknak akik a kilencvenes évek óta építik fel az internetet, ez a szabadság megtervezéséről szól, nem csak az egyén számára hanem a közösségek feltételei szerint is. Sok aktivista számára az internet még mindig rendelkezik a lehetőséggel, hogy létfontosságú felületté váljon az átlag számára. Ennek semmi köze a történelmi kommunista államhoz amit ti (Romániában) átéltetek. Egy közösségi infrastruktúrát ír le,amelyet nem birtokol vagy irányít az állam, sem a piac, csak az emberek. Lényegében ez egy politikai projekt amit nem lehet jogi keretrendszerre leegyszerűsíteni. Az extra bonyodalom az internettel kapcsolatban az, hogy ez egy techniai infrastruktúra, amelyet globális protokollok határoznak meg.
De visszatérve a kérdésedre, hadd adjak negatív és pozitív példákat. Szerény véleményem szerint a globális civil társadalom megközelítése az NGO és akadémikusok az ICANN kormányzáson belül elvesztette az irányt és fel kellene oszlassa magát. A vitát leegyszerűsíteni a domainnevek adminisztrációjára mellékvágány volt. A valódi probléma a globális infrastruktúra szerepe egy egypólusúság-utáni világban amelyej jelenleg az Egyesült Államok hegemóniája ural. A többszörös érintettek háromszögét az államok, vállalatok és NGO-k között fel kéne nagyítani. Sowden után Brazília átvette az irányítást 2014 áprilisában megrendezve a NetMundial találkozót 2014 (http://netmundial.br/). A próbálkozások, hogy újrapolitizálják ezt a területet, reményteliek voltakegy ideig (https://www.indexoncensorship.org/2014/06/internet-governance-brazil-taking-lead-international-debates/), de most fennáll a kockázata, hogy nem vezet sehová. Az Egyesült Éllamok uralmát kritizálni egy dolog, de sokkal fontosabbak a saját vízióink és szerveződési képességeink. Mennyit értünk a platformokhoz, algoritmusokhoz és adatközpontokhoz? Hogyan tudjuk újraközpontosítani a netet nacionalista megoldások és védekezőmechanizmusok nélkül, amelyek csak megerősítik a konzervatív és tekintélyelvű uralmat a népessége felett? A legtöbb mérnök csendben marad és a művszek már nem veszik át a vezetést,mert internet-utánivá váltak. Kevésdigitálisjogi aktivistával maradunk tehát, akik lobbistaként viselkednek, szembeszállva az olyan óriások költségvetésével, mint a Google.
A pozitív példa az osztrák diák, Max Scherms kampánya volna, aki elindítottaaz Európa vs. Facebook kampányt (http://europe-v-facebook.org/EN/en.html). Úgy értettem, ő egy ügyvéd... megbocsájtom neki :) Vessen rá egy pillantást. Scherms felszólalt a második Nemúgy, mint mi eseményünkön Amszterdamban 2012-ben. A Facebook ellen fog perelni Dublinban, mert itt kerül be a Facebook Európába, az adók miatt.
JI: Esztétikával és az Internet kepi világával foglalkozunk: bárki exponálhatja magát, posztolhat, amit csak akar, és ez teljes káoszt eredményez. Természetesen ez egy esély kellene legyen mindenkinek, hogy kifejezhesse önmagát, de van bármilyen szabályozás vagy törvény, amely megmondja, mit tehetsz és nem tehetsz? Ezek a dolgok vezettek nemzetközi szabályok létrehozásához?
GL: A káosz amire gondolsz,nem kisebb és nem nagyobb,mint ami akkor lenne, ha egy közkönyvtár könyveit véletlenszerű sorrendben olvasnánk, vagy ha egy enciklopédiát az elejétől a végéig elolvasnánk. A szótár nagyon hasznos eszköz ha éppen egy nehéz szöveget olvasunk és fordítunk, de nyilvánvalóan nem arra készült, hogy szekvenciánként olvassuk, akár egy hagyományos könyvet. Ugyanezt elmondhatnánk az internetről is. Össze kell barátkoznunk a szerkezetével. ami szükséges, az a médiaműveltség. Ez sokkal több, mint képesnek lenni egy számítógép kezelésére, vagy akár birtokában lenni programozói képességeknek. Magába foglal egy újfajta önfegyelmet - tudni, mikor kell leállni. Részben a keresőmotorok segítenek minket ebben a feladatban (és itt nem csak a Google-re gondolok).A keresőparadigma most versenytársakat kap az ajánlási ipartól. Nem kellene holisztikus projektként érzékelnünk az internetet: ez az őrültség receptje. Nemsokkal ezelőttig a beszélgetéseinket nem tárolták el (és nem tették kereshetővé).Ez csak akkor volt így, ha leveleket írtunk és megtartottuk őket, és megjegyeztük a találkozásokat, de ezek a ,,felvételek'' sírba szálltak amikor a személy meghalt. Manapság minden digitális kommunikációt el lehet tárolni és el is tárolják szinte semmi áron, rend szerint nagy biztonsági berendezéseken. Azt feltételezni,hogy ez nem történik meg, vagy hogy alapvető emberi jog,hogy ne legyünk rögzítve, naívság. Az adatrelativizmusban hiszek. Egy adott ponton már nem számít és az adatok valahogy elvesznek. A nem túl távoli jövőben arra eszmélünk majd,hogy minden elveszett a digitális jelenünkről, és sokkal több mindent fogunk tudni a korai huszadik századról,szemben a korai huszonegyedik századdal.
2014
Józsa István
GEERT LOVINK A VIDEO ARTRÓL
Geert Lovink, az Amsterdamban megjelenő Mediamatic folyóirat főszerkesztője 1992 novenmebr 11-én, 16 órától, a Mátyás-házban előadást tartott a viedo-művészetről. Lapja megjelenése óta, hat éve a művészet nemzetközi fóruma, nem cask a videoval foglalkozik, hanem általában a kortárs médiákat tanulmányozza: a nukleáris kor televizíóját, az “intelligens médiat” (lásd bővebben a Korunk 1990/5 számát).
Előadása történeti-bevezetővel kezdődött: eszerint a video art 25 áve született. Alapítója a koreai származású Nam June Paik, ú volt az első, aki egy hordozható Sony kamerával rögzített képeket tanulmányozott. Ma már újabb, fejletebb technológiát, komputereket használnak erre, s végeredményben olyan medium született, mely áthidalja azt a sokat emlegetett és elemzett távot, melyet a hagyományos médiumok nem: közvetlen kapcsolatot teremt a befogadóval. A medium maga a műalkotás. Lovink meghatározásában e művészet nem más, mint a kép tanulmányozása, és nem annak előállítása. Mivel pedig születésében döntő volt a tévéhez és más massmédiákhoz fűző viszonya, a tévés stb. hatalom és szabályok kritikájaként született. Nem igényel valamiféle szofisztikált technikát sem, cask teszteli azt. A video art tulajdonképpen a kép lebontása, ez pedig nem más, mint a postmodern filozófia egyik alapelve. Valójában támadás a személyiség ellen, vagyis antiművészet, nem bizonyos ideológiát közvetít, hanem tudatosítja bennünk modern, pontosabban postmodern életkörülményeink sajátosságait. Esztétikumát megragadandó, a kezdeti görög “aisthesis” fogalomhoz kell visszanyulnunk: annak jelentése “látásmód”. Nos, a video art e látásmód tanulmányozása, amint Marshall McLuhan mondta: a médium nem üzenetet közvetít, hanem elbűvöli a befogadót, nem valamiféle mögöttes értelmet kell itt keresnünk, henm maga a médium az üzenet.
Lovink gazdagon ilusztrálva bemutatta a 25 éves történet korszakait, filmtípusait: a 60-as években az alternatív tévé “feltalálásával” a videot olyan eszközként használták, melyet a társadalmi élet megváltoztatására igyekeztek használni. A 70-es éveben születik az úgynevezett “absztrakt alkotások”, a komputergrafikákat ötvözték a happening, a performance sajátosságaival. A harmadik típusnak, mely ma is él, társadalom-politikai gyökerei vannak, és ötvözi az előző két típust. Narrative elemeket is használ, nagy erőfeszítéseket tesz, hogy igazi művészet legyen, és legsikerültebb példái szerint az elektronikus kép újabb költészete. A lehetőségek világa, új típusú valóság.
-- Művészi megvalósításai ellenére a video art mintha a végét járná, legalábbis mintha válságban lenne. Mik ennek az okai? – kérdeztük előadása után Geert Lovinkot.
-- Először is szinte egész történetében valamiképpen szemben állt a tévével. Tévé mindig csupán eszközként igyekezett használni video-művészeti eljárásokat, és nem állt érdekében, nem vált előnyére annak önállosódása. Számolnunk kell továbbá egy technikai vetülettel: a szuper 8-as filmek valóban vége, a 16 mm-es is fenyegetett már, nemigen gyártják. A képeket ma már magában a komputerben állítják elő, nincs szükség más technikára. A terjesztés is válságos, hiszen a gyűjtők egyedi példányokat, egyedi műalkotásokat akarnak, ez pedig a természetük szerint sok ezer példányban forgalmazandó filmekkel szemben éretlenséget szül.
-- Ha létezik a video art berkeiben a hagyományos “Kelet-” és “Nyugat-Európa” megosztottság, hogyan él? Kísérletek itt is voltak és vannak...
-- Magyarországról és Jugoszláviáról nem beszélhetünk, ők kezdettől fogva ott voltak a nemzetközi fesztiválokon, a piacon, és világszinvonalon dolgoztak. Lengyelország, Cseh-Szlovákia és Románia esetében a politikai dokumentum filmek után megfigyelhető egy, a politikai-társadalmi témáktól való elrugaszkodás. Az alkotók nyitottak a nyugat tapasztalataival szembeb, de amint képeik bizonyítják, még az eleminek mondható technikai felszerelés sem állt és áll rendelkezésükre. A tapasztalatok fontosabbak, említettem, a video art nem egy költséges művészet.
-- Hogyan látod itt a video art jövőjét? Tulajdonképpen még ma sem született meg...
-- Remélem, Romániában a művelői másképp kezdik majd használni, mint egy fegyvert: mint egy propagandafegyvert. Hozzá kell járulnia a tévé depolitizálásához.
-- Most konkrétan az un. szabad Román Televizíó undorító manipulálására gondoltál?
-- Ha az emberek tudják, hogy olcsó manipuláció, ami ott folyik, akkor a tévések munkája elvileg nem lehet hatásos. Ha azok megtanulnak egyszer normálisan megszerkeszteni egy műsort – kicsiben jó példa erre a videoklip –, akkor munkájuk akár esztétikailag is kritizálhatóvá válik. Egy 5 órás sajtókonferenciát 20 másodperc alatt be lehet mutatni – csúsztatások nélkül. A tévében természetszerűleg nem a szóé kell hogy legyen a döntő szerep hanem a képé. Ha valaki azt gondolná tehát, hogy manipulálnak, de íme, jól végzik a dolgukat, nincs igaza. Nincs. Mert hát kilóg a lóláb, nem kell ahhoz szakértő szem.
-- De hát egy parlamenti közvetítésben nem lehet a képé a fő szerep...
-- Valóságos kép nincs, a kép egz mesevilág, nem a való világ része.
-- Miért?
-- Újra csak McLuhanra hivatkozhatok. Vége a Guttemberg-galaxisnak. Nem nézhetek öt órán át parlamenti közvettést. Az azt bemutató filmet úgy kell megszerkeszteni, mint egy reklámot, akkor lesz igazán hatásos, amit egy politikus mond!
-- Miben látod hát ebben az esetben a megoldást?
-- Szülessen meg végre a szakszerű tévékritika! Én magam is embereket keresek, akik a tévéhatalom és –manipuláció természetét vizsgálják. Ne egy tévé mögötti világot kelljen birálnunk, hanem magát a tévét elemezzük!
1992
Előadása történeti-bevezetővel kezdődött: eszerint a video art 25 áve született. Alapítója a koreai származású Nam June Paik, ú volt az első, aki egy hordozható Sony kamerával rögzített képeket tanulmányozott. Ma már újabb, fejletebb technológiát, komputereket használnak erre, s végeredményben olyan medium született, mely áthidalja azt a sokat emlegetett és elemzett távot, melyet a hagyományos médiumok nem: közvetlen kapcsolatot teremt a befogadóval. A medium maga a műalkotás. Lovink meghatározásában e művészet nem más, mint a kép tanulmányozása, és nem annak előállítása. Mivel pedig születésében döntő volt a tévéhez és más massmédiákhoz fűző viszonya, a tévés stb. hatalom és szabályok kritikájaként született. Nem igényel valamiféle szofisztikált technikát sem, cask teszteli azt. A video art tulajdonképpen a kép lebontása, ez pedig nem más, mint a postmodern filozófia egyik alapelve. Valójában támadás a személyiség ellen, vagyis antiművészet, nem bizonyos ideológiát közvetít, hanem tudatosítja bennünk modern, pontosabban postmodern életkörülményeink sajátosságait. Esztétikumát megragadandó, a kezdeti görög “aisthesis” fogalomhoz kell visszanyulnunk: annak jelentése “látásmód”. Nos, a video art e látásmód tanulmányozása, amint Marshall McLuhan mondta: a médium nem üzenetet közvetít, hanem elbűvöli a befogadót, nem valamiféle mögöttes értelmet kell itt keresnünk, henm maga a médium az üzenet.
Lovink gazdagon ilusztrálva bemutatta a 25 éves történet korszakait, filmtípusait: a 60-as években az alternatív tévé “feltalálásával” a videot olyan eszközként használták, melyet a társadalmi élet megváltoztatására igyekeztek használni. A 70-es éveben születik az úgynevezett “absztrakt alkotások”, a komputergrafikákat ötvözték a happening, a performance sajátosságaival. A harmadik típusnak, mely ma is él, társadalom-politikai gyökerei vannak, és ötvözi az előző két típust. Narrative elemeket is használ, nagy erőfeszítéseket tesz, hogy igazi művészet legyen, és legsikerültebb példái szerint az elektronikus kép újabb költészete. A lehetőségek világa, új típusú valóság.
-- Művészi megvalósításai ellenére a video art mintha a végét járná, legalábbis mintha válságban lenne. Mik ennek az okai? – kérdeztük előadása után Geert Lovinkot.
-- Először is szinte egész történetében valamiképpen szemben állt a tévével. Tévé mindig csupán eszközként igyekezett használni video-művészeti eljárásokat, és nem állt érdekében, nem vált előnyére annak önállosódása. Számolnunk kell továbbá egy technikai vetülettel: a szuper 8-as filmek valóban vége, a 16 mm-es is fenyegetett már, nemigen gyártják. A képeket ma már magában a komputerben állítják elő, nincs szükség más technikára. A terjesztés is válságos, hiszen a gyűjtők egyedi példányokat, egyedi műalkotásokat akarnak, ez pedig a természetük szerint sok ezer példányban forgalmazandó filmekkel szemben éretlenséget szül.
-- Ha létezik a video art berkeiben a hagyományos “Kelet-” és “Nyugat-Európa” megosztottság, hogyan él? Kísérletek itt is voltak és vannak...
-- Magyarországról és Jugoszláviáról nem beszélhetünk, ők kezdettől fogva ott voltak a nemzetközi fesztiválokon, a piacon, és világszinvonalon dolgoztak. Lengyelország, Cseh-Szlovákia és Románia esetében a politikai dokumentum filmek után megfigyelhető egy, a politikai-társadalmi témáktól való elrugaszkodás. Az alkotók nyitottak a nyugat tapasztalataival szembeb, de amint képeik bizonyítják, még az eleminek mondható technikai felszerelés sem állt és áll rendelkezésükre. A tapasztalatok fontosabbak, említettem, a video art nem egy költséges művészet.
-- Hogyan látod itt a video art jövőjét? Tulajdonképpen még ma sem született meg...
-- Remélem, Romániában a művelői másképp kezdik majd használni, mint egy fegyvert: mint egy propagandafegyvert. Hozzá kell járulnia a tévé depolitizálásához.
-- Most konkrétan az un. szabad Román Televizíó undorító manipulálására gondoltál?
-- Ha az emberek tudják, hogy olcsó manipuláció, ami ott folyik, akkor a tévések munkája elvileg nem lehet hatásos. Ha azok megtanulnak egyszer normálisan megszerkeszteni egy műsort – kicsiben jó példa erre a videoklip –, akkor munkájuk akár esztétikailag is kritizálhatóvá válik. Egy 5 órás sajtókonferenciát 20 másodperc alatt be lehet mutatni – csúsztatások nélkül. A tévében természetszerűleg nem a szóé kell hogy legyen a döntő szerep hanem a képé. Ha valaki azt gondolná tehát, hogy manipulálnak, de íme, jól végzik a dolgukat, nincs igaza. Nincs. Mert hát kilóg a lóláb, nem kell ahhoz szakértő szem.
-- De hát egy parlamenti közvetítésben nem lehet a képé a fő szerep...
-- Valóságos kép nincs, a kép egz mesevilág, nem a való világ része.
-- Miért?
-- Újra csak McLuhanra hivatkozhatok. Vége a Guttemberg-galaxisnak. Nem nézhetek öt órán át parlamenti közvettést. Az azt bemutató filmet úgy kell megszerkeszteni, mint egy reklámot, akkor lesz igazán hatásos, amit egy politikus mond!
-- Miben látod hát ebben az esetben a megoldást?
-- Szülessen meg végre a szakszerű tévékritika! Én magam is embereket keresek, akik a tévéhatalom és –manipuláció természetét vizsgálják. Ne egy tévé mögötti világot kelljen birálnunk, hanem magát a tévét elemezzük!
1992
Józsa István
GEERT LOVINK AZ INDIAI FILMRŐL
Geert Lovink az Amsterdamban megjelenő Mediamatic című folyóirat szerkesztője, a videóművészet berkeiben ismert már neve.. Ezúttal indiai útjáról hazatérve állt meg Kolozsváron.
-- Nyilván filmes szakemberként utaztál Indiába...
-- Egyrészt Patrice Riemens barátom hívott meg Calcuttába, másrészt több szerkesztőségnek is dolgozom. A hindi filmet tanulmányoztam.
-- Calcutta. Indiában nem a tévé, nem a videó uralkodik...
--...hanem a mozi. Vannak persze videótékák is, de ezek eldugottak. Calcutta legnagyobb mozija, az Elite 30000 férőhelyes, egy, kettő, három, hat, kilenc vetités naponta. Az országban 12500 mozi van, kb. egymilliárd nézőt fogadnak évente. Ha a mintegy 800 milliós lakossághoz viszonyítunk, nekünk a számok akkor is nagynak tűnnek, de figyeljük csak meg a következő adatokat: 1985-ben 913 filmet gyártottak, 86-ban 840-et, 87-ben 806-ot, 88-ban 773-at. Hadd jegyezzek meg csak annyit, hogy az amerikai filmgyártás fellegvárában, Hollywoodban évente három-négyszázat forgatnak... Indiában nincs konkurencia: nincs tévé. Első és legfontosabb üzleti szempont, nem a művészi, mégis, egy kissé régimódian még „Eastmancolor”-ban meg „Technicolor”-ban dolgoznak. Magát az egész ipart mindenesetre nem becsülhetjük le, a hangosítás digitalizált stb.
-- Számukra nem a kulturális érték a fontos, hiszen egyre ugyanazokkal a sablonokkal dolgoznak. Szerelmesek kényszerű elválása, árva gyermek meghurcoltatása – ha megszámozzuk őket, akkor egy film röviden: kettő, hat, három, egy, öt, kilenc es hét, kettő, egy, négy, hat.
-- Az indiai film kizárólag kereskedelmi célokat szolgál. Egy film sikerét a szereposztás jelzi előre – a döntő az, hogy melyik sztárt sikerült szerződtetni. Külön közösségként élő sztárrendszer alakult ki, sokkal inkább, mint Hollywoodban. A híres sztároknak nagyobb hatalmuk van, mint magának a rendezőnek: ha egyikük úgy kívánja, a történet fél órával is hosszabb lehet a tervezettnél.
-- De hát a film, mint műalkotás „elbírja” ezt?
-- Hát...ez a klasszikus vita, hogy egy filmnek, mint műalkotásnak milyen mértékben van szerzője. Hát ott egyáltalán nincs. Ott más a fontos. Hatalmas harc dúl a mozikért, azt pedig, hogy meddig jászanak egy filmet, azt a menedzser dönti el Bombay-ban. Ha három hétig, az már óriási siker. Bombay-ban élnek a mozihálozatok tulajdonosai, Calcuttában van egy, a filmelméletbe bevezető magánintézmény, Chitra Bani, és Pooná-ban van a legnagyobb filmarchívum.
-- Mik a legfontosabb sajátosságai a mai indiai filmnek?
-- Először is hosszúak, mintegy három órát tartanak, kis szünetekkel. Nem „genre”-filmek, és ebben alig van közöttük különbség. A cselekményük ideje nem lineáris, föltétlenül ismernünk kell hozzá az elbeszélésmód mitikus fogalmát: a kronológiát gyakran és a legtermészetesebben fölcserélik, a vágásban a számunkra legirracionálisabb megoldások érvényesülhetnek.
-- Amivel Európában a posztmodern próbálkozott, az ott ősrégi, mitikus alapokig vezethető vissza.
-- Igen, de a legfőbb cél mégis a maximális hatás kiváltásá, egy indiai film tulajdonképpen egy esztétikai merénylet. Diszkózene, tarka ruhák – ha Nyugaton valaha álomgyáraknak nevezték a filmgyárakat, hát a mai indiai filmgyárak azok. Egy Mrinal Sen, egy Rhitwik Ghatak eszerint dolgozik. Persze tudják, hogy a közönség több szempontból is differenciált - , az egyiknek tánc, a másiknak szex, a harmadiknak harci jelenet kell -, mindenkinek szeretnének mondani valamit. Hát ezért nem csinálnak „genre”-filmeket. A 90-es években újabb változásnak indult az indiai társadalom, ugrásszerűen megnőtt az újgazdagok száma – a film pedig ettől nagyban függ. A beállt identitás-krizís fő kérdése: a film kihez szóljon elsősorban? A yuppikhoz, a tinikhez, a hajléktalanokhoz vagy tartson, lépést a hatalmas és változó városban megjelenő „új identítássokkal”? A filmelmélet körülbelül az 50-es évektől követi az indiai New Filmet. Nos, ez megpróbál választ adni. Ennek esetében a művészi vetület az uralkodó, nem is forgalmazzák e filmeket olyan mértékben a már jellemzett nagykereskedelemben. Elég egy nevet felhozni: Satyajit Ray, 1991-ben Oscar-dijat kapott. Ezek a filmek már az etnikai: a hindi-iszlám ellentétekről szólnak, rejtett erkölcsi üzenetet hordoznak stb. Jórészt még mindig az indiai film hagyományos sablonjaival dolgoznak, de a tétjük jóval nagyobb.
-- Jellemeznéd röviden e filmek közönségét is?
-- Az indiai közönség általában sokkal tágabb körű klasszikus filmtörténeti ismeretekkel rendelkezik, mint az európai. Egy Chaplint, egy nagy francia, olasz rendezőt jól ismernek és gyakran emlegetnek. A mai film – egy Lucas, egy Spielberg, egy Coppola – viszont teljesen ismeretlen számukra. Ez a közönség tőlünk eltérően, mindig részese a filmnek: kacagnak, felállnak, kiabálnak, tapsolnak – a nézőtéren mindig történik valami. Ha pedig tetszik nekik a film, pénzt dobnak előre.
Geert Lovink beszámolója után már eldönthetjük: a sok szentimentalista szirupos sablonparádé után kérhetnénk, játsszanak a hazai mozik néhány művészi(bb) indiai filmet is.
1992
-- Nyilván filmes szakemberként utaztál Indiába...
-- Egyrészt Patrice Riemens barátom hívott meg Calcuttába, másrészt több szerkesztőségnek is dolgozom. A hindi filmet tanulmányoztam.
-- Calcutta. Indiában nem a tévé, nem a videó uralkodik...
--...hanem a mozi. Vannak persze videótékák is, de ezek eldugottak. Calcutta legnagyobb mozija, az Elite 30000 férőhelyes, egy, kettő, három, hat, kilenc vetités naponta. Az országban 12500 mozi van, kb. egymilliárd nézőt fogadnak évente. Ha a mintegy 800 milliós lakossághoz viszonyítunk, nekünk a számok akkor is nagynak tűnnek, de figyeljük csak meg a következő adatokat: 1985-ben 913 filmet gyártottak, 86-ban 840-et, 87-ben 806-ot, 88-ban 773-at. Hadd jegyezzek meg csak annyit, hogy az amerikai filmgyártás fellegvárában, Hollywoodban évente három-négyszázat forgatnak... Indiában nincs konkurencia: nincs tévé. Első és legfontosabb üzleti szempont, nem a művészi, mégis, egy kissé régimódian még „Eastmancolor”-ban meg „Technicolor”-ban dolgoznak. Magát az egész ipart mindenesetre nem becsülhetjük le, a hangosítás digitalizált stb.
-- Számukra nem a kulturális érték a fontos, hiszen egyre ugyanazokkal a sablonokkal dolgoznak. Szerelmesek kényszerű elválása, árva gyermek meghurcoltatása – ha megszámozzuk őket, akkor egy film röviden: kettő, hat, három, egy, öt, kilenc es hét, kettő, egy, négy, hat.
-- Az indiai film kizárólag kereskedelmi célokat szolgál. Egy film sikerét a szereposztás jelzi előre – a döntő az, hogy melyik sztárt sikerült szerződtetni. Külön közösségként élő sztárrendszer alakult ki, sokkal inkább, mint Hollywoodban. A híres sztároknak nagyobb hatalmuk van, mint magának a rendezőnek: ha egyikük úgy kívánja, a történet fél órával is hosszabb lehet a tervezettnél.
-- De hát a film, mint műalkotás „elbírja” ezt?
-- Hát...ez a klasszikus vita, hogy egy filmnek, mint műalkotásnak milyen mértékben van szerzője. Hát ott egyáltalán nincs. Ott más a fontos. Hatalmas harc dúl a mozikért, azt pedig, hogy meddig jászanak egy filmet, azt a menedzser dönti el Bombay-ban. Ha három hétig, az már óriási siker. Bombay-ban élnek a mozihálozatok tulajdonosai, Calcuttában van egy, a filmelméletbe bevezető magánintézmény, Chitra Bani, és Pooná-ban van a legnagyobb filmarchívum.
-- Mik a legfontosabb sajátosságai a mai indiai filmnek?
-- Először is hosszúak, mintegy három órát tartanak, kis szünetekkel. Nem „genre”-filmek, és ebben alig van közöttük különbség. A cselekményük ideje nem lineáris, föltétlenül ismernünk kell hozzá az elbeszélésmód mitikus fogalmát: a kronológiát gyakran és a legtermészetesebben fölcserélik, a vágásban a számunkra legirracionálisabb megoldások érvényesülhetnek.
-- Amivel Európában a posztmodern próbálkozott, az ott ősrégi, mitikus alapokig vezethető vissza.
-- Igen, de a legfőbb cél mégis a maximális hatás kiváltásá, egy indiai film tulajdonképpen egy esztétikai merénylet. Diszkózene, tarka ruhák – ha Nyugaton valaha álomgyáraknak nevezték a filmgyárakat, hát a mai indiai filmgyárak azok. Egy Mrinal Sen, egy Rhitwik Ghatak eszerint dolgozik. Persze tudják, hogy a közönség több szempontból is differenciált - , az egyiknek tánc, a másiknak szex, a harmadiknak harci jelenet kell -, mindenkinek szeretnének mondani valamit. Hát ezért nem csinálnak „genre”-filmeket. A 90-es években újabb változásnak indult az indiai társadalom, ugrásszerűen megnőtt az újgazdagok száma – a film pedig ettől nagyban függ. A beállt identitás-krizís fő kérdése: a film kihez szóljon elsősorban? A yuppikhoz, a tinikhez, a hajléktalanokhoz vagy tartson, lépést a hatalmas és változó városban megjelenő „új identítássokkal”? A filmelmélet körülbelül az 50-es évektől követi az indiai New Filmet. Nos, ez megpróbál választ adni. Ennek esetében a művészi vetület az uralkodó, nem is forgalmazzák e filmeket olyan mértékben a már jellemzett nagykereskedelemben. Elég egy nevet felhozni: Satyajit Ray, 1991-ben Oscar-dijat kapott. Ezek a filmek már az etnikai: a hindi-iszlám ellentétekről szólnak, rejtett erkölcsi üzenetet hordoznak stb. Jórészt még mindig az indiai film hagyományos sablonjaival dolgoznak, de a tétjük jóval nagyobb.
-- Jellemeznéd röviden e filmek közönségét is?
-- Az indiai közönség általában sokkal tágabb körű klasszikus filmtörténeti ismeretekkel rendelkezik, mint az európai. Egy Chaplint, egy nagy francia, olasz rendezőt jól ismernek és gyakran emlegetnek. A mai film – egy Lucas, egy Spielberg, egy Coppola – viszont teljesen ismeretlen számukra. Ez a közönség tőlünk eltérően, mindig részese a filmnek: kacagnak, felállnak, kiabálnak, tapsolnak – a nézőtéren mindig történik valami. Ha pedig tetszik nekik a film, pénzt dobnak előre.
Geert Lovink beszámolója után már eldönthetjük: a sok szentimentalista szirupos sablonparádé után kérhetnénk, játsszanak a hazai mozik néhány művészi(bb) indiai filmet is.
1992
Józsa István
HERMANN NITSCH
AUSZTRIA
Az akcióművészetről
Herrmann Nitsch (Bécs, 1938. augusztus 29.) művészetéről, az “orgia misztérium színház”-ról szuperlatívuszokban írnak világszerte – mind pozitív, mind negatív értelemben. Akciói évszázadok és évezredek művészeti gondolkodását foglalják össze, ugyanakkor sokak szerint az állatáldozatok miatt tiltani kellene színházát.
Hermann Nitsch 75 éves – beszélgetőpartnereim Fitz Péter, a Budapesti Fővárosi Képtár igazgatója, Raffaella Morra, a MuseoNitsch Napoli, Italia munkatársa és Dobribán Emil festőművész, a kolozsvári Művészeti Akadémia docense. |
Hermann Nitsch a bécsi akcióművészek tagjaként indult, 1989 óta a Frankfurti Vizuális Művészetek Akadémiájának a professzora. Az “orgiák és misztériumok színháza” az emberi kultúra és civilizáció hajnalának ősi és barbár rítusait idézi fel, és ötvözi azt óegyiptomi, görög és latin mitológiai elemekkel, a passiójátékok és középkori misztérium—játékok, megváltás- és termékenységrítusok világával. A felidézett mitikus alakok és helyzetek, a felhasznált motívumok: Jézus keresztre feszítése, az áldozás, a kenyér és a bor színeváltozása, Izisz és Ozirisz, Dionüszosz széttépése, Adonisz halála, Orfeusz meggyilkolása, Ödipusz megvakítása, a rituális kasztráció, a rituális királygyilkosság, a totemállat megölése és elfogyasztása. Hivatásos mészárosok bikákat, teheneket, disznókat koncolnak fel és beleznek ki, a résztvevők véres, nyers hússal dolgoznak. Az akció hat napig tart, élőzene és hangeffektusok kísérik, a résztvevők részegek, a nézők is bekapcsolódhatnak. Közreműködött David Bowie angol énekestől Tatsumi Orimoto japán performance—művészig sok neves alkotó. A rendezvény végül fesztivál méreteket ölt. Összefoglalja a pogány és a keresztény kultúra gondolatvilágát, jelképeit, kultúrateremtő folyamatait. Célja egy „Gesamtkunstwerk”, összművészeti alkotás létrehozása, így az egyetemes akcióművészetnek ez a kimagasló teljesítménye évezredek művészeti gondolkodását foglalja össze.
Beszélgetésünkhöz abból kell kiindulnunk, hogy Hermann Nitsch 1998-ban Ausztriában, Prinzendorfban, a lakóhelyén rendezett hatnapos játékot, ennek dokumentumait, relikviáit mutatták be 1999-ben a Budapesti Fővárosi Galériában, a Kiscelli Múzeumban, a Fővárosi képzőművészeti Alap, a Soros Alapítvány, az Osztrák Kulturális Intézet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával A fogadtatás botrány lett, egyházak, szervezetek tiltakoztak, a Legfelsőbb Ügyészséghez fordultak – eredménytelenül --, felháborodott kritikák sora jelent meg, a múzeumban hatszor bombariadó volt. Fitz Péter igazgató lépcsőházába betörtek, a postaládáját leöntötték piros festékkel, teletömködték nyers hússal. Éjjel – nappal névtelen, fenyegető telefonokat kapott: ”A véredet akarom!” Fitz Péter igazgató röviden, nagyon röviden válaszol, amint az a zaklatások sora után érthető is. Elmondja még, hogy Nitsch állandó kiállítást nem terveznek, Nitsch Múzeum alapítása nem vetődött fel, van ilyen Ausztriában. A Budapesti Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum nem tartja feladatának a magyarországi Nitsch—recepció szervezését.
Végül is Magyarországon egyértelmű volt az elutasítás -- a közgondolkodás nincs felkészülve ennek a munkásságnak a fogadására.
A nagyvilágban értik Hermann Nitsch művészi nagyságát, Németországban, Svédországban, Ausztriában, Olaszországban már Nitsch Múzeumok működnek Raffaella Morra, a MuseoNitsch Napoli Italia munkatársa barátságosan felel. „’Moreover”, ráadásul – írja --, csatolmányként elküldi Nitsch professzornak azt a szövegét is, amely a MuseoNitsch Napoli Italia kiadásában jelent meg 2OO8-ban, a múzeum megnyitásakor.. A 4O oldalas, angol nyelvű szövegben Hermann Nitsch bemutatja művészi gondolkodását. A passiójátékok is kegyetlenek, mert ott egy haláltusát nézhetjük végig, érvel. Az Orgia Misztérium Színházban azért van szükség igazi áldozatra és vérre, hogy igazán átélhessük a katarzist, írja.
Magától adódik a kérdés: és Erdélyben, Romániában? Hogyan alakul ennek az életműnek a fogadtatása? Mennyire ismert egyáltalán? Az országban hogyan él a perfomance? Dobribán Emil festőművészt, a kolozsvári Művészeti Akadémia docensét kérdezem.
-- Az országban az akcióművészet egyik kezdeményezője vagy.
Mi volt a kezdet a Te munkádban?
--1988-ban végeztem el a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán mint osztályelső, és szerencsémre ösztönösen jól választottam kihelyezésemet Nagyvárad közelében. Nagyváradon már működött ebben az időben az Atelier 35 fiatal művészek csoportja. Ennek a csoportnak már kialakult egy fejlett művészi iránya, amely a szabad kifejezési módot biztosította.
Művészeti törekvéseik közé tartozott a nem hagyományos anyagok alkalmazása, átlépés a bidimenzionális és a statikus szűk határokból a tér és idő használata javára, ami napirenden volt az Atelier 35 szellemében. A konceptuális művészetről, művészeti installáciokról, performance-ról folytatott beszélgetések izgalmasak és ösztönzőek voltak.
Az ottani művésztársak nyíltak voltak, kölcsönösen érdeklődtek és támogatták egymást.
A kezdet számomra mintha magától jött volna. Éreztem, hogy ez a testbeszéd rokonszenves és természetesen tudom magam kifejezni általa.
Adrian Guţă írja, hogy az akcióimban “az emberi testnyelv szimbolikus-kulturális rituálé--töltetű” .
-- Hogyan írható le a kezdet az erdélyi magyar művészetben, illetve az országban?
-- Csak néhány kolléga gyakorolta a performance-ot a műtermek szűk körében. Váradon Dan Perjovschinak, Rudolf Bonenak voltak ilyen típusú akciói. Kapcsolatban voltak az országból más performance—művészekkel, akik közül emlékszem Ütö Gusztávra (Sepsiszentgyörgy), Antik Sándorra (Kolozsvár), Barta Sándorra (Arad). Én csak csatlakoztam hozzájuk. Megemlíteném a Váradi Atelier 35 nagyon jó kapcsolatát Bukaresttel, a kiemelkedő fiatal kritikusok (Magda Cârneci, Adrian Guţă, Călin Dan) támogatták ezeket a kísérletezéseket az Arta folyóirat hasábjain ; szoros kapcsolatok alakultak ki Araddal (Angel Judit), és Temesvárral ( Sigma csoport). Budapesten a váradi csoport állandó támogatást kapott Butak András által, romániai származású művész, aki szerencsémre líceumi tanárom Brassóban.
-- Csak felsorolásképpen: milyen akciókat rendeztél eddig?
-- Alkottam és összehangoltam egy performance-ot Eminescu verseinek dedikálva. A fenséges Lacul codrilor albastru illusztrálásában részt vettek az akkori kollégáim, Dan Perjovschi és Vioara Bara. Dorel Găină fotói dokumentálták az akciómat a romániai U.A.P.-nak a volt Arta szakfolyóirat 199O júniusi számában.
Azokban az évben lenyűgöztek az állatok fenséges formái, hajlékony és kecses mozgásuk, de ugyanakkor aggódtam a túlzott és felelőtlen feláldozásuk miatt. Ezt fejeztem ki egy 1989-es váradi performance-ban a Casa bunicii címmel, amelyet megismételtem a Korunk Galériában Kolozsváron Heim András meghívására 1993-ban. Ott ábrázoltam egy olyan személy mozgásait, aki feláldoz állatokat, rituális gesztusokkal egy fa “cut-papier” segítségével, átszúrva egy pár állat sziluettjét amelyek rajzolva voltak eredeti nagyságban egy óriási méretű papíron. Ugyancsak Kolozsváron a tárt karral fogadó Korunk Galéria keretén belül, 1994-ben megvalósítottam egy nagyon komplex performance-ot a Korunk Galériában Pygmalion mítoszáról. Ruha István hegedült, és balerinák táncoltak. A projektet Kántor Lajos, az akkori főszerkesztő segítségével és a Te közreműködéseddel valósítottuk meg.
Lengyelországban volt egy performance-om, amely a fehér szín kifejezőkészségéről szólt.
2005-ben a doktori tézisemet védtem, Dr. Angi István professzor úr, jeles pedagógus vezette -- megvalósítottam egy performance-ot Cezariană címmel.
2OO6—ban Szatmári Művészeti Múzeumban szerveztünk egy nemzetközi installáció—kiállítást, Angliából, Mexikóból, Indiából, Magyarországról, Németországból, Franciaországból jöttek művészek. A Te megnyitód után Lini D. Enikővel és egy diákcsoport közreműködésével mutattuk be a Folyadékok című performance-t. A megnyitót aztán megismételtük Kolozsváron a Francia Kulturális Központban.
-- Hogy kerültél kapcsolatba Hermann Nitsch "orgia-misztérium színházával"?
-- A kollégáktól hallottam egy osztrák művészről, akinek a felesége romániai származású, Temes megyei sváb lány. Ez a művész lázadó karakterű, bírál és bírál. Még börtönben is volt az eszméi miatt. Abból a csodálatból, hogy volt bátorsága azt vallani, amiben hisz, még azzal a kockázattal is, hogy erőszakosan ellenezni fogják – információkat kezdtem keresni róla.
-- Hermann Nitsch járt Kolozsváron, ellátogatott a Művészeti Akadémiára-- milyen céllal?
-- Dr. Ioan Sbârciu professzor úr, az akadémia volt rektorának vezetése idején a kolozsvári művészeti akadémia hangsúlyozottan nyitott egy fantasztikus az európai kortárs művészet “krémje” felé. A hagyományosan minden évben megszervezett ”Europa Artium” fesztivál alkalmából. 2008-ban Hermann Nitsch megtisztelte személyes jelenlétével, a vezetőség meghívására érkezett. Az egyetemünk Doctor Honoris Causa címmel tüntette ki. Emlékszem, hogy a megjelenését egy rejtélyes aura koronázta, mindenki csodálta. És mindenki tartott egy tiszteletbeli távolságot egy ilyen kivételes ember körül -- aki ugyanakkor szerény termetű és megjelenésű volt.
-- Előadást is tartott -- miről?
-- Az egyetemünkhöz tartozó Mátyás ház díszterme zsúfolásig megtelt. A Hatnapos játék orgia-misztérium audio-videó bemutatóján jelen voltak az egyetemi hallgatók, a tanár kollégák és képzőművészek más kulturális Intézményektől, mint például a Művészeti Múzeum részéről. A jelenlegi igazgató Călin Stegerean feltett neki egy kérdést a biblia és a képzőművészet kapcsolatáról. Nitsch azt válaszolta hogy: Ezek az emberi tevékenységek és a bibliai tények inspiráló elemek képzőművészeti műalkotások létrehozására. A bemutatót rendkívül pozitívan fogadták. Nem nagyon vitatták. Kérdések csak bizonyos technikai félreértés kapcsán voltak, nem annyira a művészeti üzenetét vetették el. De a sokk az nagy volt. A frissen öntött állatvér bevezetése a képzőművészeti technikai eszközök közé -- felkavart.
-- Tartjátok a kapcsolatot? Köszöntitek a 75 éves művészt?
-- Nincs tudomásom erről.. De én személy szerint figyelemmel követem a tevékenységét. Nagyon örvendtem amikor megtudtam, hogy Olaszország meghívta (véletlenül vagy nem) pont ebben az évben, hogy kiállítson a rangos Biennale di Venezia 2013 a Palazzo Bembo-ban szervezett “PERSONAL STRUCTURES” kiállításon. Itt nyomatokat állit ki ugyancsak az “orgia-misztérium színháza" performance-ból. Zárójelben mondom, az egyetlen román kiállító művész a Palazzo Bembo-ban Bogdan Raţă.
-- Szerinted miben áll a Hermann Nitsch—recepció az országban?
-- Nem lehet beszélni nálunk egyértelmű recepcióról, mert egy bonyolult művészről van szó, akit nehéz megérteni és leolvasni. Valószínü, hogy még jónéhány évnek el kell eltelnie ahhoz, hogy asszimilálódjon, elismerjék és kiemeljék valódi értéke szerint. Saját országában is, Austriában 30-40 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az értékét nyíltan elfogadja a közönség . Mégis, az eszméi terjednek és jelennek meg más „hangok” ugyanazzal az üzenettel. Például, nem régebben mint az idén májusban megjelent Franciaországban College boy, Xavier Dolan videóklipje az Indochina pop-rock könnyűzene együttes Nicola Sirkis zeneszerző számjára. A vidóklipben egy gimnáziumi osztály tanulói kínzókká válnak egy kollégájukkal szemben. A tinédzsert megverték, kínozták, rávizelnek, keresztre van feszítve és végül mártírhalált hal fegyver által.
-- A viták ellenére vagy azokkal együtt Te hogy értékeled Hermann Nitsch művészetét, művészi pályáját?
-- A művészet célja sosem volt az, hogy a valóságot szépítse. A géniusz művészek jobban észreveszik és megértik a helytelen irányba tartó “fogyasztó társadalmat”.
Nitsch alkotásai fájdalmas érzelmeket keltenek bennem. Fájdalmas tudatosítani, hogy azért tartunk állatokat, hogy megegyük vagy feláldozzuk rituális, vallásos, okkult célokból. Ezek az alkotások nem Istenkáromlóak a keresztény vallás ellen, még akkor sem ha nyomasztó kifejező ereje van és egy megrázó valóságot fejez ki a tegnap és a ma emberéről. A történelem bővelkedik a vérengző hódító háborúkról, diktatórikus hittérítésekről, könyörtelen elítélésekről, szörnyű kínzásokról, mindezek a keresztény értékek és a jó izlés nevében.
Ha nem is fogadom el egészében Nitch művészeti technikáját, amelyben a frissen öntött állatvért használja szó szoros értelmében képzőművészeti célokra, be kell ismernem, hogy az esztétikai, humanitárius és művészi kifejezési ereje megrendítő. Messziről kiemelkedik bármilyen kiállítási, kulturális vagy társadalmi helyen állítanánk ki. A bemutatott látvány felejthetetlen, a mások förtelmes tettei saját rémálommá válik. Úgy érzed, hogy része a gyilkosságnak és a bűntudat kibírhatatlan. Nem hiszem, hogy voltam valaha ennyire megrendülve egy műalkotás előtt - habár mindannyian ismerjük az emberiség mesterműveit amelyek hasonló tragikus témákat dolgoznak fel. Meggondolkoztat bennünket és könnyekig meghat Bach Passiója vagy Grundtvald Keresztrefeszítése. A képzőművészeti alkotásnak örökké voltak konceptuális komponensei és kriptikus üzenetei amelyek szükségeltetnek kísérő magyarázatot. Említsük meg Rembrandt Boeuf écorché festményét, ironikus és ugyanakkor tragikus, amelyben a horogra felfüggesztett frissen nyúzott testből még csepeg a vér.
Filmek mint a Mondo Cane, sokkoló dokumentum film, 1962-ben rendezte Olaszországban Paolo Cavara és Jacopetti Gualtiero; vagy irodalmi művek mint, Bádog dob Gunter Grass-tól; remekművek amik felzaklatnak nyers őszinteségükkel, de szükséges figyelmeztetések amelyek segítenek, hogy elgondolkozunk a küldetésünkről a kék bolygón.
-- Hogyan él ma az akcióművészet az országban?
-- Úgy vélem, hogy a maximális aktivitás a performance-ban a forradalom utáni első időszakban volt amikor Szentgyörgyön létezett egy performance fesztivál a híres Ann-Art, amelyet Baász Imre kezdeményezett, és folytatta Ütő Gusztáv. A romániai performance jövője korlátozott, amíg nem létezik egyetemi képzés kifejezetten ebben a műfajban a romániai egyetemi oktatásban. Egyes tanárok szórványos kísérletei visszhang nélkül maradtak. Még én is egy kiállítás megnyitóján a Györkös Mányi Albert Emlékház Galériájában amelynek igazgatónője Kós Katalin, próbáltam a Foamea performance-val a diákokat ennek a műfajnak az irányába vezetni kevesebb sikerrel.
Ez az erőszak, amely körülvesz bennünket, befolyásolja a kultúránkat. A művészetnek kellett alkalmazkodnia, edződjön és erőteljesebb, közvetlenebb legyen, azért hogy elnyerje az új és a sokkolás után kiéhezett közösség figyelmét. Másképp a művész névtelen marad, az üzenet banálissá válik.
Ebben a gyorsan változó világban, a hagyományos performance homályba esik, összefonódik más művészeti kifejezési módokkal. A jelenlegi virtuális kulturális világban a nagy változásokat, a videó, internet, 3D komputerizált programok, technológiák jelentik.
2013
Beszélgetésünkhöz abból kell kiindulnunk, hogy Hermann Nitsch 1998-ban Ausztriában, Prinzendorfban, a lakóhelyén rendezett hatnapos játékot, ennek dokumentumait, relikviáit mutatták be 1999-ben a Budapesti Fővárosi Galériában, a Kiscelli Múzeumban, a Fővárosi képzőművészeti Alap, a Soros Alapítvány, az Osztrák Kulturális Intézet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával A fogadtatás botrány lett, egyházak, szervezetek tiltakoztak, a Legfelsőbb Ügyészséghez fordultak – eredménytelenül --, felháborodott kritikák sora jelent meg, a múzeumban hatszor bombariadó volt. Fitz Péter igazgató lépcsőházába betörtek, a postaládáját leöntötték piros festékkel, teletömködték nyers hússal. Éjjel – nappal névtelen, fenyegető telefonokat kapott: ”A véredet akarom!” Fitz Péter igazgató röviden, nagyon röviden válaszol, amint az a zaklatások sora után érthető is. Elmondja még, hogy Nitsch állandó kiállítást nem terveznek, Nitsch Múzeum alapítása nem vetődött fel, van ilyen Ausztriában. A Budapesti Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum nem tartja feladatának a magyarországi Nitsch—recepció szervezését.
Végül is Magyarországon egyértelmű volt az elutasítás -- a közgondolkodás nincs felkészülve ennek a munkásságnak a fogadására.
A nagyvilágban értik Hermann Nitsch művészi nagyságát, Németországban, Svédországban, Ausztriában, Olaszországban már Nitsch Múzeumok működnek Raffaella Morra, a MuseoNitsch Napoli Italia munkatársa barátságosan felel. „’Moreover”, ráadásul – írja --, csatolmányként elküldi Nitsch professzornak azt a szövegét is, amely a MuseoNitsch Napoli Italia kiadásában jelent meg 2OO8-ban, a múzeum megnyitásakor.. A 4O oldalas, angol nyelvű szövegben Hermann Nitsch bemutatja művészi gondolkodását. A passiójátékok is kegyetlenek, mert ott egy haláltusát nézhetjük végig, érvel. Az Orgia Misztérium Színházban azért van szükség igazi áldozatra és vérre, hogy igazán átélhessük a katarzist, írja.
Magától adódik a kérdés: és Erdélyben, Romániában? Hogyan alakul ennek az életműnek a fogadtatása? Mennyire ismert egyáltalán? Az országban hogyan él a perfomance? Dobribán Emil festőművészt, a kolozsvári Művészeti Akadémia docensét kérdezem.
-- Az országban az akcióművészet egyik kezdeményezője vagy.
Mi volt a kezdet a Te munkádban?
--1988-ban végeztem el a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán mint osztályelső, és szerencsémre ösztönösen jól választottam kihelyezésemet Nagyvárad közelében. Nagyváradon már működött ebben az időben az Atelier 35 fiatal művészek csoportja. Ennek a csoportnak már kialakult egy fejlett művészi iránya, amely a szabad kifejezési módot biztosította.
Művészeti törekvéseik közé tartozott a nem hagyományos anyagok alkalmazása, átlépés a bidimenzionális és a statikus szűk határokból a tér és idő használata javára, ami napirenden volt az Atelier 35 szellemében. A konceptuális művészetről, művészeti installáciokról, performance-ról folytatott beszélgetések izgalmasak és ösztönzőek voltak.
Az ottani művésztársak nyíltak voltak, kölcsönösen érdeklődtek és támogatták egymást.
A kezdet számomra mintha magától jött volna. Éreztem, hogy ez a testbeszéd rokonszenves és természetesen tudom magam kifejezni általa.
Adrian Guţă írja, hogy az akcióimban “az emberi testnyelv szimbolikus-kulturális rituálé--töltetű” .
-- Hogyan írható le a kezdet az erdélyi magyar művészetben, illetve az országban?
-- Csak néhány kolléga gyakorolta a performance-ot a műtermek szűk körében. Váradon Dan Perjovschinak, Rudolf Bonenak voltak ilyen típusú akciói. Kapcsolatban voltak az országból más performance—művészekkel, akik közül emlékszem Ütö Gusztávra (Sepsiszentgyörgy), Antik Sándorra (Kolozsvár), Barta Sándorra (Arad). Én csak csatlakoztam hozzájuk. Megemlíteném a Váradi Atelier 35 nagyon jó kapcsolatát Bukaresttel, a kiemelkedő fiatal kritikusok (Magda Cârneci, Adrian Guţă, Călin Dan) támogatták ezeket a kísérletezéseket az Arta folyóirat hasábjain ; szoros kapcsolatok alakultak ki Araddal (Angel Judit), és Temesvárral ( Sigma csoport). Budapesten a váradi csoport állandó támogatást kapott Butak András által, romániai származású művész, aki szerencsémre líceumi tanárom Brassóban.
-- Csak felsorolásképpen: milyen akciókat rendeztél eddig?
-- Alkottam és összehangoltam egy performance-ot Eminescu verseinek dedikálva. A fenséges Lacul codrilor albastru illusztrálásában részt vettek az akkori kollégáim, Dan Perjovschi és Vioara Bara. Dorel Găină fotói dokumentálták az akciómat a romániai U.A.P.-nak a volt Arta szakfolyóirat 199O júniusi számában.
Azokban az évben lenyűgöztek az állatok fenséges formái, hajlékony és kecses mozgásuk, de ugyanakkor aggódtam a túlzott és felelőtlen feláldozásuk miatt. Ezt fejeztem ki egy 1989-es váradi performance-ban a Casa bunicii címmel, amelyet megismételtem a Korunk Galériában Kolozsváron Heim András meghívására 1993-ban. Ott ábrázoltam egy olyan személy mozgásait, aki feláldoz állatokat, rituális gesztusokkal egy fa “cut-papier” segítségével, átszúrva egy pár állat sziluettjét amelyek rajzolva voltak eredeti nagyságban egy óriási méretű papíron. Ugyancsak Kolozsváron a tárt karral fogadó Korunk Galéria keretén belül, 1994-ben megvalósítottam egy nagyon komplex performance-ot a Korunk Galériában Pygmalion mítoszáról. Ruha István hegedült, és balerinák táncoltak. A projektet Kántor Lajos, az akkori főszerkesztő segítségével és a Te közreműködéseddel valósítottuk meg.
Lengyelországban volt egy performance-om, amely a fehér szín kifejezőkészségéről szólt.
2005-ben a doktori tézisemet védtem, Dr. Angi István professzor úr, jeles pedagógus vezette -- megvalósítottam egy performance-ot Cezariană címmel.
2OO6—ban Szatmári Művészeti Múzeumban szerveztünk egy nemzetközi installáció—kiállítást, Angliából, Mexikóból, Indiából, Magyarországról, Németországból, Franciaországból jöttek művészek. A Te megnyitód után Lini D. Enikővel és egy diákcsoport közreműködésével mutattuk be a Folyadékok című performance-t. A megnyitót aztán megismételtük Kolozsváron a Francia Kulturális Központban.
-- Hogy kerültél kapcsolatba Hermann Nitsch "orgia-misztérium színházával"?
-- A kollégáktól hallottam egy osztrák művészről, akinek a felesége romániai származású, Temes megyei sváb lány. Ez a művész lázadó karakterű, bírál és bírál. Még börtönben is volt az eszméi miatt. Abból a csodálatból, hogy volt bátorsága azt vallani, amiben hisz, még azzal a kockázattal is, hogy erőszakosan ellenezni fogják – információkat kezdtem keresni róla.
-- Hermann Nitsch járt Kolozsváron, ellátogatott a Művészeti Akadémiára-- milyen céllal?
-- Dr. Ioan Sbârciu professzor úr, az akadémia volt rektorának vezetése idején a kolozsvári művészeti akadémia hangsúlyozottan nyitott egy fantasztikus az európai kortárs művészet “krémje” felé. A hagyományosan minden évben megszervezett ”Europa Artium” fesztivál alkalmából. 2008-ban Hermann Nitsch megtisztelte személyes jelenlétével, a vezetőség meghívására érkezett. Az egyetemünk Doctor Honoris Causa címmel tüntette ki. Emlékszem, hogy a megjelenését egy rejtélyes aura koronázta, mindenki csodálta. És mindenki tartott egy tiszteletbeli távolságot egy ilyen kivételes ember körül -- aki ugyanakkor szerény termetű és megjelenésű volt.
-- Előadást is tartott -- miről?
-- Az egyetemünkhöz tartozó Mátyás ház díszterme zsúfolásig megtelt. A Hatnapos játék orgia-misztérium audio-videó bemutatóján jelen voltak az egyetemi hallgatók, a tanár kollégák és képzőművészek más kulturális Intézményektől, mint például a Művészeti Múzeum részéről. A jelenlegi igazgató Călin Stegerean feltett neki egy kérdést a biblia és a képzőművészet kapcsolatáról. Nitsch azt válaszolta hogy: Ezek az emberi tevékenységek és a bibliai tények inspiráló elemek képzőművészeti műalkotások létrehozására. A bemutatót rendkívül pozitívan fogadták. Nem nagyon vitatták. Kérdések csak bizonyos technikai félreértés kapcsán voltak, nem annyira a művészeti üzenetét vetették el. De a sokk az nagy volt. A frissen öntött állatvér bevezetése a képzőművészeti technikai eszközök közé -- felkavart.
-- Tartjátok a kapcsolatot? Köszöntitek a 75 éves művészt?
-- Nincs tudomásom erről.. De én személy szerint figyelemmel követem a tevékenységét. Nagyon örvendtem amikor megtudtam, hogy Olaszország meghívta (véletlenül vagy nem) pont ebben az évben, hogy kiállítson a rangos Biennale di Venezia 2013 a Palazzo Bembo-ban szervezett “PERSONAL STRUCTURES” kiállításon. Itt nyomatokat állit ki ugyancsak az “orgia-misztérium színháza" performance-ból. Zárójelben mondom, az egyetlen román kiállító művész a Palazzo Bembo-ban Bogdan Raţă.
-- Szerinted miben áll a Hermann Nitsch—recepció az országban?
-- Nem lehet beszélni nálunk egyértelmű recepcióról, mert egy bonyolult művészről van szó, akit nehéz megérteni és leolvasni. Valószínü, hogy még jónéhány évnek el kell eltelnie ahhoz, hogy asszimilálódjon, elismerjék és kiemeljék valódi értéke szerint. Saját országában is, Austriában 30-40 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az értékét nyíltan elfogadja a közönség . Mégis, az eszméi terjednek és jelennek meg más „hangok” ugyanazzal az üzenettel. Például, nem régebben mint az idén májusban megjelent Franciaországban College boy, Xavier Dolan videóklipje az Indochina pop-rock könnyűzene együttes Nicola Sirkis zeneszerző számjára. A vidóklipben egy gimnáziumi osztály tanulói kínzókká válnak egy kollégájukkal szemben. A tinédzsert megverték, kínozták, rávizelnek, keresztre van feszítve és végül mártírhalált hal fegyver által.
-- A viták ellenére vagy azokkal együtt Te hogy értékeled Hermann Nitsch művészetét, művészi pályáját?
-- A művészet célja sosem volt az, hogy a valóságot szépítse. A géniusz művészek jobban észreveszik és megértik a helytelen irányba tartó “fogyasztó társadalmat”.
Nitsch alkotásai fájdalmas érzelmeket keltenek bennem. Fájdalmas tudatosítani, hogy azért tartunk állatokat, hogy megegyük vagy feláldozzuk rituális, vallásos, okkult célokból. Ezek az alkotások nem Istenkáromlóak a keresztény vallás ellen, még akkor sem ha nyomasztó kifejező ereje van és egy megrázó valóságot fejez ki a tegnap és a ma emberéről. A történelem bővelkedik a vérengző hódító háborúkról, diktatórikus hittérítésekről, könyörtelen elítélésekről, szörnyű kínzásokról, mindezek a keresztény értékek és a jó izlés nevében.
Ha nem is fogadom el egészében Nitch művészeti technikáját, amelyben a frissen öntött állatvért használja szó szoros értelmében képzőművészeti célokra, be kell ismernem, hogy az esztétikai, humanitárius és művészi kifejezési ereje megrendítő. Messziről kiemelkedik bármilyen kiállítási, kulturális vagy társadalmi helyen állítanánk ki. A bemutatott látvány felejthetetlen, a mások förtelmes tettei saját rémálommá válik. Úgy érzed, hogy része a gyilkosságnak és a bűntudat kibírhatatlan. Nem hiszem, hogy voltam valaha ennyire megrendülve egy műalkotás előtt - habár mindannyian ismerjük az emberiség mesterműveit amelyek hasonló tragikus témákat dolgoznak fel. Meggondolkoztat bennünket és könnyekig meghat Bach Passiója vagy Grundtvald Keresztrefeszítése. A képzőművészeti alkotásnak örökké voltak konceptuális komponensei és kriptikus üzenetei amelyek szükségeltetnek kísérő magyarázatot. Említsük meg Rembrandt Boeuf écorché festményét, ironikus és ugyanakkor tragikus, amelyben a horogra felfüggesztett frissen nyúzott testből még csepeg a vér.
Filmek mint a Mondo Cane, sokkoló dokumentum film, 1962-ben rendezte Olaszországban Paolo Cavara és Jacopetti Gualtiero; vagy irodalmi művek mint, Bádog dob Gunter Grass-tól; remekművek amik felzaklatnak nyers őszinteségükkel, de szükséges figyelmeztetések amelyek segítenek, hogy elgondolkozunk a küldetésünkről a kék bolygón.
-- Hogyan él ma az akcióművészet az országban?
-- Úgy vélem, hogy a maximális aktivitás a performance-ban a forradalom utáni első időszakban volt amikor Szentgyörgyön létezett egy performance fesztivál a híres Ann-Art, amelyet Baász Imre kezdeményezett, és folytatta Ütő Gusztáv. A romániai performance jövője korlátozott, amíg nem létezik egyetemi képzés kifejezetten ebben a műfajban a romániai egyetemi oktatásban. Egyes tanárok szórványos kísérletei visszhang nélkül maradtak. Még én is egy kiállítás megnyitóján a Györkös Mányi Albert Emlékház Galériájában amelynek igazgatónője Kós Katalin, próbáltam a Foamea performance-val a diákokat ennek a műfajnak az irányába vezetni kevesebb sikerrel.
Ez az erőszak, amely körülvesz bennünket, befolyásolja a kultúránkat. A művészetnek kellett alkalmazkodnia, edződjön és erőteljesebb, közvetlenebb legyen, azért hogy elnyerje az új és a sokkolás után kiéhezett közösség figyelmét. Másképp a művész névtelen marad, az üzenet banálissá válik.
Ebben a gyorsan változó világban, a hagyományos performance homályba esik, összefonódik más művészeti kifejezési módokkal. A jelenlegi virtuális kulturális világban a nagy változásokat, a videó, internet, 3D komputerizált programok, technológiák jelentik.
2013
Józsa István
VONALAK RITMUSA, HARMÓNIÁJA
Köszöntjük a 70 éves Orth Istvánt
--Évfordulókon összegezni, értékelni szoktunk. Először is a nagy történelmi korszakhatárokról, amelyeket nyilván nem lehet megkerülni: Milyen emlékeid vannak 1956-ról? Mit jelentett 1989?
--„Ádám” története a végtelen időhöz viszonyítva érzékelhetetlenül rövid – mondjuk egy másodperc töredéke –, ezt oszthatjuk korszakokra, évekre, évfordulókra. Az én anyagi ittlétem eddig 70 esztendő , pontosabban az anyag, amelyben járok, 70 évvel ezelőtt kezdett rendszerbe szerveződni, alakulni. A léleknek, szellemnek nincs kora. Semmi sem „vész” el, mondjuk; esetleg átalakul, fejlődik, bés ez magában horrdozza az időt, illetve függ az időtől. Ebből születik a dátum,a korszak,az évforduló. A magyar öntudat, szabadságtudat mindig erősebb volt Európában. Elsőnek léptünk fel az Unió ellen ’56 ban, most is elsőnek morogtunk az új Unió ellen, tíz év tagság után. A mindenkori „vezetés”, hatalom persze ejnye, ejnyézik, meglegyinti, kizárja vagy lelövi azt, aki ellenszegül; mindaddig, amíg beérik a dolog, és mindenki, de legalább a többség is akarja a reformot, változást. ’56-ban 11 éves voltam; emlékszem egy felordításra a Kossuth-rádióban: „Tegyétek ki a készülékeket az ablakba, hogy mindenki hallja...” Aztán 89 tájékán kezdte „mindenki hallani...”, és jött a változás. Azelőtt „népi demokrácia” ( értsd proletár diktatúra ) volt, most „igazi”. Átfestettük rózsaszínre a civilizációs mesét -- kevertünk fehéret a pirosba --; az ördög, felépítette – nálunk is – az ő speciális „körét”, a piacgazdaságot, meg a fogyasztói társadalmat. Nálunk is hatalomra jutott a Mammon a BANKnak nevezett egyházával. Megszerveztük a pártháborúkat. A”változás” után újra lehet tüntetni , sztrájkolni. De – például – a parasztnak soha sem jutott eszébe, hogy sztrájkoljon. Most is látástól vakulásig dolgozik, hogy etesse a társadalmat, a sztrájkolókat, akik éppen tüntetnek az elnök, a király vagy a pártvezér ellen. Neki mindegy, ki ül a „trónon” – tudja, ha nem veti el a magot, nincs lehetőség, nincs esély az aratásra. -- Mint az igazi értelmiségi... 89 után is ugyanúgy és ugyanazt csináltam, mint előtte. Csakhogy most mintha egyre kevésbé értékelnék.
--Másrészt nem a külső, történelmi meghatározók felől, hanem művészi szempontból: hogyan osztanád szakaszokra eddigi utadat... a művész felől? Kivétel nélkül mindenki megél egy szellemi—szemléleti érlelődésfolyamatot. Te tulajdonképpen kész formanyelvvel jelentkeztél – deklaráltan a szürrealizmus. Miért, hogyan éppen a szürrealizmus?
--Egy csepp időben nincsenek korszakok. A „kívülről” szemlélődő keres fogást valaki kék vagy rózsaszín korszakán. Persze ragozható a kérdés, a tapasztalatszerzés vagy érlelődési folyamat az idő függvénye – de a tapasztalatszerzésre való képesség már nem! Bennem (és másokban is) egyszerre van jelen egy csomó információ, a mi esetünkben „kép” mindarról, amit tanultunk, olvastunk, itt-ott láttunk – sőt örököltünk. A jövőbelátó vagy mesélő tulajdonképpen „emlékezik”! Verne sokat mesél olyan dolgokról, amelyeket ő nem, de valamelyik őse valóban látott. Emiatt a „valóban” miatt van a realitáson a hangsúly a szürrealizmus szóösszetételében. Nincs egy meghatározott tér. De ott egyszerre van jelen egy csepp időben a volt, van és talán a holnap. Mikor festünk vagy rajzolunk ebből a csepp időből határolunk körbe egy részletet.
--Az Orth-grafika születéséről néhány gondolatot.
A fehér lap. A műtermedben volt – van? – arcmagasságban felfüggesztva egy fehér, üres papírlap. Minden műalkotás kezdete, mondtad. Nahát erről a kezdetről. Leonardo mester a fehér falat nézve meditált. Dali az üres vászon előtt ült, sokszor órákig. Volt, aki nevetett rajta, „Várja az ihletet...”, mondták. Szeretni kell ezeket a marhákat, mikor ők megjelennek és nagy beleéléssel „dolgozni” kezdenek, már biztos, hogy a másik, az alkotó produkált valami rendkívülit. Ma: Dali már klasszikus, a többiekről legfeljebb az anekdota szintjén tudunk. Az író, a képzőművész a fehér, még üres lap előtt – erről az állapotról századok óta sok alkotó írt, beszélt. Csak egyedi esetekről beszélhetünk, kizárólag személyes utakról... A Te munkádban hogy „működik a fehér lap”, hogy kezdődik a történet?
--Nincs fehér lap. Michelangelónak tulajdonítják a mondás, miszerint a szobor benne van az anyagban, csak ki kell szabadítani, ki kell bontani. Szerintem a Mester eleve azt a követ választotta ki, amelyikben már benne látta azt a szobrot, amelyiket ki aakarta faragni. Mikor a fehér lapot felteszem – már rajta van a kép. Ennek a képnek megfelelően választom meg a lap színét, méretét, és teszem fel vízszintesen vagy függőlegesen az álványra. Néha azért megtörténik, hogy van egy szép és drága fehér lap. Ilyenkor minél tovább nézem, annál inkább gondolak arra, hogy „kár elrontani”. Míg „fehér” – addig minden rajta van; aztán minden vonallal vagy folttal egyre kisebb lesz, egyre szűkül ez a minden. Persze lehet játszani is. Ebben az esetben semmi sincs a lapon – menet közben alakul ki – még a téma is; hagyom magam vezetni a semmiből alakuló valami felé. Ugyanakkor igyekszem betartani a szabályokat – elsősorban a magaméit –, hiszen én fogom aláírni. Először is vannak, pontok. Például a csillagok a térben. Vagy van egy speciális pont, egy a sok közül, ide jutnak a perspektíva vonalai. A vonalat egy mozgó pont hozza létre. Különben sem feltétlenül két felület találkozása; mert lehet húzni vonalat két csillag vagy repülő madár között is a térben – ahol persze találkozhat számtalan meghatározhatatlan felület is. Lényeges, hogy a sík „fehér lapunkon” tudunk teret teremteni a perspektíva vagy akár a színek által.
Egy vonalrendszert vagy akár egyetlen vonalat a téma, illetve tartalom hozza létre mint eszközt. Mert a ponttal vagy felülettel együtt „csak” eszköz, amelynek segítségével az alkotó kilfejezi és továbbítja az érzéseit. Egyik litográfiámon a zenét próbáltam láthatóvá tenni. Ehhez a két elvont alapelemet kellett anyagszerűsíteni – így lett a ritmus szervetlen, a harmónia pedig szerves anya. Az előbbi egy ismétlődő szögletes vonalrendszer, amelyet hullázó, szerves-sarkos indavonalak fonnak keresztül. A Filodendron vonalai indaszerűen kanyarognak, a ritmust is ezek ismétlődései adják. Az élővilágban nincsenek tört vonalak, kemény szögletek.
--A vonal. Matematikailag azoknak a pontoknak az összege, amelyeket papírra vetünki. Művészileg sokkal több: két felület érintkezése. A vonalritmus. Metamorfózisokat ábrázolsz – nőalak és filodendron stb. Szecessziós, indázó—hullámzó vonalrendszerrel, vonalrendszerben „szólsz” -- mindezt a téma hozta magával, vagy választás kérdése volt, vagy... mindkettő?
Aquaforte -- rézkarc. Réz- vagy alumíniumlemezre vékony réteg lakk kerül, aztán a lakkba tűvel, tűkkel rajzolsz – hát ez azt jelenti, hogy az a vonal egyszer s mindenkorra kész, a továbbiakban semmit nem lehet változtatni, javításra lehetőség nincs. Az a szép vonal elsőre olyan? Vagy először gyakorolsz, vázlatokat készítesz?
--Igen; a simára csiszolt rézlemez nem tűri a halandzsát. Van néhány technikai bukfenc, amellyel lehet javítani. Ezen kívül be lehet állítani úgy a „hibát”, mintha azt szándékosan ejtettük volna a cél érdekében. A technika általában megnemesíti a vonalakat -- jól látszik a különbség ha összehasonlítunk egy tollrajzot egy rézkarccal --, de nem ez a cél, hanem a sokszorosítás. A szép vonal az úgynevezett rutin terméke. Ebbe beletartozik mind a mesterségbeli tudás, mind a veleszületett kézügyesség is.Természetesen a gyakorlat is számít, és a vázlatkészítés is segít. Mivel a kép „már rajta van a fehér lapon”, én nem készítek vázlatot. Kivétel, mikor egy aprócska rajz segítségével a kompoziciót ellenőrzöm, vagy amikor meg kell fordítanom a rajzot úgy, hogy tükörképet kapjak.
--A kontúr. Velázquez dühösen kérdezte: Hol láttok ti körvonalakat a természsetben? Színes grafikáidon sok esetben nem a kontúrt rajzolod meg, hanem színfolt jelenti magát a tárgyat. Ez a festő látásmódja...
--A kontur tulajdonképpen vonal. Tehát eszköz. Ha a természetben tényleg nincs – akkor a művész érdeme, hogy kitalálta és használja tetszés szerint. Nem csak stílusteremtő, hanem gazdagon összetett hatású vonal. A felvitt foltok körül és között is létezik egy Kontur – lehet virtuális. Van aki ezt akarja léthatóbbá és erőteljesebbé tenni. Én tényleg ritkán használo, talán mert a terveim nyitottak. A legtöbb képem folytatódik a lap, a vászon szélein, „határain” túl is. Minden kép egy kiemelt részlet abból az óriási képkonglomerátumból, amelyik láthatóan vagy láyhatatlanul körülvesz, vagy lényünket átszövi. A kontur lehet lágy, finom és alig érzékelhető, de lehet durvén kemény – „markáns” –, ahogy mondani szoktuk. A művész egyéniségétől, rikábban a kép tartalmától függ, esetleg a cél is meghatározó lehet. Mikor az Akadémiára felvételiztem Bukarestben, megtudtam, hogy akkor ott a kemény kontúr a „divat”. Hát eszerint rajzoltam jó fekete szénnel. Jó eredménnyel.
--Kompozíciós elemek. Mikor megrendelésre készül a kép, világos: a téma adott -- RMdSz-naptár, Jaz-fesztivál stb. Egyébként hogy választod meg a kép kompozíciós elemeit? A fehér lappal a történet beindult, egyik elem idézi a következőt, egy szürrrealista műalkotást tulajdonképpen nem is lehet befejezni...
Ezzel foltok, foltritmus. Hol kevered ki a színeket? Palettán, vagy magán a lemezen?
És a módszer a kompozíció építéséhez A módszer egyrészt a véletlen, egymástól távol álló kompozíciós elemeket véletlenszerűen szembesíteni. Kiemeled az illető kompozícióa elemet természetes környezetéből, és újba halyezed -- lásd nőalak és filodendron metamorfózisa stb.
A szabad asszociáció mellett a másik módszer az úgynevezett onirizmus, az álomképszerűség,, az ősi jelképek használata. Alkotásod műveltség-élmények szaintézise, erdeélyi magyar motívumok, óegyiptomi, görög-római, indiai szimbólunok együttese. Grafikáiddal szemlélődve sétálunk az évszázadokban, az évezredekben, a fehér laptól kezdődő úton Erdély gondolati térré vált, amely magába foglalja az univerzum egészét. Már indulás előtt világos, határozott a végcél, vagy munka közben lesz az?
--Tehát nincs fehér lap. Az egész kompozició ott van láthatatlanul. A munkamenet abból áll, hogy mások számára is láthatóvá – főleg érezhetővé tegyem a magam módján, a magam esközeivel a már meglévő képet. Ez vagy hamar megy egyszeri nekifutással, vagy lassabban több-kevesebb kínlódással. A születő képnek valamennyire hasonlítania kell arra, amit belül látok. A siker az úgynevezetyt. tehetségemtől és az eszközeimtúl függ. A kompozició is eszköz. Mint a pont, vonal, folt vagy a színek. Például a térhatás létrehozására, vagy két részlet kölcsönhatásának irányítására. Kompozició kérdése, hogy hol a súlypont egy felületen vagy az ábrázolt térben – legyen az képi vagy tartalmi súlypont. Vagy: hogyan alakul az előtér vagy háttér. Mekkora szerepet szánunk az egyensúlynak. Egy zenei képben a disszonáns akkord feszültséget kelt amit aztán a következőakkord fog feloldani. Egy festmény esetében a feszültség lehet, hogy a nézőben (hallgatóban) van, és (a festményben) képben a feloldás.
Az én képeimben a súlypont sokszor felül van, dacolva a gravitációval és a fent-lent konvenciójával. A hagyományos Szent György szimbolikában a legyőzött sárkány alul van, a sárkány soha sem győzettetik le. Az én Györgyöm minden évben küzd és véd a fentről jövő jégesővel szemben.
A lebegő súly. A nehéz, amely lebeg -- érdekes, nem?! Tele tartalommal. És minden egyensúlyban van. Kozmikus, makro- és mikro egyensúlyában.
2015
--Évfordulókon összegezni, értékelni szoktunk. Először is a nagy történelmi korszakhatárokról, amelyeket nyilván nem lehet megkerülni: Milyen emlékeid vannak 1956-ról? Mit jelentett 1989?
--„Ádám” története a végtelen időhöz viszonyítva érzékelhetetlenül rövid – mondjuk egy másodperc töredéke –, ezt oszthatjuk korszakokra, évekre, évfordulókra. Az én anyagi ittlétem eddig 70 esztendő , pontosabban az anyag, amelyben járok, 70 évvel ezelőtt kezdett rendszerbe szerveződni, alakulni. A léleknek, szellemnek nincs kora. Semmi sem „vész” el, mondjuk; esetleg átalakul, fejlődik, bés ez magában horrdozza az időt, illetve függ az időtől. Ebből születik a dátum,a korszak,az évforduló. A magyar öntudat, szabadságtudat mindig erősebb volt Európában. Elsőnek léptünk fel az Unió ellen ’56 ban, most is elsőnek morogtunk az új Unió ellen, tíz év tagság után. A mindenkori „vezetés”, hatalom persze ejnye, ejnyézik, meglegyinti, kizárja vagy lelövi azt, aki ellenszegül; mindaddig, amíg beérik a dolog, és mindenki, de legalább a többség is akarja a reformot, változást. ’56-ban 11 éves voltam; emlékszem egy felordításra a Kossuth-rádióban: „Tegyétek ki a készülékeket az ablakba, hogy mindenki hallja...” Aztán 89 tájékán kezdte „mindenki hallani...”, és jött a változás. Azelőtt „népi demokrácia” ( értsd proletár diktatúra ) volt, most „igazi”. Átfestettük rózsaszínre a civilizációs mesét -- kevertünk fehéret a pirosba --; az ördög, felépítette – nálunk is – az ő speciális „körét”, a piacgazdaságot, meg a fogyasztói társadalmat. Nálunk is hatalomra jutott a Mammon a BANKnak nevezett egyházával. Megszerveztük a pártháborúkat. A”változás” után újra lehet tüntetni , sztrájkolni. De – például – a parasztnak soha sem jutott eszébe, hogy sztrájkoljon. Most is látástól vakulásig dolgozik, hogy etesse a társadalmat, a sztrájkolókat, akik éppen tüntetnek az elnök, a király vagy a pártvezér ellen. Neki mindegy, ki ül a „trónon” – tudja, ha nem veti el a magot, nincs lehetőség, nincs esély az aratásra. -- Mint az igazi értelmiségi... 89 után is ugyanúgy és ugyanazt csináltam, mint előtte. Csakhogy most mintha egyre kevésbé értékelnék.
--Másrészt nem a külső, történelmi meghatározók felől, hanem művészi szempontból: hogyan osztanád szakaszokra eddigi utadat... a művész felől? Kivétel nélkül mindenki megél egy szellemi—szemléleti érlelődésfolyamatot. Te tulajdonképpen kész formanyelvvel jelentkeztél – deklaráltan a szürrealizmus. Miért, hogyan éppen a szürrealizmus?
--Egy csepp időben nincsenek korszakok. A „kívülről” szemlélődő keres fogást valaki kék vagy rózsaszín korszakán. Persze ragozható a kérdés, a tapasztalatszerzés vagy érlelődési folyamat az idő függvénye – de a tapasztalatszerzésre való képesség már nem! Bennem (és másokban is) egyszerre van jelen egy csomó információ, a mi esetünkben „kép” mindarról, amit tanultunk, olvastunk, itt-ott láttunk – sőt örököltünk. A jövőbelátó vagy mesélő tulajdonképpen „emlékezik”! Verne sokat mesél olyan dolgokról, amelyeket ő nem, de valamelyik őse valóban látott. Emiatt a „valóban” miatt van a realitáson a hangsúly a szürrealizmus szóösszetételében. Nincs egy meghatározott tér. De ott egyszerre van jelen egy csepp időben a volt, van és talán a holnap. Mikor festünk vagy rajzolunk ebből a csepp időből határolunk körbe egy részletet.
--Az Orth-grafika születéséről néhány gondolatot.
A fehér lap. A műtermedben volt – van? – arcmagasságban felfüggesztva egy fehér, üres papírlap. Minden műalkotás kezdete, mondtad. Nahát erről a kezdetről. Leonardo mester a fehér falat nézve meditált. Dali az üres vászon előtt ült, sokszor órákig. Volt, aki nevetett rajta, „Várja az ihletet...”, mondták. Szeretni kell ezeket a marhákat, mikor ők megjelennek és nagy beleéléssel „dolgozni” kezdenek, már biztos, hogy a másik, az alkotó produkált valami rendkívülit. Ma: Dali már klasszikus, a többiekről legfeljebb az anekdota szintjén tudunk. Az író, a képzőművész a fehér, még üres lap előtt – erről az állapotról századok óta sok alkotó írt, beszélt. Csak egyedi esetekről beszélhetünk, kizárólag személyes utakról... A Te munkádban hogy „működik a fehér lap”, hogy kezdődik a történet?
--Nincs fehér lap. Michelangelónak tulajdonítják a mondás, miszerint a szobor benne van az anyagban, csak ki kell szabadítani, ki kell bontani. Szerintem a Mester eleve azt a követ választotta ki, amelyikben már benne látta azt a szobrot, amelyiket ki aakarta faragni. Mikor a fehér lapot felteszem – már rajta van a kép. Ennek a képnek megfelelően választom meg a lap színét, méretét, és teszem fel vízszintesen vagy függőlegesen az álványra. Néha azért megtörténik, hogy van egy szép és drága fehér lap. Ilyenkor minél tovább nézem, annál inkább gondolak arra, hogy „kár elrontani”. Míg „fehér” – addig minden rajta van; aztán minden vonallal vagy folttal egyre kisebb lesz, egyre szűkül ez a minden. Persze lehet játszani is. Ebben az esetben semmi sincs a lapon – menet közben alakul ki – még a téma is; hagyom magam vezetni a semmiből alakuló valami felé. Ugyanakkor igyekszem betartani a szabályokat – elsősorban a magaméit –, hiszen én fogom aláírni. Először is vannak, pontok. Például a csillagok a térben. Vagy van egy speciális pont, egy a sok közül, ide jutnak a perspektíva vonalai. A vonalat egy mozgó pont hozza létre. Különben sem feltétlenül két felület találkozása; mert lehet húzni vonalat két csillag vagy repülő madár között is a térben – ahol persze találkozhat számtalan meghatározhatatlan felület is. Lényeges, hogy a sík „fehér lapunkon” tudunk teret teremteni a perspektíva vagy akár a színek által.
Egy vonalrendszert vagy akár egyetlen vonalat a téma, illetve tartalom hozza létre mint eszközt. Mert a ponttal vagy felülettel együtt „csak” eszköz, amelynek segítségével az alkotó kilfejezi és továbbítja az érzéseit. Egyik litográfiámon a zenét próbáltam láthatóvá tenni. Ehhez a két elvont alapelemet kellett anyagszerűsíteni – így lett a ritmus szervetlen, a harmónia pedig szerves anya. Az előbbi egy ismétlődő szögletes vonalrendszer, amelyet hullázó, szerves-sarkos indavonalak fonnak keresztül. A Filodendron vonalai indaszerűen kanyarognak, a ritmust is ezek ismétlődései adják. Az élővilágban nincsenek tört vonalak, kemény szögletek.
--A vonal. Matematikailag azoknak a pontoknak az összege, amelyeket papírra vetünki. Művészileg sokkal több: két felület érintkezése. A vonalritmus. Metamorfózisokat ábrázolsz – nőalak és filodendron stb. Szecessziós, indázó—hullámzó vonalrendszerrel, vonalrendszerben „szólsz” -- mindezt a téma hozta magával, vagy választás kérdése volt, vagy... mindkettő?
Aquaforte -- rézkarc. Réz- vagy alumíniumlemezre vékony réteg lakk kerül, aztán a lakkba tűvel, tűkkel rajzolsz – hát ez azt jelenti, hogy az a vonal egyszer s mindenkorra kész, a továbbiakban semmit nem lehet változtatni, javításra lehetőség nincs. Az a szép vonal elsőre olyan? Vagy először gyakorolsz, vázlatokat készítesz?
--Igen; a simára csiszolt rézlemez nem tűri a halandzsát. Van néhány technikai bukfenc, amellyel lehet javítani. Ezen kívül be lehet állítani úgy a „hibát”, mintha azt szándékosan ejtettük volna a cél érdekében. A technika általában megnemesíti a vonalakat -- jól látszik a különbség ha összehasonlítunk egy tollrajzot egy rézkarccal --, de nem ez a cél, hanem a sokszorosítás. A szép vonal az úgynevezett rutin terméke. Ebbe beletartozik mind a mesterségbeli tudás, mind a veleszületett kézügyesség is.Természetesen a gyakorlat is számít, és a vázlatkészítés is segít. Mivel a kép „már rajta van a fehér lapon”, én nem készítek vázlatot. Kivétel, mikor egy aprócska rajz segítségével a kompoziciót ellenőrzöm, vagy amikor meg kell fordítanom a rajzot úgy, hogy tükörképet kapjak.
--A kontúr. Velázquez dühösen kérdezte: Hol láttok ti körvonalakat a természsetben? Színes grafikáidon sok esetben nem a kontúrt rajzolod meg, hanem színfolt jelenti magát a tárgyat. Ez a festő látásmódja...
--A kontur tulajdonképpen vonal. Tehát eszköz. Ha a természetben tényleg nincs – akkor a művész érdeme, hogy kitalálta és használja tetszés szerint. Nem csak stílusteremtő, hanem gazdagon összetett hatású vonal. A felvitt foltok körül és között is létezik egy Kontur – lehet virtuális. Van aki ezt akarja léthatóbbá és erőteljesebbé tenni. Én tényleg ritkán használo, talán mert a terveim nyitottak. A legtöbb képem folytatódik a lap, a vászon szélein, „határain” túl is. Minden kép egy kiemelt részlet abból az óriási képkonglomerátumból, amelyik láthatóan vagy láyhatatlanul körülvesz, vagy lényünket átszövi. A kontur lehet lágy, finom és alig érzékelhető, de lehet durvén kemény – „markáns” –, ahogy mondani szoktuk. A művész egyéniségétől, rikábban a kép tartalmától függ, esetleg a cél is meghatározó lehet. Mikor az Akadémiára felvételiztem Bukarestben, megtudtam, hogy akkor ott a kemény kontúr a „divat”. Hát eszerint rajzoltam jó fekete szénnel. Jó eredménnyel.
--Kompozíciós elemek. Mikor megrendelésre készül a kép, világos: a téma adott -- RMdSz-naptár, Jaz-fesztivál stb. Egyébként hogy választod meg a kép kompozíciós elemeit? A fehér lappal a történet beindult, egyik elem idézi a következőt, egy szürrrealista műalkotást tulajdonképpen nem is lehet befejezni...
Ezzel foltok, foltritmus. Hol kevered ki a színeket? Palettán, vagy magán a lemezen?
És a módszer a kompozíció építéséhez A módszer egyrészt a véletlen, egymástól távol álló kompozíciós elemeket véletlenszerűen szembesíteni. Kiemeled az illető kompozícióa elemet természetes környezetéből, és újba halyezed -- lásd nőalak és filodendron metamorfózisa stb.
A szabad asszociáció mellett a másik módszer az úgynevezett onirizmus, az álomképszerűség,, az ősi jelképek használata. Alkotásod műveltség-élmények szaintézise, erdeélyi magyar motívumok, óegyiptomi, görög-római, indiai szimbólunok együttese. Grafikáiddal szemlélődve sétálunk az évszázadokban, az évezredekben, a fehér laptól kezdődő úton Erdély gondolati térré vált, amely magába foglalja az univerzum egészét. Már indulás előtt világos, határozott a végcél, vagy munka közben lesz az?
--Tehát nincs fehér lap. Az egész kompozició ott van láthatatlanul. A munkamenet abból áll, hogy mások számára is láthatóvá – főleg érezhetővé tegyem a magam módján, a magam esközeivel a már meglévő képet. Ez vagy hamar megy egyszeri nekifutással, vagy lassabban több-kevesebb kínlódással. A születő képnek valamennyire hasonlítania kell arra, amit belül látok. A siker az úgynevezetyt. tehetségemtől és az eszközeimtúl függ. A kompozició is eszköz. Mint a pont, vonal, folt vagy a színek. Például a térhatás létrehozására, vagy két részlet kölcsönhatásának irányítására. Kompozició kérdése, hogy hol a súlypont egy felületen vagy az ábrázolt térben – legyen az képi vagy tartalmi súlypont. Vagy: hogyan alakul az előtér vagy háttér. Mekkora szerepet szánunk az egyensúlynak. Egy zenei képben a disszonáns akkord feszültséget kelt amit aztán a következőakkord fog feloldani. Egy festmény esetében a feszültség lehet, hogy a nézőben (hallgatóban) van, és (a festményben) képben a feloldás.
Az én képeimben a súlypont sokszor felül van, dacolva a gravitációval és a fent-lent konvenciójával. A hagyományos Szent György szimbolikában a legyőzött sárkány alul van, a sárkány soha sem győzettetik le. Az én Györgyöm minden évben küzd és véd a fentről jövő jégesővel szemben.
A lebegő súly. A nehéz, amely lebeg -- érdekes, nem?! Tele tartalommal. És minden egyensúlyban van. Kozmikus, makro- és mikro egyensúlyában.
2015
Buzogán Amanda-Beatrix, Rusu Antónia, Bacsó Renáta,
Balogh Boglárka, Radnai Dániel Szabolcs (Pécsi Egyetem), Józsa István
PETŐFI SZIBÉRIÁBAN?
Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke
a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
Válaszaimat az MVSZ Petőfi Bizottságának elnökével, Fuksz Sándorral konzultálva fogalmaztam meg.
Válaszom tehát nem saját álláspontomat tükrözi, hanem a Magyarok Világszövetségéét. --mondja Patrubány Miklós |
Buzogán Amanda-Beatrix
-- Miért került be a gyanúsan agyonhallgatott ügyek közé a Petőfi-kutatás?
-- Mert a magyar állam nem engedi szertefoszlani azt a legendát, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren halt volna hősi halált. Tulajdonképpen a magyar állam már több mint egy évszázada értesült arról, hogy Petőfi Sándort Szibériába hurcolták. Két Szibériából szabadult lengyel hadifogoly, akik ott személyesen találkoztak Petőfi Sándorral, az 1870-es években eljöttek Budapestre és a magyar irodalmi és politikai élet legfontosabb szereplőinek beszámoltak Petőfivel való találkozásukról. Ám ekkor Petőfi már halott volt (+1856). A magyar állam és irodalom nagyjai pedig úgy döntöttek, hogy amennyiben már amúgy sem segíthetnek Petőfin, akkor inkább lebegjen ez a hamis legenda. Ebbe a hazugságba minden magyar politikusi és irodalomtörténészi nemzedék azóta belelovalta magát, és ma sem tudnak tőle szabadulni…
-- Melyek a legfontosabb bizonyítékok arra, hogy Petőfi Sándort találták meg a szibériai Barguzinban?
-- A sírfeltárás 1989-ben egyértelműen bizonyította az antropológiai azonosságot.
-- Miért ellenzi annyira az MTA az elméletet, hogy Petőfi elkerült Szibériába, és nem halt meg a segesvári csatában?
-- Amint azt az első kérdésre adott válaszomban kifejtettem, azért, mert az 1848-49-es szabadságharc óta ezt hazudják.
-- Miért nem minősülnek bizonyítéknak a dr. Szuromi Lajos által elemzett állítólagos Szibériából származó versek?
-- Erre Önöktől, magyar irodalom szakos egyetemi hallgatóktól és tanáraiktól várjuk a választ, és reméljük, hogy Önök fogják – tisztán irodalmi, verselemzési módszerekkel – a hivatalos irodalomtudományt rákényszeríteni, hogy ismerje el: ezeket a verseket csak Petőfi írhatta!
-- A sajtó miért fogta vissza magát a Világszövetség híreit tekintve?
-- Ezt várja el tőle a politika, amit a sajtó szolgalelkűen végre is hajt.
Rusu Antónia
-- A sok ismérv ellenére, amelyek arra utalnak, hogy a barguzini temetőben talált csontok Petőfi Sándor csontjai, miért nem foglalkozott ezzel az üggyel komolyabban az MTA?
-- Nekik védeniük kell régi állításukat. Körmük szakadtáig.
-- Kik voltak a Morvai Ferenc által „Petőfi-ellenes elvtársak”-nak nevezett személyek?
-- Bizonyára azok a politikusok, akik 1989-ben Magyarországon uralkodtak. Például Pozsgay Imre államminiszter, aki elutazásuk előtt támogatta Morvaiék expedícióját, hazatértük után fogadta Morvai Ferencet, és súlyosan szemére hányta, hogy miért nem temették azonnal vissza a Barguzinban feltárt, és Petőfiéként azonosított hamvakat.
Rajtuk kívül közéjük érthete azokat az állambiztonsági elvtársakat is, akik be- vagy rá voltak építve az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) vezérkarába.
Én így gondolom. De Morvai Ferenc él. Tőle kell erre a kérdésre pontos választ kérni.
-- Mi a magyarázat arra, hogy a Szibériában megtalált Petőfi-versek orosz nyelven íródtak (és miért kellett németül tollbamondania)?
-- Petőfi tökéletesen megtanult oroszul, csak némi akcentussal beszélt. Írt ő ott színdarabokat is. A közönség orosz volt. Tehát oroszul is kellett írnia, ha azt akarta, hogy megértsék.
Egyébként Barátosi Lénárt Lajos 1911-ben, amikor első magyarként rátalált Barguzinban Petőfi sírjára, és emlékére, akkor több mint száz magyar nyelvű Petőfi-verset hozott haza. Azóta ezeket is eltüntették.
-- Milyen lehetőségei vannak jelenleg a Magyarok Világszövetségének a Petőfi-kutatáshoz? Az MTA továbbra sem nyújt támogatást?
-- Az MTA minden ide vágó kutatást akadályoz, és még csak nem is válaszol az MVSZ megkereséseire.
Bacsó Renáta
-- Melyik elméletet tartja a legvalószínűbbnek a Petőfi Sándor halála körül keringő feltételezések közül?
-- 1856 – Szibéria. Iliszun nevű községben halt meg, és Barguzinban temették el.
-- Milyen intézkedésekkel járna hazahozatni Petőfi Sándor csontjait Magyarországra?
-- Cáfolhatatlanul be kell bizonyítani a magyar kormánynak és az MTA-nak, hogy Petőfit valóban Szibériába hurcolták. Akkor majd hazakerülnek hamvai, és hisszük, hogy megadatik neki a nemzeti kegyelet. Ezen az úton fontos állomás lehet, ha Önök és tanáraik bebizonyítják filológiai módszerekkel, verselemzéssel, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz verseket csakis ő írhatta. Hajrá!
-- A MTA milyen ellenérvekkel szolgál azokra a bizonyítékokra, amik a Petőfi-kutatás során ütötték fel a fejüket?
-- Azt szajkózzák, hogy nem vittek hadifoglyokat 1849-ben az oroszok.
-- Mit lehet tudni az itthoni véleményről a kutatással kapcsolatban?
-- A társadalom egy része elhitte azt az ordas hazugságot, hogy Morvaiék egy női csontvázat ástak volna ki. A magyar értelmiségiek zöme várakozással van eltelve, és értetlenül áll az MTA folytatódó tagadása előtt.
-- Hogyan fogadták az emberek azt az elméletet, miszerint Petőfi annakidején nem lett a forradalom áldozata?
-- Még ma is vannak olyanok, akik azt vallják, hogy amennyiben Petőfi nem halt hősi halált Segesvárnál, akkor az számukra csalódás és nem is kérnek már Petőfi verseiből sem. Íme milyen káros lehet egy hamis legenda. Elvégre Petőfi a talán legnagyobb magyar költő volt, és minden kétséget kizáróan a legtisztább erkölcsű, aki soha sem írt egyetlen sort sem megrendelésre. Mint tették azt annyian…
Balogh Boglárka
-- Ha valóban csak Petőfi eltűnését vállalták a kutatók, akkor mégis miért keresték földi maradványait több ezer kilométerre? Találtak arra utaló konkrét jeleket, hogy hol is halhatott meg?
-- Igen. Alekszej V. Tyivanyenko a pontos helyét is megtalálta Petőfi halálának. Illetve már az 1930-as években Eliaszov professzor.
-- Mi lehet az oka, hogy az MTA elutasította a burját-szovjet tudósok jelentkezését? Lehet-e tulajdonában az MTA olyan, a Petőfi kutatással kapcsolatos fontos információknak amelyet valamilyen oknál fogva titkol?
-- Buzogán Amanda-Beátrix első kérdésére adott válaszomban erre már kitértem. Az MTA minden bizonyítéknak a birtokában van, már az 1970-es évek eleje óta.
Radnai Dániel Szabolcs, Pécsi Egyetem
-- A Petőfi-kutatás már a 19. században elkezdődött; már a század második felében sokan kutatták Petőfi halálozási körülményeinek alternatíváit. A kortárs Petőfi-kutatás mennyiben támaszkodik ezen korabeli kutatásokra?
-- Nagyon is támaszkodik.
-- Az interneten egyre-másra terjednek Petőfi - gyakorta meghatározhatatlan forrású - barguzini verseinek fordításai. A Petőfi-kutatás képviselői gondolkodtak már azon, hogy bölcsész, irodalmár Petőfi-specialistákat vonjanak be a kutatásba ezen alkotások poétikai, stilisztikai elemzésére? A digitális bölcsészet mai technikáival nagyságrendi pontossággal lehet következtetni különböző szövegek szerzőire azok szókészletéből.
-- Igen, most is azt tesszük, amikor az Önök kérdéseire válaszolunk. Próbáljuk Önöket és tanáraikat irodalomtudósként bevonni munkánkba. Egyébként vannak bizottságunknak irodalomtudománnyal foglalkozó tagjai is, mint például az erdélyi Sántha Attila.
-- A mai világban, ha valakiről információt akarunk szerezni, elérhetjük az interneten. Hogy lehet az, hogy Tyivanyenko - immár magyarul is megjelent - könyvének vagy eredeti orosz változatának se a pécsi, a szegedi, a kolozsvári egyetemi könyvtárban, sem a budapesti országos idegennyelvű könyvtár katalógusában nincs nyoma. Emellett Tyivanyenko professzorról - a számtalan, Petőfi-kutatással kapcsolatos kalózoldal cikkein kívül - az internet semmit sem talál (még a "russian professor" jelző mellékelésével sem)?
-- Tyivanyenko professzor több mint nyolcvan könyvet írt. Már nem fiatal. Hogy miért hallgatják el?
Lehet, hogy azért mert vallja Petőfi Szibériába történt elhurcoltatását?
Egyébként A szibériai titkos fogoly c. könyve oroszul csak pár példányban jelent meg. Azután Magyarországra küldte lektorálásra, hiszen rengeteg olyan magyarországi vonatkozású adat van benne, amelyeket szibériai kutatók aligha ismerhetnek pontosan. Könyvének magyar nyelvű fordítása során ez a lektorálás is megtörtént.
-- Változott azzal valami, hogy Petőfit újratemették? Ugyanis azt értem, hogy Nagy Imre újratemetése 1988-ban - noha sokan tudták hol és mikor halt meg - szimbolikus értékű volt. Petőfinek változtat érdemben a történelmi szerepén, irodalmi értékelésén az a tény, hogy újratemették? (Hiszen a konkrét valóság, halálának valódi krónikája internetes szenzációhajhász cikkekből úgysem ismerhető meg.)
-- Morvai csak néhány, ismeretlen eredetű csontot „temetett” el.
2018
-- Miért került be a gyanúsan agyonhallgatott ügyek közé a Petőfi-kutatás?
-- Mert a magyar állam nem engedi szertefoszlani azt a legendát, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren halt volna hősi halált. Tulajdonképpen a magyar állam már több mint egy évszázada értesült arról, hogy Petőfi Sándort Szibériába hurcolták. Két Szibériából szabadult lengyel hadifogoly, akik ott személyesen találkoztak Petőfi Sándorral, az 1870-es években eljöttek Budapestre és a magyar irodalmi és politikai élet legfontosabb szereplőinek beszámoltak Petőfivel való találkozásukról. Ám ekkor Petőfi már halott volt (+1856). A magyar állam és irodalom nagyjai pedig úgy döntöttek, hogy amennyiben már amúgy sem segíthetnek Petőfin, akkor inkább lebegjen ez a hamis legenda. Ebbe a hazugságba minden magyar politikusi és irodalomtörténészi nemzedék azóta belelovalta magát, és ma sem tudnak tőle szabadulni…
-- Melyek a legfontosabb bizonyítékok arra, hogy Petőfi Sándort találták meg a szibériai Barguzinban?
-- A sírfeltárás 1989-ben egyértelműen bizonyította az antropológiai azonosságot.
-- Miért ellenzi annyira az MTA az elméletet, hogy Petőfi elkerült Szibériába, és nem halt meg a segesvári csatában?
-- Amint azt az első kérdésre adott válaszomban kifejtettem, azért, mert az 1848-49-es szabadságharc óta ezt hazudják.
-- Miért nem minősülnek bizonyítéknak a dr. Szuromi Lajos által elemzett állítólagos Szibériából származó versek?
-- Erre Önöktől, magyar irodalom szakos egyetemi hallgatóktól és tanáraiktól várjuk a választ, és reméljük, hogy Önök fogják – tisztán irodalmi, verselemzési módszerekkel – a hivatalos irodalomtudományt rákényszeríteni, hogy ismerje el: ezeket a verseket csak Petőfi írhatta!
-- A sajtó miért fogta vissza magát a Világszövetség híreit tekintve?
-- Ezt várja el tőle a politika, amit a sajtó szolgalelkűen végre is hajt.
Rusu Antónia
-- A sok ismérv ellenére, amelyek arra utalnak, hogy a barguzini temetőben talált csontok Petőfi Sándor csontjai, miért nem foglalkozott ezzel az üggyel komolyabban az MTA?
-- Nekik védeniük kell régi állításukat. Körmük szakadtáig.
-- Kik voltak a Morvai Ferenc által „Petőfi-ellenes elvtársak”-nak nevezett személyek?
-- Bizonyára azok a politikusok, akik 1989-ben Magyarországon uralkodtak. Például Pozsgay Imre államminiszter, aki elutazásuk előtt támogatta Morvaiék expedícióját, hazatértük után fogadta Morvai Ferencet, és súlyosan szemére hányta, hogy miért nem temették azonnal vissza a Barguzinban feltárt, és Petőfiéként azonosított hamvakat.
Rajtuk kívül közéjük érthete azokat az állambiztonsági elvtársakat is, akik be- vagy rá voltak építve az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) vezérkarába.
Én így gondolom. De Morvai Ferenc él. Tőle kell erre a kérdésre pontos választ kérni.
-- Mi a magyarázat arra, hogy a Szibériában megtalált Petőfi-versek orosz nyelven íródtak (és miért kellett németül tollbamondania)?
-- Petőfi tökéletesen megtanult oroszul, csak némi akcentussal beszélt. Írt ő ott színdarabokat is. A közönség orosz volt. Tehát oroszul is kellett írnia, ha azt akarta, hogy megértsék.
Egyébként Barátosi Lénárt Lajos 1911-ben, amikor első magyarként rátalált Barguzinban Petőfi sírjára, és emlékére, akkor több mint száz magyar nyelvű Petőfi-verset hozott haza. Azóta ezeket is eltüntették.
-- Milyen lehetőségei vannak jelenleg a Magyarok Világszövetségének a Petőfi-kutatáshoz? Az MTA továbbra sem nyújt támogatást?
-- Az MTA minden ide vágó kutatást akadályoz, és még csak nem is válaszol az MVSZ megkereséseire.
Bacsó Renáta
-- Melyik elméletet tartja a legvalószínűbbnek a Petőfi Sándor halála körül keringő feltételezések közül?
-- 1856 – Szibéria. Iliszun nevű községben halt meg, és Barguzinban temették el.
-- Milyen intézkedésekkel járna hazahozatni Petőfi Sándor csontjait Magyarországra?
-- Cáfolhatatlanul be kell bizonyítani a magyar kormánynak és az MTA-nak, hogy Petőfit valóban Szibériába hurcolták. Akkor majd hazakerülnek hamvai, és hisszük, hogy megadatik neki a nemzeti kegyelet. Ezen az úton fontos állomás lehet, ha Önök és tanáraik bebizonyítják filológiai módszerekkel, verselemzéssel, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz verseket csakis ő írhatta. Hajrá!
-- A MTA milyen ellenérvekkel szolgál azokra a bizonyítékokra, amik a Petőfi-kutatás során ütötték fel a fejüket?
-- Azt szajkózzák, hogy nem vittek hadifoglyokat 1849-ben az oroszok.
-- Mit lehet tudni az itthoni véleményről a kutatással kapcsolatban?
-- A társadalom egy része elhitte azt az ordas hazugságot, hogy Morvaiék egy női csontvázat ástak volna ki. A magyar értelmiségiek zöme várakozással van eltelve, és értetlenül áll az MTA folytatódó tagadása előtt.
-- Hogyan fogadták az emberek azt az elméletet, miszerint Petőfi annakidején nem lett a forradalom áldozata?
-- Még ma is vannak olyanok, akik azt vallják, hogy amennyiben Petőfi nem halt hősi halált Segesvárnál, akkor az számukra csalódás és nem is kérnek már Petőfi verseiből sem. Íme milyen káros lehet egy hamis legenda. Elvégre Petőfi a talán legnagyobb magyar költő volt, és minden kétséget kizáróan a legtisztább erkölcsű, aki soha sem írt egyetlen sort sem megrendelésre. Mint tették azt annyian…
Balogh Boglárka
-- Ha valóban csak Petőfi eltűnését vállalták a kutatók, akkor mégis miért keresték földi maradványait több ezer kilométerre? Találtak arra utaló konkrét jeleket, hogy hol is halhatott meg?
-- Igen. Alekszej V. Tyivanyenko a pontos helyét is megtalálta Petőfi halálának. Illetve már az 1930-as években Eliaszov professzor.
-- Mi lehet az oka, hogy az MTA elutasította a burját-szovjet tudósok jelentkezését? Lehet-e tulajdonában az MTA olyan, a Petőfi kutatással kapcsolatos fontos információknak amelyet valamilyen oknál fogva titkol?
-- Buzogán Amanda-Beátrix első kérdésére adott válaszomban erre már kitértem. Az MTA minden bizonyítéknak a birtokában van, már az 1970-es évek eleje óta.
Radnai Dániel Szabolcs, Pécsi Egyetem
-- A Petőfi-kutatás már a 19. században elkezdődött; már a század második felében sokan kutatták Petőfi halálozási körülményeinek alternatíváit. A kortárs Petőfi-kutatás mennyiben támaszkodik ezen korabeli kutatásokra?
-- Nagyon is támaszkodik.
-- Az interneten egyre-másra terjednek Petőfi - gyakorta meghatározhatatlan forrású - barguzini verseinek fordításai. A Petőfi-kutatás képviselői gondolkodtak már azon, hogy bölcsész, irodalmár Petőfi-specialistákat vonjanak be a kutatásba ezen alkotások poétikai, stilisztikai elemzésére? A digitális bölcsészet mai technikáival nagyságrendi pontossággal lehet következtetni különböző szövegek szerzőire azok szókészletéből.
-- Igen, most is azt tesszük, amikor az Önök kérdéseire válaszolunk. Próbáljuk Önöket és tanáraikat irodalomtudósként bevonni munkánkba. Egyébként vannak bizottságunknak irodalomtudománnyal foglalkozó tagjai is, mint például az erdélyi Sántha Attila.
-- A mai világban, ha valakiről információt akarunk szerezni, elérhetjük az interneten. Hogy lehet az, hogy Tyivanyenko - immár magyarul is megjelent - könyvének vagy eredeti orosz változatának se a pécsi, a szegedi, a kolozsvári egyetemi könyvtárban, sem a budapesti országos idegennyelvű könyvtár katalógusában nincs nyoma. Emellett Tyivanyenko professzorról - a számtalan, Petőfi-kutatással kapcsolatos kalózoldal cikkein kívül - az internet semmit sem talál (még a "russian professor" jelző mellékelésével sem)?
-- Tyivanyenko professzor több mint nyolcvan könyvet írt. Már nem fiatal. Hogy miért hallgatják el?
Lehet, hogy azért mert vallja Petőfi Szibériába történt elhurcoltatását?
Egyébként A szibériai titkos fogoly c. könyve oroszul csak pár példányban jelent meg. Azután Magyarországra küldte lektorálásra, hiszen rengeteg olyan magyarországi vonatkozású adat van benne, amelyeket szibériai kutatók aligha ismerhetnek pontosan. Könyvének magyar nyelvű fordítása során ez a lektorálás is megtörtént.
-- Változott azzal valami, hogy Petőfit újratemették? Ugyanis azt értem, hogy Nagy Imre újratemetése 1988-ban - noha sokan tudták hol és mikor halt meg - szimbolikus értékű volt. Petőfinek változtat érdemben a történelmi szerepén, irodalmi értékelésén az a tény, hogy újratemették? (Hiszen a konkrét valóság, halálának valódi krónikája internetes szenzációhajhász cikkekből úgysem ismerhető meg.)
-- Morvai csak néhány, ismeretlen eredetű csontot „temetett” el.
2018
Józsa István
HÚSZ ÉVES A PALLAS AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel ás Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
|
--Erdélyország elvándorlás, gazdasági nehézségek stb. ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal. A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészet-ével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: --1990 elején Erdély jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk?! Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni s bele való ezt-azt módunk szerint gyűjtögetünk, észre vesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik... De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt az anyagilag támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotó munkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: --Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a 80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni, és e két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
--Amit „magyar művészetnek'” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar? – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: --Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotó munkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a szolgálat (szolgáltatás), közvetítés tehát alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
--Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K.M.: --Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat... el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: --Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
--A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: -- A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk, a sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek, arra ugyanis, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
--1. Könyvkiadáshoz nincs pénz, nincs pénz. 1. Ugyanakkor mindenre meg lehet szerezni, de mindenre meg lehet szerezni. 1. Óriási összegek folynak el marhaságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, mikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. -- Nagyon nehezen. A kiadói munka jórészét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára, nem a pénz kevesebb, csak a kultúrára való költésének hajlandósága csökkent. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
--Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.:-- Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművész bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund: Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkra mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
2013
Kozma Mária: --1990 elején Erdély jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk?! Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni s bele való ezt-azt módunk szerint gyűjtögetünk, észre vesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik... De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt az anyagilag támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotó munkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: --Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a 80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni, és e két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
--Amit „magyar művészetnek'” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar? – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: --Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotó munkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a szolgálat (szolgáltatás), közvetítés tehát alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
--Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K.M.: --Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat... el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: --Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
--A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: -- A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk, a sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek, arra ugyanis, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
--1. Könyvkiadáshoz nincs pénz, nincs pénz. 1. Ugyanakkor mindenre meg lehet szerezni, de mindenre meg lehet szerezni. 1. Óriási összegek folynak el marhaságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, mikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. -- Nagyon nehezen. A kiadói munka jórészét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára, nem a pénz kevesebb, csak a kultúrára való költésének hajlandósága csökkent. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
--Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.:-- Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművész bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund: Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkra mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
2013
Birta Zsolt, Böndi Orsolya, Demeter Krisztina, Muntean Emma, Pitó Henrietta,
Szép Noémi, Vincze Melinda, Varga Boglárka, Tompa Füzike, Józsa István
DIGITÁLIS MŰVÉSZET
Ovidiu Petca interjú
Józsa István: Az avantgárddal foglalkozunk – impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus, dadaizmus, futurizmus, szürrealizmus, absztrakt, happening, performance, posztmodern -- és eljutunk a kortárs művészetig, amikor is a számítógép megjelenése óriási változásokat hoz. A Bölcsészkar meghívottja Ovidiu Petca képzőművész – azt olvashatjuk rólad az interneten, hogy a Tribuna folyóirat szerkesztője vagy, művész, szervező, kuratóriumoknak a tagja.
1
A szerkesztőről
Ovidiu Petca: A Tribuna szerkesztőségében 90 májusától dolgozom; személyesen Augustin Buzura, akkori főszerkesztő hívott meg, hogy a lap grafikai oldalával foglalkozzam. Azóta vagyok a folyóirat alkalmazottja. A grafika mellett még írok is; és a lap művészeti oldalával foglalkozom, tehát szerzek/gyűjtők anyagokat is kritikusoktól, vagy interjúkat készítek/szerzek művészekkel.
JI: Képszerkesztő?
OP: Nem vagyok kizárólag képszerkesztő, de azzal is foglalkozom. Van egy technikai szerkesztőnk, akinek mindig elküldjük az írott anyagot, az aztán visszaküldi. Aztan rendbe teszem az oldalakat, a képeket. Szerkesztői titkár a jelenlegi beosztásom.
JI: A nyomdászat régi, előkelő mesterség, tudomány és művészet egysége. Tudjuk, méghozzá évszázadok óta, hogy hogyan kell szöveget elrendezni egy oldalban, és hol legyen, hogy legyen, mint legyen a kép.
OP: Ennek megvan a tudományos része, amit elsajátítasz. A főiskolában volt egy ilyen kurzusunk, de idővel megváltoznak a dolgok, mert kialakul a saját nézetem.
JI: Erre szerettem volna rákérdezni. Megkapsz ennyi és ennyi szöveget, illetve képet; és tessék abból szép újságoldalt csinálni? Milyen általános szabályokat tartasz be? „Saját nézet”, „saját stílus”— A megadott keretekben? Újítás minden létező kereten túl? Pontosan miben áll a saját stílusod, hogy írnád le azt?
OP: Mesterség-tudomány-tehetség-tapasztalat és sorolhatom tovább. Én inkább a képekkel foglalkozom. Kezdetben foglalkoztam szövegekkel is, de ma már ezzel szerkesztők foglalkoznak. Most szakterületek szerint alakul mindenkinek a munkája, és eszerint alakul a folyóirat profilja. Így él együtt a lapban tudomány és művészet, ahogy mondtad.
JI: Még egyszer rákérdeznék, hogy hogy gondolkozol. Mert tudok ilyenekről, hogy egy újságoldalban a legelőkelőbb sarok a jobb felső sarok, tehát oda szoktak verseket tenni. És tudok olyanról, hogy úgy lehetett beosztani a szöveget a keretben, hogy lent alul jött valamilyen vers; és másnap ordítva bement veszekedni a költő, hogy miért teszik őt a lap aljára.
OP: Nem, ilyen problémák nincsenek, ez talán elmegy egy napilapban. Az anyagok bejönnek, és utána mi elosztjuk. Én leegyszerűsítettem; ha van vers, az egy oldal. Nincsenek sarkok, szélek; mindig a páratlan oldal, az első páratlan oldal a legfontosabb, a harmadik oldal. Először van a vezércikk, majd jönnek a könyvrecenziók, a vers, próza, esszék, filozófiai rész, egy-két tanulmány, zene, sziház, képzőművészet stb.
JI: Tehát ilyen viták nem voltak, hogy a másik miért jött egy oldallal hamarabb, meg ilyesmik?
OP: Nem, nincsenek ilyen viták, nem voltak ilyen problémák.
2
A szervezőről
JI: Szervező is vagy. Ez azt jelenti, hogy egy folyóirat művészeti életén túl kiállításokat is szervezel?
OP: Igen. Éppen most volt 20 éve, hogy megnyitottam a kolozsvári kisgrafikai biannálét, és mindjárt az elejétől nagy sikere volt. Ez egy nemzetközi biennálé volt, ami már az elejétől jól indult be, és neves személyiségek vettek részt rajta. Éppen, aki az első díjat kapta, a legelső rendeyvényen. egy japán művész, friss diák volt, és most az egyik leghírsebb művész Japánban. Jelenleg 2010-től evente a Tribuna Graphic kiallitasokat szervezem. 2014-től a portugáliai Douro biénnálé es a Global Print eggyik komiszárja vagyok. De segítek már rendezvények szervezőinek is, mint a várnai, a bitolai és Iași-i biénnalek. Peldául az idén bitolai biennélé részére küldtem egy anyagot 15 erdélyi magyar grafikusról.
JI: UAP – Uniunea Artistilor Plastici -- a Romániai Képzőművészek Szövetsége – tagja vagy-e, és mit jelent a Szövetség tagja lenni?
OP: Két Unió van Kolozsváron. Mindjart az elejen 1990 januárjában ketté valt az Unió. A fiatalokban már nincsenek meg az akkori ellentétek, amelyek a ’80, ’90 előttről származó művészekben éltek. Az ellentétek pedig annak függvényében léteztek, hogy ki volt szekus, ki nem volt szekus; ki festette le Ceaușescut, ki nem, ki vett részt ilyen -- mára gyanús --kiállításokon. Általában mindenki részt vett, de voltak olyanok, akik vádolták a másikat Ilyesmikről volt szó. És utána gondolom, hogy voltak belső ügyek is, melyek nem voltak egy új generáció ügyei. Én 91-től vagyok az UAP tagja.
3
A művészről
JI: Azt írják rólad, hogy bejártad a művésszé érés minden szakaszát. Tehát az egyes technikákkal való ismerkedésről van szó, illetve ami mindezt tulajdonképpen megelőzi: egy szellemi-szemléleti érlelődésről. Hogyan lehetne bemutatni a korszakokat és az utat röviden, amely a digitális művészethez vezet?
OP: Abból kell kiindulni, hogy a főiskolát szép eredményekkel végeztem, ott persze minden technikát bemutattak és foglalkoztunk velük, amennyire a lehetőségek megengedték. Az első kiállításokon hagyományos technikákkal készült munkákkal vettem részt; például a mélynyomáshoz tartozókkal. Utána: már a főiskolán megszerettem a szitanyomásos technikát, elég sokat foglalkoztam vele, egészen 2000-ig ez kötött le. Próbáltam mindenféle módszerrel ezt ia bemutatni, és kiállításokra küldeni. Annak idején olyan helyzetben volt a szitanyomás, mint a digitális művészet most; tehát ferdén néztek rá.
JI: Ki lehet jelenteni, hogy a digitális művészetre ferdén néznek?
OP: 2000 óta kizárólag ezzel foglalkozom, és nagyon sok művész van a világon, aki szintén rászánta az idejét, tehetségét, energiáját. Igen, ki lehet jelenteni azt, sok kiállításon nem is fogadják a digitális grafikát; és vannak olyan meghívók, ahol ezt ki is írják. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok olyan kiállitas van, ahol csakis a hagyományos tehnikát fogadjak el. Itt, a műgyűjtöknek van szavuk, meg a közönseg esztétikai beállitottsága is számit. Van sok olyan kiállitás, mely csak digitális grafikát mutat be, de ez sem érdekel nagyon. Azok a kiállitások fontosak számomra, melyek befogadnak minden létező tehnikát. Egyenrangulag. Ahogy én is igyekszem a ”Tribuna Graphic” kiállitások alkalmaval. Évente egy keresztmetszetet mutatok be arról, ami abban a pillanatban létezik ezen a téren. A lényege a kiállitásaimnak minden tehnika befogadása és bemutatása meg hangsúly arra ami új, de talán arra is ami régi, elfeledett és felújitott, meg minden korosztály, zsenik és debutánsok. Igyekszem befoglalni egy válogatásba az ”egész világot”.
JI:”Digitális művészet”, „digitális műalkotás” – hogyan kell érteni, értelmezni ezekett a fogalmakat?
OP: Minden ami új, értelmezésre vár. Sokan a „digitális nyomást” használják. Én, meg mások is a „digitális művészet” mellett állok ki, mert a mű kizárolag a számitógépen készül, és nem kifelyezetten grafika. Legalább is az, amit én csinálok.
JI: Miben áll a Te digitális műalkotásod sajátossága?
OP: Abban áll, hogy számomra egy eszköz, mind mondjuk a festék, a ceruza, szén, a sík meg térhatás egysége.
JI: Kit tartasz előképednek a digitális munka terén? Ki befolyásolta, alakitotta még a szemléletedet?
OP: Elértem azt a kort, amikor nem foglalkoztat ez a dolog. Talán a pályafutásom kezdetén tudtam volna pontos választ adni ezen kerdésedre. De, ma is, ha akad egy új kiemelkedő egyániség, hatással van arra, amit csinálok. Neha a tudtom nélkül. Megmarad valahol az emlékezetemben mind töredék.
JI: Hogy él a digitális művészet az országban és a nagyvilágban?
OP: Nincs nagy különbség. Jelenleg nagyon sok diák van, aki kommunikál, kimegy külföldre és visszajön; tehát technikailag magas szinten csináljuk. Én nem vagyok a uj programok híve, éppen úgy dolgozom, mint eddig dolgoztam a hagyományos technikákkal; csak másképp kivitelezem a munkákat. Lehet rajzolni, festeni, elemeket komponálni. Mivel elég gyorsan gondolkozom, a hagyományos technika nem segít ebben
JI: Egy műalkotáshoz tehetség kell – amit a számítógép ad, az gépkezelés. Oda is tehetség kell, akik nagyon gyorsan fejlesztik ezeket a programokat. Tehát itt az előzetes gondolatok kivitelezéséhez használod.
OP: Vannak művészek, és vannak szerkesztők, akik tanulják a mesterséget és tudják csinálni. A szerkesztők is grafikusoknak érzik magukat, és gondolják hogy tudnak mindent erről. De éppen ez az esztétikai oldala a dolgoknak hiányzik, amihez tehetség kell, és nem gépkezelés.
JI: Hogyan „kezdődik” a munkád?
OP: Évek óta folytatódik, nem kezdődik, tehát egyik munka átmegy a másikba: van egy ilyen folytonosság. Általában, akárhol vagyok, rá vagyok kapcsolódva erre a dologra. Például a kinézek az autóbuszból, meglátok valamit és lerajzolom, elhelyezem a memoriámba, tehát valahova elraktározódik, és azokat utána felhasználom; vagy pedig megtörténik, hogy kiveszek egy munkából egy részt és ezt folytatom tovább. Az albumomban is lehet látni, hogy sok elem ismétlődik, visszatér. Ez a folyamat elég bonyolult. Kell legyen egy kiindulópont. Néha dolgozom, vagy írok valamit, és utána félbehagyom. A számítógépen történik minden: a szerkesztés, írás, rajzolás. Tehát szövegírásból, katalogus szerkesztésből átváltok képalkotásba. Nyugtató is, és általában szeretek komolytalankodni is, amolyan ludikus dolgokkal is foglalkozni. A művészet ilyen - egy állandóan befelyezetlen dolog.
JI: Tehát elkezdődik a munka úgy, hogy tulajdonképpen folytatja az előző munkákat. Hogy válogattad össze a kompozíciós elemeket?
OP: Néha gondolok egy konkrét dologra, egy témára, és arra koncentrálok. Vagy az elemeket, amiket használok, át szoktam alakítani egy új témára. Van, amikor meg van határozva a cím, majd esetleg jön egy ötlet, és más cím illene. Van egy csomó munka, amiket hordozok évről évre, és raktározom őket a számitógép memoriájába. Olykor van egy kiállítás vagy akad egy meghívó, amelyre eselteg kiveszek egy ciklust, és azok megkapják azt a dátumot, cimet. Azokon nem lehet többet változtatni. De van nagyon sok munka, amit hordozok, törölök, vagy tartógatok, raktározok. Várják a megfelelő pillanatot.
JI: Láttuk a képeket -- absztrakt, nonfiguratív. Van-e olyan nagy klasszikus szerző, akit elődödnek tekintesz? És van-e a munkádban, a digitális művészetedben konkrétan kötődés az absztrakthoz és nonfiguratívhoz? Nagyon beszédes már maga a "nonfiguratív" terminus -- tehát elsősorban nem ábrázol, hanem inkább kifejez...
OP: Gyermekkoromban nagy hatással volt rám Leonardo da Vinci. Középiskolás koromtól foglalkoztatott a XX. századi izmusok "világa", amiket részben tanultunk, részben pedig olvastam róluk. Nagyon sok könyvet is adtak ki ezekről annak idején. Segített abban, hogy a jelenkorhoz kapcsoljam magamat. Az impresszionizmus nem igazán hatott rám. És érdekes, hogy mikor volt Budapesten kiállításom, az "Ellenhatások", Kecskés Péter, aki beszélt a munkáimról, éppen az ellen-impresszionizmus szemszögéből ellemezte a kiállítást. Tehát, valahogy rátapintott, irányt adott. Nem tartom magam kizárólag absztrakt művésznek. Nehéz lenne elhatárolnom magamat éppen ennyire kategorikusan. Használok figuratív elemeket is, de gondolom ez látszik a munkáimban.
JI: Vázlatokat, terveket készítesz? Lerajzolsz, megfestesz egy-egy gondolatot?
OP: Ez a munkám lényege.
JI: Megrendelésre dolgoztál már, lehet így dolgozni?
OP: Nem. És nem is gondoltam arra, hogy eladjam a munkáimat. Általában nemzetközi grafikai eseményeken szoktam részt venni. Olykor megtörtént, hogy kaptam egy levelet, hogy felvásároltak valamilyen munkákat. Megrendelésre csak könyvgrafikát, boritót, plakátot meg ex librist készitek. De ha nem találkozik a megrendelő gusztusával, akkor nem válalom a kompromisszumot.
JI: A fraktálokkal foglalkoztál? Magyarországon például van fraktálművészet. Ez azt jelenti, hogy folyóiratokban, galériákon, kiállításokon jelen van. Nálunk létezik-e? Hogyan él?
OP: Olykor belekerült a munkáimba, ilyen átalakulás folytán, vagy ha szükséges volt némely munkám kivitelezésében. Részt vettem Olaszországban egy kiállitáson, melynek a témaja a fraktál volt. Ebben az esetben sikeresen találkoznak a számítógépes programok a természet rejtelmeivel.
JI: A nagy kérdés a komputer-grafikával kapcsolatban: szerinted ez művészet, vagy csak technika?
OP: Amint már mondtam, a számitogép eszköz. Attól függ ki csinálja. És milyen irányból közelit. Aki a művészet irányábol kozelit, az művészetet csinál.
JI: Mikor tartasz „késznek”, „befejezettnek” egy műalkotást? A sajátodat, másokét...?
OP: A valódi művészet egy befelyezetlen dolog. Non finito. Ezért hatalmas Michelangelo, mert megértette ennek a lényegét.
4
Tompa Füzike: Hogyan értelmezhetőek ezek a képek, vagy épphogy valamely mondhatatlan, szavakban megfogalmazhatatlan esztétikai élmény forrásai -- és eszerint tekintünk rájuk? Van valami – szavakban megfogalmazható -- értelmezési módjuk, az Ön számára jelentenek valamit?
Ovidiu Petca: A művek értelmezése nem az alkotó feladata. Hanem a befogadóé, az elméletírásé. Egyébként: biztos, hogy értelmezhetőek olyan szempontból, mint egy kép, melynek megvan a címe, ami az elejétől fogva úgymond születik; függetlenül attól, hogy esztétikai, vagy költői üzenet szemszögéből nézzünk. Az indíték általában esztétikai.
Muntean Emma: Épp a képelemzések szempontjaiól akartam kérdezni, hogy mennyire fontos a kép és a cím összefüggése? Tetszett mondani, hogy ha a cím változik, akkor már más a kép, vagy más kép ha más a címe. Hogyan értelmezi ezt?
Ovidiu Petca: Általában úgy látom az alkótást mint egy egységes folyamatót. Mikor megszületik mondjuk egy ciklus, normális, hogy van egy bizonyos pont, amikor elkezdek gondolkozni valamin – és abból a pontból kiindulva a munkák egy bizonyos sorozatba tömörülnek, tehát van valahol egy gondolat, ami összeköti őket. Általában kevés olyan munkám van, amelyik külön egy munka. Ez egy sajátossága a digitális grafikának, hogy mikor kezdesz dolgozni, megállsz egy adott pillanatban az eddigi munkával, mert talán nem tetszik, és nem folytatod tovább, hanem félreteszed, megmented, majd dolgozol egy új munkán. Utána visszatérsz ahhoz amit megmentettél, de van egy egység ami összetartja őket, abból kifolyólag hogy ugyanazt a munkát fejlesztetted. A lényeg az, hogy lehet nagyon gyorsan gondolkodni – egy kiállítást meg lehet csinálni egy éjszaka alatt, ha az inspiráció megengedi vagy egy adott helyzett kéri. Túllicitálok, de megtörtént. Megvoltak a munkák, készen egy kiállításra, nem tetszettek és más munkák születtek rövid idő alatt. A folyamat, meg a lehetőségek különbözőek mint a hagyományos grafika esetében. Például a litográfia esetében, ha elkezdesz rajzolni a kőre, akkor befelyezed és le kell vonjad, majd le kell töröljed a követ. Mondjuk, ha gazdagabb vagy és megvan a lehetőséged, akkor ki lehet késziteni tíz követ, száz követ és lehet dolgozni egyszerre mindegyiken. Ha létezik egy gyors gondolatmenet, meg lehet menteni mindent a számitógepben. Es vissza lehet térni. Ami a cimet illeti, akad egy konkrét elem, ami esetleg megadja a címet is. Ez lehet akár egy betű vagy sorszám is. Ez az absztrakt művészet sajátossága is.
Birta Zsolt: Mennyire befolyásolja a kiritikai feedback a munkáját, illetve oda szokott figyelni arra, hogy mások mit mondanak?
Ovidiu Petca: El szoktam olvasni.
Birta Zsolt: És ez megmarad hosszútávú hatásként?
Ovidiu Petca: Nem. Hogyha van egy nagyon jó szöveg, akkor megtörténik, hogy befolyásol. Ezen ritka esetben fefedezel olyasmit magadról amit nem tudtál – amit a másik meglátott a munkádban.
Józsa István: Ilyen konkrét példát tudnál mondani? Mikor történt hogy valaki észrevett valami újat?
Ovidiu Petca: Megtörtént például kiállításon, hogy valaki meglátott valamit amit én nem láttam. Emlitettem az elöbb Kecskés Peter "Kontraimpresszionizmus" c. szövegét.
Józsa István: Például Pavel Puscașnak a szövegét olvastuk, jó szöveg – ismered?
Ovidiu Petca: Ismerjük egymást, ő is Déván végezte a középiskolát, zenei szakon volt, nagyon sokat voltunk együtt abban az időben. Pavel Puscaș irta a vezérszövegeket az általam rendezett kiállitások katalogusai részére. Átnézhetitek ezeket az albumokat. A kolozsvári Grafikai Biennálék meg a Tribuna Graphic kiállitasok – több száz művész vett meg vesz részt ezeken a kiallitasokon a világ minden részéről. Ha elolvassátok az életrajzokat, láthatjátok hogy mindegyik művész nagyon fontos az aktuális művészetben.
Muntean Emma: A címeket angolul adják? Vagy románul? Mert vannak idegen művészek is.
Ovidiu Petca: Angolul és románul. A világ minden részéről hívok 30 művészt évente, akik elküldik a munkáikat a kiállitásra. A munkák a kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményébe kerülnek. Cserébe minden művész kap három katlógust.
Józsa István: Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden kiállítóművész ad egy munkát, vagy az egész anyagát?
Ovidiu Petca: Az egész anyagát. Tehát úgy van megszerkesztve a meghívó, hogy minden művész tudja az elejétől fogva, hogy amit küldött itt marad. Ezen jól kivitelezett katalógusok hatására igen sok művész akar részt venni. Kialakult egy nagyon szép és értékes gyűjtemény a művészeti múzeumban.
Tompa Füzike: Nekem még az lenne a kérdésem, hogy ezek a ciklusok úgy alakulnak ki, hogy egy motívumot nem tudott ön kimeríteni?
Ovidiu Petca: Nem kimeríteni, inkább megállapodni arról, érdemes-e folyatni a témát. Ez inkább egy folyamatszerű dolog és van sok ludikus elem, ami része sok munkának. Szeretek játszani is.
Böndi Orsolya: Ha jól értettem az elején említette hogy gyakran vált a digitális alkotás és az írás között. Tehát a felváltva alkotás mennyire befolyásolja azt hogy milyen lesz a digitális alkotás és a szöveg? Azaz ennek a kettőnek van-e hatása egymásra?
Ovidiu Petca: Hát valahol biztos van, de nem gondoltam bele. A valtás a kikapcsolódős része.
Józsa István: Egy művész gondolkozik nyelvileg, szövegekben, vagy épphogy nyelv nélkül?
Ovidiu Petca: Szellemileg. Sok időt töltök a számítógép mellett, és ez befolyásolja a beszélőképességemet. Amikor eljöttem ide, nem arra gondoltam, hogy mit is mondhatnék magamról, hanem inkább arra, hogy figyeljek a magyar nyelv gyakorlására. Ez a helyzet a román nyelvvel, is, mivel nem kommunikálok szinte egész nap senkivel. Ez kizárólag a társalgásra vonatkozik. Nincs meg az a gyakorlatom, mint nektek a filológián. Inkább irni szoktam. Nincs mobil telefonom. Egy digitális ellentmondás?
Józsa István: Mik a komputergrafika lehetőségei, esetleg feladatai?
Ovidiu Petca: A hagyományos művész valós anyagot formál, alakit. A digitális művészetben ez részben elveszett. Ott minden virtuális. A komputer virtuálisan jelenteti meg azt, amit kigondolt a művész. Ki lehet nyomtatni papírra, esetleg levetiteni, vagy akár szobrokat is anyagilag megeleveniteni. A digitális grafikára úgy tekintek, mint a jövőnek a művészetére. Olyan jövője, amit még nem tudunk elképzelni. Kihatása lesz a nagy művészetre. Majd újra kell értékelni a művészetet, a művészetről való gondolkodást. Éppen ezért nem nezevem digitális grafikának, hanem digitális művészetnek, mivel most közel áll a grafikához, de lehet videót, 3 dimenziós műveket megjeleníteni, lehet festeni – nagy jövője van ennek.
2017
1
A szerkesztőről
Ovidiu Petca: A Tribuna szerkesztőségében 90 májusától dolgozom; személyesen Augustin Buzura, akkori főszerkesztő hívott meg, hogy a lap grafikai oldalával foglalkozzam. Azóta vagyok a folyóirat alkalmazottja. A grafika mellett még írok is; és a lap művészeti oldalával foglalkozom, tehát szerzek/gyűjtők anyagokat is kritikusoktól, vagy interjúkat készítek/szerzek művészekkel.
JI: Képszerkesztő?
OP: Nem vagyok kizárólag képszerkesztő, de azzal is foglalkozom. Van egy technikai szerkesztőnk, akinek mindig elküldjük az írott anyagot, az aztán visszaküldi. Aztan rendbe teszem az oldalakat, a képeket. Szerkesztői titkár a jelenlegi beosztásom.
JI: A nyomdászat régi, előkelő mesterség, tudomány és művészet egysége. Tudjuk, méghozzá évszázadok óta, hogy hogyan kell szöveget elrendezni egy oldalban, és hol legyen, hogy legyen, mint legyen a kép.
OP: Ennek megvan a tudományos része, amit elsajátítasz. A főiskolában volt egy ilyen kurzusunk, de idővel megváltoznak a dolgok, mert kialakul a saját nézetem.
JI: Erre szerettem volna rákérdezni. Megkapsz ennyi és ennyi szöveget, illetve képet; és tessék abból szép újságoldalt csinálni? Milyen általános szabályokat tartasz be? „Saját nézet”, „saját stílus”— A megadott keretekben? Újítás minden létező kereten túl? Pontosan miben áll a saját stílusod, hogy írnád le azt?
OP: Mesterség-tudomány-tehetség-tapasztalat és sorolhatom tovább. Én inkább a képekkel foglalkozom. Kezdetben foglalkoztam szövegekkel is, de ma már ezzel szerkesztők foglalkoznak. Most szakterületek szerint alakul mindenkinek a munkája, és eszerint alakul a folyóirat profilja. Így él együtt a lapban tudomány és művészet, ahogy mondtad.
JI: Még egyszer rákérdeznék, hogy hogy gondolkozol. Mert tudok ilyenekről, hogy egy újságoldalban a legelőkelőbb sarok a jobb felső sarok, tehát oda szoktak verseket tenni. És tudok olyanról, hogy úgy lehetett beosztani a szöveget a keretben, hogy lent alul jött valamilyen vers; és másnap ordítva bement veszekedni a költő, hogy miért teszik őt a lap aljára.
OP: Nem, ilyen problémák nincsenek, ez talán elmegy egy napilapban. Az anyagok bejönnek, és utána mi elosztjuk. Én leegyszerűsítettem; ha van vers, az egy oldal. Nincsenek sarkok, szélek; mindig a páratlan oldal, az első páratlan oldal a legfontosabb, a harmadik oldal. Először van a vezércikk, majd jönnek a könyvrecenziók, a vers, próza, esszék, filozófiai rész, egy-két tanulmány, zene, sziház, képzőművészet stb.
JI: Tehát ilyen viták nem voltak, hogy a másik miért jött egy oldallal hamarabb, meg ilyesmik?
OP: Nem, nincsenek ilyen viták, nem voltak ilyen problémák.
2
A szervezőről
JI: Szervező is vagy. Ez azt jelenti, hogy egy folyóirat művészeti életén túl kiállításokat is szervezel?
OP: Igen. Éppen most volt 20 éve, hogy megnyitottam a kolozsvári kisgrafikai biannálét, és mindjárt az elejétől nagy sikere volt. Ez egy nemzetközi biennálé volt, ami már az elejétől jól indult be, és neves személyiségek vettek részt rajta. Éppen, aki az első díjat kapta, a legelső rendeyvényen. egy japán művész, friss diák volt, és most az egyik leghírsebb művész Japánban. Jelenleg 2010-től evente a Tribuna Graphic kiallitasokat szervezem. 2014-től a portugáliai Douro biénnálé es a Global Print eggyik komiszárja vagyok. De segítek már rendezvények szervezőinek is, mint a várnai, a bitolai és Iași-i biénnalek. Peldául az idén bitolai biennélé részére küldtem egy anyagot 15 erdélyi magyar grafikusról.
JI: UAP – Uniunea Artistilor Plastici -- a Romániai Képzőművészek Szövetsége – tagja vagy-e, és mit jelent a Szövetség tagja lenni?
OP: Két Unió van Kolozsváron. Mindjart az elejen 1990 januárjában ketté valt az Unió. A fiatalokban már nincsenek meg az akkori ellentétek, amelyek a ’80, ’90 előttről származó művészekben éltek. Az ellentétek pedig annak függvényében léteztek, hogy ki volt szekus, ki nem volt szekus; ki festette le Ceaușescut, ki nem, ki vett részt ilyen -- mára gyanús --kiállításokon. Általában mindenki részt vett, de voltak olyanok, akik vádolták a másikat Ilyesmikről volt szó. És utána gondolom, hogy voltak belső ügyek is, melyek nem voltak egy új generáció ügyei. Én 91-től vagyok az UAP tagja.
3
A művészről
JI: Azt írják rólad, hogy bejártad a művésszé érés minden szakaszát. Tehát az egyes technikákkal való ismerkedésről van szó, illetve ami mindezt tulajdonképpen megelőzi: egy szellemi-szemléleti érlelődésről. Hogyan lehetne bemutatni a korszakokat és az utat röviden, amely a digitális művészethez vezet?
OP: Abból kell kiindulni, hogy a főiskolát szép eredményekkel végeztem, ott persze minden technikát bemutattak és foglalkoztunk velük, amennyire a lehetőségek megengedték. Az első kiállításokon hagyományos technikákkal készült munkákkal vettem részt; például a mélynyomáshoz tartozókkal. Utána: már a főiskolán megszerettem a szitanyomásos technikát, elég sokat foglalkoztam vele, egészen 2000-ig ez kötött le. Próbáltam mindenféle módszerrel ezt ia bemutatni, és kiállításokra küldeni. Annak idején olyan helyzetben volt a szitanyomás, mint a digitális művészet most; tehát ferdén néztek rá.
JI: Ki lehet jelenteni, hogy a digitális művészetre ferdén néznek?
OP: 2000 óta kizárólag ezzel foglalkozom, és nagyon sok művész van a világon, aki szintén rászánta az idejét, tehetségét, energiáját. Igen, ki lehet jelenteni azt, sok kiállításon nem is fogadják a digitális grafikát; és vannak olyan meghívók, ahol ezt ki is írják. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok olyan kiállitas van, ahol csakis a hagyományos tehnikát fogadjak el. Itt, a műgyűjtöknek van szavuk, meg a közönseg esztétikai beállitottsága is számit. Van sok olyan kiállitás, mely csak digitális grafikát mutat be, de ez sem érdekel nagyon. Azok a kiállitások fontosak számomra, melyek befogadnak minden létező tehnikát. Egyenrangulag. Ahogy én is igyekszem a ”Tribuna Graphic” kiállitások alkalmaval. Évente egy keresztmetszetet mutatok be arról, ami abban a pillanatban létezik ezen a téren. A lényege a kiállitásaimnak minden tehnika befogadása és bemutatása meg hangsúly arra ami új, de talán arra is ami régi, elfeledett és felújitott, meg minden korosztály, zsenik és debutánsok. Igyekszem befoglalni egy válogatásba az ”egész világot”.
JI:”Digitális művészet”, „digitális műalkotás” – hogyan kell érteni, értelmezni ezekett a fogalmakat?
OP: Minden ami új, értelmezésre vár. Sokan a „digitális nyomást” használják. Én, meg mások is a „digitális művészet” mellett állok ki, mert a mű kizárolag a számitógépen készül, és nem kifelyezetten grafika. Legalább is az, amit én csinálok.
JI: Miben áll a Te digitális műalkotásod sajátossága?
OP: Abban áll, hogy számomra egy eszköz, mind mondjuk a festék, a ceruza, szén, a sík meg térhatás egysége.
JI: Kit tartasz előképednek a digitális munka terén? Ki befolyásolta, alakitotta még a szemléletedet?
OP: Elértem azt a kort, amikor nem foglalkoztat ez a dolog. Talán a pályafutásom kezdetén tudtam volna pontos választ adni ezen kerdésedre. De, ma is, ha akad egy új kiemelkedő egyániség, hatással van arra, amit csinálok. Neha a tudtom nélkül. Megmarad valahol az emlékezetemben mind töredék.
JI: Hogy él a digitális művészet az országban és a nagyvilágban?
OP: Nincs nagy különbség. Jelenleg nagyon sok diák van, aki kommunikál, kimegy külföldre és visszajön; tehát technikailag magas szinten csináljuk. Én nem vagyok a uj programok híve, éppen úgy dolgozom, mint eddig dolgoztam a hagyományos technikákkal; csak másképp kivitelezem a munkákat. Lehet rajzolni, festeni, elemeket komponálni. Mivel elég gyorsan gondolkozom, a hagyományos technika nem segít ebben
JI: Egy műalkotáshoz tehetség kell – amit a számítógép ad, az gépkezelés. Oda is tehetség kell, akik nagyon gyorsan fejlesztik ezeket a programokat. Tehát itt az előzetes gondolatok kivitelezéséhez használod.
OP: Vannak művészek, és vannak szerkesztők, akik tanulják a mesterséget és tudják csinálni. A szerkesztők is grafikusoknak érzik magukat, és gondolják hogy tudnak mindent erről. De éppen ez az esztétikai oldala a dolgoknak hiányzik, amihez tehetség kell, és nem gépkezelés.
JI: Hogyan „kezdődik” a munkád?
OP: Évek óta folytatódik, nem kezdődik, tehát egyik munka átmegy a másikba: van egy ilyen folytonosság. Általában, akárhol vagyok, rá vagyok kapcsolódva erre a dologra. Például a kinézek az autóbuszból, meglátok valamit és lerajzolom, elhelyezem a memoriámba, tehát valahova elraktározódik, és azokat utána felhasználom; vagy pedig megtörténik, hogy kiveszek egy munkából egy részt és ezt folytatom tovább. Az albumomban is lehet látni, hogy sok elem ismétlődik, visszatér. Ez a folyamat elég bonyolult. Kell legyen egy kiindulópont. Néha dolgozom, vagy írok valamit, és utána félbehagyom. A számítógépen történik minden: a szerkesztés, írás, rajzolás. Tehát szövegírásból, katalogus szerkesztésből átváltok képalkotásba. Nyugtató is, és általában szeretek komolytalankodni is, amolyan ludikus dolgokkal is foglalkozni. A művészet ilyen - egy állandóan befelyezetlen dolog.
JI: Tehát elkezdődik a munka úgy, hogy tulajdonképpen folytatja az előző munkákat. Hogy válogattad össze a kompozíciós elemeket?
OP: Néha gondolok egy konkrét dologra, egy témára, és arra koncentrálok. Vagy az elemeket, amiket használok, át szoktam alakítani egy új témára. Van, amikor meg van határozva a cím, majd esetleg jön egy ötlet, és más cím illene. Van egy csomó munka, amiket hordozok évről évre, és raktározom őket a számitógép memoriájába. Olykor van egy kiállítás vagy akad egy meghívó, amelyre eselteg kiveszek egy ciklust, és azok megkapják azt a dátumot, cimet. Azokon nem lehet többet változtatni. De van nagyon sok munka, amit hordozok, törölök, vagy tartógatok, raktározok. Várják a megfelelő pillanatot.
JI: Láttuk a képeket -- absztrakt, nonfiguratív. Van-e olyan nagy klasszikus szerző, akit elődödnek tekintesz? És van-e a munkádban, a digitális művészetedben konkrétan kötődés az absztrakthoz és nonfiguratívhoz? Nagyon beszédes már maga a "nonfiguratív" terminus -- tehát elsősorban nem ábrázol, hanem inkább kifejez...
OP: Gyermekkoromban nagy hatással volt rám Leonardo da Vinci. Középiskolás koromtól foglalkoztatott a XX. századi izmusok "világa", amiket részben tanultunk, részben pedig olvastam róluk. Nagyon sok könyvet is adtak ki ezekről annak idején. Segített abban, hogy a jelenkorhoz kapcsoljam magamat. Az impresszionizmus nem igazán hatott rám. És érdekes, hogy mikor volt Budapesten kiállításom, az "Ellenhatások", Kecskés Péter, aki beszélt a munkáimról, éppen az ellen-impresszionizmus szemszögéből ellemezte a kiállítást. Tehát, valahogy rátapintott, irányt adott. Nem tartom magam kizárólag absztrakt művésznek. Nehéz lenne elhatárolnom magamat éppen ennyire kategorikusan. Használok figuratív elemeket is, de gondolom ez látszik a munkáimban.
JI: Vázlatokat, terveket készítesz? Lerajzolsz, megfestesz egy-egy gondolatot?
OP: Ez a munkám lényege.
JI: Megrendelésre dolgoztál már, lehet így dolgozni?
OP: Nem. És nem is gondoltam arra, hogy eladjam a munkáimat. Általában nemzetközi grafikai eseményeken szoktam részt venni. Olykor megtörtént, hogy kaptam egy levelet, hogy felvásároltak valamilyen munkákat. Megrendelésre csak könyvgrafikát, boritót, plakátot meg ex librist készitek. De ha nem találkozik a megrendelő gusztusával, akkor nem válalom a kompromisszumot.
JI: A fraktálokkal foglalkoztál? Magyarországon például van fraktálművészet. Ez azt jelenti, hogy folyóiratokban, galériákon, kiállításokon jelen van. Nálunk létezik-e? Hogyan él?
OP: Olykor belekerült a munkáimba, ilyen átalakulás folytán, vagy ha szükséges volt némely munkám kivitelezésében. Részt vettem Olaszországban egy kiállitáson, melynek a témaja a fraktál volt. Ebben az esetben sikeresen találkoznak a számítógépes programok a természet rejtelmeivel.
JI: A nagy kérdés a komputer-grafikával kapcsolatban: szerinted ez művészet, vagy csak technika?
OP: Amint már mondtam, a számitogép eszköz. Attól függ ki csinálja. És milyen irányból közelit. Aki a művészet irányábol kozelit, az művészetet csinál.
JI: Mikor tartasz „késznek”, „befejezettnek” egy műalkotást? A sajátodat, másokét...?
OP: A valódi művészet egy befelyezetlen dolog. Non finito. Ezért hatalmas Michelangelo, mert megértette ennek a lényegét.
4
Tompa Füzike: Hogyan értelmezhetőek ezek a képek, vagy épphogy valamely mondhatatlan, szavakban megfogalmazhatatlan esztétikai élmény forrásai -- és eszerint tekintünk rájuk? Van valami – szavakban megfogalmazható -- értelmezési módjuk, az Ön számára jelentenek valamit?
Ovidiu Petca: A művek értelmezése nem az alkotó feladata. Hanem a befogadóé, az elméletírásé. Egyébként: biztos, hogy értelmezhetőek olyan szempontból, mint egy kép, melynek megvan a címe, ami az elejétől fogva úgymond születik; függetlenül attól, hogy esztétikai, vagy költői üzenet szemszögéből nézzünk. Az indíték általában esztétikai.
Muntean Emma: Épp a képelemzések szempontjaiól akartam kérdezni, hogy mennyire fontos a kép és a cím összefüggése? Tetszett mondani, hogy ha a cím változik, akkor már más a kép, vagy más kép ha más a címe. Hogyan értelmezi ezt?
Ovidiu Petca: Általában úgy látom az alkótást mint egy egységes folyamatót. Mikor megszületik mondjuk egy ciklus, normális, hogy van egy bizonyos pont, amikor elkezdek gondolkozni valamin – és abból a pontból kiindulva a munkák egy bizonyos sorozatba tömörülnek, tehát van valahol egy gondolat, ami összeköti őket. Általában kevés olyan munkám van, amelyik külön egy munka. Ez egy sajátossága a digitális grafikának, hogy mikor kezdesz dolgozni, megállsz egy adott pillanatban az eddigi munkával, mert talán nem tetszik, és nem folytatod tovább, hanem félreteszed, megmented, majd dolgozol egy új munkán. Utána visszatérsz ahhoz amit megmentettél, de van egy egység ami összetartja őket, abból kifolyólag hogy ugyanazt a munkát fejlesztetted. A lényeg az, hogy lehet nagyon gyorsan gondolkodni – egy kiállítást meg lehet csinálni egy éjszaka alatt, ha az inspiráció megengedi vagy egy adott helyzett kéri. Túllicitálok, de megtörtént. Megvoltak a munkák, készen egy kiállításra, nem tetszettek és más munkák születtek rövid idő alatt. A folyamat, meg a lehetőségek különbözőek mint a hagyományos grafika esetében. Például a litográfia esetében, ha elkezdesz rajzolni a kőre, akkor befelyezed és le kell vonjad, majd le kell töröljed a követ. Mondjuk, ha gazdagabb vagy és megvan a lehetőséged, akkor ki lehet késziteni tíz követ, száz követ és lehet dolgozni egyszerre mindegyiken. Ha létezik egy gyors gondolatmenet, meg lehet menteni mindent a számitógepben. Es vissza lehet térni. Ami a cimet illeti, akad egy konkrét elem, ami esetleg megadja a címet is. Ez lehet akár egy betű vagy sorszám is. Ez az absztrakt művészet sajátossága is.
Birta Zsolt: Mennyire befolyásolja a kiritikai feedback a munkáját, illetve oda szokott figyelni arra, hogy mások mit mondanak?
Ovidiu Petca: El szoktam olvasni.
Birta Zsolt: És ez megmarad hosszútávú hatásként?
Ovidiu Petca: Nem. Hogyha van egy nagyon jó szöveg, akkor megtörténik, hogy befolyásol. Ezen ritka esetben fefedezel olyasmit magadról amit nem tudtál – amit a másik meglátott a munkádban.
Józsa István: Ilyen konkrét példát tudnál mondani? Mikor történt hogy valaki észrevett valami újat?
Ovidiu Petca: Megtörtént például kiállításon, hogy valaki meglátott valamit amit én nem láttam. Emlitettem az elöbb Kecskés Peter "Kontraimpresszionizmus" c. szövegét.
Józsa István: Például Pavel Puscașnak a szövegét olvastuk, jó szöveg – ismered?
Ovidiu Petca: Ismerjük egymást, ő is Déván végezte a középiskolát, zenei szakon volt, nagyon sokat voltunk együtt abban az időben. Pavel Puscaș irta a vezérszövegeket az általam rendezett kiállitások katalogusai részére. Átnézhetitek ezeket az albumokat. A kolozsvári Grafikai Biennálék meg a Tribuna Graphic kiállitasok – több száz művész vett meg vesz részt ezeken a kiallitasokon a világ minden részéről. Ha elolvassátok az életrajzokat, láthatjátok hogy mindegyik művész nagyon fontos az aktuális művészetben.
Muntean Emma: A címeket angolul adják? Vagy románul? Mert vannak idegen művészek is.
Ovidiu Petca: Angolul és románul. A világ minden részéről hívok 30 művészt évente, akik elküldik a munkáikat a kiállitásra. A munkák a kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményébe kerülnek. Cserébe minden művész kap három katlógust.
Józsa István: Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden kiállítóművész ad egy munkát, vagy az egész anyagát?
Ovidiu Petca: Az egész anyagát. Tehát úgy van megszerkesztve a meghívó, hogy minden művész tudja az elejétől fogva, hogy amit küldött itt marad. Ezen jól kivitelezett katalógusok hatására igen sok művész akar részt venni. Kialakult egy nagyon szép és értékes gyűjtemény a művészeti múzeumban.
Tompa Füzike: Nekem még az lenne a kérdésem, hogy ezek a ciklusok úgy alakulnak ki, hogy egy motívumot nem tudott ön kimeríteni?
Ovidiu Petca: Nem kimeríteni, inkább megállapodni arról, érdemes-e folyatni a témát. Ez inkább egy folyamatszerű dolog és van sok ludikus elem, ami része sok munkának. Szeretek játszani is.
Böndi Orsolya: Ha jól értettem az elején említette hogy gyakran vált a digitális alkotás és az írás között. Tehát a felváltva alkotás mennyire befolyásolja azt hogy milyen lesz a digitális alkotás és a szöveg? Azaz ennek a kettőnek van-e hatása egymásra?
Ovidiu Petca: Hát valahol biztos van, de nem gondoltam bele. A valtás a kikapcsolódős része.
Józsa István: Egy művész gondolkozik nyelvileg, szövegekben, vagy épphogy nyelv nélkül?
Ovidiu Petca: Szellemileg. Sok időt töltök a számítógép mellett, és ez befolyásolja a beszélőképességemet. Amikor eljöttem ide, nem arra gondoltam, hogy mit is mondhatnék magamról, hanem inkább arra, hogy figyeljek a magyar nyelv gyakorlására. Ez a helyzet a román nyelvvel, is, mivel nem kommunikálok szinte egész nap senkivel. Ez kizárólag a társalgásra vonatkozik. Nincs meg az a gyakorlatom, mint nektek a filológián. Inkább irni szoktam. Nincs mobil telefonom. Egy digitális ellentmondás?
Józsa István: Mik a komputergrafika lehetőségei, esetleg feladatai?
Ovidiu Petca: A hagyományos művész valós anyagot formál, alakit. A digitális művészetben ez részben elveszett. Ott minden virtuális. A komputer virtuálisan jelenteti meg azt, amit kigondolt a művész. Ki lehet nyomtatni papírra, esetleg levetiteni, vagy akár szobrokat is anyagilag megeleveniteni. A digitális grafikára úgy tekintek, mint a jövőnek a művészetére. Olyan jövője, amit még nem tudunk elképzelni. Kihatása lesz a nagy művészetre. Majd újra kell értékelni a művészetet, a művészetről való gondolkodást. Éppen ezért nem nezevem digitális grafikának, hanem digitális művészetnek, mivel most közel áll a grafikához, de lehet videót, 3 dimenziós műveket megjeleníteni, lehet festeni – nagy jövője van ennek.
2017
Józsa István
PETKES JÓZSEF
Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézetben kezdett tanulni, az később a Ion Andreescu Művészeti Akadémia lett. Tanárai Kádár Tibor, Abrudán Péter, Mohy Sándor, Zsögödi Nagy Imre voltak.
--Mi voltunk az első nemzedék – mondja a telefonba lelkesen Petkes József --, 1948 – 49-ben velünk kezdte működését az Akadémia. Szép évek voltak, nagy tenni akarás ideje.
--Az Ön munkájában hogyan „kezdődik” egy kép?
--Hát természetjárás, barangolás közben rácsodálkozás a kezdet, megcsillan valami. Megszületik egy alapérzés. Ott helyben ceruzavázlat készül. Majd a képet a műteremben festem meg, ott építem fel a színeket. Az eredeti alapérzést festem meg.
Az akvarell gyors munkát követel – Petkes József festményei újraköltött tájképek lesznek, ott vannak bennük a hely legendái és anekdotái is. Művészi szempontból kiérleltek, néprajzilag hitelesek. „Tájképei mély élmények tárházát hordozzák” – írja Gaál András.
1986-ban „sorozatos hatósági zaklatások miatt kénytelen tárgyi néprajzi gyűjtőmunkáját abbahagyni. Ekkor települ át Magyarországra, Oroson, Nyíregyháza mellett telepszik le és a sóstói múzeumfaluban lesz muzeológus. A berekfürdői Művésztelep vezetője.” Wikipédia, dátum)
Felesége 1956-os magatartásáért két év börtönbüntetést kapott. Megfenyegették őket, hogy gyermekük itt nem tanulhat tovább.
--Mindez miért hiányzik az Önről szóló szövegekben? – kérdeztem.
--Akik rólam írtak, mindezt vagy nem tudták, vagy nem merték megírni. De hagyjuk ezt. Említsük meg, mert végül is tagadhatatlan, de ne részletezzük. Harminc évvel ezelőtt történt, Most már más világot élünk, egészen más világot.
Ismét egy elüldözött művész, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Hogyan kell tehát szólni ma Petkes József művészetéről? Ismételgetni az életrajzi adatokat – ártalmatlan, de... kevés. Csapatmunka lesz, gondolltam, határon innen és túlról, ez a nagyszerű életút már ott tart, hogy az alkotóról intézményt neveztek el. Tasnádon, a szülővárosában Petkes József emlékház nyílt, állandó kiállítással. Petkes József művészetének a recepciójáról is szólni kell.
Máriás József ny. újságíró Szatmárról települt át Magyarországra. Kezdettől ismeri, követi a művész életútját, Petkes József-albumhoz értő előszót. Írt. (Könyvészeti adatok)
--Magyarországra történt áttelepedése jelentett valamilyen törést az életműben?
--Az 1986-os áttelepülés igen nehéz döntés, súlyos elhatározás volt, amely nem múlhatott el nyomtalanul Petkes József életében – feleli Máriás József. -- Bizonyára, lélekben, ő is megsínylette. A teljesen új közegben, más pedagógiai keretek között tanítani, majd muzeológusként dolgozni, az addigiaktól eltérő feladatként állt előtte. A képzőművészeti pályája azonban töretlennek mondható. Igen hamar beilleszkedik, szocializálódik a nyíregyházi, szabolcsi és országos művészeti életben. A következő évben egyéni kiállításon mutatkozik be Nyíregyházán. Azt követte a miskolci, a debreceni, budapesti… és még jónéhány egyéni tárlat. Ez is jelzi, hogy alkotói pályájának újabb, gyümölcsöző szakasza kötődik az új hazához. Ebben katalizátor szerep jut annak a lehetőségnek is, amely 1990 után nyílik meg előtte: erdélyi kapcsolatai újrarendezésének, ihletadó forrásaihoz való újbóli kötődésnek
--Hogyan fogadta a magyarországi közönség Petkes József művészetét?
--Egyértelműen és egyöntetűen pozitívan. Beszédes bizonyítéka ennek az, hogy az első bemutatkozást követő években Nyíregyházán újabb kilenc, Debrecenben két, Budapesten pedig öt egyéni kiállításra hívták meg, adtak teret és lehetőséget újabb munkái bemutatásához. És ő szívesen válaszolt minden meghívásra. Ennek köszönhetően jutott el Esztergomba, Mátészalkára, Szegedre, Dunaújvárosba. Szívesen válaszolt és állította ki műveit kisvárosok és községek művelődési házaiban is. Hírnevének növekedését jelzik a nyíregyházi, debreceni, budapesti csoportos kiállításokra szóló meghívások, az azokon való rendszeres jelenlét. Az áttelepülés pozitív hozama, hogy kinyílik előtte a nyugati utazások és művészi jelenlét lehetősége. Hisz Romániában álmodni sem lehetett arról. Németországban hat, Svédországban három városban állított ki, vett részt erdélyi művészekkel közös tárlatokon.
Az itteni művészi élet nyújtotta többletet jelentették az alkotótáborok. A hortobágyi alkotótábornak húsz éven át (1986–2007) volt rendszeres résztvevője, több mint tíz esztendő (1996–2007) köti a hajdúszoboszlóihoz. Ugyaninnen jut el Ukrajna, Lengyelország, Németország, Litvánia, Szerbia, Franciaország művészi közösségeibe. Az ott szerzett tapasztalatok – és egyéni szervező ambíciója és képessége – indítja arra, hogy megszervezze és másfél évtizeden át (1996–2010) vezesse a berekfürdői alkotótábort, a napkorit (2005–2010), továbbá az abádszalókit (1995–1996) és a svédországi tangargeit (1996). Ezekre, az anyaországiakon kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki művészeket is meghív, bekapcsolva őket az egyetemes magyar művészeti élet áramkörébe.
--A festőművész folytatja–e az Erdélyben kibontakozott néprajzi gyűjtőmunkáját?
--A szatmárnémeti kiadásban megjelent Szatmár vidéki néphagyományok (1979) című kötetben közölt elmélyült és gazdagon illusztrált tanulmány, a hetvenes–nyolcvanas évek gyűjtőmunkáját rendszerező és összegző Néprajzi barangolások a Partiumban (Debrecen, 1979) című kötet megérdemelt elismerést vívott ki a kolozsvári és debreceni szakemberek körében. Áttelepülése után a folytatás elmaradt, illetve a debreceni néprajzi tanszéke szaklapjában közölt néhány alkalmi írás jelzi ez irányú érdeklődésének tovább élését.
A tasnádi Petkes József emlékház történetét Pakulár István és Pakulár Julianna lelkipásztorok írják le.
Minden megvalósítandó terv először a gondolatokban születik meg. Az elképzelés és a megálmodás csak az első fejezete annak, ami valamikor a Teremtő akaratából meg fog születni. Számtalanszor tapasztaljuk azt, hogy az elképzelés és a megvalósítás között sokszor igen göröngyös és hosszú az út. Ezen az úton indultunk el hárman: Petkes József, Tasnádról elszármazott, jelenleg Magyarországon élő festőművész, Vass Csaba tasnádi képzőművész, mint az idős elszármazott tanítványa és barátja, végül én magam, aki befogadtam a Tasnádi Református Gyülekezet nevében a hazagondoló és szülőföldjét el nem felejtő festőművész szellemi, alkotói végakaratát és szülővárosának szánt hagyatékát. Ez a végakarat az volt, hogy Petkes József szülővárosának, magyar közösségének és református egyházának egy olyan alkotói örökséget adjon át, amely méltó válasz arra, hogy milyen indíttatást kapott szülővárosában és milyen módon kapcsolódik össze még mindig lélekben szülőhelyével.
Az idős festőművész, Petkes József őszinte megnyilvánulásából merítettem erőt, hiszen a festőművész múltba visszanyúló érzéseivel nézett vissza szülőföldjére. Olyan művészi és emberi üzenet volt, amelyet nem lehetett elutasítani, hiszen az elszármazott festőművész hazagondolása adni akart annak a közösségnek, amely a képzőművészt alkotói és életútjára engedte. Hiszem, hogy mindhármunkat ez a küldetés hangolt össze: adni a szülőföldnek, és hogy a képzőművész által hátrahagyott szépet és lélekemelőt adjuk át az utókornak. Örömmel és hálával tapasztaltam meg azt, hogy valami olyanért gondolunk és teszünk, ami szemnek, szívnek és léleknek is majd tetszeni fog.
A tasnádi magyar közösségnek szánt hagyaték, a negyvenöt festmény várta a maga méltó helyét, hogy megmutathassa alkotói értékét és szépségét. Ekkor kínálkozott az alkalom, hogy a Tasnádi Református Egyházközség által visszaigényelt régi református iskola falain belül kapjon helyt a szülőváros Petkes galériája.
A Petkes galéria kivitelezésénél azt szerettük volna figyelembe venni, hogy a majdan elkészülendő terem sugározza azt a szépséget, melyet Petkes József akvarell képei is láttatnak és megfogalmaznak. Miközben elkezdődtek a galéria munkálatai, útjaink többször is a Szabolcs Szatmár Bereg megyei Napkor község egyik házához vezettek, ahol a festőművész lakott. Sorra hoztuk el a képeit és a róla készült kiadványokat, melyeket több évtizeden keresztül őrzött és vigyázott. Megilletődötten figyeltem azt, hogy milyen könnyedséggel engedi át évtizedes értékeit a művész szülővárosának, Tasnádnak.
A megkapott képanyag feldolgozásának és katalogizálásának elkészítésében nagy segítségünkre volt Vass Csaba festőművész, aki nagy pontossággal és oda figyeléssel készítette fel a képeket a jövendő állandó tárlatra. Ettől kezdve már gyorsabban vezetett az út a megvalósítás felé. A terem 2 év alatt külsőségeiben sikeresen megújult. Sikerült beszerezni a minőségileg legmegfelelőbb képfüggesztési rendszert is, hogy Petkes József művész úr képei méltóképpen foglalhassák el végeleges helyüket.
2012. május 4.-ére tűztük ki a terem felavatását. A művész úr sajnos hirtelen betegsége miatt nem vehetett részt a hivatalos és ünnepélyes megnyitón, de családja képviseletében és természetesen a már kiállított műalkotásaiban jelen volt. A szülőváros, a magyar és református közösség nagy örömmel fogadta be új „gyermekét”, és méltóképpen dédelgeti híres szülöttjének örökségét.
Petkes József egy másik örökséget is ránk hagyományozott, mely népművészeti értéket képvisel: a környék tájjellegű, általa összegyűjtött és őrzött népművészeti tárgyairól és régi könyvekről van szó, melyeket tervünk szerint egy hagyományőrző szobában állítanánk ki, akkor, amikor épületünk egy újabb részét sikerül majd felújítanunk. Mi itt Tasnádon mindannyian hálásak vagyunk a Teremtőnek és természetesen Petkes Józsefnek, hogy ilyen megtisztelő örökség birtokába jutottunk, és őszintén kívánjuk, hogy alkotásaiban örökké éljen a művész úr, melyért mi életünkben mindent meg fogunk tenni.
Vass Csaba Tasnádon élő képzőművész tanítványként ír.
Számomra „Misi-bácsi”, mert én, mint minden tasnádi, csak így nevezhetem, egy nagy terebélyes tölgyfához hasonlít, mely alatt mind az esőben csatangoló, mind a tűző napfényben árnyékot kereső vándor teljes védelmet, biztonságot érezhet. Így vett lombjai alá engem is ez a nagy művész, s bárki más földijét, ki kért avagy reászorult a segítségére.
Még gyerekek voltunk, amikor kezdtem figyelni apánk izgatottságát, majd örömét, valahányszor „Misi bácsi” bejelentkezett. Az évek teltek, mi felnőttünk, ők lassan megöregedtek, de valahányszor a művész úr tiszteletét tette a Vass család hajlékában Vasséknál mindig ünnep volt.Valahányszor egy pohár tasnádi bor mellett, újra és újra előkerültek az iskoláskori emlékek, vagy éppen az aktuális mindennapi problémák, amit a két egykori iskolatárs testvérként tudott megtárgyalni minden alkalommal, mintha mindkettőjüket évekkel fiatalította volna meg e találkozás. Aztán teltek az évek… Apánkat korán elvitte a betegség… Hamar megfeledkezett környezete róla… Talán egy ember maradt, aki soha nem felejtette, hogy honnan indult, és arról sem, hogy az „Újsor 15 alatt” élt egykoron legjobb iskolás cimborája, kivel testvérként nőttek fel, és egyikük a festőművészként, másik helytörténészként próbált Tasnádon városának hírnevet szerezni.
Ő az, aki a mai napig apánk emlékét leginkább őrzi és tiszteli. „Misi bácsi” maradt számomra az, akit apám helyett apámnak tekintek. Kicsit apa, kicsit tanár, kicsit mentor, s legfőképp ő számomra is igaz barát lett.
A közösen eltöltött berekfürdői s napkori alkotótáborok alkalmával magyar, román, német, francia, holland, belga, ukrán, s ki tudja még milyen nemzetiségű alkotótársakat tudott a művészet égisze alá gyűjteni. Ez is csak az ő tiszteletreméltó, becsületes, emberi mivolta által jöhetett létre. Meggyőződésem, hogy képei nem csupán esztétikai mércével mérhetők, hanem etikaival is. Ő az, aki hű maradt a tájhoz, a népéhez s a helyhez ahonnan elindult.
Ő az, aki elmondhatja a Szilágyság élő szülötteként, hogy az ÉRTŐL INDULT EL, ÉS BEFUTOTT A SZENT NAGY ÓCEÁNBA
Örökifjú Petkes József festőművész pedig így vall:
„ Boldog ember vagyok, megáldva erővel s egészséggel, igy aztán örökké úton szeretek lenni, hogy eljuthassak a számomra s népem számára kedves helyekre. Nincs is annál nagyobb boldogság, ha ember adhat és segithet, mikor felkeltheted a közel állókban a hitet és a reményt egy képpel vagy szoborral, hogy tudatosodjon benne saját értékeink megbecsülése vagy teszem mind ezt bár egy meleg baráti szóval...”
Művészete magas szinten képviseli Erdélyt, a magyar kultúrát a világban.
2017
--Mi voltunk az első nemzedék – mondja a telefonba lelkesen Petkes József --, 1948 – 49-ben velünk kezdte működését az Akadémia. Szép évek voltak, nagy tenni akarás ideje.
--Az Ön munkájában hogyan „kezdődik” egy kép?
--Hát természetjárás, barangolás közben rácsodálkozás a kezdet, megcsillan valami. Megszületik egy alapérzés. Ott helyben ceruzavázlat készül. Majd a képet a műteremben festem meg, ott építem fel a színeket. Az eredeti alapérzést festem meg.
Az akvarell gyors munkát követel – Petkes József festményei újraköltött tájképek lesznek, ott vannak bennük a hely legendái és anekdotái is. Művészi szempontból kiérleltek, néprajzilag hitelesek. „Tájképei mély élmények tárházát hordozzák” – írja Gaál András.
1986-ban „sorozatos hatósági zaklatások miatt kénytelen tárgyi néprajzi gyűjtőmunkáját abbahagyni. Ekkor települ át Magyarországra, Oroson, Nyíregyháza mellett telepszik le és a sóstói múzeumfaluban lesz muzeológus. A berekfürdői Művésztelep vezetője.” Wikipédia, dátum)
Felesége 1956-os magatartásáért két év börtönbüntetést kapott. Megfenyegették őket, hogy gyermekük itt nem tanulhat tovább.
--Mindez miért hiányzik az Önről szóló szövegekben? – kérdeztem.
--Akik rólam írtak, mindezt vagy nem tudták, vagy nem merték megírni. De hagyjuk ezt. Említsük meg, mert végül is tagadhatatlan, de ne részletezzük. Harminc évvel ezelőtt történt, Most már más világot élünk, egészen más világot.
Ismét egy elüldözött művész, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Hogyan kell tehát szólni ma Petkes József művészetéről? Ismételgetni az életrajzi adatokat – ártalmatlan, de... kevés. Csapatmunka lesz, gondolltam, határon innen és túlról, ez a nagyszerű életút már ott tart, hogy az alkotóról intézményt neveztek el. Tasnádon, a szülővárosában Petkes József emlékház nyílt, állandó kiállítással. Petkes József művészetének a recepciójáról is szólni kell.
Máriás József ny. újságíró Szatmárról települt át Magyarországra. Kezdettől ismeri, követi a művész életútját, Petkes József-albumhoz értő előszót. Írt. (Könyvészeti adatok)
--Magyarországra történt áttelepedése jelentett valamilyen törést az életműben?
--Az 1986-os áttelepülés igen nehéz döntés, súlyos elhatározás volt, amely nem múlhatott el nyomtalanul Petkes József életében – feleli Máriás József. -- Bizonyára, lélekben, ő is megsínylette. A teljesen új közegben, más pedagógiai keretek között tanítani, majd muzeológusként dolgozni, az addigiaktól eltérő feladatként állt előtte. A képzőművészeti pályája azonban töretlennek mondható. Igen hamar beilleszkedik, szocializálódik a nyíregyházi, szabolcsi és országos művészeti életben. A következő évben egyéni kiállításon mutatkozik be Nyíregyházán. Azt követte a miskolci, a debreceni, budapesti… és még jónéhány egyéni tárlat. Ez is jelzi, hogy alkotói pályájának újabb, gyümölcsöző szakasza kötődik az új hazához. Ebben katalizátor szerep jut annak a lehetőségnek is, amely 1990 után nyílik meg előtte: erdélyi kapcsolatai újrarendezésének, ihletadó forrásaihoz való újbóli kötődésnek
--Hogyan fogadta a magyarországi közönség Petkes József művészetét?
--Egyértelműen és egyöntetűen pozitívan. Beszédes bizonyítéka ennek az, hogy az első bemutatkozást követő években Nyíregyházán újabb kilenc, Debrecenben két, Budapesten pedig öt egyéni kiállításra hívták meg, adtak teret és lehetőséget újabb munkái bemutatásához. És ő szívesen válaszolt minden meghívásra. Ennek köszönhetően jutott el Esztergomba, Mátészalkára, Szegedre, Dunaújvárosba. Szívesen válaszolt és állította ki műveit kisvárosok és községek művelődési házaiban is. Hírnevének növekedését jelzik a nyíregyházi, debreceni, budapesti csoportos kiállításokra szóló meghívások, az azokon való rendszeres jelenlét. Az áttelepülés pozitív hozama, hogy kinyílik előtte a nyugati utazások és művészi jelenlét lehetősége. Hisz Romániában álmodni sem lehetett arról. Németországban hat, Svédországban három városban állított ki, vett részt erdélyi művészekkel közös tárlatokon.
Az itteni művészi élet nyújtotta többletet jelentették az alkotótáborok. A hortobágyi alkotótábornak húsz éven át (1986–2007) volt rendszeres résztvevője, több mint tíz esztendő (1996–2007) köti a hajdúszoboszlóihoz. Ugyaninnen jut el Ukrajna, Lengyelország, Németország, Litvánia, Szerbia, Franciaország művészi közösségeibe. Az ott szerzett tapasztalatok – és egyéni szervező ambíciója és képessége – indítja arra, hogy megszervezze és másfél évtizeden át (1996–2010) vezesse a berekfürdői alkotótábort, a napkorit (2005–2010), továbbá az abádszalókit (1995–1996) és a svédországi tangargeit (1996). Ezekre, az anyaországiakon kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki művészeket is meghív, bekapcsolva őket az egyetemes magyar művészeti élet áramkörébe.
--A festőművész folytatja–e az Erdélyben kibontakozott néprajzi gyűjtőmunkáját?
--A szatmárnémeti kiadásban megjelent Szatmár vidéki néphagyományok (1979) című kötetben közölt elmélyült és gazdagon illusztrált tanulmány, a hetvenes–nyolcvanas évek gyűjtőmunkáját rendszerező és összegző Néprajzi barangolások a Partiumban (Debrecen, 1979) című kötet megérdemelt elismerést vívott ki a kolozsvári és debreceni szakemberek körében. Áttelepülése után a folytatás elmaradt, illetve a debreceni néprajzi tanszéke szaklapjában közölt néhány alkalmi írás jelzi ez irányú érdeklődésének tovább élését.
A tasnádi Petkes József emlékház történetét Pakulár István és Pakulár Julianna lelkipásztorok írják le.
Minden megvalósítandó terv először a gondolatokban születik meg. Az elképzelés és a megálmodás csak az első fejezete annak, ami valamikor a Teremtő akaratából meg fog születni. Számtalanszor tapasztaljuk azt, hogy az elképzelés és a megvalósítás között sokszor igen göröngyös és hosszú az út. Ezen az úton indultunk el hárman: Petkes József, Tasnádról elszármazott, jelenleg Magyarországon élő festőművész, Vass Csaba tasnádi képzőművész, mint az idős elszármazott tanítványa és barátja, végül én magam, aki befogadtam a Tasnádi Református Gyülekezet nevében a hazagondoló és szülőföldjét el nem felejtő festőművész szellemi, alkotói végakaratát és szülővárosának szánt hagyatékát. Ez a végakarat az volt, hogy Petkes József szülővárosának, magyar közösségének és református egyházának egy olyan alkotói örökséget adjon át, amely méltó válasz arra, hogy milyen indíttatást kapott szülővárosában és milyen módon kapcsolódik össze még mindig lélekben szülőhelyével.
Az idős festőművész, Petkes József őszinte megnyilvánulásából merítettem erőt, hiszen a festőművész múltba visszanyúló érzéseivel nézett vissza szülőföldjére. Olyan művészi és emberi üzenet volt, amelyet nem lehetett elutasítani, hiszen az elszármazott festőművész hazagondolása adni akart annak a közösségnek, amely a képzőművészt alkotói és életútjára engedte. Hiszem, hogy mindhármunkat ez a küldetés hangolt össze: adni a szülőföldnek, és hogy a képzőművész által hátrahagyott szépet és lélekemelőt adjuk át az utókornak. Örömmel és hálával tapasztaltam meg azt, hogy valami olyanért gondolunk és teszünk, ami szemnek, szívnek és léleknek is majd tetszeni fog.
A tasnádi magyar közösségnek szánt hagyaték, a negyvenöt festmény várta a maga méltó helyét, hogy megmutathassa alkotói értékét és szépségét. Ekkor kínálkozott az alkalom, hogy a Tasnádi Református Egyházközség által visszaigényelt régi református iskola falain belül kapjon helyt a szülőváros Petkes galériája.
A Petkes galéria kivitelezésénél azt szerettük volna figyelembe venni, hogy a majdan elkészülendő terem sugározza azt a szépséget, melyet Petkes József akvarell képei is láttatnak és megfogalmaznak. Miközben elkezdődtek a galéria munkálatai, útjaink többször is a Szabolcs Szatmár Bereg megyei Napkor község egyik házához vezettek, ahol a festőművész lakott. Sorra hoztuk el a képeit és a róla készült kiadványokat, melyeket több évtizeden keresztül őrzött és vigyázott. Megilletődötten figyeltem azt, hogy milyen könnyedséggel engedi át évtizedes értékeit a művész szülővárosának, Tasnádnak.
A megkapott képanyag feldolgozásának és katalogizálásának elkészítésében nagy segítségünkre volt Vass Csaba festőművész, aki nagy pontossággal és oda figyeléssel készítette fel a képeket a jövendő állandó tárlatra. Ettől kezdve már gyorsabban vezetett az út a megvalósítás felé. A terem 2 év alatt külsőségeiben sikeresen megújult. Sikerült beszerezni a minőségileg legmegfelelőbb képfüggesztési rendszert is, hogy Petkes József művész úr képei méltóképpen foglalhassák el végeleges helyüket.
2012. május 4.-ére tűztük ki a terem felavatását. A művész úr sajnos hirtelen betegsége miatt nem vehetett részt a hivatalos és ünnepélyes megnyitón, de családja képviseletében és természetesen a már kiállított műalkotásaiban jelen volt. A szülőváros, a magyar és református közösség nagy örömmel fogadta be új „gyermekét”, és méltóképpen dédelgeti híres szülöttjének örökségét.
Petkes József egy másik örökséget is ránk hagyományozott, mely népművészeti értéket képvisel: a környék tájjellegű, általa összegyűjtött és őrzött népművészeti tárgyairól és régi könyvekről van szó, melyeket tervünk szerint egy hagyományőrző szobában állítanánk ki, akkor, amikor épületünk egy újabb részét sikerül majd felújítanunk. Mi itt Tasnádon mindannyian hálásak vagyunk a Teremtőnek és természetesen Petkes Józsefnek, hogy ilyen megtisztelő örökség birtokába jutottunk, és őszintén kívánjuk, hogy alkotásaiban örökké éljen a művész úr, melyért mi életünkben mindent meg fogunk tenni.
Vass Csaba Tasnádon élő képzőművész tanítványként ír.
Számomra „Misi-bácsi”, mert én, mint minden tasnádi, csak így nevezhetem, egy nagy terebélyes tölgyfához hasonlít, mely alatt mind az esőben csatangoló, mind a tűző napfényben árnyékot kereső vándor teljes védelmet, biztonságot érezhet. Így vett lombjai alá engem is ez a nagy művész, s bárki más földijét, ki kért avagy reászorult a segítségére.
Még gyerekek voltunk, amikor kezdtem figyelni apánk izgatottságát, majd örömét, valahányszor „Misi bácsi” bejelentkezett. Az évek teltek, mi felnőttünk, ők lassan megöregedtek, de valahányszor a művész úr tiszteletét tette a Vass család hajlékában Vasséknál mindig ünnep volt.Valahányszor egy pohár tasnádi bor mellett, újra és újra előkerültek az iskoláskori emlékek, vagy éppen az aktuális mindennapi problémák, amit a két egykori iskolatárs testvérként tudott megtárgyalni minden alkalommal, mintha mindkettőjüket évekkel fiatalította volna meg e találkozás. Aztán teltek az évek… Apánkat korán elvitte a betegség… Hamar megfeledkezett környezete róla… Talán egy ember maradt, aki soha nem felejtette, hogy honnan indult, és arról sem, hogy az „Újsor 15 alatt” élt egykoron legjobb iskolás cimborája, kivel testvérként nőttek fel, és egyikük a festőművészként, másik helytörténészként próbált Tasnádon városának hírnevet szerezni.
Ő az, aki a mai napig apánk emlékét leginkább őrzi és tiszteli. „Misi bácsi” maradt számomra az, akit apám helyett apámnak tekintek. Kicsit apa, kicsit tanár, kicsit mentor, s legfőképp ő számomra is igaz barát lett.
A közösen eltöltött berekfürdői s napkori alkotótáborok alkalmával magyar, román, német, francia, holland, belga, ukrán, s ki tudja még milyen nemzetiségű alkotótársakat tudott a művészet égisze alá gyűjteni. Ez is csak az ő tiszteletreméltó, becsületes, emberi mivolta által jöhetett létre. Meggyőződésem, hogy képei nem csupán esztétikai mércével mérhetők, hanem etikaival is. Ő az, aki hű maradt a tájhoz, a népéhez s a helyhez ahonnan elindult.
Ő az, aki elmondhatja a Szilágyság élő szülötteként, hogy az ÉRTŐL INDULT EL, ÉS BEFUTOTT A SZENT NAGY ÓCEÁNBA
Örökifjú Petkes József festőművész pedig így vall:
„ Boldog ember vagyok, megáldva erővel s egészséggel, igy aztán örökké úton szeretek lenni, hogy eljuthassak a számomra s népem számára kedves helyekre. Nincs is annál nagyobb boldogság, ha ember adhat és segithet, mikor felkeltheted a közel állókban a hitet és a reményt egy képpel vagy szoborral, hogy tudatosodjon benne saját értékeink megbecsülése vagy teszem mind ezt bár egy meleg baráti szóval...”
Művészete magas szinten képviseli Erdélyt, a magyar kultúrát a világban.
2017
Pop Norbert, Józsa István
“A PROVOKÁCIÓ INDULATÁVAL HATOTTAM”
Köszöntjük a 90 éves Szőcs Istvánt
-- Az embert kérdezzük. Marosvásárhelyen született 1928-ban – idézzük most fel azt az időt. A ma éló ember azt tudja, annyit tud a 20. század 30-as éveiről, hogy Észak-Erdély az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, a ’30-as évek a gazdasági világválság és a fasizálódás évtizede. Ön hogyan emlékszik a 30-as évekre és gyermekkorára Marosvásárhelyen?
-- Igen kedves emlékeim vannak arról az időszakról. A város abban az időben két fertályra volt felosztva, melyekbe a különböző foglalkozásu emberek gyűltek. Én a kisállomás háta mögött nőttem fel, innen ered a vonzódasom a vasutak es a vonatok iránt. Persze akkoriban ez volt a város elhanyagoltabb része, ahol vegyesen éltek szász, zsidó, magyar és román családok, folytonos zajban és a proletárnegyedeknek megfelelő miazmában.
Édesapám református hitű volt, igazi, hivő kommunista. Édesanyám katolikus egyházi iskolaba járt, ahol a nővérek tanitották, ezért nem mindig értett egyet férjével. Keresztapám Biró Endre erdőmérnok volt. Legjobban leirni őt…hát székely dzsentriként lehet, akit a többiek külőncnek tartottak. Mivel iratokkal nem rendelkezett, hamarosan azt híresztelték róla, hogy orosz kémként keresi kenyerét.
-- A 40-es évek –a világháború és következményei. Hogyan élte át mindezt?
-- A család helyzete enyhén javult a magyarok Vásárhelyre történő bevonulásával. Keresztapját, Biró Endrét kinevezték helyi igazgatónak, és meg magával Horthy Miklóssal is eljár vadászni. Felesége intelligens zsido hölgy volt, és ez hamarosan bonyodalmakhoz vezetett. Mikor kezdték a zsidókat deportálni, a feleségét is elfogták. Hiába telefonált Pestre, hogy próbálja befolyásolni, menteni az ügyet. Feleségét a megszállott Lengyelországba, először a koronkai téglagyárba hurcolták, utána pedig deportálták Auschwitzba. Szerencsére, annak köszönhetően, hogy sok nyelvet ismert, közöttük a hébe0rt és a németet, tolmácsként alkalmazták, hasznos volt, és így sikerült túlélnie a háborút.
1944 nyarán mint kiscserkész sikerult munkát találnom a helyi postán, és hogy ne unatkozzam, a felnőttek megengedték, hogy az ottani archivum irataiból olvasgassak. Így sok érdekes irat került a kezembe. Peldaul gróf Teleki Pál 1941-ben történő (ön)gyilkosságáról szóló telegrammok. Az első telegrammban hírül adják, hogy Teleki Pált aznap este, április 3-án megyilkolták. Nem sokkal utána érkezett egy új értesités, mely az előzőt tévesnek mondja, tudosítja a helyi képviselőket, hogy Teleki miniszter úr öngyilkos lett. Eme két telegramm után rátaláltam egy harmadikra is, amelyet a második után egy órával később kűldtek. Ez az irat arról tudósit, hogy csak most találtak rá Teleki Pál miniszter úr holttestére. Mindez mire utalhat? Szerintem ezek a következetlenségek arra utaltak hogy a németek nem játszottak tisztán, egészen meglehet hogy a Gestapo befolyásolta ezeket az eseményeket.
-- A háborus évekről… Életre szóló, meghatározó élmémyek. Mit tart fontosnak elmondani?
-- ’44 szeptember 15-én Marosvásárhelyt kiürítik katonailag.Mindenféle gépezetet, amit el lehet gondolni, fel kellett pakolni a teherautókra,vonatokra, hogy elvigyék Dézsre. Így én is munkára találtam. Felültettek Dézsig egy gépkocsira, és a munka befejeztével 500 pengővel fizették ki fáradalmaimat, ami akkor persze szép összeg volt egy fiatal számára. Innen hol gyalog, hol potyautasként elindultam Pestre. És az 500 pengőmnek nagy része el is fogyott a hossú út során.
Pesten beiratkoztam a Pápai Református Kollégiumba, de nemsokára elkezdődött a “Horthy-féle kisérlet” -- és az oktatás megszűnt. Ezek utan beosztottak rakodómunkásnak, és itt értesültem a székely alakulatok jelenlétéről Magyarorszagon. Így tehát újból útnak indultam, hogy a honfitársaimat felkeressem. A következő hetekben körbeutaztam a nagyobb városokat. Mig végre Győrben rátaláltam egy vásárhelyi alakulatra.It t tudtam meg, hogy bátyám Németorszagban va -- korházban.
Ugyancsak Győrben győztek meg, hogy lépjek be katonának. Úgy tervezték, hogy amig a kiképzés befejeződik, a háború is véget ér. Ez persze nem így lett -- és egy hét kiképzés után ki is vezényeltek minket a frontra Incze Lajos szakaszparancsnok vezetésével.
A tél folyamán találkoztak először az orosz csapatokkal, Vértesacsa nevű helység környékén, ahova felderitőként küldték. A falubeliek épp készültek áttérni az oroszokhoz, mikor nagy csörtetve betörtek a T-34-es tankok. A felderitőcsapattal együtt sikerült kilopózniuk a tankok mellett, és időben visszatérnek a csapathoz, hogy jelenttsenek az ellenséges haderőröl.
Ezek után Komárom fele indultak, de hamarosan átirányították a szakaszt Esztergom bekeritésének megakadályozására. Itt az állomás környékén több napon keresztül folyt a harc, és eközben hol az oroszok foglalták el, , hol mi foglaltuk vissza ezt a stratégiai poziciót.
A hosszas hadakozás persze gyorsan növelte a katonák soraiban az elégedetlenséget, sokan dezertálni akartak. Erre volti s esély, mikor egy rövid csatározás után én is belopóztam egy elhagyatott házba, ahol átöltöztem civilbe. A lábamra civil cipőt nem találtam, igy tehát pár régi zsákkal tekertem be a labaimat, hogy ne lehessen látni a katonai lábbelit. Dezertáltam, de a dezertáló társaimmal ellentétben az oroszokat nem trtottam megbizhatóknak, és eldöntöttem, hogy inkább visszaindulok az országomba. Az ablakon másztam ki – és rögtön szembefutottam egy SS Militarpolizei tiszttel. De az szerencsére túl elfoglalt volt, és nem vett számba. Hamarosan sikerült kikerülnöm a városbol,. A főút mellett egy páncéltörő állásnál megállitott egy csendőr. Gyanitották, hogy dezertőr vagyok, de ifjú koromnak köszönhetően továbbengedi,tek. De először a katonák elmondták, hogy Nagymaroson áttortek az oroszok. Estére beérkeztem Pápába, ahol az a beszéd járta, hogy a volt szakaszom egészében áttért az oroszokhoz.
Nemsokára Sopronba kerültem, ahol egy volt iskolatársamnál maradtam éjszakára. Itt végre sikerült lecserélnem a katonacsizmát. Ausztriába szöktem, Wiener Neustadton keresztül. Itt a csendőrök elfogtak. Kihallgattak. Továbbra is állitottam, újra és újra ismételtem, hogy csak egy civil vagyok, aki az oroszoktól menekül. Végül elengedtek es elküldtek a regionális magyar menekültescsoporthoz Innen pedig az Arbeitsamthoz kerülyrm. Felvettek mint “Ausländer hilfsarbeitert” – külföldi segédmunkást, és vonattal elkuldtek Dresdenbe dolgozni. Nem szálltam le, mikor kell, és a vonattal elkerültem Berlinbe. Aztán hónapokig városból városba utaztam, amíg az amerikaiak beérkeztek Németorszagba. A háború véget ért És végre visszajutottam Erdélybe.
-- Az ’50-es évekre hogy emlékszik?
-- Az 56-os forradalom évében már Vásárhelyen éltem, propaganda—felelősként dolgoztam. A faliújságok szerkesztésével foglalkotam, úgynevezett “alkoto marxizmussal”. Tóth Sándor, volt tanárom rendőri megfigyelés alá került, és ez arra késztetett, hogy ne vegyek részt a magyarországi forradalmi protestálásban. Ennek ellenére -- irói munkaságomnak köszönhetően -- magam is a párt figyelmébe kerültem: foltamatosan követtek, lehallgatták a telefonomat, és leveleimet nem egyszer el is kobozták.
-- A kritikust kérdezzük. A magyar kultúra szigetekre van osztva, mindegyikük külön karakter. Az erdélyi magyar irodalomnak hogyan írja le a karakterét?
-- Bevallom, már közel két évtizede nem követem olyan intenzíven, mint azelőtt, sem a magyar, sem a világirodalmi tendenciákat.
Az erdélyi irodalom egészének funkcióiról is, régebbi magamnak ellentmondva, új véleményt alkotok. Eszerint az ilyen kisebbségi irodalmak sokkal inkább a társadalom életműködéseinek klinikai jeleihez tartoznak, mintsem a világirodalom gazdagításához. Nekünk nem kell, nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy kisebbségi helyzetben is tudunk világirodalmat alkotni.
Egyrészt a posztmodernitás bírálatát kiterjesztem Tompa Gábor szinházára is, mely magas európai szinvonalakat akar képviselni, de szűk elit közönségnek szóló előadásokon vitacikkek sorozatában veri el a port, és populáris, széles közönséget vonzó bemutatókat követel. Másrészt puszta irodalmi kultuszteremtésnek tekintem mindazt, amit Balogh Edgárék, Dávid Gyuláék és Kántor Lajosék szerkesztettek, képviseltek. Mindezeket csupán egy úrizálni akaró társaság bekötött szemű, lojális irodalmának tartom.Velük szemben áll Balázs Ferenc, Bözödi György, Ignácz Róza és Daday Loránd, akik szerintem tragikusabban fogták fel az irodalom szerepét.
-- És kritikusként mi vezette alkotói magatartását?
-- Szerintem a kritikusokat nem azért szeretik, mert szigorúak vagy nem. A kritikust sokkal gyakrabban támadják, gyalázzák amiatt, hogy megdicsér, mint amiatt, hogy bírál-e valakit. A kritikának semmilyen más szerepe nincs, mint hogy „bizonyos kavarással' a szellemi erjedést szolgálja. A szellemi életnek nem szabad megülepednie. Így tehát én inkább a provokáció indulatával hatottam kritikusi karrierem során, és igy gyakran rámutattam a kulturális és irodalmi jelenségek rögzült, kanonizált képének fonákjára, valamely szokatlan nézőpontból közelítvén azokhoz.
-- A kutatót kérdezzük. A sumér-magyar rokonságot hirdette, kutatta.
-- Az 1970-es években az Enyedi Kollégiumban találkoztam Dr. Varga Zsigmonddal, akinek egyik dolgozata inspirálja, hogy mélyebb betekintést vessek eme témára. (http://doulos.hu/albertirsa/osmagyar.pdf).
Sok példája körébe esik a Selyemsárhajú Magyar Ilona cimű népköltészetű darab is. Elemzése szerint a “…selyem sajhajú”, “Saly” – bővült alakjában sajgó vagy salgó -- eredetileg annyit jelent, hogy “fényes, tűzsárga”. Továbbá így ellemzi “Júlia szép leány” című balladánkat: az szerinte nem középkori eredetű, hanem a pogány misztériumjátékokkal tart rokonságot, és még azokon is túlmutatva az ősi Egyiptom hitvilágában és művészetében gyökerezik. Benne csillagászati képletnek fogja fel Júliát, aki a zodiákus Szűz nevű csillagképe, “a fodor fejér bárány” pedig a Kosé. Eme csillagászati szempontot névetimológiai elemzésekkel kapcsolja össze, és vallásideológiai, meg a magyar hiedelemvilággal kapcsolatos felismerésekre jut, azzal az indoklással, hogy „népmeséinkben a királykisasszony testén titkos jegyek vannak", Azaz csillagjegyek. Júlia tehát az állatöv egyik csillagképe, a Virgo, magyarul: Aratószűz.
Más példájaként felhozza a magyar történelmi legendaköréből Ügyek vezér lányának nevét, az Emese nevet, akitől Álmos vezér született. A modern nyelvészek szerint Emese az Emse szóból ered, mely “szoptató kocát” jelent. Nem épp egy hercegnőnek megfelelő elnevezés. De ha az óegyiptomi nyelvbe belemélyedünk, észrevehetjük, hogy van egy hasonló szó, az „É-mo-sha”, mely holdleányt jelent. A család egy másik tagjára is ráfigyelhetünk: magára Árpád hercegre. Nevét a modern etimológusok kicsinyitőnévnek tekintik, “árpácska” jelentéssel. Ezzel szemben elénk tár egy trónörököst , aki az V. dinasztia idején uralkodott Egyiptomban. Neve? „Erpáti” -- mai megfelelője “koronaherceg” lenne. Mindkét név inkább megfelel egy nemes család sarjainak , mint az eddig elfogadott forditások.
Persze sokan ellenzik a sumér-magyar rokonság teoriáját. Lehet ez a történelemfelfogás azért nem érvényesülhetett a tudományos életben, mert a szumírok urál-altáji származását tagadták, másrészt félvén tőle, hogy ez egy napon mégiscsak bebizonyosodhat, igyekeztek minél több bizonytalan és megoldhatatlan mozzanatot kimutatni a szumír-kérdésben.
2020
-- Igen kedves emlékeim vannak arról az időszakról. A város abban az időben két fertályra volt felosztva, melyekbe a különböző foglalkozásu emberek gyűltek. Én a kisállomás háta mögött nőttem fel, innen ered a vonzódasom a vasutak es a vonatok iránt. Persze akkoriban ez volt a város elhanyagoltabb része, ahol vegyesen éltek szász, zsidó, magyar és román családok, folytonos zajban és a proletárnegyedeknek megfelelő miazmában.
Édesapám református hitű volt, igazi, hivő kommunista. Édesanyám katolikus egyházi iskolaba járt, ahol a nővérek tanitották, ezért nem mindig értett egyet férjével. Keresztapám Biró Endre erdőmérnok volt. Legjobban leirni őt…hát székely dzsentriként lehet, akit a többiek külőncnek tartottak. Mivel iratokkal nem rendelkezett, hamarosan azt híresztelték róla, hogy orosz kémként keresi kenyerét.
-- A 40-es évek –a világháború és következményei. Hogyan élte át mindezt?
-- A család helyzete enyhén javult a magyarok Vásárhelyre történő bevonulásával. Keresztapját, Biró Endrét kinevezték helyi igazgatónak, és meg magával Horthy Miklóssal is eljár vadászni. Felesége intelligens zsido hölgy volt, és ez hamarosan bonyodalmakhoz vezetett. Mikor kezdték a zsidókat deportálni, a feleségét is elfogták. Hiába telefonált Pestre, hogy próbálja befolyásolni, menteni az ügyet. Feleségét a megszállott Lengyelországba, először a koronkai téglagyárba hurcolták, utána pedig deportálták Auschwitzba. Szerencsére, annak köszönhetően, hogy sok nyelvet ismert, közöttük a hébe0rt és a németet, tolmácsként alkalmazták, hasznos volt, és így sikerült túlélnie a háborút.
1944 nyarán mint kiscserkész sikerult munkát találnom a helyi postán, és hogy ne unatkozzam, a felnőttek megengedték, hogy az ottani archivum irataiból olvasgassak. Így sok érdekes irat került a kezembe. Peldaul gróf Teleki Pál 1941-ben történő (ön)gyilkosságáról szóló telegrammok. Az első telegrammban hírül adják, hogy Teleki Pált aznap este, április 3-án megyilkolták. Nem sokkal utána érkezett egy új értesités, mely az előzőt tévesnek mondja, tudosítja a helyi képviselőket, hogy Teleki miniszter úr öngyilkos lett. Eme két telegramm után rátaláltam egy harmadikra is, amelyet a második után egy órával később kűldtek. Ez az irat arról tudósit, hogy csak most találtak rá Teleki Pál miniszter úr holttestére. Mindez mire utalhat? Szerintem ezek a következetlenségek arra utaltak hogy a németek nem játszottak tisztán, egészen meglehet hogy a Gestapo befolyásolta ezeket az eseményeket.
-- A háborus évekről… Életre szóló, meghatározó élmémyek. Mit tart fontosnak elmondani?
-- ’44 szeptember 15-én Marosvásárhelyt kiürítik katonailag.Mindenféle gépezetet, amit el lehet gondolni, fel kellett pakolni a teherautókra,vonatokra, hogy elvigyék Dézsre. Így én is munkára találtam. Felültettek Dézsig egy gépkocsira, és a munka befejeztével 500 pengővel fizették ki fáradalmaimat, ami akkor persze szép összeg volt egy fiatal számára. Innen hol gyalog, hol potyautasként elindultam Pestre. És az 500 pengőmnek nagy része el is fogyott a hossú út során.
Pesten beiratkoztam a Pápai Református Kollégiumba, de nemsokára elkezdődött a “Horthy-féle kisérlet” -- és az oktatás megszűnt. Ezek utan beosztottak rakodómunkásnak, és itt értesültem a székely alakulatok jelenlétéről Magyarorszagon. Így tehát újból útnak indultam, hogy a honfitársaimat felkeressem. A következő hetekben körbeutaztam a nagyobb városokat. Mig végre Győrben rátaláltam egy vásárhelyi alakulatra.It t tudtam meg, hogy bátyám Németorszagban va -- korházban.
Ugyancsak Győrben győztek meg, hogy lépjek be katonának. Úgy tervezték, hogy amig a kiképzés befejeződik, a háború is véget ér. Ez persze nem így lett -- és egy hét kiképzés után ki is vezényeltek minket a frontra Incze Lajos szakaszparancsnok vezetésével.
A tél folyamán találkoztak először az orosz csapatokkal, Vértesacsa nevű helység környékén, ahova felderitőként küldték. A falubeliek épp készültek áttérni az oroszokhoz, mikor nagy csörtetve betörtek a T-34-es tankok. A felderitőcsapattal együtt sikerült kilopózniuk a tankok mellett, és időben visszatérnek a csapathoz, hogy jelenttsenek az ellenséges haderőröl.
Ezek után Komárom fele indultak, de hamarosan átirányították a szakaszt Esztergom bekeritésének megakadályozására. Itt az állomás környékén több napon keresztül folyt a harc, és eközben hol az oroszok foglalták el, , hol mi foglaltuk vissza ezt a stratégiai poziciót.
A hosszas hadakozás persze gyorsan növelte a katonák soraiban az elégedetlenséget, sokan dezertálni akartak. Erre volti s esély, mikor egy rövid csatározás után én is belopóztam egy elhagyatott házba, ahol átöltöztem civilbe. A lábamra civil cipőt nem találtam, igy tehát pár régi zsákkal tekertem be a labaimat, hogy ne lehessen látni a katonai lábbelit. Dezertáltam, de a dezertáló társaimmal ellentétben az oroszokat nem trtottam megbizhatóknak, és eldöntöttem, hogy inkább visszaindulok az országomba. Az ablakon másztam ki – és rögtön szembefutottam egy SS Militarpolizei tiszttel. De az szerencsére túl elfoglalt volt, és nem vett számba. Hamarosan sikerült kikerülnöm a városbol,. A főút mellett egy páncéltörő állásnál megállitott egy csendőr. Gyanitották, hogy dezertőr vagyok, de ifjú koromnak köszönhetően továbbengedi,tek. De először a katonák elmondták, hogy Nagymaroson áttortek az oroszok. Estére beérkeztem Pápába, ahol az a beszéd járta, hogy a volt szakaszom egészében áttért az oroszokhoz.
Nemsokára Sopronba kerültem, ahol egy volt iskolatársamnál maradtam éjszakára. Itt végre sikerült lecserélnem a katonacsizmát. Ausztriába szöktem, Wiener Neustadton keresztül. Itt a csendőrök elfogtak. Kihallgattak. Továbbra is állitottam, újra és újra ismételtem, hogy csak egy civil vagyok, aki az oroszoktól menekül. Végül elengedtek es elküldtek a regionális magyar menekültescsoporthoz Innen pedig az Arbeitsamthoz kerülyrm. Felvettek mint “Ausländer hilfsarbeitert” – külföldi segédmunkást, és vonattal elkuldtek Dresdenbe dolgozni. Nem szálltam le, mikor kell, és a vonattal elkerültem Berlinbe. Aztán hónapokig városból városba utaztam, amíg az amerikaiak beérkeztek Németorszagba. A háború véget ért És végre visszajutottam Erdélybe.
-- Az ’50-es évekre hogy emlékszik?
-- Az 56-os forradalom évében már Vásárhelyen éltem, propaganda—felelősként dolgoztam. A faliújságok szerkesztésével foglalkotam, úgynevezett “alkoto marxizmussal”. Tóth Sándor, volt tanárom rendőri megfigyelés alá került, és ez arra késztetett, hogy ne vegyek részt a magyarországi forradalmi protestálásban. Ennek ellenére -- irói munkaságomnak köszönhetően -- magam is a párt figyelmébe kerültem: foltamatosan követtek, lehallgatták a telefonomat, és leveleimet nem egyszer el is kobozták.
-- A kritikust kérdezzük. A magyar kultúra szigetekre van osztva, mindegyikük külön karakter. Az erdélyi magyar irodalomnak hogyan írja le a karakterét?
-- Bevallom, már közel két évtizede nem követem olyan intenzíven, mint azelőtt, sem a magyar, sem a világirodalmi tendenciákat.
Az erdélyi irodalom egészének funkcióiról is, régebbi magamnak ellentmondva, új véleményt alkotok. Eszerint az ilyen kisebbségi irodalmak sokkal inkább a társadalom életműködéseinek klinikai jeleihez tartoznak, mintsem a világirodalom gazdagításához. Nekünk nem kell, nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy kisebbségi helyzetben is tudunk világirodalmat alkotni.
Egyrészt a posztmodernitás bírálatát kiterjesztem Tompa Gábor szinházára is, mely magas európai szinvonalakat akar képviselni, de szűk elit közönségnek szóló előadásokon vitacikkek sorozatában veri el a port, és populáris, széles közönséget vonzó bemutatókat követel. Másrészt puszta irodalmi kultuszteremtésnek tekintem mindazt, amit Balogh Edgárék, Dávid Gyuláék és Kántor Lajosék szerkesztettek, képviseltek. Mindezeket csupán egy úrizálni akaró társaság bekötött szemű, lojális irodalmának tartom.Velük szemben áll Balázs Ferenc, Bözödi György, Ignácz Róza és Daday Loránd, akik szerintem tragikusabban fogták fel az irodalom szerepét.
-- És kritikusként mi vezette alkotói magatartását?
-- Szerintem a kritikusokat nem azért szeretik, mert szigorúak vagy nem. A kritikust sokkal gyakrabban támadják, gyalázzák amiatt, hogy megdicsér, mint amiatt, hogy bírál-e valakit. A kritikának semmilyen más szerepe nincs, mint hogy „bizonyos kavarással' a szellemi erjedést szolgálja. A szellemi életnek nem szabad megülepednie. Így tehát én inkább a provokáció indulatával hatottam kritikusi karrierem során, és igy gyakran rámutattam a kulturális és irodalmi jelenségek rögzült, kanonizált képének fonákjára, valamely szokatlan nézőpontból közelítvén azokhoz.
-- A kutatót kérdezzük. A sumér-magyar rokonságot hirdette, kutatta.
-- Az 1970-es években az Enyedi Kollégiumban találkoztam Dr. Varga Zsigmonddal, akinek egyik dolgozata inspirálja, hogy mélyebb betekintést vessek eme témára. (http://doulos.hu/albertirsa/osmagyar.pdf).
Sok példája körébe esik a Selyemsárhajú Magyar Ilona cimű népköltészetű darab is. Elemzése szerint a “…selyem sajhajú”, “Saly” – bővült alakjában sajgó vagy salgó -- eredetileg annyit jelent, hogy “fényes, tűzsárga”. Továbbá így ellemzi “Júlia szép leány” című balladánkat: az szerinte nem középkori eredetű, hanem a pogány misztériumjátékokkal tart rokonságot, és még azokon is túlmutatva az ősi Egyiptom hitvilágában és művészetében gyökerezik. Benne csillagászati képletnek fogja fel Júliát, aki a zodiákus Szűz nevű csillagképe, “a fodor fejér bárány” pedig a Kosé. Eme csillagászati szempontot névetimológiai elemzésekkel kapcsolja össze, és vallásideológiai, meg a magyar hiedelemvilággal kapcsolatos felismerésekre jut, azzal az indoklással, hogy „népmeséinkben a királykisasszony testén titkos jegyek vannak", Azaz csillagjegyek. Júlia tehát az állatöv egyik csillagképe, a Virgo, magyarul: Aratószűz.
Más példájaként felhozza a magyar történelmi legendaköréből Ügyek vezér lányának nevét, az Emese nevet, akitől Álmos vezér született. A modern nyelvészek szerint Emese az Emse szóból ered, mely “szoptató kocát” jelent. Nem épp egy hercegnőnek megfelelő elnevezés. De ha az óegyiptomi nyelvbe belemélyedünk, észrevehetjük, hogy van egy hasonló szó, az „É-mo-sha”, mely holdleányt jelent. A család egy másik tagjára is ráfigyelhetünk: magára Árpád hercegre. Nevét a modern etimológusok kicsinyitőnévnek tekintik, “árpácska” jelentéssel. Ezzel szemben elénk tár egy trónörököst , aki az V. dinasztia idején uralkodott Egyiptomban. Neve? „Erpáti” -- mai megfelelője “koronaherceg” lenne. Mindkét név inkább megfelel egy nemes család sarjainak , mint az eddig elfogadott forditások.
Persze sokan ellenzik a sumér-magyar rokonság teoriáját. Lehet ez a történelemfelfogás azért nem érvényesülhetett a tudományos életben, mert a szumírok urál-altáji származását tagadták, másrészt félvén tőle, hogy ez egy napon mégiscsak bebizonyosodhat, igyekeztek minél több bizonytalan és megoldhatatlan mozzanatot kimutatni a szumír-kérdésben.
2020
Józsa István
25 ÉVES A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE
Beszélgetés Tóth Istvánnal, a Fotóművészek Szövetségének elnökével
--A fénykép valóságos térrel dolgozik, mechanikusan adja vissza a választott téma valós mását – a végeredmény, „a fotó” mégis teljességgel szubjektivizálható, a fényképezőgép mechanikus működése nem semlegesíti, nem kapcsolja ki az alkotó magatartást. A fotó nemcsak a valóság hű mása, a téma nem azonosítható a műalkotással. A megragadott tér, térszelet, a látvány belső fókuszát már automatizmusok szintjén azonosítjuk, „látjuk” – a belső fókusz ugyanakkor meghatároz egy külső fókuszt is, a helyet, a pontot, ahonnan a látványt figyeljük, követjük. Ezzel kerethatást és perspektívát. Amit fotóművészetnek nevezünk, az először is a külső fókuszpont keresése – ha innen, ebből a fókuszpontból, ebből a perspektívából fényképezik a látványt, az eredmény művészfotó, ha amonnan, a fénykép jellegtelen. Keresés tehát a footóművészet, folyamatos keresés, amely a valóság megváltoztatására irányul - egy fotós tevékenységében mikor válik ez a keresés tudatossá ?
--Szerintem csak miután a fotográfus tudatositotta magában a művészi kritériumok alap gondolatait.
--Mennyiben tanulható és tanítható? „Poeta non fid, sed nascitur” – mondja régi bölcsesség, hogyan kezdődik egy fotós karrierje ?
--Azzal, hogy felfedezi magában azt, hogy a fotográfia varázsa őt is megérintette. Ezt tanulni is lehet de az alkalmazására „születni kell”. Tanítani lehet egy olyan személynek, aki kibontakozott ebben a műfajban, illetve számos nemzetözi zsűrikben vett részt és nagyon sokat tapasztalt.
--Mennyiben „fotós” az, akinek van „egy jó gépe” ?
--Az új digitális korszakban sajnos megváltozott a „fotós” szó értelme. Amig az analóg fényképezőgépeknél azért többet kelett tudjon egy korabeli fotográfus mint manapság. Napjainkban miután megvásárolták a fényképezőgépet csupán nyomni kell az exponáló gombot, a többit el végzi a masina magától ! Sokan abba a hibába esnek, hogy miután beszereztek egy performáns fényképezőgépet azt gondolják, hogy azonnal akkora „nagy fotósok” is lettek.
--Az automata gépeket szidni szokták, pedig kitűnőek arra, amiért kitalálták őket: bárki jó emlékképeket készíthessen. Külön tanulás, készülés, szakosodás nélkül. A szükséges munkát a másodperc töredéke alatt elvégzi maga a gép. Egy fotóművész már beviszi az egyéniségét a fényképezés módjába, nem automata gépet használ. (De jegyezzük meg, olyan példát is ismerünk, hogy nemzetközi rangú fotóművész automata gépekkel fényképez, aztán a képeket számítógépben alakítja át.) - Mit nevezhetünk már „jó gépnek”?
--Szerintem a performáns fényképezőgép nem a legjobban szolgálja az alkotó fotóművészt. A digitális „masinákat” arra találták ki hogy kimondottan éles képet készítsen a fotográfus, mivel a fényképezőgépek zömét éppen a a fotográfiát kedvelők vásárolják meg. Ez az ami nem a legkedvezőbb a fotóművész számára, aki mindig arra kell törekedjen, hogy érdekzónát hozza ki élesre (előtérben) és a többit pedig életlenre.
--„Fotós tevékenység” - van, aki eseményeket fotóz - ballagás, esküvők stb. -, van, aki a művészetet keresi. Ha nem a pénz, illetve a pénz, a sok - sok pénz a motiváció, akkor különösebb anyagi haszonnal nem járó szakmai siker lehet az ?
--Normális körülményekben a művészfotográfiával is lehetne pénzt keresni, de sajnos mi még nem tartunk ott, egészen távol vagyunk ettől ! Ebből kifolyólag aztán a fotóművész rendszerint üres pénztárcával marad a zsebében. Tehát a fotóművészetet csak eszmei sikernek lehet nálunk elkönyvelni.
--Egy bűvész, egy zsonglőr akkor tekintheti hivatásosnak magát, mikor a szakma elfogadja, illetve a közönség követi. Mikortól mondhatja valaki „fotóművésznek” magát ?
--Ez egy könnyü kérdésnek tűnik, melyre nagyon nehezen lehet választ adni. Sajnos jelenleg nem tudták meghatározni és elfogadtatni a műkritikusokkal, a fotóművészetet meghatározó kritériumokat. Ezért is merik nehezen felvállani a fotógráfiai műkritikusok ezt a nehéz státuszt. Azért nehéz, mert a fotóművészet egy állandóan fejlődésben lévő vizuális művészeti ág, amely még nem „forrta” ki magát, mint a festőművészet. Szerintem több évtized kell elteljen, amíg a fotóművészet megfogja találni helyét a többi vizuális művészetek között. Sajnos jelen pillanatban szinte mindenki azt valja magáról, hogy ő a legjobb fotóművész.
--A fotóművészet itthon inkább költséges szenvedély...
--Igen, ez nemcsak nálunk, hanem szinte az egész világon az.
--Vannak országok, ahol nagy összegeket fizetnek fényképekért. Ők mit csinálnak jobban, itthon mit kevésbé?
--Felfogás kérdése szerintem az egész. Egyes fejlettebb európai országokban a Kultúrális Minisztériumoknak lehetőségük van arra, hogy rendszerességgel felvásárolhassák a festményeket, grafikákat és fotóművészeti alkotásokat. Ezeket aztán központi, vagy éppen helyi közintézmények adomyányozzák és így az alkotások kellemesebbé teszik a fehér falakat és „pihentetik” az ügyet intéző polgárokat. Az alkotóknak pedig, akik a szerzői jog kapcsán pénzhez jutnak, lehetőségük lesz arra, hogy újabb alkotásokat készítsenek. Tehát a külföldi fotóművészek sem csinálnak sokkal többet, mint a hazai fotográfusok... ők is akotnak épp úgy mint nálunk.
--Hogyan lehet jellemezni egy - egy ország fotóművészetét ? Például a romániait, a magyarországit, a németországit, az olaszt, a franciaországit, a nagy - britanniait? Leírhatunk valamely nemzeti karaktert ? Európait és amerikait...
--Nagyon szép ez a kérdés is. Szerintem a kortárs fotóművészet is „globalizálodott”, mivel mindenkit a modern szellem és a „digitalizáltság” jellemez. Az eltérés a témákban különbözik. Művészileg motivált témákat már sajnos nem igazán közép, vagy nyugat Európában találnak a fotóművészek, hanem éppen kelet-Európában, Ázsiában, vagy Afrikában illetve más távoli kontinenseken. Észre lehet venni azt, hogy fejletebb országokban, ahol a fotóművészek aránylag könnyebben jutnak performáns fényképező géphez, ezt nem tudják kellőképpen kihasználni. Ezekben az országokban nagyon észrevehető a kretativitás hiánya. Összegezve élethűbb, művészi képeket lehet megfotografálni az említett kontinenseken.
--Kimondhatjuk: van erdélyi magyar fotóművészet? Ha igen, miben áll? Mik a fő jellemvonásai?
--A fotóművészet kicsit eltér az irodalmi alkotásoktól. Az erdélyben élő fotográfusok egy része a térségben megfotografált témákat tartja szívügyének, míg egy másik, nagyobb része könnyen eljut a világ barmely részebe és azt gondolják, hogy az ott készített képek lesznek az „ütősebbek”... Ha megprobálom mélyebben átgondolni a kérdést, nyugodtan kimondhaton, hogy a hazai alkotások zöme éppen Erdélyben készültek. Ilyen szempontból beszéhetünk Erdélyi fotóművészetről de kevésbé hinném, hogy beszélhetnénk egyetemes magyar fotóművészetről.
--Hogyan lehet léírni, jellemezni egy ország éves tevékenységét? Például a hazai 2014-es tevékenységet?
--Egy ország fotóművészeti tevékenységét az elért hazai és nemzetközi sikerek alapján lehet megítélni. Ehhez szorosan kapcsolodik a fotogáfia népszerüsítését hivatott rendezvények megszervezése. Természetszerüen ezek hazai viszonylatban önkéntes módon történnek mindkét esteben. Én mindig azt tartottam, hogy egy fotóművészeti galéria nagyon fontos egy város, vagy térség fotósainak, illetve a galéria látogatói számára. Mindig azt valottam, hogy a fotóművészek számára egy galéria annyit kell jelentsen mind egy hívőnek egy templom. Nagyvárad azon szerencsés városok közé tartozik, ahol ezt sikerült megvalósítani éppen egy negyed évszázada. Közvetlenül a rendszerváltás után sikerült egy 1985-beli a Galéria számára megkapott kiutalást véglegesíteni így 1991 beköltözhettünk egy impozáns állandó jellegü galériába, melyet „Foto Art” Galériának neveztünk el. A Szinház hátánál a Moszkva utca 3 szám alatti galériát a nagyváradi Fotográfusok „Tavirózsa” Klubja adminisztrálta (mely ugyancsak az én vezetésem alatt alakult meg 1976-ban). 2010 július végén elkelett hagyniunk a termet, melyet az Orsolyiták (?) kaptak vissza az Önkormányzattól. A Bihar megyei Tanács és a Nagyváradi Önkormányzatnak köszönhetően egy impozánsabb termet kaptunk ugyancsak a város központjában. Ekkor döntöttük el, hogy a Galéria vegye fel az „Euro Foto Art” nevet és kerüljön át az „Euro Foto Art” Egyesület hatáskörében (melyet ugyancsak én alapítottam). Csupán egy hét alatt tettük rendbe az új termet, ahol újranyitottuk a „búcsú” kiállítást, amely egy új pesszimista tárlattá alakult át az átköltözés után.
--És eljutottunk 2015-höz – Románia egyetlen állandó jellegü galériájának a fotóművészek szövetségének 25. jubileumi évfordulójához. A kezdetekről. Milyen „örökséggel” indultak, illetve indultak újra? Mennyiben volt az meghatározó?
--Az eltelt 25 év alatt 500 tárlatot nyitottunk meg önkéntes hozzájárulással és segítséggel és több mint 45.000 művészi fotógráfiát mutatunk be a nagyváradi közönségnek, melyre a belépés igyenes volt.
--Mit jelentett az újjászervezés?
--Sokkal jobb körülményt és konjunktúrát biztosít az új galéria. A jelenlegi „Euro Foto Art” Galéria az Orvosi Egyetemi Könyvtár bejárata előtti teremeben található, ezért nagyon sok hazai és külföldi egyetemista halad át rajta naponta és nézik végig a kiállításokat. Másik pozitivum az, hogy a terem földszinti és félemeleti termében, illetve a lépcsőn elhelyezett térben is gyönyörű természetes fényben lehet élvezni a kiálított fotográfiákat.
--Tehetségkutatással foglalkoznak - intézményes keretek között ?
--Partnerségben a Nagyváradi Fotográfusok „Tavirózsa” Klubjával évek óta rendszerességgel szervezünk technikai és fotóművészeti, illetve digitális tanfolyamokat, melyeket nagyon sok fiatal és idősebb érdeklődö fejezett be. A végzősök egy része beíratkozott az általam vezetett Kulturális Szervezet valamelyikébe és ott folytatja tovább a tanfolyamon esajátitottakat.
--Hogyan értékeli az „Euro Foto Art” Galéria (Szövetség) az első 25 évét?
--Az eltelt negyed évszázad alatt nagyon sok élményben volt részünk. Több megnyitón megjelent számos Romániában akkreditált nagykövet: kínai, indiai, perui, urajnai, vagy éppen dél-afrikai nagykövet Budapestről (amely Romániát is képviselte). Megnyitóinkra eljutott Norica Nicolai, euro-parlamentaris szenátor, Biró Rozália szenátor, illetve Florica Cherecheş és Szabó Ödön hazai képviselők, vagy Theodor Paleologu és Kelemen Hunor kúlturális miniszterek.
--Hogyan értékelik az „Euro Foto Art” Galériát és az azonos nevü Nemzetközi Egyesületet Európában, a nagyvilágban?
--Az Egyesület 2008-ban alakúlt a vezetésem alatt, de nagyon rövíd idön belül európai rangot nyert el. Jelenleg a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) Regionális tagja lett, melyből csak kettő van a világon. A nemzetközi Szövetséget az UNESCO is elismerte. Ettől az évtől Egyesületünk a Magyar Fotóművészeti Alkotó Csoportok Országos Szövetségének (MAFOSZ) is tagja lett. Az év elején me választottak a MAFOSZ Határon Túli Regionális alenökének. Az „Euro Foto Art” Egyesületnek mintegy 30 partneri Szervezete van számos Európai országból, illetve a távoli Japánból és Kínából. Jelenleg közel 50 haladó, 25 kezdő és többszáz pártoló tagja van hazai, számos Európai országokból, illetve az Amerikai Egyesült Államokból, illetve Japánból és Kínából. Nemzetközi Egyesületünk a galéria állandó kiállítási programjain kivül, évente három nemzetközi Fesztivált is szervez telyesen önerőböl: a „Carol Pop de Szathmári - Szathmári Pap Károly” (január 11 - február 10 között), az Európai Fotográfiai Fesztivált (május 9 - 31 között), illetve a Kínai Fotográfiai Fesztivált (szeptember 25 - október 24 között). Az első Fesztivál levédett márka Romániában. A Fesztiválokat a Kulturális Minisztérium védnökli. Egy másik nagy projektünk: bemutatni országos Fotóművészeti szalonok és kiadott nyomtatott, vagy CD katalógusokon keresztül Románia nemzetiségeit. Miután meg szerveztük a magyarokat, németeket és zsidókat bemutató szalonokat, ebben az évben a romákat bemutató szalont is meg szerveztük, Kúlturális Minisztérium védnökségével, melynek nagy sikere volt hasonlóan a többivel.
--Milyen a sajtóvisszhangja, esetleg könyvészete ?
--A helyi és központi médiával nagyszerü kapcsolatunk van. Nagyban segítik a rendezvényeink népszerüsitését. Szerintem az újságírok láthatják és értékelhetik a legjobban a kiállítások háta mögötti hatalmas munkát, ami nem látszik. Nemzetközi Egyesületünknek saját könyvkiadója is van, melyet a bukaresti Nemzeti Könyvtár akkreditált. Számos katalógust és albumot is kiadtunk már. A nyomtatványok és az albumok kiadása finanszírozásától függ. Több CD katalógust is kiadtunk már, de azért ezek nem olyanok mint a nyomtatott katalógusok.
--Milyen tervekkel indulnak tovább?
--Nagyon szeretnénk tovább folytatni az elkezdett projekteket. Továbbra is működtetni fogjuk az Egyesületünk három nyelvü: román, magyar és angol nyelvü honlapját. Ezennel meghívjuk az olvasókat, hogy látogassanak el a www.eurofotoart.com honlapra.
2014
--Szerintem csak miután a fotográfus tudatositotta magában a művészi kritériumok alap gondolatait.
--Mennyiben tanulható és tanítható? „Poeta non fid, sed nascitur” – mondja régi bölcsesség, hogyan kezdődik egy fotós karrierje ?
--Azzal, hogy felfedezi magában azt, hogy a fotográfia varázsa őt is megérintette. Ezt tanulni is lehet de az alkalmazására „születni kell”. Tanítani lehet egy olyan személynek, aki kibontakozott ebben a műfajban, illetve számos nemzetözi zsűrikben vett részt és nagyon sokat tapasztalt.
--Mennyiben „fotós” az, akinek van „egy jó gépe” ?
--Az új digitális korszakban sajnos megváltozott a „fotós” szó értelme. Amig az analóg fényképezőgépeknél azért többet kelett tudjon egy korabeli fotográfus mint manapság. Napjainkban miután megvásárolták a fényképezőgépet csupán nyomni kell az exponáló gombot, a többit el végzi a masina magától ! Sokan abba a hibába esnek, hogy miután beszereztek egy performáns fényképezőgépet azt gondolják, hogy azonnal akkora „nagy fotósok” is lettek.
--Az automata gépeket szidni szokták, pedig kitűnőek arra, amiért kitalálták őket: bárki jó emlékképeket készíthessen. Külön tanulás, készülés, szakosodás nélkül. A szükséges munkát a másodperc töredéke alatt elvégzi maga a gép. Egy fotóművész már beviszi az egyéniségét a fényképezés módjába, nem automata gépet használ. (De jegyezzük meg, olyan példát is ismerünk, hogy nemzetközi rangú fotóművész automata gépekkel fényképez, aztán a képeket számítógépben alakítja át.) - Mit nevezhetünk már „jó gépnek”?
--Szerintem a performáns fényképezőgép nem a legjobban szolgálja az alkotó fotóművészt. A digitális „masinákat” arra találták ki hogy kimondottan éles képet készítsen a fotográfus, mivel a fényképezőgépek zömét éppen a a fotográfiát kedvelők vásárolják meg. Ez az ami nem a legkedvezőbb a fotóművész számára, aki mindig arra kell törekedjen, hogy érdekzónát hozza ki élesre (előtérben) és a többit pedig életlenre.
--„Fotós tevékenység” - van, aki eseményeket fotóz - ballagás, esküvők stb. -, van, aki a művészetet keresi. Ha nem a pénz, illetve a pénz, a sok - sok pénz a motiváció, akkor különösebb anyagi haszonnal nem járó szakmai siker lehet az ?
--Normális körülményekben a művészfotográfiával is lehetne pénzt keresni, de sajnos mi még nem tartunk ott, egészen távol vagyunk ettől ! Ebből kifolyólag aztán a fotóművész rendszerint üres pénztárcával marad a zsebében. Tehát a fotóművészetet csak eszmei sikernek lehet nálunk elkönyvelni.
--Egy bűvész, egy zsonglőr akkor tekintheti hivatásosnak magát, mikor a szakma elfogadja, illetve a közönség követi. Mikortól mondhatja valaki „fotóművésznek” magát ?
--Ez egy könnyü kérdésnek tűnik, melyre nagyon nehezen lehet választ adni. Sajnos jelenleg nem tudták meghatározni és elfogadtatni a műkritikusokkal, a fotóművészetet meghatározó kritériumokat. Ezért is merik nehezen felvállani a fotógráfiai műkritikusok ezt a nehéz státuszt. Azért nehéz, mert a fotóművészet egy állandóan fejlődésben lévő vizuális művészeti ág, amely még nem „forrta” ki magát, mint a festőművészet. Szerintem több évtized kell elteljen, amíg a fotóművészet megfogja találni helyét a többi vizuális művészetek között. Sajnos jelen pillanatban szinte mindenki azt valja magáról, hogy ő a legjobb fotóművész.
--A fotóművészet itthon inkább költséges szenvedély...
--Igen, ez nemcsak nálunk, hanem szinte az egész világon az.
--Vannak országok, ahol nagy összegeket fizetnek fényképekért. Ők mit csinálnak jobban, itthon mit kevésbé?
--Felfogás kérdése szerintem az egész. Egyes fejlettebb európai országokban a Kultúrális Minisztériumoknak lehetőségük van arra, hogy rendszerességgel felvásárolhassák a festményeket, grafikákat és fotóművészeti alkotásokat. Ezeket aztán központi, vagy éppen helyi közintézmények adomyányozzák és így az alkotások kellemesebbé teszik a fehér falakat és „pihentetik” az ügyet intéző polgárokat. Az alkotóknak pedig, akik a szerzői jog kapcsán pénzhez jutnak, lehetőségük lesz arra, hogy újabb alkotásokat készítsenek. Tehát a külföldi fotóművészek sem csinálnak sokkal többet, mint a hazai fotográfusok... ők is akotnak épp úgy mint nálunk.
--Hogyan lehet jellemezni egy - egy ország fotóművészetét ? Például a romániait, a magyarországit, a németországit, az olaszt, a franciaországit, a nagy - britanniait? Leírhatunk valamely nemzeti karaktert ? Európait és amerikait...
--Nagyon szép ez a kérdés is. Szerintem a kortárs fotóművészet is „globalizálodott”, mivel mindenkit a modern szellem és a „digitalizáltság” jellemez. Az eltérés a témákban különbözik. Művészileg motivált témákat már sajnos nem igazán közép, vagy nyugat Európában találnak a fotóművészek, hanem éppen kelet-Európában, Ázsiában, vagy Afrikában illetve más távoli kontinenseken. Észre lehet venni azt, hogy fejletebb országokban, ahol a fotóművészek aránylag könnyebben jutnak performáns fényképező géphez, ezt nem tudják kellőképpen kihasználni. Ezekben az országokban nagyon észrevehető a kretativitás hiánya. Összegezve élethűbb, művészi képeket lehet megfotografálni az említett kontinenseken.
--Kimondhatjuk: van erdélyi magyar fotóművészet? Ha igen, miben áll? Mik a fő jellemvonásai?
--A fotóművészet kicsit eltér az irodalmi alkotásoktól. Az erdélyben élő fotográfusok egy része a térségben megfotografált témákat tartja szívügyének, míg egy másik, nagyobb része könnyen eljut a világ barmely részebe és azt gondolják, hogy az ott készített képek lesznek az „ütősebbek”... Ha megprobálom mélyebben átgondolni a kérdést, nyugodtan kimondhaton, hogy a hazai alkotások zöme éppen Erdélyben készültek. Ilyen szempontból beszéhetünk Erdélyi fotóművészetről de kevésbé hinném, hogy beszélhetnénk egyetemes magyar fotóművészetről.
--Hogyan lehet léírni, jellemezni egy ország éves tevékenységét? Például a hazai 2014-es tevékenységet?
--Egy ország fotóművészeti tevékenységét az elért hazai és nemzetközi sikerek alapján lehet megítélni. Ehhez szorosan kapcsolodik a fotogáfia népszerüsítését hivatott rendezvények megszervezése. Természetszerüen ezek hazai viszonylatban önkéntes módon történnek mindkét esteben. Én mindig azt tartottam, hogy egy fotóművészeti galéria nagyon fontos egy város, vagy térség fotósainak, illetve a galéria látogatói számára. Mindig azt valottam, hogy a fotóművészek számára egy galéria annyit kell jelentsen mind egy hívőnek egy templom. Nagyvárad azon szerencsés városok közé tartozik, ahol ezt sikerült megvalósítani éppen egy negyed évszázada. Közvetlenül a rendszerváltás után sikerült egy 1985-beli a Galéria számára megkapott kiutalást véglegesíteni így 1991 beköltözhettünk egy impozáns állandó jellegü galériába, melyet „Foto Art” Galériának neveztünk el. A Szinház hátánál a Moszkva utca 3 szám alatti galériát a nagyváradi Fotográfusok „Tavirózsa” Klubja adminisztrálta (mely ugyancsak az én vezetésem alatt alakult meg 1976-ban). 2010 július végén elkelett hagyniunk a termet, melyet az Orsolyiták (?) kaptak vissza az Önkormányzattól. A Bihar megyei Tanács és a Nagyváradi Önkormányzatnak köszönhetően egy impozánsabb termet kaptunk ugyancsak a város központjában. Ekkor döntöttük el, hogy a Galéria vegye fel az „Euro Foto Art” nevet és kerüljön át az „Euro Foto Art” Egyesület hatáskörében (melyet ugyancsak én alapítottam). Csupán egy hét alatt tettük rendbe az új termet, ahol újranyitottuk a „búcsú” kiállítást, amely egy új pesszimista tárlattá alakult át az átköltözés után.
--És eljutottunk 2015-höz – Románia egyetlen állandó jellegü galériájának a fotóművészek szövetségének 25. jubileumi évfordulójához. A kezdetekről. Milyen „örökséggel” indultak, illetve indultak újra? Mennyiben volt az meghatározó?
--Az eltelt 25 év alatt 500 tárlatot nyitottunk meg önkéntes hozzájárulással és segítséggel és több mint 45.000 művészi fotógráfiát mutatunk be a nagyváradi közönségnek, melyre a belépés igyenes volt.
--Mit jelentett az újjászervezés?
--Sokkal jobb körülményt és konjunktúrát biztosít az új galéria. A jelenlegi „Euro Foto Art” Galéria az Orvosi Egyetemi Könyvtár bejárata előtti teremeben található, ezért nagyon sok hazai és külföldi egyetemista halad át rajta naponta és nézik végig a kiállításokat. Másik pozitivum az, hogy a terem földszinti és félemeleti termében, illetve a lépcsőn elhelyezett térben is gyönyörű természetes fényben lehet élvezni a kiálított fotográfiákat.
--Tehetségkutatással foglalkoznak - intézményes keretek között ?
--Partnerségben a Nagyváradi Fotográfusok „Tavirózsa” Klubjával évek óta rendszerességgel szervezünk technikai és fotóművészeti, illetve digitális tanfolyamokat, melyeket nagyon sok fiatal és idősebb érdeklődö fejezett be. A végzősök egy része beíratkozott az általam vezetett Kulturális Szervezet valamelyikébe és ott folytatja tovább a tanfolyamon esajátitottakat.
--Hogyan értékeli az „Euro Foto Art” Galéria (Szövetség) az első 25 évét?
--Az eltelt negyed évszázad alatt nagyon sok élményben volt részünk. Több megnyitón megjelent számos Romániában akkreditált nagykövet: kínai, indiai, perui, urajnai, vagy éppen dél-afrikai nagykövet Budapestről (amely Romániát is képviselte). Megnyitóinkra eljutott Norica Nicolai, euro-parlamentaris szenátor, Biró Rozália szenátor, illetve Florica Cherecheş és Szabó Ödön hazai képviselők, vagy Theodor Paleologu és Kelemen Hunor kúlturális miniszterek.
--Hogyan értékelik az „Euro Foto Art” Galériát és az azonos nevü Nemzetközi Egyesületet Európában, a nagyvilágban?
--Az Egyesület 2008-ban alakúlt a vezetésem alatt, de nagyon rövíd idön belül európai rangot nyert el. Jelenleg a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) Regionális tagja lett, melyből csak kettő van a világon. A nemzetközi Szövetséget az UNESCO is elismerte. Ettől az évtől Egyesületünk a Magyar Fotóművészeti Alkotó Csoportok Országos Szövetségének (MAFOSZ) is tagja lett. Az év elején me választottak a MAFOSZ Határon Túli Regionális alenökének. Az „Euro Foto Art” Egyesületnek mintegy 30 partneri Szervezete van számos Európai országból, illetve a távoli Japánból és Kínából. Jelenleg közel 50 haladó, 25 kezdő és többszáz pártoló tagja van hazai, számos Európai országokból, illetve az Amerikai Egyesült Államokból, illetve Japánból és Kínából. Nemzetközi Egyesületünk a galéria állandó kiállítási programjain kivül, évente három nemzetközi Fesztivált is szervez telyesen önerőböl: a „Carol Pop de Szathmári - Szathmári Pap Károly” (január 11 - február 10 között), az Európai Fotográfiai Fesztivált (május 9 - 31 között), illetve a Kínai Fotográfiai Fesztivált (szeptember 25 - október 24 között). Az első Fesztivál levédett márka Romániában. A Fesztiválokat a Kulturális Minisztérium védnökli. Egy másik nagy projektünk: bemutatni országos Fotóművészeti szalonok és kiadott nyomtatott, vagy CD katalógusokon keresztül Románia nemzetiségeit. Miután meg szerveztük a magyarokat, németeket és zsidókat bemutató szalonokat, ebben az évben a romákat bemutató szalont is meg szerveztük, Kúlturális Minisztérium védnökségével, melynek nagy sikere volt hasonlóan a többivel.
--Milyen a sajtóvisszhangja, esetleg könyvészete ?
--A helyi és központi médiával nagyszerü kapcsolatunk van. Nagyban segítik a rendezvényeink népszerüsitését. Szerintem az újságírok láthatják és értékelhetik a legjobban a kiállítások háta mögötti hatalmas munkát, ami nem látszik. Nemzetközi Egyesületünknek saját könyvkiadója is van, melyet a bukaresti Nemzeti Könyvtár akkreditált. Számos katalógust és albumot is kiadtunk már. A nyomtatványok és az albumok kiadása finanszírozásától függ. Több CD katalógust is kiadtunk már, de azért ezek nem olyanok mint a nyomtatott katalógusok.
--Milyen tervekkel indulnak tovább?
--Nagyon szeretnénk tovább folytatni az elkezdett projekteket. Továbbra is működtetni fogjuk az Egyesületünk három nyelvü: román, magyar és angol nyelvü honlapját. Ezennel meghívjuk az olvasókat, hogy látogassanak el a www.eurofotoart.com honlapra.
2014
Rill Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
MIT IS NEVEZÜNK „FOTÓMŰVÉSZETNEK”...
Beszélgetés Tóth Istvánnal, a Fotóművészek Szövetségének elnökével
--Mi ihlette abban, hogy fényképezéssel foglalkozzon ?
--Gyerekkoromban, amikor sarkadi rokonaink látogattak el szülőfalumban a Bihar megyei Tótiban varászolt el a bakelit „Pajtás” fényképezőgép. Sehogy nem tudtam meg érteni azt, hogy miként kerül be a fény a „bűvös” csodagépbe, illetve miként alakul át ez látható fényképpé.
--Miről készítette első fotóit ?
--Első osztályos koromban készítettem az első fényképet a szüleim segítségével megvásárolt „Beirette” német tipusú fényképezőgéppel.
--Mért fekete-fehér , és nem színes, papírképek?
--Mindkettő lehet igazi művészi érték, ha ez úgy van megfotografálva. Azért az elsőt sokkal könyebben lehet vizualizálni, addig a szines kép rendszerint túl szinesre „sikeredhet” amely el veheti a néző figyelmét a fő témától.
--Hazai és külföldi elismert fotóművész, számtalan Szövetség tagja, rengeteg elismerés és díj. Ön szerint minek köszönhető az a siker amivel világszerte ismertté vált ? -képek eredetisége(= nem megmunkált, kiszínezett képek, hanem valós élet elemei,részei,pillanatai) ? Egy jó szemszög kiválasztása ? Valós élethelyzetek ?
--Szerintem a fotóművészet még nem találta meg az igazi helyét a vizuális művészetek között. Több évtizedre, vagy talán évszázadra lesz szükség amíg ez be fog következni. Hiányoznak a fotográfiában szakosított műkritikusok. A másik világméretű gond, az hogy nem sikerült valamenyire is meghatározni azt, hogy mit is nevezünk „fotóművészetnek”. Tapasztalatom alapján állíthatom, hogy nagyon sok zsűri tag ezek hiányában nem tudja kellő képpen értékelni a képeket. A Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége (FIAP), melyet az UNESCO is el ismert, fel hígitotta a fotóművészetet. Nagyon sok „édeskés”, „szenzációs” alkotásokat fogadnak el és díjaznak, melynek nincs semilyen eszmei mondani valója. Elfelejtik, vagy éppenséggel nem akarják elfogadni azt az egyszerü megfogalmazást, hogy egy művész fotónak, eszmei és művészeti üzenete kellene, hogy legyen, nem pedig az értelmetlen bravúr.
--Egy interjujában azt mondta, hogy ahhoz hogy a kortársakról keszülő felvételeket elkészíthesse, szükséges volt megsimernie őket. Mért volt ez olyan fontos? Nem lehetett csak egyszerű ránézésből megmondani, hogy valaki jó-e/alkalmas-e egy fotóhoz vagy sem ?
--Valójában nagyon fontos az, hogy valamiképpen megismerd a személyt, akiről portréképet akarsz készíteni. Első sorban azért, hogy megszoktasd a fényképezőgépeddel és magaddal. Többször megesett az, hogy Tibetben, vagy bárhol a világon a „benszülöttek” miután meg kapták a „szerzői jog ellenértékét” el kezdtek „pózolni”. Én miután kifizettem a tarifát csendesen és cselesen arrébb álltam egy olyan helyet keresve, ahol azt kaphattam lencsevégre, amit én jónak láttam és nem azt, amit ők arartak „eladni” nekem.
--Hogyan élte meg az 1956-os forradalmi mozzanatokat ? Már akkor is voltak kiállításai ? Voltak-e gondjai a cenúrázással ?
--Csupán 5 éves voltam azért kevesett értettem az egészből. Hét éves koroban jutottam el a budapesti rokonaimhoz, 1958 Karácsony környékén. Mesebeli volt akkor Budapest ! Akkor gyönyörű fehér hótakaró borította a színesen kivilágított fővárost, mikulások sétáltak a városban puttonyokkal a hátukon, benne virgács és finom szaloncukor! Persze ezekből én is kaptam ajándékot. Első kiállításaimat 1971 és 1973-ban rendeztem meg Nagyváradon. Ami a cenzurálást illeti, ezzel nem volt különösebb gond Nagyváradon, más nagy városokhoz viszonyítva mind például Brassó, ahol a megnyitó előtt a megyei propaganda titkár le vétette a számára zavaró fotográfiákat, attól eltéröen, hogy ezeket országos szakzsűri válogatta ki. Nagyváradon ebben az időben több egyéni akt fotótárlatot is meg nyitottunk zökkenőmentesen. Szerintem nagy szerepe volt annak, hogy városunkban, illetve a határ menti városokban nagyon sokan a Magyarországi TV csatornákat nézték, amikor a hazai TV csupán 2 órás műsorral „szórakoztatta” a publikumot.
--És 1989? Milyen változásokat hozott?
--Legfontosabbnak tartom azt, hogy át alakúlhattunk önálló jogi személyü kúlturális szervezetté. Negyed évszázad után azonban arra jöttünk rá, hogy ez valójában nagyon szép és nemes, de ennek nagyon nagy „ára” van, mivel saját magadnak kell előteremteni az anyagi hátteret, ami nem éppen a legkönnyebb.
--Ön szerint mi a 21. század fotóművészének legfőbb feladata, célja?
--Az, hogy probálja egyre jobban megtalálni a helyét és el fogadtatni magát a vizuális művészetek nagy családjában.
2014
--Gyerekkoromban, amikor sarkadi rokonaink látogattak el szülőfalumban a Bihar megyei Tótiban varászolt el a bakelit „Pajtás” fényképezőgép. Sehogy nem tudtam meg érteni azt, hogy miként kerül be a fény a „bűvös” csodagépbe, illetve miként alakul át ez látható fényképpé.
--Miről készítette első fotóit ?
--Első osztályos koromban készítettem az első fényképet a szüleim segítségével megvásárolt „Beirette” német tipusú fényképezőgéppel.
--Mért fekete-fehér , és nem színes, papírképek?
--Mindkettő lehet igazi művészi érték, ha ez úgy van megfotografálva. Azért az elsőt sokkal könyebben lehet vizualizálni, addig a szines kép rendszerint túl szinesre „sikeredhet” amely el veheti a néző figyelmét a fő témától.
--Hazai és külföldi elismert fotóművész, számtalan Szövetség tagja, rengeteg elismerés és díj. Ön szerint minek köszönhető az a siker amivel világszerte ismertté vált ? -képek eredetisége(= nem megmunkált, kiszínezett képek, hanem valós élet elemei,részei,pillanatai) ? Egy jó szemszög kiválasztása ? Valós élethelyzetek ?
--Szerintem a fotóművészet még nem találta meg az igazi helyét a vizuális művészetek között. Több évtizedre, vagy talán évszázadra lesz szükség amíg ez be fog következni. Hiányoznak a fotográfiában szakosított műkritikusok. A másik világméretű gond, az hogy nem sikerült valamenyire is meghatározni azt, hogy mit is nevezünk „fotóművészetnek”. Tapasztalatom alapján állíthatom, hogy nagyon sok zsűri tag ezek hiányában nem tudja kellő képpen értékelni a képeket. A Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége (FIAP), melyet az UNESCO is el ismert, fel hígitotta a fotóművészetet. Nagyon sok „édeskés”, „szenzációs” alkotásokat fogadnak el és díjaznak, melynek nincs semilyen eszmei mondani valója. Elfelejtik, vagy éppenséggel nem akarják elfogadni azt az egyszerü megfogalmazást, hogy egy művész fotónak, eszmei és művészeti üzenete kellene, hogy legyen, nem pedig az értelmetlen bravúr.
--Egy interjujában azt mondta, hogy ahhoz hogy a kortársakról keszülő felvételeket elkészíthesse, szükséges volt megsimernie őket. Mért volt ez olyan fontos? Nem lehetett csak egyszerű ránézésből megmondani, hogy valaki jó-e/alkalmas-e egy fotóhoz vagy sem ?
--Valójában nagyon fontos az, hogy valamiképpen megismerd a személyt, akiről portréképet akarsz készíteni. Első sorban azért, hogy megszoktasd a fényképezőgépeddel és magaddal. Többször megesett az, hogy Tibetben, vagy bárhol a világon a „benszülöttek” miután meg kapták a „szerzői jog ellenértékét” el kezdtek „pózolni”. Én miután kifizettem a tarifát csendesen és cselesen arrébb álltam egy olyan helyet keresve, ahol azt kaphattam lencsevégre, amit én jónak láttam és nem azt, amit ők arartak „eladni” nekem.
--Hogyan élte meg az 1956-os forradalmi mozzanatokat ? Már akkor is voltak kiállításai ? Voltak-e gondjai a cenúrázással ?
--Csupán 5 éves voltam azért kevesett értettem az egészből. Hét éves koroban jutottam el a budapesti rokonaimhoz, 1958 Karácsony környékén. Mesebeli volt akkor Budapest ! Akkor gyönyörű fehér hótakaró borította a színesen kivilágított fővárost, mikulások sétáltak a városban puttonyokkal a hátukon, benne virgács és finom szaloncukor! Persze ezekből én is kaptam ajándékot. Első kiállításaimat 1971 és 1973-ban rendeztem meg Nagyváradon. Ami a cenzurálást illeti, ezzel nem volt különösebb gond Nagyváradon, más nagy városokhoz viszonyítva mind például Brassó, ahol a megnyitó előtt a megyei propaganda titkár le vétette a számára zavaró fotográfiákat, attól eltéröen, hogy ezeket országos szakzsűri válogatta ki. Nagyváradon ebben az időben több egyéni akt fotótárlatot is meg nyitottunk zökkenőmentesen. Szerintem nagy szerepe volt annak, hogy városunkban, illetve a határ menti városokban nagyon sokan a Magyarországi TV csatornákat nézték, amikor a hazai TV csupán 2 órás műsorral „szórakoztatta” a publikumot.
--És 1989? Milyen változásokat hozott?
--Legfontosabbnak tartom azt, hogy át alakúlhattunk önálló jogi személyü kúlturális szervezetté. Negyed évszázad után azonban arra jöttünk rá, hogy ez valójában nagyon szép és nemes, de ennek nagyon nagy „ára” van, mivel saját magadnak kell előteremteni az anyagi hátteret, ami nem éppen a legkönnyebb.
--Ön szerint mi a 21. század fotóművészének legfőbb feladata, célja?
--Az, hogy probálja egyre jobban megtalálni a helyét és el fogadtatni magát a vizuális művészetek nagy családjában.
2014
Józsa István
TÚL A TAGADÁSON
BESZÉLGETÉS SÁNDOR JÁNOSSAL
- Egyetemi hallgatóként hogyan jellemzed azt az alakzatkeretet, melyet a képzőművészeti főiskola illetve korosztályod munkássága képvisel, s melybe beletartozónak tekinted magad - - vagy nem?
- Kérdéses, hogy a mi generációnknak van-e sajátos arcéle, beszélhetünk-e egyáltalán generációról, ha már nemzedékkel távolról sem, vagy csak azonos korosztálybeli egyének vagyunk, akiket legfeljebb a hiányérzet köt össze. Elszenvedve ezt az elszigeteltséget, mindenkit vagy majdnem mindenkit érint az információszegénység, az ebből adódó torzulások. Lassan olyan rejtett hálozat alakul ki, amelynek érdekelvűsége csak nagyon szűk teret biztosít az információáramlásnak. Noha ez általános, az ebből is adódó hiányérzetet mintha mindenki egyéni problémaként élné meg. S bár lehet, hogy ez sokkal tágabb jelenség, semhogy induló magunkra korlátozhatnám, én a mi betegségünkként élem meg.
- Évtizedünkben, a magánmitológiákkal előtérbe nyomul az én szerepe, de ez nálunk még egy sajátos szerepet is kap: nem művészeti gyökerei, hanem kényszerű létrejötte okán. Érzel-e, tudsz-e valamiféle összetartó eret? Mennyiben befolyásolhatja az e generáció formálódását?
- a ’80-as években felerősödő szubjektivizmusban, szubjektív művészi magatartásban csodálatos lehetőségeket érzek, de a mi közegünkben talán fontosabb ennél a magunkba süppedés veszélye. Kérdés tehát: egyéni értékeinket megvalósítva, tudunk-e egy sokszínű és épp e sokszínűségen alapuló, életképes, egységes szellemiséget kimunkálni, vagy a szubjektivizálódás elszigetelődéshez vezet? De hát lehet-e egészséges kulturális vérkeringésről, egységes szellemiségről beszélni ott, ahol éltető fontosságú tényezők majdnem vagy teljesen hiányoznak? Lehet-e egy generáció művészetéről beszélni, ha hiányzik aza aszellemi platform, amely összefogná és nem megszüntetné, hanem egymással párbeszédbe állítaná az egyéni próbálkozásokat. Minél erősebb a szubjektivizmusaz egyéni munkában, annál nagyobb szükség van a “meditatív világok” összehasonlítására, termékeny párbeszédére. Ezek nélkül elkézelhetetlen bármiféle szellemi pezsgés.
- Mi a szerepe hát a kritikának, az elméletnek?
- A mi generációnknak tulajdonképpen nincs kritikusa, nincs ki tükröt tarson elénk, s ezért a művészre hárul olyan feladat is, mely tulajdonképpen nem az övé. Nem elég a belső meggyöződése, ha csak befelé figyel,könnyen eltévelyedhet. Minden generációnak ki kellene képeznie a maga művészeit és kritikusait egyaránt. Az általuk tartott tükörképeket egymássl, illetve az önmagukról alkotott képpel összevetve, fogalmat alkothatunk arról, hogz hol is vagyunk, mit is csinálunk. Világteremtés, értékteremtés - - olyan fogalmak, melyek egyrészt egy belső párbeszédet jelntenek számomra, nem monológot, hanem az egyén sajátos világában lappangó lehetőséget és az aktív én közötti párbeszédet. Másrészt, az egyének közötti párbeszédet. Kifele és befele való nyitottság nélkül nem létezhet értékteremtés.
- Hogyan is képzeled el azt a szreves epítkezést?
- Semmiképpen sem úgy, hogy az elmúlt évek konceptualizmusával vitatkozom. Malevicsék, folytatva egy valójában már előttük kezdődött folyamatot, igyekeztek lebontani a képzőművészet érzéki aspektusát és előtérbe helyeznia fogalmit; Malevics eljutott a fehér négyzetig. Ez a lebontás a konceptualismusban tetőzött. Én tudomásul veszem, étékelem, hagyom, hogy tanítson, és eszem ágában sincs tagadni azt. De tudom, hogy nekünk ez az út már nem járható. Már maga a helyzetünk egy vizuálisan expresszív kifejezést csikar ki; gondoljunk csak bele; az expresszionizmus mikor vált irányzattá... Az ógörögöktől kezdve minden korban hitték, vágyták, hogy valaha szép volt a világ --- nos, ez a rend igénye. Ez a postmodern századvég pedig hitevesztett, kiábrándult, értékrendje széttöredezett. A főiskola elvégzése után olyan sokan teszik le az ecsetet... Ez szerintem védekezés. Mintha beledobnának valakit a vízbe, s az ott megállapítja, hogy kérem, én nem tudok úszni, és elmerül. Ilyen nics, valójában mindenki kapálódzik. Ma nem elég egyszerűen tagadni, legalább is abban az értelemben nem, ahogyaz avangardizmusok abszolutnak hirdetett igazságaikkal tagadtak minden más igazságot. A szétesett értékvilágot helyettesítenünk kell egy belülről kifelé történő építkezésben. Irónia? Elvakult hit? Nem tudom vállalni egyiket sem; a tagadás a tagadott dolog tükörképe. De például Tarkovszkij a filmjeivel úgy tagad, hogy nem a tagadás a célja. Ezért tud a belső párbeszédre figyelni; nem rombol, nem vitatkozik, ő teremt! Valahogy így képzelem el azt, hogy miként válhat egy önálló sajtó, egy szerves egész részévé. Ennek megvalósítására pedig nékülözhetetlen mind a közösség, a kritika, a kiállítások, a szabad információáramlás, mind pedig a “belső csend”.
- Kérdéses, hogy a mi generációnknak van-e sajátos arcéle, beszélhetünk-e egyáltalán generációról, ha már nemzedékkel távolról sem, vagy csak azonos korosztálybeli egyének vagyunk, akiket legfeljebb a hiányérzet köt össze. Elszenvedve ezt az elszigeteltséget, mindenkit vagy majdnem mindenkit érint az információszegénység, az ebből adódó torzulások. Lassan olyan rejtett hálozat alakul ki, amelynek érdekelvűsége csak nagyon szűk teret biztosít az információáramlásnak. Noha ez általános, az ebből is adódó hiányérzetet mintha mindenki egyéni problémaként élné meg. S bár lehet, hogy ez sokkal tágabb jelenség, semhogy induló magunkra korlátozhatnám, én a mi betegségünkként élem meg.
- Évtizedünkben, a magánmitológiákkal előtérbe nyomul az én szerepe, de ez nálunk még egy sajátos szerepet is kap: nem művészeti gyökerei, hanem kényszerű létrejötte okán. Érzel-e, tudsz-e valamiféle összetartó eret? Mennyiben befolyásolhatja az e generáció formálódását?
- a ’80-as években felerősödő szubjektivizmusban, szubjektív művészi magatartásban csodálatos lehetőségeket érzek, de a mi közegünkben talán fontosabb ennél a magunkba süppedés veszélye. Kérdés tehát: egyéni értékeinket megvalósítva, tudunk-e egy sokszínű és épp e sokszínűségen alapuló, életképes, egységes szellemiséget kimunkálni, vagy a szubjektivizálódás elszigetelődéshez vezet? De hát lehet-e egészséges kulturális vérkeringésről, egységes szellemiségről beszélni ott, ahol éltető fontosságú tényezők majdnem vagy teljesen hiányoznak? Lehet-e egy generáció művészetéről beszélni, ha hiányzik aza aszellemi platform, amely összefogná és nem megszüntetné, hanem egymással párbeszédbe állítaná az egyéni próbálkozásokat. Minél erősebb a szubjektivizmusaz egyéni munkában, annál nagyobb szükség van a “meditatív világok” összehasonlítására, termékeny párbeszédére. Ezek nélkül elkézelhetetlen bármiféle szellemi pezsgés.
- Mi a szerepe hát a kritikának, az elméletnek?
- A mi generációnknak tulajdonképpen nincs kritikusa, nincs ki tükröt tarson elénk, s ezért a művészre hárul olyan feladat is, mely tulajdonképpen nem az övé. Nem elég a belső meggyöződése, ha csak befelé figyel,könnyen eltévelyedhet. Minden generációnak ki kellene képeznie a maga művészeit és kritikusait egyaránt. Az általuk tartott tükörképeket egymássl, illetve az önmagukról alkotott képpel összevetve, fogalmat alkothatunk arról, hogz hol is vagyunk, mit is csinálunk. Világteremtés, értékteremtés - - olyan fogalmak, melyek egyrészt egy belső párbeszédet jelntenek számomra, nem monológot, hanem az egyén sajátos világában lappangó lehetőséget és az aktív én közötti párbeszédet. Másrészt, az egyének közötti párbeszédet. Kifele és befele való nyitottság nélkül nem létezhet értékteremtés.
- Hogyan is képzeled el azt a szreves epítkezést?
- Semmiképpen sem úgy, hogy az elmúlt évek konceptualizmusával vitatkozom. Malevicsék, folytatva egy valójában már előttük kezdődött folyamatot, igyekeztek lebontani a képzőművészet érzéki aspektusát és előtérbe helyeznia fogalmit; Malevics eljutott a fehér négyzetig. Ez a lebontás a konceptualismusban tetőzött. Én tudomásul veszem, étékelem, hagyom, hogy tanítson, és eszem ágában sincs tagadni azt. De tudom, hogy nekünk ez az út már nem járható. Már maga a helyzetünk egy vizuálisan expresszív kifejezést csikar ki; gondoljunk csak bele; az expresszionizmus mikor vált irányzattá... Az ógörögöktől kezdve minden korban hitték, vágyták, hogy valaha szép volt a világ --- nos, ez a rend igénye. Ez a postmodern századvég pedig hitevesztett, kiábrándult, értékrendje széttöredezett. A főiskola elvégzése után olyan sokan teszik le az ecsetet... Ez szerintem védekezés. Mintha beledobnának valakit a vízbe, s az ott megállapítja, hogy kérem, én nem tudok úszni, és elmerül. Ilyen nics, valójában mindenki kapálódzik. Ma nem elég egyszerűen tagadni, legalább is abban az értelemben nem, ahogyaz avangardizmusok abszolutnak hirdetett igazságaikkal tagadtak minden más igazságot. A szétesett értékvilágot helyettesítenünk kell egy belülről kifelé történő építkezésben. Irónia? Elvakult hit? Nem tudom vállalni egyiket sem; a tagadás a tagadott dolog tükörképe. De például Tarkovszkij a filmjeivel úgy tagad, hogy nem a tagadás a célja. Ezért tud a belső párbeszédre figyelni; nem rombol, nem vitatkozik, ő teremt! Valahogy így képzelem el azt, hogy miként válhat egy önálló sajtó, egy szerves egész részévé. Ennek megvalósítására pedig nékülözhetetlen mind a közösség, a kritika, a kiállítások, a szabad információáramlás, mind pedig a “belső csend”.
Józsa István
SUBA LÁSZLÓ ALBUM
„A GONDOLATISÁG EGYÜTT ALAKUL A FORMÁVAL"
Beszélgetés Suba László szobrásszal
--A kezdetekről. Szobrászat -- miért vállalkoztál ilyen embert próbáló munkára, amely megköveteli, hogy az alkotó egész életét tegye fel rá, ugyanakkor nem ígér föltétlenül sikereket? Mi volt a fő motiváció, amely vezetett? Meg lehet azt fogalmazni?
--A szobrászati pályára való lépésem részben véletlen, részben akarat útján történt. Ha nem hívtak volna művészeti iskolába egy rajzom alapján, akkor valószínűleg nem indultam volna. De a meghívás lelkesedéssel töltött el, mert a falumban voltak népi agyagszobrászok és én gyermeki foglalkozásként készítettem fűzfasípot, lábtörlőt, vízimalmot, kukoricaszárból hegedűt. Ezzel a háttérrel indultam tehát, mit sem tudva a nehézségekről. Anyám, okos asszony lévén, mondta, hogy a művészsors nehéz a megélhetés szempontjából. Én pedig a tanulmányaim kapcsán jöttem rá, hogy egész életemben kell tanuljam a művészetet. Mindezek ellenére nem adtam fel... mert szerettem ezt a „munkát”, az alkotást, amibe minden nap szívesen belefeledkeztem.
--Minden „első” egy életre szól, mikor, hogyan készítetted első szobrodat?
--Első szobrászati munkámat a művészeti iskolában készítettem, amelyik egy tehenet ábrázolt a borjával. A sikerélmény, az osztálytársak, a tanárok dícsérete eldöntötte -- szobrásznak kellene lennem, szobrász leszek.
--Mikor tanultad a mesterséget, bejártál elismert alkotók műtermébe? Kinek a művészete hatott rád? Esetleg: kit tartasz előképednek?
--A szobrászat eltanulásában nem találom magam szerencsésnek. A művészeti iskolában egyedül maradtam a szobrászaton, a kollégák kikoptak, hiányzott a csoport légköre. Az egyetemen több tanárom volt, de mindenik kevés ideig, ezért nem sikerült elmélyíteni a tanár-tanítvány kapcsolatot. De hozzá kell tennem, hogy mindenik tanártól maradt valami, amit felhasználhatok. Tanultam az egyetem utáni években, a magyarországi és hazai kiállításokon. Szerettem Medgyessy Ferenc és Borsos Miklós szobrait. Itthon Szervátiusz Jenő volt rám hatással. Sajnos, nem jártam be szobrászati műhelyekbe, Tordán, ahova kerültem, ilyen nem volt, kellő bátorságom sem, hogy máshol ezt megtegyem.
Maradt a magányos keresés útja, a szobrászat anyagainak megismerése, az egyéni látásmód kialakítása. Ez csaknem tíz évet tartott az egyetem elvégzése után. Legfőbb jellemzője a tömör, geometrizált formaalakítás, de az emberi alak feladása nélkül. Ez a látásmód jelenti munksságom gerincét. Közben voltak olyan szobraim, amelyek eltértek az erős geometrizálástól egy belső, átjárható forma irányába. Ezek jelentik az utóbbi öt év szobrainak többségét. Úgy érzem, hogy erőteljesebbé válik a drámaiság. Én „belső formák” megnevezésre gondolok. Ha a korai szobraim, a „Védők”, a „Legényes”, a közösségi erőt ábrázolták, az új munkáim, a „Megtisztulás”, a „Gondolkodó” a keresztényi megtisztulás gondolatát vagy az állandó helyes útválasztás problémáját feszegetik.
--Minden alkotó – kivétel nélkül minden ember... – megél egy szellemi és szemléleti érlelődés--folyamatot – hogyan osztanád szakaszokra a történeted az alkotó felől? A nagy történelmi dátumok – 1956, 1989 – mit jelentettek, jelentenek?
--Az 1956-os események a művészeti iskolában értek. Ott olyan lehetett a hangulat, mint a „márciusi ifjak” körében. Éreztük, hogy valami fontos történik. 1989-ben Torda népével ünnepeltük az önkényuralom felszámolását. A kis magyar közösség is próbálta a helyzetét jó irányba fordítani. Eredmények is voltak, mint a Petőfi Társaság és az önálló magyar iskola, a Jósika Miklós Elméleti Líceum megalakulása. Ezekben a szervezkedésekben én is tevékenykedtem, és még szobor is született, a Petőfi család szobra.
--Az egyes művek elkészítéséről. A Te munkádban hogyan „kezdődik” egy szobor? Rajzolsz, „lerajzolsz gondolatokat”, terveket... A szobrászrajzot mennyiben tekinted műalkotásnak? Szobrászrajz—kiállítást rendeztél már? Előzetes megrendelésre dolgoztál már?
--Ez a szobor „rendelés” volt a közösség részéről. Mint általában, rajzvázlatok és agyagvázlatok előzték meg. A végleges tervet bemutattam az embereknek, és meghallgattam tanácsaikat. Igy alakult ki a végleges Petőfi-szobor. Kisplasztikáim nagyrészt spontán ötlet alapján születnek. Gyakran folyamodtam fantázia indító gyakorlatokhoz, mint gyűrt papír égetéséből maradt alakzatok vagy a vízfesték színeinek összeolvadásából nyert formák. Az ötletet követte a rajzok sora. De ezeket nem tekintem önálló alkotásoknak, mert úgy gondolom, hogy a szobor térbeli munka. Igy fontosabbnak tartom az agyagvázlatot. Ebből alakul ki a végleges szobortervem. Közben, ha elkezdem a végleges munkát, még folyamodom a rajzhoz a részletek kidolgozásánál, vagy a talapzat helyes méretének megállapításánál. Ezeket a rajzokat nem tartom meg, mert a hangsúlyt arra helyezem, hogy minél több lehetőséget kipróbáljak.
--Hogyan határozod meg a telt és üres terek arányát?
--A geometrizált szobraim készítése közben éreztem szükségét az üres, vájt formák beiktatásának. Ez az egyensúly megőrzésének szükségességéből adódik, amit a népi faragók is ösztönösen megéreztek, amikor a nagy sima felületbe vájtak negatív formákat. Koraibb szobraimban ez kisebb szerepet kapott, de újabban ez a belső tér átjárja az egész kompozíciót.
--„Ready made” – a kész tárgyak beépítését a műalkotásba a klasszikus avantgárd –- Braque, Picasso, Picabia stb. -- kezdeményezte, a mindennapi tárgyak költészetét a pop art. A módszer – mint például a szürrealizmusban -- a véletlen? Vagy épp ellenkezőleg? Kérhetnénk néhány konkrét példát?
--Az avantgárd művészetben a kész tárgyak beépítése gyakori jelenség volt. Tetszettek Picasso és Miro ilyen jellegű kísérletei, ahogyan egy-egy részletként iktattak be tárgyat a szoborba. Önálló szoborként nem találok elégségesnek egy tárgyat arra, hogy a nézőt lekösse. A szürrealizmusban, ahogyan Dalinál vagy Chagallnál jelentkezik a tárgy, nekem nagyon tetszik és gondolom, másoknak is. A szürrealizmus sikere szerintem abból is adódik, hogy a művészi alkotás folyamata és a kész alkotás megértése szokatlan képi társításokban történik, amelyek többértelmű megközelítést tesznek lehetővé.
--Hogyan választod, határozod me g egy elkotás kompozíciós elemeit?
--Teljesen absztrakt szobrom kevés van, mert úgy éreztem, hogy csak emberi alakkal tudok kommunikálni. Vannak olyan kompozícióim, ahol egy testrész helyettesíti az egész alakot. A stilizált emberalakkal könnyebb megtalálni a kompozíciós egyensúlyt. Itt a világegyetem törvényei, statika, súly, egyensúly az, amit figyelek. Előfordul, hogy ezt az egyensúlyt egy picit megbontják a szobrászok, a kifejezés és figyelemfelkeltés érdekében.
--Népművészeti ihletés – a tiszta forrás, mondta Kodály Zoltán. Munkásságod melyik szakaszától tudatos a népművészet felé fordulás?
--Bartók és Kodály példája a művészetek minden ágában ismert volt, természetesen engem is foglalkoztatott. Úgy érzem, hogy a „Táncos”, „Legényes”, „Családfa” szobraim a népművészet szellemiségét idézik. Nagyobb mértékben a kerámiában, a balladák, népmesék, a népi humor ábrázolásában tálakon és domborműveken kerültem közelebb a folklórhoz, ahol megéreztem a balladák tömörségét, az ismétlések, a ritmus fontosságát.
--Balladás Erdély – népművészeti ihletés kapcsán konkrétan erdélyi magyar népműszetről kell szólnunk.
--A Kis-Küküllő menti székelyek szeretik az egyszerű, gyakorlatias megoldásokat, formákat, a díszítést csak kis mértékben alkalmazzák. Ez hatott rám is, ezért a barokkos formai megoldásokat kerültem. A „Duett” című márványszobrom szemben ülő nőt és férfit ábrázol a lehető legegyszerűbben. De úgy érzem, hogy ennyi elég a kapcsolat lénygének visszaadására. Egyik utolsó munkám, a „Maros és Olt” már egy új megoldás jegyében született. A két alak, végsőkig stilizált nők, elfordulnak egymástól. Testük hátsó részén végig kék színnel festett vájat van, a víz érzékeltetésére. Emberiek, azért mert a víz az ember lételeme, de elfordulnak, mert nem érzők, mint az emberek.
Kísérletezem a kopjafa kompozíciós elemként való felhasználásával. Úgy gondolom, hogy a „Huszár” kopjafa-szobor azt igazolja, hogy a szobrász felhasználhat népművészeti elemeket, amennyiben megfelel a szobor üzenetének.
--Költőien lebegtetni a felületet – ez a Te művészeted. Így konkretizálsz lírai érzelmeket. Tömbös építkezéssel: drámaiságot. Leírtuk a gondolatok, témák alakulását – így fognak aztán azok formát kapni. A téma, az alapgondolat mennyiben hozza magával a formát? Mennyiben lehet ezt megfogalmazni?
A művész munka közben szavak nélkül gondolkozik?
--Kerámia--sorozataimban, a balladák, mesék, példabeszédek, tréfák után készültek az ,,Énekek éneke”, „Szonettek,, sorozatok. Mindezekben a költői, metaforikus megfogalmazás segített az emberi kapcsolatok ábrázolásában. ”A tékozló fiú visszatérése,, című szobromban az emberi erkölcsi tartás adta a figurák helyzetét a kompozícióban. Úgy gondolom, hogy aszobrász eleve képekben gondolkodik ,,
--Leonardo mester kijelentette, hogy egy műalkotást tulajdonképpen soha nem lehet befejezni. Mikor tekintesz... „késznek” egy szobrot?
--Egyetértek a filozófusok olyan megfogalmazásával, hogy a művészet az érzetek és a szellemiség közös eredménye. Tehát én gondolatokat próbálok szobrokba vinni, de lehetőleg nem kényszerűen, nem „szocialista-realista” módra. Ez a gondolatiság együtt alakul a formával, nem előre eldöntött. Szobraimon sokat dolgozom, hosszú időt adok magamnak a tökéletesítésre. Eleinte bosszantott, hogy akárhányszor ránézek, javítanivalót találok. De rájöttem, hogy a jó munka időigényes, lehet akár egy év vagy több annál, még egy kisplasztika esetében is.
--Goethe idős korában átírta fiatalkori verseit – apropó ”befejezés” --, egy szobrásznak vannak visszatérő gondolatai? Lehetnek?
--Tökéletes szobor nincs. Ahogy a makfalvi gazda mondta: nincs olyan zsák búza, amelyikbe ne férne még egy szem. De eljön a szobor bevégzésének ideje, akkor a szobrász azt mondja, elég, mert megfelel az elképzelésemnek. De néha jobb is, mint az első ötlet. Gondolom, hogy kétszer annyi szobrot készítettem, mint amennyit megtartottam. De a kész munkák úgy jók, ahogy vannak. Életem, gondolkodásom egy szelete van benne.
--Tanítványok sorát indítottad el, készítetted fel a modern művészet kalandjára – hogyan alakult az útjuk, mik a visszajelzések?
--A Tordai Gyermekklubban tanítottam harmincot évig. A célom az volt,hogy a gyermekekkel megszerettessem a művészetet. Nem siettem művészeti pályára küldeni őket. De jóleső érzés, hogy a tanítványaim, munkások vagy értelmiségiek, érdeklodnek ma is a művészet iránt. Többen mentek művészeti páláara. Kettőt megemlítek : Bologa Márta tordai építészt és Keszeg Ágnes tordai, most kolozsvári grafikus-textiltervezőt.
2014
SUBA LÁSZLÓ
szobrász
Született: 1941, november 15, Makfalva
Tanulmányok: Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, Kolozsvár, szobrászati szak, 1965
Cím: Torda, 401048, Calea Victoriei 118, ap. 4, email: subalaszlo@yahoo.com, Telefon: 0753014007
Kiemelt kiállítások
Egyéni: Kolozsvár 1998, 2011, Szolnok 2001
Csoportos: Kolozs megyei 1965 - 2018, Országos: 1982, 1985, 1987, 1988, BMC kiállítások, Tordai csoport kiállításai: Kolozsvár, Marosvásárhely, Udvarhely, Nagybánya, Nagyvárad, Kovászna, Kézdivásárhely, Sopron, Budapest, Milleneumi kiállítás, Budapest, 1996
Köztéri művek
Dózsa, műkő, Makfalva, 1999
Wesselényi, kő, Makfalva, 2007
Eminescu, bronz, Torda, 2007
Petőfi, műkő, Torda, 2009
A lovas, kő, Nagykörű (Hu), 2010
A vén zászlótartó, fa, Nagykörű (Hu), 2011
Könyvek
Torda és környéke fazekassága, Kolozsvár, 2005
Régi tordai kancsók, Torda, 2008
Makfalvától Tordáig, Képzőművészeti beszéd, Torda, 2010
A táltos ló hátán,Esszé a múvészetről, Torda, 2012
Formák és szavak, Szobrok és versek, Torda, 2016
Díjak, oklevelek
In memoriam Vörösmarty, különdij, Bonyhád, (Hu) 2ooo
Torda város díszoklovele, 2005
Nemzetközi képzőművészeti kiállítás, ll. dij, Nagykörű (Hu), 2009
Táborok
Makfalva
Gyergyószárhegy
Zsobok
Kőtelek (Hu)
Nagykörű (Hu)
Tagság
Romániai Művészek Szövetsége
Barabás Miklós Céh
Erdélyi Múzeum Egyesület
--A szobrászati pályára való lépésem részben véletlen, részben akarat útján történt. Ha nem hívtak volna művészeti iskolába egy rajzom alapján, akkor valószínűleg nem indultam volna. De a meghívás lelkesedéssel töltött el, mert a falumban voltak népi agyagszobrászok és én gyermeki foglalkozásként készítettem fűzfasípot, lábtörlőt, vízimalmot, kukoricaszárból hegedűt. Ezzel a háttérrel indultam tehát, mit sem tudva a nehézségekről. Anyám, okos asszony lévén, mondta, hogy a művészsors nehéz a megélhetés szempontjából. Én pedig a tanulmányaim kapcsán jöttem rá, hogy egész életemben kell tanuljam a művészetet. Mindezek ellenére nem adtam fel... mert szerettem ezt a „munkát”, az alkotást, amibe minden nap szívesen belefeledkeztem.
--Minden „első” egy életre szól, mikor, hogyan készítetted első szobrodat?
--Első szobrászati munkámat a művészeti iskolában készítettem, amelyik egy tehenet ábrázolt a borjával. A sikerélmény, az osztálytársak, a tanárok dícsérete eldöntötte -- szobrásznak kellene lennem, szobrász leszek.
--Mikor tanultad a mesterséget, bejártál elismert alkotók műtermébe? Kinek a művészete hatott rád? Esetleg: kit tartasz előképednek?
--A szobrászat eltanulásában nem találom magam szerencsésnek. A művészeti iskolában egyedül maradtam a szobrászaton, a kollégák kikoptak, hiányzott a csoport légköre. Az egyetemen több tanárom volt, de mindenik kevés ideig, ezért nem sikerült elmélyíteni a tanár-tanítvány kapcsolatot. De hozzá kell tennem, hogy mindenik tanártól maradt valami, amit felhasználhatok. Tanultam az egyetem utáni években, a magyarországi és hazai kiállításokon. Szerettem Medgyessy Ferenc és Borsos Miklós szobrait. Itthon Szervátiusz Jenő volt rám hatással. Sajnos, nem jártam be szobrászati műhelyekbe, Tordán, ahova kerültem, ilyen nem volt, kellő bátorságom sem, hogy máshol ezt megtegyem.
Maradt a magányos keresés útja, a szobrászat anyagainak megismerése, az egyéni látásmód kialakítása. Ez csaknem tíz évet tartott az egyetem elvégzése után. Legfőbb jellemzője a tömör, geometrizált formaalakítás, de az emberi alak feladása nélkül. Ez a látásmód jelenti munksságom gerincét. Közben voltak olyan szobraim, amelyek eltértek az erős geometrizálástól egy belső, átjárható forma irányába. Ezek jelentik az utóbbi öt év szobrainak többségét. Úgy érzem, hogy erőteljesebbé válik a drámaiság. Én „belső formák” megnevezésre gondolok. Ha a korai szobraim, a „Védők”, a „Legényes”, a közösségi erőt ábrázolták, az új munkáim, a „Megtisztulás”, a „Gondolkodó” a keresztényi megtisztulás gondolatát vagy az állandó helyes útválasztás problémáját feszegetik.
--Minden alkotó – kivétel nélkül minden ember... – megél egy szellemi és szemléleti érlelődés--folyamatot – hogyan osztanád szakaszokra a történeted az alkotó felől? A nagy történelmi dátumok – 1956, 1989 – mit jelentettek, jelentenek?
--Az 1956-os események a művészeti iskolában értek. Ott olyan lehetett a hangulat, mint a „márciusi ifjak” körében. Éreztük, hogy valami fontos történik. 1989-ben Torda népével ünnepeltük az önkényuralom felszámolását. A kis magyar közösség is próbálta a helyzetét jó irányba fordítani. Eredmények is voltak, mint a Petőfi Társaság és az önálló magyar iskola, a Jósika Miklós Elméleti Líceum megalakulása. Ezekben a szervezkedésekben én is tevékenykedtem, és még szobor is született, a Petőfi család szobra.
--Az egyes művek elkészítéséről. A Te munkádban hogyan „kezdődik” egy szobor? Rajzolsz, „lerajzolsz gondolatokat”, terveket... A szobrászrajzot mennyiben tekinted műalkotásnak? Szobrászrajz—kiállítást rendeztél már? Előzetes megrendelésre dolgoztál már?
--Ez a szobor „rendelés” volt a közösség részéről. Mint általában, rajzvázlatok és agyagvázlatok előzték meg. A végleges tervet bemutattam az embereknek, és meghallgattam tanácsaikat. Igy alakult ki a végleges Petőfi-szobor. Kisplasztikáim nagyrészt spontán ötlet alapján születnek. Gyakran folyamodtam fantázia indító gyakorlatokhoz, mint gyűrt papír égetéséből maradt alakzatok vagy a vízfesték színeinek összeolvadásából nyert formák. Az ötletet követte a rajzok sora. De ezeket nem tekintem önálló alkotásoknak, mert úgy gondolom, hogy a szobor térbeli munka. Igy fontosabbnak tartom az agyagvázlatot. Ebből alakul ki a végleges szobortervem. Közben, ha elkezdem a végleges munkát, még folyamodom a rajzhoz a részletek kidolgozásánál, vagy a talapzat helyes méretének megállapításánál. Ezeket a rajzokat nem tartom meg, mert a hangsúlyt arra helyezem, hogy minél több lehetőséget kipróbáljak.
--Hogyan határozod meg a telt és üres terek arányát?
--A geometrizált szobraim készítése közben éreztem szükségét az üres, vájt formák beiktatásának. Ez az egyensúly megőrzésének szükségességéből adódik, amit a népi faragók is ösztönösen megéreztek, amikor a nagy sima felületbe vájtak negatív formákat. Koraibb szobraimban ez kisebb szerepet kapott, de újabban ez a belső tér átjárja az egész kompozíciót.
--„Ready made” – a kész tárgyak beépítését a műalkotásba a klasszikus avantgárd –- Braque, Picasso, Picabia stb. -- kezdeményezte, a mindennapi tárgyak költészetét a pop art. A módszer – mint például a szürrealizmusban -- a véletlen? Vagy épp ellenkezőleg? Kérhetnénk néhány konkrét példát?
--Az avantgárd művészetben a kész tárgyak beépítése gyakori jelenség volt. Tetszettek Picasso és Miro ilyen jellegű kísérletei, ahogyan egy-egy részletként iktattak be tárgyat a szoborba. Önálló szoborként nem találok elégségesnek egy tárgyat arra, hogy a nézőt lekösse. A szürrealizmusban, ahogyan Dalinál vagy Chagallnál jelentkezik a tárgy, nekem nagyon tetszik és gondolom, másoknak is. A szürrealizmus sikere szerintem abból is adódik, hogy a művészi alkotás folyamata és a kész alkotás megértése szokatlan képi társításokban történik, amelyek többértelmű megközelítést tesznek lehetővé.
--Hogyan választod, határozod me g egy elkotás kompozíciós elemeit?
--Teljesen absztrakt szobrom kevés van, mert úgy éreztem, hogy csak emberi alakkal tudok kommunikálni. Vannak olyan kompozícióim, ahol egy testrész helyettesíti az egész alakot. A stilizált emberalakkal könnyebb megtalálni a kompozíciós egyensúlyt. Itt a világegyetem törvényei, statika, súly, egyensúly az, amit figyelek. Előfordul, hogy ezt az egyensúlyt egy picit megbontják a szobrászok, a kifejezés és figyelemfelkeltés érdekében.
--Népművészeti ihletés – a tiszta forrás, mondta Kodály Zoltán. Munkásságod melyik szakaszától tudatos a népművészet felé fordulás?
--Bartók és Kodály példája a művészetek minden ágában ismert volt, természetesen engem is foglalkoztatott. Úgy érzem, hogy a „Táncos”, „Legényes”, „Családfa” szobraim a népművészet szellemiségét idézik. Nagyobb mértékben a kerámiában, a balladák, népmesék, a népi humor ábrázolásában tálakon és domborműveken kerültem közelebb a folklórhoz, ahol megéreztem a balladák tömörségét, az ismétlések, a ritmus fontosságát.
--Balladás Erdély – népművészeti ihletés kapcsán konkrétan erdélyi magyar népműszetről kell szólnunk.
--A Kis-Küküllő menti székelyek szeretik az egyszerű, gyakorlatias megoldásokat, formákat, a díszítést csak kis mértékben alkalmazzák. Ez hatott rám is, ezért a barokkos formai megoldásokat kerültem. A „Duett” című márványszobrom szemben ülő nőt és férfit ábrázol a lehető legegyszerűbben. De úgy érzem, hogy ennyi elég a kapcsolat lénygének visszaadására. Egyik utolsó munkám, a „Maros és Olt” már egy új megoldás jegyében született. A két alak, végsőkig stilizált nők, elfordulnak egymástól. Testük hátsó részén végig kék színnel festett vájat van, a víz érzékeltetésére. Emberiek, azért mert a víz az ember lételeme, de elfordulnak, mert nem érzők, mint az emberek.
Kísérletezem a kopjafa kompozíciós elemként való felhasználásával. Úgy gondolom, hogy a „Huszár” kopjafa-szobor azt igazolja, hogy a szobrász felhasználhat népművészeti elemeket, amennyiben megfelel a szobor üzenetének.
--Költőien lebegtetni a felületet – ez a Te művészeted. Így konkretizálsz lírai érzelmeket. Tömbös építkezéssel: drámaiságot. Leírtuk a gondolatok, témák alakulását – így fognak aztán azok formát kapni. A téma, az alapgondolat mennyiben hozza magával a formát? Mennyiben lehet ezt megfogalmazni?
A művész munka közben szavak nélkül gondolkozik?
--Kerámia--sorozataimban, a balladák, mesék, példabeszédek, tréfák után készültek az ,,Énekek éneke”, „Szonettek,, sorozatok. Mindezekben a költői, metaforikus megfogalmazás segített az emberi kapcsolatok ábrázolásában. ”A tékozló fiú visszatérése,, című szobromban az emberi erkölcsi tartás adta a figurák helyzetét a kompozícióban. Úgy gondolom, hogy aszobrász eleve képekben gondolkodik ,,
--Leonardo mester kijelentette, hogy egy műalkotást tulajdonképpen soha nem lehet befejezni. Mikor tekintesz... „késznek” egy szobrot?
--Egyetértek a filozófusok olyan megfogalmazásával, hogy a művészet az érzetek és a szellemiség közös eredménye. Tehát én gondolatokat próbálok szobrokba vinni, de lehetőleg nem kényszerűen, nem „szocialista-realista” módra. Ez a gondolatiság együtt alakul a formával, nem előre eldöntött. Szobraimon sokat dolgozom, hosszú időt adok magamnak a tökéletesítésre. Eleinte bosszantott, hogy akárhányszor ránézek, javítanivalót találok. De rájöttem, hogy a jó munka időigényes, lehet akár egy év vagy több annál, még egy kisplasztika esetében is.
--Goethe idős korában átírta fiatalkori verseit – apropó ”befejezés” --, egy szobrásznak vannak visszatérő gondolatai? Lehetnek?
--Tökéletes szobor nincs. Ahogy a makfalvi gazda mondta: nincs olyan zsák búza, amelyikbe ne férne még egy szem. De eljön a szobor bevégzésének ideje, akkor a szobrász azt mondja, elég, mert megfelel az elképzelésemnek. De néha jobb is, mint az első ötlet. Gondolom, hogy kétszer annyi szobrot készítettem, mint amennyit megtartottam. De a kész munkák úgy jók, ahogy vannak. Életem, gondolkodásom egy szelete van benne.
--Tanítványok sorát indítottad el, készítetted fel a modern művészet kalandjára – hogyan alakult az útjuk, mik a visszajelzések?
--A Tordai Gyermekklubban tanítottam harmincot évig. A célom az volt,hogy a gyermekekkel megszerettessem a művészetet. Nem siettem művészeti pályára küldeni őket. De jóleső érzés, hogy a tanítványaim, munkások vagy értelmiségiek, érdeklodnek ma is a művészet iránt. Többen mentek művészeti páláara. Kettőt megemlítek : Bologa Márta tordai építészt és Keszeg Ágnes tordai, most kolozsvári grafikus-textiltervezőt.
2014
SUBA LÁSZLÓ
szobrász
Született: 1941, november 15, Makfalva
Tanulmányok: Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, Kolozsvár, szobrászati szak, 1965
Cím: Torda, 401048, Calea Victoriei 118, ap. 4, email: subalaszlo@yahoo.com, Telefon: 0753014007
Kiemelt kiállítások
Egyéni: Kolozsvár 1998, 2011, Szolnok 2001
Csoportos: Kolozs megyei 1965 - 2018, Országos: 1982, 1985, 1987, 1988, BMC kiállítások, Tordai csoport kiállításai: Kolozsvár, Marosvásárhely, Udvarhely, Nagybánya, Nagyvárad, Kovászna, Kézdivásárhely, Sopron, Budapest, Milleneumi kiállítás, Budapest, 1996
Köztéri művek
Dózsa, műkő, Makfalva, 1999
Wesselényi, kő, Makfalva, 2007
Eminescu, bronz, Torda, 2007
Petőfi, műkő, Torda, 2009
A lovas, kő, Nagykörű (Hu), 2010
A vén zászlótartó, fa, Nagykörű (Hu), 2011
Könyvek
Torda és környéke fazekassága, Kolozsvár, 2005
Régi tordai kancsók, Torda, 2008
Makfalvától Tordáig, Képzőművészeti beszéd, Torda, 2010
A táltos ló hátán,Esszé a múvészetről, Torda, 2012
Formák és szavak, Szobrok és versek, Torda, 2016
Díjak, oklevelek
In memoriam Vörösmarty, különdij, Bonyhád, (Hu) 2ooo
Torda város díszoklovele, 2005
Nemzetközi képzőművészeti kiállítás, ll. dij, Nagykörű (Hu), 2009
Táborok
Makfalva
Gyergyószárhegy
Zsobok
Kőtelek (Hu)
Nagykörű (Hu)
Tagság
Romániai Művészek Szövetsége
Barabás Miklós Céh
Erdélyi Múzeum Egyesület
Józsa István
A SZÜKSÉGES FÖLÖSLEG
Székely Géza festőművésszel beszélgetünk.
|
Valójában bűn az, ha egy képzőművészt „szóra” bírunk, az ő médiuma ugyanis nem a nyelv. Ha viszont erőteljesen filozofikus műalkotásokban fejezi ki a kis- és nagyvilággal szembeni attitűdjét, a gondolat univerzalitása okán így is közelíthetünk eszmerendszeréhez. Székely Géza grafikust így és ezért bírtuk szóra.
- Képeid arról tanúskodnak, hogy egyik legfontosabb célul egyfajta létértelmezést tűzöl magad elé. Hát mi a művészet feladata, tükrözés, vagy ahogy korszerűbben mondjuk, újrateremtés vagy értelmezés?
- A művésznek le kell ásnia a legnagyobb mélységekig, a létezés tragikumáig. Ahol - lásd az egzisztencialistákat - arra döbben rá, hogy az ember mintegy belevettetett a létbe, mint egy öntőformába.
- Van, aki tagadja azt, hogy egyáltalán létezhet művészi megismerés...
- A művész számára is a legfontosabb a megismerés. Lásd a barlangrajzokat: az ember először festett, aztán beszélt. Saját világát magyarázta, és az, hogy rajzolt, az már akkor a megismerés egyik formája volt.
- „Egyik formája” ...
- Nálam a mérték az ember a maga belső, lelki végtelenével. Életre kárhoztatottságát és az ebből származó tragikumot ma már nem teremthetjük újra és ismerhetjük meg a klasszikus értelemben. Már Shakespeare sem így gondolkodott. Az ógörögök igen. De azt, hogy magunkra vagyunk hagyatva egyszemélyes öntőformáinkban, csak keserű iróniával mondhatjuk ki.
- Tehát az esztétika egyik alapkategóriáját, a szépséget szerinted egészmásként kell értelmeznünk. Vagy a te művészetednek más központi kategóriái vannak?
- Embertől független szépség nincs, csak az emberen keresztül lehet azt megjeleníteni. Önmagában nincs értelme. A rútnak sincs. A művészet, már azzal kezdve, hogy szembesül vele, feltárja azt. Végül a katarzis révén az ember a saját, eredendő lényéhez kerül közelebb. Hát persze, sok a ballaszt, a hulladék, ami ránk telepszik, valósággal elveszünk alatta. Már saját magunk számára is. A művészet pedig a megismerés és az önmegismerés egyik formája.
- Akarjuk, nem akarjuk, itt tulajdonképpen be kell vonnunk egy újabb kategóriát. A szabadságét.
- Igen. Képletesen szólva, az elgyomosodás ellen. Ha a gyom elveszi a fényt környezetétől, az ellene való védekezés lényege a szabadság utáni vágy. Az a folyamat, az az aktus, amelyről eddig beszéltünk, valójában ezzel és így kezdődik.
- Szóval ez a te álláspontod. Milyen a te embered?
- Sebhelyekkel teli, kicsinyes „emberke”, aki többnek akar látszani, mint amennyi. Esendő, groteszk, szánnivaló. De... természetesen mindig van egy de. Megvan ugyanis benne az égi szikra, hogy felülemelkedjen létének korlátain. Sőt, saját magán. Luciferek is vagyunk, ugyanakkor eredendően szabadok. Megvan bennünk a szándék, hogy kimozduljunk a holtpontról, vagy a negatív zónából, és önmagunkra találjunk.
- „Önmagunkra találás"...?
- Igen. Ezzel már a minőségi emberről beszélek. Nagyon szeretem Németh Lászlót, nála találkoztam a cselekvő és közösségi ember fogalmával. Napjaink jellemzője a szélsőséges individualizmus, tudatában vagyunk elidegenedettségünknek, de már nem birkózunk meg vele. És ez főleg a művészet terén teher. Valahonnan eredsz, valahonnan indulsz, hát akárhova kerülsz a világban, ez a genezis egy életre szól. Sokan tagadják ezt, nemcsak az elvándoroltak, hanem az itthoniak is - de hiába. Nem egyszerűen vállalni kell az eredetet, hogy ne használjak más szót, hanem ki is kell aknázni az általa... nem is csupán meglevő, hanem maguktól kínálkozó kincseket. Ilyen értelemben minden művész politikus is. A fontos, persze az, hogy politizálása, alkotásainak politikai vetülete ne legyen közvetlenül tettenérhető, hanem művészi jellé nemesedjen. Mondandói a jel mögött, a jel által éljenek, és egyetemes emberi tartalmuk legyen. Ez a világ nem az egyes embereknek az összessége, egy meg egy, az nem kettő, hanem meghatározhatatlan. Ráadásul egy nagyobb egész részeként erősíthetik vagy gyengíthetik egymást.
Egyre gyakrabban hangoztatják ma az egyéni szabadság fontosságát. Az egyéni felelősséget már nem kell bizonygatnom. Napjaink tragédiája az, hogy nem érzünk felelősséget a másik iránt. Nem vagyok híve a szélsőséges individualizmusnak, az épp olyan veszélyes, mint a „kollektív szellem” kényszerű érvényesítése volt. Legyen vége a közösségi szellem „kollektivizmus” értelemben vett használatának, nincs értelme a heroikus „úgyis megmutatjuk” magatartásnak. A különös az, hogy a szabad egyén esetében együtt kell érvényesülnie mind a három magatartásformának. A szabadság- és alkotói szabadság harmonikus együttese már egy következő fokozat. Semmilyen közösségi érdek nem határozhatja meg, mit csináljak. Az alkotásom természetszerűleg válasz az adott léthelyzetre. Ott kapcsolódik be aztán a te egyéniséged, ahol valami többletet is hozzá tudsz adni a kép teremtett világához. Olyat, hogy az más kultúrák számára is fontos legyen - először amúgy is az ragad meg minden nézőt.
2023
- Képeid arról tanúskodnak, hogy egyik legfontosabb célul egyfajta létértelmezést tűzöl magad elé. Hát mi a művészet feladata, tükrözés, vagy ahogy korszerűbben mondjuk, újrateremtés vagy értelmezés?
- A művésznek le kell ásnia a legnagyobb mélységekig, a létezés tragikumáig. Ahol - lásd az egzisztencialistákat - arra döbben rá, hogy az ember mintegy belevettetett a létbe, mint egy öntőformába.
- Van, aki tagadja azt, hogy egyáltalán létezhet művészi megismerés...
- A művész számára is a legfontosabb a megismerés. Lásd a barlangrajzokat: az ember először festett, aztán beszélt. Saját világát magyarázta, és az, hogy rajzolt, az már akkor a megismerés egyik formája volt.
- „Egyik formája” ...
- Nálam a mérték az ember a maga belső, lelki végtelenével. Életre kárhoztatottságát és az ebből származó tragikumot ma már nem teremthetjük újra és ismerhetjük meg a klasszikus értelemben. Már Shakespeare sem így gondolkodott. Az ógörögök igen. De azt, hogy magunkra vagyunk hagyatva egyszemélyes öntőformáinkban, csak keserű iróniával mondhatjuk ki.
- Tehát az esztétika egyik alapkategóriáját, a szépséget szerinted egészmásként kell értelmeznünk. Vagy a te művészetednek más központi kategóriái vannak?
- Embertől független szépség nincs, csak az emberen keresztül lehet azt megjeleníteni. Önmagában nincs értelme. A rútnak sincs. A művészet, már azzal kezdve, hogy szembesül vele, feltárja azt. Végül a katarzis révén az ember a saját, eredendő lényéhez kerül közelebb. Hát persze, sok a ballaszt, a hulladék, ami ránk telepszik, valósággal elveszünk alatta. Már saját magunk számára is. A művészet pedig a megismerés és az önmegismerés egyik formája.
- Akarjuk, nem akarjuk, itt tulajdonképpen be kell vonnunk egy újabb kategóriát. A szabadságét.
- Igen. Képletesen szólva, az elgyomosodás ellen. Ha a gyom elveszi a fényt környezetétől, az ellene való védekezés lényege a szabadság utáni vágy. Az a folyamat, az az aktus, amelyről eddig beszéltünk, valójában ezzel és így kezdődik.
- Szóval ez a te álláspontod. Milyen a te embered?
- Sebhelyekkel teli, kicsinyes „emberke”, aki többnek akar látszani, mint amennyi. Esendő, groteszk, szánnivaló. De... természetesen mindig van egy de. Megvan ugyanis benne az égi szikra, hogy felülemelkedjen létének korlátain. Sőt, saját magán. Luciferek is vagyunk, ugyanakkor eredendően szabadok. Megvan bennünk a szándék, hogy kimozduljunk a holtpontról, vagy a negatív zónából, és önmagunkra találjunk.
- „Önmagunkra találás"...?
- Igen. Ezzel már a minőségi emberről beszélek. Nagyon szeretem Németh Lászlót, nála találkoztam a cselekvő és közösségi ember fogalmával. Napjaink jellemzője a szélsőséges individualizmus, tudatában vagyunk elidegenedettségünknek, de már nem birkózunk meg vele. És ez főleg a művészet terén teher. Valahonnan eredsz, valahonnan indulsz, hát akárhova kerülsz a világban, ez a genezis egy életre szól. Sokan tagadják ezt, nemcsak az elvándoroltak, hanem az itthoniak is - de hiába. Nem egyszerűen vállalni kell az eredetet, hogy ne használjak más szót, hanem ki is kell aknázni az általa... nem is csupán meglevő, hanem maguktól kínálkozó kincseket. Ilyen értelemben minden művész politikus is. A fontos, persze az, hogy politizálása, alkotásainak politikai vetülete ne legyen közvetlenül tettenérhető, hanem művészi jellé nemesedjen. Mondandói a jel mögött, a jel által éljenek, és egyetemes emberi tartalmuk legyen. Ez a világ nem az egyes embereknek az összessége, egy meg egy, az nem kettő, hanem meghatározhatatlan. Ráadásul egy nagyobb egész részeként erősíthetik vagy gyengíthetik egymást.
Egyre gyakrabban hangoztatják ma az egyéni szabadság fontosságát. Az egyéni felelősséget már nem kell bizonygatnom. Napjaink tragédiája az, hogy nem érzünk felelősséget a másik iránt. Nem vagyok híve a szélsőséges individualizmusnak, az épp olyan veszélyes, mint a „kollektív szellem” kényszerű érvényesítése volt. Legyen vége a közösségi szellem „kollektivizmus” értelemben vett használatának, nincs értelme a heroikus „úgyis megmutatjuk” magatartásnak. A különös az, hogy a szabad egyén esetében együtt kell érvényesülnie mind a három magatartásformának. A szabadság- és alkotói szabadság harmonikus együttese már egy következő fokozat. Semmilyen közösségi érdek nem határozhatja meg, mit csináljak. Az alkotásom természetszerűleg válasz az adott léthelyzetre. Ott kapcsolódik be aztán a te egyéniséged, ahol valami többletet is hozzá tudsz adni a kép teremtett világához. Olyat, hogy az más kultúrák számára is fontos legyen - először amúgy is az ragad meg minden nézőt.
2023
Rill Izolda
Sárosi Renáta Erika
Józsa István
„Felruházom a természet elemeit emberi vonásokkal"
BESZÉLGETÉS VALOVITS LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSSZEL
--Hogyan kezd egy képhez? Járja a természetet, rácsodálkozik egy-egy hatalmas fára? Jegyzeteket készít, amelyeket a műtermében feldolgoz? Százegy fából áll össze egy műalkotás?
--Természetszerető ember vagyok. Az egész karrierem a természet tanulmányozására és megismerésére alapszik. Hosszasan elemzem a motívumot, mielott hozzá kezdenék egy képhez. Kimegyek a természetbe, többször is, mert a fának mint motívumnak az az előnye, hogy holnap is megkapom, viszont az érzéseim közben változhatnak. Vannak olyan műveim, amelyek időigényesek, és évek múltán is visszatérek hozzájuk, és vannak olyanok, amelyek egy nap alatt elkészülnek. Itt fontos kiemelni azt, hogy soha nem fényképezem le a fákat. Olyan motívumokat választok, amelyek megmozgatják a fantáziámat. Erre egy remek példa a láposvidéki fűzfák, amelyek formáikkal és színeikkel különböző érzelmi töltetet adnak. Ezekben romantikus és expresszionista elemek fedezhetőek fel. Az általam megrajzolt fák és azok ágai, az olivafákéhoz hasonlóan: göcsörtösek, drámaian meggyötörtek, mint vihar után, a letört és megsérült ágak, amelyek gazdag formavilággal rendelkeznek. Kihangsúlyozom a lelki töltetet: gyötrődést, vívódást, amelyeket személyi tulajdonságokkal ruházok fel. Tehát felruházom a természet elemeit emberi vonásokkal, ezek megszemélyesülnek, és ilyen formában a modell és közöttem egy kölcsönhatás jön létre, valamit átadok lelki állapotából a műnek. Így az a fa már nem is csak tárgyi motívum, hanem megrajzolva egy eleven, kifejező művé vállik. Fontos kiemelni azt, hogy munkáimban a fákat legtöbbször nem valamiféle csoportban jelenítem meg, hanem ezzel ellentétben kiemelem a motívum egyedi mivoltát, nagy hangsúlyt fektetve a formák monumentalitására és dinamikájára. Az alkotásaim mögött egy bizonyos tudatosság áll. Mielőtt nekifognák a rajznak, a fejemben már részben eldőlt, hogy milyen irányba fejlesztem a munkámat. Az is igaz, hogy az alkotási folyamatot bizonyos tényezők befolyásolhatják, mint például a megújult élmény, vagy változnak a téri- és fény-árnyék viszonyok. Soha nem dolgozok emlékből. Természetesen érlelek tovább a műteremben, de inkább csak gondolatban, mert a természetben való munka mindig frissebb. Ezért nem szeretem a műteremben fejleszteni a munkámat, ha kell, akkor újból kimegyek a természetbe. Kint „exponálva vagyok”, és ezek a természeti elemek máshogy hatnak az emberre, serkentik a testemet és az agyamat. A műterem viszont egy bizonyos komfort zónát jelent számomra, védve vagyok
--Fák portréját alkotja meg—írta az elméletírás--, a külső látvány az alap, vagy valamely tudott, tervezett gondolat?
--A külső látvány az alap. Csak azt a fát rajzolom le, amelyik megfog. Bele kell lássak valamit. Egy bizonyos tapasztalat után, az ember ráérez és csupán a látványából tudja, hogy melyiket érdemes megörökíteni. Úgy, mint a portékban. Van olyan arc, amely felkínálkozik, annyira kifejező. Ha viszont nem elégít ki a ritmusa, a dinamikája, akkor az már nem ,,szerelem első látásra
--A nagy történelmi váltások -1945, 1956, 1989- hogyan hatottak életére, munkájára, művészetére?
--1945-ben születtem. 1956-ban hatodikos voltam és rádióból követtük családommal a történéseket. Mivel gyermek voltam kérdések merültek fel bennem és félelem töltött el. Kicsit hasonlított a háborús hírekhez. 1989 előtt, Nicolae Ceaușescu idejében letiltották egyik kiállításomat, amikor is portrékkal jelentkeztem. Akkoriban a porték cenzurázva voltak. Ezután tágabb lehetőségek nyíltak külföld felé, ahol lehetett kiállítani. Többek között Magyarországon és Németországba.
--Mi ösztönözte arra, hogy festő legyen? Volt példaképe?
--A portrék rajzolása már ijfúkoromban is foglalkoztatott, ám példaképem soha nem volt. Mivel vidéken nőttem fel, nem volt erre lehetőség. Számomra a festészet egy gyermekkori hivatás. Amíg másokat a tánc, éneklés, sport köt le, addig engem a festészet világa ragadott magával. Ezt szerettem, ez foglalt le, különösen a portrék rajzolása, akkor még nem gondolkodtam fák készítésén. Igazi tanárral sem találkoztam, csak amikor felvettek harmadszori próbálkozásra a Kolozsvári Művészeti Akadémiára. Előtte elvégeztem három évet az állatorvosin.
--Évtizedek óta—pontosabban mióta?—kutatja a renesszánsz művészetet, elsősorban festészetet—tervezi eredményei kiadását?
--Középiskolás korom óta vonzódtam a reneszánsz művészethez, és nagy hangsúlyt fektettem a nagy klasszikus reneszánsz mesterek munkáinak tanulmányozására. A modern művészet nem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint a klasszikus művészet mesterei. Ezek inkább meggyőztek, mint a posztmodernek. Egy nagyon fontos munkaterületem az ókori és reneszánsz harmóniaelmélet, főképpen az arányok problémája a művészetben és az építészetben. A klasszikus korokra jellemző, hogy előszeretettel használták a harmónikus viszonyokat, harmónikus arányokat. Már sok előadáson került ez bemutatásra, de egyenlőre szöveges megfogalmazás nem készűlt róla. Hatalmas anyagot dolgoztam fel, amelynek publikálása ezután következne. Egyedi kutatás ez, amit remélem, hogy könyv formájában ki fogok adni.
--Meséljen kérem a linometszet technikáról.
--Ezek színes linometszetek. Kézi levonatok, ami azt jelenti, hogy nem a gép préseli, hanem kézzel készülnek. A módszer az, hogy egyetlen klisét használok, és sokféleképpen színezem, sok árnyalattal. Ami újdonságnak is számíthatna, hogy a hagyományos színes fametszetekhez több klisét használtak, minden színnek egy-egy klisét. Tehát úgy állt össze, hogy egymásra nyomták ezeket a kliséket. Én pedig úgy csinálom, hogy egy klisét és hengereket használok, amit sok árnyalattal és átmenettel gazdagítok. Ilyen szempontból lehetne talán mondani, hogy egyedi. Linometszetekben tájképek jelennek meg. Fontos összetevői a finom vékony vonalhálózat és az apró, sűrű pontok. Akár a pointilisták, a grafikában kihasználom a szemnek azt a tulajdonságát, amit optikai keverésnek nevezünk. A képzőművészeti hagyományokat követve, nem utasítom vissza a modern művészet formavilágát, mondanivalója a mai emberhez szól.
--A 21. század hogyan ötvözheti 5OO év művészeti örökséget?
--A klasszikus értékek megmaradnak, azokat senki és semmi nem tudja eltörölni a történelem színpadáról. Ahogy telik az idő, az irányzatok életkora egyre rövidebb, egy irányzat tarthat akár hetekig vagy csak napokig, és ma már maga az ötlet művészetnek számít. A régi, klasszikus korszak művészeteinek volt egy egységesítő vonása, ma viszont a művészet arról szól, hogy megsemmisítünk valami előzőt, szakítunk a hagyománnyal. Régebben kevés elmélet volt és több művészet született. Ez a 21. században felcserélődött, ami a ,,termés” rovására ment, kevés művészet és rengeteg elmélet jellemzi.
2014
--Természetszerető ember vagyok. Az egész karrierem a természet tanulmányozására és megismerésére alapszik. Hosszasan elemzem a motívumot, mielott hozzá kezdenék egy képhez. Kimegyek a természetbe, többször is, mert a fának mint motívumnak az az előnye, hogy holnap is megkapom, viszont az érzéseim közben változhatnak. Vannak olyan műveim, amelyek időigényesek, és évek múltán is visszatérek hozzájuk, és vannak olyanok, amelyek egy nap alatt elkészülnek. Itt fontos kiemelni azt, hogy soha nem fényképezem le a fákat. Olyan motívumokat választok, amelyek megmozgatják a fantáziámat. Erre egy remek példa a láposvidéki fűzfák, amelyek formáikkal és színeikkel különböző érzelmi töltetet adnak. Ezekben romantikus és expresszionista elemek fedezhetőek fel. Az általam megrajzolt fák és azok ágai, az olivafákéhoz hasonlóan: göcsörtösek, drámaian meggyötörtek, mint vihar után, a letört és megsérült ágak, amelyek gazdag formavilággal rendelkeznek. Kihangsúlyozom a lelki töltetet: gyötrődést, vívódást, amelyeket személyi tulajdonságokkal ruházok fel. Tehát felruházom a természet elemeit emberi vonásokkal, ezek megszemélyesülnek, és ilyen formában a modell és közöttem egy kölcsönhatás jön létre, valamit átadok lelki állapotából a műnek. Így az a fa már nem is csak tárgyi motívum, hanem megrajzolva egy eleven, kifejező művé vállik. Fontos kiemelni azt, hogy munkáimban a fákat legtöbbször nem valamiféle csoportban jelenítem meg, hanem ezzel ellentétben kiemelem a motívum egyedi mivoltát, nagy hangsúlyt fektetve a formák monumentalitására és dinamikájára. Az alkotásaim mögött egy bizonyos tudatosság áll. Mielőtt nekifognák a rajznak, a fejemben már részben eldőlt, hogy milyen irányba fejlesztem a munkámat. Az is igaz, hogy az alkotási folyamatot bizonyos tényezők befolyásolhatják, mint például a megújult élmény, vagy változnak a téri- és fény-árnyék viszonyok. Soha nem dolgozok emlékből. Természetesen érlelek tovább a műteremben, de inkább csak gondolatban, mert a természetben való munka mindig frissebb. Ezért nem szeretem a műteremben fejleszteni a munkámat, ha kell, akkor újból kimegyek a természetbe. Kint „exponálva vagyok”, és ezek a természeti elemek máshogy hatnak az emberre, serkentik a testemet és az agyamat. A műterem viszont egy bizonyos komfort zónát jelent számomra, védve vagyok
--Fák portréját alkotja meg—írta az elméletírás--, a külső látvány az alap, vagy valamely tudott, tervezett gondolat?
--A külső látvány az alap. Csak azt a fát rajzolom le, amelyik megfog. Bele kell lássak valamit. Egy bizonyos tapasztalat után, az ember ráérez és csupán a látványából tudja, hogy melyiket érdemes megörökíteni. Úgy, mint a portékban. Van olyan arc, amely felkínálkozik, annyira kifejező. Ha viszont nem elégít ki a ritmusa, a dinamikája, akkor az már nem ,,szerelem első látásra
--A nagy történelmi váltások -1945, 1956, 1989- hogyan hatottak életére, munkájára, művészetére?
--1945-ben születtem. 1956-ban hatodikos voltam és rádióból követtük családommal a történéseket. Mivel gyermek voltam kérdések merültek fel bennem és félelem töltött el. Kicsit hasonlított a háborús hírekhez. 1989 előtt, Nicolae Ceaușescu idejében letiltották egyik kiállításomat, amikor is portrékkal jelentkeztem. Akkoriban a porték cenzurázva voltak. Ezután tágabb lehetőségek nyíltak külföld felé, ahol lehetett kiállítani. Többek között Magyarországon és Németországba.
--Mi ösztönözte arra, hogy festő legyen? Volt példaképe?
--A portrék rajzolása már ijfúkoromban is foglalkoztatott, ám példaképem soha nem volt. Mivel vidéken nőttem fel, nem volt erre lehetőség. Számomra a festészet egy gyermekkori hivatás. Amíg másokat a tánc, éneklés, sport köt le, addig engem a festészet világa ragadott magával. Ezt szerettem, ez foglalt le, különösen a portrék rajzolása, akkor még nem gondolkodtam fák készítésén. Igazi tanárral sem találkoztam, csak amikor felvettek harmadszori próbálkozásra a Kolozsvári Művészeti Akadémiára. Előtte elvégeztem három évet az állatorvosin.
--Évtizedek óta—pontosabban mióta?—kutatja a renesszánsz művészetet, elsősorban festészetet—tervezi eredményei kiadását?
--Középiskolás korom óta vonzódtam a reneszánsz művészethez, és nagy hangsúlyt fektettem a nagy klasszikus reneszánsz mesterek munkáinak tanulmányozására. A modern művészet nem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint a klasszikus művészet mesterei. Ezek inkább meggyőztek, mint a posztmodernek. Egy nagyon fontos munkaterületem az ókori és reneszánsz harmóniaelmélet, főképpen az arányok problémája a művészetben és az építészetben. A klasszikus korokra jellemző, hogy előszeretettel használták a harmónikus viszonyokat, harmónikus arányokat. Már sok előadáson került ez bemutatásra, de egyenlőre szöveges megfogalmazás nem készűlt róla. Hatalmas anyagot dolgoztam fel, amelynek publikálása ezután következne. Egyedi kutatás ez, amit remélem, hogy könyv formájában ki fogok adni.
--Meséljen kérem a linometszet technikáról.
--Ezek színes linometszetek. Kézi levonatok, ami azt jelenti, hogy nem a gép préseli, hanem kézzel készülnek. A módszer az, hogy egyetlen klisét használok, és sokféleképpen színezem, sok árnyalattal. Ami újdonságnak is számíthatna, hogy a hagyományos színes fametszetekhez több klisét használtak, minden színnek egy-egy klisét. Tehát úgy állt össze, hogy egymásra nyomták ezeket a kliséket. Én pedig úgy csinálom, hogy egy klisét és hengereket használok, amit sok árnyalattal és átmenettel gazdagítok. Ilyen szempontból lehetne talán mondani, hogy egyedi. Linometszetekben tájképek jelennek meg. Fontos összetevői a finom vékony vonalhálózat és az apró, sűrű pontok. Akár a pointilisták, a grafikában kihasználom a szemnek azt a tulajdonságát, amit optikai keverésnek nevezünk. A képzőművészeti hagyományokat követve, nem utasítom vissza a modern művészet formavilágát, mondanivalója a mai emberhez szól.
--A 21. század hogyan ötvözheti 5OO év művészeti örökséget?
--A klasszikus értékek megmaradnak, azokat senki és semmi nem tudja eltörölni a történelem színpadáról. Ahogy telik az idő, az irányzatok életkora egyre rövidebb, egy irányzat tarthat akár hetekig vagy csak napokig, és ma már maga az ötlet művészetnek számít. A régi, klasszikus korszak művészeteinek volt egy egységesítő vonása, ma viszont a művészet arról szól, hogy megsemmisítünk valami előzőt, szakítunk a hagyománnyal. Régebben kevés elmélet volt és több művészet született. Ez a 21. században felcserélődött, ami a ,,termés” rovására ment, kevés művészet és rengeteg elmélet jellemzi.
2014
Józsa István
„MESÉLEM”
Vass Csaba festőművész, Tasnád
„Az ég látványa az ember számára bizakodás.”
Martin Heidegger
Martin Heidegger
1
- A Partium és a Bánság alföld nyitott terét, Európa, a nagyvilág közelségét hozza és adja – Ön hogyan élte meg a Marosvásárhely- Tasnád utat?
- Tulajdonképpen számomra egy hazatérés volt és a mai napig is az, a Marosvásárhellyel, szülővárosommal való találkozás. Mindig is különlegességnek vették, hogy itt Tasnádon a születési helyek bejegyzésekor, amolyan kakukkfiókának tűntem, amikor a születési helyemet kellett bemondanom. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Tasnádot mint nevelővárosomat, ahol felnőttem és a mai napig is élek, megtagadnám. Ugyanúgy szeretem és ragaszkodom hozzá mint szülővárosomhoz. Amikor a művészi pályára készültem és elvégeztem az általános iskolát, talán hozta a sors magával, hogy a középiskolai tanulmányomat Marosvásárhelyen folytassam. Magyarul akartam tovább tanulni és művészeti líceumban. Ennek egyedüli lehetősége csak itt volt Vásárhelyen az akkori 70-es években. Szüleim, mint mindenben, ebben is támogattak, mert nem kis áldozat volt a részükről, elengedni engem már 14 évesen s négy évig, anyagilag is sokkal nagyobb teher volt ebből a távolságból taníttatni. Az akkori út Tasnád és Marosvásárhely között nem volt zökkenőmentes. Minden évharmad végén jöhettem csak haza, és vonattal, mivel gépkocsink nem volt, váltva Déda, Székelykocsárd és Zilah városoknál, mert akkor direkt vasutkapcsolatról szó sem volt. Éjjel négy-öt órát rostokoltan a dédai állomáson, de csináltam örömmel, mert tudtam, hogy mindenért áldozatot kell hozni és én választottam magamnak ezt az utat. Érdekes ezt büszkén mondhatom, hogy gyermekeim Balázs és Lilla is örökölte tőlem, a kitartást és a célért való harcolást, ez boldogsággal tölti ki lelkemet, szívemet. Az élet nagyszerű ajándéka ez. Ehhez még feleségem Zita áldozatos mellém állását sorolnám fel, mely ezen a pályán nem kis dolog.
- Ön hogyan írja le a Partium karakterét?
- A Partium csak most, a forradalom után lett számunkra Partium. Miért is? Visszaemlékezve a 90-es évek előtti időszakra, amikor külföld számomra Magyarországból állt, az is két vagy négy évente maximum egy hétre, ahol megkérdezték nemzettársaink, honnan jöttél, még ők sem értették, ha a Partiumot emlegettem. Tudva levő, hogy a történelmi Magyarország három részre szakadásakor az 1570-es speyeri szerződés rendelkezett ennek az országrésznek a sorsáról. Mindig is kissé közelebb éreztük magunkat az őshazához. Ebben az 1990 előtti években sokat segített a kultúra szabadabb áramlása többek között televízió és rádióadások formájában. Sokszor emlegették is ezért iskolatársaim, hogy számomra könnyebb a nemzetiségem fenntartása, melyhez én azt hoztam fel ellenérvként, hogy tömbmagyarságban (Székelyföld) nem szabadna siránkozni. “Itt élned, halnod kell” idézném Vörösmarty Mihály szavait, itt közösen román hazatársainkkal, nem volt nekem bajom soha senkivel, idézném édesapám néhai Vass Márton történész szavait - fiam tisztelni kell az igaz román embert, akár az igaz magyart is, amig nem lesz belőle sovén, avagy nacionalista, mert itt éljük le életünket közösen egymásra utalva. Ehhez tartottam mindig magam, volt nekem és van is jóbarát, minkettőből. A politikában művészi tevékenységemmel apolitikusként igyekeztem helytállni. Nem hajtottam soha beosztásokért, rangokért, de igyekszem becsületes magyar emberként élni.
- Tulajdonképpen pályája kezdetétől kialakult formanyelvvel jelentkezik – a nagy, nyitott terek heurékáját képszerűsíti.
2
Tájképek
- Az Ön munkájában hogyan „kezdődik” egy kép?
- Lévén vizuális tevékenységről szó, mint minden alkotót, engem is képi látványeffektusok érnek, nap mint nap. Talán itt vettem észre, hogy kettős mércével vizsgálom a világot s, színesen és fekete fehérben. Talán a természet is ezt diktálja, azaz hogy vannak napos és borús napjaink. Jó és rossz napok - jin és jang. Na de számomra ez egy kicsit máskép van. A színes napos napok színtémákat inspirálnak, a borúsabb napok grafikai témákat. A természet, állítom én is, hogy a legnagyobb élménytár a festő és grafikus számára. A franciaországi Bessans-ban a francia Alpok lábánál egy magamfajta félig alföldi emberke számára-maga a mennyország volt a látvány és még is volt olyan festőkolléga, aki két hétig, amig a tábor tartott egy kasztli faerezeteit rajzolgatta. Én nem ítélem el ezt a hozzáállást sem, nem vagyunk egyformák, számára ez jelentette a katarzist ezen a tájon. Mindezeket mesélem tájképfestészetem berkeiben.
- Hogyan válogatja meg, illetve alakítja egy-egy kép kompozíciós elemeit? Konkrétan: helyek – képcímek.
- A helyeket a véletlenre bízom, nem is tehetnék másképp, meg ennyi „szerencsejátékot” meg kell engedjünk a sorsnak. Nem vagyok az a tudatos alkotó, aki konkrétan elhatározza, hogy elmegyek megfesteni a velencei Sóhajok hidját. Tájképeim, utcarészleteim legtöbb esetben alkotótáborokban születtek s itt mint a természet szerelmese, igyekeztem körbenézni, természetesen nem passe partout-val a kezemben, de nyitott szemmel és lélekkel. Merem állítani, hogy nincs olyan hely vagy helység, ahol lehetetlen kapni témát, természetesen itt is közrejátszik mindenki egyéni hozzáállása és látásmódja. A művészember érzékeny egyed, sok esetben befolyásolja a saját fizikai állapota és a tábor résztvevőinek a hangulata, hozzáállása a tábori célkitűzésekhez. A berekfürdői táborozásaim alkalmával mindig tizenöt, húsz akvarell, akril illetve temperakép készült, állíthatom nem ismételtem önmagam. Megfesteni protokollból a falu templomát, polgármesteri hivatalát nem volt soha a tisztem, de egy szántóföld közepére pottyant tanya, erdő, akácos „ínyenc falatnak” bizonyult. Természetesen a hely szellemét igyekszem követni, avagy utolérni, IKA várának romjainál nem keresem az alföld mocsarainak békatutaját. Érdekes módon, ezeken a helyeken, ahol sokszor helyi történészeket és más mesélőket hallgatok, ezek történetei is elindítanak valamit az alkotó fejében, sokszor gondoltam magamban, nem is lenne butaság a közös tábor írókkal, költőkkel. A címek adása szempontjából se lenne butaság ezen közös táborozás. Mi nem vagyunk a szavak emberei.
- A tájkép dokumentum – hogyan, mitől függően választja meg témáit, aztán az ábrázolás perspektíváját-perspektíváit?
- Dokumentum talán az utcakép, a város panorámája esetleges épületképek, templomokról, műemlékekről. Fentebb említettem, hogy nem feltétlenül rohanok az ötven éves falusi templomnak, de ha egy románkori templomot már megtisztelek ecsetemmel, avagy az ötszáz éves gótikus református templom is megérett egy szép grafikára. Az Egy város képei című képsorozatom tus és diófapáccal készítettem, kordokumentumnak szánva. Fényképezőgéppel a kezemben róttam Tasnád utcáit két évig. Itt városunk nagy iparművészének Keresztessy Sámuel nyomdokain lépkedve szerettem volna megörökíteni a 2019-2020-as Tasnádot annak utcáit, fontosabb épületeit. A látvány, a köznapi ember perspektívájából fotóztam és rajzoltam, természetesen a kompozíció törvényeit szigorúan betartva. A grafika, lévén a rajz szigorú barátja, ezen épületek és utcaképek megörökítésére nagyon megfelelt, szerintem ez által jó utat választottam. Igyekeztem a vonal és annak játékával színesebbé tenni ezen utcaképeket, hogy ne tűnjenek egyszerű képeslapoknak, amit remélem több kevesebb sikerrel sikerült is elérni. Kísérletezni ez az igazi kihívás minden alkotó ember számára. Tervem között van tovább vinni ezt a témát akvarellben, avagy olajban.
- A tájkép lelkiállapot - mi lesz az alkotás ideje? Folyamatosan járja a természetet, a környéket? Készít jegyzeteket, amelyek alapján a műteremben születik majd műalkotás?
- Azt figyeltem meg, hogy számomra az előzetes vázlatozás, nem a legjobb módszer, bár embere válogatja, van aki ebből épít tovább a műteremben remekműveket. A helyszín levegője, hangulata adja meg számomra az igazi alkotó erőt, nem mondom, hogy a modern technika módszereit elvetem, hisz pont vázlatozásra, vagy esetleges rossz időjárási tényezők nem befolyásolhatják az alkotás örömét, de a helyszínen készült akvarell nem hazudik sohasem. Egy nagy méretű olajfestményt – itt most tájképre gondolok- természetesen nem hurcolok a hátamon, annál is inkább mert ezt a technikát én szeretem felépíteni a műteremben, nem igazán az alla prima módszert alkalmazva. Sokszor egy dohos fakéreg szaga, vagy egy ház falán lévő konzol részletes rajzolata ad alkotói ihletet, ötletet.
- A tájkép metafora – helytörténeti eseményekre alapoz? Mikor vezeti valamely előzetes terv, gondolat a munkáját?
- Ika várának legendája, avagy Tasnád város utcáinak hangulata, számomra megélt ifjúkori emlékei mindig is nosztalgiázásra adtak okot, amiből majd megszületett a mű. Maga a címadás is például a tasnádi utcaképek esetében, nem véletlen, azok régi neveit is felemlítem, hogy ne vesszenek el az útókor számára. Sokan megkérdezték, hogy a barna fekete (tus-diófapác) hangulatot miért választottam? Hát pont ezért, hogy a mának szólva idézzem a múltat is. Vannak azok a régi múlt századbeli gyönyörű szépiafotóink.
Talán sokan lenézik ezt a dokumentálásnak tűnő munkálkodásomat, bár nem egyedül végzem a templomok, műemlékek megörökítését, de szerintem erre is szüksége van a mai kornak, amikor műemlékeink eltűnő stádiumban vannak sajnos országszerte.
- Átkölti a megragadott, kialakított képet? Mikor, mitől függően?
- A tájképek és az utcaképeim is természetesen úgymond “átmennek” rajtam, talán nem is lenne ez kérdés, hiszen nem egy esetben meséltem taniványaimnak, hogy az egy, hogy mindenki rajzol, énekel avagy főz manapság, csak az a kérdés, hogy eljut-e az illető a főzés művészetének bár a határvonaláig, a zenész a nyekergéstől avagy a hangfeltűnőségi viszketegségtől egy szépen tisztán elénekelt népdalelőadásig vagy a mi esetünkben az “én is tudok rajzolni, szinte megszólalásig élethű” rajtól(ami kifent, kikent anatómiai hibáktól hemzsegő rajz) a valamit én is szeretnék mondani rajzzal a másik embernek, magamról, érzéseimről, gondolataimról a mai korról a régmúltról avagy a távolibb jövőről.
3
Városképek
- Városképei tanulmányutak vagy turistautak alapján születtek. Fókuszpont, kerethatás, perspektíva – mi és hogyan alakította munkáját? Előzetes helytörténeti tájékozódás? Például a legendák patinás Velencéjét ábrázolja…
- Elindultam meglátogatni fiamat Berlinbe és közben kikötöttem Prágában is, na itt már kellett használnom a mai ember vázlatfüzetét a fényképezőgépet.
Sajnos oly ritkán mozdulhattam ki a mindennapi taposómalomi munkaritmusa miatt, mert nekem is mint minden keleteurópai középkorú emberkének nem adatott meg soha az a vastag anyagi helyzet, hogy kényelmesen heteket utazhassak Európa szerte keresztbe-hosszában. Bár szeretek városképeket megörökíteni, csak kicsiben tudok “gazdálkodni” ezen területen. A berlini és a prágai képeket készítve, természetesnek tartottam, hogy utána olvassak, ezen rövid leírásaimat a facebook oldalamon közzétett képeim alá is írtam, szerintem ezzel mind magam számára, mind a néző számára jót tettem. Kell és talán kellene is mindenkor az információ ezen a téren. Sajnos sok esetben idegen városlátogatásaim alkalmával többet tudtam mondani bizonyos jeles épületekről, mint a helyi vendéglátóim.
- Előzetes megrendelésre dolgozott már?
- Természetesen, mert amint az egykori lelkész mondta, aki a karitatív közügyekbe vetette magát mélyen - „lélek, lélek de miből élek…”-én is bár mindig meg volt a kenyérkereső biztos állásom, de ha komoly felkéréssel fordultak hozzám, természetesen eleget próbáltam tenni ennek is. A művészi munkámban is igyekeztem a magam színvonalát maximálisan tartani, s messze elkerülni a giccsnek, vagy annak még árnyékát is. A Tasnád panorámája című 1995-ben készült grafikám tudna a legtöbbet beszélni erről, mert oly sikeresnek tűnt, hogy már temperában, olajban is többször felkértek ennek elkészítésére. Talán azért is volt oly “kapós” ez a téma, mert valójában valahol elkaptam városom legjellemzőbb pillanatfelvételét, amiről már a távolból több tíz kilométerről, vonatból, gépkocsiból kirajzolódik a református templom uralta utolsó partiumi dombhalom vonulatán Tasnád. Aztán jöttek a grafikai megrendelések különböző könyvekhez. Talán itt vettem hasznát, azon sok illusztrációs munkáimnak, amit még líceumi éveim alatt készítettem. Megrendelések magán személyektől ritkábban jöttek és jönnek, ezt talán a nehezebb gazdasági helyzetnek, a kisváros művészeti szempontból igénytelenebb voltának a számlájára írható. Az új demokrácia számomra az egyházak részéről történő megrendelések számát gyarapította. Talán a városi polgármesteri hivatalt említeném még, mely felkért egy-egy festmény, avagy grafika elkészítésére. Magánszemélyek ünnepi alkalmakra rendelgetnek ritkán. Mindenkor szép az adományképek készíttetése, nem vontam ki magam ezek alól sem, hiszen nemes célokra is kell áldozzon az ember, pláne a művészember.
4
Könyvillusztrációk
- Történet és kép viszonyáról. Az illusztrátor a kép pillanatában egész történetet mutat be. Ön hogyan választja ki azt a mozzanatot, azt a részeseményt, amely az egész folyamatot fogja képviselni?
- A történetet el lehet mondani tíz szóban, tíz mondatban vagy tíz oldalon. A kép egyoldalas, hogy ebbe belesűrítsünk tíz oldalt, na ehhez kell egy kis tudomány, képzőművészeti tudomány. Lehetne stációk sorozatát készíteni, mint Krisztus urunk végső útjához készítettek és készítenek a mai templomi festők, de itt nincs erre mód sem és nem is szükségeltetik. Minden egyes mesének, novellának, versnek van egy mondanivalója, ami ki kell tűnjön az adott képi megközelítésből. Az illusztráció talán olyan, mint az ember fizikai karaktere, ha bárkit, ha csak egy pillanatra is látunk rögtön felismerjük. Így készül el a leírásokból, a mondanivaló pontos kifejezésével a kép, nem sok képi elemből tisztán kiforrva és letisztulva. Nem engedem magamnak a dagályos kifejezésmódot, az már az irodalom berkeiben is nagyon veszélyes.
- Versgondolatot hogyan illusztrál?
- Amikor felkérnek egy verseskötet illusztrálására, természetesen szabad kezet kapok a versek kiválasztására, így első körben végigolvasom a teljes kötetet, amikor már el is indul bennem a vizuális képfeldolgozás, mint minden emberben. Aztán jönnek a „szeretem, megszerettem” versek és a „nem köt le” versek. Általában több verset illusztrálok, mint amennyi kelletik, de ez nem is baj, mert lesz miből válogatni. Mostanában már nem megy az a régi szép míves regényillusztráció, amiből filmet is lehetett majd készíteni. Elemeket ragadunk ki és ebből szimbólumokat választok és fokozatosan építem fel a képet. Több mindenre kell törekedni, a hangulaton keresztül a mondanivaló ki kell domborodjon s én törekedek a közérthetőségre is. Minden esetben az egyéni jegyek már két vonal után is kitűnnek, természetesen ez kell párosodjon az író, költő gondolataival is. Ezért konzultálni a legszerencsésebb, már ha él még a szerző. A munka nehézségét és egyben szépségét még az információgyűjtés is adja, amit esetenként a kor, a helyzet pontosítása érdekében meg kell tenni. Szerintem a technika sem szabadna elhanyagolható legyen, bár ez vitatható dolog, de példának okáért én egy Tóth Árpádot akvarellel illusztrálnám, míg Adyt linóleummetszettel, persze ez csupán személyes vélemény.
- Mesei, mítoszi atmoszférát ábrázol grafikáin. A kép széleinek „csipkézésével” mintegy „patinázza” a felületet. Az Ön számára mit jelent a mesélés öröme?
- A „Világszárnya” című csángó mesegyűjteményhez nagyon nehezen nyúltam. Témaidegennek éreztem magam, miután már vagy kétszer átolvastam, szerencsémre még Kallós Zoli bácsi élt és egy nyáron meghívott Válaszútra a családommal egy tíz napos népművészeti táborba. Itt szívtam magamba azt az igazi népi hangulatot, ami annyi energiát adott számomra, hogy reá egy évre el is készülhetett a kötet. Annyi tiszta forrásvizet tudtam meginni, hogy szinte meseszerű egyszerűséggel kerültek ki kezem alól a meseillusztrációk lapjai. Mindig szerettem mesét hallgatni és mondásával sem volt különösebb probléma, ezt gyermekeim hallgathatták legszívesebben. Sajnos a mai korok embere erről már lassan leszokik, pedig a fantázia elszabadulásának s a vizuális fantáziának is nagyon jót tesz a mese. Végszóként talán azt mondhatnám, hogy ne féljünk a meséktől ebben a fantáziálatlan rideg világban kell valami, ami megnyugtasson, elringasson bennünket, légyen az irodalmi, zenei, avagy képzőművészeti mese.
Szakmai életrajz
Vass Csaba
Születtem Marosvásárhelyen 1958. június 3.-án. Gyermekkoromat a partiumi Tasnádon töltöm, itt élek és alkotok jelenleg is.
Tanulmányaim:
- Marosvásárhelyi Művészeti Líceum (1973-1977).
- 2020-tól végzem a kolozsvári UT Egyetem nagybányai képzőművészeti szakát.
Mestereim: Nagy Pál festő- és grafikusművész, Török Pál festőművész, Hunyadi László szobrászművész, Molnár Dénes grafikusművész, Barabás Éva festőművész, Cseh Gusztáv grafikusművész.
1980-tól állandó kiállítója vagyok számos megyei és országos tárlatnak. Munkáim megjelennek több újságban, folyóiratban, mint az akkori Utunk, Művelődés és a Szatmári Hírlap. Több alkalommal kaptam elismerő oklevelet, s több alkalommal első díjjal is kitüntettek az akkori képzőművészeti fesztiválokon.
Első egyéni kiállításomra 1991-ben került sor a nagykárolyi Károlyi kastély kiállítótermében. Az új demokrácia számomra is megnyitja az utat a külföld felé. Több bel- és külföldi alkotótábor résztvevője vagyok, úgymint a franciaországi Bessan, a magyarországi Berekfürdő, Napkor és a Hajdúnánás, valamint a székelyföldi csernátoni IKA művésztelep.
A rendszerváltás után közvetlen, Petkes József festőművész-akvarellista az, akinek rengeteget köszönhetek alkotói karrierem kialakulásában, többek között ő általa jutottam el több alkotótáborba és 2000-ben egy franciaországi tanulmányútra Bessansba.
Ezt követi több egyéni kiállításom, melyek között felsorolnám a magyarországi Budapestet, Vépet, Hódmezővásárhelyt, Nyíregyházát, Nagykállót, Csengert és Napkort. Belföldi egyéni tárlataim voltak Bukarestben (Petőfi ház), Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Tasnádon és Kaplonyban.
Csoportos kiállításokon a németországi Münszterben, a franciaországi Bessansban, Bonnevalban, a svédországi Stockholmban, Magyarországon Budapesten, Berekfürdőn, Csengerben és a hazai Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Csernátonban, Székelyudvarhelyen, Brassóban, Nagykárolyban és Tasnádon vettem részt.
Munkáim közt szerepelnek, könyvillusztrációk, több verseskötet Lőrincz Lászlótól, Ady Endréről szóló életrajz, egy ABC-s könyv és talán a legjelentősebb Kallós Zoltán Világszárnya című csángó mesegyűjteménye. Az RMDSZ eseményeire folyamatosan készítek emléklapokat. Az Ady a Kölcsey megemlékezések grafikusának érzem magam.
Tagja vagyok két művészeti csoportnak is, a budapesti Magyarországi Keresztény Művészek Egyesületének és a Stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületének.
Munkásságom elismeréseként, 2007-ben Tőkés Sándor díjjal tüntettek ki Berekfürdőn.
2022
- A Partium és a Bánság alföld nyitott terét, Európa, a nagyvilág közelségét hozza és adja – Ön hogyan élte meg a Marosvásárhely- Tasnád utat?
- Tulajdonképpen számomra egy hazatérés volt és a mai napig is az, a Marosvásárhellyel, szülővárosommal való találkozás. Mindig is különlegességnek vették, hogy itt Tasnádon a születési helyek bejegyzésekor, amolyan kakukkfiókának tűntem, amikor a születési helyemet kellett bemondanom. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Tasnádot mint nevelővárosomat, ahol felnőttem és a mai napig is élek, megtagadnám. Ugyanúgy szeretem és ragaszkodom hozzá mint szülővárosomhoz. Amikor a művészi pályára készültem és elvégeztem az általános iskolát, talán hozta a sors magával, hogy a középiskolai tanulmányomat Marosvásárhelyen folytassam. Magyarul akartam tovább tanulni és művészeti líceumban. Ennek egyedüli lehetősége csak itt volt Vásárhelyen az akkori 70-es években. Szüleim, mint mindenben, ebben is támogattak, mert nem kis áldozat volt a részükről, elengedni engem már 14 évesen s négy évig, anyagilag is sokkal nagyobb teher volt ebből a távolságból taníttatni. Az akkori út Tasnád és Marosvásárhely között nem volt zökkenőmentes. Minden évharmad végén jöhettem csak haza, és vonattal, mivel gépkocsink nem volt, váltva Déda, Székelykocsárd és Zilah városoknál, mert akkor direkt vasutkapcsolatról szó sem volt. Éjjel négy-öt órát rostokoltan a dédai állomáson, de csináltam örömmel, mert tudtam, hogy mindenért áldozatot kell hozni és én választottam magamnak ezt az utat. Érdekes ezt büszkén mondhatom, hogy gyermekeim Balázs és Lilla is örökölte tőlem, a kitartást és a célért való harcolást, ez boldogsággal tölti ki lelkemet, szívemet. Az élet nagyszerű ajándéka ez. Ehhez még feleségem Zita áldozatos mellém állását sorolnám fel, mely ezen a pályán nem kis dolog.
- Ön hogyan írja le a Partium karakterét?
- A Partium csak most, a forradalom után lett számunkra Partium. Miért is? Visszaemlékezve a 90-es évek előtti időszakra, amikor külföld számomra Magyarországból állt, az is két vagy négy évente maximum egy hétre, ahol megkérdezték nemzettársaink, honnan jöttél, még ők sem értették, ha a Partiumot emlegettem. Tudva levő, hogy a történelmi Magyarország három részre szakadásakor az 1570-es speyeri szerződés rendelkezett ennek az országrésznek a sorsáról. Mindig is kissé közelebb éreztük magunkat az őshazához. Ebben az 1990 előtti években sokat segített a kultúra szabadabb áramlása többek között televízió és rádióadások formájában. Sokszor emlegették is ezért iskolatársaim, hogy számomra könnyebb a nemzetiségem fenntartása, melyhez én azt hoztam fel ellenérvként, hogy tömbmagyarságban (Székelyföld) nem szabadna siránkozni. “Itt élned, halnod kell” idézném Vörösmarty Mihály szavait, itt közösen román hazatársainkkal, nem volt nekem bajom soha senkivel, idézném édesapám néhai Vass Márton történész szavait - fiam tisztelni kell az igaz román embert, akár az igaz magyart is, amig nem lesz belőle sovén, avagy nacionalista, mert itt éljük le életünket közösen egymásra utalva. Ehhez tartottam mindig magam, volt nekem és van is jóbarát, minkettőből. A politikában művészi tevékenységemmel apolitikusként igyekeztem helytállni. Nem hajtottam soha beosztásokért, rangokért, de igyekszem becsületes magyar emberként élni.
- Tulajdonképpen pályája kezdetétől kialakult formanyelvvel jelentkezik – a nagy, nyitott terek heurékáját képszerűsíti.
2
Tájképek
- Az Ön munkájában hogyan „kezdődik” egy kép?
- Lévén vizuális tevékenységről szó, mint minden alkotót, engem is képi látványeffektusok érnek, nap mint nap. Talán itt vettem észre, hogy kettős mércével vizsgálom a világot s, színesen és fekete fehérben. Talán a természet is ezt diktálja, azaz hogy vannak napos és borús napjaink. Jó és rossz napok - jin és jang. Na de számomra ez egy kicsit máskép van. A színes napos napok színtémákat inspirálnak, a borúsabb napok grafikai témákat. A természet, állítom én is, hogy a legnagyobb élménytár a festő és grafikus számára. A franciaországi Bessans-ban a francia Alpok lábánál egy magamfajta félig alföldi emberke számára-maga a mennyország volt a látvány és még is volt olyan festőkolléga, aki két hétig, amig a tábor tartott egy kasztli faerezeteit rajzolgatta. Én nem ítélem el ezt a hozzáállást sem, nem vagyunk egyformák, számára ez jelentette a katarzist ezen a tájon. Mindezeket mesélem tájképfestészetem berkeiben.
- Hogyan válogatja meg, illetve alakítja egy-egy kép kompozíciós elemeit? Konkrétan: helyek – képcímek.
- A helyeket a véletlenre bízom, nem is tehetnék másképp, meg ennyi „szerencsejátékot” meg kell engedjünk a sorsnak. Nem vagyok az a tudatos alkotó, aki konkrétan elhatározza, hogy elmegyek megfesteni a velencei Sóhajok hidját. Tájképeim, utcarészleteim legtöbb esetben alkotótáborokban születtek s itt mint a természet szerelmese, igyekeztem körbenézni, természetesen nem passe partout-val a kezemben, de nyitott szemmel és lélekkel. Merem állítani, hogy nincs olyan hely vagy helység, ahol lehetetlen kapni témát, természetesen itt is közrejátszik mindenki egyéni hozzáállása és látásmódja. A művészember érzékeny egyed, sok esetben befolyásolja a saját fizikai állapota és a tábor résztvevőinek a hangulata, hozzáállása a tábori célkitűzésekhez. A berekfürdői táborozásaim alkalmával mindig tizenöt, húsz akvarell, akril illetve temperakép készült, állíthatom nem ismételtem önmagam. Megfesteni protokollból a falu templomát, polgármesteri hivatalát nem volt soha a tisztem, de egy szántóföld közepére pottyant tanya, erdő, akácos „ínyenc falatnak” bizonyult. Természetesen a hely szellemét igyekszem követni, avagy utolérni, IKA várának romjainál nem keresem az alföld mocsarainak békatutaját. Érdekes módon, ezeken a helyeken, ahol sokszor helyi történészeket és más mesélőket hallgatok, ezek történetei is elindítanak valamit az alkotó fejében, sokszor gondoltam magamban, nem is lenne butaság a közös tábor írókkal, költőkkel. A címek adása szempontjából se lenne butaság ezen közös táborozás. Mi nem vagyunk a szavak emberei.
- A tájkép dokumentum – hogyan, mitől függően választja meg témáit, aztán az ábrázolás perspektíváját-perspektíváit?
- Dokumentum talán az utcakép, a város panorámája esetleges épületképek, templomokról, műemlékekről. Fentebb említettem, hogy nem feltétlenül rohanok az ötven éves falusi templomnak, de ha egy románkori templomot már megtisztelek ecsetemmel, avagy az ötszáz éves gótikus református templom is megérett egy szép grafikára. Az Egy város képei című képsorozatom tus és diófapáccal készítettem, kordokumentumnak szánva. Fényképezőgéppel a kezemben róttam Tasnád utcáit két évig. Itt városunk nagy iparművészének Keresztessy Sámuel nyomdokain lépkedve szerettem volna megörökíteni a 2019-2020-as Tasnádot annak utcáit, fontosabb épületeit. A látvány, a köznapi ember perspektívájából fotóztam és rajzoltam, természetesen a kompozíció törvényeit szigorúan betartva. A grafika, lévén a rajz szigorú barátja, ezen épületek és utcaképek megörökítésére nagyon megfelelt, szerintem ez által jó utat választottam. Igyekeztem a vonal és annak játékával színesebbé tenni ezen utcaképeket, hogy ne tűnjenek egyszerű képeslapoknak, amit remélem több kevesebb sikerrel sikerült is elérni. Kísérletezni ez az igazi kihívás minden alkotó ember számára. Tervem között van tovább vinni ezt a témát akvarellben, avagy olajban.
- A tájkép lelkiállapot - mi lesz az alkotás ideje? Folyamatosan járja a természetet, a környéket? Készít jegyzeteket, amelyek alapján a műteremben születik majd műalkotás?
- Azt figyeltem meg, hogy számomra az előzetes vázlatozás, nem a legjobb módszer, bár embere válogatja, van aki ebből épít tovább a műteremben remekműveket. A helyszín levegője, hangulata adja meg számomra az igazi alkotó erőt, nem mondom, hogy a modern technika módszereit elvetem, hisz pont vázlatozásra, vagy esetleges rossz időjárási tényezők nem befolyásolhatják az alkotás örömét, de a helyszínen készült akvarell nem hazudik sohasem. Egy nagy méretű olajfestményt – itt most tájképre gondolok- természetesen nem hurcolok a hátamon, annál is inkább mert ezt a technikát én szeretem felépíteni a műteremben, nem igazán az alla prima módszert alkalmazva. Sokszor egy dohos fakéreg szaga, vagy egy ház falán lévő konzol részletes rajzolata ad alkotói ihletet, ötletet.
- A tájkép metafora – helytörténeti eseményekre alapoz? Mikor vezeti valamely előzetes terv, gondolat a munkáját?
- Ika várának legendája, avagy Tasnád város utcáinak hangulata, számomra megélt ifjúkori emlékei mindig is nosztalgiázásra adtak okot, amiből majd megszületett a mű. Maga a címadás is például a tasnádi utcaképek esetében, nem véletlen, azok régi neveit is felemlítem, hogy ne vesszenek el az útókor számára. Sokan megkérdezték, hogy a barna fekete (tus-diófapác) hangulatot miért választottam? Hát pont ezért, hogy a mának szólva idézzem a múltat is. Vannak azok a régi múlt századbeli gyönyörű szépiafotóink.
Talán sokan lenézik ezt a dokumentálásnak tűnő munkálkodásomat, bár nem egyedül végzem a templomok, műemlékek megörökítését, de szerintem erre is szüksége van a mai kornak, amikor műemlékeink eltűnő stádiumban vannak sajnos országszerte.
- Átkölti a megragadott, kialakított képet? Mikor, mitől függően?
- A tájképek és az utcaképeim is természetesen úgymond “átmennek” rajtam, talán nem is lenne ez kérdés, hiszen nem egy esetben meséltem taniványaimnak, hogy az egy, hogy mindenki rajzol, énekel avagy főz manapság, csak az a kérdés, hogy eljut-e az illető a főzés művészetének bár a határvonaláig, a zenész a nyekergéstől avagy a hangfeltűnőségi viszketegségtől egy szépen tisztán elénekelt népdalelőadásig vagy a mi esetünkben az “én is tudok rajzolni, szinte megszólalásig élethű” rajtól(ami kifent, kikent anatómiai hibáktól hemzsegő rajz) a valamit én is szeretnék mondani rajzzal a másik embernek, magamról, érzéseimről, gondolataimról a mai korról a régmúltról avagy a távolibb jövőről.
3
Városképek
- Városképei tanulmányutak vagy turistautak alapján születtek. Fókuszpont, kerethatás, perspektíva – mi és hogyan alakította munkáját? Előzetes helytörténeti tájékozódás? Például a legendák patinás Velencéjét ábrázolja…
- Elindultam meglátogatni fiamat Berlinbe és közben kikötöttem Prágában is, na itt már kellett használnom a mai ember vázlatfüzetét a fényképezőgépet.
Sajnos oly ritkán mozdulhattam ki a mindennapi taposómalomi munkaritmusa miatt, mert nekem is mint minden keleteurópai középkorú emberkének nem adatott meg soha az a vastag anyagi helyzet, hogy kényelmesen heteket utazhassak Európa szerte keresztbe-hosszában. Bár szeretek városképeket megörökíteni, csak kicsiben tudok “gazdálkodni” ezen területen. A berlini és a prágai képeket készítve, természetesnek tartottam, hogy utána olvassak, ezen rövid leírásaimat a facebook oldalamon közzétett képeim alá is írtam, szerintem ezzel mind magam számára, mind a néző számára jót tettem. Kell és talán kellene is mindenkor az információ ezen a téren. Sajnos sok esetben idegen városlátogatásaim alkalmával többet tudtam mondani bizonyos jeles épületekről, mint a helyi vendéglátóim.
- Előzetes megrendelésre dolgozott már?
- Természetesen, mert amint az egykori lelkész mondta, aki a karitatív közügyekbe vetette magát mélyen - „lélek, lélek de miből élek…”-én is bár mindig meg volt a kenyérkereső biztos állásom, de ha komoly felkéréssel fordultak hozzám, természetesen eleget próbáltam tenni ennek is. A művészi munkámban is igyekeztem a magam színvonalát maximálisan tartani, s messze elkerülni a giccsnek, vagy annak még árnyékát is. A Tasnád panorámája című 1995-ben készült grafikám tudna a legtöbbet beszélni erről, mert oly sikeresnek tűnt, hogy már temperában, olajban is többször felkértek ennek elkészítésére. Talán azért is volt oly “kapós” ez a téma, mert valójában valahol elkaptam városom legjellemzőbb pillanatfelvételét, amiről már a távolból több tíz kilométerről, vonatból, gépkocsiból kirajzolódik a református templom uralta utolsó partiumi dombhalom vonulatán Tasnád. Aztán jöttek a grafikai megrendelések különböző könyvekhez. Talán itt vettem hasznát, azon sok illusztrációs munkáimnak, amit még líceumi éveim alatt készítettem. Megrendelések magán személyektől ritkábban jöttek és jönnek, ezt talán a nehezebb gazdasági helyzetnek, a kisváros művészeti szempontból igénytelenebb voltának a számlájára írható. Az új demokrácia számomra az egyházak részéről történő megrendelések számát gyarapította. Talán a városi polgármesteri hivatalt említeném még, mely felkért egy-egy festmény, avagy grafika elkészítésére. Magánszemélyek ünnepi alkalmakra rendelgetnek ritkán. Mindenkor szép az adományképek készíttetése, nem vontam ki magam ezek alól sem, hiszen nemes célokra is kell áldozzon az ember, pláne a művészember.
4
Könyvillusztrációk
- Történet és kép viszonyáról. Az illusztrátor a kép pillanatában egész történetet mutat be. Ön hogyan választja ki azt a mozzanatot, azt a részeseményt, amely az egész folyamatot fogja képviselni?
- A történetet el lehet mondani tíz szóban, tíz mondatban vagy tíz oldalon. A kép egyoldalas, hogy ebbe belesűrítsünk tíz oldalt, na ehhez kell egy kis tudomány, képzőművészeti tudomány. Lehetne stációk sorozatát készíteni, mint Krisztus urunk végső útjához készítettek és készítenek a mai templomi festők, de itt nincs erre mód sem és nem is szükségeltetik. Minden egyes mesének, novellának, versnek van egy mondanivalója, ami ki kell tűnjön az adott képi megközelítésből. Az illusztráció talán olyan, mint az ember fizikai karaktere, ha bárkit, ha csak egy pillanatra is látunk rögtön felismerjük. Így készül el a leírásokból, a mondanivaló pontos kifejezésével a kép, nem sok képi elemből tisztán kiforrva és letisztulva. Nem engedem magamnak a dagályos kifejezésmódot, az már az irodalom berkeiben is nagyon veszélyes.
- Versgondolatot hogyan illusztrál?
- Amikor felkérnek egy verseskötet illusztrálására, természetesen szabad kezet kapok a versek kiválasztására, így első körben végigolvasom a teljes kötetet, amikor már el is indul bennem a vizuális képfeldolgozás, mint minden emberben. Aztán jönnek a „szeretem, megszerettem” versek és a „nem köt le” versek. Általában több verset illusztrálok, mint amennyi kelletik, de ez nem is baj, mert lesz miből válogatni. Mostanában már nem megy az a régi szép míves regényillusztráció, amiből filmet is lehetett majd készíteni. Elemeket ragadunk ki és ebből szimbólumokat választok és fokozatosan építem fel a képet. Több mindenre kell törekedni, a hangulaton keresztül a mondanivaló ki kell domborodjon s én törekedek a közérthetőségre is. Minden esetben az egyéni jegyek már két vonal után is kitűnnek, természetesen ez kell párosodjon az író, költő gondolataival is. Ezért konzultálni a legszerencsésebb, már ha él még a szerző. A munka nehézségét és egyben szépségét még az információgyűjtés is adja, amit esetenként a kor, a helyzet pontosítása érdekében meg kell tenni. Szerintem a technika sem szabadna elhanyagolható legyen, bár ez vitatható dolog, de példának okáért én egy Tóth Árpádot akvarellel illusztrálnám, míg Adyt linóleummetszettel, persze ez csupán személyes vélemény.
- Mesei, mítoszi atmoszférát ábrázol grafikáin. A kép széleinek „csipkézésével” mintegy „patinázza” a felületet. Az Ön számára mit jelent a mesélés öröme?
- A „Világszárnya” című csángó mesegyűjteményhez nagyon nehezen nyúltam. Témaidegennek éreztem magam, miután már vagy kétszer átolvastam, szerencsémre még Kallós Zoli bácsi élt és egy nyáron meghívott Válaszútra a családommal egy tíz napos népművészeti táborba. Itt szívtam magamba azt az igazi népi hangulatot, ami annyi energiát adott számomra, hogy reá egy évre el is készülhetett a kötet. Annyi tiszta forrásvizet tudtam meginni, hogy szinte meseszerű egyszerűséggel kerültek ki kezem alól a meseillusztrációk lapjai. Mindig szerettem mesét hallgatni és mondásával sem volt különösebb probléma, ezt gyermekeim hallgathatták legszívesebben. Sajnos a mai korok embere erről már lassan leszokik, pedig a fantázia elszabadulásának s a vizuális fantáziának is nagyon jót tesz a mese. Végszóként talán azt mondhatnám, hogy ne féljünk a meséktől ebben a fantáziálatlan rideg világban kell valami, ami megnyugtasson, elringasson bennünket, légyen az irodalmi, zenei, avagy képzőművészeti mese.
Szakmai életrajz
Vass Csaba
Születtem Marosvásárhelyen 1958. június 3.-án. Gyermekkoromat a partiumi Tasnádon töltöm, itt élek és alkotok jelenleg is.
Tanulmányaim:
- Marosvásárhelyi Művészeti Líceum (1973-1977).
- 2020-tól végzem a kolozsvári UT Egyetem nagybányai képzőművészeti szakát.
Mestereim: Nagy Pál festő- és grafikusművész, Török Pál festőművész, Hunyadi László szobrászművész, Molnár Dénes grafikusművész, Barabás Éva festőművész, Cseh Gusztáv grafikusművész.
1980-tól állandó kiállítója vagyok számos megyei és országos tárlatnak. Munkáim megjelennek több újságban, folyóiratban, mint az akkori Utunk, Művelődés és a Szatmári Hírlap. Több alkalommal kaptam elismerő oklevelet, s több alkalommal első díjjal is kitüntettek az akkori képzőművészeti fesztiválokon.
Első egyéni kiállításomra 1991-ben került sor a nagykárolyi Károlyi kastély kiállítótermében. Az új demokrácia számomra is megnyitja az utat a külföld felé. Több bel- és külföldi alkotótábor résztvevője vagyok, úgymint a franciaországi Bessan, a magyarországi Berekfürdő, Napkor és a Hajdúnánás, valamint a székelyföldi csernátoni IKA művésztelep.
A rendszerváltás után közvetlen, Petkes József festőművész-akvarellista az, akinek rengeteget köszönhetek alkotói karrierem kialakulásában, többek között ő általa jutottam el több alkotótáborba és 2000-ben egy franciaországi tanulmányútra Bessansba.
Ezt követi több egyéni kiállításom, melyek között felsorolnám a magyarországi Budapestet, Vépet, Hódmezővásárhelyt, Nyíregyházát, Nagykállót, Csengert és Napkort. Belföldi egyéni tárlataim voltak Bukarestben (Petőfi ház), Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Tasnádon és Kaplonyban.
Csoportos kiállításokon a németországi Münszterben, a franciaországi Bessansban, Bonnevalban, a svédországi Stockholmban, Magyarországon Budapesten, Berekfürdőn, Csengerben és a hazai Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Csernátonban, Székelyudvarhelyen, Brassóban, Nagykárolyban és Tasnádon vettem részt.
Munkáim közt szerepelnek, könyvillusztrációk, több verseskötet Lőrincz Lászlótól, Ady Endréről szóló életrajz, egy ABC-s könyv és talán a legjelentősebb Kallós Zoltán Világszárnya című csángó mesegyűjteménye. Az RMDSZ eseményeire folyamatosan készítek emléklapokat. Az Ady a Kölcsey megemlékezések grafikusának érzem magam.
Tagja vagyok két művészeti csoportnak is, a budapesti Magyarországi Keresztény Művészek Egyesületének és a Stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületének.
Munkásságom elismeréseként, 2007-ben Tőkés Sándor díjjal tüntettek ki Berekfürdőn.
2022
Józsa István
VÁRADI JÚLIA KOLOZSVÁRON
1991. szeptember 12. A Váradi Júlia énekessel a Transilvania szálló egyik éttermében tartandó talalkozó, melyet 18 órára hírdettek, igazi hazai pontatlansággal kezdődik. A vendég pontosan érkezik. A vele való filmes stáb természetesen már várja, hogy megkezdhesse munkáját. Arra használva azt az időt. Hogy egy interjúban nyújtható teljesebb személyiségrajzért elbeszélgethessünk a művésznőről, az őt kísérő – alkalmi – munkacsoprt egy tagjával, Klaas Rusticust, a stáb holland vezetőjét kerdeztük:
- Milyen alkalomból látogattak Kolozsvárra, kérem, beszéljen az itt végzett munkájukról.
- Vasárnap érkeztünk, a művésznő nélkül forgattunk máig. Elmentünk a ferencesekhez, a Magyar Operába, városképeket filmeztünk, résztvettünk zeneiskolások zongoraóráin, elutaztunk egy közeli faluba – sajnos, nem tudom megmondani, melyikbe -, és ott két népdalt is felvettünk: egy magyart és egy románt. ĺgy helyes az.
Dr. Schultz Holger, a kecskeszakállas férfi – int egyik derűsebb társalgó kollégájára-, a producer filmet készít a ZDF-nek a művésznőről, valószínűleg Iulia Varadi kommt nach Hause (Váradi Júlia hazalátogat) címmel. Október 18-án kezdjük vágni, jövő februárban fogják bemutatni.
- Egyetlen filmről vagy sorozatról van szó?
- Sorozatról, de abban az értelemben, hogy az egyik rész Luciano Pavarottiról szól, a másik Yehudi Menuhinról, a harmadik Claudio Abbadoról. A Váradi Júliáról forgatott filmet itt kell kezdenünk, hiszen itt kezdte karrierjét. Ennek megfelelően követjük a múltját. Pályája itteni szakasza lezárt korszak, bezárt könyv. Hát most kinyította ezt a könyvet egy potréfilm kedvéért, hogy teljes karrierjét mutathassa be a közönségnek. Szükséges ez, mert művészi rangját tekintve, azonkevesek közé tartozik, akik csúcstehetségeknek számítanak. Ennek ellenére – állíthatom –, nem igyekszik mindenáron feltűnést kelteni maga körül. Mi most nem egyszerű beszélgetésen-beszélgetéseken alapuló portéfilmet készítünk róla, hanem igyekszünk megragadni azt a szellemi, elsősorban persze zenei hátteret, amely személyiségétől elválaszthatatlan. Érdeklődéssel figyeljük ezt a szellemiséget, mert Hollandiában tulajonképpen nincs is opera...
- Miért?
- Mert kálvinisták vagyunk. Szinte az egész ország a tengerszint alatt fekszik, fáradságos gátépítéssel hódítottunk szárazföldet a tengertől, és régtől fogva azt tartják, hogyha ilyen körülmények között él meg az ember, a játék idegen a holland szellemtől. Az opera, vagyis az éneklés pedig játék. Az egész országban van másfél opera...
- Egy Amszterdamban, de mit jelent az, hogy „fél”?
- Vidéken, Entschedeben van egy kicsiny 100-110 férőhelyes opera. Belgiumban is csak öt van, nyugatnémetország már hatvanat számlál, és persze ehhez hozzá kell adnunk még jónéhányat a két német állam egyesülése óta. Hollandiában Váradi Júlia sohasem operaházban lépett fel, hanem mindig koncerttermekben, és persze nem jelmezes előadásokon. Hát itt, úgy látom, nagy a közönségigény az operára.
- Meddig dolgoznak még az országban?
- Holnap újra a ferenceséknél kell forgatnunk, de vasárnap már Münchenben kell lennünk.
A stáb befejezte az előkészületeket, a meghívottak már megérkeztek. Jelen van a hazai élet számos jeles személyisége: Rónai Antal, Guttman Mihály, László Éva, László Ferenc, Alexandru Daian, Máthé Árpád, jelen van a kolozsvári televízió.
Felhangzik az est meglepetése: Mascagni Parasztbecsület címú operájából Santuzza áriája. Énekli: Váradi – pontosabban még Tőzsér – Júlia.
Mikor az ember újra hallja egy-egy régebbi felvételét, akkor döbben rá, mennyi vátozáson ment keresztül – tűnődik Váradi Júlia.
Guttman Mihályt, a művésznő volt igazgatóját kérdeztük:
- Hogyan él Önben a diák Tőzsér Júlia?
- Ő Nagyváradról került ide Kolozsvárra, egyetlen tanárnője Emilia Pop volt, kezdettől egészen az államvizsgáig. Tökéletesen megbízhatott a tanárnőjében, figyelemmel követte azt, és ő nagyon ambiciózus és céltudatos volt. Mindig tudta, mit és hogyan kell tanulnia; emlékszem,egyszer azt mondta nekem: életem legnagyobb szerencséje, hogy Diescauval együtt énekelhettem. Remek párt alkotnak.
- Hogyan él most Önben?
- Tisztelem benne a nagy művészt. Részletesen ismerem a programját, tudom, hogy már 1994-re készen vannak a tervei. És én minden előadását figyelem.
Rónai Ádám, Váradi Júlia első karmestere, majd László Évaközös emlékeik alapján beszélnek a német stábnak a művésznőről.
Közben megtudjuk, hogy annak egyik folyaton visszatérő rémálma az volt, hogy – vissza kell térnie szülőhazájába...Az álom teljesült, de végül is egész más formában.
A közös vacsora után Benkő Judittal, a Kolozsvári Magyar Televízió munkatársával közösen kérdeztük a művésznőt:
- Hány éve él külföldön?
- Huszonegy. 1970... várjunk csak ... augusztus 26-án mentem el.
- Miért és hogyan lett Tőzsér Júliából Váradi Júlia?
- A németben nincs zs-hang, a z az c, az s az z vagy sz, Frankfurtban vagy egyáltalán vagy nagy nehézségekkel tudták ejteni a Tőzsér nevet. Várad szülötte vagyok, hát felvettem a Váradi nevet.
- Miért ment el az országból?
- Hogy szabad legyek, én boldog voltam itt, amíg hagytak, de amit szerettem volna, azt ott tudtam megvalósítani. Természetesen politikai okok miatt mentem el, itt nagyon kínozott a bezártság, az erőszakos egyneműsítés, amellyel minden áron meg akarták gátolni, hogy az egyik többet akarjon, mint a másik. Hát a saját felelőségemre változtattam a sorsomon. Egy másik ok Sienberger rendező viselkedése és munkastílusa volt. Sienberger rendezőnek az volt a teoriája, hogy mindenkinek azt és csakis azt kell tennie, amit ő mond. Ő rendezőként nagy tehetség volt, de egyszerűen kibirhatatlan munkatárs. Mikor kiértem, két centimétert nőttem, nem lestem ki van a hátam mögött, nem féltem attól, hogy megrágalmaznak és az végzetes lehet. Természetesen nem állítom, hogy rosszul döntött az, aki itthon maradt. Én jól döntöttem, és ez már bebizonyosodott. Innen sokkal nehezebben lehetett volna bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe is. Egyszer Rio de Jneiroban rendeztek egy világdimenziójú fesztivált és Romániából is meghívtak egy vendéget, engem. Itthon ez volt erre a válasz, hogy hát hogy is képviselheti valaki Romániát, ha úgy hívják, hogy „Tőzsér”...
- Ilyen sok év után kizárólag a film kedvéért jött Kolozsvárra?
- Nem, nemrég meghalt egy volt kedves tanárnőm, el kellett mennem a sírjához.
- Milyen határt képvisel pályáján az áttelepülés?
- Semmiképp sem törést, én valójában folytattam a karrieremet. Esetleg annyit jelent, hogy véget ért az életemben egy sötét koszak.
- Melyek a kedvenc szerepei?
- Nagyon szeretek A bolygó hollandiban, Figaro házasságában énekelni... De nem is kezdem sorolni őket, hiszen nem válogatok.
- Milyen operaházakban énekelt?
- Először is szabadúszó vagyok, nem köt sehova sem állandó munkaszerződés. Úgy kell fogalmaznom, hogy állandó vendég vagyok – Bécsben, Berlinben, Münchenben, Párizsban, Londonban, Milánóban, de ez nem azt jelenti, hogy holnapután nem utazom teszem azt Tokióba egy fellépésre. A programom ennek ellenére egyáltalán nem szétszórt, nagyon is szigorúan be van tervezve és évekre előre, hogy mikor, hol, milyen szerepben kell fellépnem. Ennek megfelelően sokszor már évekre előre gyakorolni kezdem a szerepeimet.
- Milyen a viszony a kolozsvári Operával?
- Semmilyen. De ez egyszerűen annyit jelent, hogy megszakadt a kapcsolat, én sem jeleztem, ők sem utazhattak... Megszakadt.
- Kik a kedvenc partnerei?
- Mindenkit kedvelek. Kedvelem Placido Domingot, Pavarottit. Emlékszem, először az Aidaban léptem fel vele, nagyon szeretek dolgozni Solti Györggyel. A férjem, ő a legkedvesebb partnerem.
- Miért nem utazott Önnel a férje, Dietrich Fischer Diskau?
- Mesterkurzusa van Berlinban, tizenkét diákja van, akiknek naponta három-négy órát kell tartania. Én pedig egészen röviddel ezelőtt döntottem úgy, hogy ideutazom.
- Milyen az, amikor két nagy tehetség köti össze az életét?
- A mi estünkben álomszép. Állandó a zene, mindent együtt csinálunk, egyfolytában bátorítjuk egymást. Mindenkinek megvan a maga saját útja, persze, de tizenhét év házasság, az hosszú idő... Mikor neki van valahol kötelezettsége, én igyekszem szabadidőt teremteni magamnak, hogy együtt lehessünk, és fordítva. Összeszoktunk már.
- Diskau úr megtanult Ön mellett magyarul... A kékszakállú herceg várát magyarul is énekelték már...
- Igen, de az igazság az, hogy inkább ő tanított meg engem németül.- felei nevetve.
- Kifaggattak? – lép az interjú végeztével asztalunkhoz Guttman Mihály.
- Igen -, feleli Váradi Júlia -, és komolyan gondoltam, amit mondtam.
1991
- Milyen alkalomból látogattak Kolozsvárra, kérem, beszéljen az itt végzett munkájukról.
- Vasárnap érkeztünk, a művésznő nélkül forgattunk máig. Elmentünk a ferencesekhez, a Magyar Operába, városképeket filmeztünk, résztvettünk zeneiskolások zongoraóráin, elutaztunk egy közeli faluba – sajnos, nem tudom megmondani, melyikbe -, és ott két népdalt is felvettünk: egy magyart és egy románt. ĺgy helyes az.
Dr. Schultz Holger, a kecskeszakállas férfi – int egyik derűsebb társalgó kollégájára-, a producer filmet készít a ZDF-nek a művésznőről, valószínűleg Iulia Varadi kommt nach Hause (Váradi Júlia hazalátogat) címmel. Október 18-án kezdjük vágni, jövő februárban fogják bemutatni.
- Egyetlen filmről vagy sorozatról van szó?
- Sorozatról, de abban az értelemben, hogy az egyik rész Luciano Pavarottiról szól, a másik Yehudi Menuhinról, a harmadik Claudio Abbadoról. A Váradi Júliáról forgatott filmet itt kell kezdenünk, hiszen itt kezdte karrierjét. Ennek megfelelően követjük a múltját. Pályája itteni szakasza lezárt korszak, bezárt könyv. Hát most kinyította ezt a könyvet egy potréfilm kedvéért, hogy teljes karrierjét mutathassa be a közönségnek. Szükséges ez, mert művészi rangját tekintve, azonkevesek közé tartozik, akik csúcstehetségeknek számítanak. Ennek ellenére – állíthatom –, nem igyekszik mindenáron feltűnést kelteni maga körül. Mi most nem egyszerű beszélgetésen-beszélgetéseken alapuló portéfilmet készítünk róla, hanem igyekszünk megragadni azt a szellemi, elsősorban persze zenei hátteret, amely személyiségétől elválaszthatatlan. Érdeklődéssel figyeljük ezt a szellemiséget, mert Hollandiában tulajonképpen nincs is opera...
- Miért?
- Mert kálvinisták vagyunk. Szinte az egész ország a tengerszint alatt fekszik, fáradságos gátépítéssel hódítottunk szárazföldet a tengertől, és régtől fogva azt tartják, hogyha ilyen körülmények között él meg az ember, a játék idegen a holland szellemtől. Az opera, vagyis az éneklés pedig játék. Az egész országban van másfél opera...
- Egy Amszterdamban, de mit jelent az, hogy „fél”?
- Vidéken, Entschedeben van egy kicsiny 100-110 férőhelyes opera. Belgiumban is csak öt van, nyugatnémetország már hatvanat számlál, és persze ehhez hozzá kell adnunk még jónéhányat a két német állam egyesülése óta. Hollandiában Váradi Júlia sohasem operaházban lépett fel, hanem mindig koncerttermekben, és persze nem jelmezes előadásokon. Hát itt, úgy látom, nagy a közönségigény az operára.
- Meddig dolgoznak még az országban?
- Holnap újra a ferenceséknél kell forgatnunk, de vasárnap már Münchenben kell lennünk.
A stáb befejezte az előkészületeket, a meghívottak már megérkeztek. Jelen van a hazai élet számos jeles személyisége: Rónai Antal, Guttman Mihály, László Éva, László Ferenc, Alexandru Daian, Máthé Árpád, jelen van a kolozsvári televízió.
Felhangzik az est meglepetése: Mascagni Parasztbecsület címú operájából Santuzza áriája. Énekli: Váradi – pontosabban még Tőzsér – Júlia.
Mikor az ember újra hallja egy-egy régebbi felvételét, akkor döbben rá, mennyi vátozáson ment keresztül – tűnődik Váradi Júlia.
Guttman Mihályt, a művésznő volt igazgatóját kérdeztük:
- Hogyan él Önben a diák Tőzsér Júlia?
- Ő Nagyváradról került ide Kolozsvárra, egyetlen tanárnője Emilia Pop volt, kezdettől egészen az államvizsgáig. Tökéletesen megbízhatott a tanárnőjében, figyelemmel követte azt, és ő nagyon ambiciózus és céltudatos volt. Mindig tudta, mit és hogyan kell tanulnia; emlékszem,egyszer azt mondta nekem: életem legnagyobb szerencséje, hogy Diescauval együtt énekelhettem. Remek párt alkotnak.
- Hogyan él most Önben?
- Tisztelem benne a nagy művészt. Részletesen ismerem a programját, tudom, hogy már 1994-re készen vannak a tervei. És én minden előadását figyelem.
Rónai Ádám, Váradi Júlia első karmestere, majd László Évaközös emlékeik alapján beszélnek a német stábnak a művésznőről.
Közben megtudjuk, hogy annak egyik folyaton visszatérő rémálma az volt, hogy – vissza kell térnie szülőhazájába...Az álom teljesült, de végül is egész más formában.
A közös vacsora után Benkő Judittal, a Kolozsvári Magyar Televízió munkatársával közösen kérdeztük a művésznőt:
- Hány éve él külföldön?
- Huszonegy. 1970... várjunk csak ... augusztus 26-án mentem el.
- Miért és hogyan lett Tőzsér Júliából Váradi Júlia?
- A németben nincs zs-hang, a z az c, az s az z vagy sz, Frankfurtban vagy egyáltalán vagy nagy nehézségekkel tudták ejteni a Tőzsér nevet. Várad szülötte vagyok, hát felvettem a Váradi nevet.
- Miért ment el az országból?
- Hogy szabad legyek, én boldog voltam itt, amíg hagytak, de amit szerettem volna, azt ott tudtam megvalósítani. Természetesen politikai okok miatt mentem el, itt nagyon kínozott a bezártság, az erőszakos egyneműsítés, amellyel minden áron meg akarták gátolni, hogy az egyik többet akarjon, mint a másik. Hát a saját felelőségemre változtattam a sorsomon. Egy másik ok Sienberger rendező viselkedése és munkastílusa volt. Sienberger rendezőnek az volt a teoriája, hogy mindenkinek azt és csakis azt kell tennie, amit ő mond. Ő rendezőként nagy tehetség volt, de egyszerűen kibirhatatlan munkatárs. Mikor kiértem, két centimétert nőttem, nem lestem ki van a hátam mögött, nem féltem attól, hogy megrágalmaznak és az végzetes lehet. Természetesen nem állítom, hogy rosszul döntött az, aki itthon maradt. Én jól döntöttem, és ez már bebizonyosodott. Innen sokkal nehezebben lehetett volna bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe is. Egyszer Rio de Jneiroban rendeztek egy világdimenziójú fesztivált és Romániából is meghívtak egy vendéget, engem. Itthon ez volt erre a válasz, hogy hát hogy is képviselheti valaki Romániát, ha úgy hívják, hogy „Tőzsér”...
- Ilyen sok év után kizárólag a film kedvéért jött Kolozsvárra?
- Nem, nemrég meghalt egy volt kedves tanárnőm, el kellett mennem a sírjához.
- Milyen határt képvisel pályáján az áttelepülés?
- Semmiképp sem törést, én valójában folytattam a karrieremet. Esetleg annyit jelent, hogy véget ért az életemben egy sötét koszak.
- Melyek a kedvenc szerepei?
- Nagyon szeretek A bolygó hollandiban, Figaro házasságában énekelni... De nem is kezdem sorolni őket, hiszen nem válogatok.
- Milyen operaházakban énekelt?
- Először is szabadúszó vagyok, nem köt sehova sem állandó munkaszerződés. Úgy kell fogalmaznom, hogy állandó vendég vagyok – Bécsben, Berlinben, Münchenben, Párizsban, Londonban, Milánóban, de ez nem azt jelenti, hogy holnapután nem utazom teszem azt Tokióba egy fellépésre. A programom ennek ellenére egyáltalán nem szétszórt, nagyon is szigorúan be van tervezve és évekre előre, hogy mikor, hol, milyen szerepben kell fellépnem. Ennek megfelelően sokszor már évekre előre gyakorolni kezdem a szerepeimet.
- Milyen a viszony a kolozsvári Operával?
- Semmilyen. De ez egyszerűen annyit jelent, hogy megszakadt a kapcsolat, én sem jeleztem, ők sem utazhattak... Megszakadt.
- Kik a kedvenc partnerei?
- Mindenkit kedvelek. Kedvelem Placido Domingot, Pavarottit. Emlékszem, először az Aidaban léptem fel vele, nagyon szeretek dolgozni Solti Györggyel. A férjem, ő a legkedvesebb partnerem.
- Miért nem utazott Önnel a férje, Dietrich Fischer Diskau?
- Mesterkurzusa van Berlinban, tizenkét diákja van, akiknek naponta három-négy órát kell tartania. Én pedig egészen röviddel ezelőtt döntottem úgy, hogy ideutazom.
- Milyen az, amikor két nagy tehetség köti össze az életét?
- A mi estünkben álomszép. Állandó a zene, mindent együtt csinálunk, egyfolytában bátorítjuk egymást. Mindenkinek megvan a maga saját útja, persze, de tizenhét év házasság, az hosszú idő... Mikor neki van valahol kötelezettsége, én igyekszem szabadidőt teremteni magamnak, hogy együtt lehessünk, és fordítva. Összeszoktunk már.
- Diskau úr megtanult Ön mellett magyarul... A kékszakállú herceg várát magyarul is énekelték már...
- Igen, de az igazság az, hogy inkább ő tanított meg engem németül.- felei nevetve.
- Kifaggattak? – lép az interjú végeztével asztalunkhoz Guttman Mihály.
- Igen -, feleli Váradi Júlia -, és komolyan gondoltam, amit mondtam.
1991
Józsa István
A VÉNIG-PHOTO*
Vénig László fotóművész a fotósok hazai és nemzetközi szövetségének elismert, kiváló tagja, munkássága magas szinten képvisel országot, kultúrát a nagyvilágban, bekapcsol a nemzetközi vérkeringésbe.
|
A Vénig—fotó sajátosságairól beszélgetünk.
--A témaválasztásról. Járta a természetet, a várost, a környéket A fotó a pillanat művészete, a megragadott pillanaté, de a Vénig--fotó nem riportkép, nem is egyszerűen dokumentum. Kezdetben nyilván, de a fotós a továbbiakban elrugaszkodik a témától. És ez teszi a Vénig--fotót egyedivé. Alkalmi kuriózumokat elkapni is már művészet, a természet csodásan működik, de itt a téma csak kiindulópont. Hogyan választja ki témáit?
--A természetjárás, nézelődés, ahol az ember jár, észrevenni a lényeget, a táj jellegét, szépségét és azt megragadni, rögzíteni, visszaadni úgy, hogy a néző ugyanabban az élményben részesüljön, mint az alkotó, nagyon nehéz. Milliók járják a világot és sok millió fotót készítenek, ennek csak egy töredéke ér többet egy képeslapnál. Tudatosan kell fényképezni, kivárni a pillanatot, a tárgy vagy személy-személyek elhelyezése a térben, ezek megvilágítása, természetes vagy műfénnyel, arányok, fény- árnyékegyensúly. Ezek a legkevesebbek, amit egy turista, aki fényképezik, kéne, hogy tudjon és akkor nem csalódna, amikor előveszi és nézegeti baráti körben a képeket.
Sokat jártam mint bakancsos turista a hegyeket sátorral, úgy, ahogy illik. Végig a Déli-Kárpátok, a Keleti-, a Nyugati-Kárpátok (Retezat 6-szor) hegyeit, völgyeit bejártam, sok fotót készítettem, de nem voltam megelégedve az eredménnyel. Nem akkor voltam ott és jó helyen, amikor kellett volna, rájöttem, ez nem az én fotóvilágom.
Azokat az élményeket, amiket láttam, amiket átéltem nem tudtam képben megfogalmazni. Meg kellett tanulni fekete-fehérben látni a világot, színek nélkül csak fehér és fekete tónusokban (akkor még a színes technika a keleti országokban nem volt hozzáférhető). Lassan rájöttem, hogy ez nem az én világom. A képről mindig hiányzott valami. Egy szép táj még nem minden (mint ahogy egy szép nő portréja sem az). Hiányzott a történés, a motiváció a képről, ami a nézőt megállítja. Technikailag tökéletesen kivitelezett fotó az egy „jó fotó”, de ez kevés, mai technikával akárki készíthet. Ilyen képekre a tudomány, a divat, reklám világában van szükség. A riportképeket, a dokumentáris képeket szintén meghagyom azoknak, akik erre hivatottak és jobban csinálják, hisz ott vannak mindenütt. Ezeket a képeket nem szabad manipulálni, legfeljebb retusálni, színjavitást végezni rajta, stb.
A pillanat művészetével csak annyiban értek egyet, hogy a kép rögzítése egy pillanat alatt történik, amit én, hogy úgymond nyersanyagnak használok a majdani képalkotáshoz. Sok mindent lefotózok: tájat, tárgyakat, embereket, arcokat, állatokat, virágot, fellegeket, naplementét, rovarokat, szituációkat, stb., stb. Ezeket elraktározom és a későbbi ötleteimhez, amit mindig a mondanivaló határoz meg, felhasználom.
Fiatal koromban festettem. Volt egy rajztanárom Tasnádon, Keresztesy Sámuel, iparművész. Ő biztatott és segített egy darabig. Elköltöztünk Tasnádról (1948). Képeslapokat, szentképeket kezdtem másolni pénzért. Tudtam, hogy ez nem művészet, abba is hagytam. 1959-60-as időben kezdett népszerű lenni a fotózás. Megjelentek fotószakkönyvek, albumok, híres magyar fotósoktól, szakíróktól. Olvasni, nézegetni kezdtem ezeket és ekkor választottam a fotót, mint kifejezőeszközt. Először is a fotótechnikát kellett elsajátítanom (film, hívás, pozitív technika, nagyítás, takarás, retusálás), mert tudtam, hogy e nélkül nem lehet alkotni. Soha nem voltam megelégedve az elkészült fotóval. Rájöttem, hogy nagyítás közben lehet ezeket a fotókat manipulálni (takarással, 2-3 filmről 1 kép készítése, stb.). Ez akkor még új volt nálunk. Sok fotópályázatot nyertem ebben az időben. 1963-ban felkértek, hogy lépjek be a Román Fotóművészek Szövetségébe (AAFR). 10 képet kértek tőlem kiállítási méretben (30 x 40 cm). Ezeket állandóan fel kellett tölteni újakkal. Ők válogatták és állították össze az anyagot külföldi kiállításokra. Mi egyénileg nem küldhettünk, hiába kaptam én is a meghívókat.
Én nem választom a témát, nincs kedvenc műfajom a művészfotón belül, sokszor maga az élet kínálja a témát. Sok régi ötletemet, amit akkor lehetetlen volt elkészítenem, a technikai korlátok miatt, most előveszem. A digitális fotózás tág teret nyújt az alkotáshoz. Nincs lehetetlen és ezért én alkotom a fotókat. A határ a fantázia és a jóizlés. Sajnos sokan még az igen tisztelt zsűritagok közt is akad olyan, aki még nem vette észre, hogy a digitális fotózás a fotóművészeten belül új műfajt teremtett. Ez a műfaj hasonlít a képzőművész alkotói tevékenységéhez, aki az egyénisége, tehetsége, látásmódja által átszűrt alkotást prezentálja a nézőnek. Nem a természetet másolja, csak annak a lényegét, kidomborítva a kép mondanivalóját.
Természetet másolni hiú ábránd, az olyan csodálatos. Én olyan képeket igyekszek alkotni, készíteni, amely egyszerű és kevés összetevőből épül és alátámasztja a mondanivalót. A kép minél egyszerűbb, annál érthetőbb. A kép címe szerintem fontos, segíti a nézőt, elindítja. Már az is képcím, ha azt írjuk alá, hogy „Cím nélkül” – itt a nézőre van bízva, hogy értelmezze az alkotást.
Kevés képet alkotok az ötvenvalahány év alatt, amióta fotózok, kb. 150 – 200 fotót vállalok magaménak, de ezek bejárták a fél világot. Szeretem megméretni magam, fotópályázatokon részt venni, úgy belföldön, mint külföldön. Egyéni kiállítást ritkán rendezek, csak ha meghívnak vagy jubilálok, kerek évfordulók alkalmával.
--Ha portréról, tájképről van szó, sokszor egyértelmű -- de itt a műfaj a montázs lesz. Hogyan, mitől függően alakulnak a montírozás szempontjai?
--Mint ahogy a képzőművészeti irány állandóan változik, úgy a fotóművészet is állandó változáson megy keresztül. Alig 150 év alatt nagy utat tett meg. Ha megnézzük nagyszüleink fotóit, a laikus is észreveszi a különbséget. Merev tartás, a mozdulat, a gesztus hiánya, stb. Egy mai portré sokkal közvetlenebb, sokkal természetesebb.
Fotómontázs = több képrészlet összevágása egy ötlet alapján, a mondanivaló érdekében. Kiegészíti a képet, megerősíti a kép értékét. Sokszor a háttér csak alap, amin a fő téma nyugszik. Én sokat használom a montázst. Sok gyenge képet, amiről hiányzik sokszor a lényeg, meg lehet menteni. Pl. egy szép táj, minden megvan, előtér (virágok) patak, kígyózó vonala (ami a mélységet adja a képnek), háttérben ködbe vesző hegyvonulat. Ez mind megvan, de van egy sima, jellegtelen világos ég. Ilyenkor előveszem a korábban elraktározott fellegképeket és kiválasztom azt, amelyik ide illik, mert nem mindegy. A felhő és a táj megvilágítása szinkronban kell legyen, bárányfelhő, viharfelhő, stb. Ezt jó érzékkel kell kiválasztani. A néző nem szabad, hogy észrevegye, neki tökéletes élményt kell nyújtani. Ez csak egyszerű példa, ha tökéletesen sikerül: ez már alkotás. A másik szituáció, amikor több van a képen (autó, fa, személy, stb.), ami nem illik oda, zavar, el kell tüntetni. A Photoshoppal mindent meg lehet oldani, csak azt kell tudni, hogy mi a több.
A montírozást csak akkor használom, ha szükséges és erősíti a kép mondanivalóját, mert ez csak egy a sok lehetőség közül.
Nem probléma pl. színes képről fekete fehéret, vagy szépiát készíteni, de csak akkor, ha a kép előnyére válik, amikor a fehér, a szürke, a fekete kifejezőbb, drámaibb, többet mond. A szépia is lehet kifejező eszköz, a régi képeket juttatja eszünkbe, a megsárgult képeket, nagyszüleink fotóit. A Photoshop rengeteg szűrőprogrammal is rendelkezik, ezt használva különféle hatást lehet elérni. Fotó mint festmény, ha tudatosan a kifejezés érdekében használjuk, nagyon hatásos lehet. Nekem is van ilyen képem. A bemozdulás (ilyen szűrő is van) a mozgást fejezi ki, a dinamikát, pl. a tánc dinamikáját. Csoportos tánc (néptánc) fotózáskor bemozdulnak a táncosok, általában, de van a táncosok közt olyan személy, akit pont a mozgás holtpontjában fotóztunk, ő tűéles. Jó ha van a képen egy ilyen éles, stabil pont, ahol a tekintetünk megnyugszik, ez erősíti a mozgás élményét a nézőben.
Szintén ezek a szűrők tartalmaznak: grafikai hatást, fekete-fehér (ceruza, szén, stb), relief hatás.
Szoktam ezeket a szűrőket használni, ha ezzel javítok a kép művészi értékén, de vigyázva, nem öncélúan.
A csendélet, rengetek lehetőség van ebben a műfajban. A régi nagyoktól is lehet példát venni, de nem másolni. Nem könnyű műfaj. Újat alkotni, meghökkentőt, még nehezebb. Nekem sikerült és ez lett 2012. év legjobb fotója, a címe „El fugitivo”. Röviden leírva: csendéletet ábrázol körtékkel, berámázva, fölakasztva a falra. Egy körte kiesik a képből, rámán kívül esik a semmibe, de ahonnan kiesett hiányzik, megvan a helye, a kiesett körte fehér foltja.
Összesen ha van 4-5 csendélet-képem.
--Nem a pillanat költészetéről van tehát szó -- a Vénig--fotó folyamat, úgy képszérűsít teret--időt, hogy az illető tájegység karakterét tudja megragadni. A rögzített részletek indítják ezt a folyamatot, vagy előzetes gondolati konstrukcióhoz keres témát, témákat?
--Mivel én nem dokumentálni akarok a képeimmel, megengedhetem magamnak, hogy szabadon alkothassak. Először általában van az ötlet. Van egy füzetem, legtöbbször lerajzolom és rajzolás közben jönnek az ötletek. Általában az elsőnél szoktam megmaradni, mert sokszor túlmagyarázom a mondanivalót, és ez nem jó, mivel a szemlélőnek, nézőnek is kell a sikerélmény. Igen, értem miről van szó, mit akar velem közölni a szerző. A témakereséssel úgy vagyok, és azt hiszem, más is, hogy általában nincs valami ötlet, csak úgy lézeng az ember céltalanul. Az is megtörtént, hogy a helyszínen a szituáció, az élmény szüli az ötletet. Egy példa: szőlőmetszés közben pont egy madárijesztő mellett dolgoztam (t.i. a tavalyról maradt ott a seregélyek riasztására, mert nagy kárt csinálhatnak az érett szőlőben), mikor egy sugármeghajtású, csillogó repülőgép húzott el felettem. Ügyesen összekombinálva már meg is volt a címe a képnek: „Madárijesztő”. Van egy kis humor, egy kis ötlet, csak meg kell oldani. Én a képeimmel egyszerű, mindennapi témákat, szituációkat prezentálok. Minden képem egy mese – mondta egy művészettörténész-nő (dr. Novicov, 2010), a nagyváradi Életmű-kiállításom megnyitóján.
--A módszer itt az, hogy tulajdonképpen több képet helyez egymásra, a néző pedig átlép egyik képnek a teréből a másikba. Az alkotó felől nézve: honnan indul ez a folyamat?
--A kép alkotó elemeit úgy helyezem egymásra, egymás mellé, fölé, stb., hogy az összhatás ne legyen félreérthető, csak azok a képelemek legyenek jelen, ami fontos a mondanivaló érdekében. Ez a folyamat indulhat egy ötletből, amit meg kell oldani. Általában több irányból szoktam megközelíteni egy adott témát és ezekből kiválasztom, amit a legjobb megoldásnak tartok. Igényesnek kell lenni, csak olyan képekkel jelentkezek belföldi vagy nemzetközi kiállításokra, pályázatokra, amik versenyképesek, szerintem. Azokat a képeket, amelyeket országos vagy nemzetközi válogatáson sikerrel szerepeltek, nyugodtan vállalom.
A kiállításokról rengeteg fotóalbum, katalógus van a birtokomban, a világ minden tájáról. Ezeket nézegetve tudhatom, hogy mi történik a nemzetközi fotóvilágban. Mi az új irányzat? Hol tart a technika? stb. Nem szabad leállni, mint általában minden művészet, a fotó is változik.
Ha nincs mondanivalóm, akkor hallgatok, nem szeretek fecsegni, ezért nem vagyok egy termékeny fotós. Az egyéni kiállításokról az a véleményem, hogy van egy 30-40 képből álló anyagom és azt 10-20 helyen bemutatom, az azt jelenti, hogy ennyi és ennyi egyéni kiállításom volt. Ezekkel én nem versenyzek. Az 50 év, amióta fotózok, összesen ha volt 10-15 egyéni kiállításom, viszont ezeknek a fotóknak kb. 90 %-a már volt valahol zsűrizve, kiállítva, díjazva, reprózva katalógusba.
Dimenzió – térbeli kiterjedés. Mivel a festészet, grafika, fotó általában csak két dimenzióval rendelkezik (magasság, szélesség) a harmadik, a mélység (vastagság) nincs. Viszont szükség van rá (az egyiptomiak csak egy síkba rajzoltak). Ezért van perspektíva – távlati ábrázolás „térbeli tárgyak síkban való, de térbeliség látszatát keltő ábrázolási mód”. A camera obscura (lyukkamera) által vetített képen vették észre, hogy a távolodó tárgyak kisebbek, a párhuzamos vonalak összefutnak és a mélység (távolság) érzetét keltik. A mai nézőnek ez már természetes.
Dimenzió (3D) átlépni a harmadik dimenzióba, sok fantasztikus filmnek a tárgya „tér-idő”. Engem is megérintett, hogy lehet képletesen átlépni a teret – időt, csakis fikció által. Van egy bizonyos kapu, átlépve, egy más korban találjuk magunkat (történelmi, geológiai kor, stb.) Erről a bizonyos kapuról már van fogalmunk, láttunk a filmekben különféle megoldásokat.
Az én egyik fotómon is van az a bizonyos fantázia-kapu. Fiatal pár, fiú-lány, lezserül öltözve a mai kornak megfelelően átlépi ezt a kaput, egy középkori város macskaköves utcájába lépnek – régi cégtáblák, egy-két alak, stb. Ez a régi utca különös technikával, meseszerű. Itt vége a sztorinak. Hogyan reagálnak ebben a szituációban a fiatalok, az a nézőre van bízva.
--Kerek évfordulókon rendszerint összegez az ember -- Ön hogyan osztaná szakaszokra, esetleg korszakokra pályáját?
--Kb. 50 éve fotózok tudatosan. Nem lehet összehasonlítani egy régi fotóst egy mai kezdő fotóssal, aki digitális technikával kezd fotózni. Akkor először meg kellett tanulni a fotózás technikáját, a fényképezőgép kezelését, különféle trükköket az előhívásnál, a nagyításnál, stb. A hivatásos fotósok, akik ebből éltek, féltékenyen őrizték műhelytitkukat, konkurenciát láttak az amatőr fotósok tevékenységében. Kontárnak nevezték az amatőröket, néha fel is jelentették az adóhivatalnál, hogy illegális tevékenységet folytat (velem is megtörtént). Egy mai kezdő a fent említetteket kihagyhatja, a technikai részt elvégzi helyette az elektronika. Csakis a tehetségén múlik az eredmény, a gyors siker.
Ha szakaszokra bontanám ezt az 50 évet:
Első 5-10 év a tanulás éve volt. Sokat olvastam és nézegettem képzőművészek által írt könyveket, tanulmányokat (pl. Nagy Pál „Barangolás a képzőművészetben”, Lyka Károly „Kis könyv a művészetről”, - „Képzőművészet iskolája” I-II kötet, stb.) Én mindig tudtam, hogy van fotóművészet, ahogy van filmművészet, habár még nem mindenki hitt ebben.
Második szakasz, az útkeresés. Mivel a fotográfiának is több ága van és én tudtam melyiket szeretném művelni (a művészfotót), hát ebből az irányból indultam. Van egy füzetem rajzokkal, ötletekkel, itt érlelem a végleges képet, ügyelve a lehetőségeimre, amelyek korlátozottak, hiszen röghöz vagyok kötve, nem járom a világot. Képeim mondanivalóját a környezetemből merítem: emberek, apró történések, szituációk, tájak, az emberek viszonya a környezethez, csendélet. Általában az ember minden képemen jelen van, ha nem is direkt, de a hatása a tájra észrevehető.
Nem lényeges, hogy mennyi idő alatt történik az alkotás folyamata, van úgy, hogy évek múlva előveszem egy régi ötletemet és befejezem.
A csendélet olyan műfaj, amit egy asztalon el lehet készíteni, csak nem mindegy, mit teszek az asztalra, hogyan helyezem el a tárgyakat. Talán 4-5 csendélet képem van. Ezek már digitális technikával készültek.
Innen kezdődik a harmadik korszakom: a digitális. Sajnos elég későn, mondhatom robbant be az életembe. Mint nyugdíjas nem is álmodhattam digitális kameráról, számítógépről, stb. Azonban a szerencse mellém szegődött, igaz elébe kellett menni. Röviden: az Ursus sörgyár országos pályázatot hirdetett a márka reklámozása céljából. Beneveztem, nyertem 1000 dollárt. Ebből lett az én digitális szerelésem (2005. – 75 éves)
Az új technika, új lehetőség, újabbnál újabb Photoshop programok jelentek meg. Lehet alkotni. Nincs határ, mint a képzőművészetben. A pályázatokon megjelent a digitális fotó.
Sokkal termékenyebb évek következtek, megvalósíthattam sok régi ötletemet. Lehet álmodni, alkotni. 2004-ben meghívtak a Nagyváradi Tavirózsa Fotóklub tagjának, ahol jelenleg is aktiválok. Képeim a klub kollekcióin belül kitűnően szerepelnek. „Léptek a fényben” című kollekció kb. 35 ország kiállítótermeiben nagy sikerrel szerepel.
Mivel közel áll hozzám a képzőművészet (valamikor festegettem), úgy gondolom, a fotóim ugyanazt a célt szolgálják, ugyanazt közvetítik, mint egy képzőművészeti alkotás. A városi ember kezdi elveszíteni természetes megfigyelőképességét, melyre régen nagy szüksége volt. Most általában a technika segítségével tájékozódik (TV, internet). A fotónak ez is célja, hogy tájékoztasson. De én továbbmegyek. Igyekszek valami történést, mesét beleszőni. A kép nézésekor a nézőben érzelmet kelteni.
Sokat számít, hogy honnan indul az ember, a családi háttér. Rendezett gyerekkorom volt. Szüleim, nagyszüleim csodálatos emberek voltak. Megtanultam elválasztani a jót a rossztól, mi az élet értelme, ha már vagyunk igyekezzünk valamit hagyni magunk után a képességeinkhez mérten. Szerencsémre a saját családomban ugyanez a hozzáállás, feleségem mindenben támogat, lányom, vejem, unokáim - úgyszintén. Az alkotáshoz nyugodt, kiegyensúlyozott háttér kell. Engem a fotózás tart, hogy úgy mondjam, karban, úgy mentális, mint fizikailag.
--Mit tart legnagyobb szakmai sikereinek?
--Igen, a siker nagyon fontos. Az ösztönzi, ösztökéli az elkötelezett embert az alkotásra. A sikerek igazolják, hogy jó az irány, ezért kell a megmérettetés. Pályázatokon szakzsűri értékelje, minősítse a képet. Egy-egy nemzetközi pályázatra beküldenek 2000-3000 fotót is. Ebből a zsűri kiválaszt 80-100 képet, ami a falra kerül. Tovább a 80-100 képből választják a 10-15 díjazott képet. Már az is siker, ha egy-két kép a falra kerül.
Én fotóamatőr vagyok, amatőr, aki profi szintre emelte ezt a tevékenységét hosszú éveken keresztüli munkával. Ma nagyon sok önjelölt fotóművész van mindenütt. Nem nehéz ma szép képet csinálni, kiállítani, a laikus nézőt elkápráztatni. Ilyen kiállítás rengeteg van. A fotóművész címet csak az használhatná, aki tagja a román vagy más fotóművészeti szervezetnek. Nem szabad a művész-címet banalizálni, azt ki kell érdemelni.
Én szakmai sikeremnek tartom, hogy az 50 évből, amióta fotózok, 40 éve ott vagyok a Román Fotóművészek Szövetségének elismert tagjai közt.
Továbbá siker a sok cím, pl.
- Distinctia de Excelentă a Asociatiei Artistilor Fotografi din Romania (E.AAFR – 2010), Diploma de onoare al AAFRomania
- Nemzetközi sikeremnek tartom, hogy tagja vagyok a nemzetközi fotóművészek szövetségének (Artist FIAP – Bern – 1976. január 18)
- Hogy tulajdonosa vagyok: Col. OMER-GOLD PLAQUE – World Master Trophy – 1996
- Diplome d’honneur „Recontres Photographiques Internationales de Guyant” a Douai, 18 Jullet 1995
- Salonul National Fotografia Anului – editia a II-a, 2012 „Trofeul Fotografia Anului” = „Az év legjobb fotója”: „El fugitivo”
- Diploma de Excelenta Municipiului Carei
Nem akarom itt felsorolni mind a kb. 100-120 diplomámat, arany-, ezüst-, bronzérmeimet.
Mindez nem dicsekvés, hanem tény, önbecsülés.
A meditáció szintjére emelt csendes szemlélődés-- ez a Vénig—fotó, ez Vénig László alkotói magatartása. És nagy gondolatot tárgyal ez a meditáció, a művészetek örök témáját. A vizuális nyelv alkotó embere szemlélő szerepet tölt be a maga korvalóságában, vagy igenis része, nagyon is alakítója annak?
Vénig László nemzetközi rangú munkássága a történet—formázás időtálló példája.
*Az utolsó beszélgetés Vénig Lászlóval. 2014
--A témaválasztásról. Járta a természetet, a várost, a környéket A fotó a pillanat művészete, a megragadott pillanaté, de a Vénig--fotó nem riportkép, nem is egyszerűen dokumentum. Kezdetben nyilván, de a fotós a továbbiakban elrugaszkodik a témától. És ez teszi a Vénig--fotót egyedivé. Alkalmi kuriózumokat elkapni is már művészet, a természet csodásan működik, de itt a téma csak kiindulópont. Hogyan választja ki témáit?
--A természetjárás, nézelődés, ahol az ember jár, észrevenni a lényeget, a táj jellegét, szépségét és azt megragadni, rögzíteni, visszaadni úgy, hogy a néző ugyanabban az élményben részesüljön, mint az alkotó, nagyon nehéz. Milliók járják a világot és sok millió fotót készítenek, ennek csak egy töredéke ér többet egy képeslapnál. Tudatosan kell fényképezni, kivárni a pillanatot, a tárgy vagy személy-személyek elhelyezése a térben, ezek megvilágítása, természetes vagy műfénnyel, arányok, fény- árnyékegyensúly. Ezek a legkevesebbek, amit egy turista, aki fényképezik, kéne, hogy tudjon és akkor nem csalódna, amikor előveszi és nézegeti baráti körben a képeket.
Sokat jártam mint bakancsos turista a hegyeket sátorral, úgy, ahogy illik. Végig a Déli-Kárpátok, a Keleti-, a Nyugati-Kárpátok (Retezat 6-szor) hegyeit, völgyeit bejártam, sok fotót készítettem, de nem voltam megelégedve az eredménnyel. Nem akkor voltam ott és jó helyen, amikor kellett volna, rájöttem, ez nem az én fotóvilágom.
Azokat az élményeket, amiket láttam, amiket átéltem nem tudtam képben megfogalmazni. Meg kellett tanulni fekete-fehérben látni a világot, színek nélkül csak fehér és fekete tónusokban (akkor még a színes technika a keleti országokban nem volt hozzáférhető). Lassan rájöttem, hogy ez nem az én világom. A képről mindig hiányzott valami. Egy szép táj még nem minden (mint ahogy egy szép nő portréja sem az). Hiányzott a történés, a motiváció a képről, ami a nézőt megállítja. Technikailag tökéletesen kivitelezett fotó az egy „jó fotó”, de ez kevés, mai technikával akárki készíthet. Ilyen képekre a tudomány, a divat, reklám világában van szükség. A riportképeket, a dokumentáris képeket szintén meghagyom azoknak, akik erre hivatottak és jobban csinálják, hisz ott vannak mindenütt. Ezeket a képeket nem szabad manipulálni, legfeljebb retusálni, színjavitást végezni rajta, stb.
A pillanat művészetével csak annyiban értek egyet, hogy a kép rögzítése egy pillanat alatt történik, amit én, hogy úgymond nyersanyagnak használok a majdani képalkotáshoz. Sok mindent lefotózok: tájat, tárgyakat, embereket, arcokat, állatokat, virágot, fellegeket, naplementét, rovarokat, szituációkat, stb., stb. Ezeket elraktározom és a későbbi ötleteimhez, amit mindig a mondanivaló határoz meg, felhasználom.
Fiatal koromban festettem. Volt egy rajztanárom Tasnádon, Keresztesy Sámuel, iparművész. Ő biztatott és segített egy darabig. Elköltöztünk Tasnádról (1948). Képeslapokat, szentképeket kezdtem másolni pénzért. Tudtam, hogy ez nem művészet, abba is hagytam. 1959-60-as időben kezdett népszerű lenni a fotózás. Megjelentek fotószakkönyvek, albumok, híres magyar fotósoktól, szakíróktól. Olvasni, nézegetni kezdtem ezeket és ekkor választottam a fotót, mint kifejezőeszközt. Először is a fotótechnikát kellett elsajátítanom (film, hívás, pozitív technika, nagyítás, takarás, retusálás), mert tudtam, hogy e nélkül nem lehet alkotni. Soha nem voltam megelégedve az elkészült fotóval. Rájöttem, hogy nagyítás közben lehet ezeket a fotókat manipulálni (takarással, 2-3 filmről 1 kép készítése, stb.). Ez akkor még új volt nálunk. Sok fotópályázatot nyertem ebben az időben. 1963-ban felkértek, hogy lépjek be a Román Fotóművészek Szövetségébe (AAFR). 10 képet kértek tőlem kiállítási méretben (30 x 40 cm). Ezeket állandóan fel kellett tölteni újakkal. Ők válogatták és állították össze az anyagot külföldi kiállításokra. Mi egyénileg nem küldhettünk, hiába kaptam én is a meghívókat.
Én nem választom a témát, nincs kedvenc műfajom a művészfotón belül, sokszor maga az élet kínálja a témát. Sok régi ötletemet, amit akkor lehetetlen volt elkészítenem, a technikai korlátok miatt, most előveszem. A digitális fotózás tág teret nyújt az alkotáshoz. Nincs lehetetlen és ezért én alkotom a fotókat. A határ a fantázia és a jóizlés. Sajnos sokan még az igen tisztelt zsűritagok közt is akad olyan, aki még nem vette észre, hogy a digitális fotózás a fotóművészeten belül új műfajt teremtett. Ez a műfaj hasonlít a képzőművész alkotói tevékenységéhez, aki az egyénisége, tehetsége, látásmódja által átszűrt alkotást prezentálja a nézőnek. Nem a természetet másolja, csak annak a lényegét, kidomborítva a kép mondanivalóját.
Természetet másolni hiú ábránd, az olyan csodálatos. Én olyan képeket igyekszek alkotni, készíteni, amely egyszerű és kevés összetevőből épül és alátámasztja a mondanivalót. A kép minél egyszerűbb, annál érthetőbb. A kép címe szerintem fontos, segíti a nézőt, elindítja. Már az is képcím, ha azt írjuk alá, hogy „Cím nélkül” – itt a nézőre van bízva, hogy értelmezze az alkotást.
Kevés képet alkotok az ötvenvalahány év alatt, amióta fotózok, kb. 150 – 200 fotót vállalok magaménak, de ezek bejárták a fél világot. Szeretem megméretni magam, fotópályázatokon részt venni, úgy belföldön, mint külföldön. Egyéni kiállítást ritkán rendezek, csak ha meghívnak vagy jubilálok, kerek évfordulók alkalmával.
--Ha portréról, tájképről van szó, sokszor egyértelmű -- de itt a műfaj a montázs lesz. Hogyan, mitől függően alakulnak a montírozás szempontjai?
--Mint ahogy a képzőművészeti irány állandóan változik, úgy a fotóművészet is állandó változáson megy keresztül. Alig 150 év alatt nagy utat tett meg. Ha megnézzük nagyszüleink fotóit, a laikus is észreveszi a különbséget. Merev tartás, a mozdulat, a gesztus hiánya, stb. Egy mai portré sokkal közvetlenebb, sokkal természetesebb.
Fotómontázs = több képrészlet összevágása egy ötlet alapján, a mondanivaló érdekében. Kiegészíti a képet, megerősíti a kép értékét. Sokszor a háttér csak alap, amin a fő téma nyugszik. Én sokat használom a montázst. Sok gyenge képet, amiről hiányzik sokszor a lényeg, meg lehet menteni. Pl. egy szép táj, minden megvan, előtér (virágok) patak, kígyózó vonala (ami a mélységet adja a képnek), háttérben ködbe vesző hegyvonulat. Ez mind megvan, de van egy sima, jellegtelen világos ég. Ilyenkor előveszem a korábban elraktározott fellegképeket és kiválasztom azt, amelyik ide illik, mert nem mindegy. A felhő és a táj megvilágítása szinkronban kell legyen, bárányfelhő, viharfelhő, stb. Ezt jó érzékkel kell kiválasztani. A néző nem szabad, hogy észrevegye, neki tökéletes élményt kell nyújtani. Ez csak egyszerű példa, ha tökéletesen sikerül: ez már alkotás. A másik szituáció, amikor több van a képen (autó, fa, személy, stb.), ami nem illik oda, zavar, el kell tüntetni. A Photoshoppal mindent meg lehet oldani, csak azt kell tudni, hogy mi a több.
A montírozást csak akkor használom, ha szükséges és erősíti a kép mondanivalóját, mert ez csak egy a sok lehetőség közül.
Nem probléma pl. színes képről fekete fehéret, vagy szépiát készíteni, de csak akkor, ha a kép előnyére válik, amikor a fehér, a szürke, a fekete kifejezőbb, drámaibb, többet mond. A szépia is lehet kifejező eszköz, a régi képeket juttatja eszünkbe, a megsárgult képeket, nagyszüleink fotóit. A Photoshop rengeteg szűrőprogrammal is rendelkezik, ezt használva különféle hatást lehet elérni. Fotó mint festmény, ha tudatosan a kifejezés érdekében használjuk, nagyon hatásos lehet. Nekem is van ilyen képem. A bemozdulás (ilyen szűrő is van) a mozgást fejezi ki, a dinamikát, pl. a tánc dinamikáját. Csoportos tánc (néptánc) fotózáskor bemozdulnak a táncosok, általában, de van a táncosok közt olyan személy, akit pont a mozgás holtpontjában fotóztunk, ő tűéles. Jó ha van a képen egy ilyen éles, stabil pont, ahol a tekintetünk megnyugszik, ez erősíti a mozgás élményét a nézőben.
Szintén ezek a szűrők tartalmaznak: grafikai hatást, fekete-fehér (ceruza, szén, stb), relief hatás.
Szoktam ezeket a szűrőket használni, ha ezzel javítok a kép művészi értékén, de vigyázva, nem öncélúan.
A csendélet, rengetek lehetőség van ebben a műfajban. A régi nagyoktól is lehet példát venni, de nem másolni. Nem könnyű műfaj. Újat alkotni, meghökkentőt, még nehezebb. Nekem sikerült és ez lett 2012. év legjobb fotója, a címe „El fugitivo”. Röviden leírva: csendéletet ábrázol körtékkel, berámázva, fölakasztva a falra. Egy körte kiesik a képből, rámán kívül esik a semmibe, de ahonnan kiesett hiányzik, megvan a helye, a kiesett körte fehér foltja.
Összesen ha van 4-5 csendélet-képem.
--Nem a pillanat költészetéről van tehát szó -- a Vénig--fotó folyamat, úgy képszérűsít teret--időt, hogy az illető tájegység karakterét tudja megragadni. A rögzített részletek indítják ezt a folyamatot, vagy előzetes gondolati konstrukcióhoz keres témát, témákat?
--Mivel én nem dokumentálni akarok a képeimmel, megengedhetem magamnak, hogy szabadon alkothassak. Először általában van az ötlet. Van egy füzetem, legtöbbször lerajzolom és rajzolás közben jönnek az ötletek. Általában az elsőnél szoktam megmaradni, mert sokszor túlmagyarázom a mondanivalót, és ez nem jó, mivel a szemlélőnek, nézőnek is kell a sikerélmény. Igen, értem miről van szó, mit akar velem közölni a szerző. A témakereséssel úgy vagyok, és azt hiszem, más is, hogy általában nincs valami ötlet, csak úgy lézeng az ember céltalanul. Az is megtörtént, hogy a helyszínen a szituáció, az élmény szüli az ötletet. Egy példa: szőlőmetszés közben pont egy madárijesztő mellett dolgoztam (t.i. a tavalyról maradt ott a seregélyek riasztására, mert nagy kárt csinálhatnak az érett szőlőben), mikor egy sugármeghajtású, csillogó repülőgép húzott el felettem. Ügyesen összekombinálva már meg is volt a címe a képnek: „Madárijesztő”. Van egy kis humor, egy kis ötlet, csak meg kell oldani. Én a képeimmel egyszerű, mindennapi témákat, szituációkat prezentálok. Minden képem egy mese – mondta egy művészettörténész-nő (dr. Novicov, 2010), a nagyváradi Életmű-kiállításom megnyitóján.
--A módszer itt az, hogy tulajdonképpen több képet helyez egymásra, a néző pedig átlép egyik képnek a teréből a másikba. Az alkotó felől nézve: honnan indul ez a folyamat?
--A kép alkotó elemeit úgy helyezem egymásra, egymás mellé, fölé, stb., hogy az összhatás ne legyen félreérthető, csak azok a képelemek legyenek jelen, ami fontos a mondanivaló érdekében. Ez a folyamat indulhat egy ötletből, amit meg kell oldani. Általában több irányból szoktam megközelíteni egy adott témát és ezekből kiválasztom, amit a legjobb megoldásnak tartok. Igényesnek kell lenni, csak olyan képekkel jelentkezek belföldi vagy nemzetközi kiállításokra, pályázatokra, amik versenyképesek, szerintem. Azokat a képeket, amelyeket országos vagy nemzetközi válogatáson sikerrel szerepeltek, nyugodtan vállalom.
A kiállításokról rengeteg fotóalbum, katalógus van a birtokomban, a világ minden tájáról. Ezeket nézegetve tudhatom, hogy mi történik a nemzetközi fotóvilágban. Mi az új irányzat? Hol tart a technika? stb. Nem szabad leállni, mint általában minden művészet, a fotó is változik.
Ha nincs mondanivalóm, akkor hallgatok, nem szeretek fecsegni, ezért nem vagyok egy termékeny fotós. Az egyéni kiállításokról az a véleményem, hogy van egy 30-40 képből álló anyagom és azt 10-20 helyen bemutatom, az azt jelenti, hogy ennyi és ennyi egyéni kiállításom volt. Ezekkel én nem versenyzek. Az 50 év, amióta fotózok, összesen ha volt 10-15 egyéni kiállításom, viszont ezeknek a fotóknak kb. 90 %-a már volt valahol zsűrizve, kiállítva, díjazva, reprózva katalógusba.
Dimenzió – térbeli kiterjedés. Mivel a festészet, grafika, fotó általában csak két dimenzióval rendelkezik (magasság, szélesség) a harmadik, a mélység (vastagság) nincs. Viszont szükség van rá (az egyiptomiak csak egy síkba rajzoltak). Ezért van perspektíva – távlati ábrázolás „térbeli tárgyak síkban való, de térbeliség látszatát keltő ábrázolási mód”. A camera obscura (lyukkamera) által vetített képen vették észre, hogy a távolodó tárgyak kisebbek, a párhuzamos vonalak összefutnak és a mélység (távolság) érzetét keltik. A mai nézőnek ez már természetes.
Dimenzió (3D) átlépni a harmadik dimenzióba, sok fantasztikus filmnek a tárgya „tér-idő”. Engem is megérintett, hogy lehet képletesen átlépni a teret – időt, csakis fikció által. Van egy bizonyos kapu, átlépve, egy más korban találjuk magunkat (történelmi, geológiai kor, stb.) Erről a bizonyos kapuról már van fogalmunk, láttunk a filmekben különféle megoldásokat.
Az én egyik fotómon is van az a bizonyos fantázia-kapu. Fiatal pár, fiú-lány, lezserül öltözve a mai kornak megfelelően átlépi ezt a kaput, egy középkori város macskaköves utcájába lépnek – régi cégtáblák, egy-két alak, stb. Ez a régi utca különös technikával, meseszerű. Itt vége a sztorinak. Hogyan reagálnak ebben a szituációban a fiatalok, az a nézőre van bízva.
--Kerek évfordulókon rendszerint összegez az ember -- Ön hogyan osztaná szakaszokra, esetleg korszakokra pályáját?
--Kb. 50 éve fotózok tudatosan. Nem lehet összehasonlítani egy régi fotóst egy mai kezdő fotóssal, aki digitális technikával kezd fotózni. Akkor először meg kellett tanulni a fotózás technikáját, a fényképezőgép kezelését, különféle trükköket az előhívásnál, a nagyításnál, stb. A hivatásos fotósok, akik ebből éltek, féltékenyen őrizték műhelytitkukat, konkurenciát láttak az amatőr fotósok tevékenységében. Kontárnak nevezték az amatőröket, néha fel is jelentették az adóhivatalnál, hogy illegális tevékenységet folytat (velem is megtörtént). Egy mai kezdő a fent említetteket kihagyhatja, a technikai részt elvégzi helyette az elektronika. Csakis a tehetségén múlik az eredmény, a gyors siker.
Ha szakaszokra bontanám ezt az 50 évet:
Első 5-10 év a tanulás éve volt. Sokat olvastam és nézegettem képzőművészek által írt könyveket, tanulmányokat (pl. Nagy Pál „Barangolás a képzőművészetben”, Lyka Károly „Kis könyv a művészetről”, - „Képzőművészet iskolája” I-II kötet, stb.) Én mindig tudtam, hogy van fotóművészet, ahogy van filmművészet, habár még nem mindenki hitt ebben.
Második szakasz, az útkeresés. Mivel a fotográfiának is több ága van és én tudtam melyiket szeretném művelni (a művészfotót), hát ebből az irányból indultam. Van egy füzetem rajzokkal, ötletekkel, itt érlelem a végleges képet, ügyelve a lehetőségeimre, amelyek korlátozottak, hiszen röghöz vagyok kötve, nem járom a világot. Képeim mondanivalóját a környezetemből merítem: emberek, apró történések, szituációk, tájak, az emberek viszonya a környezethez, csendélet. Általában az ember minden képemen jelen van, ha nem is direkt, de a hatása a tájra észrevehető.
Nem lényeges, hogy mennyi idő alatt történik az alkotás folyamata, van úgy, hogy évek múlva előveszem egy régi ötletemet és befejezem.
A csendélet olyan műfaj, amit egy asztalon el lehet készíteni, csak nem mindegy, mit teszek az asztalra, hogyan helyezem el a tárgyakat. Talán 4-5 csendélet képem van. Ezek már digitális technikával készültek.
Innen kezdődik a harmadik korszakom: a digitális. Sajnos elég későn, mondhatom robbant be az életembe. Mint nyugdíjas nem is álmodhattam digitális kameráról, számítógépről, stb. Azonban a szerencse mellém szegődött, igaz elébe kellett menni. Röviden: az Ursus sörgyár országos pályázatot hirdetett a márka reklámozása céljából. Beneveztem, nyertem 1000 dollárt. Ebből lett az én digitális szerelésem (2005. – 75 éves)
Az új technika, új lehetőség, újabbnál újabb Photoshop programok jelentek meg. Lehet alkotni. Nincs határ, mint a képzőművészetben. A pályázatokon megjelent a digitális fotó.
Sokkal termékenyebb évek következtek, megvalósíthattam sok régi ötletemet. Lehet álmodni, alkotni. 2004-ben meghívtak a Nagyváradi Tavirózsa Fotóklub tagjának, ahol jelenleg is aktiválok. Képeim a klub kollekcióin belül kitűnően szerepelnek. „Léptek a fényben” című kollekció kb. 35 ország kiállítótermeiben nagy sikerrel szerepel.
Mivel közel áll hozzám a képzőművészet (valamikor festegettem), úgy gondolom, a fotóim ugyanazt a célt szolgálják, ugyanazt közvetítik, mint egy képzőművészeti alkotás. A városi ember kezdi elveszíteni természetes megfigyelőképességét, melyre régen nagy szüksége volt. Most általában a technika segítségével tájékozódik (TV, internet). A fotónak ez is célja, hogy tájékoztasson. De én továbbmegyek. Igyekszek valami történést, mesét beleszőni. A kép nézésekor a nézőben érzelmet kelteni.
Sokat számít, hogy honnan indul az ember, a családi háttér. Rendezett gyerekkorom volt. Szüleim, nagyszüleim csodálatos emberek voltak. Megtanultam elválasztani a jót a rossztól, mi az élet értelme, ha már vagyunk igyekezzünk valamit hagyni magunk után a képességeinkhez mérten. Szerencsémre a saját családomban ugyanez a hozzáállás, feleségem mindenben támogat, lányom, vejem, unokáim - úgyszintén. Az alkotáshoz nyugodt, kiegyensúlyozott háttér kell. Engem a fotózás tart, hogy úgy mondjam, karban, úgy mentális, mint fizikailag.
--Mit tart legnagyobb szakmai sikereinek?
--Igen, a siker nagyon fontos. Az ösztönzi, ösztökéli az elkötelezett embert az alkotásra. A sikerek igazolják, hogy jó az irány, ezért kell a megmérettetés. Pályázatokon szakzsűri értékelje, minősítse a képet. Egy-egy nemzetközi pályázatra beküldenek 2000-3000 fotót is. Ebből a zsűri kiválaszt 80-100 képet, ami a falra kerül. Tovább a 80-100 képből választják a 10-15 díjazott képet. Már az is siker, ha egy-két kép a falra kerül.
Én fotóamatőr vagyok, amatőr, aki profi szintre emelte ezt a tevékenységét hosszú éveken keresztüli munkával. Ma nagyon sok önjelölt fotóművész van mindenütt. Nem nehéz ma szép képet csinálni, kiállítani, a laikus nézőt elkápráztatni. Ilyen kiállítás rengeteg van. A fotóművész címet csak az használhatná, aki tagja a román vagy más fotóművészeti szervezetnek. Nem szabad a művész-címet banalizálni, azt ki kell érdemelni.
Én szakmai sikeremnek tartom, hogy az 50 évből, amióta fotózok, 40 éve ott vagyok a Román Fotóművészek Szövetségének elismert tagjai közt.
Továbbá siker a sok cím, pl.
- Distinctia de Excelentă a Asociatiei Artistilor Fotografi din Romania (E.AAFR – 2010), Diploma de onoare al AAFRomania
- Nemzetközi sikeremnek tartom, hogy tagja vagyok a nemzetközi fotóművészek szövetségének (Artist FIAP – Bern – 1976. január 18)
- Hogy tulajdonosa vagyok: Col. OMER-GOLD PLAQUE – World Master Trophy – 1996
- Diplome d’honneur „Recontres Photographiques Internationales de Guyant” a Douai, 18 Jullet 1995
- Salonul National Fotografia Anului – editia a II-a, 2012 „Trofeul Fotografia Anului” = „Az év legjobb fotója”: „El fugitivo”
- Diploma de Excelenta Municipiului Carei
Nem akarom itt felsorolni mind a kb. 100-120 diplomámat, arany-, ezüst-, bronzérmeimet.
Mindez nem dicsekvés, hanem tény, önbecsülés.
A meditáció szintjére emelt csendes szemlélődés-- ez a Vénig—fotó, ez Vénig László alkotói magatartása. És nagy gondolatot tárgyal ez a meditáció, a művészetek örök témáját. A vizuális nyelv alkotó embere szemlélő szerepet tölt be a maga korvalóságában, vagy igenis része, nagyon is alakítója annak?
Vénig László nemzetközi rangú munkássága a történet—formázás időtálló példája.
*Az utolsó beszélgetés Vénig Lászlóval. 2014
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 1.
Volt Kolozsvárott egy jazz-klub, amely minden bizonnyal az ország legszórakoztatóbb egyeteme, illetve az egyetlen egyetemkedve szórakoztató intézménye volt. A 89-es fordulat előtt kéthetenként péntekre fújt jazz-gyülekezőt, a fordulat óta pedig... Sorsát, a hazai jazz-életben betöltött szerepét bemutatandó, ezzel pedig a hazai jazz-történetbe betekintést nyújtandó, vezetőjét, Iosif Viehmannt és György Zsoltot, a grazi (Ausztria) Institut für Jazz-Forschung (Jazz-kutató Intézet) tagját kérdeztük; a velük készített beszélgetésből szelektáltuk az alábbiakat.
– A klubot huszonnégy évvel ezelőtt alapították, a keretet a diákság biztosította, hisz elsősorban a diákművelődés fóruma volt...
– ... és aztán terjeszkedni kezdett, egyre rangosabb lett, elkezdődtek a koncertek, a turnék – mondja Iosif Viehmann. – A szó szoros értelmében újjászületett a jazz városunkban, az emberek egyre jobban kezdték ismerni a klubot, és így mintegy tizenkét évvel ezelőtt megkaptuk a jazz-lektorátus rangot. A fordulatig mi voltunk az egyetlen hivatalosan elismert jazzlektorátus az országban. Én pedig a jazz-történet lektora vagyok.
– Az első évek, pontosabban az első korszak tevékenységének legjobb jellemzője...
– … olyan hét-nyolc évig az volt, hogy szétszórt témák labirintusában vesztek el: „Ma este Armstrong életével foglalkozunk”, következő héten: „Ma este a nagy szaxofonistáról, Charlie Parkerről beszélünk” – mondták. Néhány szóban bemutatták a muzsikus sztoriját, azt, hogy mi a szaxofon, megemlítettek egy s mást az irányzatról, melyet Charlie Parker indított el. És azután zenét hallgattak. Hát ezek a műsorok egyszerűen audíciók voltak. Abban a szakaszban viszont, amikor a jazz-történet kurzust elkezdtük, már magyaráztuk és értelmeztük a zenét, az illető hangszer szerepét stb., és árnyaltabb személyiségrajzot igyekeztünk nyújtani az illető művészről: hát jazz-lektorátussá emelkedtünk. És nem is akartunk továbblépni, elégedettek voltunk: a diákság szokásos éveleji mezőgazdasági gyakorlata vagy a szesszió kellős közepén sem kellett elmaradnia egyetlen műsornak sem a látogatók hiánya miatt. Év közben egyébként még a zsúfolásig telt terem ajtaja előtt, a folyóson, a lépcsőkön is tolongtak, annyira szűknek bizonyult a nagy klubterem.
– Ugyanezek az évek jelentették a hazai jazz-élet szűkös, szomorú korszakát...
– Igen. húszegynéhány évvel ezelőtt – és az egyetemi jazzklubnál kifejtett tevékenységem okán csak ezekről és a következő esztendőkről fogok beszélni – a hazai jazz a kezdetek sötét periódusát élte meg. Ez volt az az időszak, amikor a jazz-zenészekre ujjal mutogattak, ez volt az az időszak, amikor ezeket az embereket nem ismerték el őszintén és jóindulattal. Ez volt az az időszak, amikor azt hitték, hogy a jazz káros ideológiai befolyással bír az ifjúságra, hogy csavargóvá, részegessé, kábítószerélvezővé, agresszívvé és k i tudja, még mivé teszi őket. S mindez abban az előítéletben gyökerezett, hogy a jazz az imperializmus állandóan lesben álló propagandájával, negatív hatásával gyűrűzött be és asszimilálódott. Ez volt az az időszak, amikor egyetemi jazz-klubunkat sem nézték jó szemmel; a Művelődési Ház akkori igazgatója aggódva kérdőre is vont: Miről beszélnek ott maguk? – Armstrongról – feleltem egy alkalommal. – Arról a négerről?! – rökönyödött meg. Igen, megijedt, mert egy néger emberről beszéltünk. Attól kezdve kötelezően valami nevelő jellegű anyagot kellett befűznünk, amely nem tartozván a témához, mesterkéltté tette az egész előadást. Köteleztek csak azért, hogy fontoljam meg jól, micsoda merészség, hogy ilyen zenéről beszélek. Ebben a zavaros időszakban, amikor a jazzt torzító szemüvegen át méregették és ítélték el – ártatlanul, kínlódtunk még egy nagy nehézséggel: kulturális, zenei életünkben nem voltak se turnék, se koncertek, se lemezek, se könyvek. Semmi. Drága pénzen és nagy ritkán sikerült valamit – behozni külföldről: ha valakinek volt "egy lemeze, akkor az Párizsból, Bécsből került be. Figyelemre méltó emellett az is, hogy bár Románia nem volt élenjáró a szocialista táborban, ugyanez a dolog nem történt meg a Szovjetunióban! Ott zavartalanul működtek a lemezkiadók, a jazzklubok, melyeket a Komszomol alapított. Ha végigfutod a Szovjetunió jazz-történetét, látod: a 20-as, 30-as években és később is virágzik a jazz, szabad az útja mindenfelé. Ugyanúgy Prágában, Budapesten stb. Nem tudom, bizonyára valami tisztviselőnek lehetett ilyen ellenszenves ez a muzsika. Na de ha „árnyékban éltünk is", nem mondhatom, hogy illegalitásban. Mert senki nem állított le bennünket. Közvetlenül annyit érezhettünk, hogy ha ellátogatott hozzánk mondjuk az amerikai nagykövetség titkára és megajándékozott bennünket néhány lemezzel, az igazgató rögtön aggódni kezdett, mert hát csak sötéten tudták látni még az efféle gesztusokat is.
– A klubot huszonnégy évvel ezelőtt alapították, a keretet a diákság biztosította, hisz elsősorban a diákművelődés fóruma volt...
– ... és aztán terjeszkedni kezdett, egyre rangosabb lett, elkezdődtek a koncertek, a turnék – mondja Iosif Viehmann. – A szó szoros értelmében újjászületett a jazz városunkban, az emberek egyre jobban kezdték ismerni a klubot, és így mintegy tizenkét évvel ezelőtt megkaptuk a jazz-lektorátus rangot. A fordulatig mi voltunk az egyetlen hivatalosan elismert jazzlektorátus az országban. Én pedig a jazz-történet lektora vagyok.
– Az első évek, pontosabban az első korszak tevékenységének legjobb jellemzője...
– … olyan hét-nyolc évig az volt, hogy szétszórt témák labirintusában vesztek el: „Ma este Armstrong életével foglalkozunk”, következő héten: „Ma este a nagy szaxofonistáról, Charlie Parkerről beszélünk” – mondták. Néhány szóban bemutatták a muzsikus sztoriját, azt, hogy mi a szaxofon, megemlítettek egy s mást az irányzatról, melyet Charlie Parker indított el. És azután zenét hallgattak. Hát ezek a műsorok egyszerűen audíciók voltak. Abban a szakaszban viszont, amikor a jazz-történet kurzust elkezdtük, már magyaráztuk és értelmeztük a zenét, az illető hangszer szerepét stb., és árnyaltabb személyiségrajzot igyekeztünk nyújtani az illető művészről: hát jazz-lektorátussá emelkedtünk. És nem is akartunk továbblépni, elégedettek voltunk: a diákság szokásos éveleji mezőgazdasági gyakorlata vagy a szesszió kellős közepén sem kellett elmaradnia egyetlen műsornak sem a látogatók hiánya miatt. Év közben egyébként még a zsúfolásig telt terem ajtaja előtt, a folyóson, a lépcsőkön is tolongtak, annyira szűknek bizonyult a nagy klubterem.
– Ugyanezek az évek jelentették a hazai jazz-élet szűkös, szomorú korszakát...
– Igen. húszegynéhány évvel ezelőtt – és az egyetemi jazzklubnál kifejtett tevékenységem okán csak ezekről és a következő esztendőkről fogok beszélni – a hazai jazz a kezdetek sötét periódusát élte meg. Ez volt az az időszak, amikor a jazz-zenészekre ujjal mutogattak, ez volt az az időszak, amikor ezeket az embereket nem ismerték el őszintén és jóindulattal. Ez volt az az időszak, amikor azt hitték, hogy a jazz káros ideológiai befolyással bír az ifjúságra, hogy csavargóvá, részegessé, kábítószerélvezővé, agresszívvé és k i tudja, még mivé teszi őket. S mindez abban az előítéletben gyökerezett, hogy a jazz az imperializmus állandóan lesben álló propagandájával, negatív hatásával gyűrűzött be és asszimilálódott. Ez volt az az időszak, amikor egyetemi jazz-klubunkat sem nézték jó szemmel; a Művelődési Ház akkori igazgatója aggódva kérdőre is vont: Miről beszélnek ott maguk? – Armstrongról – feleltem egy alkalommal. – Arról a négerről?! – rökönyödött meg. Igen, megijedt, mert egy néger emberről beszéltünk. Attól kezdve kötelezően valami nevelő jellegű anyagot kellett befűznünk, amely nem tartozván a témához, mesterkéltté tette az egész előadást. Köteleztek csak azért, hogy fontoljam meg jól, micsoda merészség, hogy ilyen zenéről beszélek. Ebben a zavaros időszakban, amikor a jazzt torzító szemüvegen át méregették és ítélték el – ártatlanul, kínlódtunk még egy nagy nehézséggel: kulturális, zenei életünkben nem voltak se turnék, se koncertek, se lemezek, se könyvek. Semmi. Drága pénzen és nagy ritkán sikerült valamit – behozni külföldről: ha valakinek volt "egy lemeze, akkor az Párizsból, Bécsből került be. Figyelemre méltó emellett az is, hogy bár Románia nem volt élenjáró a szocialista táborban, ugyanez a dolog nem történt meg a Szovjetunióban! Ott zavartalanul működtek a lemezkiadók, a jazzklubok, melyeket a Komszomol alapított. Ha végigfutod a Szovjetunió jazz-történetét, látod: a 20-as, 30-as években és később is virágzik a jazz, szabad az útja mindenfelé. Ugyanúgy Prágában, Budapesten stb. Nem tudom, bizonyára valami tisztviselőnek lehetett ilyen ellenszenves ez a muzsika. Na de ha „árnyékban éltünk is", nem mondhatom, hogy illegalitásban. Mert senki nem állított le bennünket. Közvetlenül annyit érezhettünk, hogy ha ellátogatott hozzánk mondjuk az amerikai nagykövetség titkára és megajándékozott bennünket néhány lemezzel, az igazgató rögtön aggódni kezdett, mert hát csak sötéten tudták látni még az efféle gesztusokat is.
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 2.
– A nagy, korszakos jelentőségű fordulatot aztán George Sbârcea, Románia Művészeti Impresszáriátusának akkori vezetője hozta...
– ...aki egyébként magyar nyelven is írt egy könyvet, Szép város Kolozsvár címmel – mosolyodik el György Zsolt.
– ...aki egy alapmunka: a Jazzul – o poveste cu negrii szerzője – folytatja Iosif Viehmann.
– ...és aki maga is jazz-zongorista, jobban mondva „cocktail piano man”, ahogy ír magáról –
dupláz rá ismét György Zsolt.
– ... szóval George Sbârceának, Románia akkori kultúrattaséjának volt bátorsága, hogy szerződést kössön a jazz-titánokkal, és szinte máról holnapra jónéhány világnagyságot hívott meg hozzánk koncertezni. És a fővárosi kultúrpalota színpadára berobbant Ellington zenekara, Armstrong All Starsa – négy óriási koncert, telt házzal –, Lionel Hampton big bandje, jött Benny Goodman, a Reservation Jazz Band, Barney Kessel, Dizzy Gillespie...
– ...s ráadásul kivel? Thelonious Monkkall – folytatja György Zsolt – aztán itt volt Gary Burton, Charlie Mingus, Johnny Richmond, itt volt Dave Brubeck, itt volt Karl Hynes, ó, meddig folytathatnánk még...
– ...nem jön, hogy elhiggyed, nem jön, hogy elhiggyed – bólint rá losif Viehmann. Két nagyságot nem sikerült meghívnia: Ella Fitzgeraldot és Ray Charles-ot. Túl nagy honoráriumot kértek, s ezért a belépőjegy drágább kellett volna hogy legyen kilencven lejnél. Márpedig az utasítás szerint ez volt a maximális ár. De végül is: George Sbârcea érdeme, hogy meghívta hozzánk ezeket .a világnagyságokat, és amit nekünk nem szabad elfelejtenünk, bebizonyította a hazai közönség és a hatóságok előtt, hogy a jazz nem bűntény. A hallgatóságnak tetszett, viharosan tapsolt és békésen ment haza. Nem volt semmiféle botrány, még csak ordibálás sem. Ma már megmosolyogtató, hogy ezt így részletezem, de hidd el, ennek okkor döntő fontosságú volt. Egy jazzrock-koncerten előfordul, egy rock and roll-koncerten előfordul, egy rock koncerten előfordul, hogy elszabadul az agresszivitás, és a vandalizmusig fajul, hiszen szétverik a székeket. Egy jazzkoncerten semmi, de semmi rendbontás nem volt és nincs, soha. Pedig megszállottként utaztunk és utazunk a vonatokon a koncertekre.
– A zenészek pedig szívesen fogadták es fogadják a meghívásainkat, számunkra sem, számukra sem csupán üzlet volt a jazz és a koncertezés – fűzi tovább az emlékeket György Zsolt. – Emlékszem, az amerikai nagykövetség egyik bankettjén, míg Richárd Osanitzky és Ştefan Berindei játszottak, Thelonious Monk fáradtan ült az asztalnál. Egyszer csak nagybőgővel a kezében odatérdelt eléje Johnny Răducanu, és azt mondta neki: Nézd, én szeretnék játszani veled. És Thelonious Monk, amilyen szelíd óriás volt, olyan gyerekesen pirult el. Rögtön zongorához ült. játszani kezdett; Johnny pedig csak mímelte, hogy bőgőzik, mintegy jelezve, hogy nincs itt szükség a nagybőgő szólamára.
– Egyszóval: a jég 1974-ben tört meg véglegesen, amikor a jazz-fesztiválok, amelyek sora Ploieştien már megszakadt, Szebenben újrakezdődtek...
– ...méghozzá állami támogatással – pontosít Iosif Viehmann – a Kommunista Ifjak Szervezetének Központi Bizottsága irányította azokat a fordulatig, ők biztosították a valutát, ők hívtak művészvendégeket, ők viselték a deficitet, ha túl kicsi volt a bevétel stb. Konkrétan: a végleges kapunyitás és segítő kéznyújtás tényleg a szebeni országos, de gyakorlatilag nemzetközi fesztiválok megrendezése volt. Ezeket évente szervezik, négy-öt napig tartanak...
– ... és nemcsak koncertekből állnak – folytatja György Zsolt –, hanem országos és nemzetközi találkozók, megbeszélések, filmvetítések is színesítik a műsort.
– Nos, mindennek következményeként nagyvárosainkban gombamód kezdtek szaporodni a jazzklubok, -zenekarok, nyomban rabul ejtette őket a zenei önkifejezésnek ez a szabadsága, melyet a jazz biztosít. Ez érthető is, hiszen akár korlátlan is lehet
– ...lásd a free jazzt...
– ...igen, míg egy klasszikus zenei darab igen kis interpretációs lehetőséget biztosít a karmesternek.
– ...aki egyébként magyar nyelven is írt egy könyvet, Szép város Kolozsvár címmel – mosolyodik el György Zsolt.
– ...aki egy alapmunka: a Jazzul – o poveste cu negrii szerzője – folytatja Iosif Viehmann.
– ...és aki maga is jazz-zongorista, jobban mondva „cocktail piano man”, ahogy ír magáról –
dupláz rá ismét György Zsolt.
– ... szóval George Sbârceának, Románia akkori kultúrattaséjának volt bátorsága, hogy szerződést kössön a jazz-titánokkal, és szinte máról holnapra jónéhány világnagyságot hívott meg hozzánk koncertezni. És a fővárosi kultúrpalota színpadára berobbant Ellington zenekara, Armstrong All Starsa – négy óriási koncert, telt házzal –, Lionel Hampton big bandje, jött Benny Goodman, a Reservation Jazz Band, Barney Kessel, Dizzy Gillespie...
– ...s ráadásul kivel? Thelonious Monkkall – folytatja György Zsolt – aztán itt volt Gary Burton, Charlie Mingus, Johnny Richmond, itt volt Dave Brubeck, itt volt Karl Hynes, ó, meddig folytathatnánk még...
– ...nem jön, hogy elhiggyed, nem jön, hogy elhiggyed – bólint rá losif Viehmann. Két nagyságot nem sikerült meghívnia: Ella Fitzgeraldot és Ray Charles-ot. Túl nagy honoráriumot kértek, s ezért a belépőjegy drágább kellett volna hogy legyen kilencven lejnél. Márpedig az utasítás szerint ez volt a maximális ár. De végül is: George Sbârcea érdeme, hogy meghívta hozzánk ezeket .a világnagyságokat, és amit nekünk nem szabad elfelejtenünk, bebizonyította a hazai közönség és a hatóságok előtt, hogy a jazz nem bűntény. A hallgatóságnak tetszett, viharosan tapsolt és békésen ment haza. Nem volt semmiféle botrány, még csak ordibálás sem. Ma már megmosolyogtató, hogy ezt így részletezem, de hidd el, ennek okkor döntő fontosságú volt. Egy jazzrock-koncerten előfordul, egy rock and roll-koncerten előfordul, egy rock koncerten előfordul, hogy elszabadul az agresszivitás, és a vandalizmusig fajul, hiszen szétverik a székeket. Egy jazzkoncerten semmi, de semmi rendbontás nem volt és nincs, soha. Pedig megszállottként utaztunk és utazunk a vonatokon a koncertekre.
– A zenészek pedig szívesen fogadták es fogadják a meghívásainkat, számunkra sem, számukra sem csupán üzlet volt a jazz és a koncertezés – fűzi tovább az emlékeket György Zsolt. – Emlékszem, az amerikai nagykövetség egyik bankettjén, míg Richárd Osanitzky és Ştefan Berindei játszottak, Thelonious Monk fáradtan ült az asztalnál. Egyszer csak nagybőgővel a kezében odatérdelt eléje Johnny Răducanu, és azt mondta neki: Nézd, én szeretnék játszani veled. És Thelonious Monk, amilyen szelíd óriás volt, olyan gyerekesen pirult el. Rögtön zongorához ült. játszani kezdett; Johnny pedig csak mímelte, hogy bőgőzik, mintegy jelezve, hogy nincs itt szükség a nagybőgő szólamára.
– Egyszóval: a jég 1974-ben tört meg véglegesen, amikor a jazz-fesztiválok, amelyek sora Ploieştien már megszakadt, Szebenben újrakezdődtek...
– ...méghozzá állami támogatással – pontosít Iosif Viehmann – a Kommunista Ifjak Szervezetének Központi Bizottsága irányította azokat a fordulatig, ők biztosították a valutát, ők hívtak művészvendégeket, ők viselték a deficitet, ha túl kicsi volt a bevétel stb. Konkrétan: a végleges kapunyitás és segítő kéznyújtás tényleg a szebeni országos, de gyakorlatilag nemzetközi fesztiválok megrendezése volt. Ezeket évente szervezik, négy-öt napig tartanak...
– ... és nemcsak koncertekből állnak – folytatja György Zsolt –, hanem országos és nemzetközi találkozók, megbeszélések, filmvetítések is színesítik a műsort.
– Nos, mindennek következményeként nagyvárosainkban gombamód kezdtek szaporodni a jazzklubok, -zenekarok, nyomban rabul ejtette őket a zenei önkifejezésnek ez a szabadsága, melyet a jazz biztosít. Ez érthető is, hiszen akár korlátlan is lehet
– ...lásd a free jazzt...
– ...igen, míg egy klasszikus zenei darab igen kis interpretációs lehetőséget biztosít a karmesternek.
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 3.
– Az elszegődés az Ön esetében úgy történt, hogy...
– ...zenészcsaládban születtem. Apámat a helyi Román Opera megalakításakor hívta ide a román kormány. Az opera első hegedűse és Kollár karmester jobbkeze volt. Az ő hatására szerettem meg a zenét, tőle tanultam zenélni: három évig hegedültem. A testvéremmel is megpróbálta, de neki nem volt zenei hallása. Én pedig rendszeresen hallgattam a belgrádi rádión könnyűzenét és jazzt. Apám megkérdezte egyszer, tudom-e, milyen zenét hallgatok? Nem tudtam. Nézd, ez egy fémesebb zene, sok fúvós hangszerrel – mondta. Sosem felejtem el, eleinte gúnyolódtam azon, hogy „fémesebb”, és pléhzenének neveztem. Később értettem meg, hogy apám nagyon is komolyan beszélt, s mikor észrevette, hogy vonzódom ehhez a műfajhoz, azt mondta: Nézd, ha valaki szereti a zenét, akkor szereti a jó zenét, bármiféle is legyen az, fanfar, népzene vagy keringő. Diák lettem Temesváron, ahol csakhamar egy diák big band tagja lettem, és két évig doboltam. Visszatérve Kolozsvárra, egyetemistaként, az 50-es évek elején már én alapítottam egy huszonegy tagú big bandet. Koncerteztünk például az Egyetemiek Hazának nagytermében a román-amerikai barátság rendezvényein s más alkalmakkor is. Aztán egyszerre megromlottak az Egyesült Államokkal való viszonyaink, s világszerte kendőzetlen lett a szakadás a szocialista tábor és a többiek között. Nekem is el kellett fogadnom, hogy – mint mondtam – a jazzt rossz szemmel nézik, sőt, egyetemistaként „le is lepleztek”, hogy angol-amerikai propagandát folytatok ezzel a zenével. De … én csak végeztem tovább jazz-teendőimet. Még a román-amerikai szövetséget is feloszlatták, melynek az elnöke nem más, mint a neves professzor, Alexandru Borza, a helyi botanikus kert alapítója volt. Aztán bekövetkezett a már leírt újjászületés, és emlékké vált egy sötét időszak. Azóta senki nem emelte fel a kezét fenyegetőn, senki nem esett abba a hibába, hogy félresöpörje a jazzt. Hazánkban olyan státusa volt ennek a zenének, amilyet az megérdemelt, és mi mindent meg is tettünk érte, amit megtehettünk.
– Az Ön tevékenységébén, aki egy barlangászati kutatóintézet főmunkatársa, egy szpeológiai kurzus lektora, a jazz státusa igen cinkelő…
– …mert nem csak foglalkozhatok ilyesmivel is szabadidőmben, hanem teljesen a jazznek élek. Húsz éve kéthetenként rendszeresen belevetettem magam, péntekenként este nyolckor a klubban villanyoltás, és én nagy-nagy élvezettel hallgattam zenét. Otthon olyan jó magnókon és olyan hangerővel nem tehetem. Végignézem a diákat, amelyeket ugyanúgy szeretek, ha nem tudom, hányadszor látom is azokat. Zsolt is szívesen hallgatja újra és újra a felvételeket, ha kisujjában vannak is, mi pedig szívesen hallgatjuk az ő játékát. Megtörtént, hogy már tíz óra is elmúlt, mégsem akart hazamenni senki…
– ...zenészcsaládban születtem. Apámat a helyi Román Opera megalakításakor hívta ide a román kormány. Az opera első hegedűse és Kollár karmester jobbkeze volt. Az ő hatására szerettem meg a zenét, tőle tanultam zenélni: három évig hegedültem. A testvéremmel is megpróbálta, de neki nem volt zenei hallása. Én pedig rendszeresen hallgattam a belgrádi rádión könnyűzenét és jazzt. Apám megkérdezte egyszer, tudom-e, milyen zenét hallgatok? Nem tudtam. Nézd, ez egy fémesebb zene, sok fúvós hangszerrel – mondta. Sosem felejtem el, eleinte gúnyolódtam azon, hogy „fémesebb”, és pléhzenének neveztem. Később értettem meg, hogy apám nagyon is komolyan beszélt, s mikor észrevette, hogy vonzódom ehhez a műfajhoz, azt mondta: Nézd, ha valaki szereti a zenét, akkor szereti a jó zenét, bármiféle is legyen az, fanfar, népzene vagy keringő. Diák lettem Temesváron, ahol csakhamar egy diák big band tagja lettem, és két évig doboltam. Visszatérve Kolozsvárra, egyetemistaként, az 50-es évek elején már én alapítottam egy huszonegy tagú big bandet. Koncerteztünk például az Egyetemiek Hazának nagytermében a román-amerikai barátság rendezvényein s más alkalmakkor is. Aztán egyszerre megromlottak az Egyesült Államokkal való viszonyaink, s világszerte kendőzetlen lett a szakadás a szocialista tábor és a többiek között. Nekem is el kellett fogadnom, hogy – mint mondtam – a jazzt rossz szemmel nézik, sőt, egyetemistaként „le is lepleztek”, hogy angol-amerikai propagandát folytatok ezzel a zenével. De … én csak végeztem tovább jazz-teendőimet. Még a román-amerikai szövetséget is feloszlatták, melynek az elnöke nem más, mint a neves professzor, Alexandru Borza, a helyi botanikus kert alapítója volt. Aztán bekövetkezett a már leírt újjászületés, és emlékké vált egy sötét időszak. Azóta senki nem emelte fel a kezét fenyegetőn, senki nem esett abba a hibába, hogy félresöpörje a jazzt. Hazánkban olyan státusa volt ennek a zenének, amilyet az megérdemelt, és mi mindent meg is tettünk érte, amit megtehettünk.
– Az Ön tevékenységébén, aki egy barlangászati kutatóintézet főmunkatársa, egy szpeológiai kurzus lektora, a jazz státusa igen cinkelő…
– …mert nem csak foglalkozhatok ilyesmivel is szabadidőmben, hanem teljesen a jazznek élek. Húsz éve kéthetenként rendszeresen belevetettem magam, péntekenként este nyolckor a klubban villanyoltás, és én nagy-nagy élvezettel hallgattam zenét. Otthon olyan jó magnókon és olyan hangerővel nem tehetem. Végignézem a diákat, amelyeket ugyanúgy szeretek, ha nem tudom, hányadszor látom is azokat. Zsolt is szívesen hallgatja újra és újra a felvételeket, ha kisujjában vannak is, mi pedig szívesen hallgatjuk az ő játékát. Megtörtént, hogy már tíz óra is elmúlt, mégsem akart hazamenni senki…
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 4.
– Ahhoz, hogy megrendezhesse a jazz-estéket, Ön felkészült…
– …anyagot szelektálva és hozzáolvasva az akkor egy méter tíz centi méternyi jazz-szakkönyvtáramból: én már csak méterrel mérem az enyémet, de Zsoltnak egész szekrényei vannak tele szakmunkákkal. Szóval megnézem, mit ír Joachim Berend, mit ír Sbârcea, mit ír Berindei Joe Venuttiról – ha éppen az aktuális téma – s a legfontosabb gondolatokat kijegyzetelem egy-egy külön füzetkébe. Aztán összeállítom a bemutatandó zenei anyagot, s végül a diasorozatokat. Mindez persze időbe kerül, de ahogyan a helyi rádióstúdióban több mint tizenöt évi közreműködésünk során lelkiismeretesen rádolgoztunk – Zsolt a Jazz-történet sorozatot szerkesztette, én a Panorama jazz című heti rovatot vezettem a stúdió megszűnéséig – ,ugyanúgy kellett tennünk most a klubban, a klubért is.
– A kurzusok egyedi jellemzője abban állt, hogy más várósok ilyen jellegű rendezvényeitől eltérően mindegyikhez hozzátartozott egy-egydiasorozat....
—...amely egy tanévben soha sem ismétlődött. Mintegy ezerötszáz képből álló gyűjteményem van a jazztörténetéből. Van úgy, hogy a témának megvan a maga diafilmje: Ellingtonról például 178 diám van. Armstrongról még több. Ha viszont nem volt elég képem, mint például Joe Venuttiról, hisz a hegedű elég kevéssé használt hangszer a jazzben, akkor is találtam ún. atmoszféra teremtő filmkockákat: New Orleans-i, chicagói utcák, ahol ez a zene született, képek néger muzsikusokról, koldusokról, blues-énekesekről stb. Tudtommal az országban nem volt több efféle klub, ahol így tárgyalták az egyes témákat. A műsor szerkezete a következő volt: az első félórában bemutattuk mondjuk Ellington életét, életművét, legfontosabb műveit, ezután pedig megismételtük az élettörténetét képekben. Ezalatt a zenei anyag, mely Ellington művészetének jellemzőit bemutatni hivatott, s melynek hangzásminőségét Pascu Eugen hangmérnök garantálta, kiadósan illusztrálta az előadott gondolatmenetet.
– Fontos megemlítendő – teszi hozzá György Zsolt –, hogy nem csak a terem volt kellemes, hanem kitűnő állapotban levő zongoránk is volt, amivel a többi klubok nem dicsekedhettek. Egy ilyen csábító hangszer lehetővé tette, hogy az előadást-illusztrálást élő, részletező bemutatás vagy például Harry Tavitian játéka kövesse. S mindez csak emelte az est színvonalát.
– Nos, Cornel Ţăranu zeneszerző meg is kért, hogy sürgősen adjam oda neki az egész év szövegét – folytatja Iosif Viehmann –, meg fog jelenni litografált kurzusként Introducere în istoria jazzului (Bevezetés a jazztörténetbe) címmel. A kultúrház vezetősége pedig, mikor látta, hogy felfejlődött egy jazz-lektorátus városunkban, segítőkészen a legjobb magnókkal, hangfalakkal, erősítőkkel stb. látta el a klubot. A kinyomtatandó szövegen kívül harminckét témát rögzítettünk magnószalagon, tizenkilences fordulatszámon, tehát „félprofi” minőséggel. Az egyetemisták nagy hangerővel, de torzítások nélkül szeretik hallgatni a zenét. Mikor a diák látta-hallotta, hogy a téma érdekes, hogy kellemes meleg van a harmadik emeleten, a sötétben, a kárpitozott székben megszabadult a vizsgák súlyától, elfelejtkezett szerelmi problémáiról, a bentlakásról, és felszabadult, ahogyan azt Illinois Jackett kérte annak idején a kultúrpalota nagytermében Lionel Hampton koncertje előtt: Kérem, most lépjenek ki a mindennapi élet bajai, gondjai közül, nyújtózzanak el kényelmesen, adják át magukat a zenének és jöjjenek velünk. – A szokásos két óra után az ember felfrissülve, mintegy megtisztulva, nyugodtabban ment haza. Nagyon sok szemrehányást kaptam, mert nem játszottuk a legújabb felvételeket, nem hoztam free jazzt, nem mutattuk be a 80-as évek szenzációit. – Ez a zene nem pihentető. Ha valaki Nat King Cole lírai dallamát hallgatja , békesség tölti el. De szerintem ahhoz, hogy Günter Hampel vibrafonzenéjét megragadd, a hangszer jó ismerőjének kell lenned. Ismerned kell a matematikai gyakorlatot, amellyel megoldja a zenei problémát. Nem vagy jó matekes? Kívül maradsz a zenén és nem érted meg azt.
– …anyagot szelektálva és hozzáolvasva az akkor egy méter tíz centi méternyi jazz-szakkönyvtáramból: én már csak méterrel mérem az enyémet, de Zsoltnak egész szekrényei vannak tele szakmunkákkal. Szóval megnézem, mit ír Joachim Berend, mit ír Sbârcea, mit ír Berindei Joe Venuttiról – ha éppen az aktuális téma – s a legfontosabb gondolatokat kijegyzetelem egy-egy külön füzetkébe. Aztán összeállítom a bemutatandó zenei anyagot, s végül a diasorozatokat. Mindez persze időbe kerül, de ahogyan a helyi rádióstúdióban több mint tizenöt évi közreműködésünk során lelkiismeretesen rádolgoztunk – Zsolt a Jazz-történet sorozatot szerkesztette, én a Panorama jazz című heti rovatot vezettem a stúdió megszűnéséig – ,ugyanúgy kellett tennünk most a klubban, a klubért is.
– A kurzusok egyedi jellemzője abban állt, hogy más várósok ilyen jellegű rendezvényeitől eltérően mindegyikhez hozzátartozott egy-egydiasorozat....
—...amely egy tanévben soha sem ismétlődött. Mintegy ezerötszáz képből álló gyűjteményem van a jazztörténetéből. Van úgy, hogy a témának megvan a maga diafilmje: Ellingtonról például 178 diám van. Armstrongról még több. Ha viszont nem volt elég képem, mint például Joe Venuttiról, hisz a hegedű elég kevéssé használt hangszer a jazzben, akkor is találtam ún. atmoszféra teremtő filmkockákat: New Orleans-i, chicagói utcák, ahol ez a zene született, képek néger muzsikusokról, koldusokról, blues-énekesekről stb. Tudtommal az országban nem volt több efféle klub, ahol így tárgyalták az egyes témákat. A műsor szerkezete a következő volt: az első félórában bemutattuk mondjuk Ellington életét, életművét, legfontosabb műveit, ezután pedig megismételtük az élettörténetét képekben. Ezalatt a zenei anyag, mely Ellington művészetének jellemzőit bemutatni hivatott, s melynek hangzásminőségét Pascu Eugen hangmérnök garantálta, kiadósan illusztrálta az előadott gondolatmenetet.
– Fontos megemlítendő – teszi hozzá György Zsolt –, hogy nem csak a terem volt kellemes, hanem kitűnő állapotban levő zongoránk is volt, amivel a többi klubok nem dicsekedhettek. Egy ilyen csábító hangszer lehetővé tette, hogy az előadást-illusztrálást élő, részletező bemutatás vagy például Harry Tavitian játéka kövesse. S mindez csak emelte az est színvonalát.
– Nos, Cornel Ţăranu zeneszerző meg is kért, hogy sürgősen adjam oda neki az egész év szövegét – folytatja Iosif Viehmann –, meg fog jelenni litografált kurzusként Introducere în istoria jazzului (Bevezetés a jazztörténetbe) címmel. A kultúrház vezetősége pedig, mikor látta, hogy felfejlődött egy jazz-lektorátus városunkban, segítőkészen a legjobb magnókkal, hangfalakkal, erősítőkkel stb. látta el a klubot. A kinyomtatandó szövegen kívül harminckét témát rögzítettünk magnószalagon, tizenkilences fordulatszámon, tehát „félprofi” minőséggel. Az egyetemisták nagy hangerővel, de torzítások nélkül szeretik hallgatni a zenét. Mikor a diák látta-hallotta, hogy a téma érdekes, hogy kellemes meleg van a harmadik emeleten, a sötétben, a kárpitozott székben megszabadult a vizsgák súlyától, elfelejtkezett szerelmi problémáiról, a bentlakásról, és felszabadult, ahogyan azt Illinois Jackett kérte annak idején a kultúrpalota nagytermében Lionel Hampton koncertje előtt: Kérem, most lépjenek ki a mindennapi élet bajai, gondjai közül, nyújtózzanak el kényelmesen, adják át magukat a zenének és jöjjenek velünk. – A szokásos két óra után az ember felfrissülve, mintegy megtisztulva, nyugodtabban ment haza. Nagyon sok szemrehányást kaptam, mert nem játszottuk a legújabb felvételeket, nem hoztam free jazzt, nem mutattuk be a 80-as évek szenzációit. – Ez a zene nem pihentető. Ha valaki Nat King Cole lírai dallamát hallgatja , békesség tölti el. De szerintem ahhoz, hogy Günter Hampel vibrafonzenéjét megragadd, a hangszer jó ismerőjének kell lenned. Ismerned kell a matematikai gyakorlatot, amellyel megoldja a zenei problémát. Nem vagy jó matekes? Kívül maradsz a zenén és nem érted meg azt.
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 5.
– A klubnak korántsem a szórakoztatás volt az egyetlen érdeme, a lektorátus tevékenysége akkor sem korlátozódott ennyire, ha a jazz-történet jól ismert hőskorának bemutatásáról-interpretálásáról volt szó. Ha a műsorrendben szuperrafinált téma következett...
– …a témában jártas vendéget hívtam meg. Eljött például Ion Muşlea, a free jazz megszállottja leült a zongorához és élőben illusztrálva megtartotta az előadást. De eljöttek komolyzenei szakértők is, mint például Cornel Ţăranu vagy Rónai István, és a komolyzene és a jazz kapcsolatairól beszéltek. Szóval nem voltunk valami különcök, nem szigetelődtünk el a zene más arcaitól, és igyekeztünk minél szélesebb összefüggésrendszerbe ágyazva bemutatni a jazz lehetőségeit. Egyébként is négy-öt magángyűjteményből válogattam össze az anyagot, hogy a témát ennek megfelelően tárgyaljam. S a célom az, hogy az anyag könnyen emészthető legyen, mert hát abban a zsúfolásig telt nagy teremben vagy tíz sznob jazz-rajongó volt, a többség zenekedvelő. Ha történetesen Brahmsot játszottam volna nekik egy műsorban, akkor sem álltak volna fel és akkor sem vonultak volna ki.
– Mindezt figyelembe véve Ön azon elvek szerint szerkesztette kurzusát...
– …miszerint ahhoz, hogy meg is értsük például George Gershwin zenéjét, nagyvonalakban ismernünk kell az életrajzát: a családját, az életútját stb., mert látnunk kell, hogyan vált zeneszerzővé, milyen hatása volt a szerelmével, Paulette Godarddal való szakításnak, milyen meghatározó körülmények között írta a Rhapsody in Blue-t stb. Mindez, ugye, segít, hogy biztonsággal tekintsünk szét egy alkotó zenei világában. Ismernünk kell továbbá az illető mű keletkezéstörténetét. Utána magyaráztuk a hallgatóknak, hogy mi a swing, hogy mi az improvizáció, hogy íme, a riffeknek nevezett ismétlésekkel és replikákkal fokozzuk a swing érzelem lüktetését, hogy mi a blues, hogy mikor a pentaton skálához szokott négerek az európai skálában énekelnek egy nem hamis, de valósággal élőráncigált hangot adnak ki: ez az ún. „blue note”, amelyik bennünket nagy-nagy gyönyörűséggel tölt el, anélkül, hogy ismernők a magyarázatát és így tovább. Mindenesetre, lévén ezek szakproblémák, attól függően részleteztük őket, hogy az egyik hallgatónk matekes volt, a másik gyógyszerész: már azt is meg kellett magyaráznunk, mi a pentaton hangsor. A következő lépésben aztán, hogy az elmondottak meg is maradjanak, megismételtük az egészet képekben. És közben: zene, zene, zene. Hogy a big band milleri hangzásának az alapja a szaxofonok és a klarinétok egyszólamú vezetése, hogy ezáltal Miller milyen lírai hangzást ért el, s hogy ez olyan fortély, melyre senki más nem jött rá – így mindenki megértette. Klubunk, ahogy mindegyik hazai klub, jelentős eredményeket ért el a közönségformálás terén. Külföldi meghívottaink például a szebeni fesztiválokon kellemesen lepődtek meg a közönség reakcióitól: a zongorista leült játszani, s a hallgatóság négy akkord után felismerte a darabot és beletapsolt. A további játék során pedig ott tapsolt bele, ahol az elismerés megérdemelt volt. Hát a vendég tudta, hogy zeneértőknek játszik. értőknek, mert a jazz nem tangó, nem is az az „oh, micsoda hangzavar!” – ahogy gyakran mondják, hanem türelem kell hozzá, tanulni kell hozzá. A jazz a zene poézise, ugyanakkor filozófia és az ember belső szabadságának kifejezése.
– …a témában jártas vendéget hívtam meg. Eljött például Ion Muşlea, a free jazz megszállottja leült a zongorához és élőben illusztrálva megtartotta az előadást. De eljöttek komolyzenei szakértők is, mint például Cornel Ţăranu vagy Rónai István, és a komolyzene és a jazz kapcsolatairól beszéltek. Szóval nem voltunk valami különcök, nem szigetelődtünk el a zene más arcaitól, és igyekeztünk minél szélesebb összefüggésrendszerbe ágyazva bemutatni a jazz lehetőségeit. Egyébként is négy-öt magángyűjteményből válogattam össze az anyagot, hogy a témát ennek megfelelően tárgyaljam. S a célom az, hogy az anyag könnyen emészthető legyen, mert hát abban a zsúfolásig telt nagy teremben vagy tíz sznob jazz-rajongó volt, a többség zenekedvelő. Ha történetesen Brahmsot játszottam volna nekik egy műsorban, akkor sem álltak volna fel és akkor sem vonultak volna ki.
– Mindezt figyelembe véve Ön azon elvek szerint szerkesztette kurzusát...
– …miszerint ahhoz, hogy meg is értsük például George Gershwin zenéjét, nagyvonalakban ismernünk kell az életrajzát: a családját, az életútját stb., mert látnunk kell, hogyan vált zeneszerzővé, milyen hatása volt a szerelmével, Paulette Godarddal való szakításnak, milyen meghatározó körülmények között írta a Rhapsody in Blue-t stb. Mindez, ugye, segít, hogy biztonsággal tekintsünk szét egy alkotó zenei világában. Ismernünk kell továbbá az illető mű keletkezéstörténetét. Utána magyaráztuk a hallgatóknak, hogy mi a swing, hogy mi az improvizáció, hogy íme, a riffeknek nevezett ismétlésekkel és replikákkal fokozzuk a swing érzelem lüktetését, hogy mi a blues, hogy mikor a pentaton skálához szokott négerek az európai skálában énekelnek egy nem hamis, de valósággal élőráncigált hangot adnak ki: ez az ún. „blue note”, amelyik bennünket nagy-nagy gyönyörűséggel tölt el, anélkül, hogy ismernők a magyarázatát és így tovább. Mindenesetre, lévén ezek szakproblémák, attól függően részleteztük őket, hogy az egyik hallgatónk matekes volt, a másik gyógyszerész: már azt is meg kellett magyaráznunk, mi a pentaton hangsor. A következő lépésben aztán, hogy az elmondottak meg is maradjanak, megismételtük az egészet képekben. És közben: zene, zene, zene. Hogy a big band milleri hangzásának az alapja a szaxofonok és a klarinétok egyszólamú vezetése, hogy ezáltal Miller milyen lírai hangzást ért el, s hogy ez olyan fortély, melyre senki más nem jött rá – így mindenki megértette. Klubunk, ahogy mindegyik hazai klub, jelentős eredményeket ért el a közönségformálás terén. Külföldi meghívottaink például a szebeni fesztiválokon kellemesen lepődtek meg a közönség reakcióitól: a zongorista leült játszani, s a hallgatóság négy akkord után felismerte a darabot és beletapsolt. A további játék során pedig ott tapsolt bele, ahol az elismerés megérdemelt volt. Hát a vendég tudta, hogy zeneértőknek játszik. értőknek, mert a jazz nem tangó, nem is az az „oh, micsoda hangzavar!” – ahogy gyakran mondják, hanem türelem kell hozzá, tanulni kell hozzá. A jazz a zene poézise, ugyanakkor filozófia és az ember belső szabadságának kifejezése.
Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 6.
– Európa egészét tekintve, a hazai jazz fordulat előtti helyéről és rangjáról...
– … hogy nem voltunk a csúcsokon, mivel először is igen fiatalok voltunk-vagyunk a pályán, már csak a szomszédos országokhoz viszonyítva is, melyek jóval előttünk startoltak. Másodszor igen nagy volt a különbség a mi legjobb dixieland bandünk – a helyi zenekar – és mondjuk a prágai Studio Dixieland Jazz Band között: ők Tokióban, Párizsban játszottak, a mi zenekarunk pedig egyszer jutott el Drezdáig. Ennyi volt a kapcsolat Európával. Az pedig nyilvánvaló, hogy egy-egy fesztiválon annyi, de annyi tapasztalattal gazdagodhattak volna, hogy az további pályájuk egészében döntő lehetett volna. Tehát nem kelhettünk versenyre nagyobb hagyományokkal, szélesebb horizonttal rendelkező országokkal. Azért elégedettek voltunk, különben is, országok egész sorát tudhattuk magunk mögött. A kortárs hazai jazz szerény, de biztos alapokon állt, s szívesen figyelték-hallgatták Európában. Ha több lemez jelent volna meg nálunk... Sose tudtam megérteni, hogy ha már hatalmas összegeket költöttek a szebeni jazz-fesztiválokra, miért nem jelent meg rögtön utána a bemutatott zenei anyag lemezen? Miért?! Mikor ezzel nyert volna az állam, nyert volna a rendező intézmény, nyert volna a lemezgyár, a KISZ Központi Bizottsága, az egész ország rajongótábora! Egyszer színes filmet készítettek a fesztiválról, és jövedelmezően árulták az óceánon túl. Később bejelentették, túl költséges a tévé kiszállása, takarékoskodni kell. Ettől fogva sem a tévé, sem a rádió nem volt jelen. De kérdem én, melyik volt a nagyobb kár? Mikor itt volt egy Znamislowski, a szaxofon bűvésze, és semmi sem került az archívumba!... Én a falra másztam volna, csak felvehessem Leonyid Csizsik játékát, szerződést kötöttem volna vele, lemezkiadást szorgalmaztam volna, s a lemez európai szintű és rangú lett volna.
– És mindez nem valutaprobléma volt – hajtja le a fejét Iosif Viehmann.
– Néhányan felvettünk valamit kazettára magunknak... – mondja rezignáltan György Zsolt.
– Mulasztásokról lévén szó, forduljunk a fiatal tehetségek felé. A klub működésének kezdete óta támogatta a kezdőket, több felfedezettet indított útjára...
– … akik azóta meglehetős hírnevet szereztek maguknak a nagyvilágban.
– Bár a klubnak nemzetközi kapcsolatai nem voltak, a belföldi klubközi kapcsolatok...
– … már csak emiatt is igen élénkek voltak – veszi át a szót Iosif Viehmann – meghívtuk egy-egy klub vezetőjét, hogy tartson egy-egy előadást. Vagy meghívtunk egy-egy muzsikust, ők lecke-koncertet adtak. S persze én is ellátogattam, mi is ellátogattunk más klubokhoz. Így és az elmondottak jegyében kívánjuk folytatni tovább is tevékenységünket.
– … hogy nem voltunk a csúcsokon, mivel először is igen fiatalok voltunk-vagyunk a pályán, már csak a szomszédos országokhoz viszonyítva is, melyek jóval előttünk startoltak. Másodszor igen nagy volt a különbség a mi legjobb dixieland bandünk – a helyi zenekar – és mondjuk a prágai Studio Dixieland Jazz Band között: ők Tokióban, Párizsban játszottak, a mi zenekarunk pedig egyszer jutott el Drezdáig. Ennyi volt a kapcsolat Európával. Az pedig nyilvánvaló, hogy egy-egy fesztiválon annyi, de annyi tapasztalattal gazdagodhattak volna, hogy az további pályájuk egészében döntő lehetett volna. Tehát nem kelhettünk versenyre nagyobb hagyományokkal, szélesebb horizonttal rendelkező országokkal. Azért elégedettek voltunk, különben is, országok egész sorát tudhattuk magunk mögött. A kortárs hazai jazz szerény, de biztos alapokon állt, s szívesen figyelték-hallgatták Európában. Ha több lemez jelent volna meg nálunk... Sose tudtam megérteni, hogy ha már hatalmas összegeket költöttek a szebeni jazz-fesztiválokra, miért nem jelent meg rögtön utána a bemutatott zenei anyag lemezen? Miért?! Mikor ezzel nyert volna az állam, nyert volna a rendező intézmény, nyert volna a lemezgyár, a KISZ Központi Bizottsága, az egész ország rajongótábora! Egyszer színes filmet készítettek a fesztiválról, és jövedelmezően árulták az óceánon túl. Később bejelentették, túl költséges a tévé kiszállása, takarékoskodni kell. Ettől fogva sem a tévé, sem a rádió nem volt jelen. De kérdem én, melyik volt a nagyobb kár? Mikor itt volt egy Znamislowski, a szaxofon bűvésze, és semmi sem került az archívumba!... Én a falra másztam volna, csak felvehessem Leonyid Csizsik játékát, szerződést kötöttem volna vele, lemezkiadást szorgalmaztam volna, s a lemez európai szintű és rangú lett volna.
– És mindez nem valutaprobléma volt – hajtja le a fejét Iosif Viehmann.
– Néhányan felvettünk valamit kazettára magunknak... – mondja rezignáltan György Zsolt.
– Mulasztásokról lévén szó, forduljunk a fiatal tehetségek felé. A klub működésének kezdete óta támogatta a kezdőket, több felfedezettet indított útjára...
– … akik azóta meglehetős hírnevet szereztek maguknak a nagyvilágban.
– Bár a klubnak nemzetközi kapcsolatai nem voltak, a belföldi klubközi kapcsolatok...
– … már csak emiatt is igen élénkek voltak – veszi át a szót Iosif Viehmann – meghívtuk egy-egy klub vezetőjét, hogy tartson egy-egy előadást. Vagy meghívtunk egy-egy muzsikust, ők lecke-koncertet adtak. S persze én is ellátogattam, mi is ellátogattunk más klubokhoz. Így és az elmondottak jegyében kívánjuk folytatni tovább is tevékenységünket.
Józsa István
születésének 110.
WASS ALBERTRŐL halálának 20. ÉVFORDULÓJÁN
Wass Albert írói helyét keresi az elméletírás.
Az író státusza tisztázatlan – az állítólagos náci szimpátia miatt. |
1.
-- A Szabad Tér kiadó – mondja Somlai Zsuzsa, a kiadó munkatársa -- összesen három Wass Alberttel kapcsolatos könyvet adott ki: egy róla szólót, a Wass Albert igazságát, a memoárkötetét – Voltam – és a Wass Albert titkait – levelezések. Wass Albert regényeket mi nem publikáltunk.
A róla szólókönyvben Raffay Ernő , Vekov Károly történészek , továbbá Takaró Mihály irodalmár működtek közre.
-- Ne magyarázzuk már! – mondja Szutor Ágnes, a Kráter Műhely Egyesület igazgatója.
2.
Káli Király István íróval, az egykori Mentor Könyvkiadó igazgatójával beszélgetünk Wass Albert utóéletéről, életműve kortárs fogadtatásáról.
J.I. -- Hitler pályája elején nagyon népszerű volt, rajongott érte ország—világ. Elhitette mindenkivel, hogy az a szebb jövő, amit ő hirdet. És legfőképpen azt, hogy ez a jövő: működik. Az oroszok a nagy forradalom óta más jövőt akartak, ígértek, de a világ már tudta, hogy ez a jövő – nem működik. Párizsban a franciák virágesővel fogadták a bevonuló náci hadsereget. Csatlaklozott Horthy Magyarországa, Antonescu Romániája. Még Ukrajnában is tárt karokkal várták a hitlerista hadsereget, mert – ennivalót hoztak. Végre. Észak-Erdély akkor a Monarchiához tartozott -- gróf Wass Albert a „Wehrmacht” tisztje lett.
„A kolozsvári népbíróság 1946. március 13-án távollétében halálra ítélte – apjával együtt – „háborús bűnökért és gyilkosságért”. Az író és családja szerint hamisan vádolták azzal, hogy 1940-ben az Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatok egyik egységét Omboztelkén, majd később Vasasszentgothárdon is, felbujtotta egy román ortodox pópa és családja, magyar szolgálójuk, néhány helyi román lakos és a helyi zsidó kereskedő kivégzésére.
A román hatóságok többször is kérték kiadatását, 1979-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma többszöri átvizsgálás után, nem kellő megalapozottságára hivatkozva elutasította a kérelmet. Ez történt akkor is, amikor a Wiesenthal-alapítvány tett feljelentést ellene, mivel azok között, akiknek kivégzésére állítólag parancsot adott, két zsidó is volt.” [1]
J.I. -- A fasiszta, náci szimpátia miatt mindegyik kultúra kitörli az illető nevét, írói, művészi, tudományos tevékenysége ellenére, vagy inkább azzal együtt. Dohnányi Ernőnek / Ernst von Dohnányinak a nevét is tilos volt kimondani. Wass Albertről ellentmondásos vélemények – szakvélemények – születnek ma is. A jogászok elvégezték, végzik munkájukat, az irodalmárok nem? Wass Albert egyrészt Romániában „persona non grata”? 2014 júniusában a csíksomlyói búcsún rajtaütésszerűen megjelent „a Securitate”, a rendőrség, és Wass Albert-köteteket koboztak el a könyvstandokról.
„Wass Albert-köteteket koboztak el rendőrök a csíksomlyói búcsún 2014. június 11. 08:49, utolsó frissítés: 13:02 A rendőrök eltávolíttatták a szombati csíksomlyói búcsú árusainak standjairól a Wass Albert által írt könyveket - közölte kedden a Székelyhon.ro portál. A könyvek kiadója hatalommal való visszaélésnek minősítette a történteket. A beszámoló szerint a Hargita megyei rendőrség gazdasági osztályának munkatársai ellenőrizték azokat az árusokat, akik a csíksomlyói búcsúra vezető út mellett állították fel standjaikat. Arra hivatkozva vetették le a standokról Wass Albert köteteit, hogy az írót jogerős ítélettel háborús bűnösnek nyilvánították az országban, és 2002 óta kormányrendelet tiltja a fasiszta, rasszista, illetve idegengyűlölő szimbólumok használatát, és az emberiesség elleni bűntettek elkövetőinek a népszerűsítését. A Székelyhon.ro szerint volt olyan árus, aki ezután elővigyázatosságból a Nyirő József-köteteket is levette standjáról. Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőrkapitányság szóvivője a portálnak elmondta, egy árustól el is koboztak húsz "rasszista feliratú" pólót és tíz könyvet. A szóvivő az MTI megkeresésére pontosította: Wass Albert-köteteket foglaltak le kollégái, "további vizsgálatok elvégzése céljából". Hozzátette, a vizsgálatok végén az ügyészség fog dönteni a könyvek kérdéséről. Azt sem tartotta kizártnak, hogy a vizsgálatot a könyvek erdélyi kiadójára is kiterjesztik. A Székelyhon kérdésére Szabó Károly, a székelyudvarhelyi könyvtár munkatársa megerősítette, valóban létezik könyvekre vonatkozó tiltólista, de az olyan kiadásokat tartalmaz, mint például Adolf Hitler Mein Kampfja. A korábban könyvtárigazgatói tisztséget is betöltő Szabó Károly szerint ha egy író felkerül a tiltólistára, értesítik a könyvtárakat, hogy a műveit raktáron kell tárolni, és csak kutatási célokra szabad kiadni. A könyvtáros hozzátette, nincs tudomása arról, hogy Wass Albert is felkerült volna a tiltólistára. A marosvásárhelyi Mentor kiadó 1999-ben kezdte el Wass Albert műveinek a kiadását, és - amint a kiadó honlapján látható - 2012-ig 44 Wass Albert-kötetet jelentetett meg. A Mentor kiadó albumot is jelentetett meg Wass Albert nyomában Erdélyben címmel. Ezek a könyvek bármelyik erdélyi könyvesbolt kínálatában megtalálhatók. Káli Király István, a Mentor kiadó főszerkesztője a Székelyhonnak határozottan cáfolta, hogy az író tiltólistára került volna. Szerinte a csíksomlyói incidens a "túlbuzgó ellenőrök" rovására írható. A kiadóvezető az eljárást hatalommal való visszaélésnek minősítette. Wass Albertet 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt egy kolozsvári népbíróság távollétében halálra ítélte. Azzal vádolták őt a korabeli hatóságok, hogy 1940-ben, a magyar hadsereg Észak-Erdélybe történő bevonulásakor parancsot adott több ember kivégzésére. A háborús bűnösök kultuszát tiltó jogszabály értelmében három erdélyi településen távolították el talapzatáról az író szobrát, könyvei némelyike azonban román fordításban is megjelent.” [2]
J.I. -– „A csíksomlyói eset” után a Wass Albert-köteteket áruló könyvárusok ellen indult valamilyen jogi, rendőrségi eljárás?
K.K.I. -- Tudtommal, nem. Elkobozták a könyveket az árusoktól, amelyet soha vissza nem kaptak. Ismerek olyan könyvforgalmazót, akinek közel 4000 lei kára származott belőle.
J.I. -– A Mentor vagy más könyvkiadó ellen?
K.K.I. -- A Mentor Kiadót fennállása alatt soha nem zaklatták a Wass Albert-kiadványok okán.
J.I. -– Esetleg a vásárlók ellen? Tiltott szerző könyve, netán könyvei a házban...
Úgy emlékszem, csak a kézdivásárhelyi „terroristák”-tól kérték számon, vették le a polcról Wass Albert könyveit. Akkor a román média, sajnos, még a kiegyensúlyozattabb intézményei is, nagy cécót kerítettek a tény köré, hogy a fiúknál, Uram bocsáss!, a „háborús bűnös” Wass Albert könyvei is ott voltak a polcon, mintegy ezzel óhajtván igazolni példátlan elvetemültségüket. Holott bűnösségük megállapítására, kimondottan a cselekedeteik alapján, csak az igazságszolgáltatás arra hívatott szerveinek lett volna joga. Minden fajta szélsőséget elítélek, de azzal példálózni ügyükben, hogy Wass Albert könyveit olvasták, enyhén szólva túlkapásnak tartottam.
J.I. -– Más hasonló eset történt valaha?
K.K.I. -- Nem tudok róla, hogy az utóbbi 20 évben történt volna. De lehet, hogy igen, csak elkerülte a figyelmemet.
„Bár Magyarországon Wass Albert és művei nem voltak ismeretlenek halála előtt sem, azonban a kultuszban gyakran hangoztatott közhellyel ellentétben az áttörést nem a rendszerváltás hozta, hanem az író halála. Ezt látszik alátámasztani az, hogy a szövegkiadások száma 1998-tól ugrik meg észrevehetően, s míg a korábbi évtizedekben átlagosan 10 kötet jelent meg a szerzőtől egy dekád alatt (többnyire alacsony példányszámban, külföldön), addig 1998-tól 2008-ig közel 130. A kiadás ilyen hirtelen felfutását számos tényező együttállása okozta, melyek közül a jogi, a politikai és a gazdasági együttesen határozzák meg a később kialakuló kultikus teret. Bár a Kráter Kiadónak már a kilencvenes években lehetősége volt a Wass-szövegek kiadására, mégis csupán két kötetet adott ki 1993-ban, illetve 1997-ben. A Mentor Kiadó is két kötetet jelentetett meg a szerző életében, halála után azonban hozzájutott az életmű kiadásának jogához, s még abban az évben meg is kezdte annak kiadását. A kiadó 1998–1999-ben nyolc Wass-kötetet jelentetett meg, ami egyrészt az eladhatóságot jelzi, másrészt népszerűséget implikál, vagyis lehetőséget a jövőbeli eladásokra. Nyilván nem független ettől, hogy a Kráter 2000-től a kiadói jogokat már 1989 óta birtokló Szász Lóránttal kötött szerződés után gőzerővel veti magát a kiadásba, s ettől kezdve a két kiadó mintegy egymással versengve jelenteti meg a köteteket. Eközben jogi vitát folytatnak a szerzői jog birtoklásáról, melynek csupán egy 2004-es legfelsőbb bírósági döntés vet véget, mely mindkét kiadó számára biztosítja a kiadás lehetőségét. A szövegek kiadásának gazdasági motiváltsága azért döntő fontosságú, mert egyfelől a két kiadó emiatt nagy példányszámban adja ki és terjeszti a köteteket, ami pozitív visszacsatolásként növeli a népszerűséget, másfelől megindul egyfajta marketingkampány, mely a kultusz kialakulásának fontos eleme.” [3]
J.I. -– Miért és hogy kezdett Magyarországon a Kráter könyvkiadó, Erdélyben a Mentor Kiadó Wass Albert-művek kiadásába?
K.K.I. -- Hogy a Kráter Műhely Egyesület miért és hogyan kezdte el kiadni Wass Albert műveit, arra a kiadó illetékese tudna válaszolni.
Ami a Mentort illeti, mi magának a szerzőnek a felkérésére tettük. Wass Albert öt fia 1996 augusztusában – először és talán utoljára – együtt eljöttek Erdélybe, hogy kiadót keressenek az édesapjuk műveinek. Gróf Bethlen Anikó, rokonságban lévén a családdal, a Mentor Kiadót ajánlotta nekik. Bartha József holtmarosi tiszteletes, aki az Európában élő legkisebb fiú, Wass Endre sógora, hívott fel, hogy a Wass-fiúk szeretnének találkozni velem. Így került sor augusztus 11-én a holtmarosi beszélgetésre, amelyen az urak tájékoztattak, hogy apjuk roppant keserűséggel veszi tudomásul a tényt: művei kiadásával, az általa kötött kiadási szerződések ellenére, senki nem foglalkozik, azért küldte őket Erdélybe, hogy keressenek valakit, aki a kiadást felvállalja, az író nem kér semmi honoráriumot érte, csak annyi az óhaja, hogy a bevételből keletkezett nyereséget az erdélyi kultúra fejlesztésére fordítsák. Megértettem az óhajukat, elvben elfogadtam, hogy próbából kiadjuk a kétkötetes Kard és kasza című regényt, de én nem voltam döntési joggal felruházva, hiszen akkoriban a kiadásra kerülő művekről a Mentornál egy 5 tagú kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács Andrés Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla és Vida Gábor – határozott. Még azon a héten a tanács eldöntötte, hogy amennyiben a szerző megelőlegezi a kiadás költségeit, a kiadó vállalja a regény megjelentetését. Én külön kértem a szerzőt, hogy küldjön ehhez egy saját kézzel írt felhatalmazást, ami szeptember 19-én érkezett meg, akkor fogtunk neki az érdemi munkának, Láng Zsolt vállalta a szerkesztést, a kiadó munkatársai átbuktak a fejükön, ennek köszönhetően december 11-re megjelent a közel 1000 oldalas regény. A szerző nagyon elégedett volt, ezért újabb kéréssel fordult hozzánk, ennek következményeként jelent meg a következő év, 1997 júliusában a Farkasverem, majd decemberben az Adjátok vissza a hegyeimet!
1998 februárjában megtörtént a sajnálatos baleset, a szerző az örökkévalóságba távozott, de még előtte átadta a kiadás jogát a fiai által létrehozott Czegei Wass Alapítványnak, ezt a jogot az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárába is bejegyezték, így, amikor márciusban megkeresett Wass Endre, hogy az alapítvány felkérésére vállaljuk-e a teljes életmű kiadását, a szerző által megszabott feltételekkel, ami a jótékonykodást illeti, a kiadói tanács úgy látta, nincs akadálya a kiadási szerződés aláírásának, amely egész Európára biztosította a Mentor Kiadónak a kiadás és a terjesztés jogát, beleértve az esetleges fordításokét is. Így történhetett, hogy 1998 augusztusában megjelent az életmű-sorozat első darabja, a Mire a fák megnőnek című regény, amelynek egy irodalmi műsorral egybekötött bemutatóján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében több mint 600 érdeklődő vett részt.
J.I. -– Wass Albert Romániában a tiltott szerzők listáján szerepel? Ön ismeri a „tiltott szerzők listáját”? A Wass Albert-sorozat előtt tudták? Tanulmányozták, megvizsgálták az esetet?
K.K.I. -- Tudtommal Wass Albert neve semmiféle tiltott listán nem szerepelt és nem szerepel. A kiadást megelőzően nem tanulmányoztuk ezt a listát. Kimondottan csak a kiadás feltételeihez tartottuk magunkat, azt természetesen ellenőriztük, tehát tudtuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok illetékes szervei semmilyen szempontból nem találták bűnösnek a szerzőt, noha alapos vizsgálatnak, átvilágításnak vetették alá, hiszen egyik fia, Wass Huba dandártábornoki rangban az Államok hadseregének vezető tisztje volt, fontos hadműveletek tervezője, később, már nyugdíjba vonulása után, visszahívták, ő lett a NATO békéltető csoportjának egyik vezetője Kasmír ügyében.
J.I. -– Vagy ha egyszer Magyarországon is, akkor hát... Erdélyben is? Ismerték, követték a könyvkiadók egymás tevékenységét?
K.K.I. -- Mi a Mentor Kiadónál azt tudtuk, amit a szerző üzent, majd később a jogutódok állítottak: hiába volt minden addig megkötött szerződés, Wass Albert művei nem, vagy csak nagyon ritkán kerültek kiadásra. A jogutódok másolatot adtak valamennyi, a szerző által kötött, előző kiadási szerződésről, tájékoztattak arról is, hogy az elmúlt 10 évben ezek alapján tíznél kevesebb műve került kiadásra. Mivel a Czegei Wass Alapítvány kiadási jogát igazoló dokumentumok teljesen egyértelműek voltak, nem láttuk akadályát a sorozat elindításának, ami 1998 augusztusában meg is történt. Tehát először Erdélyben, s csak utána Magyarországon is! Csak a Mentor Kiadó életmű-sorozatának elindítása, a sorozat harmadik kötetének megjelenése után, 1999-ben kezdte el a Kráter Műhely Egyesület is a maga sorozatának kiadását, a szerzőnek a Szász Loránddal 1989-ben, egy szállodai levélpapíron kötött szerződése alapján.
J.I. -– Ma Wass Albert-műveket kiadni tulajdonképpen mérhetetlen vállalás a könyvkiadók részéről. Sőt vállalások sora. A Mentor Kiadó tisztázta, felmérte mindezt? Esetleg – feladatának tartott valamilyen vállalást? Egyes elméletírók szerint a Kráter kiadó „szabja meg a kánont”. Kánon... Hát valamely kánon kiépítése elsősorban és mindenekfelett a Mentor lehetőságe, sőt feladata volt – lett volna...
K.K.I. -- Valóban nem volt könnyű vállalkozás, a kiadó komoly szellemi és anyagi áldozatot hozott a teljes életmű megjelentetésére. Az első kötetek az értékesítésből kitermelték a befektetett szellemi és anyagi áldozatot, ezeknek köszönhetően sikerült teljesítenünk Wass Albert óhaját az erdélyi magyar kultúrát illetően, hiszen a belőlük származó jövedelmet a kiadó az írott magyar kultúra nem piacos, de nagy értéket képviselő műveinek kiadására fordította. A népszerű és olvasmányosabb Wass Albert-művek még eltartották önmagukat, de mivel a Mentor a teljes életmű kiadására vállalkozott, a sorozat vége felé már sok olyan írást voltunk kénytelenek a vállalásunk teljesítése érdekében megjelentetni, amelyekre az olvasóknak csak egy igen szűk köre tartott igényt, ezért még a befektetés sem térült meg a kiadásukkal.
Arról pedig, hogy ki „szabta, szabja meg a kánont”, nem bocsátkozom senkivel vitába, csupán eszébe juttatom az „érdekelteknek”, az „ítélőknek”, hogy illene figyelembe venni az egyik, illetve a másik oldalon kiadott művek sorát. Ugyanis a Kráter Műhely Egyesületnek csak az addig már megjelent művek kiadására szólt a joga, míg a Mentor Kiadónak a teljes életműre, beleértve azokat az írásokat is, amelyeket 2009 márciusában Gálfalvi Ágnes munkatársammal az Alapítvány floridai, Fort Myers-i székhelyén, a 26 nagy doboz magyar, angol és német nyelvű kézirat-hagyaték átfésülése és átolvasása után, tizenegy napos, reggeltől estig tartó munkával, mi azonosítottunk, másoltunk le és hoztunk haza, hogy kiadásukat előkészítsük. A „kánon-megszabáskor” arról az értelmezhetetlen és minősíthetetlen intézkedésről is illene beszélni, amit a magyar igazságszolgáltatás művelt a Mentor Kiadóval, amikor egy nem jogerős ítélet ürügyén, a Kráter Műhely Egyesületet – a „magunk gyermekét” – segítendő, négy évig megtiltotta kiadványaink forgalmazását Magyarországon.
A kánon-építéséről pedig csak annyit: amint azt a sorozat első darabjának, a kiadó nevében írt utószavában megfogalmaztam, a Mentor kiadói tanácsa 1998-ban éppen abból a megfontolásból, tartozás-érzetből indította el az életmű kiadását, hogy segítsen megtalálni Wass Albert helyét a magyar irodalmi kánonban. A többi az értő irodalmárok dolga (nem mintha a tanács akkori tagjai nem lettek volna a legértőbb irodalmárok!)
„A fentiek azonban csupán technikailag magyarázzák a népszerűség változását, és cseppet sem fundamentálisan. A Wass-szövegek népszerűségének fundamentális okaival eddig csupán egyetlen szerző foglalkozott, s ő is csupán annak ideológiai oldalával. Ágoston Vilmos rámutat, hogy milyen ideologikus/kultikus hagyomány készíti elő a Wass-művek népszerűségét, illetve milyen neuralgikus pontokra tapintanak rá ezek a szövegek, melyek a mai olvasók gondolkodásában is jelen vannak.” [4]
„A 20. század sokak szerint legjelentősebb magyar írója életében és holta után is számos ellenzőre, ellenségre talált, de még több hűséges olvasóra, írótársra.” [5]
J.I. -- A statisztikákat, konkrét adatokat tekintve Wass Albert író nagyon népszerű, másrészt az irodalomtudomány, a jog nem mondta ki a boldogító igent. Sőt. Az írót és könyvkiadó igazgatóját kérdezem: Ön szerint hogyan lehet, illetve kell ma szakszerűen meghatározni Wass Albert írói helyét?
K.K.I. --Wass Albert nem egyértelműen népszerű. Van ugyan egy elég széles tábora az olvasást még elfogadott kikapcsolódásként gondolóknak, akik szeretik, mert azt hallják vissza tőle, amit az ilyen-olyan nemzeti érzelmük sugall, de van olyan is, aki nem tartja műveit igazi irodalomnak. Az első csoportban elért „sikerei” ellenére Wass Albertet semmiképpen nem a népszerűsége, hanem írásainak irodalmi értékei alapján kellene végre értelmezni, megítélni. De bárki vállalkozik erre, hiszen értékelik így is meg úgy is, feltétlenül ismernie kellene a szerző valamennyi művét, amit megjelentettünk. Ez volt a kiadó kezdeti célja is: a teljesség, alapként a megítéléshez! Enélkül bármely értékelés, túl azon, hogy lehet tárgyilagos vagy elfogult, keveset ér, mert nem a mindent átfogó tudás alapján született!
„S ezért Uram, a mai napon csak arra kérünk Téged: siettesd e világnak népeit, hogy fölismerjék hamar mindannyian a Te törvényedet, mely szerint a békességnek dolgát nem tárgyalótermekben, hanem külön-külön minden ember a maga lelkében kell elrendezze, kipusztítván onnan az irigysége, a gyűlöletet, az önzést, és megnyitván azt a szeretet számára. Mert nem az az igazi békesség, amit zöld asztalok mellett papírosra írnak, hanem ami az emberiség lelkéből árad, külön-külön minden ember lelkéből a maga békessége s ez a sok kis békesség összeforrván meghozza az áldást a világra. De siess, Uram, az emberek megjavításával, mert lásd, őszbe vegyül már lassan a hajunk, s gyermekeink mellől otthontalanul múlik el a gyermekség ideje, s mi lesz az olyan lélekből, amelyiket már bimbó korában befagyasztott az élet sivársága, s mely örömtelenül sorvad e kietlen emberi sivatagban, aminek hontalanság a neve…” [6]
„Az USA az ügy megvizsgálása után ejtette a vádakat” [7]
J.I. -– Nagyközösségek kritikai tudatának száz évre, jó évszázadra van szüksége hogy eldöntse, valalamely alkotó neve, életműve maradandó-e, vagy nem. Minden bizonnyal hosszú folyamat lesz, de az életművet és recepcióját ismerve már most rá lehet, sőt kell kérdezni: Ön szerint eljön az idő, mikor Wass Albertet rehabilitálják? Sőt, a folyamat már elkezdődött?
K.K.I. -- A válaszhoz először tisztázni kellene, hogy milyen szempontból kell rehabilitálni. Ha az élete és az olykori, nem egyértelműen pozitív megnyilvánulásai szerint ítéljük meg, nem tudom, van-e értelme a rehabilitásának. A tények tények maradnak, függetlenül, hogy rehabilitálják-e vagy sem. Élő és cselekvő emberként része volt egy kornak, úgy gondolkodott, ahogy az neveltetéséből, világlátásából fakadt, és úgy viszonyult a történelmi helyzethez, amint azt az adottságaihoz és a körülményekhez igazított szándékai szülték. Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, egyik-másik esetben miért éppen úgy és nem másképpen, miért nem volt képes különbséget tenni eszme és eszme, ügy és ügy között, noha egészséges értékítélettel áldotta meg a sors. Úgy gondolom, életfelfogás, életszemlélet függvénye, hogy ki hogyan ítéli meg őt ebből a szempontból, ami egyik irányzatnak pozitív lesz, az a másiknak negatív, és fordítva. Én személy szerint ellentmondást érzek az általános írói és az egy-egy helyzettel kapcsolatos, az adott időben történt megnyilvánulásai között, és nem értek egyet vele az olykori, számomra elfogadhatatlan állásfoglalásaiban megfogalmazottakkal, semmiféle szemléletével, ami a kizárólagosságra utal, még akkor sem, ha általában emberségesnek, emberszertőnek vélem abból, amit írásainak többségében igyekszik felénk közvetíteni. Az én felfogásomban, valamennyi szava, tette, amit nem a minden emberrel szembeni tisztelet és szeretet irányított, amit ő különben többször is, több helyen is hangoztatott, nem csak elfogadhatatlan a ma tisztességes érzelmű embere számára, de mélységesen elítélendő is.
Ami a történelmi, jogi helyzetét illeti, mindig eszembe jut, amit Ion Coja, a Bukaresti Egyetem – nem a magyar-barátságáról elhíresült – román irodalom professzora mondott A funtineli boszorkány román fordításának marosvásárhelyi bemutatóján: „Feloldhatatlan az a paradoxon, hogy ez a románokat ilyen empátiával bemutató magyar gróf háborús bűnös lehet.”
A műveit illetően pedig miért lenne szükség a rehabilitálásra, amikor még semmilyen átfogó ítélet nem született róluk az értéküket tekintve, s ma is csupán az olvasói befogadás szempontjai vannak előtérben?
J.I. -– Mi lehet a folytatás?
K.K.I. -- Olvasni fogják, mert mindig lesznek olyanok, akik azt szeretik olvasni, arra van beállítva a lelkük-eszük, amit Wass Albert – jól, kevésbé jól – a múltból közöl. A Farkasverem című első regényét, amelyre annak idején Baumgarten-díjat kapott, én is szívesen olvastam újra, mert azt, apróbb hibái ellenére, a jó irodalom kategóriába sorolom. Az egész életmű nekem sok, mert kissé egyhangú.
J.I. -– Ha lehetősége lesz rá, újraindítja a Mentor Könyvkiadót?
K.K.I. -- Ami egyszer becsődölt, azt nem érdemes újra indítani, legalábbis nem ugyanabban a formában, nem azonos keretek között. De 2014-ben bejegyeztettük, 2015-től működtetjük a Mentor Könyvek Kiadót, a fiam, ifj. Király István a vezetője, 2017 decemberéig én voltam a felelős kiadója, addig szellemiségében, törekvéseiben elődjének hagyományait igyekeztünk folytatni, az írott értékek közkinccsé tételét. Mivel azonban az új Mentornak más a vezetője, megtörténhet, hogy a jövőben más szempontok érvényesülnek majd.
J.I. -– A Wass Albert-életmű kiadását – valamiképpen, bármiképpen... – folytatni fogják?
K.K.I. -- Azt hiszem, nem. A Mentor Kiadó 1998–2012. között elvégezte a feladatot, amit vállalt: az életmű-sorozat 53 kötetében és 5 külön, gyermekeknek szóló kötetben megjelentette az egyelőre ismert teljes Wass Albert-életművet, feldolgoztuk a hagyatékot, lefordíttattuk és kiadtuk az angolul és németől írt szövegeit is. Az Egy gondolat története című, kétkötetes gyűjteményben, amelyet a sorozat zárásaként én szerkesztettem, igyekeztünk bemutatni azt az ívet is, amelyet a „szent ügy” iránt elkötelezett író 1942. és 1994. között bejárt, hogy azt is egyértelművé, mindenki által követhetővé tegyük. Minden egyéb munka az elkövetkezőkben azokra tartozik, akiknek ilyen-olyan megfontolásból szabott Vagy vállalt feladatuk lehet az értékítélet.
A Mentor Könyvek Kiadó a közeljövőben nem óhajt a Wass Albert művek kiadásába befektetni, még a feltételezett nyereség reményében sem.
Jegyzetek
[1] http://www.wikipédia:wass_albert (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
[2] http://www.szekelyhon.ro (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
[3] http://www.BESZÉLŐ.Feldmájer_Benjámin:WassAlbertet_olvasok (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
[4] http://www.BESZÉLŐ.FeldmájerBenjámin:WassAlbertet olvasok (Utolsó megnyitás: )
[5] Turcsány Péter: Wass Albert utóélete, Kráter Műkely Egyesület, Budappest, 2004
[6] Wass Albert: Valaki tévedett
[7] http://ww.wikipédia:wassalbert (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
2018
-- A Szabad Tér kiadó – mondja Somlai Zsuzsa, a kiadó munkatársa -- összesen három Wass Alberttel kapcsolatos könyvet adott ki: egy róla szólót, a Wass Albert igazságát, a memoárkötetét – Voltam – és a Wass Albert titkait – levelezések. Wass Albert regényeket mi nem publikáltunk.
A róla szólókönyvben Raffay Ernő , Vekov Károly történészek , továbbá Takaró Mihály irodalmár működtek közre.
-- Ne magyarázzuk már! – mondja Szutor Ágnes, a Kráter Műhely Egyesület igazgatója.
2.
Káli Király István íróval, az egykori Mentor Könyvkiadó igazgatójával beszélgetünk Wass Albert utóéletéről, életműve kortárs fogadtatásáról.
J.I. -- Hitler pályája elején nagyon népszerű volt, rajongott érte ország—világ. Elhitette mindenkivel, hogy az a szebb jövő, amit ő hirdet. És legfőképpen azt, hogy ez a jövő: működik. Az oroszok a nagy forradalom óta más jövőt akartak, ígértek, de a világ már tudta, hogy ez a jövő – nem működik. Párizsban a franciák virágesővel fogadták a bevonuló náci hadsereget. Csatlaklozott Horthy Magyarországa, Antonescu Romániája. Még Ukrajnában is tárt karokkal várták a hitlerista hadsereget, mert – ennivalót hoztak. Végre. Észak-Erdély akkor a Monarchiához tartozott -- gróf Wass Albert a „Wehrmacht” tisztje lett.
„A kolozsvári népbíróság 1946. március 13-án távollétében halálra ítélte – apjával együtt – „háborús bűnökért és gyilkosságért”. Az író és családja szerint hamisan vádolták azzal, hogy 1940-ben az Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatok egyik egységét Omboztelkén, majd később Vasasszentgothárdon is, felbujtotta egy román ortodox pópa és családja, magyar szolgálójuk, néhány helyi román lakos és a helyi zsidó kereskedő kivégzésére.
A román hatóságok többször is kérték kiadatását, 1979-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma többszöri átvizsgálás után, nem kellő megalapozottságára hivatkozva elutasította a kérelmet. Ez történt akkor is, amikor a Wiesenthal-alapítvány tett feljelentést ellene, mivel azok között, akiknek kivégzésére állítólag parancsot adott, két zsidó is volt.” [1]
J.I. -- A fasiszta, náci szimpátia miatt mindegyik kultúra kitörli az illető nevét, írói, művészi, tudományos tevékenysége ellenére, vagy inkább azzal együtt. Dohnányi Ernőnek / Ernst von Dohnányinak a nevét is tilos volt kimondani. Wass Albertről ellentmondásos vélemények – szakvélemények – születnek ma is. A jogászok elvégezték, végzik munkájukat, az irodalmárok nem? Wass Albert egyrészt Romániában „persona non grata”? 2014 júniusában a csíksomlyói búcsún rajtaütésszerűen megjelent „a Securitate”, a rendőrség, és Wass Albert-köteteket koboztak el a könyvstandokról.
„Wass Albert-köteteket koboztak el rendőrök a csíksomlyói búcsún 2014. június 11. 08:49, utolsó frissítés: 13:02 A rendőrök eltávolíttatták a szombati csíksomlyói búcsú árusainak standjairól a Wass Albert által írt könyveket - közölte kedden a Székelyhon.ro portál. A könyvek kiadója hatalommal való visszaélésnek minősítette a történteket. A beszámoló szerint a Hargita megyei rendőrség gazdasági osztályának munkatársai ellenőrizték azokat az árusokat, akik a csíksomlyói búcsúra vezető út mellett állították fel standjaikat. Arra hivatkozva vetették le a standokról Wass Albert köteteit, hogy az írót jogerős ítélettel háborús bűnösnek nyilvánították az országban, és 2002 óta kormányrendelet tiltja a fasiszta, rasszista, illetve idegengyűlölő szimbólumok használatát, és az emberiesség elleni bűntettek elkövetőinek a népszerűsítését. A Székelyhon.ro szerint volt olyan árus, aki ezután elővigyázatosságból a Nyirő József-köteteket is levette standjáról. Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőrkapitányság szóvivője a portálnak elmondta, egy árustól el is koboztak húsz "rasszista feliratú" pólót és tíz könyvet. A szóvivő az MTI megkeresésére pontosította: Wass Albert-köteteket foglaltak le kollégái, "további vizsgálatok elvégzése céljából". Hozzátette, a vizsgálatok végén az ügyészség fog dönteni a könyvek kérdéséről. Azt sem tartotta kizártnak, hogy a vizsgálatot a könyvek erdélyi kiadójára is kiterjesztik. A Székelyhon kérdésére Szabó Károly, a székelyudvarhelyi könyvtár munkatársa megerősítette, valóban létezik könyvekre vonatkozó tiltólista, de az olyan kiadásokat tartalmaz, mint például Adolf Hitler Mein Kampfja. A korábban könyvtárigazgatói tisztséget is betöltő Szabó Károly szerint ha egy író felkerül a tiltólistára, értesítik a könyvtárakat, hogy a műveit raktáron kell tárolni, és csak kutatási célokra szabad kiadni. A könyvtáros hozzátette, nincs tudomása arról, hogy Wass Albert is felkerült volna a tiltólistára. A marosvásárhelyi Mentor kiadó 1999-ben kezdte el Wass Albert műveinek a kiadását, és - amint a kiadó honlapján látható - 2012-ig 44 Wass Albert-kötetet jelentetett meg. A Mentor kiadó albumot is jelentetett meg Wass Albert nyomában Erdélyben címmel. Ezek a könyvek bármelyik erdélyi könyvesbolt kínálatában megtalálhatók. Káli Király István, a Mentor kiadó főszerkesztője a Székelyhonnak határozottan cáfolta, hogy az író tiltólistára került volna. Szerinte a csíksomlyói incidens a "túlbuzgó ellenőrök" rovására írható. A kiadóvezető az eljárást hatalommal való visszaélésnek minősítette. Wass Albertet 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt egy kolozsvári népbíróság távollétében halálra ítélte. Azzal vádolták őt a korabeli hatóságok, hogy 1940-ben, a magyar hadsereg Észak-Erdélybe történő bevonulásakor parancsot adott több ember kivégzésére. A háborús bűnösök kultuszát tiltó jogszabály értelmében három erdélyi településen távolították el talapzatáról az író szobrát, könyvei némelyike azonban román fordításban is megjelent.” [2]
J.I. -– „A csíksomlyói eset” után a Wass Albert-köteteket áruló könyvárusok ellen indult valamilyen jogi, rendőrségi eljárás?
K.K.I. -- Tudtommal, nem. Elkobozták a könyveket az árusoktól, amelyet soha vissza nem kaptak. Ismerek olyan könyvforgalmazót, akinek közel 4000 lei kára származott belőle.
J.I. -– A Mentor vagy más könyvkiadó ellen?
K.K.I. -- A Mentor Kiadót fennállása alatt soha nem zaklatták a Wass Albert-kiadványok okán.
J.I. -– Esetleg a vásárlók ellen? Tiltott szerző könyve, netán könyvei a házban...
Úgy emlékszem, csak a kézdivásárhelyi „terroristák”-tól kérték számon, vették le a polcról Wass Albert könyveit. Akkor a román média, sajnos, még a kiegyensúlyozattabb intézményei is, nagy cécót kerítettek a tény köré, hogy a fiúknál, Uram bocsáss!, a „háborús bűnös” Wass Albert könyvei is ott voltak a polcon, mintegy ezzel óhajtván igazolni példátlan elvetemültségüket. Holott bűnösségük megállapítására, kimondottan a cselekedeteik alapján, csak az igazságszolgáltatás arra hívatott szerveinek lett volna joga. Minden fajta szélsőséget elítélek, de azzal példálózni ügyükben, hogy Wass Albert könyveit olvasták, enyhén szólva túlkapásnak tartottam.
J.I. -– Más hasonló eset történt valaha?
K.K.I. -- Nem tudok róla, hogy az utóbbi 20 évben történt volna. De lehet, hogy igen, csak elkerülte a figyelmemet.
„Bár Magyarországon Wass Albert és művei nem voltak ismeretlenek halála előtt sem, azonban a kultuszban gyakran hangoztatott közhellyel ellentétben az áttörést nem a rendszerváltás hozta, hanem az író halála. Ezt látszik alátámasztani az, hogy a szövegkiadások száma 1998-tól ugrik meg észrevehetően, s míg a korábbi évtizedekben átlagosan 10 kötet jelent meg a szerzőtől egy dekád alatt (többnyire alacsony példányszámban, külföldön), addig 1998-tól 2008-ig közel 130. A kiadás ilyen hirtelen felfutását számos tényező együttállása okozta, melyek közül a jogi, a politikai és a gazdasági együttesen határozzák meg a később kialakuló kultikus teret. Bár a Kráter Kiadónak már a kilencvenes években lehetősége volt a Wass-szövegek kiadására, mégis csupán két kötetet adott ki 1993-ban, illetve 1997-ben. A Mentor Kiadó is két kötetet jelentetett meg a szerző életében, halála után azonban hozzájutott az életmű kiadásának jogához, s még abban az évben meg is kezdte annak kiadását. A kiadó 1998–1999-ben nyolc Wass-kötetet jelentetett meg, ami egyrészt az eladhatóságot jelzi, másrészt népszerűséget implikál, vagyis lehetőséget a jövőbeli eladásokra. Nyilván nem független ettől, hogy a Kráter 2000-től a kiadói jogokat már 1989 óta birtokló Szász Lóránttal kötött szerződés után gőzerővel veti magát a kiadásba, s ettől kezdve a két kiadó mintegy egymással versengve jelenteti meg a köteteket. Eközben jogi vitát folytatnak a szerzői jog birtoklásáról, melynek csupán egy 2004-es legfelsőbb bírósági döntés vet véget, mely mindkét kiadó számára biztosítja a kiadás lehetőségét. A szövegek kiadásának gazdasági motiváltsága azért döntő fontosságú, mert egyfelől a két kiadó emiatt nagy példányszámban adja ki és terjeszti a köteteket, ami pozitív visszacsatolásként növeli a népszerűséget, másfelől megindul egyfajta marketingkampány, mely a kultusz kialakulásának fontos eleme.” [3]
J.I. -– Miért és hogy kezdett Magyarországon a Kráter könyvkiadó, Erdélyben a Mentor Kiadó Wass Albert-művek kiadásába?
K.K.I. -- Hogy a Kráter Műhely Egyesület miért és hogyan kezdte el kiadni Wass Albert műveit, arra a kiadó illetékese tudna válaszolni.
Ami a Mentort illeti, mi magának a szerzőnek a felkérésére tettük. Wass Albert öt fia 1996 augusztusában – először és talán utoljára – együtt eljöttek Erdélybe, hogy kiadót keressenek az édesapjuk műveinek. Gróf Bethlen Anikó, rokonságban lévén a családdal, a Mentor Kiadót ajánlotta nekik. Bartha József holtmarosi tiszteletes, aki az Európában élő legkisebb fiú, Wass Endre sógora, hívott fel, hogy a Wass-fiúk szeretnének találkozni velem. Így került sor augusztus 11-én a holtmarosi beszélgetésre, amelyen az urak tájékoztattak, hogy apjuk roppant keserűséggel veszi tudomásul a tényt: művei kiadásával, az általa kötött kiadási szerződések ellenére, senki nem foglalkozik, azért küldte őket Erdélybe, hogy keressenek valakit, aki a kiadást felvállalja, az író nem kér semmi honoráriumot érte, csak annyi az óhaja, hogy a bevételből keletkezett nyereséget az erdélyi kultúra fejlesztésére fordítsák. Megértettem az óhajukat, elvben elfogadtam, hogy próbából kiadjuk a kétkötetes Kard és kasza című regényt, de én nem voltam döntési joggal felruházva, hiszen akkoriban a kiadásra kerülő művekről a Mentornál egy 5 tagú kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács Andrés Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla és Vida Gábor – határozott. Még azon a héten a tanács eldöntötte, hogy amennyiben a szerző megelőlegezi a kiadás költségeit, a kiadó vállalja a regény megjelentetését. Én külön kértem a szerzőt, hogy küldjön ehhez egy saját kézzel írt felhatalmazást, ami szeptember 19-én érkezett meg, akkor fogtunk neki az érdemi munkának, Láng Zsolt vállalta a szerkesztést, a kiadó munkatársai átbuktak a fejükön, ennek köszönhetően december 11-re megjelent a közel 1000 oldalas regény. A szerző nagyon elégedett volt, ezért újabb kéréssel fordult hozzánk, ennek következményeként jelent meg a következő év, 1997 júliusában a Farkasverem, majd decemberben az Adjátok vissza a hegyeimet!
1998 februárjában megtörtént a sajnálatos baleset, a szerző az örökkévalóságba távozott, de még előtte átadta a kiadás jogát a fiai által létrehozott Czegei Wass Alapítványnak, ezt a jogot az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárába is bejegyezték, így, amikor márciusban megkeresett Wass Endre, hogy az alapítvány felkérésére vállaljuk-e a teljes életmű kiadását, a szerző által megszabott feltételekkel, ami a jótékonykodást illeti, a kiadói tanács úgy látta, nincs akadálya a kiadási szerződés aláírásának, amely egész Európára biztosította a Mentor Kiadónak a kiadás és a terjesztés jogát, beleértve az esetleges fordításokét is. Így történhetett, hogy 1998 augusztusában megjelent az életmű-sorozat első darabja, a Mire a fák megnőnek című regény, amelynek egy irodalmi műsorral egybekötött bemutatóján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében több mint 600 érdeklődő vett részt.
J.I. -– Wass Albert Romániában a tiltott szerzők listáján szerepel? Ön ismeri a „tiltott szerzők listáját”? A Wass Albert-sorozat előtt tudták? Tanulmányozták, megvizsgálták az esetet?
K.K.I. -- Tudtommal Wass Albert neve semmiféle tiltott listán nem szerepelt és nem szerepel. A kiadást megelőzően nem tanulmányoztuk ezt a listát. Kimondottan csak a kiadás feltételeihez tartottuk magunkat, azt természetesen ellenőriztük, tehát tudtuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok illetékes szervei semmilyen szempontból nem találták bűnösnek a szerzőt, noha alapos vizsgálatnak, átvilágításnak vetették alá, hiszen egyik fia, Wass Huba dandártábornoki rangban az Államok hadseregének vezető tisztje volt, fontos hadműveletek tervezője, később, már nyugdíjba vonulása után, visszahívták, ő lett a NATO békéltető csoportjának egyik vezetője Kasmír ügyében.
J.I. -– Vagy ha egyszer Magyarországon is, akkor hát... Erdélyben is? Ismerték, követték a könyvkiadók egymás tevékenységét?
K.K.I. -- Mi a Mentor Kiadónál azt tudtuk, amit a szerző üzent, majd később a jogutódok állítottak: hiába volt minden addig megkötött szerződés, Wass Albert művei nem, vagy csak nagyon ritkán kerültek kiadásra. A jogutódok másolatot adtak valamennyi, a szerző által kötött, előző kiadási szerződésről, tájékoztattak arról is, hogy az elmúlt 10 évben ezek alapján tíznél kevesebb műve került kiadásra. Mivel a Czegei Wass Alapítvány kiadási jogát igazoló dokumentumok teljesen egyértelműek voltak, nem láttuk akadályát a sorozat elindításának, ami 1998 augusztusában meg is történt. Tehát először Erdélyben, s csak utána Magyarországon is! Csak a Mentor Kiadó életmű-sorozatának elindítása, a sorozat harmadik kötetének megjelenése után, 1999-ben kezdte el a Kráter Műhely Egyesület is a maga sorozatának kiadását, a szerzőnek a Szász Loránddal 1989-ben, egy szállodai levélpapíron kötött szerződése alapján.
J.I. -– Ma Wass Albert-műveket kiadni tulajdonképpen mérhetetlen vállalás a könyvkiadók részéről. Sőt vállalások sora. A Mentor Kiadó tisztázta, felmérte mindezt? Esetleg – feladatának tartott valamilyen vállalást? Egyes elméletírók szerint a Kráter kiadó „szabja meg a kánont”. Kánon... Hát valamely kánon kiépítése elsősorban és mindenekfelett a Mentor lehetőságe, sőt feladata volt – lett volna...
K.K.I. -- Valóban nem volt könnyű vállalkozás, a kiadó komoly szellemi és anyagi áldozatot hozott a teljes életmű megjelentetésére. Az első kötetek az értékesítésből kitermelték a befektetett szellemi és anyagi áldozatot, ezeknek köszönhetően sikerült teljesítenünk Wass Albert óhaját az erdélyi magyar kultúrát illetően, hiszen a belőlük származó jövedelmet a kiadó az írott magyar kultúra nem piacos, de nagy értéket képviselő műveinek kiadására fordította. A népszerű és olvasmányosabb Wass Albert-művek még eltartották önmagukat, de mivel a Mentor a teljes életmű kiadására vállalkozott, a sorozat vége felé már sok olyan írást voltunk kénytelenek a vállalásunk teljesítése érdekében megjelentetni, amelyekre az olvasóknak csak egy igen szűk köre tartott igényt, ezért még a befektetés sem térült meg a kiadásukkal.
Arról pedig, hogy ki „szabta, szabja meg a kánont”, nem bocsátkozom senkivel vitába, csupán eszébe juttatom az „érdekelteknek”, az „ítélőknek”, hogy illene figyelembe venni az egyik, illetve a másik oldalon kiadott művek sorát. Ugyanis a Kráter Műhely Egyesületnek csak az addig már megjelent művek kiadására szólt a joga, míg a Mentor Kiadónak a teljes életműre, beleértve azokat az írásokat is, amelyeket 2009 márciusában Gálfalvi Ágnes munkatársammal az Alapítvány floridai, Fort Myers-i székhelyén, a 26 nagy doboz magyar, angol és német nyelvű kézirat-hagyaték átfésülése és átolvasása után, tizenegy napos, reggeltől estig tartó munkával, mi azonosítottunk, másoltunk le és hoztunk haza, hogy kiadásukat előkészítsük. A „kánon-megszabáskor” arról az értelmezhetetlen és minősíthetetlen intézkedésről is illene beszélni, amit a magyar igazságszolgáltatás művelt a Mentor Kiadóval, amikor egy nem jogerős ítélet ürügyén, a Kráter Műhely Egyesületet – a „magunk gyermekét” – segítendő, négy évig megtiltotta kiadványaink forgalmazását Magyarországon.
A kánon-építéséről pedig csak annyit: amint azt a sorozat első darabjának, a kiadó nevében írt utószavában megfogalmaztam, a Mentor kiadói tanácsa 1998-ban éppen abból a megfontolásból, tartozás-érzetből indította el az életmű kiadását, hogy segítsen megtalálni Wass Albert helyét a magyar irodalmi kánonban. A többi az értő irodalmárok dolga (nem mintha a tanács akkori tagjai nem lettek volna a legértőbb irodalmárok!)
„A fentiek azonban csupán technikailag magyarázzák a népszerűség változását, és cseppet sem fundamentálisan. A Wass-szövegek népszerűségének fundamentális okaival eddig csupán egyetlen szerző foglalkozott, s ő is csupán annak ideológiai oldalával. Ágoston Vilmos rámutat, hogy milyen ideologikus/kultikus hagyomány készíti elő a Wass-művek népszerűségét, illetve milyen neuralgikus pontokra tapintanak rá ezek a szövegek, melyek a mai olvasók gondolkodásában is jelen vannak.” [4]
„A 20. század sokak szerint legjelentősebb magyar írója életében és holta után is számos ellenzőre, ellenségre talált, de még több hűséges olvasóra, írótársra.” [5]
J.I. -- A statisztikákat, konkrét adatokat tekintve Wass Albert író nagyon népszerű, másrészt az irodalomtudomány, a jog nem mondta ki a boldogító igent. Sőt. Az írót és könyvkiadó igazgatóját kérdezem: Ön szerint hogyan lehet, illetve kell ma szakszerűen meghatározni Wass Albert írói helyét?
K.K.I. --Wass Albert nem egyértelműen népszerű. Van ugyan egy elég széles tábora az olvasást még elfogadott kikapcsolódásként gondolóknak, akik szeretik, mert azt hallják vissza tőle, amit az ilyen-olyan nemzeti érzelmük sugall, de van olyan is, aki nem tartja műveit igazi irodalomnak. Az első csoportban elért „sikerei” ellenére Wass Albertet semmiképpen nem a népszerűsége, hanem írásainak irodalmi értékei alapján kellene végre értelmezni, megítélni. De bárki vállalkozik erre, hiszen értékelik így is meg úgy is, feltétlenül ismernie kellene a szerző valamennyi művét, amit megjelentettünk. Ez volt a kiadó kezdeti célja is: a teljesség, alapként a megítéléshez! Enélkül bármely értékelés, túl azon, hogy lehet tárgyilagos vagy elfogult, keveset ér, mert nem a mindent átfogó tudás alapján született!
„S ezért Uram, a mai napon csak arra kérünk Téged: siettesd e világnak népeit, hogy fölismerjék hamar mindannyian a Te törvényedet, mely szerint a békességnek dolgát nem tárgyalótermekben, hanem külön-külön minden ember a maga lelkében kell elrendezze, kipusztítván onnan az irigysége, a gyűlöletet, az önzést, és megnyitván azt a szeretet számára. Mert nem az az igazi békesség, amit zöld asztalok mellett papírosra írnak, hanem ami az emberiség lelkéből árad, külön-külön minden ember lelkéből a maga békessége s ez a sok kis békesség összeforrván meghozza az áldást a világra. De siess, Uram, az emberek megjavításával, mert lásd, őszbe vegyül már lassan a hajunk, s gyermekeink mellől otthontalanul múlik el a gyermekség ideje, s mi lesz az olyan lélekből, amelyiket már bimbó korában befagyasztott az élet sivársága, s mely örömtelenül sorvad e kietlen emberi sivatagban, aminek hontalanság a neve…” [6]
„Az USA az ügy megvizsgálása után ejtette a vádakat” [7]
J.I. -– Nagyközösségek kritikai tudatának száz évre, jó évszázadra van szüksége hogy eldöntse, valalamely alkotó neve, életműve maradandó-e, vagy nem. Minden bizonnyal hosszú folyamat lesz, de az életművet és recepcióját ismerve már most rá lehet, sőt kell kérdezni: Ön szerint eljön az idő, mikor Wass Albertet rehabilitálják? Sőt, a folyamat már elkezdődött?
K.K.I. -- A válaszhoz először tisztázni kellene, hogy milyen szempontból kell rehabilitálni. Ha az élete és az olykori, nem egyértelműen pozitív megnyilvánulásai szerint ítéljük meg, nem tudom, van-e értelme a rehabilitásának. A tények tények maradnak, függetlenül, hogy rehabilitálják-e vagy sem. Élő és cselekvő emberként része volt egy kornak, úgy gondolkodott, ahogy az neveltetéséből, világlátásából fakadt, és úgy viszonyult a történelmi helyzethez, amint azt az adottságaihoz és a körülményekhez igazított szándékai szülték. Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, egyik-másik esetben miért éppen úgy és nem másképpen, miért nem volt képes különbséget tenni eszme és eszme, ügy és ügy között, noha egészséges értékítélettel áldotta meg a sors. Úgy gondolom, életfelfogás, életszemlélet függvénye, hogy ki hogyan ítéli meg őt ebből a szempontból, ami egyik irányzatnak pozitív lesz, az a másiknak negatív, és fordítva. Én személy szerint ellentmondást érzek az általános írói és az egy-egy helyzettel kapcsolatos, az adott időben történt megnyilvánulásai között, és nem értek egyet vele az olykori, számomra elfogadhatatlan állásfoglalásaiban megfogalmazottakkal, semmiféle szemléletével, ami a kizárólagosságra utal, még akkor sem, ha általában emberségesnek, emberszertőnek vélem abból, amit írásainak többségében igyekszik felénk közvetíteni. Az én felfogásomban, valamennyi szava, tette, amit nem a minden emberrel szembeni tisztelet és szeretet irányított, amit ő különben többször is, több helyen is hangoztatott, nem csak elfogadhatatlan a ma tisztességes érzelmű embere számára, de mélységesen elítélendő is.
Ami a történelmi, jogi helyzetét illeti, mindig eszembe jut, amit Ion Coja, a Bukaresti Egyetem – nem a magyar-barátságáról elhíresült – román irodalom professzora mondott A funtineli boszorkány román fordításának marosvásárhelyi bemutatóján: „Feloldhatatlan az a paradoxon, hogy ez a románokat ilyen empátiával bemutató magyar gróf háborús bűnös lehet.”
A műveit illetően pedig miért lenne szükség a rehabilitálásra, amikor még semmilyen átfogó ítélet nem született róluk az értéküket tekintve, s ma is csupán az olvasói befogadás szempontjai vannak előtérben?
J.I. -– Mi lehet a folytatás?
K.K.I. -- Olvasni fogják, mert mindig lesznek olyanok, akik azt szeretik olvasni, arra van beállítva a lelkük-eszük, amit Wass Albert – jól, kevésbé jól – a múltból közöl. A Farkasverem című első regényét, amelyre annak idején Baumgarten-díjat kapott, én is szívesen olvastam újra, mert azt, apróbb hibái ellenére, a jó irodalom kategóriába sorolom. Az egész életmű nekem sok, mert kissé egyhangú.
J.I. -– Ha lehetősége lesz rá, újraindítja a Mentor Könyvkiadót?
K.K.I. -- Ami egyszer becsődölt, azt nem érdemes újra indítani, legalábbis nem ugyanabban a formában, nem azonos keretek között. De 2014-ben bejegyeztettük, 2015-től működtetjük a Mentor Könyvek Kiadót, a fiam, ifj. Király István a vezetője, 2017 decemberéig én voltam a felelős kiadója, addig szellemiségében, törekvéseiben elődjének hagyományait igyekeztünk folytatni, az írott értékek közkinccsé tételét. Mivel azonban az új Mentornak más a vezetője, megtörténhet, hogy a jövőben más szempontok érvényesülnek majd.
J.I. -– A Wass Albert-életmű kiadását – valamiképpen, bármiképpen... – folytatni fogják?
K.K.I. -- Azt hiszem, nem. A Mentor Kiadó 1998–2012. között elvégezte a feladatot, amit vállalt: az életmű-sorozat 53 kötetében és 5 külön, gyermekeknek szóló kötetben megjelentette az egyelőre ismert teljes Wass Albert-életművet, feldolgoztuk a hagyatékot, lefordíttattuk és kiadtuk az angolul és németől írt szövegeit is. Az Egy gondolat története című, kétkötetes gyűjteményben, amelyet a sorozat zárásaként én szerkesztettem, igyekeztünk bemutatni azt az ívet is, amelyet a „szent ügy” iránt elkötelezett író 1942. és 1994. között bejárt, hogy azt is egyértelművé, mindenki által követhetővé tegyük. Minden egyéb munka az elkövetkezőkben azokra tartozik, akiknek ilyen-olyan megfontolásból szabott Vagy vállalt feladatuk lehet az értékítélet.
A Mentor Könyvek Kiadó a közeljövőben nem óhajt a Wass Albert művek kiadásába befektetni, még a feltételezett nyereség reményében sem.
Jegyzetek
[1] http://www.wikipédia:wass_albert (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
[2] http://www.szekelyhon.ro (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
[3] http://www.BESZÉLŐ.Feldmájer_Benjámin:WassAlbertet_olvasok (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
[4] http://www.BESZÉLŐ.FeldmájerBenjámin:WassAlbertet olvasok (Utolsó megnyitás: )
[5] Turcsány Péter: Wass Albert utóélete, Kráter Műkely Egyesület, Budappest, 2004
[6] Wass Albert: Valaki tévedett
[7] http://ww.wikipédia:wassalbert (Utolsó megnyitás: 2018.04.19.)
2018