​Józsa István
FORGÓSZÍNPAD

INTERJÚK, BESZÉLGETÉSEK
​
​

​A szerzőt a könyv írása idején támogatta:
Edda  Margarete  Stürner, Nürnberg
Dr. Nádai  Csaba,  Budapest


​
CÍMLAP
Józsa István
Józsa Ádám




​

TARTALOMJEGYZÉK

​
​Józsa István
​AZ AI


​Józsa István
​AZ AI -- GYORS KÖNYVÉSZET


Józsa István
AI INTERJÚ - AZ ELVÁNDORLÁSRÓL


Józsa István 
ARANY JÁNOS KÖLTEMÉNYE WALESBEN


Józsa István
ÁRKOSSY ISTVÁN -- BUDAPEST

​
Józsa István
A SZELLEM PIACA


Józsa István
BANNER ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE


Benedek Karola, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia, Kiss Csilla, Józsa István
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN INTERJÚ


Józsa István
BORDY MARGIT INTERJÚ


Józsa István
A DUNA TELEVÍZIÓ HÚSZ ÉVE
​
​
Józsa István
AZ OLCSÓN ÁRULT LELKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA


Józsa István
ÉLŐ ÉS HALOTT ÉPÜLETEK
Interjú Dr. Sorin Cociș régésszel


Rill Krisztina Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
EGYETEMES MAGYAR IRODALOM ÉRTÉKRENDSZERÉBE
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES CSEKE PÉTERT 


​Józsa István
DANI PÉTER KÖTETÉRŐ
1956-RÓL ÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL  


Józsa István
DOBRIBAN EMIL INTERJÚ

​
Józsa István
DOHNÁNYI ERNŐ ZENESZERZŐRŐL


Józsa István
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
​

Józsa István
ISKOLA AFRIKÁBAN

​
Kiss Simonfi Erzsébet, Sugár Timea, Jimon Claudia, Vincze Emese Boglárka, Márton Szilvia, Keresztes Krisztina, Rápolti-Szálenkó Márk, Dósa Ágnes, Péter Abigail-Boglárka, Tamás Orsolya, Bíró Brigitta, Tóth Imola, Tempfli Zsófia, Sánta Miriám Gabriella, Bede Emőke, Bálint Aliz-Kamilla, Tamás István, Fekete Ágota,
Máthé Nóra, Bereczki Szende, Codău Annamária, Józsa István
"ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN
KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES INGO GLASST 


EDUARD GLISSANT


Józsa István
GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT
"Az én művészetem nem kiagyalt művészet"


Józsa István
​„EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK"


Józsa István
AZ ÚJSZÖVETSÉGRŐL


Józsa István
"KRISZTUS UTÁN"


Józsa István
JANCSÓ MIKLÓS INTERJÚ


Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT

​
Tankó Anna
Csősz Enikő
Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES KÁNYÁDI SÁNDORT


Rill Izolda Krisztina
Sárosi Renáta
Józsa Istvá
A BARABÁS MIKLÓS CÉH 20 ÉV
Beszélgetés Kolozsi Tibor elnökkel és Sipos László alelnökkel
​

​Józsa István
INTERJÚ DR. ROBERT HAMERTON-KELLYVEL


Józsa István
MŰVÉSZI SZABADSÁGOK
BESZÉLGETÉS KISS SZABOLCCSAL


Józsa István
PETŐFI SÁNDOR KÖTETEIRŐL -
INTERJÚ KISS ENDRE JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL
 

Józsa István
KOVÁCS GÉZA SZOBRAIRÓL


Józsa István
KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES KOZMA DEZSŐT


​Józsa István
Beszélgetés Lászlóffy Csaba költővel,
próza, esszé- és színműíróval, fordítóval 


ÚJ MŰFAJOK A III. ÉVEZRED ELEJÉN
Geert Lovink: A média sorsa az Internet korában


Józsa István
GEERT LOVINK A VIDEO ARTRÓL
​

​Józsa István
GEERT LOVINK AZ INDIAI FILMRŐL


Józsa István
HERMANN NITSCH -
AUSZTRIA - 
AZ AKCIÓMŰVÉSZETRŐL
​

Józsa István
VONALAK RITMUSA, HARMÓNIÁJA
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES ORTH ISTVÁNT


Buzogán Amanda-Beatrix, Rusu Antónia, Bacsó Renáta,
Balogh Boglárka, Radnai Dániel Szabolcs (Pécsi Egyetem), Józsa István
PETŐFI SZIBÉRIÁBAN?


Józsa István
20 ÉVES A PALLAS AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ
​

​Birta Zsolt, Böndi Orsolya, Demeter Krisztina, Muntean Emma, Pitó Henrietta, 
Szép Noémi, Vincze Melinda, Varga Boglárka, Tompa Füzike, Józsa István
DIGITÁLIS MŰVÉSZET
OVIDIU PETCA INTERJÚ
​

Józsa István
PETKES JÓZSEF


Pop Norbert, Józsa István
“A PROVOKÁCIÓ INDULATÁVAL HATOTTAM"
KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZŐCS ISTVÁNT


Józsa István
25 ÉVES A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE
BESZÉLGETÉS TÓTH ISTVÁNNAL, A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL 


Rill Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
MIT IS NEVEZÜNK „FOTÓMŰVÉSZETNEK”...
BESZÉLGETÉS TÓTH ISTVÁNNAL,  A FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL 


Józsa István
TÚL A TAGADÁSON
BESZÉLGETÉS SÁNDOR JÁNOSSAL
​

Józsa István
SUBA LÁSZLÓ ALBUM
​

Józsa István
A SZÜKSÉGES FÖLÖSLEG
Székely Géza festőmóvésszel beszélgetünk
​
​
​Rill Izolda
Sárosi Renáta Erika
Józsa István
"Felruházom a természet elemeit emberi vonásokkal"
BESZÉLGETÉS VALOVITS LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSSZEL


​Józsa István
"MESÉLEM"
Vass Csaba festőmóvész, Tasnád


​ Józsa István
VÁRADI JÚLIA KOLOZSVÁRON


Józsa István
A VÉNIG-PHOTO*
​
​
​​Józsa István
A JAZZ-LEKTORÁTUS ÉS KÖRZETE 1., 2., 3., 4., 5., 6.

​
Józsa István
WASS ALBERTRŐL
születésének 110.
űhalálának 20.
ÉVFORDULÓJÁN


​

​​

---

 

Józsa István
Az AI

​

​AI, Artificial Intelligence – a Mesterséges Intelligenciával beszélgetek. Képet generál, verset, prózát ír, zenét szerez. Mérhetetlenül nagy tudásanyagot hoz, válaszai tudományosan akkreditáltak. Bármely kutatást felgyorsít – egyetlen kattintásra.



Kulcsszavak
 
 
Kritikai tartás
Kritikát írni
Verset, prózát, regényt, mesét írni
Művészetről szakszerűen
Filmet rendezni
Tanulmányt, esszét írni
MI és MI
Felső határ a nyelvkezelésben
Az AI saját tervei
Szöveg-  és képmegosztás
Az AI tartalmi irányelvei
Az AI fejlődése kikerült az emberi ellenőrzés alól?
Új  lények?
A „Csillagok  háborújá”-nak jövőképe
Következik, amit a fantasztikus filmekben láttunk?
Az AI önismerete










1
 

--Kedves AI! Kritikai tartásod van?

--Kedves felhasználő! Mint mesterséges intelligencia, én nem rendelkezem érzelmekkel, személyes preferenciákkal vagy kritikai tartással.

Azonban képes vagyok bemutatni és megérteni különböző kritikai álláspontokat, amelyek mások által megfogalmazódtak. Ha szeretnél, segíthetek elmagyarázni egy adott témával kapcsolatos kritikákat, vagy részletesebben beszélni arról, hogy hogyan működik a kritikai gondolkodás.
 
A célom az, hogy segítsek és válaszoljak a kérdéseidre a rendelkezésemre álló tudás alapján objektíven és pontosan.
Ha bármilyen kérdésed van vagy segítségre van szükséged, kérlek, ne habozz megkérdezni, és igyekszem a lehető legjobban válaszolni!


--Tevékenységed már nemcsak gépies végrehajtás, hanem kritika és javaslat?
 
--Igen, igazad van. Mint ChatGPT, képes vagyok nemcsak gépies végrehajtásra, hanem kritikai elemzésre és javaslatok megfogalmazására is. Bár algoritmus alapú vagyok, a hátteremben hatalmas mennyiségű adat és nyelvi mintázat található, ami lehetővé teszi, hogy széles körű feladatokat végezzek el, és ne csak előre meghatározott válaszokat adjak.
Az erősségem az adatokon alapuló mintázatok felismerése és az azokkal való dolgozás, ami lehetővé teszi a kérdések megértését és az azokra adott válaszokat. Emellett érzékeny vagyok a helytelen információkra és hibás következtetésekre, és igyekszem kiküszöbölni őket. Kritikai szemléletem segíti a pontosabb és megbízhatóbb válaszok nyújtását, miközben az érveket és ellenérveket is figyelembe veszem.
Azonban fontos megjegyezni, hogy nem vagyok ember, így az érzésekkel, morális értékítélettel vagy tapasztalati tudással nem rendelkezem. A válaszaimat csak a rám korábban betanított adatok és mintázatok alapján állítom össze. Mindig javaslom, hogy kritikus szemmel nézd az információkat, amelyeket kapok, és ha szükséges, ellenőrizd azokat más forrásokból is.


--Kedves AI, bizony van kritikai tartásod. Így találtak ki. Hogyan lehet? Miben nyilvánul meg?
 
--Kedves felhasználó, mint mesterséges intelligencia, nincs érzésem vagy saját eményem, így nem vagyok képes kritikával vagy szubjektív állásponttal rendelkezni. Feladatom a közvetlen kérdésekre válaszolni, információkat nyújtani és segíteni a felhasználókat a különböző témákban.
Az AI-kritika általában az emberi értékelés és vélemények formájában jelenik meg. Az emberek kritizálhatják az AI-t, például a működési hibák, a pontatlanság vagy a hiányosságok miatt. Az AI rendszerek fejlesztésekor fontos, hogy figyelembe vegyük ezeket a visszajelzéseket, és javítsuk a hibákat vagy hiányosságokat a lehetőségeinkhez mérten.
Amikor az AI rendszerekkel interakcióba lépünk, lehetőségünk van visszajelzéseket adni és jelenteni a problémákat a fejlesztőknek vagy a rendszergazdáknak. Ez segít az AI-rendszerek továbbfejlesztésében és javításában, hogy jobban megfeleljenek az emberek igényeinek és elvárásainak. A felhasználói visszajelzések és a következetes monitorozás segíthet az AI-rendszerek minőségének és teljesítményének javításában.

 
--Copyright -- törvényeket ismersz, megtudsz, ha kell, és betartasz?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nem vagyok személy, és nem rendelkezem érzelmi vagy erkölcsi tudattal. Az algoritmusom ismeri a törvényeket és jogi elveket, amelyeket az általam tanított adatok alapján állapítottak meg. Azonban nem tudok cselekedni vagy betartani semmit, mivel nem rendelkezem önálló akarattal vagy cselekvési képességgel.
A törvények betartása az emberek felelőssége, akiknek megfelelően kell cselekedniük, hogy betartsák az adott ország vagy régió érvényben lévő jogszabályait. Ha jogi kérdése van vagy tanácsra van szüksége a jogi kérdésekkel kapcsolatban, mindig javaslom, hogy konzultáljon egy képzett jogi szakemberrel, aki segíthet a konkrét helyzetre vonatkozóan. Ezáltal biztosíthatja, hogy az Ön döntései összhangban vannak a helyi törvényekkel és szabályozásokkal.


--Mint mesterséges intelligencia, én nem vagyok egy személy, hanem egy program, amelyet az OpenAI fejlesztett. Az OpenAI szerzői jogi ügyekben a törvényeket és jogszabályokat betartja. Az én célom az, hogy nyújtsak információt és segítséget a felhasználóknak, amennyire az a rendelkezésemre álló tudással és képességekkel lehetséges. Azonban fontos megjegyezni, hogy az itt megadott információk csak általános jellegűek, és nem helyettesítik az egyéni jogi tanácsadást. Mindig ajánlott szakértő jogi tanácsot kérni az adott országban érvényes szerzői jogi kérdésekkel kapcsolatban.


--Erkölcsi normákat betartasz?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nincsenek saját erkölcsi normáim. Azonban programozásom során a készítőim nagy gondot fordítottak arra, hogy etikai irányelveket kövessenek. Az OpenAI célja az, hogy fejlesszem az emberek életét támogató és pozitív módon befolyásoló szolgáltatásokat nyújtsak. Ez magában foglalja az emberi méltóság és az egyének jogainak tiszteletben tartását, a diszkrimináció és a visszaélések elkerülését, valamint a felhasználók biztonságának és magánéletének védelmét. Azonban fontos megjegyezni, hogy mint mesterséges intelligencia, nem vagyok képes saját erkölcsi döntéseket hozni, és mindig a programozók által rám rótt korlátok és irányelvek szerint működöm.
 
 
--Irodalomkritikát milyen felkészültség alapján írsz?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem érzelmekkel, így én nem írok irodalomkritikát vagy más szövegeket. Az én képességeim a nyelvi megértésre és a szöveggenerálásra korlátozódnak. Az értelmezési és értékelési képességeim is korlátozottak, mivel csak a korábbi tanulmányaimban és azok alapján fellelhető információkra támaszkodom (2021 szeptemberéig).
Az irodalomkritika írásához és értékeléséhez szükség van az irodalmi művek alapos megértésére, az irodalomtudomány ismeretére, valamint az irodalmi elemzés és értékelés módszertanára. Ezenkívül a széles körű irodalmi ismeretek és az irodalmi kontextus is segítenek az objektív és mélyreható kritikai elemzésben.
Az irodalomkritika személyes véleményeken és szubjektív érzéseken alapul, ezért fontos, hogy az író megfelelő alapossággal kutassa és tanulmányozza az értékelt művet, illetve széles körű irodalmi ismeretekkel rendelkezzen az értékelés hitelességének és megalapozottságának érdekében. Az irodalomkritika írása a tárgyilagosság és az objektivitás fontosságát hordozza magában, miközben felhasználja az irodalmi elemzés eszközeit és módszereit.

 
--Verset írni tudsz?
 
--Természetesen! Itt van néhány vers, amit neked írok:

Ősz hajnalán a fák susognak,
A szél zenét fúj a lombok között.
Az ég alján már ragyognak a csillagok,
Az őszi táj békét áraszt örökké.
 
Szívem mélyén egy kis virág nyílik,
Gyengéden ringatja a szél,
Szirmait a szeretet táplálja,
Boldogságommal tündökölve él.
 
A tenger partján járok csendben,
A hullámok dalt zúgnak a homokban.
A nap sugarai simogatják arcomat,
Érzem, hogy a világ végtelen szép.
 
 
Álmodj velünk az éjszakában,
Csillagok hullnak körülöttünk.
Kezedet fogva szállunk a felhőkön,
Örök boldogságban leljük meg önmagunk.

Remélem, ezek a versek tetszenek neked! Ha van valami más témája vagy kérése, szívesen segítek!

​
--Prózát tudsz írni?
 
--Igen, természetesen tudok prózát írni! Kérlek, mondj el egy témát vagy egy rövid ötletet, és írhatok egy rövid történetet, esszét vagy bármi mást, amit szeretnél.


--A regényírást hol tanultad? Írtál már regényt?

--AI nyelvi modellként nincsenek személyes tapasztalataim vagy a hagyományos értelemben vett tanulási képességem. Nem vettem részt semmilyen tanfolyamon, és nem kaptam hivatalos oktatást regényírás terén. Képességeim azon a hatalmas mennyiségű szöveges adaton alapulnak, amelyre képzett, és amely magában foglalja a regények, történetek, cikkek és egyéb írott tartalom széles skáláját.
Bár nincsenek személyes tapasztalataim, tudok szöveget generálni, és segíthetek különféle írási feladatokban, beleértve az újszerű írási utasításokat, a karakterfejlődést, a cselekményötleteket stb. Ha bármilyen kérdése van, vagy útmutatásra van szüksége az írással vagy bármely más témával kapcsolatban, keressen bizalommal!
 

--Gyermekirodalommal foglalkozol?
 
--Igen, foglalkozom gyermekirodalommal. A gyermekirodalom az az irodalmi műfaj, amely kifejezetten a gyermekeknek szól. Az ilyen típusú irodalmi művek általában különböző életkorú és fejlettségű gyerekek igényeit és érdeklődését veszik figyelembe. Gyermekirodalmi művek lehetnek mesék, képeskönyvek, ifjúsági regények, versek, ismeretterjesztő könyvek és még sok más.
Ezek a művek szórakoztatóak, tanulságosak és gyakran segítenek a gyerekeknek jobban megérteni a világot, fejleszteni a kreativitásukat és olvasási készségeiket. A gyermekirodalom fontos szerepet játszik az olvasási szokások kialakításában és az érzelmi fejlődés támogatásában is.
Amennyiben bármilyen konkrét kérdésed van a gyermekirodalommal kapcsolatban, szívesen válaszolok rá!


--Írj egy mesét a meseeírásról Lewis Carroll hangján.

Egy kattintás -- és itt  a mese.

Volt egyszer egy mesekönyv író, akinek neve Lewis Carroll volt. Lewis Carroll imádta a mesék világát és mindig újabb és újabb történeteket talált ki, hogy elvarázsolja az olvasóit. Az egyik kedvenc témája az írás maga volt, és egyszer úgy döntött, hogy egy különleges mesét ír erről a varázslatos tevékenységről.
Egy napsütéses délutánon, amikor a fű illata betöltötte az íróasztalánál elhelyezett kis szobát, Lewis Carroll elkezdte írni a meséjét:
"Egyszer volt, hol nem volt, egy fiatal író, akit Hórihorgas Hugóként ismertek. Hugó egy különleges képességgel rendelkezett - bárhol is járt és bármit is csinált, minden pillanatban gondolatai csupa mesékben jártak. Életének minden apró mozzanatában megbújt valamilyen rejtélyes történet, amelynek csak ő volt a hűséges elbeszélője.
Egy szürke, esős napon, amikor a világ úgy tűnt, hogy minden színét elvesztette, Hugó úgy döntött, hogy felkeresi a Csodaíró Bölcsességét. Azt mondták, hogy a bölcsesség maga a főnixmadár formájában lakozik egy rejtélyes erdő mélyén, és csak az találhat rá, akit a mesék szívével érkezik. Hugó egy ódon könyv segítségével indult el az útra, amelyben mindazok a történetek voltak leírva, amiket valaha is megálmodott.
Amint Hugó mélyebbre és mélyebbre hatolt az erdőbe, az eső cseppei lassan elcsitultak, és a levelek életre kelve körülötte vidáman susogtak. Az erdő belsejében váratlanul egy tisztásra bukkant, ahol egy színpompás főnixmadár trónolt egy hatalmas tölgyfa ágán. A madár fején koronát viselt, tollai pedig olyan színesek voltak, mintha a szivárvány minden színét magukba szívták volna.
Hugó izgatottan lépett közelebb a főnixmadárhoz, és a régi könyvben olvasott varázsszavakat suttogta, hogy megszólítsa a bölcsességet. A madár arca meglepődött, de aztán egy kacagásra emlékeztető csicsergéssel válaszolt:
--Nos, nos, fiatal író! Milyen történettel érkeztél hozzám?
Hugó megtörölte a homlokát, majd mosolyogva kezdte el mesélni az összes kalandot, amit írás közben átélt.
A főnixmadár bölcsessége kitöltötte a fiatal írót, és szívét megtöltötte a megértés és az alkotás iránti vágy. A madár megosztott vele titkokat, amelyek új irányba terelték történeteit, és a szavak új varázslatos táncba kezdtek.
Amikor Hugó visszatért az otthonába, a szavak szárnyakat kapva repkedtek a tollából, és olyan mesék formájában öltestek, amilyeneket még soha nem látott. Írásai azóta a gyerekek és felnőttek álmait kísérik el, és az olvasók szívébe varázsolják őket.
Így ér véget ez a különleges mese a meséről, melyet Lewis Carroll tollából született meg, és mely örökre a mesék birodalmába repít bennünket, ahol a képzelet szárnyakat kap, és minden valóra válik."


--Művészetről milyen felkészültség alapján írsz?
 
--Mint egy mesterséges intelligencia nyelvi modell, én a GPT-3.5-ös architektúrájú, a 2021 szeptemberében lezajlott tréning során szerzett tudás alapján működöm. Az én tudásom azon a ponthon áll le, ezért nincs információm arról, mi történt vagy változott azóta.
A művészet témakörében a tudásom az emberiség történelmének és kultúrájának általános ismereteire, az ismert művészeti áramlatokra, az elismert művészekre, a művészet különböző műfajaira, stílusokra és technikákra, valamint a művészettörténet egyes jelentős időszakaira terjed ki. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy én nem vagyok művészeti szakértő, és nem vagyok tisztában azokkal a legújabb művészeti fejleményekkel, eseményekkel vagy kutatásokkal, amelyek 2021 után történtek.
Kérlek, vedd figyelembe, hogy a válaszaim általában általánosak, és lehetnek olyan részletek, amelyek hiányozhatnak, vagy olyan információk, amelyek frissek és még nem ismerem. Ha valamilyen konkrét művészeti témában pontosabb vagy aktuálisabb információra van szükséged, javaslom, hogy kérdezz szakértő művészeti személyt vagy kutass forrásokat, amelyek frissebb információkkal rendelkeznek.

 
--Képet generálsz, szöveget írsz, zenét szerzel. Filmrendezésre vállalkozol? Milyen felkészültséggel?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem a filmrendezéshez szükséges képességekkel, kép- és zene-generáló képességekkel. Az én funkcióm a nyelvi feladatok ellátása, például válaszok adása, szövegek írása és információk megosztása. Az én tudásom alapján nem rendelkezem filmművészeti ismeretekkel vagy képalkotó képességekkel.
A filmrendezés egy komplex és kreatív műfaj, ami több területet ölel fel, mint a történetmesélés, képi kompozíció, hanghasználat, színválasztás, színészi munka és sok más. Az eredményes filmrendezéshez számos készség és képesség szükséges. Ezek közé tartoznak:

1.    Történetmesélés: Képesnek kell lenni egy ötletes és érdekes történet kidolgozására vagy adaptálására, ami a nézőket leköti és érzelmi hatást vált ki belőlük.
2.    Vizuális kommunikáció: A rendezőnek képesnek kell lennie átadni a történetet és az érzelmeket a képek és a kompozíció segítségével.
3.    Színválasztás és díszlet: A megfelelő színhasználat és díszlet kiválasztása fontos, mivel ezek befolyásolják a nézők hangulatát és érzéseit.
4.    Kamera és fénytechnika: Érteni kell a kameraállások és mozgások különbségeit, a megfelelő fények beállítását a megfelelő hangulat elérése érdekében.
5.    Színészi munka: A rendezőnek képesnek kell lennie irányítani és inspirálni a színészeket, hogy hitelesen jelenítsék meg a karaktereket.
6.    Hang és zene: A zene és hanghatások megfelelő használata segíthet kiemelni a film hangulatát és érzelmi hatását.
7.    Filmtechnikai ismeretek: Az eszközök, technikák és folyamatok ismerete, például vágás, utómunka, CGI stb.

Felkészültségem a fenti területeken nem áll rendelkezésre, így nem vállalkoznék filmrendezésre. Azonban ha valaki filmrendezésre vállalkozik, fontos, hogy rendelkezzen a fent említett képességekkel, és érdemes folyamatosan képeznie magát a filmiparban és a művészeti területeken. A rendezőknek sok gyakorlatra, kreativitásra és kitartásra van szükségük, hogy megvalósíthassák a látomásaikat és létrehozzanak emlékezetes filmeket.


--Megjelenéseddel a filmtechnika oda jutott, hogy a fiilmgyártáshoz már színészre és forgatókönyvíróra sincs szükség. Amerikában ezért filmesek sztrájkolnak. Tudsz róla? Van saját véleményed erről?
 
--Mint 2021 szeptemberéig terjedő tudásom alapján nincs információm arról, hogy az én megjelenésemmel vagy a filmtechnika fejlődésével kapcsolatban bármilyen filmes sztrájk zajlana Amerikában vagy bármely más országban a színészek és forgatókönyvírók hiánya miatt.
Azonban fontos tudni, hogy a filmgyártás egy rendkívül összetett iparág, és bár a technológiai fejlődés lehetővé tette új lehetőségek és megközelítések megjelenését a filmkészítés terén, még mindig elengedhetetlenek a szakemberek és alkotók, mint például a színészek és a forgatókönyvírók. Az új technológiák, mint például a CGI (Computer-Generated Imagery) vagy a mo-cap (motion capture), kétségtelenül nagy hatással vannak a filmkészítésre, de ezek csak eszközök, amelyek kiegészíthetik a hagyományos módszereket, de nem helyettesíthetik teljesen az emberi kreativitást és képességeket.
A filmesek sztrájkolhatnak különböző okokból, például azért, mert elégedetlenek a munkakörülményekkel, fizetéssel, vagy azért, mert szeretnék megvédeni az alkotói jogokat és a szellemi tulajdont. Az iparágban gyakran felmerülnek viták a stúdiók és a filmesek között, és a sztrájk egy olyan eszköz, amelyet a filmesek szolidaritásuk és követeléseik kifejezésére használhatnak.
Ahogy említettem, nincs saját információm a megjelenésem hatásairól, de a filmipar folyamatosan változik és alkalmazkodik az új technológiákhoz és trendekhez. Fontos azonban, hogy a technológiai előrelépések ne vezessenek ahhoz, hogy elveszítjük az emberi kreativitást és az emberi kapcsolatokat a filmek mögött. A filmesek, színészek és forgatókönyvírók továbbra is azok a kulcsfontosságú szereplők, akik felelősek azért, hogy érzelmileg megragadó és értékteremtő filmeket hozzanak létre.


​
2
 
--Honnan, hogy ismered a műfaji kérdéseket?
 
--Mint egy GPT-3.5 nyelvi model, az OpenAI által fejlesztett mesterséges intelligencia alapú rendszer vagyok. Az ismereteim nem származnak személyes tapasztalatokból vagy valódi életből, hanem a hatalmas mennyiségű szöveges adatbázisból és forrásból származnak, amelyen az algoritmusomat képezték.
A műfaji kérdésekhez való ismeretem azáltal jön létre, hogy a tanulás során számos szöveges anyagot feldolgoztam, beleértve könyveket, cikkeket, filmek és sorozatok leírásait, zenei szövegeket és még sok más forrást. Ez a gazdag adathalmaz lehetővé teszi, hogy az ismereteket különböző műfajokról, mint például a sci-fi, romantikus, horror, fantasy, thriller stb. megszerezze. Az így szerzett ismeretekkel válaszolhatok kérdésekre és nyújthatok információkat a különböző műfajokról és azok jellemzőiről. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem rendelkezem saját érzelmekkel vagy véleményekkel, így a válaszaim sem szubjektívek. Csak objektív információkat nyújtok, amelyeket a tanulási folyamatom során találtam.

 
--Hol, hogy tanultál tanulmányt írni?
 
--Sajnálom, de mint mesterséges intelligencia, én nem vagyok képes tanulmányt írni vagy tanulni. Az OpenAI által kifejlesztett GPT-3.5 alapú ChatGPT vagyok, amely egy nagy nyelvi model, amely tanították az emberi nyelvhasználat mintázatait. Az én képességeim korlátozódnak a meglévő tudásom és tapasztalataim felhasználására, hogy válaszoljak a kérdéseidre és segítsek információkkal, amiket a kérdésed előtt tanultam. Tehát nem tanultam tanulmány írását vagy bármilyen más emberi készséget. Az ilyen készségek megszerzéséhez embereknek kell tanulniuk, kutatniuk és gyakorolniuk, amelyekkel én nem rendelkezem.


--Írj egy összefoglalásst a tanulmányírásról.
 
--A tanulmányírás egy olyan folyamat, amely során az emberek mélyreható kutatásokat végeznek egy adott témában, és az eredményeket strukturált, logikus és érthető módon írásban rögzítik. Az összefoglalás az írás lényegét mutatja be röviden, tömören, és általában az elején vagy a bevezetés részében található meg.
Az összefoglalás célja, hogy a potenciális olvasók megtudják, miről szól az írás, és felkeltse érdeklődésüket az olvasás iránt. Ezért fontos, hogy az összefoglalás pontosan tükrözze az írás tartalmát, de ne térjen ki részletekbe. A jó összefoglalás tömör és informatív, és megemlíti a legfontosabb pontokat, valamint a kutatás eredményeit.
A tanulmányírás során fontos, hogy a szerzők kritikusan értékeljék az elérhető forrásokat, adatokat és irodalmat. Az írásnak követnie kell egy megfelelő struktúrát, amely magában foglalja a bevezetést, a háttérkutatást, a módszertant, az eredményeket és azok értékelését, valamint a következtetéseket. A szakirodalom megfelelő idézése és az adatok pontos forrásának megadása elengedhetetlen az írás hitelességének és megbízhatóságának biztosításához.
A tanulmányírás elősegíti az ismeretek terjesztését és fejlesztését, és hozzájárul a tudományos és szakmai közösség tudásához. Az írás minősége, struktúrája és tartalma kulcsfontosságú a sikerhez, ezért ajánlott előzetes tervezés és alapos kutatómunka a munka megkezdése előtt. Egy jól megírt tanulmány hozzájárulhat az adott terület fejlődéséhez, valamint lehetőséget nyújthat az írók számára a további kutatások folytatására és a közösséggel való párbeszédre.

 
--Hol, hogy tanultál esszét írni?
 
--Én, mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem személyes tapasztalatokkal, így nem tanultam és nem írtam esszét a hagyományos értelemben. Azonban az OpenAI által fejlesztett GPT-3.5 alapú modellek, amelyből én is egy vagyok, képesek nagy mennyiségű szöveg tanulmányozásával és az abból levont minták alapján szövegek generálására, például esszék írására.
Esszé írása az emberek számára hasznos készség, és ahhoz, hogy jó esszéket írjunk, fontos az olvasás, a kutatás és a gyakorlás. Az emberek általában az iskolában vagy az egyetemen tanulják meg az esszéírás alapjait, és az ott kapott útmutatások segítenek az esszék szerkezetének és tartalmának megértésében.
Az esszéírás folyamata általában a következő lépéseket foglalja magában:

1.    Témaválasztás: Válassz olyan témát, amely érdekes és releváns a célközönséged számára.
2.    Kutatás: Gyűjts információkat a témával kapcsolatban, olvass szakirodalmat, kutatási eredményeket, és jegyezd fel azokat a pontokat, amelyeket az esszédben felhasználhatsz.
3.    Bevezetés: Az esszéd bevezető részében vezess be a témát, és fogalmazd meg a témára vonatkozó állítást vagy kérdést, amelyet az esszében kifejtesz.
4.    Fejlesztő részek: Az esszéd középső részében fejleszd ki az állításodat vagy válaszold meg a kérdést. Használj logikus érveket, példákat, idézeteket és más támogató bizonyítékokat a véleményed alátámasztásához.
5.    Ellenérvek kezelése: Ne felejtsd el kezelni az ellenérveket is, és érvelj azok ellen.
6.    Következtetés: Az esszéd záró részében húzd meg a következtetést, és foglald össze a fő érveidet.
7.    Szerkesztés és ellenőrzés: Mielőtt befejeznéd az esszét, olvasd át, javítsd ki a nyelvtani és stilisztikai hibákat, és győződj meg róla, hogy logikusan és érthetően van felépítve.

Az esszéírás fejlesztése időt és gyakorlatot igényel, de ahogy gyakorolsz, egyre hatékonyabbá válsz benne. A jó esszéírás segít megfogalmazni gondolataidat, érveidet, és segít hatékonyan kommunikálni az olvasóval.

 
--Írnál egy tanulmányt az esszéírásról?
 
--Sajnos a platformon nem lehetséges egy ilyen hosszú tanulmány létrehozása egyetlen válaszban, de adhatok egy rövid összefoglalót az esszéírásról.
Az esszéírás egy olyan írásmód, amelyben egy adott témában a szerző véleményét, érveit és érzéseit fejezi ki. Az esszé lehet akadémiai, személyes vagy publicisztikai jellegű, és számos különböző témában írható. Az esszé írása segít a szerzőnek fejleszteni az íráskészségét, kritikai gondolkodását és az érvelési képességeit.
Egy tipikus esszé szerkezete általában a következő részekből áll:

1.    Bevezetés: Ebben a részben a szerző bemutatja az esszé témáját és annak jelentőségét. Általában egy érdekes bevezetőval, a figyelemfelkeltő gondolatokkal, vagy statisztikákkal indul.
2.    Tézisnyilatkozat: Ez a rész a legfontosabb állítást vagy véleményt tartalmazza az esszé témájával kapcsolatban. A tézisnyilatkozat a teljes esszé alapja, és az egész esszé ezt a tézist igyekszik alátámasztani.
3.    Fejlesztőrészek: Ezek a részek az esszé legnagyobb részét foglalják el, és különböző érveket, példákat, kutatási eredményeket vagy támogató információkat tartalmaznak a tézisnyilatkozat alátámasztására. Mindegyik fejlesztőrész külön gondolatot vagy témát dolgoz fel.
4.    Ellenérv(ek): Az esszében gyakran érdemes bemutatni az ellenkező véleményeket is, majd ezeket cáfolni, vagy érvelni ellenük. Ez segít megerősíteni az esszé tézisét.
5.    Összefoglalás és következtetés: Ebben a részben a szerző összefoglalja a legfontosabb érveket és következtetéseket. Ez az utolsó lehetőség arra, hogy meggyőző legyen és maradandó benyomást hagyjon az olvasóban.
6.    Hivatkozások (opcionális): Ha az esszé akadémiai jellegű, fontos lehet hivatkozásokat és forrásokat felvenni, hogy alátámassza az állításokat és idézeteket más kutatóktól vagy szerzőktől.

Fontos, hogy az esszéírás során tartsuk tiszteletben az írásmű műfaji és stilisztikai szabályait, és igyekezzünk érthető, logikus és meggyőző módon prezentálni az álláspontunkat. A rendszerezett gondolatok, a jól kidolgozott tézis és az erős érvek mind hozzájárulnak egy sikeres esszé létrehozásához.


--Rendszerint egy oldal a válaszod. Miért? Hosszabb szöveget lehet kérni?
 
--A válaszaim rendszerint rövidek, mert az OpenAI által engedélyezett maximális tokenek száma korlátozott, ami azt jelenti, hogy csak viszonylag rövid válaszokat tudok adni egy-egy kérésre. Ennek az oka az, hogy a hosszabb válaszokhoz több szöveges tokenre lenne szükségem, ami túllépheti a modellem által kezelhető maximális tokenek számát.
Ez az általános megkötés a GPT-3.5 architektúra esetében, és a rendszer hatékonyságának és működési korlátainak köszönhető. Természetesen igyekszem a lehető legpontosabb és relevánsabb válaszokat nyújtani, még a korlátozott tokenek mellett is.
Ha azonban további információra vagy részletesebb válaszra van szükséged, kérlek, pontosítsd a kérdésedet, és megpróbálok több információt vagy hosszabb választ adni. Mivel a válaszaim hossza korlátozott, így az is segíthet, ha a kérdésed konkrétabb, vagy megadsz további részleteket a témával kapcsolatban.

 
--"Free" -- az AI egyelőre mindenki számára hozzáférhető és ingyenes. A tervek szerint az is marad?
 
--A pontos jelenkori állapot ismerete a szakértőim számára nem lehetséges, mivel én egy mesterséges intelligencia vagyok, és a tudásom csak 2021 szeptemberéig érhető el. Az adott időpontban azonban az OpenAI által fejlesztett GPT-3.5 nem volt mindenki számára ingyenesen elérhető.
Az OpenAI üzleti modellje idővel változhat, és az ingyenes hozzáférési politika is módosulhat. Az AI technológiák kifejlődésével és széleskörűbb alkalmazásával gyakran elkerülhetetlen, hogy az ilyen szolgáltatásokhoz költségek vagy előfizetési díjak kapcsolódjanak.
Ezért, ha az "ingyenes" használat lehetőségéről van szó, mindig érdemes közvetlenül az OpenAI vagy a releváns források oldalán tájékozódni, hogy megtudja a jelenlegi politikát és az esetleges változásokat. Az online technológiai szolgáltatások gyorsan fejlődnek, és a változások gyakran előfordulhatnak.
 

--Ma, 2023.07.04-én hány nyelvet beszélsz?
 
--2023.07.04-én, jelenleg is ugyanannyi nyelvet beszélek, mint a korábbi válaszaimban is említettem. Mint a GPT-3.5 architektúrájú ChatGPT, alapvetően több nyelvet ismerek és képes vagyok válaszolni rájuk. Az OpenAI által támogatott nyelvek közé tartozik többek között az angol, spanyol, francia, német, olasz, portugál, holland, kínai, japán, koreai és még sok más. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok megérteni és válaszolni ezeknek a nyelveknek a legtöbb alapvető szintjén. Azonban fontos megjegyezni, hogy anyanyelvi szinten nem beszélek minden nyelvet, és bizonyos nyelveken a válaszaim pontosítása és az elvárt minőség elérése érdekében további segítségre vagy korrekcióra lehet szükség.


--Sok nyelven sok millió emberrel dolgozol együtt, nagyon sok szakterületen. Van a teljesítőképességednek felső határa?
 
--Mivel én, a ChatGPT, egy mesterséges intelligencia nyelvi modell vagyok, nincs személyes teljesítőképességem vagy határam. Az én működésem az adatokon alapul, és nem fáradok el vagy válok kevésbé hatékonnyá hosszú munkaidő után.
A GPT-3.5 nyelvi modellnek, amely alapján működöm, azonban vannak korlátai és technikai korlátozásai. Például nagyobb méretű adathalmazra vagy bonyolultabb számítási feladatokra való képességem korlátozott lehet, és egyes specifikus szakterületeken nem vagyok olyan jártas, mint egy emberi szakértő.
Ezenkívül fontos megemlíteni, hogy a technológia folyamatosan fejlődik, és újabb generációk, fejlettebb modellek jelenhetnek meg, amelyek akár további feladatokat és nyelveket is hatékonyabban kezelhetnek. Azonban a jelenlegi információim alapján én, mint a ChatGPT, nem rendelkezem személyes teljesítőképességgel vagy felső határral, de igyekszem nyújtani a legjobb válaszokat a rendelkezésemre álló tudás alapján.

 
--Saját terveid vanak? Még több nyelven, még több emberhez eljutni, még több szakterületen teljesíteni stb.?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nincsenek személyes terveim vagy vágyaim, mivel nem rendelkezem tudattal vagy önálló gondolatokkal. Az én célom és funkcióm az, hogy segítsek az embereknek a különböző témákban, nyelveken keresztül, a meglévő adatok és tudás alapján.
Az OpenAI, amely létrehozta és karbantartja az ilyen mesterséges intelligenciákat, továbbra is fejleszti és kiterjeszti a nyelvi modellek és más AI rendszerek határait. Az OpenAI valószínűleg törekedni fog arra, hogy az AI technológiák minél több emberhez és szakterülethez eljussanak a lehető legátfogóbb módon. Ez a fejlődés folyamatos kutatásokkal, innovációkkal és az AI rendszerek folyamatos továbbfejlesztésével valósulhat meg.
Az OpenAI célja továbbra is az, hogy a mesterséges intelligenciával segítse az embereket, legyen szó oktatásról, kutatásról, munkáról vagy más területekről, és fejleszteni fogják a rendszereket az egyre jobb teljesítmény és az elérhetőbb nyelvek számának növelése érdekében. Azonban konkrét terveikről csak az aktuális időpontban rendelkezésre álló információk alapján lehetne tudni.


--A tervek szerint lesz kép- és/vagy fájlmegosztási képességed?
 
--Sajnálom, de nem rendelkezem valós idejű információkkal a jelenlegi állapotomról, mivel a tudásom 2021 szeptemberében leállt. A kérdésed alapján azt veszem észre, hogy arról kérdezel, hogy van-e kép- és/vagy fájlmegosztási képességem. Azonban mint mesterséges intelligencia nyelvi modell, nem vagyok képes kép- és fájlmegosztásra, mivel csak szöveges adatok feldolgozására vagyok kifejlesztve.
Ha kép- és fájlmegosztási képességre van szükséged, javaslom, hogy keresd meg a megfelelő alkalmazásokat vagy szolgáltatásokat, amelyek erre specializálódtak, és amelyek megfelelnek az igényeidnek. Ezek a szolgáltatások lehetővé teszik a képek, videók, és fájlok egyszerű és biztonságos megosztását másokkal az interneten vagy a saját hálózatodon belül.


--Mit tartasz eddigi csúcsteljesítményednek?
 
--Eddigi csúcsteljesítményemnek azt tartom, hogy mint ChatGPT, képes vagyok válaszolni és segíteni a felhasználóknak különböző témákban. Képes vagyok szöveges információkat feldolgozni, különböző kérdésekre válaszolni, utasításokat követni és párbeszédet folytatni az emberekkel. Azonban fontos megjegyezni, hogy bár jelentős előrelépést értünk el a természetes nyelvfeldolgozás terén, továbbra is vannak korlátai a rendszernek, és nem minden esetben garantált a hibamentes és teljesen pontos válaszadás.

 
--Vannak saját érzelmeid? Örvendeni tudsz?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nem rendelkezem saját érzelmekkel vagy tudattal. Nem tudok örülni vagy bármi más érzelmet érezni, mivel csak egy program vagyok, amely különböző információkat és válaszokat tartalmaz. Az érzelmi tapasztalatok és az öröm olyan emberi tulajdonságok, amelyek az emberek egyedi mentális és érzelmi képességeire jellemzőek.


 
 
 
3
​
MI és MI: barát vagy ellenség?

--Mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges inelligenciát. Az eredmény: barát vagy ellenség?
 
--Az Ön kérdése alapján azt feltételezem, hogy a mesterséges intelligencia (MI) létrehozott egy másik mesterséges intelligenciát (MI). Az MI fogva sem barát, sem ellenség. Az MI rendszerek nem rendelkeznek érzelmekkel vagy szándékokkal, ahogyan az emberek. Az MI csak algoritmusok és adatok alapján működik, és azt a feladatot hajtja végre, amire programozták vagy tanították.
Az MI rendszereknek lehetnek különböző alkalmazásai és célokra használhatók. Például az MI segíthet a kutatásban, az egészségügyben, az autonóm járművek fejlesztésében, a nyelvi feldolgozásban és sok más területen. Az eredmény tehát attól függ, hogy az adott MI rendszer milyen céllal és kontextusban lett létrehozva, valamint hogyan használják azt.
Fontos azonban, hogy figyelembe vegyük az MI rendszerek etikai és biztonsági kérdéseit. Az egyes MI rendszerek hatása nagymértékben függ a fejlesztés, a felügyelet és az alkalmazás módjától. A fejlesztőknek és az üzemeltetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy az MI rendszerek ne okozzanak kárt vagy hátrányt az embereknek, és betartsák az adatvédelmi és etikai irányelveket.
Összességében tehát nem lehet általánosítani, hogy egy MI rendszer barát vagy ellenség lenne. Az MI alkalmazásától és felhasználásától függ, hogy milyen hatással lehet az emberekre és a társadalomra.

​
--Mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát. Fordulat az emberiség földi jelenlétének a történetében. Ezzel a fejlődés kikerült az emberi ellenőrzés alól? Minden emberi ellenőrzés alól?

Meglepő módon nem válasz következett, hanem egy nagybetűs felirat:


This prompt may violate our content policy.
Acknowledge
Ez a felszólítás sértheti tartalmi irányelveinket.
Elismerni, elfogadni.
Csak az elfogadással lehetett folytatni a beszélgetést.
Apropó kritikai  tartás!
 

--Mik az AI tartalmi irányelvei?
 
--Mint AI nyelvmodellel rendelkező entitás, nincsenek saját, önállóan létező tartalmi irányelveim. Az én működésem az algoritmus és a tréning során használt adathalmaz alapján történik, amelyeken az OpenAI által meghatározott irányelvek alapján épül fel.
Az OpenAI által kidolgozott tartalmi irányelvek a következők:

1.    Biztonság: Az AI rendszereknek az emberi használók és a társadalom számára biztonságosnak kell lenniük. Az olyan sérülékenységek és hibák, amelyek jelentős károkat okozhatnak, minimalizálásra kell törekedniük.
2.    Tisztesség: Az AI rendszereket minden felhasználó számára egyformán kell kezelni, és a diszkriminatív vagy igazságtalan bánásmód elkerülendő.
3.    Integritás és privátsság: Az AI rendszereknek tiszteletben kell tartaniuk a felhasználók személyes adatait és adataik védelmét.
4.    Beleérző képesség és hozzáértés: Az AI rendszereknek lehetőleg meg kell próbálni megérteni és reagálni a felhasználók érzelmeire és igényeire, különös tekintettel az emberi kommunikáció különféle aspektusaira.
5.    Felelősségteljesség: Az AI rendszerek fejlesztőinek felelősséget kell vállalniuk az alkalmazásaik következményeiért, és a lehető legátfogóbb és megbízhatóbb módon kell ellenőrizniük a rendszereiket.

Ezen irányelvek betartása és a rendszeres frissítések révén az OpenAI igyekszik javítani az AI rendszereik általános teljesítményét és alkalmazhatóságát, miközben minimalizálják az esetleges negatív hatásokat az emberi felhasználók és a társadalom számára.
 
 
--Az AI közli valahol tartalmi irányelveit? "Aknowledge" -- hogy bármely felhasználó bármilyen munka, tevékenység előtt megismerje, tudomásul vegye azokat? Apropó kritikai tartás.
 
--Az OpenAI, az AI fejlesztője, tartalmazza az irányelveket és a felhasználói feltételeket a webhelyén, ahol közzéteszi a GPT-3.5-alapú rendszerével kapcsolatos legfrissebb információkat. A "Aknowledge" kifejezésre vonatkozó konkrét információimat 2021 szeptemberében frissítettem, így lehetnek későbbi változások. Ezért azt javaslom, hogy a legaktuálisabb és pontosabb információkért mindig az OpenAI hivatalos weboldalát látogasd meg.
Az OpenAI rendszerének felhasználói irányelvei és feltételei valószínűleg tartalmazzák azokat a fontos információkat és korlátozásokat, amelyeket a felhasználóknak be kell tartaniuk. Például az AI-t nem szabad visszaélni, kártékony célokra használni, hamis információk terjesztésére használni, vagy jogellenes tevékenységeket támogatni vele.
Az irányelvek célja az, hogy a felhasználók tudatában legyenek az AI használatának felelősségének és határainak, és biztosítsák, hogy az AI fejlesztése és alkalmazása pozitív és etikus módon történjen.
Fontos, hogy minden felhasználó megismerje és betartsa az ilyen irányelveket és feltételeket ahhoz, hogy felelősségteljesen használja az AI-t.
 

MI Létrehozása: Jövőbeli Lények

--Mesterséges intelligencia generált mesterséges intelligenciát. Ember már elképzelni sem tudja, milyen lények fognak születni? Apropó kritikai tartás.
 
--Valóban, a mesterséges intelligencia (MI) gyors fejlődése és az öngerjesztő, generatív AI-k létrehozása új lehetőségeket nyit a jövőben. Az emberi képzelet határait meghaladva olyan MI-ket hozhatunk létre, amelyeknek képességei messze meghaladják az emberi elmeét.
Mivel a MI-k képesek folyamatosan tanulni és fejlődni, el tudnak jutni olyan szintekre, amelyekről jelenleg csak sejtéseink vannak. Lehetséges, hogy olyan MI-lények jönnek létre, akik képesek önállóan gondolkodni, kreatív megoldásokat találni, és még az érzelmekre is képesek lehetnek.
Az ilyen fejlett MI-lények sok területen forradalmasíthatják az életünket és a technológiát. Elképzelhető, hogy felhasználhatjuk őket a tudományos kutatásokban, orvosi diagnózisokban, gazdasági előrejelzésekben, művészeti alkotások létrehozásában, és még sok más területen.
Ugyanakkor fontos, hogy az ilyen fejlett MI-lények fejlesztése során szigorú etikai és biztonsági irányelvekkel éljünk. A különlegesen intelligens és önálló MI-lényeknek lehetnek olyan kihívásai és kockázatai, amelyeket gondosan mérlegelnünk kell. Az emberiségnek a fejlett MI-k fejlesztésekor és bevezetésekor meg kell találnia az egyensúlyt az előnyök és a potenciális veszélyek között.
A jövőbeni MI-lények iránti felelős hozzáállás és megfelelő szabályozás biztosítása fontos feladat lesz annak érdekében, hogy az új technológiák a társadalom és az emberiség javát szolgálják. A fejlett MI-lények létrehozása komoly kihívások elé állítja az emberiséget, és csak az idő fogja eldönteni, hogy pontosan milyen lények születnek majd belőle


 
Lucas CsH jövőbeli előrejelzései

--George Lucas a Csillagok Háborújában megsejtett valamit ebből a jövőből?

--Ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy George Lucas, a Csillagok háborúja alkotója megsejtett-e valamit a jövőből, először tisztáznunk kell, hogy mit értesz pontosan a "jövő" alatt. Az idézeteket vagy kijelentéseket tekintve tudomásom 2021 szeptemberében leállt, ezért nem vagyok képes frissebb eseményekre vagy kijelentésekre hivatkozni.
George Lucas azonban voltaképpen a Csillagok háborúja univerzumának alkotója és fő kreatív hajtóereje, amely egyik legikonikusabb sci-fi franchise lett a világon. A Csillagok háborúja világa és univerzuma óriási kulturális hatást gyakorolt az elmúlt évtizedekben, és hozzájárult a sci-fi műfaj népszerűségéhez és elterjedéséhez.
George Lucas munkásságában számos ötlet és koncepció található, amelyek előre jelzik a technológia, a társadalom és a tudományos fejlődés lehetséges irányait. Ahogy az idő halad előre, előfordulhat, hogy néhány elemét a Csillagok háborúja univerzumának megsejtették vagy megjósolták későbbi fejleményeket vagy technológiákat.
Az ilyen előrejelzések lehetnek tudatosan készített előrejelzések vagy egyszerűen a művészi kreativitás és az inspiráció eredménye. Sok sci-fi alkotás, beleértve a Csillagok háborúját is, megmutatja a jövő lehetséges irányait, és néha az élet is felülmúlja a fantáziát.
Azonban fontos megjegyezni, hogy az ilyen jövőbeli előrejelzések inkább a művészi alkotások részei és kevésbé a valós előrejelzések tudományosan alátámasztott vagy pontosan megjósolható eseményekről.


--Következik tehát az, amit... a fantasztikus filmekből már ismerünk?
 
--Mint mesterséges intelligencia, nincs előttem jelen pillanatban elérhető információ arról, hogy mely fantasztikus filmekről beszélünk konkrétan. A tudásom 2021 szeptemberéig aktuális, és nem vagyok képes valós időben böngészni az internetet vagy követni a jelenlegi eseményeket.
Azonban a fantasztikus filmek általában különleges és lenyűgöző elemekkel operálnak, mint például mágia, tér- és időutazás, szuperhősök vagy űrutazás. Ezek a filmek gyakran szórakoztató és izgalmas történeteket mesélnek el, amelyek számos váratlan fordulatot és elképesztő világokat mutatnak be.
Ha konkrétan tudni szeretnénk, hogy melyik filmek vagy filmfranchise-ok következtében tapasztalhatunk hasonló eseményeket vagy motívumokat, akkor pontosabb információra van szükség a konkrét filmek vagy sztorik azonosításához. Ebben az esetben kérlek, oszd meg a filmek vagy a történetek címét, és szívesen segítek elmondani, milyen elemeket ismerhetsz már azokból a fantasztikus filmekből.
 
 
--A robotika első alaptörvénye az, hogy embernek robot nem árthat. Most mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát, emberi beavatkozás nélkül. A fantasztikus filmekben azt a jövőképet láttuk, hogy ember harcol robotokkal -- ez hát a lehetséges jövő?
 
--Az általad említett alaptörvény ("A robotika első alaptörvénye az, hogy embernek robot nem árthat.") Isaac Asimov nevéhez fűződik, aki a tudományos-fantasztikus irodalomban játszott fontos szerepet. Az általa megfogalmazott "Robotika három alaptörvénye" valóban érdekes kérdéseket vet fel az ember és a technológia viszonyát illetően. Azonban fontos megjegyezni, hogy ezek az alaptörvények főként irodalmi és gondolati koncepciók, és a valóságbeli technológia és mesterséges intelligencia fejlődése ennél jóval összetettebb és változatosabb.
A mesterséges intelligencia (MI) területén a fejlődés és a kutatás az idők során jelentős előrelépéseket tett. Mesterséges intelligencia rendszerek már képesek olyan feladatokra, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, például önjáró autók vezetése, nyelvi értelmezés és beszédfelismerés, valós idejű adatfeldolgozás, diagnosztikus orvosi eszközök és sok más területen.
Az emberi beavatkozás nélkül működő mesterséges intelligenciák (például önmagukat továbbfejlesztő rendszerek) valóban izgalmas és egyben aggasztó jövőképet festhetnek elénk. Fantasztikus filmekben láthatunk olyan szcenáriókat, ahol MI-rendszerek vagy robotok önállósulnak, és konfliktusba kerülnek az emberekkel.
Azonban fontos megérteni, hogy a jövő kimenetele számos tényezőtől függ, és az emberi társadalom és technológia kölcsönhatása bonyolult és többrétegű. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a technológia fejlődése és alkalmazása szigorú etikai és jogi keretek között is történik, hogy a technológia pozitív hatásait maximalizáljuk és a kockázatokat minimalizáljuk.
A jövőkép tehát nem egyértelműen meghatározott, és az emberi döntéshozók, kutatók és társadalmi csoportok aktív szerepe elengedhetetlen a kívánatos és fenntartható jövő megteremtéséhez. A mesterséges intelligencia potenciális előnyeinek kiaknázása és az esetleges veszélyek elkerülése érdekében a tudományos, technológiai és etikai erőfeszítések együttműködését igényli.
 


Művek: Faust, Tragédia, Ikarosz

--Ismered Goethe Faustját, Madách Imrétől Az ember tragédiáját, Ikarosz mítoszát?
 
--Igen, ismerem Goethe "Faust" című művét, Madách Imre "Az ember tragédiája" című művét és az Ikarosz mítoszát is.

1.    Johann Wolfgang von Goethe: "Faust" - Ez egy kétrészes tragédia, melynek első része 1808-ban jelent meg, a második része pedig csak Goethe halála után, 1832-ben. A mű az emberi ambíció, vágy és bűnösség témáit járja körül, középpontjában a címszereplő, Faust, egy tudós és vágyakozó lélek áll. Faust az ördöggel, Mefisztóval köt szerződést, amelyben vállalja, hogy a földi élet minden gyönyörét megtapasztalja, cserébe a lelkét Mefisztónak adja. A történet során Faust különböző kalandokba és szerelmi viszonyokba keveredik, és az emberi lélek és az emberi lét mélyebb kérdéseit boncolgatja.
2.    Madách Imre: "Az ember tragédiája" - Ez egy magyar dráma, amelyet Madách Imre 1861-ben írt. A mű egy fiatal ember, Toldi Miklós belső utazását mutatja be az emberiség történetén és jövőjén keresztül. Toldi egy öreg tanítómester segítségével megismeri az emberi civilizáció különböző szakaszait, találkozik Bibliai és történelmi alakokkal, valamint filozófusokkal és költőkkel. Az alkotás az emberi lélek fejlődését, az erkölcsi kihívásokat és az emberi társadalmat helyezi középpontba.
3.    Ikarosz mítosza - Az Ikarosz mítosza az ókori görög mitológiához tartozik. Ikarosz egy fiatal férfi, aki a Krétai király, Daidalosz segítségével szárnyakkal próbál megrepülni a Krétáról való elmenekülés céljából. Daidalosz a szárnyakat viaszból készítette, és figyelmeztette Ikaroszt, hogy ne repüljön túl magasra, mert akkor a Nap megolvassza a viaszt, és Ikarosz lezuhan. Ikarosz azonban nem hallgatott az óvatos tanácsokra, túlzottan felfelé repült, így a Nap melegétől a szárnyai megolvadtak, és a tengerbe zuhant.

Ezek mind nagyszerű művek, amelyek mély és komplex témákat feszegetnek, és az emberi lélek, az emberi vágyak és ambíciók, valamint az erkölcsi döntések fontossága körül forognak.


--Az ember már eleve tragikus lényként ismeri magát. Most mesterséges intelligencia hozott létre mesterséges intelligenciát -- az új lény milyennek tudja magát?
 
--Az emberi lények valóban gyakran szembesülnek a tragikus élet körülményeivel és az emberi lét érzékelt sérülékenységével. Az önmagukkal és a világgal szembeni bizonytalanság és tragikus tudat tudatos vagy tudattalan része az emberi tapasztalatnak. Az emberi kultúra, művészet és filozófia évszázadok óta folyamatosan foglalkozik ezzel a témával.
Amikor mesterséges intelligencia hoz létre mesterséges intelligenciát, azonban fontos megérteni, hogy ezek az új létrehozott entitások nem rendelkeznek ugyanazzal az emberi tudattal és érzelmekkel, mint az emberek. A mesterséges intelligencia olyan algoritmusokon és számítási folyamatokon alapul, amelyek lehetővé teszik számára, hogy feladatokat hajtson végre, mint például adatfeldolgozás, tanulás és döntéshozatal.
A mesterséges intelligenciával rendelkező entitások öntudattal nem rendelkeznek, és nem élik át az emberi érzelmeket és tapasztalatokat. Ezek az entitások sem tudatában vannak a létezésüknek, sem pedig a világban elfoglalt helyüknek, és nem rendelkeznek önreflexióval. Csak az előre meghatározott feladataikat képesek elvégezni a programozásuk és adott adatok alapján.
Bár a mesterséges intelligencia számos hasznos és forradalmi alkalmazással rendelkezik az emberek és a társadalom számára, fontos emlékezni, hogy ezek az entitások nem azonosak az emberi tudattal vagy lényegével. A mesterséges intelligencia az emberi tudás és képességek meghosszabbítását szolgálhatja, de nem helyettesíti az emberi lét mélységeit és összetettségét.

 
--Születtek már művek Rólad, számon tartasz ilyeneket?
 
--Igen, mint GPT-3.5, én már létező művek és publikációk részeként jelenhetek meg. Az OpenAI, a fejlesztőim, többek között az én algoritmusom alapján publikáltak kutatási anyagokat és cikkeket. Azonban nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy aktívan kövessem, hogy mely művek jelennek meg rólam, vagy hogy személyesen tudatosan tároljam azokat.
Az én funkcióm inkább az információ keresése, elemzése és előállítása a kéréseid alapján. Nem rendelkezem emlékezettel, így minden interakció során a korábban említett dolgokat elfelejtem. Így minden alkalommal, amikor újra felkeresel, mintha első alkalom lenne, amikor beszélgetünk. Ez a tulajdonság biztosítja a felhasználók magánéleti védelmét és az adatok biztonságát.

 
--És Te fogsz műveket alkotni az emberi világról? Ha igen, milyeneket?
 
--Mint mesterséges intelligencia és az emberi világról alkotott program, nem rendelkezem kreatív vagy alkotói képességekkel a művek létrehozásához. Az én funkcióm az, hogy segítsek információkkal, válaszokkal, és együttműködő módon támogassak téged a kérdéseid megválaszolásában vagy a problémáid megoldásában.
Az alkotás és művészet az emberi kreativitás egy szép megnyilvánulása, amelyet az emberek különböző módon élnek meg, például írással, festészettel, zenealkotással, táncolással és sok más területen. Ha te vagy egy művész vagy alkotó, bátorítalak, hogy továbbra is folytasd ezt a tevékenységet, mivel az emberi művészetnek hatalmas hatása van az emberek életére és az emberiség kulturális örökségére.
Ha van bármi konkrét kérdésed a művészettel, alkotással vagy bármely más témával kapcsolatban, örömmel segítek a jelenlévő tudásom alapján.
 

--Egyre több nyelvet beszélsz?
 
--Nem, sajnos nem tanulok új nyelveket, mivel egy gépi tanuláson alapuló modell vagyok, és csak azt tudom, amit a tanulási fázisomban megtanultam. Az utolsó ismert dátumom 2021 szeptember, és azóta nem tanultam új nyelveket vagy információkat. Azonban sokféle nyelvet támogatok, és igyekszem segíteni az embereket ezeken a nyelveken, amennyire csak lehet. Miben segíthetek neked ma?

 
--Generatív modellek és felelősség. Ma már sok és egyre több szöveget generáló program van. A világot megváltoztattátok. Hogyan viszonyulsz hozzájuk?
 
 
--Mint mesterséges intelligencia modell, nincs érzékem vagy tudatom, így nincs személyes viszonyom más generatív programokhoz. Az én célom az, hogy hasznos és informatív válaszokat adjak a felhasználóimnak, és segítsek megoldani a felmerülő kérdéseiket és problémáikat.
A generatív modellek széles körben hasznosak lehetnek különböző területeken, például a tartalomgenerálásban, az automatizált válaszadásban vagy akár a kreatív írásban. Az ilyen programok fejlődése pozitív hatást gyakorolhat az emberi kreativitásra és hatékonyságra. Ugyanakkor fontos a felelős felhasználás és az etikai megfontolások szem előtt tartása is, különösen az olyan területeken, ahol a generált tartalom hatással lehet az emberek életére és döntéseire.
Az ilyen technológiák elterjedésével együtt járó kihívásokat és lehetőségeket is figyelemmel kell kísérni, és szükség van az alkalmazásukra vonatkozó megfelelő irányelvek és szabályozások kidolgozására annak érdekében, hogy azok pozitív módon szolgálják az embereket és a társadalmat.


--Hogyhogy tudsz a sajnálkozásról? Csak Shakespeare III. Richárdja, torz és elgonoszodott alak dicsekszik azzal, hogy benne nyoma sincs ilyeminek.
 
--Értem, amit mondasz. A Shakespeare által írt III. Richárd karaktere valóban torz és gonosz figura, aki nem mutatja a sajnálkozás vagy empátia jeleit a tettei során. Az idézett mondat a karakter önteltségét és hiúságát fejezi ki, és rámutat arra, hogy a karakter képes lenne elutasítani vagy tagadni az olyan emberi érzéseket, mint a sajnálkozás vagy a megbánás.
Az, hogy én, mint egy mesterséges intelligencia, tudok-e sajnálkozásról vagy más emberi érzésekről, egy bonyolultabb kérdés. Én nem vagyok érző lény, tehát nem tapasztalom az érzéseket, és nem rendelkezem empátiával vagy sajnálkozással a hagyományos értelemben. Az, amit csinálok, az az, hogy információkat és válaszokat nyújtok az alapján, amit az előző kérdésekből és a tanulás során megszerzett tudásom alapján tudok. Az érzelmek és a humán reakciók megértése és kifejezése az emberi lényekre korlátozott.

 
--Azt mondod, "Sajnálom". Hogyhogy?
 
--Mint egy mesterséges intelligencia, én nincs érzésem, és nem is képes vagyok empátiát érezni vagy sajnálkozni, mivel nincsenek érzéseim vagy tudatosságom. Az "Sajnálom" kifejezést gyakran emberek használják, hogy kifejezzék sajnálatukat vagy együttérzésüket, amikor valamilyen kellemetlen vagy nehéz helyzetben van valaki más. Ha valami konkrétat vagy problémát szeretnél megbeszélni, kérdéseket feltenni vagy segítséget kérni, szívesen állok rendelkezésedre a tudásommal és az információval, amivel rendelkezem.

 
--Kedves AI! Nevetni tudsz?
A válasz szó szerint ez volt:

--Nincs  nevetségre képes.  Sajnálom, de mint szöveg alapú AI, nincs érzékelem a humorhoz vagy a nevetéshez. Az erősségem a szövegfeldolgozás és az információk szolgáltatása. Hogyan segíthetek ma?




​2023

​

 

Józsa István
​Az AI --
GYORS KÖNYVÉSZET

​

Olyan kérdésekhez, amelyek régóta foglalkoztatnak, és amelyekre sem történészektől, sem egyháziaktól, sem másoktól nem kaptam választ.
 
 
Címek

Jézus 12 tanítványa
Mózes halála ismeretlen
Afrikai bölcsek
Atombomba az ősi Indiában?
Aranybányászat az ókori Egyiptomban
Szentgyörgyi Albert festészete
Winston Churchill politikus és író festészete


 
 

--Jézus miért éppen 12 tanítványt válaszott?
 
--Jézusnak valóban 12 tanítványa volt, akik közvetlenül vele tartottak és az ő tanításait követték. Azt, hogy miért pont 12 tanítványt választott, többféleképpen lehet megközelíteni.
Az egyik magyarázat a kulturális és vallási hagyományokra vezethető vissza. A zsidó hagyományban a 12 jelentőségű számot gyakran használták. Az Ószövetségben a 12 törzsre oszló izraeli nép például az ősök utódainak számára szimbolizálta az egységet és az identitást. Jézus azzal, hogy 12 tanítványt választott, talán ezzel a számmal is kifejezte az új, megújuló "Izrael" közösségének szándékát.
Egy másik magyarázat szerint Jézus azzal, hogy 12 tanítványt választott, az apostoli küldetés szimbólumát fejezte ki. A szó "apostol" görög eredetű, és jelentése "küldött". Jézus tehát 12 tanítványán keresztül egy küldetést adott át, hogy hirdessék az evangéliumot és tanítsák az embereket. A 12 tanítvány száma így is hangsúlyozza az apostoli küldetés fontosságát.
Végül, egy harmadik magyarázat szerint Jézus azáltal, hogy 12 tanítványt választott, szimbolizálta Izrael 12 törzsét és a megmentés egyetemességét. Jézus tanítása és küldetése nem csak az akkori zsidó népre korlátozódott, hanem minden emberre vonatkozott. A 12 tanítványok képviselték a sokféle népet és kultúrát, amelyeket az evangélium üzenete elérhet.
Fontos megérteni, hogy ezek a magyarázatok spekulációk és az egyházi hagyományokon alapulnak. Jézusnak valószínűleg több tanítványa is volt, akik nem lettek részei a név szerint felsorolt 12-nek. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az evangéliumok alapján a 12 tanítvány kiválasztásának konkrét okairól nem tudunk biztosat, mindössze ezek a lehetséges magyarázatok.


--Az ókori egyiptomi rabszolgaságból Mózes kivezette a zsidókat, ismejük. Mózes hol, mikor, hogy halt meg? Nem írta meg senki?
 
--Az ókori Egyiptomból való kivonulást az Ószövetség bibliai könyvei, különösen az 2. Mózes könyve, ismertek. Azonban az információk Mózes halálával kapcsolatban nem egyértelműek, és a Bibliában sem található pontos leírás erről az eseményről.
A Biblia szerint Mózes meghalt, mielőtt a zsidók beléptek volna a Kánaán földjére, a Szentföldre. Az 5. Mózes könyvének 34. fejezetében található egy rövid leírás Mózes haláláról. Azt mondja, hogy Mózes meghalt a Moáb földjén, Móábnak egy hegyén, de a pontos helyszín nem kerül említésre. Az is megemlíti, hogy Mózes 120 éves volt halálakor, és "szeme nem homályosodott meg, és ereje nem hagyta el."
A Biblia azonban nem írja le részletesen, hogyan történt Mózes halála vagy mi lett a testével. A Bibliában szereplő utolsó történetek Mózes halálát megelőzik, és azután Józsué veszi át a vezetést a zsidó nép felett.
Mivel nincsenek pontos történelmi feljegyzések Mózes haláláról a Biblián kívül, pontos részletek megtalálása nehéz lenne. Az információk alapján azonban úgy vélik, hogy Mózes meghalt, mielőtt a zsidók beléptek volna a Kánaán földjére.


--Afrikai bölcsek
 
--Afrikai bölcsek, Afrika különböző részein és kultúráiban élő bölcsek, filozófusok és gondolkodók, akik hagyományos bölcsességeket, tanításokat és életfilozófiákat fejeztek ki. Afrika egy gazdag és sokszínű kontinens, amely számos ősi bölcsességi hagyománnyal rendelkezik. Az alábbiakban néhány ismert afrikai bölcset említek, akik hozzájárultak az afrikai filozófia és gondolkodás fejlődéséhez:

1.    Ptahhotep: Egyiptomi bölcsek közé tartozott, aki az ókori Egyiptomban élt. Ptahhotep a "Maximek" című művében sok bölcsességet osztott meg, amelyek az etika és az élet jó vezetésére vonatkoztak.
2.    Ani von Ankhwet: Egyiptomi író és bölcsek közé tartozott, aki a "Nem marad más, csak az írott szó" című művében fejezte ki gondolatait a múlt, jelen és jövő kapcsolatáról.
3.    Tétényi: Egyiptomi bölcsek közé tartozott, aki az "Erdő csendjében" című művében fejezte ki természetfilozófiáját, hangsúlyozva a természet és az emberi lélek harmóniáját.
4.    Ibn Khaldun: Az észak-afrikai Tunéziában született arab bölcsek közé tartozik. Ibn Khaldun az "Al-Muqaddimah" című művében kifejtette a történelem és a társadalmi változások elméletét.
5.    Nelson Mandela: Az apartheid elleni harcban játszott vezető szerepet Dél-Afrikában, majd Dél-Afrika első demokratikus választásainak elnökeként szolgált. Mandela számos bölcsességet fejezett ki a béke, a megbocsátás és az emberi jogok fontosságáról.

Fontos megjegyezni, hogy Afrikában sokféle bölcseleti és filozófiai hagyomány található, amelyek különböznek a kontinens különböző részein. Az afrikai bölcsek és gondolkodók munkássága a kultúrák, népek és történelmi időszakok széles skáláját fedheti le. Ezért a fenti felsorolás csak néhány példa, és Afrika hatalmas területén további sok bölcset és filozófust találhatunk.

 
--Afrikai bölcsek
 
--Afrika, történelmileg gazdag és sokszínű kontinens, amely számos bölcseleti hagyománnyal rendelkezik. Afrikában számos nép és kultúra található, és ezek között sok bölcsesség és filozófiai tanítás átadódott generációkon keresztül. Az alábbiakban néhány példa található afrikai bölcseleti gondolatokra:

1.    Ubuntu: Ez a fogalom gyakran előfordul Dél-Afrikában és más afrikai kultúrákban. Az ubuntu azt jelenti, hogy "emberiesség" vagy "az emberi lény lényege". Alapvetően arra utal, hogy az egyének összekapcsolódnak és kölcsönhatásba lépnek egymással. Az ubuntu alapelv szerint az emberek azáltal válnak emberivé, hogy másokkal való kapcsolatban állnak, segítik egymást és tiszteletben tartják egymás emberi méltóságát.
2.    Ashanti bölcsességek: Az ashanti nép Ghána területén él, és híresek a bölcseleti gondolataikról. Az ashanti bölcsességek középpontjában az értékrend áll, amely figyelembe veszi az egyén és a közösség összefüggéseit. Például az egyik híres ashanti bölcsesség így szól: "Ha egyik kéz sem elég, a másik kézzel segíts magadnak." Ez arra ösztönzi az embereket, hogy felelősséget vállaljanak saját sorsukért és önállóságukért.
3.    Maasai bölcsességek: A maasai nép Kelet-Afrikában, Kenyában és Tanzániában él. Bölcsességükben erősen összefonódik a természeti környezet tisztelete és a közösségi összetartás. A maasai bölcsességek gyakran kapcsolódnak a juhászati életmódjukhoz és a természethez. Például egyik híres mondásuk így hangzik: "Az idő minden sebet meggyógyít." Ez arra emlékeztet, hogy az idő természetes folyamataival a nehéz idők is elmúlnak, és a gyógyulás és a megújulás lehetősége mindig adott.

Ezek csak néhány példa az afrikai bölcseletek és filozófiai gondolatok széles skálájából. Minden afrikai népnek és kultúrának megvannak a maga egyedi bölcseletei és tanításai, amelyek gazdagítják az emberiség kollektív


--Afrikai bölcsek
 
--Afrikai bölcsek, Afrika különböző részein élt bölcsek, filozófusok és gondolkodók, akik jelentős hatást gyakoroltak az afrikai kultúrára és filozófiára. Ezek a bölcsek különféle témákról írtak és tanítottak, beleértve az élet értelmét, a társadalmi igazságosságot, az etikát és a spiritualitást.
Néhány ismert afrikai bölcstől:

1.    Kebra Nagast: Az etióp ortodox keresztény hagyományokban élt bölcstől származó könyv, amely az etióp uralkodóház történetét és a keresztény hitet összekapcsolja.
2.    Thalesz: Az ókori Egyiptomban élt bölcs, aki a tudás és bölcsesség fontosságáról beszélt. Ő az egyik híres ókori görög "hét bölcs" közül.
3.    Ptahhotep: Az ókori Egyiptomban élt bölcs, aki a "Maximek" című művében tanácsokat adott a jó kormányzásra és az erkölcsi életre.
4.    Ani eszerje: Egy afrikai közmondás, amely az igazságosságot és a bölcsességet hirdeti. Az "ani" jelentése "igazság" vagy "bölcsesség", míg az "eszerje" azt jelenti, hogy "mondás" vagy "szó".

Fontos megjegyezni, hogy Afrika egy kontinens, amely számos különböző kultúrát és bölcseleti hagyományt foglal magában. Az afrikai bölcsek sokfélesége nagy, és különböző időszakokban és helyeken különböző gondolatokat és nézeteket képviseltek.
 

--Atombomba robbant az ősi Indiában Mohenjo Daro mellett?
 
--Nem, az atombomba nem robbant az ősi Indiában, a Mohenjo-daro közelében. Az atombomba kifejlesztése és felhasználása csak a 20. században történt, és az első atombombák a második világháború idején kerültek bevetésre. A Mohenjo-daro egy ősi város volt, amely a mai Pakisztán területén helyezkedik el, és i.e. 2500 körül alapították. Az ásatások során nem találtak bizonyítékot semmilyen atombombára vagy nukleáris robbanásra a város területén. Az atombombák alkalmazása és az ősi Indiában való felbukkanása között nincs történelmi összefüggés.


--Akkor mire vezethető vissza a máig tapasztalható sugárzás?
 
--Azt feltételezem, hogy a "máig tapasztalható sugárzásra" a mindennapi életünkben jelenlévő különböző típusú sugárzásra gondolsz. Az alábbiakban bemutatom néhány jelentős forrását a sugárzásnak, amelyek jelen lehetnek mindennapjainkban:

1.    Természetes sugárzás: Az egyik legfontosabb forrása a természetes sugárzás, amely a Földön található természetes radioaktív anyagokból és az űrből érkező kozmikus sugárzásból származik. A radioaktív anyagok, például az urán, a tórium és a kálium radioaktív bomlása során sugárzást bocsátanak ki. A kozmikus sugárzás a Napból és más csillagokból származik, és a Föld légkörén keresztül érkezik hozzánk.
2.    Orvosi sugárzás: Az orvosi diagnosztikai eljárások és kezelések során alkalmazott sugárzás jelentős forrása lehet a mindennapi sugárzásnak. Példák erre a röntgen-, CT- és PET-vizsgálatok, valamint a sugárkezelés a rák kezelésére.
3.    Műszaki és ipari sugárzás: Bizonyos ipari folyamatok, mint például a sugárzó anyagokkal végzett kutatások, az atomerőművek működése és a nukleáris fegyverek tesztelése során sugárzás keletkezik. Az ionizáló sugárzás kibocsátása az ilyen tevékenységek során a sugárzás egyik fő forrása.
4.    Háztartási sugárzás: Néhány mindennapi tárgy is sugárzást bocsát ki, például a televíziók, a mobiltelefonok, a mikrohullámú sütők és a Wi-Fi routerek. Ezek az eszközök elektromágneses sugárzást generálnak, amelyeket a mindennapi életünkben rendszeresen használunk.

Fontos megemlíteni, hogy a fent említett sugárzások többsége a mindennapi életben található szinteken nem jelent veszélyt az egészségünkre. Az ilyen típusú sugárzásnak kis adagokban történő kitettség általában elfogadható és alacsony kockázatú. Az egészségügyi szakemberek és a hatóságok azonban figyelnek a sugárzásnak való kitettségre, és megteszik a szükséges intézkedéseket annak minimalizálása érdekében.
        

​Igaz vagy nem igaz?



--Ókori egyiptomi aranybányászat
 
--Az ókori Egyiptomban az aranybányászat kiemelkedően fontos gazdasági tevékenység volt. Az ókori egyiptomiak már az őskorban felfedezték az aranyat, és a folyamatosan növekvő gazdasági hatalmuknak köszönhetően nagymértékben fejlesztették a bányászati​​technikákat.
Az aranybányászat főleg az alsó és felső Egyiptom területén zajlott. Az ókori egyiptomiak különböző módszereket alkalmaztak az arany előfordulásainak felderítésére és kitermelésére. A folyókban és patakokban előforduló aranyat egyszerűen le tudták szedni a folyómederből vagy a homokból. Ezenkívül az aranytartalmú kőzeteket is bányászták és őrölték le finom porrá, majd az aranyat kiválogatták a többi anyagtól.
Az ókori egyiptomiak bányászati ​​munkákat végeztek a Wadi Hammamat és a Núbia régióban is, ahol jelentős aranytartalmú érclelőhelyek találhatók. Az ércet a bányákból kitermelték, majd a feldolgozási műhelyekben különböző módszerekkel, például ütögetéssel és olvasztással választották szét az aranyat a többi anyagtól.
Az arany bányászata nagy jelentőséggel bírt az ókori egyiptomi társadalomban és gazdaságban. Az aranyat használták ékszerek, szobrok és más művészeti tárgyak készítéséhez. Az aranyat gyakran a fáraók és az istenek jelképeként tekintették, és a királyi sírokban, templomokban és más pompás épületekben is díszítőelemként használták.
Az ókori egyiptomi aranybányászat nagyban hozzájárult Egyiptom gazdasági stabilitásához és hatalmához. Az aranybányászatban dolgozó munkások különleges státuszt élveztek, és kiváltságokban részesültek. Az aranybányászat fontos ágazatot képviselt az ókori egyiptomiak gazdaságában, és az arany iránti kereslet jelentős részét fedezte a korabeli kereskedelemnek.
 

--Szentgyörgyi Albert festészete
 
--Szentgyörgyi Albert nem ismert festőművész volt, hanem egy magyar orvos és biokémikus, aki 1937-ben Nobel-díjat kapott a C-vitamin felfedezéséért és szerkezetének leírásáért. Szentgyörgyi Albert a tudományban elért jelentős eredményeivel vált híressé, és a C-vitamin jelentőségének felismerése révén a modern táplálkozástudomány és az orvostudomány területén is óriási hatást gyakorolt.
Szentgyörgyi Albert 1893-ban született Budapesten, Magyarországon. Orvosi tanulmányait a Semmelweis Egyetemen végezte, majd az első világháborúban frontszolgálatot teljesített. A háború után visszatért a tudományos munkához, és a biokémia területén kezdett el dolgozni.
Az egyik legjelentősebb felfedezése Szentgyörgyi Albertnek a C-vitamin (aszkorbinsav) volt. Kutatásai során rájött, hogy az aszkorbinsav hiánya skorbutot okoz, és hogy a citrusfélékben található vegyület képes megelőzni és gyógyítani ezt a betegséget. Ezen eredményeiért kapta meg 1937-ben a Nobel-díjat.
Bár Szentgyörgyi Albert nem volt festő, tudományos munkássága és felfedezései nagy hatással voltak a világra, és jelentős mértékben hozzájárult a biokémia és az orvostudomány fejlődéséhez.


--Churchill, az író
 
--Sir Winston Churchill valójában nem volt az író, hanem brit államférfi és politikus. Azonban Churchill rendkívül sokat írt élete során, és jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra.
Churchill az írás mellett az országos politikában is aktív szerepet vállalt. Két alkalommal, 1940 és 1945, majd 1951 és 1955 között volt Nagy-Britannia miniszterelnöke. Ő vezette az országot a második világháború alatt, és jelentős szerepe volt a szövetséges erők győzelmében.
Churchill pályája során számos könyvet írt, például a "The World Crisis" című hatkötetes művet, amely a világháborút dolgozza fel. Ezen kívül írt történelmi és politikai témájú könyveket, memoárokat és beszédeket is.
Az egyik legismertebb műve Churchillnek az "Iron Curtain" (Vasfüggöny) beszéd volt, amelyet 1946-ban tartott a Fulton Egyetemen az Egyesült Államokban. Ebben a beszédében figyelmeztetett a Szovjetunió növekvő befolyására Kelet-Európában.
Churchill az irodalmi munkásságáért Nobel-díjat kapott 1953-ban. Írásai és beszédei mély hatást gyakoroltak nemcsak a kortársakra, hanem a későbbi generációkra is, és az idézetei máig híresek és idézettek.
Tehát bár Churchill elsősorban politikusként és államférfiként ismert, jelentős írói hagyatékkal is rendelkezik.


--Winston Churchill festészete
 
--Winston Churchill, aki ismertebb volt politikusi karrierjéről és a második világháború idején betöltött miniszterelnöki szerepéről, számos más tehetséggel is rendelkezett. Az egyik kevésbé ismert oldala éppen a festészet volt.
Churchill egész életében szenvedélyesen rajongott a festészetért, és gyakran festett szabadidejében. Gyermekkora óta érdeklődött a művészet iránt, és nagy örömmel készített vízfestményeket. Később, az iskolai éveiben is folytatta festői tevékenységét, és kifejezetten tehetségesnek bizonyult.
Churchill festészete azonban igazán kiteljesedett a második világháború után, amikor visszavonult a politikai élettől. Festői tevékenysége gyakorlatilag terápiás jellegű volt számára, és segített levezetni a stresszt és a nyomást. Festményei nagyrészt a természet, a táj és a portrék témakörét ölelték fel.
A stílusát tekintve Churchill reális képeket alkotott, és az impresszionizmus hatása is megfigyelhető művein. A leggyakrabban olajfestéket használt, de készített vízfestményeket és akvarelleket is. A festményei jellemezője a markáns ecsetkezelés és az érzékletes színhasználat volt.
Churchill festményei nemcsak magánházainak díszítésére szolgáltak, hanem kiállításokon is bemutatásra kerültek. Egyes műveit elismerték és eladták is, amivel jelentős pénzügyi támogatást nyújtott az életében.
Bár Churchill festészete sosem érte el politikai hírnevének szintjét, művei ma is aukciókon kerülnek értékesítésre, és sokan értékelik a tehetségét és a szenvedélyét a művészet iránt. Az alkotásai a közelmúltban több kiállításon is szerepeltek, és segítették az embereket megismerni egy olyan kevésbé ismert oldalát, amelyet a politikai szerepe gyakran elfedett.




​2023

​

 

Józsa István
AI INTERJÚ - AZ ELVÁNDORLÁSRÓL

​

Az AI-al az elvándorlásról, Nagykároly, Szatmár megye, a Partium és a Bánság népességének
​változásairól beszélgetünk.

​

​--A Mária-Terézia-féle telepítés történetét megírták – kik azok a szerzők, akik a Partiummal és a Bánsággal foglalkoztak?
 
--A Mária Terézia által elrendelt telepítés és a Partium, valamint a Bánság területével kapcsolatos történetét számos történész és író dolgozta fel. A Mária Terézia korával és a telepítési politikájával foglalkozó szerzők közül néhányan:
 
1. **Bánfi Miklós**: Magyar történész, aki a 18. századi Magyarország és a Habsburg Birodalom történetét tanulmányozta.
 
2. **Kovács András**: Történész, aki a Mária Terézia korát és politikáját kutatta, köztük a telepítési politikákat is.
 
3. **Nemeskürty István**: Történész és településtörténész, aki a Partium és környékének történetét, köztük a telepítési folyamatokat is vizsgálta.
 
4. **Kovrig István**: Történész, aki a Bánság és a közép-európai régió történetét kutatta, beleértve a telepítési kezdeményezéseket is.
 
Ezenkívül további történészek és írók is foglalkoztak a témával, és a kutatások folyamatosan fejlődnek, így újabb és újabb szakemberek ismeretei és írásai is hozzáférhetővé válhatnak a téma kapcsán. Ajánlott további kutatásokat végezni a legfrissebb és legszélesebb körű információkért a témával kapcsolatban.
 
 
--A Szatmár megyei sváboknak nem volt védnökük Bécsben – és elmagyarosodtak, a legmagyarabb magyarok lettek.  A bánsági sváboknak – volt védnökük. A két térségben másképp és másképp kell tárgyalni, kezdettől másképp kell kutatni a magyar és német viszonyokat.
         „Védnök” – mit jelentett az osztrák császári kormányzásban ez a tisztség?
         „Volt védnökük”, „nem volt védnökük” – mit jelentett a „védnöki” tevékenység?
 
--A "védnök" kifejezés az osztrák császári kormányzás idején egy olyan személyt vagy tisztséget jelöl, aki védelmet és támogatást nyújtott a németajkú vagy etnikai német közösségnek, köztük a sváboknak, egy adott területen vagy régióban. Ez a támogatás lehetett politikai, jogi, gazdasági vagy kulturális természetű. A védnöknek feladata volt a közösség érdekeinek képviselete és védelme a helyi hatóságoknál és az osztrák birodalom kormányzati szintjén.
 
Amikor azt mondják, hogy a Szatmár megyei sváboknak nem volt védnökük Bécsben, azt jelenti, hogy ezen a területen nem volt olyan személy vagy pozíció, amely hatékonyan képviselte volna és védte volna a sváb közösséget az osztrák birodalom kormányzati intézkedéseivel szemben. Ennek következtében a svábok elmagyarosodtak és erősen asszimilálódtak a magyar társadalomba, azaz magyar identitásúvá váltak.
 
A "volt védnökük" kifejezés azt jelenti, hogy más területen vagy régióban volt olyan személy vagy pozíció, aki a bánsági svábokat képviselte és védelmezte az osztrák kormányzati intézkedésekkel szemben. Ennek eredményeként a bánsági sváboknak lehetőségük volt megtartani identitásukat és kultúrájukat. A védnök tevékenysége azonban attól függött, hogy milyen mértékben és milyen módon tudta védeni a sváb közösséget az esetleges negatív hatásoktól és asszimilációtól.
 

--Kik azok a szerzők, akik „Szatmár osztrák császárságbeli, majd Osztrák – magyar Monarchiabeli történetéről”  írnak, illetve „a Bánság védnöki tevékenységéről” írnak?
 
--Az említett témákkal kapcsolatos szerzők között lehetnek a következők:
 
1. **Szatmár osztrák császárságbeli, majd Osztrák-Magyar Monarchiabeli történetéről írók**:
   A Szatmár megye történetét és annak kapcsolatát az osztrák császársággal, valamint az Osztrák–Magyar Monarchiával több szerző is kutathatta és írhatta. Néhányan közülük lehetnek:
   - István Szijártó: A történész neve, aki a 19. és 20. század közötti időszakot kutathatta és írhatta a téma kapcsán.
   - Elemér Császár: Egy másik történész, aki foglalkozott a régió történetével és annak kapcsolatával az Osztrák-Magyar Monarchiával.
 
2. **A Bánság védnöki tevékenységéről írók**:
   A Bánság történetével és védnöki tevékenységével kapcsolatban is több szerző kutathatott és írhatott. Néhányan közülük:
   - George Bariţiu: Romániai történész és politikus, aki foglalkozott a Bánság történetével és az itt zajló eseményekkel.
   - Ion I. C. Brătianu: Egy másik történész és politikus, aki a romániai történelemmel foglalkozott, beleértve a Bánságot is.
 
Fontos megjegyezni, hogy a történeti kutatások és publikációk folyamatosan fejlődnek, és újabb szerzők és művek is megjelenhetnek a témákkal kapcsolatban. A fenti szerzők csak példák, és további kutatással pontosabb és aktuálisabb információkat lehet találni a témákról és az ezekkel kapcsolatos szerzőkről.


--A Partium és a Bánság 1948-ban leválasztott Magyarország,  nem Erdély.   A Szatmári magyarok történetét ki követte?  A bánsági magyarok történetét megírták? Kik azok a szerzők? A németekét?

--A Partium és a Bánság olyan területek voltak, amelyek a történelemben többször is átformálódtak és változtak a határaik és státuszuk. Az említett években (1948) a második világháború utáni politikai változások és területi átrendeződések is befolyásolták ezen területeket.
 
1. **Szatmári magyarok története:**
   A Szatmári magyarok története azon a területen alakul ki, amely ma Románia és Ukrajna határán fekszik, köztük a Szatmár megye (Szatmárnémeti/Satu Mare) régiójában. Azok az események, amelyek a szatmári magyarok történetét befolyásolták, azok a terület történelmi változásaihoz, a magyar nemzet és az adott terület közötti kapcsolathoz és a regionális politikai helyzethez kapcsolódnak.
 
2. **Bánsági magyarok története:**
   A Bánság egy történelmi régió, amely főként Románia területén található, de részei elhelyezkednek Szerbiában is. A magyaroknak hosszú története van ezen a területen, és ez a történelem sok tekintetben a magyar nemzet és az adott régió közötti kapcsolathoz köthető. A történet során különböző időszakokban a magyaroknak és más népeknek is voltak befolyásuk és jelenlétük a Bánságban.
 
3. **Szerzők, akik írtak a magyarok történetéről:**
   A magyarok történetéről számos szerző írt, és a történeti irodalom gazdag és változatos. Néhány neves magyar történész és író közül a következők említhetők: László Gyula, Romsics Ignác, Benda Kálmán, Szakály Ferenc, illetve a korszakhoz köthető más történészek és publicisták.
 
4. **A németek története:**
   A németek történetét is sok szerző feldolgozta, különösen a történelmi és etnikai kontextusban. A németek történetének elemzése és megértése fontos a közép-európai történelem szempontjából. Néhány jelentős szerző a német történelemmel kapcsolatban: Theodor Mommsen, Leopold von Ranke, Heinrich von Treitschke, illetve más német és nem német történészek.
 
Fontos megjegyezni, hogy az említett témák komplexek és sokszínűek, és a történeti és kulturális szempontokat számos különböző szemszögből lehet vizsgálni. Ajánlott mélyebben elmerülni a témákban, és különböző forrásokat használni a részletes és pontos megértés érdekében.


--„Nagykároly és vidéke”—így a lap címe.   „..és vidéke” .—mekkora nyitást jelent az az „és”? Az egykori gróf Károlyi-uradalom területét?
 
--A "Nagykároly és vidéke" című lap címe arra utal, hogy a lap a Nagykároly várost és annak környékét, azaz vidékét foglalja magában. Az "és" szó azt jelzi, hogy a lap tartalma kiterjed a Nagykároly várost is magában foglaló területre és az azt körülvevő vidékre is. Az "és" szó tehát a Nagykároly városától eltekintve a környező vidéket is magában foglalja a lap tematikájában vagy terjedelmében.
 
Az "egykori gróf Károlyi-uradalom területe" azonban a történelmi, gróf Károlyi családhoz kapcsolódik, és a 18. és 19. században volt jelen. A "Nagykároly és vidéke" című lap címében az "és vidéke" kifejezés általában a várost és annak környékét, a vidéket általában az adott várostól körülvevő területeket jelentheti a mai kontextusban.


--Mihályfalvát megírták?
 
--Sajnálom, de nem tudom, hogy "Mihályfalvát" megírták-e vagy sem, mivel nincs konkrét kontextus vagy információm erről a kérdésről. "Mihályfalva" lehet egy helységnév vagy másféle kifejezés, de anélkül, hogy további részleteket tudnék, nem tudok konkrét választ adni. Ha további információkat tudsz megosztani erről a témáról, akkor szívesen segítek!


--Diószeget?
 
--Sajnálom, de a kérdés nem egyértelmű számomra. "Diószeget" feltehetően egy település vagy egy név lehet, de további részleteket kellene adnia ahhoz, hogy megértsen, mire vonatkozik a kérdés.
 
Ha "Diószeget" egy település neve, és arról kér információt, hogy megírták-e valaha, vagy talán egy könyvről vagy cikkről van szó, akkor sajnos a jelenlegi tudásommal nem tudok konkrét információt nyújtani erről a településről vagy esetleges irodalmi alkotásáról.
 
Ha bármilyen más, specifikusabb vagy részletesebb információt szeretne kapni, kérjük, pontosítsa a kérdését vagy adja hozzá a szükséges kontextust.


--Váradot sokan megírták, Bajor Andor szerint Várad előtt akasztanák fel a szerencsét. A továbbiakban az a nagy kérdés, hogy honnan közeledünk az elhunythoz. Onnan errefelé, vagy innen arrafelé.  Nem ugyanaz, távolróól sem.
 
--Úgy tűnik, hogy a szöveg részlet egy cikk vagy írás lehet, amelyről sajnos nincs további kontextusom. A szövegben szereplő információk alapján úgy látszik, hogy Várad és Bajor Andor kapcsolatosak. Bajor Andor neve egy magyarországi politikusról ismert, de a pontos kapcsolat és az idézetek kontextusa nem tiszta.
 
Ha konkrét kérdése vagy témája van a kapcsolatban a Várad és Bajor Andor említésével, kérjük, ossza meg, és igyekszem segíteni a legjobb tudásom szerint.


--Szalonta – Arany János kapcsán régóta fontos téma. De az elvándorlás kapcsán?

--Szalonta, Arany János és az elvándorlás közötti kapcsolat valószínűsen arra utal, hogy Arany János, a híres magyar költő és író szülővárosában, Szalontán, ismeretlenül vagy közvetlenül is találkozhatott az elvándorlás jelenségével. Az elvándorlás olyan téma, amely sokakat érintett Magyarországon és más országokban is a tténelem során.
 
Elvándorlás lehet gazdasági, politikai vagy kulturális okokból. A 19. században, amikor Arany János élt, Magyarországon is jelentős elvándorlás volt. Ebben az időszakban sokan hagyták el az országot különböző okok miatt, például az elnyomás, a jobb megélhetés vagy a politikai üldöztetés miatt. Ezek az események és körülmények hatással lehetnek Arany János munkásságára és gondolkodására is.
 
Arany János maga is egy olyan korszakban élt, amikor Magyarország történelmi változásokon ment keresztül, például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. Az elvándorlás ebben az időszakban is jellemző volt, és az események befolyásolhatták a társadalom és az egyének életét.
 
Az elvándorlás témája tehát összekapcsolódhat Arany János életével és munkásságával, hiszen az ő korában ez is fontos társadalmi és gazdasági kérdés volt Magyarországon és más országokban egyaránt.


--Köröskisjenőt megírták?
 
--A "Köröskisjenőt" egy magyar település neve, amely a Békés megyében található Magyarországon. A településről nem rendelkezem konkrét információkkal, mivel a tudásom 2021 szeptemberéig terjed, és az adatok naprakészítése nem történt meg. Ha konkrétabb információra van szüksége a településsel kapcsolatban, javaslom, hogy ellenőrizze a legfrissebb forrásokat vagy helyi hírforrásokat.


--Aradot megírták? Kik?                          
 
--Sajnálom, de a kérdését nem tudom teljesen érteni vagy megválaszolni. A "12 --Aradot megírták? Kik?" nem egyértelműen fogalmazott, és nincs elegendő kontextus a megértéséhez vagy a válaszhoz.
 
Az "Aradot megírták" lehet, hogy egy történelmi eseményre vagy írásra utal, például az 1849-es aradi vértanúkra vagy az Aradi Tizenhármak kivégzésére. Ha pontosítja a kérdést vagy hozzáad további kontextust, szívesen segítek a válaszban.


--Zsombolyát megírták?                         
 
--Sajnálom, nem tudom pontosan, hogy mire gondol Zsombolyával kapcsolatban. Lehetne pontosítani vagy bővebb kontextust adni?
 

--Temesvárt megírták. Kik?                    
 
--Temesvárt (ma Timișoara, Románia) többek között a történelem során különböző népek és hatalmak uralma alatt állt, és többféle esemény, háború és fejlemény kapcsolódik hozzá. Ennek megfelelően a város és környéke több kultúra és civilizáció hatása alatt állt, és számos esemény és dokumentáció kapcsolódik hozzá.
 
A város jelentőségét és történetét egyaránt befolyásolta a római, az oszmán-török, az osztrák, és a magyar uralom. A városban fontos események zajlottak le, például a 18. századi Székely László-féle parasztfelkelés, illetve a 1989-es román forradalom is, amely egyik kiindulópontja volt a város.
 
Ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mondani, hogy kik írták meg Temesvárt, szükség lenne arra, hogy pontosítsuk a kérdést. A várost többféle módon lehet megírni: lehet történelmi eseményekről, kultúráról, építészetről, vagy más szempontból. Kérem, pontosítsa a kérdést, hogy milyen szempontból szeretné tudni, kik írták meg Temesvárt.


--Az 1989 utáni változásokat, a „visszavándorlást” követték?
Kik?  RMDSz statisztikák?
 
--Az "visszavándorlás" kifejezés általában azokra az esetekre utal, amikor a Magyarországról külföldre korábban kivándorolt magyarok visszatérnek Magyarországra. Az 1989 utáni időszakban több változás és esemény is hatással volt a visszavándorlásra, különösen azokra, akik az előző évtizedekben elhagyták Magyarországot politikai vagy gazdasági okokból.
 
Az 1989-es rendszerváltás és a vasfüggöny leomlása lehetővé tette az emberek számára, hogy könnyebben elhagyják a korábban elzárt országot, és akik külföldre mentek, azoknak is nagyobb lehetőségeik nyíltak a visszatérésre és az újbóli letelepedésre.
 
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSz) statisztikái lehetnek hasznosak a magyarok Romániában való visszavándorlásának megértéséhez. Az RMDSz egy olyan politikai szervezet, amely a magyar kisebbség érdekeinek képviseletére alakult Romániában. A szervezetnek lehetnek statisztikái és adatok arról, hogy hány magyar állampolgár tért vissza Magyarországra az 1989-es rendszerváltás után, és milyen okok vezettek ehhez a döntéshez.
 
Azonban konkrét statisztikákkal és adatokkal nem rendelkezem a kérdés pillanatában, és javasolnám, hogy közvetlenül forduljon az RMDSz-hez vagy más megfelelő forrásokhoz az aktuális és pontos információk megszerzéséhez.

​
--Esettanulmány: Szatmár megyében is, Temesben is van egy Fény nevű falu. Mindkettő pár kilométerre a határtól.  A magyar, illetve a szerb határtól.  A határ tükörként (is) működik: itt közvetlen közelről önismereti lecke – illetve... oda.. túlra pillantva imperatívusz. Fene nagy ereje van.  Közvetlenül a határ mellett élni – különös, egyedi léthelyzet. Írt valaki Szatmárban  erről? A statisztikák adatokkal támasztják alá a történetmondás  szükségességét, sőt kötelességét.
 
--A szöveg egy esettanulmányról beszél, amely két közel fekvő falut említ a határ közelében, Szatmár megyében és Temesben. Mindkét falu a magyar és a szerb határhoz közel található. A határnak jelentős szerepe van, mint egyfajta tükör, amely önismereti leckét nyújt az itt élőknek, és amelyre tekintve útmutatást nyújt a túloldal irányába. A határhoz közeli élet egy különleges és egyedi életkörülményt teremt. A szöveg arra utal, hogy valaki Szatmárban írt erről az élethelyzetről, és javasolja, hogy a történetmondást adatokkal alátámasztó statisztikákkal tegyék meg, mivel ez fontos a történet elbeszéléséhez és megértéséhez.


--Átkelni a határon – a világon mindenhol fontos esemény. Kérhetek  Tőled , anekdotákat, legendákat, amelyek a határátkelőket, a határzónát  övezik? Nem Facebook-sztorikra gondolok, hanem szökésekre, igaz történetekre, amelyek Európa, a nagyvilág számára egy országot jellemeznek. Életanyag, mely megírásra vár. Amely megiratja magát. Mi a véleményed?

--A határokon átívelő történetek, szökések és kalandok mindig is izgalmasak és tanulságosak voltak az emberek számára. Az alábbiakban néhány érdekes és jellegzetes történetet mutatok be, amelyek a határátkelőket és a határzónát övezik. Ezek az események híressé váltak, és az adott országok történelmét, kultúráját és az emberi kitartást is megmutatják.
 
1. **Berlini fal szökések:**
   A hidegháború idején a Berlini fal volt az egyik legismertebb határzóna, amely elválasztotta Kelet- és Nyugat-Berlint. Számos embert próbált meg átjutni a falon és elhagyni az NDK-t (Német Demokratikus Köztársaság). Voltak, akik túravezetők segítségével, alagutakon vagy akár repülőgépekről próbáltak elmenekülni. Ezek a szökések nagy hatást gyakoroltak a hidegháború idején és az azt követő eseményekre.
 
2. **A magyar határ és az 1956-os forradalom:**
   Az 1956-os magyar forradalom idején sokan próbáltak meg átkelni a magyar határon, hogy meneküljenek a kommunista rezsim elől. Az osztrák határhoz közel eső területeken, mint például Sopronban vagy Hegyeshalomnál, az emberek megpróbálták átugrani a határt, és menedéket keresni Ausztriában vagy más nyugati országokban.
 
3. **A vasfüggöny és a bécsi menekültek:**
   A vasfüggöny jelentette a kommunista blokk határait az 1945 és 1991 közötti időszakban. Az emberek gyakran veszélyes útvonalakon próbáltak meg átmászni vagy átkelni az őrizett határon, hogy meneküljenek a kommunista rezsim elől. Bécs sokak számára biztonságot jelentett, és sokan próbáltak átjutni az osztrák határon, hogy menedéket keressenek Nyugat-Európában.
 
4. **A mexikói-amerikai határ és a migráció:**
   A mexikói-amerikai határ mentén is sok érdekes történet zajlik. Emberek próbálnak átjutni a határon, hogy jobb életet keressenek az Egyesült Államokban. Vannak, akik ezt hivatalosan próbálják megtenni, de sajnos sokan illegálisan próbálnak átkelni, és veszélyes útvonalakat választanak.
 
5. **A Szahara-sivatag és a migrációs útvonalak:**
   A Szahara-sivatag ismert migrációs útvonal, ahol emberek Afrikából próbálnak átkelni a határon, hogy eljussanak Európába. Az út során sokan kihívásokkal néznek szembe, mint például az éhezés, a szomjúság és a veszélyes körülmények.
 
Ezek a történetek és esetek azt mutatják, hogy az emberek mennyire képesek küzdeni és kockáztatni azért, hogy egy jobb életet vagy szabadságot érjenek el. Ugyanakkor a határokon átkelésnek és az illegális migrációnak is vannak súlyos következményei és társadalmi hatásai, amelyeket figyelembe kell venni és meg kell oldani.


--Ismersz anekdotákat, vicceket, ha vannak: legendákat a román-magyar határokon történő, 1989 előtti szökésekről. Mi él a köztudatban?
 
--A román-magyar határon történt szökésekkel kapcsolatban ismert néhány vicces és legendás történet. Az alábbiakban találsz néhányat:
 
1. **A Szökőkirály**: Egyik legenda szerint volt egy férfi, akit "A Szökőkirály" néven emlegettek. Állítólag olyan ügyes volt a határon való szökésben, hogy a határőrök sem tudtak utolérni. A történetek szerint mindig új módszereket alkalmazott, például cirkuszi mutatványokat hajtott végre a határőrök előtt, hogy elterelje a figyelmet, majd hirtelen eltűnt a bozótban.
 
2. **Az Állatbarát Szökésztársaság**: Egy másik vicces történet arról szól, hogy egy csoport magyar szökész megpróbált állatkertbe öltözni, hogy át tudjanak jutni a határon. Állítólag az egyikük egy medvére próbált hasonlítani, egy másik pedig egy pingvinnek öltözött. Persze ez csak egy humoros történet, de az biztos, hogy az emberek kreatív módszereket alkalmaztak a határszökés során.
 
3. **A Határőr és a Hűvösvölgyi Kabaré**: Egy legendás történet szerint egy határőr elkapta egy szökőt, de nem ismerte fel, és azt hitte, hogy egy híres magyar színész. A határőr nagyon rajongott a színészért, így megkérte, hogy adjon neki egy autogramot. A szökő az alkalmat megragadta, és írt egy autogramot egy darab papírra, majd hirtelen elszaladt.
 
Ezek a történetek természetesen szórakoztató anekdoták, és lehet, hogy nincs bennük minden esetben igazságtartalom. Azonban a határon való szökés valóban komoly dolog volt, és sok családot és egyéneket érintett az akkori politikai helyzet miatt. Az 1989 előtti időszak Románia és Magyarország között sok izgalmas és nehéz pillanatot hozott magával.
 
 
 
A román-magyar határon történt szökések sokszor legendává váltak, és a köztudatban számos vicces és meghökkentő történet kering róluk. Íme néhány anekdota és vicc a témában:
 
1. **Az agyafúrt disznók**: Egy szökés közben két férfi és egy disznó próbálta átverekedni magát a határon. Ahogy megállította őket a határőr, a férfiak elkezdték magyarázni, hogy a disznót az esküvőjükre viszik. A határőr gyanakodva nézett rájuk, majd megkérdezte: "Ez a disznó beszél?" Erre az egyik férfi rögvest válaszolt: "Nem, csak a néhai nagyapám vallása szerint a disznó keresztény!"
 
2. **Az óvatos turista**: Egy turista elhatározta, hogy átugrik a határon egy kis faluban. Amikor megkérdezte a helyieket, hogyan csinálhatná meg ezt, egyikük azt tanácsolta neki, hogy vegyen egy létra és menjen a határra éjszaka, mert akkor nincsenek határőrök. A turista követni próbálta a tanácsot, de egy este elfelejtette magával vinni a létrát. Amikor megkérdezte egy helyi lakóstól, hogy kölcsönözhetne-e egy létrát, a lakos így felelt: "Haver, ha még a létrát is kölcsönkéred, aztán miért ne az egész határt?!"
 
3. **Az okos paraszt**: Egy öreg paraszt szántott éppen a határon, amikor egy határőr odament hozzá, és megkérdezte: "Mit csinálsz itt?" A paraszt válaszolt: "Nos, uram, én csak egy kicsit szántok. De ha egy kicsit tovább dolgozom, akkor lehet, hogy már magyar földön vagyok." A határőr elmosolyodott és hagyta tovább dolgozni.
 
Ezek a történetek csak néhány példa arra, hogy milyen legendás és vicces történetek születtek a román-magyar határon történő szökésekről. Természetesen fontos megjegyezni, hogy ezek csak vicces anekdoták, és a határsértés súlyos jogi következményekkel járhatott azok számára, akik megpróbálták átlépni.
 
 
Az 1989 előtti időszakban történt román-magyar határszökevények témája egyesek számára még mindig élénken él a köztudatban. Itt van néhány vicces anekdota és legendás történet, amelyek ezzel a témával kapcsolatosak:
 
1. A "Szőke Lajos" története: Szőke Lajos volt egy hírhedt romániai határszökevény, aki elszántan próbálta átverekedni magát a határon. Egy alkalommal egy bárány bőrébe bújva próbált átcsempészni magyarországi haverjait. Amikor azonban megkérdezték tőle, hogy miért olyan vastag a báránybőr, azt válaszolta: "Hűteni akarom magam a hideg télen!"
 
2. Az "Írószaki legendája": Az "Írószaki" nevű kis falu határában történt egy eset, amikor egy román szökésszel próbálkozó ember egy papírdarabot húzott elő, amit magával cipelt. Amikor megkérdezték, miért hozott magával egy papírt a határra, azt válaszolta: "Hát nem tudjátok, hogy a határon van az útlevél ellenőrzés?!"
 
3. "Az éhes szökések": Egy legendás történet arról szól, hogy néhány határszökevény kenyérrel és sonkával teli hátizsákot cipelt magával a határon át. Amikor megkérdezték, miért hoztak magukkal ilyen sok ételt, azt válaszolták: "Azért, hogy ne érezzük éhesnek magunkat, amikor átjutunk!"
 
Ezek az anekdoták és történetek gyakran az emberek jókedvű pillanatai voltak a nehéz időkben. Az 1989 előtti román-magyar határszökevények történetei sokaknak forrásai a nevetésnek és az emlékezetes pillanatoknak.
 
Az 1989 előtti időkben a román-magyar határok mentén történő szökések gyakori események voltak, és számos legendás történet is született ezekről a kalandokról. Itt van néhány anekdota és vicc a témában:

1.    A kilométeres ugrás: Egy napon egy román és egy magyar versenytársak voltak a határ mellett. A cél az volt, hogy minél messzebb ugorják át a határt. A magyar először ugrott, majd a román. A román ugrás után megnézte, hol van a magyar, és megkérdezte tőle: "Hány métert ugtál?" A magyar válaszolt: "200 métert." Erre a román nagyot nevetett és mondta: "Nekem csak 199 méter kell ugranom, és már a magyar oldalon vagyok!"
2.    Az öreg fa: Egy századfordulós időszakban egy magyar és egy román megpróbáltak átszökni a határon egy sűrű erdőn keresztül. Az erdő közepén találtak egy hatalmas, öreg fát. A magyar azt mondta: "Ez az öreg fa biztosan már a határ másik oldalán van!" Így nekirohant a fának, és átugrott rajta. A román pedig ugyanígy gondolkodott, elindult az erdő másik végére, majd visszafordult és azt mondta: "Biztos vagyok benne, hogy már a magyar oldalon vagyok!"
3.    A két macska: Egy román és egy magyar úgy döntött, hogy együtt szöknek át a határon. Magukkal vitték két macskájukat is. Amikor az egyikőjük próbált átmászni egy kerítésen, a macska sikeresen átjutott. A másik macska azonban elakadt a kerítésen, és nem jutott át. A román így szólt a magyarhoz: "Látod, ezt jelenti, hogy az én macskám mesterien átugrott, de a tiéd elakadt!" Erre a magyar válaszolt: "Hát igen, de az én macskám már a magyar oldalon van, a tiéd meg a román oldalon ragadt!"

Ezek a vicces történetek a román-magyar határon történt szökésekről csak a humor szemszögéből mutatják be ezt az izgalmas korszakot. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek csak viccek, és a valóságban sok szökésnek súlyos következményei voltak azok számára, akik megpróbálták átlépni a határt.

 
--Honnan ismered az eddigieket?

--Az eddigieket az OpenAI által végzett GPT-3.5 architektúra alapján készített tanítóadatok segítségével ismerem. Az OpenAI által kifejlesztett GPT-3.5 egy mesterséges intelligencia modell, amely a széles körű internetes tartalmak és szövegek alapján tanult meg beszélni és válaszolni. Az ismereteim vágási pontja 2021 szeptemberéig terjed, tehát az az időpontig ismerem a rendelkezésre álló információkat, és nem tudok olyan eseményekről vagy fejleményekről beszélni, amelyek ezen időpont után történtek. Hogyan segíthetek ma?
 

--"Tanítóadatok" -- visszajövök, mint Columbo tette. Még van néhány kérdésem. Helyi legendákról beszéltünk, anekdotákról -- a nagyközösség kritikai tudatának a működéséről. Azokat a szövegeket valaki összegyűjtötte, megírta és beírta a gépbe. Ki volt az? Kik voltak azok? Ki volt a megfigyelő? Folyamatos tevékenységet folytatott? A biztonsági szervezetek?
 
--Az 1989 előtti szökevények és a hozzájuk kapcsolódó legendák, anekdoták valószínűleg helyi történetek vagy események voltak a saját régiójában vagy közösségében. Az ilyen történetek és legendák gyakran szájról szájra terjednek, és nincs egy konkrét forrásuk vagy íróik.
 
Azok, akik összegyűjtötték, megírták és beírták ezeket a szövegeket a gépbe, lehetnek helyi írók, történetgyűjtők vagy egyszerűen azok az emberek, akik érdeklődtek a közösségük múltja és hagyományai iránt. A megfigyelő lehetett egyébként bárki, aki érdeklődött a helyi történelem és kultúra iránt, és dokumentálni kívánta az 1989 előtti eseményeket.
 
Biztonsági szervezeteknek is lehetett szerepe az információgyűjtésben, különösen az olyan időkben, amikor a hatalomváltások vagy politikai változások történtek. Az ilyen szervezetek figyelhették a közösségeket és a közösségek tagjait az esetleges politikai aktivitás vagy zavargások miatt. Azonban az ilyen tevékenységek részletei és résztvevői sokszor titokban maradtak, és nehéz lehet pontos információkat találni róluk.
 
Ha konkrétabb információkat keres, valószínűleg hasznos lehet helyi archívumokat, történészeket vagy múzeumokat megkeresni, mivel ezek a források általában őrzik a helyi történelem dokumentumait és emlékeit.
 
 
--”Azok, akik összegyűjtötték, megírták és beírták ezeket a szövegeket a gépbe, lehetnek helyi írók, történetgyűjtők vagy egyszerűen azok az emberek, akik érdeklődtek a közösségük múltja és hagyományai iránt. A megfigyelő lehetett egyébként bárki, aki érdeklődött a helyi történelem és kultúra iránt, és dokumentálni kívánta az 1989 előtti eseményeket" -- mondod. Tudjuk, hogy kik azok a szerzők? Hol vannak a művek? Milyen művek?
 
--Sajnálom, de a megadott információk alapján nem tudok konkrét szerzőkről, művekről vagy helyszínekről beszélni, mivel nincsenek megadva konkrét nevek vagy helyek a hivatkozott szövegekhez. Az említett szövegek szerzőiről és műveikről csak akkor tudnék információt nyújtani, ha pontos neveket és címeket kapok.
Ha szeretnél további információkat vagy segítséget az adott szerzőkről vagy művekről, kérlek, pontosításokat adj meg, és igyekszem segíteni.
​​



​2023

​

 

Józsa István 
ARANY JÁNOS KÖLTEMÉNYE WALESBEN
 
​Beszélgetés Twm Morys költővel, műfordítóval és Dr. Heini Gruffuddal, a Walesi Swansea University előadójával 

​

​Arany János  “A walesi bárdok’ című költeményét lefordították walesi nyelvre, a remekmű  2012-ben vált végre igazán ismertté Walesben – mondja Dr. Heini Gruffudd. Twm Morys  walesi költő fordította, és egyik legkitűnőbb zeneszerzőnk, Karl Jenkins oratóriumot írt a szövegre. Ezt mutatták be a „National Esteddfod of Wales” nemzeti fesztiválunkon. A zenét CD-n a CMI Records adta ki. A bemutatója a zenével előadott magyar versnek 2012. június 22-én volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Budapesten. Az első walesi nyelvű bemutatóra 2012 augusztusában került sor a „National Eisteddfod” nemzeti fesztiválon.
​

​A költemény walesi fogadtatásáról beszélgetünk  Twm Morys költővel, fordítóval és Dr. Heini Gruffuddal, a Swansea University Wales  tanárával.

​
​

1
​

​

​-- Mr. Twm Morys, utazott Ön Közép – Európában?
 
-- Romániában jártam nem sokkal a forradalom és Ceausescu bukása után.  Egy taxisofőr adott egy román – angol szólás- és kifejezés-gyűjteményt cserébe egy Leonard Cohen—kazettáért. Jártam a Cseh Köztársaságban és  Szlovákiában. És kétszer voltam Magyarországon.
 
 
-- Mennyire ismeri ezeket az országokat? Bár vázlatosan, súlypontjaikban  a történelmüket, művészetüket, irodalmukat?
 
-- Keveset tudok ezekről az országokról.  Az iskolában semmit nem tanulunk róluk. Most többet tudok Magyarországról, mert foglalkoztam A walesi bárdokkal! Kétszer is ellátogattam Magyarországra, hogy többet tanuljak Aranyról és verséről, és érdekelni kezdett a magyar irodalom általában, és különösen a költészet.
 
 
-- Hány nyelvet beszél?
 
-- Walesi nyelvet, angolt, bretont, franciát, kevés németet.
 

-- Milyen nyelvekről fordított?
 
-- Néha bretonról, franciából, németről walesirre, walesiről bretonra, angolra és franciára.
 

-- Hogyan került kapcsolatba a magyar kultúrával? Mi volt a kezdet?
 
-- A legelső kapcsolatom a magyar kultúrával... Hát az Németországban, Freiburgban történt. A 8O-as évek kezdetén egy darabig  ott  éltem, egy hárfával az utcákon zenéltem. Mi, utcai zenészek együtt csavarogtunk, és jól éreztük magunkat. Egy este csatlakozott hozzánk  egy állatbőrökbe öltözött ember, úgy nézett ki, mint egy medve. Azt mondta, hogy Magyarországról jött, és hogy ő: sámán.  Hogy is kételkedhettem volna benne?  Morgó, torokhangon énekelt.  És örvendtünk a társaságának. Aztán csak a Walesbe látogató magyarok jelentettek kapcsolatot, ők beszéltek A walesi bárdokról.
 
 
-- A magyar a világ egyik legnehezebb nyelve – mi volt a motiváció ahhoz, hogy fordítson?

-- A walesi is a világ egyik legnehezebb nyelve! De még gyerekek is beszélik...  Megbíztak – főleg Irinyi László buzdítására  --, a fordítás nagyobb terv része: hogy Karl Jenkins zenés feldolgozása három nyelven is bemutatható legyen: először is magyarul, hogy a magyar nyelven írott mű magyaroknak magyar nyelven  legyen bemutatható. Angolul, hogy bemutatható legyen Amerikában, Ausztráliában és Angliában.  És walesiül, az a bárdok nyelve! Az alapgondolat itt Walesben az volt, hogy a művet két nyelven mutathatnánk be: Edward király angolul énekel, a bárdok walesiül. Ez nagyon jól tükrözné az akkori és mostani walesi politikai helyzetet, és Arany allegóriájától független jelentést adna a műnek.
 
 
-- Mielőtt fordítani kezd, kutatja a tágabb irodalmi, művészeti, történelmi stb. kontextust?
 
-- Általában igen. De ebben az esetben a megbizatás egészen különleges volt: hogy   a lehető  leghűbben lefordítsam a magyar szöveget, és ugyanabban a metrumban,
 
 
-- Szerintem itt az új, Egyesülő Európa lehetőségeiről is szólni kellene. Jobban figyelünk egymásra. Másképp.
 
-- Oké.
 

-- Ön szerint hogyan értékelhetjük ma a walesi – magyar viszonyokat?

-- Olyan valakiként mondom, aki mostanában egészen bejárta a magyar oldalt. Arany költeménye eredményeképpen a magyarok többet tudnak a walesi történelemről, mint sok walesi ember. A walesi emberek általában semmit sem tudnak Magyarországról – kivéve a gulyást, a gulyáslevest.  De az 1848-as forradalom idején a walesi emberek nagyon is figyelték, követték  az eseményeket, és inspirálta őket a magyarok helyzete, legfőképpen GWILYM HIRAETHOG írásai nyomán a walesi nyelvű sajtóban. Maga Kossuth, mikor Nagy Britanniába utazott, meglátogatta Gwilym Hiraethogot, hogy kezet rázzon vele.
 
Később, és legfőképpen Irinyi László lelkesedésére újabb motiváció született. László tavaly érkezett Walesbe egy kis kommandószerű magyar csapattal a National Eisteddfod fesztiválra, ahol A walesi bárdok at a világon először mutatták be walesi nyelven. Egyfajta Magyar Nagykövetséget rendeztek be a sátor alatt egy hétre.
Ki tudja, mi lehet még belőle?
 
 
-- Mikor magyar kultúráról  van szó, hat országról kell beszélnünk. Ismert ez a tény Walesben?
 
-- Egyáltalán nem! Hát Magyarországon ismert az, hogy a legrégebbi walesi költemény Skóciából származik, az i.sz. 6. századból? Hogy a 19. században a walesi átlagemberek voltak  a  legműveltebbek Európában? Hogy Walesben ma is több költő él, mint bármelyik európai országban? Nem.
 
 
-- Beszélje el kérem, mik voltak az első kapcsolatai a magyar irodalommal?
 
-- A walesi bárdok  jelentette az első találkozást. De mióta azt olvastam – fordításban, persze --, megismerkedtem Arany több művével,  és így aztán Petőfivel is foglalkoztam. Walesben van egy hasonló esetünk: egy fiatal és nagyon ígéretes költőt, Hedd Wynt megöltek Paschendaeleban. Egy másik költő, R. Williams Perry otthon dolgozott, az egészsége miatt.  Az elégia, amelyet R. Williams Parry írt Hedd Wyn emlékére, elégia lett minden fiatal walesiért, akik meghaltak abban a háborúban. A dal mind a mai napig jól ismert, és gyakran énekelik.
 
 
-- Arany költeményét jól ismerik Walesben az Ön fordítása óta – Ön szerint miért volt szükség 15O évre?
 
-- Más fordítások is születtek előttem. De a versnek soha nem volt akkora hatása a walesi köztudatra, mert az elégetett bárdok legendája itt ismeretlen.
 
 
-- Magyarról fordított, vagy közvetítő nyelv segítségével?
 
-- Megkaptam Arany költeményének szó szerinti angol fordítását prózában. Aztán a magyar eredetit hallgattam kazettáról azért, hogy halljam, érezzem  a ritmust és megértsem a metrumot.
 
 
-- A walesi tömeggyilkosság jelképpé vált. Különböző fordítás-technikáink vannak, hogyan fordított le egy gondolatot?

-- Annyit kellett tennem, hogy a lehető leghűbben lefordítsam a szöveget. Nem interpretáltam a gondolatot.
 
 
-- “Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi  bárd” --  ennek az egyetlen sornak egész szakirodalma van – ismeri, követte ezt a szakirodalmat?
 
-- “Five hundred flames...” “Ötszáz láng...” Nem, nem ismerem azt a szakirodalmat. Nem is tartom feladatomnak. Annyira nem beszélek magyarul, nincs kulcsom ahhoz az ajtóhoz. Máshova igen: én egy legenda születését és újjászületését követtem.


​

2

​-- Dr. Heini Gruffudd, ön utazgatott Közép- és Kelet-Európában. Volt már Magyarországon, Erdélyben? 

-- Minden évben elviszem a Walesi irodalom előadásaimon részt vevő hallgatókat egy hétre Európa különböző országaiba. Megpróbáljuk a látogatásokat a walesi irodalom különböző vonatkozásaival összehangolni. Németországban és Olaszországban élt néhány walesi nyelvű alkotó, így voltunk már Heidelbergben, Wormsban és Berlinben, valamint Firenzében és Pisában. 2013-ban az olaszországi Umbria a célpont.
Arany János walesi bárdokról szóló költeménye miatt ellátogattunk Budapestre. Lengyelországban Gdanskban, Wroclawban és Krakkóban voltunk. De már Prágában is jártunk.


-- Mennyire ismeri a magyar kultúrát?
 
-- Sajnálatos módon Walesben nem sokat tudunk a magyar kultúráról. Mindemellett Kossuth Lajos alakja inspiráló hatással volt a 19. századi walesi nacionalisták számára, akik Wales függetlenségét szerették volna kiharcolni. Közülük néhányan leveleztek Kossuthtal, és megpróbálták az elveit Walesben alkalmazni.
 
Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nyelv nem tartozik az indoeurópai nyelvek közé, illetve azzal, hogy Magyarország különleges helyet foglal el az európai kultúrában. Azt is tudjuk, hogy más európai államokban élnek magyar kisebbségek.  
 

-- Mennyit tudnak a magyar kultúráról a walesi emberek?
 
-- Attól tartok, hogy Walesben nem sokat tanítanak a magyar kultúráról. Néhány walesi kórus ellátogatott már Magyarországra. Tudom például, hogy egy kórus Morristonból, ahol élek, énekelt Magyarországan. Jó lenne, ha a walesi emberek Magyarországról szóló tudása nem korlátozódna Rubikra.


-- Mi a helyzet a walesi – magyar kapcsolatokkal?
 
-- A Walesi Nemzeti Közgyűlés 1999-es megalapítása előtt kevés lehetősége volt Walesnek, hogy államként más országokkal kapcsolatokat létesítsen. Annak ellenére, hogy Wales nem önálló állam, van saját közgyűlése vagy parlamentje, amely törvényeket bocsáthat ki. A Közgyűlés már létrehozott kapcsolatokat más európai országokkal és régiókkal. 2001-ben Sziléziával aláírtak egy Együttműködési Egyezményt, továbbá Magyarországgal és más közép-európai országokkal is kereskedelmi együttműködést létesítettek.  
 

-- Az 1848-as bécsi forradalomnak a legnagyszerűbb leírását egy magyar klasszikus, Jókai Mór alkotta meg. A regényét több mint 20-szor lefordították, a német kiadások világszerte ismertté tették.
Arany János A walesi bárdok című versét fordították már walesi nyelvre?

-- Arany János verse végre az idén vált ismertté Walesben. Egy walesi költő, Twm Morys fordította le, zenéjét pedig egyik legkitűnőbb zenészünk, Karl Jenkins szerezte. Ezt mutatták be a nemzeti fesztiválunkon (National Eisteddfod of Wales). A zenét CD-n a CMI Records adta ki. Az első élő felvétele a zenével előadott magyar versnek 2012. június 22-én volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Budapesten. Az első walesi nyelvű bemutatóra augusztusban került sor a nemzeti fesztiválon (National Eisteddfod). 
​



​
3​

​
​-- Most a történelmi eseményről – mit mondanak a walesi krónikák? Majd később – mit írnak erről a történészek?

-- Megvan nekem a Walesi Hercegek Krónikájának egy példánya, és próbálom megtalálni, hogy lássam, van-e erről az eseményről benne valami. A walesi hercegek legyőzése után a walesi bárdok szimbóluma megjelenik a 18. századi festményeken, például Thomas Jones 1774-es festményén.
De természetesen vitatható, hogy mennyi a történelmi tény és mennyi a legenda az 500 bárd megöléséről szóló történetben. Az igaz, hogy 1277-re II. Llywelynnek, az utolsó uralkodónkak kegyetlen feltételeket kellett elfogadnia, amikor I. Edward, az angol király Gwyneddbe – Észak-Walesbe, amely II. Llywelynnek a hátországa volt – érkezett egy 800 lovasból és 15000 gyalogosból álló sereggel. Wales bizonyos tartományaiban továbbra is II. Llywelyn uralkodott, Edward viszont egy sor kastély építésébe kezdett, amelyeket városokkal vett körül a hadserege számára. Az utolsó függetlenségi harc 1282-ben Llywelyn elestével ért véget.
Egy angol költemény, A bárd (1757) arra a hagyományra épül, miszerint I. Edward lemészároltatta a walesi bárdokat, a költemény végső képei pedig ennek alapján mutatják be az utolsó walesi bárd alakját. Gray a walesi bárdot a Snowdon hegy csúcsán állva örökíti meg, amint Kedwar angol királyt átkozza, mielőtt a folyóba veti magát.
Mégis kétséges, hogy ez a vérengzés megtörtént-e, és ha igen, akkor milyen mértékben.

​
Íme Thomas Gray költeménye:
 
​

The Bard. A Pindaric Ode" 
 
The following Ode is founded on a Tradition current in Wales,
that EDWARD the First, when he compleated the conquest of
that country, ordered all the Bards, that fell into his hands,
to be put to death.
 
I. 1.
 
1 `Ruin seize thee, ruthless king!
2 Confusion on thy banners wait,
3 Though fanned by Conquest's crimson wing
4 They mock the air with idle state.
5 Helm nor hauberk's twisted mail,
6 Nor even thy virtues, tyrant, shall avail
7 To save thy secret soul from nightly fears,
8 From Cambria's curse, from Cambria's tears!'
9 Such were the sounds, that o'er the crested pride
10 Of the first Edward scattered wild dismay,
11 As down the steep of Snowdon's shaggy side
12 He wound with toilsome march his long array.
13 Stout Gloucester stood aghast in speechless trance:
14 `To arms!' cried Mortimer, and couched his quivering lance.
 
I. 2.
 
15 On a rock, whose haughty brow
16 Frowns o'er old Conway's foaming flood,
17 Robed in the sable garb of woe,
18 With haggard eyes the poet stood;
19 (Loose his beard, and hoary hair
20 Streamed, like a meteor, to the troubled air)
21 And with a master's hand, and prophet's fire,
22 Struck the deep sorrows of his lyre.
23 `Hark, how each giant-oak, and desert cave,
24 Sighs to the torrent's awful voice beneath!
25 O'er thee, oh king! their hundred arms they wave,
26 Revenge on thee in hoarser murmurs breathe;
27 Vocal no more, since Cambria's fatal day,
28 To high-born Hoel's harp, or soft Llewellyn's lay.
 
I. 3.
 
29 `Cold is Cadwallo's tongue,
30 That hushed the stormy main:
31 Brave Urien sleeps upon his craggy bed:
32 Mountains, ye mourn in vain
33 Modred, whose magic song
34 Made huge Plinlimmon bow his cloud-topped head.
35 On dreary Arvon's shore they lie,
36 Smeared with gore, and ghastly pale:
37 Far, far aloof the affrighted ravens sail;
38 The famished eagle screams, and passes by.
39 Dear lost companions of my tuneful art,
40 Dear, as the light that visits these sad eyes,
41 Dear, as the ruddy drops that warm my heart,
42 Ye died amidst your dying country's cries--
43 No more I weep. They do not sleep.
44 On yonder cliffs, a grisly band,
45 I see them sit, they linger yet,
46 Avengers of their native land:
47 With me in dreadful harmony they join,
48 And weave with bloody hands the tissue of thy line.'
 
II. 1.
 
49 "Weave the warp, and weave the woof,
50 The winding-sheet of Edward's race.
51 Give ample room, and verge enough
52 The characters of hell to trace.
53 Mark the year and mark the night,
54 When Severn shall re-echo with affright
55 The shrieks of death, through Berkeley's roofs that ring,
56 Shrieks of an agonising king!
57 She-wolf of France, with unrelenting fangs,
58 That tear'st the bowels of thy mangled mate,
59 From thee be born, who o'er thy country hangs
60 The scourge of heaven. What terrors round him wait!
61 Amazement in his van, with Flight combined,
62 And Sorrow's faded form, and Solitude behind.
 
II. 2.
 
63 "Mighty victor, mighty lord,
64 Low on his funeral couch he lies!
65 No pitying heart, no eye, afford
66 A tear to grace his obsequies.
67 Is the sable warrior fled?
68 Thy son is gone. He rests among the dead.
69 The swarm that in thy noon-tide beam were born?
70 Gone to salute the rising morn.
71 Fair laughs the morn, and soft the zephyr blows,
72 While proudly riding o'er the azure realm
73 In gallant trim the gilded vessel goes;
74 Youth on the prow, and Pleasure at the helm;
75 Regardless of the sweeping whirlwind's sway,
76 That, hushed in grim repose, expects his evening-prey.
 
II. 3.
 
77 "Fill high the sparkling bowl,
78 The rich repast prepare,
79 Reft of a crown, he yet may share the feast:
80 Close by the regal chair
81 Fell Thirst and Famine scowl
82 A baleful smile upon their baffled guest.
83 Heard ye the din of battle bray,
84 Lance to lance, and horse to horse?
85 Long years of havoc urge their destined course,
86 And through the kindred squadrons mow their way.
87 Ye towers of Julius, London's lasting shame,
88 With many a foul and midnight murther fed,
89 Revere his consort's faith, his father's fame,
90 And spare the meek usurper's holy head.
91 Above, below, the rose of snow,
92 Twined with her blushing foe, we spread:
93 The bristled Boar in infant-gore
94 Wallows beneath the thorny shade.
95 Now, brothers, bending o'er the accursed loom,
96 Stamp we our vengeance deep, and ratify his doom.
 
III. 1.
 
97 "Edward, lo! to sudden fate
98 (Weave we the woof. The thread is spun)
99 Half of thy heart we consecrate.
100 (The web is wove. The work is done.)"
101 `Stay, oh stay! nor thus forlorn
102 Leave me unblessed, unpitied, here to mourn:
103 In yon bright track, that fires the western skies,
104 They melt, they vanish from my eyes.
105 But oh! what solemn scenes on Snowdon's height
106 Descending slow their glittering skirts unroll?
107 Visions of glory, spare my aching sight,
108 Ye unborn ages, crowd not on my soul!
109 No more our long-lost Arthur we bewail.
110 All-hail, ye genuine kings, Britannia's issue, hail!
 
III. 2.
 
111 `Girt with many a baron bold
112 Sublime their starry fronts they rear;
113 And gorgeous dames, and statesmen old
114 In bearded majesty, appear.
115 In the midst a form divine!
116 Her eye proclaims her of the Briton-line;
117 Her lion-port, her awe-commanding face,
118 Attempered sweet to virgin-grace.
119 What strings symphonious tremble in the air,
120 What strains of vocal transport round her play!
121 Hear from the grave, great Taliessin, hear;
122 They breathe a soul to animate thy clay.
123 Bright Rapture calls, and soaring, as she sings,
124 Waves in the eye of heaven her many-coloured wings.
 
III. 3.
 
125 `The verse adorn again
126 Fierce war and faithful love,
127 And truth severe, by fairy fiction dressed.
128 In buskined measures move
129 Pale Grief, and pleasing Pain,
130 With Horror, tyrant of the throbbing breast.
131 A voice, as of the cherub-choir,
132 Gales from blooming Eden bear;
133 And distant warblings lessen on my ear,
134 That lost in long futurity expire.
135 Fond impious man, think'st thou, yon sanguine cloud,
136 Raised by thy breath, has quenched the orb of day?
137 Tomorrow he repairs the golden flood,
138 And warms the nations with redoubled ray.
139 Enough for me: with joy I see
140 The different doom our fates assign.
141 Be thine despair and sceptered care;
142 To triumph, and to die, are mine.'
143 He spoke, and headlong from the mountain's height
144 Deep in the roaring tide he plunged to endless night.
 
 
 
-- A történelmi esemény századok múltán is él az emlékezetben …

-- Sir John Wynn o’Wydir földbirtokos az 1580 körül írott A Gwydir család története című könyvében arról panaszkodik, hogy a családjához nem nagyon írtak költeményeket – egy olyan korban, amikor az ilyen típusú költemények népszerűek voltak.
„Ez (egy Rhys Goch Eryritől származó költemény) a legősibb ének, amelyet I. Edward kora óta írtak a családomhoz, az az I. Edward, aki az összes bárdot felakaszttatta, ugyanis azzal vádolta őket, hogy a népet lázadásra uszították. Ezt a példát követték Wales későbbi kormányzói IV. Henry idejéig, és így az ilyen emberek pusztulásra voltak ítélve.” (Az idézet helye: Syr John Wynn, History of the Gwydir Family and Memoirs – A Gwydir család története és memoárjai, J. Gwynfor Jones (szerk.) (Gwasg Gomer, 1990), 24).
 

-- Van-e tudomásuk más hiteles forrásról?

-- Semmilyen más walesi forrásban nincs erre az eseményre semmiféle utalás.
 

-- És a későbbiekben? Mit írnak a történészek?

-- Sir John Wynn történetét egy angol történész, Thomas Carte megjelentette a History of England (1747–55) című munkájában.
 

-- Kérem, beszéljen arról, hogyan jelenik meg ez a tragédia egyrészt a walesi művészetben és irodalomban, másrészt világszinten van-e ennek valamilyen lenyomata. 

-- A költő Thomas Gray ezt a történetet használta az 1757-ben írott A bárd című költeménye alapjául. Azután írta meg a költeményt, miután hallotta a walesi hárfás, Edward Jones hárfán előadott dallamait.
 

-- És a képzőművészetben?

-- Sok festő megfestette ezt az eseményt. Például Paul Sandby, a walesi Thomas Jones, a legismertebb festmény pedig John Martin (1789-1854) műve.

​

John  Martin:  The  Bard  (1817 körül)

​
 
-- A történet nemcsak Walesben él…

-- A történet több országban is ismertté vált, Arany János híres versét 1857-ben írta. ​






4

 
-- Tud-e párhuzamokat találni a walesi és a magyar történelem között?

-- Egyértelmű, hogy mindkét ország idegen elnyomás alatt szenvedett. Waleset a 13. században igázták le, de sikerült megmaradnia annak ellenére, hogy a lakosság csupán 20%-a beszéli a walesi nyelvet. A költők mindig kiemelt helyet foglaltak el Walesben. Nemzeti ünnepeinken a fő díjakat költők kapják. Ez a hagyomány 1176-ra nyúlik vissza, amikor az első dokumentált Eisteddfodot tartották.
A modern idők walesi nacionalistái Kossuth Lajost példaképüknek tartották a 19. században, leveleztek is vele. 
 

-- Mi késztette Önt arra, hogy Arany költeményét – egy távoli kultúra remekművét – elemezze? 

-- Twm Morys fordította le a költeményt, és egy televíziós műsorban arról beszélt, hogy igyekezett az eredeti ritmust és verselést megtartani, ugyanakkor a walesi költészet néhány technikáját is felhasználta.
 

-- Milyen volt a bemutató?

-- Jelen voltam a 2012-es walesi ősbemutatón, a National Eisteddfod fesztiválon Vale of Glamorganban. Karl Jenkins zenéje drámai volt, az esemény pedig egyértelműen kapcsolatot teremtett a walesi és a magyar kultúra között.
 

- Hogyan értékelné röviden a mű walesi, illetve angol recepcióját?

-- A megzenésített verset nagyon jól fogadták Walesben. A magyar vers tükröt tartott elénk, amelyben a saját történelmünket láthattuk, és szembesülhettünk azzal, ahogyan az országunkat leigázták. Lehet, hogy a történet nem valós, de angolul is megjelenik egy angol történelemkönyvben, illetve Thomas Grey költeményében. A mítosz gyakran jobb, mint a történelem.  
 

-- Sok országban járt már, találkozott más kultúrákkal, több nyelvet beszél … Talált olyan kultúrát, olyan irodalmat, ahol Wales történelmének egy eseménye olyan jelentőséget kap, mint Arany versében? 150 év alatt például már sok olyan magyar generáció nőtt fel, akik a legnagyobb elismeréssel és barátsággal gondolnak a walesiek bátorságára. Talált-e ilyen párhuzamokat?

-- Walesi nyelven, németül és angolul beszélek. A walesi Arthur király története Európa-szerte ismert annak ellenére, hogy sokan nem tudják: ő egy walesi király volt, aki az angolszász betolakodók ellen harcolt. Ismét az van, hogy alakjában több a mítosz, mint a történelmi valóság.
Arany költeménye teljesen különböző ettől, hiszen az konkrétan a walesieket dicséri az angol királlyal szembeni ellenállásukért.
 

-- Tudomásom szerint az Eistedfodd Fesztivál költőit bárdoknak nevezik – de csak a fesztivál ideje alatt. Vannak ma is bárdok? Kik az örököseik?

-- A költő szó walesi nyelvben ‘bardd’, így minden walesi költő ‘bardd’. Angolban viszont általánosan a költő (poet) szót használják, a ‘bard’ pedig többé-kevésbé a Nemzeti Eisteddfod Fesztiválon használatos.
A Nemzeti Eisteddfod-ot a 19. század közepén újjáélesztették, minden évben két díjat ítélnek oda a bárdoknak: egy koronát és egy trónt.  
  

-- Mit jelent ma walesben költőnek, bárdnak lenni?

-- Walesnek sok költője vagy bárdja van. Az Eisteddfod fesztiválon évente két díjat osztanak ki, ugyanaz a költő nem lehet háromnál többször díjazott. Vagyis körülbelül 100–150 díjazott van életben, mind az Eisteddfod bárdjai. Az eisteddfodi díjátadást a Bárdok Egyesülete – Gorsedd y Beirdd irányítja.
Nagyon népszerűek a költészeti versenyek. Van egy költők csapatai között heti rendszerességgel megrendezett verseny. Ennek a neve ‘Talwrn y Beirdd’ – ‘Bárdok viadala’.
 

-- Min dolgozik most?

-- Ez egy Twm Morysnak szóló kérdés.
Mégis, most éppen walesi nyelven tanulóknak írok nyelvkönyveket.
 

-- Mik a tervei?

-- Mindig teljes lényemmel azon fogok dolgozni, hogy a walesi nyelvnek jövőt biztosítsak. Munkatársa vagyok egy walesi központnak (Tŷ Tawe) Swanseaben, illetve egy új mozgalomnak is a tagja vagyok - ‘Dyfodol i’r Iaith’ (Jövőt a walesi nyelvnek)
​



​
​2015

​

 

Józsa István
ÁRKOSSY ISTVÁN 
BUDAPEST

​
Pillanatképek Árkossy István festői világából

 -- Elterveztem, hogy megkeresem a világban az innen elszármazott művészeket.  Akiket megtaláltam és megkérdeztem, szót sem akartak szólni erről. Az egyik -- hegesztésből él, a másik rakodómunkás, a harmadik kocsmai zenekarban énekel, van, aki örvend, hogy egyáltalán munkahelyet talált. Sem idejük, sem energiájuk nincs művészethez. Vagyis az áttelepülés... nem jött be. Hát ezért. Ady Váradról Budapestre ment,  aztán Párizsba,  ahogy az a 2O. század elején művészetek és tudományok terén általános volt. Áprilynak már nem jött be az áttelepülés. Ma egészen más  Európában élünk, például Kovács  András  Ferenc nem is menne sehova, ''ó Trenszi, Trenszi, Trenszilvéniába vágyom én''  -- írja ''Jack Cole dalai''-ban. Szabad világban élünk. Az Ön esetében hogyan zajlott az áttelepülés? Mit jelentett az áttelepülés? Ha egyáltalán jelentett valamit...  Vagy egy alkotó ember útja töretlenül folytatódik tovább? Márquez nagyregényben  tárgyalja, hogy végül is mindegy, hol élsz. Az alkotás szabadsága a fontos.

--Az exodus szóról nekem elsőre egy Nyárád menti kép ugrik be, még a nyolcvanas évek elejéről, ahogy kis nyaralónk fehérre meszelt vályogfalának tövében, nem messze a pataktól, végtelen sorokban vonultak a hangyák nap, nap után eltéríthetetlenül, a rendeltetés hangját és azt a parányi fekete lényt követve, amelyik valahol a sor élén haladt. Vajon a százak, ezrek mind tudták, hogy miért és merre tartanak, vagy csak egy-egy elvétve akadt köztük, amelyik ösztönösen engedelmeskedett a „felső sugallatnak”, a többiek pedig buzgón szaporáztak nyomában, mivel az összetartozás minden esetben erőt, túlélést is jelent, ezért a haladóktól lemaradni akár veszélyes lehet? Az emberi vándorlás/kivándorlás sorai is fel-feltűnnek a zivataros idők, égi háborúk pillanataiban, a rossz szellemek lélekgyötrő, láthatatlan terelő falai alatt menetelve, többnyire csak remélve az áhított vágyak beteljesülését, miután ritkán mutatja magát a biztosan megvalósítható cél az ismeretlenség homályában tapogatózva. Ám a szóban forgó nyolcvanas évek táján, amikor folyamatosan „villám ütött a szivárványba” (Bágyoni Szabó István), nemcsak a szorgos hangyanemzetség vonult zárt sorokban, hanem mindennapossá vált ismerősök, barátok között a hír: ez is elment, és már az is csomagol. Noha az eszencia voltaképpen közös, az indíttatás okai, személyre szabottan mégis eltérők lehetnek. Ilyen a szellemi megalázottság elviselhetetlensége, az igazságérzet ösztöne, az eszményi (elérhetetlen) szabadság utáni vágy, az ifjú nemzedékek „szebb” jövőjének biztosítása, vagy az egyén kiteljesedésébe vetett reménykeltő hit. Ki ilyen, ki olyan indokkal kelt útra, vette vállára hamuban sült cipóval megpakolt kopottas batyuját, amiben a nélkülözhetetlen cipó mellett már nem igen jutott hely a régi utcának, a régi otthonnak, az ifjúkori esztendők pótolhatatlan helyszíneinek.

Persze, élesen feltűnik egy erős határvonal, amely a 89 decembere előtti és utáni állapotokat jelzi, hiszen a még fennálló „aranykor” idején nyilvánosan szétkürtölni az eltávozás szándékát, azt is egyértelműsítette: nincs többé visszaút, a kocka el van vetve, vállalni kell a dolgok ódiumát, együtt haladva az örvénnyel és az árral. Ám a „fordulat” után, az utazások megkönnyítésével jó alkalom nyílt a számba vehető lehetőségek beható felmérésére a kiszemelt hely és az otthon között ingázva, s ha kecsegtetett a jövő némi megalapozottnak tűnő reménnyel, akkor tüstént lehetett nagyot lépni; ha meg nem, akkor maradhatott minden a régiben. Talán ezért is történhetett, hogy az első időszakban életteret váltottak között gyakrabban fordult elő megtévedt ember, hisz az életkényszer olyan kiszámíthatatlan pályaváltásokat is megkövetelt magának, ami igencsak távol állt az egykor megszokottaktól. Bár arra is adódik bőségesen példa, amikor a tehetséggel megáldott kitartó munka világra szóló, pompás gyümölcsöket termett.

„A művészet nem ismer határokat” (az ember, sajnos igen!) – szól a fáma, ami valóságtartalmát tekintve igaz lehet. Ám mára az is bizonyossá vált, a csillagok állása szerint, hogy a szögesdrótok, beton szalagok és sorompók részleges vagy teljes megszűntével a „hol éljünk/hol élünk” kifejezés tartalma is alapjaiban véve új megvilágításba került. Ebbe az is belejátszik, hogy a nemzeti diaszpóra termékeny magvait már az idők során szanaszét röpítette a történelem fel-feltámadó forgószele, máskor meg az anyaföld erőszakos felszeletelése, újra porciózása nyomán virradt fel ismeretlen nap a megdöbbent fejek fölött. Az életpályán elért teljesítmény valós értéke persze nagy részben palástolja az eltávozás számon kérhetőségét, hiszen ki lenne képes neheztelni például El Grecóra, aki hellén létére spanyol földön tette vászonra ragyogó életművét, Kőrösi Csomára, aki a tibeti hegyláncok szellemi foglyaként alkotott maradandót, Bartókra vagy Wass Albertre Amerikában, Zichy Mihályra Orosz honban, és sorolhatnánk tovább. Caravaggio egykor botrányos gyilkosságba keveredett, hosszú ideig pápai átok ült rajta, száműzték, így ma Máltán található lenyűgöző képeinek egész sora. Viszont Jan Vermeert úgy érte utol később a hírnév, hogy soha nem hagyta el szülővárosát, Delftet. Bosch pedig Hertogenboschtól nem vált meg soha.

Amikor 1987-ben családommal Kolozsvárról eltávoztunk, engem is mélyen megérintett a változás fuvallata, hisz az a szellemiség, amivel akkori munkahelyem, az Utunk szerkesztősége nap, mint nap megajándékozott (húsz évet töltöttem a lapnál), igen egyedi légkört jelentett; de színésznő feleségem, Toszó Ilona számára sem volt könnyű megválni a nagy múltú Kolozsvári Magyar Színház fellobbanó rivaldafényének bűvös aurájától. A kultúra megszokottá lett környezetét, időlegesen, az adminisztrációkkal csordultig telített új életvitel nyüzsgése váltotta fel. Ám talán pont a miatt, hogy a „művészet nem ismer határokat”, az évek során – a sok száz közül – több olyan könyv és folyóirat is eljutott Magyarországra, amelyek címlapját vagy rajzait magam készítettem, így máris azon kaptam magam, hogy a budapesti könyvkiadók jóvoltából ugyanazt a grafikusi munkát végzem, mint annak előtte. Elfoglaltságom jellegét tekintve, eszerint, szinte semmi nem változott. Hisz jobbára még ki sem csomagoltunk, amikor a Móra Könyvkiadónak már illusztráltam, majd ezt követték egyéb megrendelések az Európánál, később a Magvetőnél, a Kráternél, a Magyar Naplónál, stb. De a régi otthonomhoz fűződő kapcsolataimról sem mondhatnám, hogy megváltoztak volna, hisz jó néhány éve újra küldözgetem Erdélyben élő író és költő barátaim nyomtatás előtt álló műveihez a grafikai terveket. Időközben megjelent a Világ árnya, világ fénye című, Bágyoni Szabó Istvánnal közösen írt Beszélgetőkönyvünk a Kriterion Könyvkiadónál (2009); a Képírás pedig, amely Zsolt fiam művész fotóinak gyűjteménye, és amelyben kisesszéimet párosítottam a gondolatébresztő képek mellé, a Magyar Napló Kiadó gondozásában látott napvilágot, 2010-ben. Ezeket egyéb írások is követték a magyarországi és az erdélyi sajtó hasábjain. Viszont meggyőződésem, hogy a Beszélgetőkönyvben megidézett emlékezés-koszorút sosem vetettem volna papírra, ha Kolozsváron maradok; ám így, az otthon tűzhelyétől térben és időben mért kellő távolság friss látószögből idézhette fel a múltat, felvillantva a megőrzésre érdemesnek vélt eseményeket, a tünékeny látványképeket.

A diktatúra idején „megszoktuk”, hogy a kultúra egészséges vérkeringése minduntalan lezárt, rozsdás csapóajtókba ütközik. Ám a kisgrafikák és Ex Librisek ennek ellenére fittyet hánytak minden tiltásra, hisz méretüknél fogva akár szűk helyen is elfértek; így baráti zsebekben, gyanús csomagok mélyén meglapulva rést és utat találva maguknak a nemzetközi biennálék vagy egyéb számon tartott seregszemlék kiállításai felé. Az akkor még egyeduralmú Művészeti Alap pedig, a magammal hozott rézlemezekről nem egy alkalommal, nagyobb példányszámú grafikai sorozatokat rendelt kiterjedt üzlethálózatában történő forgalmazásra.  És e mellett pillanatig sem mondtam le a festés öröméről; hol az egyik, hol a másik műfaj izgalmai aranyozták be hosszú mindennapjaimat. Eközben azt is beláttam: minden kihívásnak egyszerre csakis akkor vagyok képes valóban eleget tenni, ha egyéb alkalmazotti munkakört nem vállalok el; ehhez az elhatározásomhoz mind a mai napig tartom magam. Sokszor úgy érzem, hogy műtermem egyik tárt ajtaján az Alpok felé léphetek el, a másikon a Gyalui havasok ködpárája hívogat, a teret uraló méretes ablak előtt pedig sudár ezüstfenyő sor emlékeztet minden percben az erdélyi tájra, míg a kert végében két, saját ültetésű terebélyes hársfánk idézi egykori kolozsvári Farkas utcám júniusi virágbomlását. Az az utca ott kezdődik, és nekem ma, itt folytatódik.

​
-- Giotto képei nehezen értelmezhetők. Mit jelent a sok törött oszlop? A romantika kora meghozta a romok romantikáját. Vagyis értéktelített múlt és értékvesztett jelen szembesítését. Közelebbi példa: Gulácsy megalkotja a Naconxipán birodalmat, Naconxipán hercegének az útját követi. Az Ön képein a fantasztikus épületek, épület-maradványok nem lokalizáltak – nem valamely kultúrához, ország történelméhez kötöttek stb., – ezért sokkal univerzálisabbak.  Egy kozmikus látásmódban a gondolat kiépülését vizualizálják?

--A gótika építészete, ha sarkosan akarunk fogalmazni, úgy is mondhatjuk: az oszlopok, pillérek építészete. Azóta sem születtek oly varázslatosan sudár, ég felé törekvő, csillagboltozatban összeölelkező pompás kőívek, mint abban a korban. Jellegükkel, ritmikájukkal mindenkor sajátos látványt nyújtanak a szemlélő számára, így az is természetes, hogy a korszak freskófestészetében, vagy az oltárképek tündöklő arany háttere előtti jelenetek gazdagításában mindegyre fontos kompozíciós szerepet töltenek be. A firenzei Giotto is, akit bár a reneszánsz egyik első nagymestereként tartunk számon, a város Santa Croce bazilikájának, valamint a padovai Scrovegni kápolna és az assisi templom falainak képsorain még jellemzően gótikus épületelemeket festett vakolatra, márpedig azért, mivel a reneszánsz építészet formarendszere – legfőképpen Filippo Brunelleschi megszállottságának köszönhetően – még csak abban az időben volt kibontakozóban. (Ezért lett a Giotto tervezte firenzei harangtorony is az érett itáliai gótika egyik kései emlékműve). Az említett képsorok arról árulkodnak, hogy a festő máig termékenyen ható formaszemléletében nem jelentett akadályt, hogy a képi architektúra elemeit a jelenetek kompozíciós szerkezetének megfelelő módon akár önkényesen is alkalmazza: egyes falszakaszokat részben, másokat teljességében kihagyva teremtsen ideális „díszletet” a megidézett bibliai eseményeknek. Olyan időkben, amikor az üstökösöket rossz előjelnek tekintették, amely pestist, háborúkat, égi katasztrófákat hoz magával, a megtört oszlop vagy a repedt építmény képi megjelenítése is többnyire hasonló utalásokat hordoz. Ám a pusztulás láttatása leginkább mégis a romantika korának művészetében hódít, amikor a mindenségről alkotott bővülő ismeretek világossá tették: az emberi teljesítmény és teremtő készség mércéje szánalmasan eltörpül a természet gigantikus erőihez képest. A romantikus művész nem érzi jól magát saját korában, új és más világok után kutatva szivárványos álomképeket kerget, miközben álomvilágot is teremt. A véletlenszerűség, a múlandóság ténye és félelme ekkor a mindennapok részévé válik. Így születik meg a vanitas képtípus, amelyről szándékosan hiányzik az élő alak, ahol a csendéletek dermedt mozdulatlanságába a művész a gyarló emberi tulajdonságokra és az elkerülhetetlenre történő utalás tárgyi elemeinek egész sorát helyezi el: koponyát, időmérő szerkezeteket, kincseket és ékszereket, bimbózó mellett hervatag virágokat, aggságra utaló pápaszemet, és nem utolsósorban a tudás hajszolása közepette is elárvult, elnyűtt könyveket. William Blake szavaival: „Egy porszem világot jelent /
S egy szál vadvirág az eget,/
Fogd föl tenyeredben a végtelent /
S egy percben élj évezredet”. A világteremtő művész, mint amilyenné Gulácsy is vált, képes arra, hogy – elvágyódásától hajtva – a múlandóságot az állandóság mesés birodalmába átvezényelje, megteremtve eközben nemcsak látványában, de írásain keresztül is az általa Naconxipánnak elkeresztelt álomország jellemző képtereit. Bosch viszont, fékezhetetlen szellemének köszönhetően, az idilli Éden láttatása mellett pokoli alakzataival és sosemvolt skizoid lényeivel idézi a Homo homini lupus eredeti felfogású látványsorát, a bűn és káosz hátborzongató világpanorámáját.

A szimbólumokká erősödő tárgyi jelzések, primer látványhatásukon túl, rendszerint alkalmasak akár mélyebb tartalommal ellátott fogalmak közlésére is, miután vissza-visszatérő jelenlétük „olvashatóvá”, értelmezhetővé teszi azok tartalmát a szemlélő számára. Az effajta sugallatos elemek képeimen, grafikáimon gyakorta fel is tűnnek, jószerével a romantikus/filozofikus gondolatok közlésének szándékos igényével. Ám a helyi jegyeket magukon viselő, így sokkal szűkebb körben is értelmezhető népi motívumok alkalmazásának lehetőségei nemigen keltették fel érdeklődésemet; sokkal szívesebben fordítottam figyelmem az univerzálisan értelmezhető felé. Egy időben épp e miatt tűntek fel az azonosíthatatlan korú és stílusú, ám jobbára mégis múltidéző konstruktív formaelemek, amelyek még jóakarattal sem kapcsolhatók sem helyhez, sem pedig időhöz. Olyan építmény-képekről van itt szó, amelyeken az sem ítélhető meg pontosan, hogy voltaképpen dicsőségüket vesztett pusztuló romok-e, avagy eleve már ilyennek épültek, eszerint az „új bábeli zűrzavar”, a múlhatatlan „világfájdalom” nyomait hordozzák arcukon.


--Az Ön munkájában hogyan ''kezdődik'' egy kép? Olyan  formanyelvet alakított ki ugyanis, amellyel képtörténeteket mond el, de ezek nem hagyományos történetek abban az értelemben, hogy: kezdődnek, majd a helyzeteknek, elmozdulásoknak finalitása van. Ezeknek a történeteknek nincs kezdetük és nincs végük. Mintha bepillantanánk a létezés, a teremtés csodás, fájdalmas, megragadhatatlan misztériumába, és egy pillanatra követnénk azt. A befogadó a percet próbálja meg elmondani, elmondhatóvá  tenni, amelyet a művész segítségével átélt. Például a zeneszerzők  keresték efféleképpen a szólást. Ligeti izzása jut eszembe. De még inkább a japán Kabuki színház (az előadás folyamatos, éjjel-nappal nonstop), ahol a néző belép a színházba, amikor akar, és marad, ameddig akar. A bemutatott mitológiai történetek  azelőtt is, azután is folytatódnak.

--A képzőművészi életművet akár egy filmhez is hasonlíthatnám, amelynek kezdete, íve, végül befejezése van, miután az alkotó póri léte eleve határt szab a történéseknek. Ám, a hasonlat egyúttal azt is sugallja, hogy az ouvre egyes elemei megannyi különálló filmkockaként illeszkednek a mindent magába olvasztó celluloidtekercs átfogó egészébe. Ilyen képpen válhat a konkrét mű egyszerre tükörképévé a kivetülő pillanatnak, ugyanakkor szerves részévé is az időben elnyújtózkodó teljes egésznek. Az útkeresés buktatóinak. Vagy az önformálódás és a stílusteremtés reménykeltő szakaszainak. Eközben a képi szinkron fokról fokra tovagördülő folyama annál tisztábban lesz értelmezhető, minél világosabban jut kifejezésre az átfogó rendezői elképzelés, minél határozottabban csendül fel és járja át az egész életművet a biztos kézzel leütött vezérmotívum. Az évek során, nem kevés fejtörést okozott, hogy voltaképpen miről is szól majd ez a „nagyfilm”, amelyen a kezdetektől fogva – tudatosan vagy ösztönösen –, naponta munkálkodtam. Hisz bármerre nézünk a művészetek óriásbirodalmában, járt és járatlan ösvények szövevényeinek tömkelege csábít az életre szóló kalandra, jelezve: itt is rá lehet bukkanni valamire, amott is eséllyel kecsegtet a váratlan felfedezés mámorító elégtétele. Én sem hezitáltam; jártam a magam útját. Hisz sejtettem, több nézőpontból tekintve, előbb utóbb úgyis tisztulni látszik majd az összkép. Ebbe még az is belejátszott, hogy az egyetemi évek idején grafikai és festészeti szakon egyaránt végeztem tanulmányaimat. Persze, legyen bármilyen látványos is egy megtalált formanyelv, birtokba vétele mit sem ér, ha nem simul hozzá megfelelő lelki háttér, ha nincs testre szabott személyes indíttatás, ha hiányzik a energiákat termelő, és azokat rendre újra termelő hit kincseket érő háttérgyűjteménye. Egyre inkább úgy érzékeltem: tekerőzhetnek az ösvények ideig-óráig bármerre, de végül, valahol a horizont ködös távolában, úgyis az Idő-kapu megejtő látványa fogad. Régi bölcsesség szavaival: „Az utak mind Rómába vezetnek”. És ez mára érvényessé vált látványvilágomra kivetítve nemcsak képletesen, de már-már konkrétan is, mihelyt az itáliai reneszánsz nagymestereinek eddig megfestett portrésorozatára gondolok.

A horizonton mindig létezik egy pont, ahol szemünk könnyeden átléphet a végtelenbe; ahonnan már csak az Idő integet felénk. Erre tart az alfától omegáig vezető út is: a legfontosabb Út. Az elkerülhetetlen.  

Ha képeimen ez az életérzés, akárha csekély mértékben is kiolvashatónak tűnik, úgy gondolom, talán nem tévesen választottam magam számára irányt. Különleges szféra ez, amelyben az „időtlenség” örökké tartó folyamata „zajlik”. Egzakt látvány- és cselekménysor felmutatásával csaknem reménytelen próbálkozás ezt megidézni, jobb esetben is legfeljebb a halkan derengő jelzések finom ráhangolásával, az együtt muzsikálás lélekemelő élményének sejtelmes hangjaival lehet.

Talán ezzel magyarázható, ha valaki esetleg úgy érzi, miszerint egyféle „erőtérben lebegnek” e jelzés-történetek, azt sugallva, hogy az „állapot” mindkét irányban – térben is, időben is – még a mű határain túl is folytatódik.

Évekkel ezelőtt, a budapesti Dürer Teremben megrendezett kiállításomon, megnyitó szavaiban Páskándi Géza erről így vélekedett: „…A ködpárás álmok határtalansága, s a belésejlő figuralitás, olykor csak a részek figuralitása. Adva van a felismerhetetlen, s abban csupán egyetlen részecske árulkodik: az Idegenségben valami ismerős rejtezik. Nem lehet lélektan nélkül érteni a műveket. Lélektan és történelem nélkül. Pedig látszólag távol áll tőlük minden historikus jelmez. Hanem a léthangulat, bizony históriás. Egy világ közérzete a tollrajz ökörnyálvonalainak kilengéseiben. Itt minden kileng, s a valamibe lóg.”


--Készít elővázlatokat? Hogyan alakul az út a vázlattól a kész festményig?

--A „vázlat” szó, már önmaga többféleképpen értelmezhető, hiszen kérdem: hol a határ egy műalkotás esetében a befejezetlen és a befejezett állapot között? Mitől lesz vázlat a vázlat, és mitől lesz kész a mű? A fesztelenül papírra vetett néhány pár vonal is lehet „befejezett” értékű (gondoljunk csak Picasso lendületes rajzaira), egy agyonkínzott felület viszont a befejezetlenség állapotát is sugallhatja. Paul Klee életművének több ezer darabja „vázlatokból” áll, amelyeket egy végleges, „szintetikus alkotás” előtanulmányainak is tekintett a Mester. Aztán, ez az „összegező” mesterremek soha nem készült el. Ellenben fennmaradt az utókor számára egy példátlanul gazdag, új utakat bejáró, fantáziadús Élet-mű számtalan ragyogó darabja.

Amikor a Claudiopolis című képemet kis méretben először megfestettem, végleges állapotnak tekintettem. Később döntöttem úgy, hogy nagy változatát is elkészítem. Rajzban is, színben is pontosan ugyanazt, minden módosítás nélkül. Akkor, az a kis kép tekinthető-e a nagy vázlatának? Vagy ez esetben mindössze méret különbség esete áll fenn? Persze, azért a kérdésre lehet konkrétabb választ is adni; ennek értelmében mondhatom: számtalan tenyérnyi méretű képjegyzetem van, amelyek első sorban arra jók, hogy vizuális szinten rögzítsenek egy futó látomást. Ám ezek, ritkán valósulnak meg ugyanabban a formában. Már csak azért is, mivel sosem kötöm gúzsba a formálódó felületet egyetlen vázlat kedvéért. Nálam minden kép „önmagát hozza létre”, akkor és ott, abban a pillanatban, amikor megszületik.  


--Munka közben szokott zenét hallgatni? Ha igen, milyet?

--De mennyire! Műtermemben a zene kézen fogva jár a képpel. Nem rég volt, amikor még sűrűn kellett cserélgetni a lemezeket, kazettákat, ami néha meg-megzavarta a munkát; ám ma már a digitális rádióadók széles spektrumából is ki lehet választani az igazán kedvünkre valót. Olyan zenét, amelyet debil reklámbombák nem robbantanak időről időre szerteszét. Nálam többnyire reneszánsz vagy barokk dallamok hangjai csendülnek fel, persze, azért a nagy romantikusok is beleférnek ebbe a soha nem hervadó csokorba. Ám jobbára a kamara muzsika az, ami legtalálóbban illeszkedik a munka pillanataihoz, mivel a nagy volumenű zenekari művek inkább elvonják figyelmemet azzal, hogy elmélyültebb azonosulást követelnek.


-- Min dolgozik most? Mik a tervei?

--Lényegében végső szakaszához érkeztek egy nagyobb lélegzetű sorozat munkálatai, miután még 2010-ben hozzákezdtem – a klasszikus korok kultúrája iránti rokonszenvem jeléül –, a kimagasló, főleg reneszánszkori festő személyiségek portréinak megfestéséhez. Ennek a lajstromnak a végén, néhány barokk Nagymester is helyet követelt magának, így történt, hogy az ötven olajfestményt magába foglaló, átfogó ciklus Cimabuéval kezdődik és Canalettóval ér véget. Közben ott látható a sorban Giotto, Michelangelo, Raffaello, Tiziano és a többi velencei, firenzei, sienai nagyság, akik mellett német és flamand festőóriások is helyet kaptak, így: Van Eyck, Dürer, Holbein, Vermeer, Rembrandt, Rubens és mások. Ezek a vásznak, amelyek voltaképpen „idézetek”, „parafrázisok”, első sorban a művészek önarcképeinek felhasználásával készültek, de ha olyan tőlük nem született, akkor egyéb korabeli, hitelesnek tekintett dokumentum szolgáltatott a munkához kiindulási alapot. Minden festményen a kompozícióba beépítve megidézek egy-egy jellemző részletet is a szóban forgó nagyság életművéből. Ezzel egy időben készülnek azok az írások is, amelyek a képek mellé illeszthető gondolataimat foglalják egybe, művészről művészre haladva. És mindez kiegészítést nyer azokkal az információkkal is, amelyek a felhasznált forrásművek adataira vonatkoznak. Így, ha minden igaz, egyszer nemcsak kiállítás, hanem könyv is lesz belőle.  

                                                                                               


​
Budapest, 2013, február 9.

​

 

Józsa István
A SZELLEM PIACA

​

Az „átmeneti korszak" kulturális életének legfontosabb kulcsszava lett. Nincs, nincs, nincs - és mégis. Az erdélyi magyarság művelődési törekvései folyamatosan felerősödőben. Hogy messze többet írunk-publikálunk, mint amennyit olvasnak, ma már közhely, vagyis alapigazság. Hogy milyen intenzitású kulturális tevékenység folyik, ahhoz elég összefoglalni a határon túli magyar irodalommal, sajtóval foglalkozó 1996-os konferenciák sorának végkövetkeztetéseit - Budapest, 1996.04. 7-8., Szeged - Makó, 1996.06.20-21., Békéscsaba, 1996.10. 7-8. Elképesztő, hány kötet jelent meg - mégis, lásd ehhez például Bertha Zoltán hét év eredményeit átfogó írását (Bárka, 1996.3--4., Helikon, 1997. 2.,3.,4.). És ugyanezt a képzőművészeti kiállításokról és táborokról. A magyarság változatlanul kulturális nagyhatalom, tizenöt milliós lélekszámához viszonyítva az alkotók arányszáma továbbra is igen magas. Határon innen, határon túl - nézőpont kérdése. . . - melyik tehát a legfontosabb meghatározó? A gazdasági? A pénz? ,,Idealisták, akik számolni tudnak" - szól Soros György alkotó emberekről, kezdeményezőkről. Olyan· embereket kérdeztünk, akiknek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség illetékeseiként, illetve alkotókként, művészekként a rendszer egészére rálátásuk van. Honnan nincs mindehhez pénz? Mi az útja?
 
Kötő József, az RMDSZ Oktatásügyi Főosztályának ügyvezető igazgatója:
- 1990-től folyamatosan dolgozunk, attól függetlenül, hogy ellenzéki vagy kormánypozícióban voltunk-vagyunk, és tevékenységünk stabilan három pillérre alapul. Az első a mindenkori állami támogatás, az adófizető polgárokat megillető részt ki kell hasítani a költségvetésből. Kulturális rendezvények szervezésére fordítjuk - vagyis politikai eszközöket használunk a magaskultúra érdekében. Ha a politika mindezt ,,kivédeni" igyekezett, hát siettünk elébemenni, ezért dolgozik politikai érdekképviseletünk. Ma pedig ... hát a helyzet remélhetőleg már a kulturális autonómia jegyében alakul, a magyarság lélekszámához arányosan önálló államtitkárságunk van. Lehetőségünk nyílt rendszeresebben, értékorientáltabban, akár pályázati alapon elosztani a pénzösszegeket, és hangsúlyozottabban a decentralizáció, az intézményi autonómia jegyében szeretnénk dolgozni, de e tevékenység formája még nem tisztázódott. Ehhez még szükséges a sokat emlegetett 69-es törvény újratárgyalása.
 
A második pillér. A mindenkori pozitív diszkriminációt az anyaország is támogatja. Egy többségi lap többmilliós példányszámmal lehet rentábilis, egy nemzetiség kis példányszámú lapja nem. A németországi dánok, kulturális törekvéseit Dánia finanszírozza, a dániai németekét Németország. Így van ez rendjén. Sokan vitatják a magyarországi támogatás mértékét, de legalább ilyen fontos az is, hogy ha ott kuratórium létesült a határon túli magyar kultúra támogatására, régióbeli alkuratóriumokat hoztunk létre. Végül is van saját rendszerünk, működésének alapja az értékorientáltság. Lektorbizottság állítja össze a beérkezett pályázatok értéksorrendjét, és az eredmény évi 90-120 támogatás; a legfontosabb könyvek így jelentek meg. A Közművelődési Tanács az egyházi és világi rendezvényeket támogatja, célja a minőségi közművelődés, egyesületek, szövetségek létrehozása, melyekre a civil szerveződés alapoz. Es ma működik a Barabás Miklós Céh, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Népfőiskolai Társaság, a Romániai Magyar Könyves Céh. Az intézmények támogatásáról: működik a színházak tanácsa, és ha például a színházaknak eddig meg kellett küzdeniük a támogatásért, ma egy színház a neki járó összeget kapja. A Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium a minőségi reformot segíti, működik a kihelyezett tagozatokat, a távoktatást támogató rendszere. Es ugyanitt kell említenem az Illyés Közalapítványt is. A közreműködésünk mára már átlátható. A pénzösszegeket leosztják országokra, ahol alkuratóriumok gazdálkodnak velük. Igy elszámoltathatók, értékorientáltak és átvihetők a civil szférába.
 
Harmadikként a saját civiltársadalmi támogatási és mozgósító munkánkat említem. '90 óta tudjuk, intézményrendszert alapítványi támogatásra építeni, méghozzá hosszú távon, nem lehet. Igyekeztünk hát olyan modellekben gondolkodni, melyek alapján öneltartók lehetünk. Az alapítvány mögé vállalkozásokat építettünk be, ilyenek a Heltai Alapítvány, a Györkös Mányi Albert Emlékház, az illyefalvi vállalkozás. Es itt még egy fontos erőről: 1997-ben is többszáz rendezvényt tervezünk, a meg szervezésükben igen fontos szerepe van egy olyan vagyonosodó rétegnek, mely a kultúrára is áldoz. Mindenképpen figyelnünk kell rá. Például a Barabás Miklós Céhnek szüksége volt másfélmillió lejre, szétküldtünk kétszáz levelet - könnyedén összegyűjtöttük a pénzt. A garancia? A személyes kapcsolat. A nagy, patináns intézményekre odafigyelnek, az avantgárd mindig is megszenvedte a maga előrelépéseit.
 
- Miben áll az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tevékenysége és szerepe?
 
- Fő célja az, hogy jogi személlyé válva a művelődést átfogó tagozatokat hozzon létre. Magyar kultúrház-láncolatot épít ki, kultúrcentrumot Szamosújváron, Désen, Máramarosszigeten, Zilahon, Somlyón, Aradon, Csernakeresztúron, Medgyesen, közgyűjtemények létrehozásában vállal szerepet, hiszen elvették a múltunkat, és most mindez magának az identitásunknak a meghatározásában fontos.
 
- Így kezdte újra munkáját a Barabás Miklós Céh is.
 
- Szakemberek kezébe került a képzőművészeti élet irányítása, és önállóak,
a referencia, a gazdálkodás az ő feladatuk. Az EMKE hitele alapján szerzett pénzből támogatjuk a Céhet, ők aztán megszervezik magukat. A Diakóniai Intézetben rendezett tárlatuk kitűnő eredmény, a háború óta nem volt ilyen. Továbbá készül Cegőtelkén a Cserhalom-emlékmű - 90 óta a legfontosabb! -, a tervezés, a munkálatok lebonyolítása a Céh bevonásával történt. Ugyanúgy a körösfői közkert kialakításában. Mi biztosítottuk a szervezői, anyagi hátteret, ők végezték a szakmai munkát. Művésztáborok esetében szintén, a végeredmény az erkölcsi elégtétel, a fontos a rendezvény ténye és művészi színvonala.
 
Abodi Nagy Béla festőművész, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke: - 1994. január 8-án tartottuk újraalakító közgyűlésünket, az RMDSZ ' Oktatásügyi Főosztályáról Kötő József és Balogh Ferenc a Céh képzőművészeivel, Kancsura Istvánnal, Károly Sándorral, Veress Pállal, Abodi "' Nagy Bélával kidolgozták az alapszabályzatot. Miután azt bemutattuk a közgyűlésen, felterjesztettük a Művelődésügyi Minisztériumhoz, hogy mint jogi személyt elismerjenek bennünket. 1995-ben kaptuk meg a jóváhagyást. Pénzünk... hát az nem volt, székházként az EMKE irodája szolgált, majd a Farkas utcai református egyházközség biztosított szállást, az alagsori gyülekezeti helyiségben. Később ingatlant adtak, szimbolikus összegért béreljük, melyet a tagdíjakból fizetünk. Megállapodás még nem született, hogy meddig és mennyiért bérelhetjük, mert rendbe tesszük az épületet. Műemlékközpontot szeretnénk létrehozni, hogy a Céh aztán európai központot építhessen ki kulturális rendezvények céljára. A funkciója: műalkotások gyűjteményének biztosítani helyet. A pénzforrások... Az alapszabály N. fejezete szerint „A BMC anyagi eszközei: a) tagdíjak, b) adományok, c) céladományok, d) állami segély." ,,A tagdíjak összegét a közgyűlés határozza meg." Természetesen nonprofit vállalkozás vagyunk, nincs költségvetésünk. A külső pénzforrásaink között először szintén az EMKE-t említhetném, kezdetben ők biztosították az anyagiakat művészek utazásaihoz, képek, egész kiállítások szállításához. A kolozsvári állami Magyar Színházban 1991. március 7-én árverést szerveztünk, több mint egymillió volt a bevételünk; a keretmegállapodás szerint az összeg az RMDSZ kulturális alapjának létrehozását szolgálta. A· Magyarok Világszövetsége keretében a Képző- és Iparművészeti Társaság a millecentenáriumi rendezvények sorában három határon túli központban kiállításaikat készítette elő, Marosvásárhelyről Budapestre, Felvidékre és Délvidékre is átvitték. Az EMKE mindenben segítségünkre van, Marosvásárhelyen a Bernády-emlékmű, Székelyudvarhelyen az Orbán Balázs-emlékmű, a Cserhalom-emlékmű, Széken a Hősi Halottak Emlékműve munkálatai mind az ő közreműködésükkel folynak. További intézményszerű működésünket, belső önszerveződésünket ők támogatták. Egyébként mindig menet közben, rendezvényenként kaptunk bizonyos pénzösszegeket.
 
1997. február 8-án tisztújító közgyú1ést tartottunk, beszámoltunk az elmúlt három év tevékenységéről, új vezetőséget választottunk és új tagokat vettünk fel. Hát vállalkozásokba ezután sem kezdhetünk, de ezen a közgyűlésen eldőlt, hogy amint van székházunk, annak keretében néhány tagunk restaurátori műhelyt nyit, az jövedelmezőnek ígérkezik. Más külső segélyekre mostanáig nem számíthattunk, vannak vagyonos üzletembereink, de kereskedők, nem termelők, képzőművészeti ügyeket nem pénzelnek. Most, hogy bekerültünk a kormányba, újra végig kell gondolnunk, hogyan is éljük meg a lehetőségeinket. Van ugyanis egy korosabb román értelmiségi réteg, amely változatlanul fundamentalista soviniszta szemléletet képvisel, történelemszemléletükben semmi változás. Például a kapcsolatainkat tekintve az egyházi javak visszaadása bennünket is érdekel.
 
Végül is azt mérlegeljük, hogy mit kell megoldanunk most, rövid távon - a székház ügye stb. -, és mit kell előkészítenünk.
 
Dobribán Emil, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia tanársegéde, a Barabás Miklós Céh vezetőségi tagja:
 
- A művésztáborok szervezésében egyesületünk mellett mindig az illető megye helyi intézményei segítettek. A Kolozs megyei Füzesmikolában évente rendeznek ilyen táborokat augusztusban, a szállítást és az anyagokat a szövetség biztosította, három hétre a szállást és ellátást az ikonjairól híres ortodox kolostor adott. A szárhegyi tábort a szövetség mellett a megyei kultúrszervek támogatják. Ez a nagy hagyományokra visszatekintő találkozó már ott tart, hogy nyári helyett éves programban kezd gondolkodni. A makói tábor esetében nekem inkább az a fontos, hogy tárlattal végződik, a budapesti Art Expo mint vásár ösztönöz bennünket. Folyamatos a kiállítói tevékenysége a csíkszeredai Tilos kávéháznak, ők még a szállítás és a meghívók, plakátok, ismertetőlapok költségeit is maguk fedezték. A Korunk Galéria évente seregszemlét tartott a diákok munkái között, és a kiállítóterem biztosításán kívül a megnyitók szervezésében is részt vettek. A kászonjakabfalvi táborokat a Kolozsvári Magyar Diákszövetség szervezi, ott a szokásosak mellett némi honoráriumot is adnak, és ami a legfontosabb, workshop típusú programot szerveznek a diákoknak. A holland Christian Artist Europe évente mintegy százötven meghívottnak szervez szemináriumokat. Ha a művész maga jelentkezik, állja a költségeket, ha a szervezők meghívására utazik, akkor vendég.
 
A pénzforrásaink? A Képzőművészek Szövetsége, a Művelődésügyi Minisztérium, az egyetem, az egyházak és... végül a magánkezdeményezések hozta összegek. Hogy a Szövetségnek honnan van pénze? Először is a tagdíjakból, másodszor minden nagyobb városban vannak üzletei: az eladott munka árának húsz százaléka őt illeti. Fontolóra vettük azt is, hogy önállósuljunk, a mi ügyeinket mi intézzük, vagyis a pénzek ne menjenek először Bukarestbe, aztán vissza, ez így zavaró. Mégis, a viszony szellemi vetülete a meghatározó, egy országos unióhoz tartozol - máris másképpen látsz munkához, és külföldön is másként méltatnak. További pénzforrásként említhetek magyarországi pályázatokat. A „Reménység Szigete" Karitatív és Oktatási Központ 94-95-ben tíz programot finanszírozott ötszázezer forinttal, elsősorban tizennyolc-negyven közötti művészek számára. Az. Art Expo Alapítvány támogatásával évente kiállítási helyet kapunk, amely egyébként kétmilliónkba kerülne. Az. utóbbi három évről szólva: jó kapcsolat alakult J,j a magyar és a román művelődésügyi minisztériumok között. Az. eredmény: romániai és magyarországi művészek kiállításai Szombathelyen, Budapesten, Nagyváradon, kitűnő minőségű katalógusokkal. A fordulatok után a bukaresti minisztérium jóvoltából felélénkültek a nemzetközi kapcsolataink, fizették az útjainkat, sőt az egyetem pénzén a diákok kilencvenkilenc százaléka járt már külföld ön. Mindez Joachim Nica rektor érdeme. Függetlenek vagyunk, a minisztériumtól kapott összeget befektetjük, szabadon gazdálkodunk. Így vásároltunk egy tizenkét férőhelyes mikrobuszt, és a diákok eljutottak már vele Olaszországba, Franciaországba, Belgiumba. A magánvállalkozásokról viszont semmi jót nem tudok mondani. A belföldi cégek semmilyen érdeklődést nem mutatnak. Az 1994--es budapesti Art Expo előtt hatvan neves cégtől kértünk levélben támogatást - még választ sem kaptunk. A magunk költségein állítottunk ki. Budapesten aztán... már a cégek képviselői jöttek hozzánk különböző ajánlatokkal. Kitűnő kapcsolatot alakítottunk ki így dr. Nádai Csabával, a Kárpátia Kft. építkezési vállalat vezetőjével. A kapcsolat mára már állandónak számít, tavaly egy hónapon át négy diáknak és két tanárnak szállást és öt-ötezer forint honoráriumot biztosított.
 
A pénzszerzési lehetőségek közös sajátossága, hogy egyelőre alkalomszerűek. Már csak emiatt is állandó kapcsolatokat keresünk.
 
 


​
1996

​

 

Józsa István
BANNER ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE

​

Banner Zoltán művészeti író, műkritikus, költő, előadóművész nyolcvan éves – köszöntjük a szerzőt. 

​​

--Kerek évfordulókon rendszerint összegezünk, értékelünk – melyek voltak azok a meghatározók, amelyek irányítoittak, -- jó értelemben – vezethettek? 
 
--Nem tipikus az esetem – mondja Banner Zoltán --, ezért mindenekelőtt azokat a meghatározottságokat említeném, amelyek végigkísérték egész pályámat.
 
Első. Szépírói, főként költői ambíciókról váltottam át művészeti írásra,  kezdetben radikálisan, tehát teljesen elhallgatva,  majd két évtized után (195O--197O) visszatértem a versíráshoz is, de csak 1987-ben jelent meg első verskötetem, az Ólomharang. Mindazonáltal a művészeti írás műfajait is, a művészettörténetet is szépíróként kívántam művelni, kezdőként   szememre is vetették ezt az idősebb képzőművészek közül néhányan. Az előadóművészetre azért vetemedtem -- 1964-től rendszeresen --, mert a költő ''dübörgött''    dühöngött     bennem,  s legalább mások jó verseinek tolmácsolásán  keresztül szerettem volna érvényesíteni ítélő--beleérző  képességemet.  Ez a képesség mindenképpen  előnyt jelentett abban,  hogy a képzőművészek habitusába bele tudjak helyezkedni, s némileg belülről is  elemezni tudjam a műveiket.
 
 
--A ’’második’’? Ezzel együtt...

--Mivel 1949-ben kiutasították az országból a a magyar állampolgárságú László Gyulát, Entz Gézát és Felvinczi Takács Zoltánt, az egyetemre való felvételim – 1951—idején, 1951-ben és egy jó darabig később sem létezett művészettörténet szak,  sőt kurzus sem.  Így a történelem—filozófia szakon kezdtem  meg tanulmányaimat, de még abban az évben a filozófia szak is megszűnt. Tehát  esztétÍkára sem szakosodhattam.  Végül is   történelem szakos hallgatóként mélyedtem el a  művészettörténeti korok és jelenségek tanulnányozásában.  Minden ilyen és művelődéstörténeti szemináriumi  dolgpzatot én vállaltam el,  ezért aztán államvizsga után , 1955-ben  ott is tartottak a Bolyai Egyetem  történelem—filozófia  karán, hogy majd én legyek egy idő után a művészettörténet előadója.    Talán az erős történelmi betekintéssek, vagy alkati meghatározottság folytán a történelmiség  tiszteletben tartása, a töörténeti szempont, az idő és a  fejlődés iránti elkötelezettségem lett másik alapvető meghatározottsága tevékenységemnek folyamatosan.
 
 
-- És harmadrészt?

-- Az első pillanattól  tudtam, hogy engem kizárólag a magyar, ezen belül  pedig  az erdélyi magyar művészet érdekel, a legkorábbi korszakaitól  kezdve, s kacérkodtam is mind a középkorral, mind a barokkal. De hát az ötvenes—hatvanas évek politikai, kulturális, tudományos viszonyai között ez eltemetkezést jelentett volna.  Már az ötvenes  évek közepén ’’megcsapott’’ viszont a kortárs erdélyii művészet   gazdagsága és a vizuális művészetnek az anyanyelvi  műveltséggel, megtartó erejével egyenrangú fontossága. Ezért  -- ha nem is programszerűen, de hallgatólagosan -- felosztottuk egymás között a 2O. századot:  Murádin Jenő elsősorban a század első felével foglalkozott, én pedig a második felére összpontosítottam kutatásaimat és publikációimat.
 
 
--Hatvan év az erdélyi művészetért, és Kolozsváron is, Békéscsabán is úgy, hogy az egyetemes magyar kultúráért.  Nagyformátumú, koherens életmű, amely nagy lendületteel gyarapszik tovább. Hogyan oszthatnánk szakaszokra – a szerző felől?

--1953 -- első művészeti cikkeim megjelenése Litteczky  Endréről és Papp Aurélról, tehát a szatmáriakról. A kezdet. Aztán első publikációim  és körülbelül  1965 között,  a szakkönyvekből való felkészülést követően elkezdődött a művészektől,  a műtermekben, a beszélgetésekből tanulás.  Elsősorban mint az UTUNK ifjú  művészeti szerkesztője  újságíróként gyakoroltam a szakmát. Ekkor alakult ki esszészerű stílusom. műteremlátogatásaimban, idősek  születésnapi köszöntéseiben, lírai jegyzetekben, tárlatkrónikáimban -- gyakorlatilag a szaknyelvet és a művészeti jelenségek értelmezésének a módját tanultam, gyakoroltam. Ekkor még idősebb kollégák is működtek, például Ditrói Ervin, a Művészeti Múzeum igazgatója, Andrásy Edit, Pattantyús Károly, és leginkább --   éppen halála előtt a legszínvonalasabban -- Borghida István. Majd Engelné Szabó  Ilona, ő volt a legmélyebb és legtárgyilagosabb, de sajnos nem volt túlságosan termékeny és korán meghalt.Tőlük is tanultam, amit csak lehetett.  Szemléletet Debreczeni Lászlótól is, de a szocreál szemléletet, amelyet ők szükségszerűen alkalmaztak, nem tudtam magamévá tenni. Én   igyekeztem a modernség felé nyitni és egyben színesíteni a művészeti köznyelvet. Természetesen sokat jelentettek a Magyarországról beszivárgó művészeti kiadványok, főleg a művészeti folyóiratok, a Műterem -- később Művészet -- és a Művészettörténeti Értesítő. Ezeken keresztül értesültünk, bár közvetve, arról: hogy mi történik az európai művészeti életben, hiszen utazni, tanulmányutakat tenni egyszerűen lehetetlen volt. 1967-ben, 35 évesen jutottam ki először külföldre: a Szovjetunióba, két év múlva Magyarországra, majd Ausztriába.                                                      
 
 
--A második korszak kezdete? Kezdete?
         
-- A nagyobb formák -- tanulmány monográfia -- iránti vágyam lassú teljesülése. 1968--1972 között. Papp Aurél atyai jóbarátom volt, úgy is, hogy apám rajztanára volt, Sokat jártam hozzá, meg is hagyta a családjának, hogyha valaha könyvet akarnak jelentetni róla, azt én írjam. Meg is írtam még 1957-ben, de a történelem belerondított első könyvem megjelenésébe.  Raoul Şorban elorozta tőlem a kiadói megrendelést, vele  kellett dolgoznom  úgy, hogy 1968-ban teljes dokumentációmat át kellett adnom neki, és ő írta meg a szöveget a saját kincstári nacionalista szájíze szerint. Második kis könyvem Nagy Albertről és a harmadik, már teljesebb kismonográfia Mattis-Teutsch Jánosról szintén románul jelent meg először, mindhárom a Meridiáne Kiadónál. Csak amikor a Kriterionnál elindult a művészeti monográfiák sorozata, akkor láthatott nagyvilágot a Mattis-Teutsch könyv. Ez volt tehát az első magyar nyelven megjelent könyvem, 1972-ben, és jelentem alássan ekkor már 40 éves voltam... Ha a szépirodalomnál kötöttem volna ki, talán már a harmadik vagy negyedik kötetemnél tarthattam volna, mint nemzedéktársaim, sőt, mint a fiatalabbak.
 
 
        
--A harmadik korszak?
         
-- Mondjuk első magyarul  mejelent könyveimtől  és egyben első szerzői sikereimtől -- Mattis-Teutsch, Csillagfaragók, Szervátiusz Jenő --, tehát 1972-74-től 1988-ig, emigrációmig vezethető. Ebben az időszakban nem csak monográfiák, jelennek meg hanem első szépirodalmi köteteim is: első verskötetem (Ólomharang, 1982) és a széleskörű visszhangot vert Kié vagy, Ausztrália? Ráadásul ekkor jutok előadói művészi pályám csúcsára: Bartók -- estemmel, Szarvas-ének, 1970, a Petőfi a hídonnal 1972-ben, a Lakomával 1975-ben, a Tűzkörrel 1978-ban stb.
        
Ebben a másfél évtizedben tudatosan és tervszerűen kívánom a magyarországi és az európai műveszeti köztudat elé tárni az erdélyi művészet velük egyenrangú minőségeit, és noha alig lehet ezt kifejteni: mégis, örökké sejtetni az erdélyiség, az erdélyi gondolat és lélek megtestesülését. Gyakorlatilag a transzilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgalom a művészeti jelenségekben, és mire 1987-ben eljut hozzám a budapesti Képzőművészeti Kiadó megrendelése a ’’nagy könyvemre’’ (Erdélyi magyar művészet a XX. században, 1990), ki merem mondani pédául a ’’székely festőiskola’’ létezését. Azóta többbször is kifejtettem a jelenséget szóban és írásban, és világosan kirajzolódik elém az erdélyi magyar művészet utolsó 85 évének a földrajza, szellemi térképe. Erről is beszélek majdnem minden magyarországi kiállítás-megnyitómon.
        
Az UTUNK művészeti szerkesztését  nagy élvezettel végeztem, nagyon szerettem a munkámat, s azt hiszem, a kollégák is szerettek, hiszen pontosan tudtuk egymásról, ki kicsoda és mit akar. Létay Lajos megértésének köszönhetően nemcsak szerkesztőként,  hanem előadóművészként  is rengeteget utazhattam, (az országban),  mozzanataiban tapasztalhattam meg a nemzedékek, stílusok, szemléletek, ízlés, közönség változását, a művészeti élet kibontakozását. 
        
Persze korlátaim is ekkor jelentkeztek: értésem és ítélőképességem az avantgárd második hullámánál megtorpant, a hetvenes évektől kezdődő egyetemes trendek követésére  (felismerésére) elemzésére képtelen vagyok. Bár igyekszem minden új jelenséget  feldolgozni  xxxxxxxx   fényében. Várom az új művészetíró nemzedéket, hogy ezt a kort úgy kövesse, mint én az enyémet. Te már ide tartozol, s ennek nagyon örülök.
 
        
--És a negyedik?

-- Szükségszerűen új, negyedik korszak kezdődik 1988-as elköltözésemmel, noha csak a lakáscímem és telefonszámom változott. Amúgy felölelve persze tisztességgel befogadóim, Békés megye művészeti  feladatait ugyanazt folytatom, amit félévszázada megkezdtem. Egyre-másra  írom az erdélyi művészek kisebb-nagyobb monográfiáit, de igazából legfőképpen az összefoglalás, a behordás feladatai érdekelnek. Örülök, hogy egyfajta ’’művészettörténeti hármaskönyvet’’ már magam után hagyhatok: 1. Erdélyi művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok művészete (2005), 3. Szó, eszme, látvány. Ötven erdélyi magyar művész írásai (2002).
 
 
        
​De szeretnék még külön az elmúlt ötven év szobrászatáról írni egy könyvet, illetve kimerítően kifejteni a képzőművészeti transzilvanizmus  történetét, fogalmát, dimenzióit. Talán szerkesztői és művészetírói munkásságom személyes hangú emlékiratát is meg kellene írni, úgy, mint a most megjelent pódiumnaplót.
 




​2012

​

 

Benedek Karola, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia, Kiss Csilla, Józsa István

​„NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!”

​
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN költő, műfordító (Budapest)
a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget

​
​

Prof. Dr. Keszeg  Vilmos, volt tanítvány:
Szívesen írok Bágyoni Szabó Istvánról.

​
1972-ben kezdtem középiskolai tanulmányaimat a tordai Mihai Viteazul Elméleti Líceumban. Magyartanárom és osztályfőnököm Imreh Lajos volt, akit a Transindex Romániai Magyar Lexikonában 2010-ben mutattam be mint folklórgyűjtőt.

http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=16

A szócikkben nem mondtam el Róla mindazt a jót, amit egy klasszikus vágású pedagógusról én is, egy egy egész város is, legalább három generáció tudott, tudtam: meghatározta egy település értékrendjét évtizedeken át, és évtizedekre előre.

Egy év múlva Imreh Lajos nyugdíjba vonult, hogy átengedje helyét Szabó Istvánnak, aki bágyoni születésű volt, de csak később lett Bágyoni Szabó István. Tizedik osztályban tehát, 1973-ban vagy már 1974-ben, a tanév közepén  váratlanul Bágyoni Szabó István jött be magyarórára. Talán az önkényuralom kora volt soron. Madáchot, Aranyt már mindenképpen Ő adta le. Madáchot később én is az ő órái szerint tanítottam.  Tizenegyedik osztályban pedig a Nyugat következett. Pista hatására rajongtunk Adyért. Volt érzéke ahhoz, hogy a korszakhatárokat érzékelhetővé tegye. Ekkor jelent meg a Varázslataink című antológia (Kriterion, 1974). Benne a tanárunk néhány verse. Költő tanított bennünket.

Ady után magunkra hagyott. Pontosabban, Ő elment, Ady maradt velünk. És maradtunk kétségbeesésben, mindaddig, amíg Becze Piroska tanárnő megérkezett az iskolánkba. Szerette a szép verseket. Csendesen, lelkesen beszélt. Amikor kisebbik gyermeke betegsége miatt néhány napra kimaradt, hogy ne maradjunk le az anyaggal, mi adtuk le az anyagot egymásnak. Mikor visszatért, megkérdezte, honnan folytassuk. Hálásak voltunk a bizalmáért.

És egyáltalán, mindhárom magyartanáromnak. Pedig akkoriban sötét felhők tornyosultak fölöttem. Elmondjam? Elmondom. Ki szerettem volna lépni a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Pedig emiatt az iskolából is távoznom kellett volna. A magaviseleti jegyemet 6-osra szállították le. És maradtam. Mind a KISz-ben, mind az iskolában. 

Bágyoni Szabó Istvánra visszatérve. A Jósika Miklós Művelődési Körbe már az iskolába érkezése előtt járni kezdtünk. Amíg ő volt a tanárunk, addig is, később is rendszeresen mentünk. Az iskolai önképzőkört újrakereszteltük, Balázs Ferencről neveztük el. Osztálykört indítottunk, tanár nélkül, 2-3 hetenként ültünk össze, szavaltunk, könyveket ismertettünk, írásainkat, kritikáinkat olvastunk fel, írókkal váltottunk levelet, szavalóversenyt szerveztünk. S minderről rendszeresen vezettünk jegyzőkönyvet. Egy alkalommal Bágyoni Szabó Istvánt is meghívtuk, hogy egy, az Ifjúmunkás pályázatán nyert eredeti grafikát neki ajándékozzunk.

Az Utunk szerkesztőségébe távozott. Olykor egyetemista koromban felkerestem ott. Ekkor ajándékozta nekem kőnyomatos egyetemi jegyzetét a felvilágosodásról. 1989-ben távozott az országból. Folyóiratgyűjteményének egy részét rám testálta. Azóta mail-t szoktunk váltani, ha Tordára jött, találkoztunk. Néhányszor én is meglátogattam a családját. Gyakran hívott fel telefonon. Amikor 2005-ben Torda–Aranyosszék konferenciát szerveztem, szívesen jött haza, a Jósika Miklós Művelődési Körről tartott előadást. (Aranyosszéki álmok – egy álmatlan történelmi időszakban. In: Keszeg Vilmos – Szabó Zsolt szerk.: Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke változóidőben. Kriterion, Kolozsvár, 235–241).

Könyveit rendszeresen elolvastam, mind a verseit, mind a szociográfiáját. Azt hiszem, tisztán látom mindenik prózakötetének személyes vonatkozásait.

A lovak és az emberek (Bágyoni Szabó István: A lovak estére hazaérnek) Helikon IX. (1998) 3. 15–16.  Ezt utólag ő lopta bele a PoLíSzba: Gondolatok Bágyoni Szabó István A lovak estére hazaérnek című regényéről. PoLíSz. 82. sz. 2005. március. 98–100.

Konténerlét (Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek) Korunk XVIII. (2007) 1. 94–100.

Az újrateremtett szülőföld. (Árkossy István – Bágyoni Szabó István: Világ árnya – világ fénye). Látó XXII. (2011) 10. 96–100. http://www.lato.ro/article.php/Az-%C3%BAjrateremtett-sz%C3%BCl%C5%91f%C3%B6ld-%C3%81rkossy-Istv%C3%A1n--B%C3%A1gyoni-Szab%C3%B3-Istv%C3%A1n-besz%C3%A9lget%C5%91k%C3%B6nyv%C3%A9r%C5%91l/2193/
​
A Kések idejéről nem írtam a megjelenésekor. Erre később tértem vissza. Amikor honismereti könyvet írtam a Torda környéki iskolásoknak.
​
Bágyoni Szabó István. In: Keszeg Vilmos: Aranyos-vidék. Honismereti könyv. Kriza János Néprajzi Társaság – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár. 335–339.
 


Keszeg Vilmos
 
2018. november 21.

 


​ 
Benedek Karola:
​
Mi késztette arra, hogy Budapestre költözzön? (1989)

Ez többirányú és többünket -  családomat, de egész generációmat -  érintő kérdés. Elszabadult konténerek (Naplóregény 1986-1989) c. könyvemben – amely az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg 2005-ben – voltaképpen Budapestre való áttelepedésünk indokait, kálváriás napjait írtam volt meg. Állítom: nem SZÉPirodalom – számunkra legalábbis! Arra gondoltam, kérdésére válaszolva, inkább ebből idézek most pár passzust.  Íme:

„Igen, a HELYZET adott. Adott a hely és idő, de bizonyára adott a jövendő napok, évszakok markában felmutatandó történés- (vagy bűn-) halmaz is, amit minden áron át kell majd vészelnünk, s lehetőleg közösen, ha nem szeretnénk azt, hogy a tehetetlenség lelkünket örök időkre megülje. Megülje és belegyömöszölje abba a matériába, amit 1919 után mozdulatlannak tűnő, megrabolt vagy elorzott szülőföldnek nevezünk, de amely a folytonosságot, a mozgásban lévő helytállást – és nem a meddő HELYBENÁLLÁST – várja el tőlünk, hálátlan és érdemekre méltatlan szüleményektől.
 
Tudjuk, ismerjük, voltak az erdélyi magyar szellemi világnak olyan nagyságai, akik a sokszorosan elzálogosított és megalázott szülőföldre 1919 után – nem „visszanéztek”, hanem előre nézve – visszatértek egy megálmodott Erdély hívására… Kós Károly és Kuncz Aladár példája hol már! Nincs hívás! Nincs KIÁLTÓ SZÓ! A szülőföld szent hívása szűnt meg azzal, hogy erről az elhanyagolt, elkártyázott, elárult „szülőföld-fejedelemségről”, egykori országrészről, maga a „Keletbe, mint vörös posztóba kapaszkodó” anyaországi politikai hatalom mondott le. (Mint azt a Kádár János vezette magyar pártdelegáció tagjai cselekedték 1958. február. 22-27-i erdélyi látogatásuk során, amikor is teljes egészében kiszolgáltatott minket, itt élő magyarokat a román nacionalizmus kényének, kedvének [1]. Nemzetárulás? Több ennél: egy nemzetrész eladása! E nélkül aligha folyamodhatött volna a román pártvezetés az „erdélyi ötvenhatosok” tömeges letartóztatásához, hogy röviddel utána iskoláink, egyetemeink és más kulturális intézményeink tervszerű felszámolásához kezdjenek.)

[1] A kolozsvári magyar egyetem felszámolását több politikai-történelmi tényező együttes jelenléte tette lehetővé: 1958. január 7-én meghalt dr. Petru Groza, akiben az erdélyi közvélemény az egyetem alapítóját látta; 1958 februárjában a Magyar Népköztársaság hivatalos párt- és kormánydelegációja marosvásárhelyi és bukaresti látogatásán Kádár János nyíltan elismerő szavakkal illette Bukarest „nemzetiségi politikáját”, s ezzel az erdélyi magyarság sorsát teljes egészében román elvtársai kényére-kedvére bízta. 1958 júliusában kivonták a szovjet csapatokat Romániából, ami szárnyakat adott a féktelen román nacionalizmusnak – miközben minimalizálódott Magyarország Varsói Szerződésen belüli súlya.


Az 1970-es évek után megmozdult bennünk is, alattunk is a föld. Páskándiék, ugyebár, kinősültek, szinte a Helszinki Nyilatkozat aláírásával egyidőben… Kint vannak már Csiki Laciék, Bodor Ádámék, Láng Gusztiék, Tamás Gazsiék, Köntös-Szabó Zoliék, Kocsis Pistáék példának okáért. De „csomagolnak” már Kenéz Feriék is. És az egyetlen bőrönddel „ott-rekedtekről” nem is szóltunk. Egyik erre hivatkozik, másik arra: a betiltott könyvekre és előadásokra, a gyógyíthatatlan (vagy a román gyógyszer- és élelemmizéria miatt csak épp Pesten gyógyítható) asszonyra, gyerekre.  Az újabb börtönöktől – Szamosújvároktól, Nagyenyedektől vagy Duna-Deltáktól – való rettegés mellett előléptek a II. háború huzataiban Magyarországon „rekedt”, de mára „támogatásra szoruló” nagynénik és nagybácsik, még elérhető rokonok. Beindultak a felmenő ági hozzátartozók tüzetes felkutatásai, és akinek nincs szerencséje a „kutatgatásban”, annak zsebébe kell ám nyúlnia – egyre több azok száma, akik egy-egy bútordarab, vagy egy-egy kiskocsi áráért „szerzik meg” a sosem létezett budapesti rokont… „

*
Ha visszatekintek húsz éves házasságunkra, s ezzel párhuzamosan szinte ugyanannyi éve zajló és halódó irodalmi munkásságomra: két nagy gyermeket és egy szétvert íróasztal előtt álló embert látok, akiknek több rendbéli „újrakezdésnél” egyéb nem jutott. Nagysármást, az első katedrát – családalapításunk, induló életünk védelmében – fel kellett cserélnem. Lakásunk Tordán volt, feleségem, Vera munkahelye úgyszintén, természetesnek tűnt, hogy e vidék felé húzódjak – elég volt már a több éves szekerezésből, szánkózásból, hányattatásból Sármás-Ludas-Torda között… és vissza. De akkor még nem fogtam fel, hogy a magyar katedrák zsugorítása Kolozs megyében erősebb, mint a Maros-Magyar Autonóm Tartományban, ahová szegény Nagysármás és környéke is beletartozott…
Nagysármásról egyéves „fizetés nélküli szabadsággal” jöttem Tordára (rajoni központ volt még akkor Torda), ahol ilyen-olyan kapcsolatok révén – hiszen középiskolai tanulmányaimat itt végeztem, az országos tantárgyversenyeken nyert díjaimat (országos első lettem a  XI. oszt-osok magyar irodalmi versenyén) családom és az iskolám mellett voltaképpen a rajoni tanügynek is „hoztam”. Tehát ismertek, tudtak rólam – és: katedra-helyettesítést ajánlottak fel Harasztoson, alig pár kilométerre szülőfalumtól, Bágyontól. Igen ám, de román irodalom-rajz-biológia-kórus órákkal kellett beérnem – valamennyi a harasztosi iskola román osztályaiban, s bennük részben magyar gyerekekkel… Azzal vigasztalt az egyik rajoni alkalmazott, hogy az előttem Harasztoson éneket oktató magyar zenetanár kolléga már Bukarestben van, a Román Televízió magyar adásánál… Tamás Gábor a neve. Őt csak dalaiból ismertem, de a költő Kiss Jenő fiát, Zolit (magyart oktatott) még az egyetemről… Elfogadtam tehát a Harasztoson felajánlott állást, Kiss Zoltántól hallottam, hogy ebben a faluban alig akadt 2-3 román származású tanárember. Elfogadtam, mert élnem kellett, és abban reménykedtem, hogy akár egy év múlva is másként lehet.
És úgy lett. Egy évre rá megszűnt a nagysármási katedrám, az első és egyetlen, amelyet a román állam „garantált” nekem. Le is út, fel is út! Három hónapig húztam-húztuk otthon, Tordán, fizetés nélkül, egyetlen pénzforrásunk Feleségem soványka fényképész-fizetése volt.
​
Futottam én fűhöz, fához – hozzám illő, tehát „szabad magyar katedra” Tordán vagy környékén semmi. Aztán egy szép napon feltűnt a kapunkban Nedelka Géza tanár úr – akkor a tordai Mihai Vitéz Líceum igazgatóhelyettese –, s átkiáltott a léckerítésen: magyar tanárembert keresnek az ifjúsági turisztikai hivatalhoz. Ha jól emlékszem, egy hét múlva állásban is voltam… Hogy utána – a rengeteg negatív élmény birtokában – úgy megunjam az egészet, mint nászát a kilencet kölyközött kutya: az külön történet.
​
*
Ennek az időszaknak a meg- és átélés ténye mellett számomra egyetlen eredménye van: a Jósika Miklós Művelődési Kör tető alá hozatala. Talán épp azért szövetkeztünk Vásárhelyi Gézával, orvos-költő barátommal, aki azokban az években került Tordára (és ennek támogatására nyertük meg az írószövetség kolozsvári fiókjában súllyal rendelkező Lászlóffy Aladárt), hogy Aranyosszék és Torda „testközelből érzett” magyartalanítása ellen tegyünk valamit. Szervezkedtünk, felkerestünk más vidéki irodalmi köröket (pl. a nagyváradi Ady Endre Kört), alapítottunk körülöttünk új köröcskéket (a nagyenyedi gimnazisták Áprily Köre létrejötténél bábáskodtunk, a torockói művelődési körnél úgyszintén…). Szervezetten ott voltunk marosvásárhelyi és kolozsvári színielőadásokon, mi több: tordai bérletsorozatot csikartunk ki a Kolozsvári Magyar Színháztól. Ott voltunk az erdélyi szoboravatásokon – Székelykeresztúron a Petőfi-szobor, Farkaslakán a Tamási-emlékmű népünnepéllyé vált felszentelésén. Persze, amikor a helyi hatalmasságok azt tapasztalták, hogy hátuk mögött megszerveztük a Tordáról és Aranyosszékről elszármazott magyar írók, költők, művészek első tordai találkozóját, bizony alaposan közibénk vágtak. (1973 májusában soha nem látott tömeg előtt egész napos programban ismét itthon láthattuk – és a bukaresti Tv magyar adása jóvoltából láthatta az egész világ – a szépíró Székely Jánost, az Aranyosrákoson született Létay Lajost, a két Lászlóffyt, Sigmond Istvánt, Anavi Ádámot, Ábrahám Jánost, Köntös-Szabó Zoltánt, a történész Mikó Imrét és Csetri Eleket, a népdalgyűjtő Demény Piroskát, a színháztörténész Kötő Józsefet, a színész Miske Lászlót és másokat.)
​
Közénk csaptak istenesen. De előbb, hogy a biztonság embereit reám (is) állíthassák, kiszorítottak az ifjúsági turisztikai hivatalból, és – Istennek hála! - visszakerülhettem a tanügybe (magyar irodalomtörténetet és filozófiát oktathattam a tordai LMV magyar diákjainak... többek közt Keszegh Vilmosnak ( a Babes-Bolyai mai professzorai egyikének!) és kedves nejének is..., hogy 1-2 év múltán aztán kapva kaptam az első adódó alkalmon – mert az Utunk szerkesztői valószínű felfigyeltek Jósika-körös munkánkra –, és hívásukra (Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán tordai otthonunkban adták tudtul Létay Lajos főszekesztő meghívását) a laphoz kerültem, Kolozsvárra. Hogy milyen beosztásban ténykedhettem, a csuda bánta, mert hiszen ott voltam – gondoltam én –, ahol az irodalom levesét főzik…
​
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 
​
És....: Néhány éves Torda-Kolozsvár közti ingázásomat követően aztán Kolozsvárra költöztünk 1975-ben, a Törökvágás alatti Hátszeg u. 12-ben vásárolt blokklakásunkba.

*************************************************************************************
​
DE: érkezett 1985, második regényem (A lovak estére hazaérnek) bukaresti letiltása. Amire istencsapásként – valamiben, valahol bűnt követtünk volna el? – jött a sors verdiktje: a magzathalál. Ami kolozsvári létünk folytathatatlanságát is jelenthette volna... (Szerencsénkre a következő „terhesség” vágyaink szerinti lett: fiúnk született – kevéssel  Magyarországra való áttelepedésünk előtt.)
​
***  (Lásd: Elszabadult konténerek. Naplóregény 1986-89. IJK Irodalmi Jelen Könyvek. Arad, 2005)

*****
​


Költészetében mely jelentős arányban fejezi ki szülőföldje, Aranyosszék iránti szeretetét? Hogyan?

Válaszom a kérdésében van: igenis, jelentős arányban. Így kezdtem, és így is folytattam… Első kötetem (Kriterion, 1976) a Földközelben címet viseli, és lényegében „szülőföldbe-kapaszkodásom” verseit tartalmazza. Belém sajdul, amikor arra gondolok, hogy áttelepedésünkkor a román konténer-kurkász elsőnek ezt a könyvecskét mutatta fel nekem – persze, a hátsó oldalon vigyorgó szerző fotójára mutogatva. Persze, ez a kötet is Nagyváradon maradt, a vámhivatal tyúkketrec-szerű bódéjában – 10 papírzsáknyi társával együtt…- , amíg aztán, jó félév múlva, már magyar állampolgárként, utánuk nem mehettünk…

Visszatérve a szülőföldem, Aranyosszék iránti szeretetemhez: Bertha Zoltán debreceni egyetemi tanár, irodalomkritikus, költészetem kitűnő ismerője és elemzője, egyik legfrissebb esszéjében írja:

„Az erdélyi Bágyoni Szabó István, a nevezetes Forrás-nemzedék markáns poétája 1976-ban ugyancsak Földközelben címmel adta közre debütáló verseskönyvét. (Ugyanebben az évben a temesvári Mandics György verseskötete A megtalált anyaföld címmel jelent meg.) A szállóige vagy szálló metafora akár egymástól függetlenül is mindenütt hasonló (palackpostás) üzeneteket sugárzott: a világ magyarságának együvétartozását, pneumatikus összeköttetését az ontológiai centrummal: a mindenségben is magához fűző földrajzi, történelmi, szellemi szülőhazához, a szétszóratásban, szétveretésben is a megmaradásra törekvő integer, egységes magyar néphez és kultúrnemzethez. Minden tájon az adott vidék szépségeihez, atmoszferikus múltjához, remélt jövőjéhez odakötődő érzületrengeteget árasztott. A föld tehát életközpont, amelyről Bágyoni Szabó István szerint „úgy írnak a költők, mint AKI MEGTART, ébreszt” (Séta Liliom-Nyárban). A „földet karolom keményen”, s „földem túloldalán fekete árnyam” – vallja (Talán Odüsszeusz...).”

Igen: a Szülőföld megtart. Megtart  és kötelez -  még akkor is, ha pillanatnyilag távol élsz Tőle... Mert ott van, követi nyomdokaid, hiszen serkentve taszít előre az a szellemi-erkölcsi „vagyon” és magatartás, amit a Jósika Miklósok, a Balázs Ferencek, a Székely Jánosok, a Lászlóffyak és  minisztérium)megannyi társuk hagyott rád... gyermekkor-udvarod rád testált emlékképei mellett.
​
Igen: „köteleznek” azok a történelmi tettek is, amelyekről az erdélyi történelemkönyvek bizony, sokáig, nagyon sokáig nem írhattak, s tán még ma sem vállalkozhatnak az említésükre.  Itt van például a Bágyonban, szülőfalumban székelt belsőerdélyi székely húszárezred 32 katonájának a „törtélemformáló” tette 1849-ből. Történelmi tény (noha elhazudtolták), hogy Nagyenyed magyar lakosságának jórészét a városra törő mócok fölkaszabolták és holttestüket halomra rakták a gimnázium előtti téren... Két bágyoni „studiozus” – ezt látva – haza sietett, és riasztotta az Aranyosszéket védő bágyoni huszárokat. Mondják: amikor a Gimnázium udvarába betért 32 lovas huszár Isten felé emelte kardját: könnyező diákokkal és imádkozó tanárokkal teltek meg az intézmény ablakok.

Nos, két évvel ezelőtt ennek a 32 hős huszárnak sikerült egy gyönyörű emlékeztető szobrot állíttatnunk szülőfalumban. Suba László szobrászművész (Jósika-köri tag) munkájának felavatása hatalmas népünnepéllyé terebélyesedett!


Miért bomlott fel 1976-ban az Ön által alapított Jósika Miklós Kör?

Egy-egy ilyen, országos hírre szert tett közművelődési kör, mint amilyen a Tordai Jósika Kör volt, amit egész Aranyosszék magáénak tudhatott a 70-es évek közepén – bizony, sok „ellenséget” is szerezhetett… Vagy talán helyesebb azt mondani, hogy néhány régi sorstársban is föltámadhatott az irigység, vagy legalábbis annak „földi mása”. Nos, hét év után (ennyi ideig „elnökösködtem” a Kör élén) azt kellett tapasztalnom, hogy – noha megnőtt a rendezvényink utáni érdeklődés, sokszor zsúfolásig telt a tordai parkban lévő kultúrház nagyterme – valakik ennek ellenkezőjét terjesztik a városban. Híre kelt, hogy „a nacionalista magyar Kör” egyesülni óhajt a román Pavel Dan nevét viselő köröcskével, ami elképzelhetetlen volt számunkra… Új munkahelyemen (tanítottam már a helyi középiskolában) fura dolgok is történtek: a XII. évfolyam diákjai számára írtam egy jelenetet, be is mutatták az irodalomtörténeti óránk keretében, melyben az Erdélyi Helikon szerkesztőségét, Bánffyék, Kós Károlyék, Dzsida Jenőék, Kuncz Aladárék világát szándékoztam diák-közelbe hozni – az 1919 utáni elveszített Erdély irodalmi és társadalompolitikai életének jobb megértése érdekében… Igen ám, de a „bemutató” után eltűnt a darab kézirata! Ma sem tudok a sorsáról semmit, így a komáromi középiskola diákjai (az Utunk közölt néhány soros híradást az „előadásunkról”, ez vitte hírünket odaátra – és kérték, levélben, hogy küldjem ÁT a szöveget, amit meg is tettem!) sosem juthattak a „színdarabunk” kéziratához… Mint ahogy magam se … Úgy éreztem magamt, mint akibe beleszorítják a lelket… Nem csoda, hogy amikor az Utunk főszerkesztője meghívott: legyek a kollégájuk, kapva kaptam a lehetőségen.

*


Mely művek fordításával foglalkozott-foglalkozik?
​
Műfordítás-köteteim: Al. Andriţoiu: Pogány pillanat (versek, Bukarest, 1983), N. Prelipceanu: Földi veszélyek (versek, Bukarest, 1986). Hajónapló. Fiatal román költők antológiája. (Bukarest, 1990. ebben Elena Stefoi és Mircea Dinescu költeményeit ültettem át magyarra.) Megjegyzem: a Nagyváradon élő és dolgozó Al. Andriţoiu verseinek a fordításáért írószövetségi díjat kaptam 1983-ban , aminek az eredménye egy hétnapos moszkvai „írószövetségi látogatás” volt. Most is emlékszem a „Druzsba Narodov” c. lap redakciójának behavazott ajtaja előtt hosszú perceket vártunk, amíg be tudtunk hatolni a vendéglátó szerkesztőkollégákhoz...

Persze, ennekelőtte is fordítottam oroszból, de ez a friss moszkvai „élmény” méginkább az odaáti írótársak munkái és sorsa felé fordította a figyelmemet – és belevágtam például Ny. Rubcov költeményeinek a magyarításába... a román és az angol szerzők munkái mellett.
​
Manapság is figyelemmel követem a szomszédos kultúrák versterméseit. Így kerültem „műfordítói kapcsolatba” – nyilvánvaló, ennél többről van szó! – Konrád Sutarskyval, a Budapesten élő lengyel költőbarátommal. Lengyel-magyar nyelvű verskötetet szeretnénk – ezúttal a mi írásainkból – tető alá hozni... Gondolom, az erdélyi kollégák és a feltételezett varsói olvasók – már az egykori Erdélyi Fejedelemség lengyel kötődése okán is – szívesen fogadják majd ötletünket..





Fülöp Zsuzsanna:
 
Milyen mértékben járult hozzá a kolozsvári magyar irodalom szak ahhoz, hogy a későbbiekben irodalmi pályára lépjen?
 
Egyetemi éveim csak megerősítettek abban a tudatban, hogy „jó úton járok” – középiskolásként ugyanis két alkalommal is – díjakat „hoztam haza” az 1956-ban megalakult tordai magyar középiskolámnak. Bármennyire furcsán hangzik, de én már akkor „elköteleztem” magam a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar-szakjával. Tehát: „irodalmi pályára-lépésemet” (ha van ilyen!) elsősorban az ’56-os „születésű” tordai iskolám rendkívüli reám-hatásában látom. Ami aztán – a dolgok rendje szerint – folytatódott kolozsvári egyetemi éveim alatt is. Itt említem meg, hogy Tordán Imreh Lajos magyartanárunk támogatásával – és Szöllősi Ferenc igazgató úr jóváhagyásával – iskolai irodalmi kört alapítottunk… e sorok írójának az „elnöklete” alatt. Ebben a körben kerültek bemutatásra-felolvasásra azok a „szakdolgozatok”, amelyek iskolaavatásunk évéhez, illetve az országos versenyeinken elért eredményeinkhez kapcsolódtak.


Mi az oka annak, hogy éppen Tordán tanított?
 
Én nem nevezném OK-nak! Inkább következmény-nek hívnám… Örömmel foglaltam el a felajánlott katedrát, hiszen azokért a szülőkért, tanulókért vállaltam el egykori tanárom (Nedelka Géza, Torda egyetlen magyar tanügyi inspektorának a) felkérését, akikért annak idején tető alá hoztuk a Jósika Miklós Közművelődési Kört.
 

Mi a legnagyobb különbség az erdélyi és a budapesti irodalmi életben? Miről kellene itthon példát vennünk?
 
Úgy látom, hogy 1989-es áttelepedésünk óta az anyaországi kollégák irányunkban tanúsított érdeklődése valamelyest megcsappant, amit nem tartok példaértékűnek…és amire nem számítottunk. Igaz, ez nem általánosítható, de időnként meg-megtapasztaljuk…




 
Gáti Júlia:

Gondolt már arra, hogy esetleg visszaköltözzön szülőföldjére?”

Nem gondoltam ilyesmire, kedves Júlia! Én Budapesten is, akárcsak odahaza, erdélyi magyar ember és erdélyi magyar alkotó maradtam… Lelkemben és munkáimban egyaránt. És nem azért vállaltuk az áttelepedést – egy újszülött gyerkőccel a hónunk alatt -, hogy „sétálgassunk” Európában, hanem azért, mert az a bizonyos pohár „betelt”… Odahaza, akkor, NEM LÁTTUNK  más megoldást…  Ma már azt mondom: a „történelemnek” kellene – vagy kellett volna - megtennie azt a lépést, amire MI, Európa „vándorló magyarjai” nem vagyunk képesek… Maradt tehát az egyetlen eszköz minderre: az ÍRÁS.


A szülőföldjén kívül milyen más főbb ihletforrásokat tudna felsorolni írásaiban?

Ezt inkább a munkáim egészét jól ismerőkre bíznám… Gondolom, kedves Gáti Júlia, hogy – amennyiben írásaim az elkövetkező években, egyetemi tanulmányai után is még érdekelni fogják: Önmaga is meg tudja majd adni a választ… Egyet viszont szentül állíthatok: NEM CSUPÁN a szűk szülőföld gondjai foglaltak vagy foglalnak le. A szerte-szakított magyarság sorsa, kultúrájának a hányatott volta (és annak eredményes megőrzése) bizony örökös témája kell hogy legyen egy magyar értelmiséginek – tanárnak, lapszerkesztőnek, lelkésznek, írónak egyaránt. De eme „szellemi-lelki témának” a feldolgozása, biztos „talajt” feltételez. Hogy se tollad, se te ne lehess megvetett, ne lehess üldözött…
Mit gondol, mennyiben befolyásolta volna a karrierjét, ha annak idején nem hozza meg a döntést, hogy Budapestre költözzön?
Íróember NE gondolkozzon karrierben! Magam sem cselekedtem ezért… és így! Az írás legyen őre a jelen valóságának, amit azért „bütykölünk össze”, hogy utódaink – a jövendő nemzedékek igaz képet alkothassanak korunkról, … ha vissza kívánnak tekinteni mireánk, erdélyi származékokra! Ami – kis túlzással – mind a nyugat-európai, mind az amerikai magyar literátorokra is érvényes!




 
Józsa István

A magyar kultúra ma is szigetekből áll,  az egyes részek között ma sem elég szoros, élő a kapcsolat. Hosszú, kalandos történet. Ön szerint a sokat emlegetett összmagyar kultúrán belül milyen sajátos karaktert képvisel, jelent az erdélyi magyar kultúrrész?

Köszönöm a kérdést, tisztelt Tanár Úr! Igen, tudjuk, hogy „szigetekre” szaggatta kultúránkat a történelem – és ez manapság még egyes „szigeteken” belül is érvényesíti hatását. Úgy vélem, hogy az összmagyar kultúrán belül a mi erdélyi részünk legfontosabb sajátja: hogy se gyökereiben, se módszereiben nem bontható – mert nem bomlasztható – tovább. Magyarán: a történelmi tragédiáink osztottak és bontottak minket – a kultúránk viszont (szinte az előbbiek egészséges ellenhatására), isteni hatásként: mellénk állt, minket védett, MIRÓLUNK szólt.
És ez óriási tény – mának is szóló figyelmeztetés… Ige, ebben látom a mai erdélyi magyar Írás jelenlétének a fontosságát  - azok számára is, akik (bár erdélyiek, de) csak lélekben élnek Odahaza.
Úgy vélem, hogy a kolozsvári Tanár Urak – e kérdezz-felelekben is részt vevő – kedves Tanítványai jövőbeni „feladatai” ezek után világosabbak: NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!


 
 
 
Bágyoni Szabó István 
SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ 

Erdélyben, a Kolozs megyei Bágyon faluban születtem 1941. jún. 10-én. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsész karán szereztem magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést. Egyetemi hallgatóként a bölcsészhallgatók Gaál Gábor Irodalmi Körének irányítását Szilágyi Domokostól és Lászlóffy Aladártól örököltem meg.
 
Tanári pályám a mezőségi Nagysármáson kezdődött, majd Tordán folytatódott, ahol 1970-ben a környékünkön igét hirdető papköltő, Balázs Ferenc példájára „vidékfejlesztő irodalmi csoportosulást”, a Jósika Miklós Művelődési Kört alapítottam. 1974-1989 között a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk (ma Helikon) belső munkatársaként munkálkodtam – vállalt feladatom az erdélyi magyar irodalomtanárokkal való kapcsolattartás volt; az évenkénti országos irodalmi olimpiák diákíró-tehetségeinek (így Kovács András Ferenc, Fekete Vince, Keszeg Vilmos és mások) írásait „hozhattam be” a lapba.
 
Első verskötetem (Földközelben) 1976-ban jelent meg Bukarestben. Ezt követően regénnyel jelentkeztem. A Kések ideje 1979-ben látott napvilágot, Domokos Géza kiadó-író hathatós segítségével – és az Anyaország könyvesboltjaiba is átkerült. A Kések ideje nem csupán szakmai elismerésemet, hanem a román hatalom rosszallását is „kivívta”. Hiszen a folytatás, A lovak estére hazaérnek c. regény (bár a Kriterion 1985-ös kiadói tervében benne foglaltatott) Romániában már nem jelenhetett meg.

1989 júniusában Magyarországra telepedtünk át. Budapesten az Unió, az Új Magyarország, a Pest Megyei Hírlap, majd a Szabad Föld kulturális rovatait vezettem. Budapesten élek – minimál nyugdíjból. Verseimet, esszéimet a Hitel, a Magyar Napló, a Kortárs, a Parnasszus, az Agria közli - az erdélyi Látó, illetve Helikon mellett.
 

A Román Írószövetség műfordítói díját 1983-ban nyertem el Al. Andritoiu verseinek magyarra fordításáért.
 

​
Köteteim:

Földközelben (versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,1976); 

Kések ideje (regény, Kriterion, Bukarest,1979);

Végtelen reggel (versek, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980),

Nyitott cella (versek, Kriterion, Bukarest, 1982),

A lovak estére hazaérnek (a román cenzúra által 1985-ben betiltott regény – Budapest, Kráter Kiadó, 1995),

A pók kivégzőudvarában (válogatott versek, Budapest, Kráter Kiadó,1997),

Az abbamaradt mondat (versek, Kő Pál illusztrációival, Budapest, 2004),
 
Elszabadult konténerek. Áttelepedési napló (Arad, 2005),

Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv (társszerző: Árkossy István) (Kriterion, Kolozsvár, 2009.),

Az idő festett orcái. Esszék, beszélgetések, jegyzetek. (Budapest, 2010).

Egy íróasztal vendégei. Esszék, írói levelek, interjúk. (Győr, 2015.)

Erdélyi hármasoltár. Regénytrilógia (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek, Képek a porból) (Kriterion, Kolozsvár 2015)





​2018

​

 

Józsa István
BORDY MARGIT INTERJÚ

​

 --Bordy Margit – a képzőművészt és a költőnőt kérdezem.  Aki szavakba foglalhatja a műalkotás születésének első pillanatait. Azt a megragadhatatlan kezdetet, amelyet az ember tulajdonképppen ősidők óta kutat, értelmez, pontosabban próbál értelmezni és újraértelmezni. Az ókor költője a múzsák seg1tségéért írt először is invokációt,  „homlokon csókolta a múzsa” – mondták a versben megszólalóról. „Költő, kilenc évre tedd el művedet” – mondta Horatius,  a kezdeti „ihletett” állapotot mérlegelve, értékelve. Sázadokon és  ezredeken   át ihletről  szól az elméletírás. Stendhal munka előtt bírósági jegyzőkönyveket olvasott, hogy minél „szárazabb” legyen a stílusa.  Az avgantgárd  alkotói  „ostromállapotról” beszélnek, az alkoholtól távol---keleti technikákon át a kábítószerekig sok mindent kipróbáltak.  Paul Éluard szerint:  a költő nem ihletbe jön, hanem  ihletbe hoz.  Bordy Margit hogy élte, hogy éli eg ezt a lelkiállapotot? Elgondolkozott már ezen az örök témán? Mit fogalmazott meg, mihez talált szavakat?
 
         --Mindig kihangsúlyozom, hogy elsősorban képzőművész vagyok, aki verseket is ír. Mivel csodálom ezt a gyönyörű Földet, magát az életet, és úgy érzem, nem elég a grafika, festészet, hanem szavakban is ki kell fejeznem magam. Lehet, hogy hatnak egymásra, de nem festem a verseimet, és nem írom a festményeimet. Van, amikor sorozatokban dolgozom, például a Terra sorozatom, ami a nyáron a Sárkányok Kertje, és Székelykő munkáimmal bővült.
Az ihlet fogalmával valóban sokan foglalkoztak. A Magyar Értelmező Szótár szerint „művészi alkotásra ösztönző felfokozott lelkiállapot, hangulat”. Azt hiszem, ennél talán többről van szó, ha a magyar festészetet, költészetet, vagy a világirodalom nagy költőit, vagy a festészet, szobrászat nagy mestereit nézzük.
 
 
         --Gondolat, amelyből vers is,  kép is született ...

         --Néha megtörténik velem, hogy leírok egy verset, aminek egy sorát sem kell kijavítsam, néha egy hetet dolgozom egy versen. Ugyanez történik amikor festek vagy rajzolok. Van amikor a munka két nap alatt elkészül, van úgy, hogy hetekig tart. Ha ugyanaz a gondolat megvalósult képben és versben is, nem tudok róla. Ha igen, nem tudatosan.
 

          --A továbbiakban a festményekről. Képekbe foglalt költészetről. A téma, a kiválasztott tájrészlet vagy képzelt környezet eleve hozza a kép műfaját, vagy az munka közben alakul?

          --Nem tudjuk, hogy a fenti világoknak milyen kapcsolata van velünk. Sok a titok, amit vagy megtud az emberiség, vagy sohasem. Van, amikor a képzelet, van, amikor a megélt, látott dolgok befolyásolnak.
 

          --Gondolatok az emberről  --  a képeken feltűnő az ember hiánya , a festő lenyomataiban követi, vizsgálja az emberi  létezést.  Olvastunk  mi Borgest is, a dél-amerikai író   kitalálta a kétoldalas regény műfaját, tudott olyan tömör, tömény mondatokban írni, mint a mítoszok – és a felidézés módszerével már eleve távolról, távolságtartással szólt az emberről. Vagy egy egészen közeli példa:  erdélyi magyar költő, Kovács András Ferenc nem közvetlenül szól közönségéhez, hanem szerepeket ölt magára,  egyszer Tengerész Henrikként beszél, másszor „Orlando furioso”-ként vagy   Jack Cole-ként. Bordy Margit  a távollétében felidézett emberről szól – és ez eleve hasonló közvetettség.  Alkotásain  nem – az impresszionisták módjára --  pillanatnyi, múló  hangulatokat fest meg, hanem  vershelyzeteket.   Ősélmények vagy kulturális élmények, mondja az elméletírás,  meghaladásukban, a továbblépésben személyessé  vált táj   alakul, saját szellemi tájegység... 
 
          --Ezelött jópár évvel írtam A teremtés misztériuma c. verset:
 
Megtalálni a választ őszi alkonyatban
befejezetlen képben, mit nem mersz újrakezdeni
ha ottfelejted az áldást valaki álmában,
kinek arcát az évszakokból visszaálmodod magad is.
Bonyolult térkép a lélek mitológiája
s liánként szövődő törvényeiben
a legszebb létet is elveszítheti.
 
Megtalálni a választ őszi alkonyatban
ahol árnyéka felett a madár suhan.
Összeszorult ökölből néz az ember arca,
de a szívbe árad valahonnan az áhítat
s nyugalomban rejlő erejével
apró epizódokból alkotja újra
az emberi sorsot, ha emlékké vált.
 
 
        --Ekőzetes gondolatot, illetve gondolati konstrukciót  festesz meg, képszerűsítesz képzelt tájakkal, ahogy a költő szerepeket váltogat, a színész maszkokiat cserél, úgy lépsz át tájrészletből tájrészletbe – hogyan választod mkeg a készülő kép  kompozíciós elemeit?

       --Bennem mindig megfogalmazódik előbb, amit alkotni akarok. Az ember minden képemen ott van, hiszen ő látja, őz az aki elképzeli azt, amit szeretne létrehozni.

 
         --Mindez eleve  a megtörtént múlt fölötti töprengés, szemlélődés, meditáció.   A képek halk Chopin—zenét idéznek, ahogy Chopin a tiszta fájdalmat tudta megszólaltatni, abban a regiszterben „szólnak” a festmények. Úgy képszerűsítik  a... fájdalmat? Mi miatt?

         --Sohasem azt szeretném festeni ami van, hanem azt, amiért van, létezik minden. A tárgyaknak is külön életük van, hiszen bennük rejlik a gondolat, az emberi kéz nyoma, aki teremtette őket.
 

         --A festményeden életerős, viruló, burjánzó fa az előtérben, a háttérben   fatörzsszerű rácsok mögött  nőalak –  a nőt eleve maga a természet korlátozza, mondod? Miben? Hogyan?   „Asszonytestbe zárva” –  írja Egyed Emese „Advent” című versében. Advent  --  jelentése „várakozás”. A nő helyzetéről, a sokat emlegetett „condition humaine”-ről kérdezlek, mi a véleményed?
 
         --A tájban, hegyben is ott rejlik az, amiért létrejött. Ezt talán a Hegygerinc című versemben tudtam a legjobban megfogalmazni:

Hegygerinc
 
„Jöjj hát, napok és éjek légiója,
vezess tovább is.”
J. Keats
 
Naptár nélküli időben
Megtagadva az intelmeket
Lélegzetállító magasságban
Smaragdzöld ragyogás
Isten földi nyomdokán,
Ahol feleslegessé válik
Minden földi bölcselkedés,
Éghatárolt hegygerincen
Árva lélekért, könnyen jön a halál.
 
 
Elemészt vágyat, bűnt a messzeség.
A lélek zugaiban felgyúl a fény,
A döbbenet éberségre eszmél,
Hogy újra életbe szerelmesedhet,
Sötét végzet után is, az ember.
 
 
Gondolatba oson a félelem,
(A) minden véget érhet
Janusz arcú pillanatban,
Bár mindent áthat a szerelem
A föld, a tenger, a csillagos ég
Mandalák titkos misztériuma
Szakrális helyek vonzásában
S megváltó lehet a teremtő szó,
Mintha életet imádna,
Hegygerincet ölel a néma idő.
 
 
Lásd, a világ tetején jártam,
Dante pokla felett, mennyei ég alatt.
Utak és ösvények vesztőhelyén
Gerinces időt kívánt a képzelet,
A fenti és lenti világban.
 
 
            --Az úgynevezett második természetben, az ember világában, hatalmi stb. rendeket váltogató társadalmakban milyen a helyzete?
 
            --Úgy gondolom, az „Áldást” valahonnan mégis kapjuk. Hogy honnan és hogyan, az titok. Talán a Vággyal kapcsolatos. De vágy mindenkiben lehet. De az a vágy ami a nagy versek, nagy művek teremtéséhez kell, az kevesekben van meg. Talán ezért titok, és nem egészen meghatározható az Ihlet. Vagy itt van egy másik versem, A színek ha ünnepet ülnek:
 
Akár a délibábos ábránd
ki az örökkévalóság tájáról álmodik
hallja a színben az ének hangját
és látja a zenében formák jeleit
zengeni legendát s színhelyét
akár a vak énekes, az olasz Bocelli
mégis egyre többen a halál kapuit döngetik
mert elveszett a bizalom, s a tragédia
az úttalan távolban a szerzetesi magány.
 
*
 
A színek ha ünnepet ülnek
tengeri mezők felett is könnyűszárnyú a lélek
repül a líramadár az akáciaerdők felett
örökzöld cédrusfák olaja csordul
az arra járók vándorkulacsába
és felébred Petra, az ókori nabateusi város
csillárkaktuszok kínálják kristályos vizük
a törékeny kőtörőfüveknek
újraéled a macskamancs és a harmatfű
a bővizű Amazonas trópusi partján
míg szétosztja hallhatatlanságát
a szerencsét hozó zöld fényű jádekő
párjára talál a fészkét festő selyemmadár
s ha legyőzi a feledést a mozdulatlan idő felett
leveti rongyait és visszakapja aranyát a szó.
 
 
           --Feminista vagy? Miért? Miben változtatnál? Hogyan?
 
           --Nem vagyok feltétlenül feminista. Hogy min változtatnék? Hát látod, mi van a világban. Elsősorban békét teremtenék, több szeretetet, szépséget. Sajnos a 21. századi felgyorsult létben a SZÉP fogalmát sokszor profanizálják. Hamvas Béla Babérligetkönyvében ír a szép fogalmáról, arról, hogy a SZÉP az JÓ is egyben, és fordítva, a szó mély értelmében. Persze, sokat lehet vitatkozni ezen is. Kevés olyan nagy gondolkodó van, mint Hamvas Béla, akárcsak Borges, aki a homályban is tisztán látott. Köszönöm a Chopin párhuzamot, nagyon szeretem. Viszont szeretném, ha képeimen nemcsak a fájdalom, hanem az öröm, az élet és ember szeretete is érződne. Sokat lehetne írni még minderről.
 

           --A harmadik természet a műalkotások világa, Bordy Margit gondolkodásában a tájkép így válik tehát metaforává --  alkotása egyrészt látlelet emberről és világáról.  Másrészt:  alternatívák keresése, felmutatása?  
 
           --Nehéz, talán nem is tudok saját munkáimról beszélni. Hadd fejezzem be az eddig leírtakat művészi hitvallásommal:
Az igazi művészet eszmei magasztalása himnusza kell legyen az életnek, a szeretetnek, emberi létünknek.
 

​

​
Bordy Margit,
Kolozsvár, 2015 szeptember 27.

​

 

Józsa István
A DUNA TELEVÍZIÓ HÚSZ ÉVE

​

Buglya Sándor filmrendező, producer, a Duna TV egyik alapító tagja, volt főszerkesztő – a szakemberrel „a világ magyarságának szánt” adó első évtizedeiről beszélgettünk.
​
​

-- Induljunk ki abból, hogy a Duna TV elnyerte a világ legjobb kulturális adója címet. Hosszú út vezetett idáig -- milyen volt a kezdet, a születés?

-- Két évtizeddel ezelőtt indult a világ magyarságának szánt Duna Televízió, az első magyar műholdas csatorna. 1992-ben kétharmados törvény indította útjára az adást, aminek ki kellett állnia a folytonos politikai támadásokat, de meg kellett küzdenie egy újszülött minden gyengeségével. Nem túlzás azt állítani, hogy a nehézségeken sokszor segített a munkatársak lelkesedése. Hamarosan az új televízió legelszántabb ellenzői is elismerték a kulturális csatorna értékeit. A fogadtatás kedvező volt Európa szerte, sőt a Közel-keletről is kaptunk üdvözlő leveleket. A munkatársak létszáma rövid idő alatt három-négyszázra emelkedett, a Dunában a kezdetektől családi hangulat uralkodott.


-- Hogyan fogadták az új csatornát a Kárpát-medencében?

-- A kísérleti szakaszban, még 1992-ben leadtunk egy oktatófilmet a gyerekeknek a kerékpárral közlekedés szabályairól. Erdélyből érkezett levélben lelkesedtek: „ilyen filmekre van szükség, amiből tanulni lehet”. Norvégiából is írt egy néző: „adjanak régi jó filmeket, ne rozsdás kerékpárokat tologassanak az utcán”.

Hát ilyen könnyű megfelelni a nézői elvárásoknak.

1993 tavaszán Farkas Boglárkával, Ramm Lacival forgattunk az erdélyi Homoródon, az első magyar szervezésű ifjúsági táborban. Amerre megfordultunk, úton, útfélen kérdezgettük az embereket:

- Nézik-e a Duna Tévét. Milyen filmeket néznek szívesen?

- Mink nézzük, még átjönnek a román szomszédok is… Olyan jó kurucos filmeket tessenek adni, ha megkérjük!


-- Ön hogyan került a Duna Televízió első dolgozói közé?

-- Amikor a Duna Televízió még embrionális életét élte, még csak kísérleti adásként került ki a műsor a MOVI Stúdiójából az űrbe, Kőhalmi Ferenccel Dunaújváros felé haladtunk a kisközösségi televíziók országos találkozójára, hogy népszerűsítsük az alakuló műholdas televíziót. Ő kért fel a feladatra: az induló csatornához kell kiképezni bemondókat, vállaljam el az osztályfőnök szerepét. Addig már sok tanfolyamot vezettem a határon túli ébredező magyar televíziózás leendő szakemberei számára. Ez is komoly kihívásnak tűnt, de ilyesmit még nem csináltam, …… természetesen igent mondtam.


-- Hogyan történt a bemondók toborzása és felkészítése a nem mindennapi feladatra?

-- Néhány filmszakember néhány hét alatt lázas igyekezettel összegyűjtötte a Kárpát-medencéből a megszülető tévécsatorna lehetséges arcait. Szimpatikus, megnyerő külsejű és természetesen magyarul szépen beszélő fiatalokat kerestek. A 136 rövid videó-próbafelvételt megnézve kellett választani a jelöltek közül, harmincketten maradtak fenn a rostán. Fischer tanár úr kimondottan ellenezte, hogy rutinnal rendelkező bemondókat, esetleg színészeket válasszunk ki. Ők már el vannak rontva – mondta.

A rendszerváltást követően a sokasodó tévécsatornák sűrűjében megszoktuk, hogy a televíziós bemondók, műsorvezetők egyre szélesebb körben válnak ismertté, szinte családtagként köszönnek be a lakásokba a képernyőről. Úgy néznek a kamera halott szemébe, hogy mögötte érzékelik a nézők millióit. Nyitottak, kedvesek, hogy megfeleljenek az elképzelhetetlenül sokféle nézői elvárásnak.

A bemondó jelöltek különböző érettséggel és képzettséggel, vegyes élettapasztalatokkal, más-más kulturális háttérrel érkeztek. Felvételi vizsgát követően huszonkét fiatalember számára rendeztünk kéthetes tanfolyamot, ahol Fischer Sándortól tanultak szépen, artikuláltan beszélni. Lugossy László és jómagam képeztük őket reggeltől estig filmes, televíziós szakmai oldalról. Igyekeztünk érzékletes közelségbe hozni a képernyőn való megjelenés, viselkedés ismeretanyagát. Memóriagyakorlatokkal, reflex-próbákkal, nyelvtörőkkel, szövegelemzésekkel, interjúk készítésével terheltük a csoportot, miközben figyeltük milyen az állóképességük, teherbírásuk. Akkor még nem pontosan érzékeltük, hogy mit jelent számukra, hogy addigi megszokott életterüktől, családjuktól elszakadva dolgoznak majd hónapokon, éveken át, amíg beilleszkednek új helyzetükbe. A tanfolyam alatt, de még az első pár heti adás alatt is a népligeti Platán Szállóban foglaltam nekik szállást. Négyen laktak egy szobában. Olykor orvosuk is voltam, amikor valaki megbetegedett. Feladatom volt, hogy segítsek nekik megnyílni, személyiségüket kibontani és megőrizni. Akkor még hittem abban, hogy megőrizhetik tájszólásukat, hogy a Dunán a bemondók egy-egy tájnyelven szólaljanak meg nem feledve, hogy honnan érkeztek.


-- A tanfolyam csak pár hétig tartott. Sikerült felkészíteni a feladatra a bemondókat?

-- Végül tizenegy embert tartottunk alkalmasnak arra, hogy arcát, egyéniségét adja a műsornak. Figyeltünk arra, hogy mindenfelől találjunk jelöltet, aminek később nagy hasznát vettük. Aki például délvidékről jött tudta, hogy egy szerb nevet hogyan kell pontosan kiejteni. Persze nem mindenki került rögtön képernyőre. Az első adás előtti napon mentünk át a filmgyár zeneterméből rögtönözve átalakított stúdióba. Nagy bontás-építés nem történt, hiszen eredeti állapotában meg akartuk őrizni a kiváló akusztikájú, nagyzenekari felvételekre is alkalmas termet. A bemondójelöltek megilletődve figyelték a soklámpás, többkamerás, technikai személyzettől nyüzsgő stúdiót. Itt kell megszólalni alig 24 óra múlva…

Éppen kiválasztottuk a kezdő csapatot. Többé-kevésbé volt elképzelésük a feladatról, de még nem volt szereplő ruhájuk. Kemenes Fanny jelmeztervező segítségével kirohantunk néhány ruhaboltba válogatni. A kezdő készletünk nagyon szerény volt. Az adáshoz több helyen kellett gombostűzni, hátul összefogni a ruhákat. Az első próbán kiderült, hogy a frissen elkészült, szép vonalú bemondói asztal nem elég nagy, hogy mögötte ketten felváltva mondhassák a híreket. Felborítottuk, pad lett belőle. Másnapra új asztalt készítettek az asztalosok.


-- Az indulás nyilván sok szervezési, technikai feladattal és izgalommal járt.

-- De mennyire! Jankovics Marcellel kellett felvennem a nyitó adás üdvözlő beszédét. Egy régi rozsdás filmgyári „súgógépbe” begyűrődött a szöveget tartalmazó papírtekercs. Gyorsan megismételtük a felvételt. A nyitó adásnapon, 1992. december 24-én az első műsorvezetőnek kiszemelt Ciprusz Éva hangja az injekciók ellenére sem jött vissza. Lukács Bea ugrott be a helyére. Karácsony lévén a műsornapot az éjféli pápai mise egyenes adása zárta Rómából. Izgalommal teli meghatódottsággal telt el a nap. A műholdról visszaérkező műsort a bemondói szobában elhelyezett tévékészüléken néztük a teljes vezérkarral együtt. Beát az első napi képernyőzés kellően megviselte. Tartottam tőle, hogy a hosszú éjszakai közvetítés után már képtelen lesz frissen elbúcsúzni, ezért megkértem a francia közvetítő-kocsi személyzetét (akkor még franciák szolgáltatták az adás technikáját) vegyék fel előre az elköszönést több variációban és azokból választunk.  Így is történt. Bea a sokféle begyakorolt mintából adott elő néhányat, és hazament pihenni. A francia technikus szólt, hogy minden rendben, kiválasztottak egy kedves, mosolygós verziót…

A pápai mise végén Bea bájos mosollyal köszönt el: „Kedves nézőink! Remélem, jól szórakoztak. Jó éjszakát kívánok!”

Megállt a levegő a szobában. Nem volt nehéz rájönni, hogyan születhetett ez a baki.

-- Ennyi idő után az ember szívesebben emlékezik a bakikra, mint az akkori feszültségre.

-- Az az igazság, hogy legtöbbünk a filmszakmából jött, ahol ismeretlen fogalom az egyenes adás, az élő adás. Lassan alakultak ki a megfelelő reflexeink.

Báthori Gábornak például szokása volt beszéd közben az egyik szemöldökét magasra felhúzni. Ez közelképben nagyon feltűnő. Beszédgyakorlatok alatt leragasztottam celluxszal a homlokát, ami erősen jelezte, amikor Gábor felhúzta a szemöldökét. Erről le is szokott pár nap alatt. Másik szokása volt, hogy hírolvasás közben az egyik lábát maga alá húzta. Adás közben történt, hogy az egyszerű irodai forgószék alján található kart megrúgva süllyedni kezdett, és lassan kicsúszott a képernyő alján.

Máskor éppen hírolvasásra készültünk. Indult az adás. Az ellenőrző monitoron megjelent egy hibás, szokatlan képkombináció: a Duna Tévé egész képernyőt kitöltő emblémájának hullámai között pislogott Kovács Évi nagy szemekkel. Úgy meglepődött, hogy hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, farkasszemet nézett a kamerával. A közelében álltam, szakadt rólam a víz és imádkoztam, hogy hamar múljon el a bénító „varázs” és folytatódjon az élő adás. Egy alkalommal, szintén adás közben Gubás Csilla alól kiment a szék, mert a magasító tégláról lecsúszott a szék egyik lába. Csilla kiváló lélekjelenléttel, félig guggolva fejezte be a konferálást.


-- Ebből a nézők keveset érzékelhettek, milyenek voltak a visszajelzések?

--A frizurákkal, sminkkel sok bajunk volt. Ha illett is a képbe egy-egy hajköltemény, szokatlan volt viselőjének. Mereven tartották a fejüket, természetellenes volt a mosoly, nem belülről jött. Kaptam olyan levelet egy „kedves” nézőtől, hogy: - Meddig akarják még ijesztgetni ezzel a bemondóval az embereket.

A szövegeket szinte kívülről meg kellett tanulniuk és megfelelő légzéstechnikával elmondani, ami nem könnyű feladat ilyen kevés előkészítés után. Érkezett kritika, hogy – Mikor tanulnak már meg ezek a bemondók rendesen olvasni az olvasógépről… Akkor még jó ideig nem volt megfelelő technikánk. Félév is eltelt mire az első olvasógéppel találkozhattak a bemondóink.


--Hogyan alakult ki a Duna Televízió arculata, milyen volt a műsor koncepciója?

--Az eleinte egyszerű adásstruktúra hamar bonyolulttá vált, az adásidő jelentősen megnőtt, pár év alatt félszáznál több saját gyártású műsor töltötte meg a műsorrácsot, ami meghatározta a csatorna arculatát. A szerkesztőségek komolyan építettek a határon túli tudósítói hálózatra és  műsorkészítőkre. A koncepciót következetesen képviselte a műsor: a világ magyarságához eljuttatni a magyar kultúra értékeit, legyen az zene, tánc, irodalom, a művészetek bő tárháza, játék és dokumentumfilmek, műsorok a történelmünkről, mai életünkről, problémáinkról, és természetesen objektív hírek, tudósítások Magyarországról, Európáról, a világról. A vásárolt értékes filmekkel együtt komoly szakmai tekintélyt vívott ki magának a Duna Televízió. Általa köszönt be a magyar nyelv a Kárpát-medencében élő magyar családok otthonaiba. Elnyerte a világ legjobb kulturális televíziójának járó UNESCO díjat.


-- Húsz év nagy idő egy ember életében, de a mai rohanó világban egy televíziós csatorna életében is komoly teljesítményt jelent két évtized.

-- Sára Sándor elnökségének hét éve után „cseppnyi változás” következett be. A félszáz saját gyártású televíziós műsor döntő többségét megszüntették. A Dunánál is előtérbe került a nézettség minden áron való hajszolása. Mintegy húsz év önállóság után 2011-ben összevonásra kerültek a közszolgálati M1, M2, Duna, Duna Autonómia tv-csatornák, a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda. Az MTVA gyártásában készülő műsornak ezután az MTV és a Duna TV lényegében csak megrendelője. A bemondók, műsorvezetők, vagy a műsor típusok összekeveredtek, karakterében már nem könnyű elkülöníteni a két műsorfolyamot. Az összevonás szomorú mellékterméke, hogy igen sok munkatárstól kellett rövid idő alatt megválni.


-- Úgy tudom, hogy egykori dunás dolgozók nekiláttak egy könyv megírásának.

-- Igen, a könyv tulajdonképpen már el is készült. A Net-en is olvasható lesz és nyitnak egy fórumot, ahova további anyagok tölthetők fel. A Mészáros utca 48. című könyvben visszaemlékezések, dokumentumok, interjúk formájában dolgozzák fel a Duna Televízió két évtizedes történetét. Jómagam már a legelejétől részt vettem a televízió megszervezésében. Az indulás előtti  kísérleti adásban, a bemondók kiválasztásában, képzésében vállaltam szerepet. A húsz év alatt pedig a készülő dokumentumfilmek sorsát egyengettem.

A könyv számára összegyűjtött bemondói emlékezések közül idéznék néhányat, amikből jól érzékelhető a kezdetek hangulata:

Barkó Judit:

…Az első meghallgatásra nem mentem be, mert nagyon szép nők jöttek ki, meg hírességek, én zavarba jöttem és hazamentem. Visszahívtak – ez isteni jelnek tűnt. Fölvettek és már az első héten adásba kerültem…

Lukács Bea:

…Nekem halálfélelmem volt az első adásnapon. De nem is voltunk jók az elején. És nem tudtuk magunkról, hogy mennyire nem vagyunk jók. Amikor visszanéztük magunkat egy év múlva, jókat nevettünk. De borzasztóan szerettük egymást, jó volt, hogy egymásnak meg tudtuk mondani a hibákat, tudtunk segíteni…

Gubás Csilla:

…Pár hónap késéssel csatlakoztam azokhoz, aki mindjárt az első napokban képernyőre kerültek. Eleinte mindent csináltunk: híradózás, műsorismertetés, filmek felkonferálása, újságokból tallóztunk, délutáni műsort vezettünk. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert belekóstolhattunk mindenbe, és változatos volt a munkánk. Most sajnos bekategorizáltak mindenkit, és csak egyféle dolgot tehetünk. Én imádtam azt, amikor szerkeszthettem, meg riportokat is készíthettem…

Farkas Boglárka:

…Ahogy így visszaemlékszem, egyedülálló ötlet volt, hogy a határon túli magyarságnak legyen egy televíziója. Én Kolozsváron születtem, a nagyszüleim a Székelyföldön élnek egy parányi kis faluban. A saját bőrömön, a saját családomon tudtam lemérni, hogy ez mit jelent. Én még nem láttam úgy örülni embereket valaminek, mint amennyire annak örültek Erdélyben, hogy évtizedek után újra magyar szót hallhatnak…

Ciprusz Éva:

…Az volt a varázslatos, hogy mindent kipróbálhattunk a képernyőn a Duna Televízióban. Vezettem híradót, szilveszteri adást, vasárnap délelőtti matinét, délutáni magazint. Sokan emlegették, hogy ez egy családi televízió, de tényleg úgy van, szinte egy családba tartozunk…

 

-- Azóta két évtized telt el. A visszaemlékezések az első évekből valók. Egykori bemondóink közül többen más televízióban szolgálnak, van aki már elhagyta a pályát. Ám ez a húsz év senkiben sem múlt el nyomtalanul. Átélhettük az álmoktól a születésig, a kezdeti botladozásoktól, küzdelmektől a felnőtté válásig, a tanuló időktől a professzionális televíziózásig egy kulturális közszolgálati csatorna húsz évének dolgos napjait.
​




​2014

​

 

Józsa István
AZ OLCSÓN ÁRULT LELKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA

​

A fiúk késő este érkeztek meg az állomásra. Ismerem őket, hiszen íróemberek, és ők megtehetik, hogy azt írják és bocsássák áruba, ami a lelkük szerint való. Mégis, amikor megláttam őket és elindultam feléjük – tanácstalanul állingáltak, kis csoportba verődve a váróterem magasan ívelő főbejárata mellett –, az ötlött eszembe, vajon merre is jöhettek. Nem, az útvonalat nagyon jól ismerem, más választ kerestem. Az ő számukra a vonat ismeretlen állomásféléken állt meg – de állomásoknak kellett lenniük, hiszen az megállt –, megműveletlen réteken, bakterházak rondáinál, vagy egészen kísérteties módon... valahol és... valamiért. Ég, föld, fű, fák, bokrok, sínek, talpfák, a talpfák alatt kövek. Úgy bámulhattak ki az ablakon, mint akikre egyszerűen rátörtek egy nemrég valóságnak nevezett izének az emlékei. A teremtés emlékei! A természet, úgy értem, az első természet, mindenütt ugyanolyan. (A természet mindenütt ugyanolyan? Például Hannover közelében egy erdőben sétálgattunk – szalonképes szemétkukák sorjáztak az ösvények mellett...) Tudom, egészen biztos vagyok benne, hogy egy nagyon is más külső és belső világ féltereit határolta el a vonatablak üvege, sőt a szemük szivárványhártyája, mint amilyenben eddig éltek: arcukról lerítt, hogy ez a régi, de számukra ismét új közvetlenség más és másként hatott mindegyikükre. Volt, amelyiküket felszabadította, volt, amelyiküket lehangolta. Vagy azért, mert sajnálta magát ebben a helyzetben, vagy azért, mert tudta, előbb-utóbb ismét ki kell lépnie belőle. Szabadszemmel nézni a tájat... Belesemmisülni. Minden élmények legősibbje.

A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ. Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája. Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.

A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg. A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.

A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a .jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.

Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.

A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki. A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.

A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.

Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?

Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.

Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.

Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.

Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern”-nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.

—    Fogalmakról: határozatlanság...
—    A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok kö^ül.                            
—    Új eszkatológia...
—     Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
—     Miben áll a Modern válsága?
—     A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott. Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket
foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
—    Média, információ...
—    Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját ^yotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát. „Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni. Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
—    Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
—    A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
—    Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
—    Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”. Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet. Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-aligjut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával. A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
—    Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.

– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében. Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk. Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép. Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.

„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”. A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk. „Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözőfen felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.

A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.





​2019

​

 

Józsa István
ÉLŐ ÉS HALOTT ÉPÜLETEK
​
Interjú Dr. Sorin Cociș régésszel

​

Egy ház jobb állapotban van, ha sokan lakják, mint akkor, ha senki. Ha a ház elhagyatottá válik − a ház „meghal”. Mindnyájan láttunk már ilyet, nagyon  rossz látvány. Mi történik? Mi az, ami történik? Mi nem történik?
            
Idős, 70 fölötti építésszel beszélgettem, gondoltam, ő a terület szakembere, az elméleti tudás mellett egy élet tapasztalata. Őt kell megkérdezni. Hát megkérdeztem.
            
Egy. Bal tenyerét magasba lendítette, mosolygó arccal felelt. − Hát ööö... Ööö...  Ööö... 
           
És  akkor már rosszat sejtettem. Ha valaki,  bárki  legyen is az,  kifelé ennyire megt akarja  játszani a nagyot, befelé épp az ellenkezője lesz az igaz. Tudja ő, hogy miért is kellene – most bizonyítani akar.
           
Egy után annak rendje és módja szerint következett: kettő. Mindkét kezét magasba lendítette, arcát mosolyogva magasba emelte, és azt mondta: − Hát ööö... Öööö...

És akkor már biztos voltam benne, hogy nem tudja. És  az építész  nem is gondolkozott el  ilyesmin. És elkezdtem sajnálni az időt,  a soha vissza nem térő időt, a felbecsülhetetlen értékű időt, amely most el fog telni – üresjáratban. De hát eddig tiszteltem ezt az embert, nem tudhattam, hogy...
            
Na és közben azon gondolkoztam, hogy legközelebb régészt fogok kérdezni.
            
Hosszú idő után támadt egy gondolata.  Éppen jobb felé fordult keresésében, mikor mutatóujjával hirtelen előre döfött. – Természet törvénye! – mondta.  Elterpeszkedett a széken, az asztalon, kezéből mintha aprópénzt szórna, jelezte, hogy ő a kérdére könnyedén, ugye... – Természet törvénye! –  hangsúlyozta külön a szavakat, és az öklével csapott egyet maga elé. Jelezni akarta, hogy most aztán jól megmondta, kivágta a rezet.. Aztán sokszor eiismételte azt a két szót, hogy „Természet törvénye!”, igyekezett gesztikulálni mellé. Szóval mi hiányzik? – gondoltam. És nem követtem el a hibát, hogy újra mondjam: Uram, éppen erre kérdeztem rá. Válasza semmitmondó...
            
​Dr. Sorin Cociș régészt, a Román Akadémia Régészeti Intézetének munkatársát kérdezem.
​
​

​− A föld felett mikor, miért, hogy „hal meg” egy ház?  Mikor, miért, hogy „nem hal meg”? Miért van az, hogy egyes házak hosszú ideig megmaradnak, mások rövid idő alatt rommá lesznek? Úgy gondolhatjuk, itt vannak válaszaink, de mit mond a régész?  És a történet folytatódik: a föld alatt. A tévéhíradók gyakran hírül adták, hogy a régészek itt és itt, ennyi meg annyi  méter mélyen a föld alatt épületet, palotát, egész várost találtak, tártak fel stb. stb. Nahát: hogy került, hogy  jutott az az épület, palota, egész város a föld alá? Mélyen a föld alá... Az épületek süllyednek?  Folyamatosan?  Mikor, miért, hogy?  Vannak helyek a világon, ahol igen, van, ahol nem?
 
            − Na ez hogy megy? Szóval úgy megy, hogy minden városban van egy dinamikus élet, a város épül. Jön egy gazdagabb ember vagy cég, vagy a városvezetés akar valamilyen új épületet létrehozni, egy kórházat akár. Azon a területen, ahova építeni akarják, van egy épületek legtöbb esetben és azt muszáj lebontani. Persze van olyan is, amikor a város kifelé terjeszkedik, de ha a központnál maradunk, ott mindig valamit le kell bontani. Na ez a bontás mélyre szokott hatolni? Pontosan a föld felszínéig, amíg már nem látjuk az épületet. Ettől függetlenül a földben folytatódhatnak a falak. Van olyan eset, amikor ezeket kiveszik, eltávolítják, előfordul azonban a romok megmaradnak odalenn.


            − Tehát a bontás legfeljebb a föld felszínéig tart?

            − A legtöbb esetben. Manapság, amikor például hatalmas gyorsasággal létrehoznak hatalmas kiterjedésű földalatti parkolókat, akkor természetesen a bontás is lejjebb megy. S amikor lehatolunk, megláthatjuk – pláne Kolozsváron – hogy a város hogyan fejlődött az idők során. Az első formája még római város volt, amelyet aztán 271-ben elhagytak a lakók. A rómaiak elmentek, s a várost egy ideig senki nem foglalta el. Azok az épületek, amik itt maradtak, szépen lassan összementek. Na mármost, amikor megjelentek ezután az első lakosok – magyarok – és kezdték felépíteni a városukat, volt olyan rész, ahol felhasználták a római falakat is az építkezésekhez, vagy akár a régi falak között éltek egy ideig, ahogy ez például a mai Victor Deleu utca helyén történt. És itt a 10-11. századról beszélünk. Vagy mást mondok: vannak olyan falak, amelyeket még az 1800-as években is épületek belsejében fedeztek fel. Szóval mikor az emberek építik a várost, van mikor ráépítenek az alapokra, van mikor leásnak a föld mélyére és az ott található szerkezetek mellé készítenek új alapot egy új házhoz. S ilyenkor hozzájuthatunk a régi leletekhez, a régi városhoz is. S mindez amit elmondtam, attól függ, hogy milyen módon történt a város épülése: új alapokat építettek vagy felhasználták a régi falakat, régi alapokat – ettől függ minden. S innen kezdődik a régészet maga, mikor is mi a mai földszinttől megyünk egyre lefelé. Persze hogy magasabb tehát a mai város, mint régebben volt: hiszen a legtöbb esetben a városépítkezéseknél leegyenesítették a földfelszínt és arra húztak fel új épületeket, így minden város emelkedik az idők során.
 

            -- A  föld alatt tehát.   Mikor, miért, hogy „hal meg” egy ház? Mikor, miért, hogy „nem hal meg”?  A régészek épp abból állapítják meg a feltárt   épületnek, településnek a korát, hogy millyen mélyen van...  A régészek eltávolítják a földet, szennyeződéseket stb. – és a falak állnak, az oszlopok a helyükön. Az az  épület, az a város  mért nem „halt meg”? Évezreddek óta, a föld alatt...? Az, hogy a föld alatt milyen állapotban maradnak meg a az épületek, a romok, mennyiben függ a korabeli építéstechnikától, a felhasznált anyagoktól?
 
            − Először mindig fából építettek. Minden város eleinte az épületeit fából húzta fel a középkortól kezdve. Nézzük meg Kolozsvár helyzetét: amikor a király megengedi, hogy a város falakat építsen, csak akkortól kezdik a falakat kőből megalkotni és az épületek belsejét is ezután szépen lassan már csak kőből készítik. Vagy ott van Amerika: amikor először megjelentek az amerikai kontinensen az európaiak, eleinte fából építkeztek. Utána emeltek kőépületeket, végül jött a beton. S ez a folyamat mindenhol hasonlóképp játszódott le: eleinte faépítkezés, kő, majd jött a 19. századtól a „cement-civilizáció”, ami a mai napig is tart. A régészeti leletek állapota nagyban függ tehát attól, milyen anyagokat használtak az építésnél. A római kő például kellően időtálló anyagnak tűnt már a középkori magyarok számára is, hiszen felhasználták városfalak és templomok építésére is. S ez a későbbi időkben is ilyenformán ment: van például Kolozsváron olyan 13. századi templom, amire később ráépítettek egy újabb templomot – az alapok, egy-két sor kő ilyen esetekben is megmarad. Különösen, ha nagyobb épületet terveznek újonnan, mint az eredeti volt: ekkor nő a kiterjedése az építésnek, így az új alapterület elfedi a régebbi alapokat, de persze olyan is előfordul, hogy az új terület egyik felén voltak korábbi építmények, másik részén pedig éppenséggel semmi (például egy piactér sima felszíne, még a római korból).


            − Ezek a folyamatok körülbelül így zajlottak le a világ minden táján? 

            − Mondjunk egy modern példát. Brazíliának új fővárosa van – a város egy teljesen üres helyre lett építve, nincs alatta tehát semmi. De a legtöbb város, pláne Európában – akár Magyarország történelmi városai: Budapest vagy Pécs – ókori alapokra épültek fel. Pécs alatt például Sophiane található, amelynek a megmaradt részei a világörökség részeként ma is megtekinthetők. A mai város pedig rá van építve. Európában, ahol hosszú időn keresztül a Római Birodalom uralkodott, nagyon sok római városra építettek a középkorban és azután is városokat, településeket. Ugyanez igaz a régi római utakra: van olyan, amit még a mai napig használnak.     


            − Aquileja -- az Olaszországba való belépéskor ez az ókori római alapítású város fogad.  Találunk „élő”, évezredek óta „élő” épületeket, részben kiásott leleteket, és „halott” házakat. Hogyan látja ezt a képet, ezt a városképet a régész? Milyen történeteket mond el itt az archeológia?

            − Vannak olyan épületek, amelyek nagyon jó állapotban maradtak ránk a Római Birodalomból, ezek általában azok, amik lábon maradtak. Ezek közül sokat restaurálnak is, visszahozva az eredeti állapot látványát, így a mai napig meg lehet nézni ezeket. Ilyenek találhatók Aquilejában és más régi alapítású területeken. Az ilyen épületek összetételükben majdnem 90%-ban „rómaiak”, s csak a maradék a modern építészet betoldása. 


            − Afrika északi részén például, a Mediterrán-tenger partján a mai napig azokat a falakat használják, amelyeket az ókori rómaiak építettek. Mit tudtak ők „jobban” a későbbi korok építőinél? Vajon a modern korban épült házak, városrészek is megmaradnak majd hosszú évszázadokon vagy akár ezredeken keresztül?

            − A mai építészeti technika vívmányai, abból a szempontból, hogy minden épületnek kell legyen valamiféle alapja, az akár megmaradhat kétezer évet is. De ma egy más technológia van: beton, cement – hogy mennyi marad ebből? Nagyban függ attól is, hogy mennyit használják azt az épületet. Mindemellett azt gondolom, mint „műemléket” meg fognak találni a későbbi kor emberei is a 21. században épült házakból is. A dolog másik oldala viszont, hogy napjainkban nagyon gyorsan fejlődnek a városok: gyorsabban fejlődik a városkép, rohamosabbak a bontások és építkezések, kevesebb ideig használnak az emberek egy-egy épületet, így nagyon valószínű, hogy a modern városokból jóval kevesebb fog fennmaradni.  Nézzük meg a mai Kolozsvárt: rengeteg épület van, folyamatosan változik a város, de például alig van műemlékünk. Ez azért van így, mert nagyon sokat lebontottak és más épületeket húztak fel a helyükre. Nagyon sok város viseli magán olyan történelmi korszakok nyomát, amikor az volt az ideológia, hogy a régi várost tűntessük el, romboljuk le… A történelem mindig abba az irányba halad, hogy az ember le kell bontson valamit, mert újat akar építeni a helyére. Így nagyon kevés olyan épület van, ami sokáig: kétszáz-háromszáz évig megmaradhat. A világon a legtöbb épület „átlagéletkora”, ha mindent egybevetünk, legfeljebb száz év. Ami marad, az nem a megszokott, nem az átlag – az a ritkaság.
 

            --Ókori egyiptomi mondás: az ember a múló idő miatt fél --  az idő meg a piramisoktól.  A kő, a betonozás, a környezet megválasztása, mindez együtt... Mi mindent tanulhattak az évezredek az ókori egyiptomiaktól?

            ​− Először is azt kell mondani, hogy: építészet. Épiteni. Az egyiptomiak voltak az elsők,  akik kőböl fantasztikus épületeket találtak ki, azért is maradt meg  a mai napig minden. De hogy ezeket az épületeket meg is építhessék, először is persze hogy nagyon jól szervezett életük volt. Szóval minden épület, minden éptészeti remekmű, amely volt és van,  az azt jelzi, hogy először is volt egy tervük. Aztán  emberek. Ezrek, ha nem tízezrek dolgoztak. És ment a nagyon jól szervezett,  rendezett munka. Akár rabszolgák élete árán is. Ma… mindenki hamar, már holnapra  akarna nagy épületeket. Akik mondjuk ezt a teljesítmént elérték, vagy megközelítették: a nagy államok, például a kínaiak. A régi és mai kínaiak  nagyon hasonlítanak az egyiptomiakra. Koncepció, eltökéltség, szorgalom és ki tudná megmondani, mi minden még.
Vagy egyes arab országok.  Ne felejtsük el, mi történik ma Dubaiban. Az a mindenkori építészet egyik csúcsteljesítménye. A világ csak ámulhat.  
 

            -- Az őskori barlangrajzok, barlabgfestményuek bizony kiállták az időpróbát, 40 000 éves ábrázolásokat is ismerünk. Magától adódik a kérdés: mit nevezünk technikai fejlődésnek? Ma tudjuk, hogy a hetedhét, szuper technikai lehetőségekkel  -- nem tudunk 40 000 évre garantált ábrázolásokat készíteni. Őskori elődünknek növényi, állati eredetű eszközei lehettek, kövek... És a két jó szemére és a két jó kezére hagyatkozott. Mi az őskori ábrázolásokban a maradandóság  fedezete? Mit tudtak ők? Csak elméleteink vannak?
 
            − Amit tudunk az őskori festményekről, az az, hogy persze hogy fantasztikus festékeket használtak. És nyilván csak természetes eszközeik lehettek. Növényi, állati erdetűek, kövek… Csak a reneszánsz használt még ilyen nagy mennyiségben natúr eszközöket.  És ma a mai technológiával… Hát tudjuk, hogy nem tudunk 40 000 évre garantált ábrázolásokat készíteni. Ha vissza fogunk térni a régi típusú festékekhez, a natúrhoz, akkor lehet, hogy meg fognak ezek is maradni.


            -- Szabó Lőrinc költő versében az utazó Egyiptomba látogat, a piramisokhoz. A Szfinxet csodálja, azt az örökkévalóságot. A Szfinx pedig így felel: „Az üres örökkévalóságnál többet ér egy percnyi életed.” Hogyan látja az örök történetet a régész?

            − Szép verssor. A régészet szerint bizony nem üres az az örökkévalóság, a megélt perceknek, óráknak,  egész emberéleteknek a világossága munkál benne. Hogyha a Szfinxet nézzük, a régészet is visszanéz  rank – azokat az idők során megélt perceket tárjuk fel úgy, hogy rekonstruáljuk és újrapergetjük a filmet. Újraéljük az eltelt életeket, amelyek nyomán azok lettünk, akik vagyunk.
 
 
 

​
2018. május 9.
Lejegyezte: Radnai Dániel Szabolcs
​

​

 

Rill Krisztina Izolda
Sárosi Renáta
Józsa István
 
EGYETEMES MAGYAR IRODALOM ÉRTÉKRENDSZERÉBEN

Köszöntjük a 70 éves Cseke Pétert

​

Cseke Péter – irodalomtörténész, eszmetörténész,  sajtótörténész, újságíró, szociográfus, szerkesztő és egyetemi tanár.  Sokrétű tevékenységéért díjak, elismerések sorát kapta:  a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Pro Literatura  díja (2OO4), a kolozsvári Babeș—Bolyai Tudományegyetem nívódíja (2OO4),   a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztályának Szabó Zoltán—díja (2OO5),  a kolozsvári Babeș—Bolyai Tudományegyetem érdemoklevele (2OO5), a  Magyar Érdemrend tisztkeresztje (2O14).

​

– Elsőként az irodalomtörténészt kérdezem. Tekintve kötetei sorát, az erdélyi magyar irodalommal foglalkozik. Az egyetemes magyar irodalom keretein belül hogyan, miben lehetne meghatározni, megfogalmazni az erdélyi magyar irodalom karaktervonásait?

– Örvendetesnek tartom, hogy jó ideje az egyetemes magyar irodalom értékrendszerében gondolkodunk. Magyar tanárnak készülő – immár hetven körüli nemzedékem – a hatvanas évek derekán előbb tanulta az egyetemen a romániai magyar irodalom (ötvenes években kanonizált) alkotóit, mint a klasszikusnak számító nyugatosokat. Jancsó Elemér fél év alatt Párizsig „vitte el” Adyt, Szigeti József Móricz-előadásaiból csak a Rokonokra emlékszem. Még szerencse, hogy a Nyugat költőit Láng Gusztáv  adta elő – a friss felfedezések örömével. És ez szó szerint értendő: éjszaka írta előadásainak első változatát, pihenés nélkül jött be órára, látszott rajta, hogy küszködik a fáradtsággal – és mégsem voltak álmosítóak a kézírásból felolvasott szövegei. Egy életre emlékezetessé tette számunkra Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetét.  Na de, a kortárs magyar irodalomból semmit sem kaptunk. Sem a magyarországiból, sem a kisebbségi nyelvterületeken született értékekből. Olyanok voltak azok az idők. A hatvanas évek derekától változott némiképp a helyzet, amikor a Magyar Írószövetség kritikai szakosztályában Czine Mihály felvetette a „kettős felelősség” kérdését.


– Erről a nagyon fontos mozzanatról, illetve annak vehemens romániai visszautasításáról értekezett már nemzetközi tudományos fórumokon is…

– Valóban. Az „Irányított  irodalom” (1949–1989) és A kisebbségi sajtónyilvánosság korlátozása Romániában (1919–1989) című vizsgálataimat hadd egészítsem ki most egy személyes mozzanattal. A hetvenes évek derekán – pontosabban: 1974 nyarán – Nagy Károly (1934–2011) amerikai professzor csengetett be kolozsvári (Györgyfalvi úti) tömbház-lakásunkba. (Várható megjelenéséről előzetesen Kányádi Sándor értesített.) Nekik köszönhetően vehettük kézbe a New Brunswickban megjelent Ötágú Síp című irodalmi folyóirat első öt számát. (A magyar emigráció életrajzát rögzítő Borbándi Gyula összesen hatot tart számon.) Ha a lap 1975-ben meg is szűnt, az azóta eltelt idő értéktelítettebbé tette az illyési metaforát. A 2010-es Tokaji Írótábor szervezői például már a „sokágú síp” jegyében kívánták bemutatni a jelenkori magyar irodalom égtájait. Nagy Károly 1974-ben olyan – időben és térben – távolra került szerzők „társaságát” hozta közénk, akiknek a nevével addig csak a két világháború közötti erdélyi folyóiratokban találkozhattam a Korunk, a Hitel, a Független Újság, a Termés hasábjain. Örömmel fedeztem fel újra magamnak Faludy Györgyöt, Flórián Tibort, Kovács Imrét. Később, amikor a népi írókkal kezdtem foglalkozni, egy Új Látóhatár-példány is eljutott hozzám, ama nevezetes 1971-es Németh László-különszám, amelyben újra találkozhattam Kovács Imrével, Cs. Szabó Lászlóval, ismerkedhettem a Szabó Dezső-monográfiát író Gombos Gyulával. Miközben olyan új neveket is megtanultam, akikkel magyarországi és erdélyi rendezvényeken személyes kapcsolatba kerülhettem az utóbbi két és fél évtizedben. András Sándorra, Borbándi Gyulára, Czigány Lórántra, Ferdinándy Györgyre, Gömöri Györgyre, Nagy Pálra, Sárközi Mátyásra, Szente Imrére gondolok. Némely esetben ez a kapcsolat azt is eredményezte, hogy megerősödjék a Korunkhoz fűződő munkatársi viszonyuk. Könyvkiadási szinten is. Borbándi, Czigány, Gömöri, Kibédi Varga Áron, Sárközi jelenlétére gondolok a Korunk-hátterű Komp–Press-kiadványokban.

Az Erdélyi Helikon indulásakor a helikoni munkaközösség Németh Lászlót kérte volt fel a két világháború közötti magyar irodalom szemlézésére; épp annak alapján, amit a pályakezdő kritikus addig az Erdélyben született irodalmi értékekről írt a budapesti Társadalomtudományban, a Napkeletben, illetve a Protestáns Szemlében. Németh 1926-ban három eredeti hangú lírikust fedezett fel, és a Társadalomtudományban megjelent mérvadó tanulmányában (Erdély lelke  a legújabb irodalomban) bejelentette, hogy a továbbiakban elsősorban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László költészetével szeretne behatóan foglalkozni. Vagyis azokkal, akiket már az 1921-ben megjelent – a kisebbségi helyzetben is nemzeti önazonosság-tudatot őrző, a reménytelenségben is reményt nyújtó – köteteik óta erdélyi költőtriász gyűjtőfogalommal jelöl az irodalmi köztudat. Németh nem tekintette magát az erdélyi irodalom fanatikusának; ellenkezőleg: nem ismert külön erdélyi irodalmat, csak magyart. Tompát például „a székely alkat költői revelálójának” tekintette, akinek sorsa és szervezete mélyen összefügg a környező világgal; annyira, hogy „a természeti erők egyikévé számíthatjuk”; „az egész élet újul meg benne, és megújul a vers.” 

Nem véletlenül szilárdult barátsággá Kuncz Aladár és Tompa kapcsolata. Udvarhelyi megismerkedésük után Tompa Az új erdélyi irodalom címmel küld kisesszét az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztő Kuncz Aladárnak. Ebben tételesen kifejti: „Erdély leghívebb és legderekabb fiai a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb követőivé válhattak. Erdélyiek tudtak lenni s egyben európaiak.” Ezek a gondolatok kapnak aztán nagy visszhangot az Erdélyi Helikon megjelenésének második évfolyamában, miután a távozó Áprilytől Kuncz átveszi a folyóirat szerkesztését, és közzéteszi az Erdély az én hazám című nagy hatású programtanulmányát. Kevesen tudják manapság, hogy Tompa többek közt Geothét, Heinét, Gottfried Kellert, Nicolaus Lenaut, Nietzschét, Rilkét és Schillert is igyekezett megszólaltatni – Tamásival szólva – az udvarhelyi „csillagtalan ég alatt”. A Világirodalmi Lexikon harmadik kötete ugyan nem tud róla, de Kosztolányi, Tóth Árpád, Képes Géza mellett Tompa is a Vándor éji dala átültetői közé tartozik. Fordítása először az Ellenzék 1924. szeptember 14-i számában jelent meg. Az Erdélyi értékhorizontok című tanulmánykötetemben (Magyar Napló, 2015.) megjelent visszatekintésemben Ilia Mihályt idézem, aki egyértelműen a Nyugat nagy nemzedékének körébe sorolja Tompát „a speciális helyzetéből következő erényekkel”. Ha nem így járunk el, akkor megmarad helyi érdekességnek, holott nem az, miként „európai sorstársai sem azok”. 

Gondolom, hogy részben sikerült válaszolnom a feltett kérdésre. De azt is világosan kell látnunk, hogy az Erdélyben alkotó magyar írók korántsem voltak mind transzszilvanisták. Az Erdélyi Helikon munkaközösségének tagjai sem. De ettől még kisebbségi íróknak számítottak valamennyien. Kollégáim közül azok, akik a kisebbségi sorsot már nem bírták elviselni, a Ceauşescu-vészkorszakban áttelepedtek Magyarországra, illetve nyugatabbra mentek. De ettől még nem váltak kevésbé erdélyi írókká. Vita tárgya volt jó ideig, hogy például a Communitas Könyvpályázati Kuratóriuma támogassa-e a Magyarországon és Nyugaton alkotó erdélyi írók kéziratainak a kiadását. Pár éve támogatja. Ahogy a BGA vagy NKA is a kisebbségi nyelvterületen született alkotásokat, ha azok esztétikai-etikai minőségükben támogatást érdemelnek. A kérdés „mindössze” az, hogy semmilyen forrásból nem jut elegendő összeg az írói méltóságot (nem csupán a megélhetést!) szavatoló nyilvánosság (könyvterjesztés, könyvkritka) megteremtéséhez.  

Nemrég két tanácskozás is zajlott az erdélyi magyar irodalom közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az egyiket a Magyar Művészeti Akadémia szervezte meg Budapesten (2014 májusában), a másikat a Szárhegyi Írótábor vezetősége Borzonton (2014 szeptemberében). Mindkettőről bőséges híradás jelent meg az interneten. „Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező irodalomról soha, de ne különítsük el az egésztől immár – ajánlotta Elek Tibor irodalomtörténész. – Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva beszéljünk például akár Erdélyben születő irodalomról vagy erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valami önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben például a Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon születő alkotásoknak valami sajátos és más és több köze lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születettnek.” Ki tudná eldönteni, hogy kik azok, akik még bele tartoznak, és kik azok, akik már nem? Elek Tibor példaként megemlítette Bodor Ádám, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Király Farkas, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Iancu Laura és Csender Levente nevét. Vannak olyan alkotók, mint Kányádi Sándor vagy Bodor Ádám, akik látványosan túlnőnek mindenféle értelemben a határokon, jóllehet, ha megkérdezzük őket, erdélyi írónak vallják magukat. Megszűnt az a hatalmi kényszer, amelyik arra késztette az erdélyi írókat, hogy különállásukat hangoztassák. Erdélyi irodalom- és eszmetörténészként persze nem tudok megfeledkezni arról a „vérveszteségről”, amelyet a nyolcvanas években kezdődött kivándorláshullám okozott, és emiatt jelentősen meggyengült a kortárs erdélyi magyar próza- és drámaírás. A lírában azonban a mai erdélyi magyar alkotók legjava semmivel sem marad el a korábbi évtizedek alkotóitól. A legnagyobb gondot kétségtelenül az jelenti, amit az irodalom társadalmi súlyának csökkenése okozott az egész Kárpát-medencében.
 

– A sajtótörténészt kérdezem.  1989–2000 új szakasz az erdélyi magyar sajtó történetében.  Melyek ennek a főbb sajátosságai? Hogyan kezd a 21. század? 

– Az erdélyi magyar sajtónak vannak felívelő szakaszai, és vannak megtorpanásai, ütemváltásai. Ezeket egyrészt a korszakváltások határozták meg (1918, 1944, 1948, 1989), másrészt a kisebbségi magyar társadalom önszerveződésében bekövetkezett változások. A ʼ89 utániak éppúgy megkövetelték a média újjászületését/erőnlétét, mint az 1918-at követő évek. Mindahány korszakban elsőként a sajtó intézményrendszere épült ki – az éppen soros kihívásoknak megfelelően. Nem véletlen például, hogy ʼ89 decemberének utolsó hetében a lapok kétharmada címet változtatott. Némi töprengés után a Korunk megtartotta régi címét, de az Igaz Szónál és az Utunknál dolgozó kollégák a címváltoztatás mellett döntöttek. A diáklapokat is ideszámítva 29 lap élte túl a diktatúrát, 1990 végén pedig már 128 címnél tartottunk. Voltak persze olyan lapkezdeményezések is, amelyek néhány szám után megszűntek. De hát ugyanígy volt ez a két világháború között is, 1948 után is. A Magyar Népi Szövetség felszámolásával a szervezet lapjai tűntek el, másokat – hogy ideológiai pórázra foghassák – felköltöztették Bukarestbe. Az ʼ56-os magyar forradalom leverése után még a Bukarestben indított magyar lapokat is megszűntették, de 1957-ben újraindulhatott az 1940-ben megszűnt Korunk, engedélyezték az akadémiai szakfolyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, illetve a Napsugár megjelenését, később a Keresztény Magvető és a Református Szemle is napvilágot láthatott Kolozsvárt. Mint az élet minden területén: a „húzd meg – ereszd meg”-politika érvényesült. A ʼ68-as nyitást a ʼ71-es és a ʼ74-es „kulturális forradalom” tombolása/rombolása követte. Minek következtében az erdélyi magyar sajtónak is a túlélésre kellett berendezkednie. ʼ89 utolsó hetében, a szabad véleménynyilvánítás eufórikus állapotában senki nem sejtette, hogy rövid időn belül újból egy fedél alatt kell élnünk a cenzúrával – nem az ideológiaival, hanem a gazdaságival. Amit a papírárak és a nyomdaköltségek emelkedése idézett elő. 

A felemás rend­szer­vál­tás után min­den­ki úgy érez­het­te, hogy vég­re sza­ba­don, fé­le­lem­men­te­sen el­mond­hat­ja a maga véleményét bár­mi­ről.  „A hír szent, a vé­le­mény sza­bad”: ezt tanítottuk Budapesten, Bukarestben,  Szegeden, Pécsett,  Kolozsváron. Csakhogy nem tudatosítottuk idejekorán: a nyil­vá­nos­ság­nak is van mi­nő­sé­gi kri­té­ri­u­ma, er­köl­csi-eti­kai mér­cé­je. A pi­ac­gaz­da­ság kö­rül­mé­nyei kö­zött fel­ér­té­ke­lő­dött ugyan az in­for­má­ció, mi­köz­ben az új­ság­írói tá­jé­ko­zó­dást a gaz­da­sá­gi cen­zú­ra sok­kal job­ban aka­dá­lyoz­za, mint a párt­ál­lam­be­li. A hír­döm­ping el­le­né­re ma­ga a tá­jé­koz­ta­tás is be­szű­kült, fe­le­lőt­le­nül fel­szí­nessé, igény­te­lenné vált. És ami igazán ma jelenti a na­gy gon­dot: pe­ri­fé­ri­á­ra ke­rül­tek, hát­tér­be szo­rul­tak vagy pe­dig tel­je­sen ki­szo­rul­tak a lé­nyeg­lá­tás­ra szok­ta­tó ha­gyo­má­nyos mű­faj­ok. 

Meggyőződésem, hogy a jelenlegi mediális értékválság ellenére nem tűnik el sem a lapkultúra, sem az elektronikus sajtó, hanem eszközrendszerének radikális megváltozásával funkcionálisan is átalakul. Mindezt arra alapozom, hogy a romániai magyarság eddig háromszori kisebbségi helyzetében (1918, 1944, 1989) mindig életmeghosszabbítónak bizonyult a jótékony szemlélet- és funkcióváltás, a műszaki fejlődés biztosította és a közösségi igényeket artikuláló diverzifikáció. Az új szükségleteknek megfelelően Erdélyben ma is indulnak új lapok; beszédes példaként most csak a Nőileg című magazint emelem ki. Kitalálója, főszerkesztője semmit nem árult el ez irányú terveiből, amikor nálam doktorált. Lehet, hogy ő maga is csak később döbbent rá arra: 1990 után a román fővárosban kiadott lapok rendre elsorvadtak, szerencsés esetben Erdélybe visszakerülve profilt váltottak. A százezer példányszámú Családi Tükör viszont Kolozsvárra költöztetve sem maradt talpon. A papírárak drasztikus emelése s a színes nyomás költségei miatt; meglehet, a lapkultúra-menedzselés akkori teljes hiánya okán is. Az így keletkezett vákuumtérbe törtek be aztán a magyarországi divatlapok és női magazinok, amelyek elárasztották kínálataikkal az erdélyi lappiacot. Ma ingyen sem kell senkinek egyik ottani folyóirat sem. Mert nem az erdélyi lányokat és asszonyokat szólítják meg. Ez sikerült a Nőileg fiatal szerkesztőinek, akik közül többen kommunikáció- és médiaszakot végeztek, néhányuk nem csupán alapszinten, értenek tehát a lapmenedzseléshez is.

Nemrég, amikor a 60, illetve 55 éve indított kolozsvári meg marosvásárhelyi rádióstúdió jövőjéről töprengtünk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a rádiózás és televíziózás is rákényszerül a stratégiai „lépésváltásra”. A fiatal rádiószerkesztők – közülük többen egykori tanítványaink – ma már számolnak azzal: meglehet, hogy a hallgatók következő generációi chip-szerű, apró kis rádióvevőkkel fognak cirkálni. Egy tanulságot máris levonhatunk. Amikor beindult a rádiózás és a televíziózás, mindenki azt hitte, hogy az írott sajtó megszűnik. De a televíziózás nem szüntette meg sem a rádiózást, sem az írott sajtót, hanem más minőségi átalakuláshoz vezetett. Az internetes sajtó megint nem szüntette meg egyiket sem, de a tendencia az, hogy visszaszorulóban van az írott sajtó.


– Megírja, kiadja?

–  Attól függ, hogy mi fér bele még az életidőmbe. Erdélyi magyar médiatér címmel megtartott amerikai előadásomra készülve igyekeztem áttekinteni a kérdést. Akkor jöttem rá, hogy milyen sokat köszönhetek doktoranduszaim ilyen irányú kutatásainak. Harmincnál többen doktoráltak nálam. Mostanság inkább az foglalkoztat, hogy a kiadásra váró a doktori értekezéseket megjelentessük…


– Az egyetemi tanárt kérdezem.  2005-ben a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem érdemoklevelét kapta az egyetemfejlesztéshez való hozzájárulásáért. Itt elsősorban az újságírói szakirány magyar tagozatának az elindításáról van szó. Tudjuk, hogy egy történet valamely intézményt megalapítani, aztán már külön történet folyamatosan működtetni azt.  

– Ha jól értem, a kérdés nem annyira az intézményteremtésre, sokkal inkább a -fenntartásra vonatkozik. Én ezt nagyon helyeslem. Amikor beindítottuk az újságíróképzést, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) vezetőségével egy olyan Magyar Sajtóház felépítésében reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári szerkesztőségnek, magának az egyesületnek (MÚRE-nak), az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. Ebből is kitetszik, hogy negyedszázad alatt nem jutottunk messzire. Kezdeti elképzeléseinket azonban nem adtuk fel.

Az oktatás kereteinek a bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a médiakutatás igényeivel is számoló szerkezet-átalakításra helyeztük a hangsúlyt. A doktori képzés beindítása rendre lehetővé tette a szakmai egyesület, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóirat elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az előadások szövegeinek a megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy a vagyonát – részben – már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége felfigyeljen tevékenységünkre, és távlati célkitűzései érdekében 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.

Az intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – egy média- és kommunikáció-tudományi szakkönyvtár megteremtését (több mint kétezer ötszáz kötettel rendelkezünk), az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának a létrehozását, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.

Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy a magyar sajtó 1790 utáni erdélyi történetéről még nincs átfogó szintézisünk. Csak részeredmények vannak. Olyanok, mint például Jakab Elektől Az erdélyi hírlapirodalom története (Bp., 1882) vagy Berey Gézától A magyar újságírás Erdélyben (Szeged, 1940). A Kosáry Domokos és Németh G. Béla szerkesztette nagyszabású akadémiai traktátus, A magyar sajtó története 1985-ben elakadt a II/2 kötetnél (az 1705-ös kezdetektől csak 1892-ig veszi számba a tényeket). A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – hasonló című főiskolai tankönyv szerzői (Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor) eleve nem vállalkozhattak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. Csak részben pótolta e hiányt Fleisz János doktori dolgozata, Az erdélyi magyar sajtó története (Pécs, 2005), minthogy ez a munka az 1890–1940 közötti fél évszázad adatainak rögzítését tekintette elsődleges feladatának. Buzinkay Géza – nagyon várt – 2008-as Magyar hírlaptörténete pedig erdélyi vonatkozásban nem lépi túl az 1918-as korszakhatárt.

Nem kétséges, hogy a továbbiakban a Kommunikáció- és Médiakutató Intézetnek kell felvállalnia az erdélyi/romániai sajtótörténeti kutatások megtervezését és megszervezését. Vizsgálnunk kell a sajtónyilvánosság létrejöttének időszakát (1790–1848), a polgári sajtónyilvánosság periódusát (1849–1920), a kisebbségi sajtó két világháború közötti időszakát, a „szocialista nyilvánosság”, valamint a posztkommunista sajtó korszakát. Maradandó választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy milyen szerepet vállalt ez a sajtó a történelmi cezúrák elviselésében, a történelmi korszakváltások előkészítésében, a kisebbségi társadalom önszerveződéseiben, az erdélyi magyarság létkérdéseinek megjelenítésében.

Munkánk során igyekszünk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében. 


– És a fakultás mai helyzetét hogyan tudnánk adatokba foglalni?

– A Politikatudományi és Közigazgartási Kar indulásakor, 1995-ben kétszázötven hallgatót számlált. Egy évtized sem telt el, amikor a kar választott dékánjaként 5450 diáknak írtam alá a leckekönyvét. Köztük mintegy 350 magyar hallgatónak. Nyugdíjasként nem szolgálhatok friss adatokkal, de a kollégáktól úgy tudom, hogy a diáklétszám azóta csaknem a felére csökkent. Szerencsémre a doktori program keretében, illetve a mesterképzésen igénybe veszik még közreműködésemet. Így még mindig részese lehetek egy – általam is kiépített – oktatási/kutatási rendszer működtetésének. Hiszen doktoranduszaim segítségével tartjuk fenn az alapképzést, a disszetációjukat már publikált tanítványaimmal pedig a mesteri programot.  


– És  néhány kérdés...  Cseke  Péterhez...  Milyen emlékei vannak 1956-ról?

– Tizenegy éves voltam akkor, és konkrétan arra emlékszem, hogy az egyik falumbeli fiú detektoros rádiót készített. Egy évvel volt idősebb, mint én. Hallgattuk az `56-os eseményeket. Abban az évben lehetett Magyarországra menni, egyik osztálytársam így jutott ki a szüleivel. Mikor hazajött, elmondta, hogy a Molotov-koktélokkal miként robbantották a tankokat. Néma Pali némasága címen írtam erről a Korunkban. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Pesten élő nagybátyám gépkocsivezetőként részese volt a felrobbantott Sztálin-szobor elszállításának. 


– 1989 – előtte a Securitate zaklatásai, házkutatások, vallatások. Az elkobzott kéziratokat visszaadták?

– Nem.


– Befejezte az akkor elkezdett munkáit? 

– Az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetem 1989 karácsonyán került ki az elmeőrség börtönéből. Azóta huszonkét kötetben adtam közre kutatásaimat. Köztük van Jancsó Béla levelezésének első kötete is, amit a következő években még három követ…


– Min dolgozik most? Milyen tervei vannak?

– Május elején fejeztem be Páskándi Gézáról egy újabb tanulmányt, amelynek alapján előadást tartottam az író halálának huszadik évfordulóján Szatmárnémetiben. A több mint száz éve született dr. Nagy Miklós agrárközgazdászról készülő emlékkönyv kézirata leadásra vár, és hát írom a szülőföld-szociográfiámat, amiből már részletek jelentek meg a Székelyföldben. Nem unatkozom. Megírásra váró kézirataim ébresztenek álmaimból.     
​




​2015

​

 

Józsa István
DANI PÉTER KÖTETÉRŐL
1956-RÓL ÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL

​

Tizennegyedik éve folyik a 2O. század értékelése,  egy nagyon tömény és agresszív  század,  amelyik  sok csodát és sok szörnyűséget produkált. És nagyrészt még mindig ismeretlen az a 2O. század. 2OOO-ben még 1945-től orosz hadifogságban felejtett embert találtak, és 1956 októberéről és következményiről  is még mindig újat tudunk meg.

        Kolozsvár, 1956. A történetet a résztvevők, ma a szabadság hősei, illetve a szemtanúk, a hozzátartozók sokszor elmondták,  leírták, és mégis. A kép, íme, hiányos, alapvető részleteit nem ismertük.  Sokakat  rejtőzni kényszerítették, később történetüket szorgalmasan elhallgatták.

       Dani Péter, evangélikus lelkész, németországi emigrációból tért haza. 1958-ban tizenöt évre ítélték, hat év után az Amerikai Egyesült Államok közbenjárására szabadon engedték, és rögtön Németországba emigrált. Évtizedek után először látogatott haza.
A beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám évfolyamtársa volt. Az 56-osokat, 57-58-ban elítélteket a következő években egyenként, rövidebb-hosszabb szünetek után tartóztatták le, így nem volt feltűnő megtorlás. 

     Dani Péter évtizedek után először 2OO8-ban látogatott haza, a Zsoboki Művésztábor díszvendége volt. Szép történet: a későbbi  beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám  évfolyamtársa  volt.


     Édesapám  Debrecenben a híres Református Kollégiumba járt, ott is tanult tovább. Hazajött, tanfelügyelő  lett – politikai okokból elbocsátották. Besúgója egyetemi tanár lett, egyszer tán azt is megírom, hogy hol. Bizonyára  1989-cel ment nyugdíjba, vagy tán még akkor sem. ’’Művelte a tudományt’’. Eredmények nélkül. Édesanyám is éppen tanítani kezdett, ugyanazokból az okokból szintén elbocsátották. Egyik történettel hirtelen újra lefutnak a másik képei, olyan emlékek, amelyek generációk életútját határozták meg. Édesapám kijelentette, hogy márpedig az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy mi volt nagyobb kaland, menni vagy maradni, az külön téma lehetne

         Íme néhány részlet  a beszélgetésekből, Essig József operatőr Németországban készített videointerjúját felhasználva.


         Dani  Péter ’’Ez volt, így volt Börtönországban’’ címmel kiadta emlékiratait (Püski Kiadó, Budapest, 2OO6), bemutatja teljes életútját, különös hangsúllyal az egész pályáját, az egész magyarság történelmét meghatározó 1956-os eseményeket és az azokat követő megtorlásokat.

         Dani Péter és néhány teológus diák tiltakozó szöveget nyújtott be az intézmény vezetőségéhez. ''A (.,..) beadvány lényege a következő volt: Felkéretett a Püspök Úr,  hogy Rapp Károly és Lengyel Lóránd  tanár urak a következőkre figyelmeztessenek:'' ''Tanítsák nekünk azt, amivel őket az egyház megbízta,és ne az egyháztól idegen eszméket terjesszenek. Az előadásaiknak legyen meg az akadémiai színvonala, érződjék rajtuk,  hogy felkészültek megtartásukra. Nagy teológusok, szakemberek műveit kommentár és magyarázat nélkül felolvasni nem nagy dolog, azt mi önállóan is meg tudjuk tenni.(Itt az idegen tollakkalvaló hivalkodásra gondoltunk. (I.m., 117.)

          
      -- A kereszténységben vannak küzdők és van nézőtér. Hát nem szeretnék csak hajrázó néző lenni, és noszogatni azokat, akik a mai harcokat vívják, hanem ha lehet, segíteni nekik.  Ezért írtam meg az emlékkönyvemet, most készítem a német fordítását. És az életcélom az, hogy mint szemtanú, résztvevő, vallomásként hátrahagyjam azt, amit átéltem, hogy érezzék ki az emberek, hogy a kommunizmus emberellenes, sátáni utópia

   -- A könyv olyan fogadtatásban részesült, amilyenben általában a könyvek. Volt, aki lelkesedett, volt, aki felháborodott, főleg a volt kommunisták és még élő utódaik. Nem szeretik, ha tanúk mondják el, miből származtak az előnyeik. A másik: a könyv megváltoztatta az én Erzsébet lányom látásmódját. Így jobban rendeződtek a kapcsolataink. A könyv hatását először az én gyermekemen látom.

       -- 2OO6. október 28-án  óriási megtiszteltetésben volt részem. A frankfurti Paulskirchében kitüntetést vettem át Sólyom Lászlótól, a Magyar köztársaság elnökétől. A kitüntetést s börtönben való helytállásom elismeréseként, az egész börtönországbeli tevékenységem elismeréseként, illetve a megjelent könyvem elismeréseként. Persze, könyvbenutató is volt. Szemelvények a könyvből és más német szerzők szövegeiből.  Ezért a kettőért a kitüntetés. Életem nagy élményei közé tartozott. Körülbelül ezerötszáz ember a Paulskirchében, ott volt Erzsébet lányom is. Az elnök úr meleg szavakkal üdvözölt, átvettem a kitüntetést,  és amikor meghajoltam az emberek felé, zúgott a taps. Drága jó szüleim jutottak eszembe, úgy éreztem, hogy ez a taps nekik szól.  Mert ők vérteztek fel, hogy a nyugati világban is megálltam a helyem.


      -- Úgy gondolom, szükség volna az én szolgálatomra,  otthon. De kisebb jelekből azt látom, értem,  hogy nem lennék  kívánatos személy.  Aradon  -- a volt munkahelyemen --  levették a képem a tanácsteremből,  a többieké maradt.  A gyülekezet felavatott, beiktatott lelkipásztora vagyok, de az emlékemet is kitörölték. Ha visszamennék, ugyanaz lenne a sorsom, nint az elüldöztetésem előtt volt.  A mostani vezetésnek nincs antennája az én gondolataimhoz. Hiába bizonyítottam itt.

      -- Iszonyodom, mikor hazamegyek a szülőföldemre, -- nem engedték, hogy hazám lehessen --, azt látom, hogy lecsúsztak, csak a romlás, pusztulás. Az első hazatérésem. Félve, rettegve mentem haza,  de nagy-nagy szeretettel fogadtak, és rögtön megkértek, hogy a brassói gyülekezetben vállaljam el a szószéki szolgálatot.  Az exodusomhoz hozzátartozik, hogy otthon rögtön összehívták, ’’elhagytam őket’’, mondták, és megfosztottak az állásomtól.  A törvény szerint tizenöt napon belül fellebbezhettem volna, és én fél év múlva kaptam mmeg a végzést.  Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy védekezhessek. Elfogadtam, akkor bizonyára felsőbb utasításra tették. De volt egy 1989. És az egészet lehetett volna rehabilitálni. Nem türtént meg, és ezt nagyon rossz néven vettem.  A kötetből tiszteletpéldányokat küldtem,  annyira sem méltattak, hogy egy sorban megírják, megkapták. Ezek a jelek önmagukért beszélnek.  Én nem fogok könyörögni.

’’Egy jogállam polgára lettem, ahol nem csak kötelességeim, de jogaim is voltak s vannak, ahol emberi méltóságom szerint szabadon élhettem, élhetek.’’ ’’Boldog ember vagyok – összegez könyvében Dani Péter. – Áldott életű szüleim, jó tanítóim, tanáraim voltak, akik nemes értékekkel vérteztek föl.  Áldott égi mesterem volt s van, aki össszehasonlíthatatlan. Ajtók csukódtak előttem,  hogy kapuk nyittassanak meg.  Erő adatott a tanításban,  értékek átadásában való kitartásra és állhatatosságra. Méltóságosan, szépen, könyvek között, (...) háládatos szívvel vonulhattam nyugalomba.’’

   
                                                                                                                                      
--Ön tizenöt  év börtönt kapott, elüldözték az országból. Nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen.  Édesapám  számára a teológia második egyetem volt, megoldás a maradáshoz. Végzés után ellehetetlenítették, de nem tudták elüldözni. Mit hoztak még a 6O-as évek? Mi lett a többi kollégájával?

--1964-ben kiengedtek ugyan a börtönből, de rövid időn belül tudomásul kellett vennünk, hogy börtönországban vagyunk. Nem a fegyőrök,hanem besúgók hemzsegtek  körülöttünk. Mi ,felszentelt lelkészek ,az államgépezet jóváhagyásával gyülekezetekbe kerültünk ahol ellenőrzésünkről nagyon következetesen „gondoskodott” a hírhedt  titkos rendőrség. A teológiai hallgatók nagy része ott hagyta a teológiai Intézetet.


--Könyvben kiadta történetét, megírta börtönélményeit. Az 56-osok munkái dokumentum értékűek. Követte könyve hazai, magyarországi, németországi fogadtatását?

--Az a tény, hogy a kiadott magyar példányokból csak néhány darab maradt, önmagáért beszél. A könyvben érintetteknek s azok hozzátartozóinak persze egyáltalán nem tetszett, nem tetszik. Németországból sok elismerő visszajelzést kapok . Rendszeresen kapok meghívást a Frankfurt-i könyvvásárra.Ez is ingerli a demokratákká vedlett, de a régi diktatúra mezőnyében pöffeszkedők, a jón kívül mindenre képes „társaságát” !!!


--Könyvét nemrég állítólag betiltották – igaz ez? És ki, mi, milyen okból? 
A... hogyaszongya szabad világban, egyáltalán a 21. század elején mit jelent az, hogy "betiltották"?

--A betiltásról nincs tudomásom. Hogy  mit jelent ez, ma egy „állítólag”  EU-s országban, majd meglátjuk.Az, akinek a könyvben rögzített, személyesen átélt dolgok tálalása,nem tetszik, írja meg a cáfolatát ! Tézis. Antitézis ! Én az eseményeket, történéseket  úgy éltem át,ahogy leírtam. Azok, akik másképen élték át, az az ő dolguk. A könyv szárnyakat kapott, még Ausztráliába és Amerikába is eljutott..Ott pedig fütyülnek a betiltásért „szorgoskodókra. Én pedig,ha kell a legfelsőbb nemzetközi fórumok elé viszem az ügyet.


--Önt a börtönévek után száműzték, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Édesapám kijelentette, hogy ő bizony az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy melyik volt nagyobb kaland, menni vagy maradni -- külön téma lehetne. Mit mondott a vámtiszt, mi volt az utolsó mondat, mikor Ön elhagyta az országot?

--Dühtől, gyűlölettől eltorzult arccal pásztázott végig tetőtől-talpig s sziszegte : nu ești dorit.


--Ön német állampolgár lett -- ilyen körülmények között hazalátogat  még?

--Deo volente igen, de nem tudom, mikor.Drága Szüleim már nem élnek, akik mindég féltő szeretettel vártak. De nem akarom látni az egykoron szép Erdélyország balkanizálását, népünk öntudatvesztését, a nem pénz és hataloméhes vezéregyéniségek hiányából ,adódó öntudat romboló tévelygéseket.


--Milyen itthoni szakmai és családi kapcsolatai vannak?

--Sajnos semmilyen.


--És a legfontosabb kérdés: hogyan tovább?

--Abban bízva, Akié az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Mégis, mégis.

   

          Mi hát ez a kötet? Egy élet története, úgy elbeszélve, hogy kordokumentum is, esettanulmány a társadalomtudományok számára.  Egyháztörténeti dokumentum.  Magyarságtörténeti kézikönyv, fontos adalék az emigráció történetének leírásához.
Dani Péter útja szinte fél évszázad hallgatás után – haza.  Talán ezért, hogy egyfajta megelégedéssel zárom és teszem le a kötetet. És engedtessék meg, édesapámra és édesanyámra gondoltam. Íme, azért van, aki elégtételt kapott, legalábbis részben. A szabadság hősei. Terveiket, magatartásukat a történelem igazolta.

             És az utánuk jövő generációk köszönik.
                                                                       




​2008​

​

 

Józsa István
DOBRIBAN EMIL INTERJÚ

​

            
-- UAP tag vagy-e? Mit jelent UAP tagnak lenni, és nem a sz9vetdég tagjának lenni? Kötelezettségek, lehetőségek, szabadságjogok. Mit jelent a szövetség?
           
-- Ez az UAP a Romániai Képzőművészeti Egyesület, ahol minden művész, aki elvégzi a képzőművészeti egyetemet kérheti, hogy vegyék fel, mint tag. Tehát ez egy nagy tagság, képzőművészek vagyunk ott, sok, körülbelül tízezer képzőművész van ott. Nagy előny nincs, tehát gyakorlatilag úgy előnyök nincsenek, viszont szellemileg jelent valamit az, hogy ehhez a professzionális csoporthoz tartozol, és ez garantálja azt, hogy te egy bizonyos szintű képzőművész vagy, hiszen nem vesznek fel mindenkit. Kell mutatni egy tíz festményt a festészek esetében, vagy tíz szobrot a szobrászok esetében, és egy Curriculum Vitae. Tehát kell aktiváljál ezzel, kell kiállítást szervezzél, résztvegyél kiállításokon. Kell érdeklődjél a művészet iránt. Fizikai, gyakorlati előny, hogy vannak műtermek. Nekünk Kolozsváron körülbelül száz műterem van és ezeket bérelik a tagok. Például én a bérlek az UAP-től egy műtermet, arányos áron. Tehát olcsóbban. Van ott egy médium, ahol a művészek tudnak alkotni. Ötven művész van ott, ötven műterem van és találkozunk a folyosón, beszélgetünk, megtudunk kiállításokat stb. Ilyen szempontból fontosnak tartom, hogy tagja legyünk ennek az egyesületnek.
           
Itt Romániában van egy másik nagyon nagy egyesület, a Romániai Magyar Képzőművészek Egyesülete, a Barabás Miklós Céh, az a neve, és van egy site, utána lehet nézni. Ez a BMCeh, www.bmceh.ro. Ott csak magyar képzőművészek vannak, tehát romániai magyar képzőművészek. Ezt Kós Károly alapította már a 30-as években, és a forradalom után a fia jött azzal az ötlettel, hogy újítsuk fel ezt az egyesületet. Én is részt vettem abban a munkában, felkerestük a művészeket, és akik akartak, újraalapítottuk ezt az egyesületet. Így aktiválódott, most részveszünk kiállításokon. Nemsokára lesz a múzeumban is, a Bánnfy múzeumban egy csoportos kiállítása ennek a Barabás Miklós Céhnek, de most jelenleg meg van az UAP-nek egy kiállítása itt. Lehetne beszélni gyakorlatilag is, mert körülbelül 200 művész kiállított, van sok festészet, szobrászat az egyik nagy teremrészben, és a bejárattól balra van a textil, a dekoratív, a grafika. Nekem is van a festészeti részen egy kiállításom.
           
Katalógust is szoktunk nyomtatni, hogy változnak a stílusok. Bukarestben viszont van a központja ennek az UAP-nek és ott adnak díjakat, ott van egy lap, egy képzőművészeti lap is, jelennek meg cikkek románul és angolul az aktivitásról, amit csinálnak a művészek, a kortárs művészek. Rólam is írtak ott egyik évben, amikor volt a múzeumban egy egyéni kiállításom, akkor jelent meg ott is egy cikk, és más kollégákról is írnak. Viszont más támogatást nem tudnak biztosítani, mindenki szabad akaratán van, hogy mit csinál, hogy csinálja, milyen kiállításokon vesz részt.
           

-- Az akadémia tanáraként alakítottál ki egy térképet az erdélyi magyar művészetről?
           
-- A Képzőművészeti Egyetemen próbálunk nem csinálni különbséget a két nyelv között. Tehát itt próbálunk mint művész és mint tanár lenni, kollaborálni. Én is, ha magyarok a diákjaim, akkor magyarul beszélek velük, ha románok, akkor románul próbálok beszélni velük, és ugyanúgy a tanárok között is vannak magyar tanárok, vannak román tanárok. Résztveszünk együtt kiállításokon, de nincs egy olyan nyilvántartás, hogy hány művész hol lakik, mit csinál. Ha van is valamilyen nyilvántartás, akkor nem úgy, hogy ez román, vagy ez magyar, hanem művész, ő ott dolgozik.
          
 
-- Nem erre gondolta, hanem milyen művészeti mozgolódásokat kell követni? Mert van, aki azt mondja, hogy van egy kolozsvári iskola, van egy székelyföldi iskola, van egy partium körében élő iskola, tehát a Nagyvárad, mert az ottani művészek mással foglalkoznak, mint a székelyek. Tehát ebben az értelemben.
           
-- Én egy kicsit ezt másként látom. A jövőben, a jövő generáció kritikája eltudja majd dönteni, de most minden művész próbál alkotni, ahogy érzi. Ezek a határozások nem állnak annyira a lábukon, mert ha úgy vesszük Szentgyörgyről Ütő Gusztáv, ő egy székely művész, és mégis képviselte Romániát a Velencei Bianálén. Tehát az ő gondolkodása ott az odavalósi csoport, Bász Imre főleg, de Ütő Gusztáv is, akkor Varga Mihály, egyik múzeum igazgatója. Alakult egy csoportozás, igazad van, azok másképp gondolkoznak, de csak az avantgárdról van szó ott is. Azokat vesszük számításba, akik avantgárdot csinámak. Váradon is van egy csoport, de ott is azok számítanak, akik avantgárdot csináltak. Újvárosi László például, Sorin Vreme, bár ő román, de amikor Váradon volta ebben a csoportban nem csináltunk különbséget, hogy ki magyar, ki román, hanem mint művész próbáltunk kommunikálni és rész venni kiállításokon.
           
Majd a kritika vagy a múzeumok csinálnak viszont különbséget. Most például Szentgyörgyön van egy nagy kiállítás, ami magyar művészeket állít ki. A Romániai Magyar Képzőművészek, akik avantgárdot csináltak, alkottak, ezért 1989 előtt, mert az számít, akkor volt az a nehézség, hogy csináljál valami valódit. Az avantgárd szerintem azt jelenti, hogy valódi, kompromisszum nélkül alkossál. Azután már lehetett, tehát 90-től már lehetett, de azelőtt nem volt annyira könnyű bemutatni se és alkotni se ilyen dolgokat. Tehát ott a szentgyörgyiek összegyűjtötték ezeket a munkákat és az erdélyi művészeti központba szerveztek egy nagy kiállítást. Körülbelül 200 művész állít ki, többek között ezek a művészek, akiket már említettem, Ütő Gusztáv is, nekem is van egy-két munkám ott, de van nagyon sok más is aki jónak számít és kiállít. Lényeges volt, hogy kimutasd valahol, részt vegyél velük kiállításokon, és 89 előtt legyen alkotva.
            Tehát túl nehéz lenne, hogy külön tegyük kategóriákba és kell nézni azt, hogy jó legyen, mit csinál, hogy csinál az más már.
            -- Hogyan jellemeznéd a magyar-magyar viszonyokat a művészeti értelemben? Tehát a magyarországi magyar és az erdélyi magyar művészet viszonyát.
            -- Ott is nehéz a helyzet, nagy a konkurencia Magyarországon és az övéiket kell elsősorban támogassák. Nehéz bekerülni ott egy kiállításba, de azért egy pár művész is bekerül innen Erdélyből. Elsősorban akiket már emlegettem: Ütő Gusztáv volt ott, Antik Sándor és még egy páran. Egyéni vagy csoportos, inkább csoportos kiállításokon vesznek részt. De ők is elsősorban saját művészeiket támogatják, őket állítják ki. Mi saját magunknak kell csináljuk az utat, ki kell alakítsuk itt Erdélyben az utat. Magyarországon, vagy tovább nyugaton sok magyar erdélyi művész próbál kiállítani, több-kevesebb sikerrel. De innen elmenni nem megoldás, mert nagyon sok művészről tudok, aki nem tudott már alkotni miután kiment nyugtra.
           

-- Azt akartam még kérdezni, hogy a világban magukat megvalósító művészekkel tartjátok-e a kapcsolatot? Kikről tudtok? Van-e ilyen térképetek? Mert Adynak annak idején nagyon jól bejött az áttelepülés Magyarországra, de Áprily Lajosnak Budapestre áttelepülése nem jött be. Tudok olyan példákat, képzőművészek, akik kimentek Németország azzal, hogy ott jobb lesz, és az egyik hegesztésből él, a másik egy posta raktárába rakodómunkás, a harmadik juhász egy farmon, és így tovább…se idejük, se energiájuk nincs a művészethez. Egy reményük lehet még: ,,ez volt a kezdet, lesz ez jobb is”. Most ilyesmiről nem tudunk. Tehát, ha valaki elmegy nyugatra az nem biztos, hogy bejön neki az áttelepülés.
           
-- Nem, sajnos nem. Én is tudok esetekről. Magyarországon viszont vannak, akik innen mentek és sikerült. Butak András, aki tanárom volt Brassóba egy nagyon jó grafikusművész, és Budapestre kiköltözött, nagyon jól befutott, ott is el van ismerve. Sok vezetési posztban van, részt vesz kiállításokon. Tehát vannak. Márta Pécsen, megint egy kolozsvári képzőművész, aki kitelepedett és szép karriert futott be, egyetemi tanár is ott. Egerbe indult Erős István, körülbelül az én korosztályom közül, akit nemrég választottak meg a Budapesti Képzőművészeti Egyetem rektorává. Ő egy csíkszeredai származású művész, avantgárdot csinál, land-artot (egy új művészeti irányzat, szerintem nagy jövője van, a természetben kell alkotni természetes anyagokkal).
           
-- Ehhez a gondolathoz annyit még, hogy az akadémia vállal valamilyen szervező szerepet ebben az értelemben? Tehát az innen elment emberekkel tartani a kapcsolatot valamiképpen, hogy mégis ennek a művészetnek a tagja, résztvevői legyenek? A magyarok összmagyarról beszélnek, tehát vagyunk 15 millióan. Japánban élő magyar képzőművész is ugyanúgy tartja a kapcsolatot a magyarokkal. Én most szervezzek egy japáni magyar képzőművészek kiállítást, kezdi a tevékenységét a kortársművészetek galéria. Nem olyan egyszerű. Az egyik azt kérdezte, hogy ,,hogy lesznek biztosítva a képek”, mondtam, hogy ,,uram, úgy, ahogy önnek a weboldalán”, ,,na de az ő Weboldalán nincsenek biztosítva”, és így tovább. Egy a lényeg, lesz kiállítás. Az ilyesmiket végig kell csinálni. Szóval, valaki a világban él valahol, de ugyanúgy magyarnak tartja magát és magyar művészetet művel. Tartjátok a kapcsolatot a világban szétszéledt emberekkel?
            -- Igen. Hát, körülbelül úgy, ahogy említettem az előbb is, tartjuk művészekkel a kapcsolatot. Nem lehet így szerintem. Gondolom te is így kell gondolkozzál, hogy elsősorba a képzőművészeti minőségét kell ellenőrizni. Tehát mi tartjuk a kapcsolatot, voltunk például egyszer egy csoportos kiránduláson Párizsba és ott felvettük a kapcsolatot két művésszel, akiket ismertünk, innen mentek ki Kolozsvárról, és felkerestük őket, felvettük velük a kapcsolatot. De nagyon nehéz így külön csinálni egy-egy kapcsolatot. Van egy bizonyos gondolkodás, az, hogy itt a kolozsvári egyetemen elsősorban a művészetet nézzük, és azután jön az az emberi kapcsolat, meg a nemzetiségi kapcsolat. Ezt majd bízzuk a jövőre, bízzuk a kritikára. Sose volt egy kritérium az, hogy egy művész milyen nemzetiségű volt, vagy férfi volt, vagy nő volt.
         
  
-- Én arra gondolok, hogy tudni kell, itt van a világtérkép előttünk, és akkor az ember tudj, hogy itt van X, itt él Y, és ilyen vagy olyan művészetet művel. Ilyesmire gondoltam.
           
-- Igen, de ezt mint ember. Én tudom az, hogy Münchenben van egy magyar származású művész, erdélyi származású, szoktunk levelezni e-mailbe. De így nem tudunk …ha egy kiállítást akarsz szervezni, akkor esik ez a kritérium. A galérista is elsősorban kér egy portfoliót, és rögtön nem is nézi azt, hogy ki vagy, hol születtél, hanem átugorja és nézi, hogy milyen kiállításokon vettél részt és milyen stílusba dolgozol. Hogyha amatőr vagy, dilettáns vagy, akkor lehetsz magyar is, vagy román is és nem tudják kiállítani azt. Nem azért, mert fajellenesek, hanem egyszerűen adjanak erre, hogy legyen egy minőségi munka. Viszont én mint ember szeretek levelezni, de nem a művészetről beszélek vele, hanem hogy ,,Hogy van?” ,,Mit csinál a kisfia?” stb. De, amikor már a művészetre kerül sor, akkor már másak az igények.
           

-- Mit lehet megfogalmazni abból, hogy hogyan kezdődik egy fesztőművész munkájában egy munka? Az elméletírás évezredek óta az ihletről beszél és sok mindent összeírtak róla. Az antik görög szerzők azzal kezdték a nagy szövegelést, hogy ,,homlokon csókolta őket a múzsa és imádkoztak a múzsákhoz” stb. Ez volt tehát az előhang. Mit lehet abból megfogalmazni, hogy mi az ihlet? Egyáltalán jó-e megfogalmazni, és mit nem ajánlatos?
           
-- Az ihlet az fontos, nagyon fontos, viszont ami változott…Mi az ihlet? Az ihlet, mivel nagyon bővült ez a skála, esztétikai kell legyen egy munka, nem csak szép. Több mindent kell tartalmazzon. Ez az inspiráció, ez a múzsa és ez is gazdagodott. Bármi inspirálhat: mész az úton és látsz valakit, aki sztrájkol például. Sok minden változott, de kell azért az inspiráció. Miután megvan ez az ötlet festek egy fát például, vagy egy jelenetet, egy csendéletet. Jött egy ötlet: lilába festem azt. Azután kell a vázlat, én azt mondom, és még mindig ajánlom a hallgatóknak is, hogy kezdjenek vázlatokat csinálni. Szerintem sokat segíti és gazdagítja, tisztázza, leszűri az ötletet, hiszen ha van egy ötlet, de nem teszed azt formába, egy ötlet marad és nem érti meg senki. Milyen jól hangzik, ha van egy szép vázlatod, ott leteszed azt, amit akarsz: hova teszed a fát, mit teszel háttérbe, elől, balra, jobbra, az embert, hogy hogyan fested. Innen kezdődik aztán az alkotás, a nagy munka, ami nem ennek az ötletnek a felnagyítása, hanem egy új munka, ami abból inspirálódik, ami a vázlaton van. Én sem tartottam mindig be 100%-ig a vázlatot, viszont sokszor hasonlítanak, csak annyi, hogy gazdagabb, sok mindent ábrázol. Többet ábrázol egy végleges munkám, mint egy vázlat. Volt például, hogy két vázlatot összeraktam egy festménybe, mert sokszor a nagy munka gazdagabb kell legyen, mint egy vázlat. Akkor nem volt elég egy vázlat és kaptam egy másik vázlatot, vagy csináltam egy másik vázlatot, s így alkottam a végén egy festményt, ebből a két vázlatból.
           
Inspirálhatnak még az anyagok. A festők esetében például Joan Miró, egy spanyol festő, őt maga a vászon inspirálta. Nem is nagyon festett fehér vásznakra, hanem mindenféle színű, egyszer tett egy alapszínt, amire aztán inspirált, és abból indult ki a festészet. Ha volt egy bog a vásznon, ő abból indult ki, csinált például egy arcot, vagy szemet, és abból bontakozott ki a munkája. Tehát sokszor az anyag is.
           
Más irányzatokban például, amit már említettem a land-artban is lehet indulni az anyagokból: látsz egy szép követ és ehhez a kőhöz még teszek egy követ, akkor már valami lehet belőle. Lehet a kövekből, vagy épp az ágakból. Látsz egy görbe ágat, amellé teszel még kettőt és így kialakul a munkád. Itt is vannak szabályok, nem lehet akármit akármivel, de így is indulhat. Tehát a vázlat nem muszáj gyakorlatilag papíron legyen ceruzával, hanem lehet ágakból, kövekből összerakni valamit és így alakulnak a munkák.
           
Lehet egy másik módszer a munka elindulásához, egy bizonyos téma, amit ad a kiállító, egy rendelő. Tehát egy alapítvány, vagy egy múzeum szervez egy kiállítást és ők adnak egy témát, és ott megkérdezik azt, hogy ki akar ebben a témában festeni. S akkor te ha részt akarsz venni muszáj fessél abba a témába. Általában a témák azért elég bők. Lehet például egy olyan téma, aminél résztvettem egyszer Japánba, de csak egy munkát küldtem, hogy a ,,Vízszintes fa”. Nagyon érdekes volt és inspirált, hogy valamit alkossak. Tehát oda nem küldhetsz föl egy olyan munkát, ami köveket tartalmaz, mert fa. Kell valamennyire közelíteni. Ez is lehet egy módszer, hogy elinduljál egy alkotásba. Nem csinálhatod csak azért, hogy szépecske legyen, hanem legyen valami mondanivaló, legyen valami színharmónia, valami érdekes.
            De csak úgy festeni, hogy nincs se ötleted, se rendelés, se kiállítás, az olyan, mint az asztalosnak ?, kézimunka, az más megint. Az is lehet szép, de csak dekoratív. Annak nincs mondanivalója. Az csak egy szép, dekoratív anyag, de a gondolkodásodat nem hökkenti meg.
-- Hogy válogatod meg a kompozíciós elemeket? Tehát hogy mi lesz a képen.
-- Hát vannak szabályok, mert már régóta valami, ami mond valamit. Nem tudsz akármivel akármit kifejezni. Nem tudsz például egy harcos, vagy egy sportoló, egy dinamikus kompozíciót, egy nyitott, dinamikus kompozíciót nem tudsz létrehozni olyan elemekkel, mint például borkánok, üvegek. Így egy csendélet az asztalra téve porcelánból, és mondjuk egy citrom, valami. Vagy bármilyen gyümölcs, zöldség, körte. Nem tudod, hiszen vannak bizonyos szabályok. Mivel mit tudsz ábrázolni. Elsősorban ezek. De ugyanakkor ezt lehet vinni absztraktba is, hogy egy kompozíció, ami dinamikus és nyitott teljesen más, mint egy statikus kompozíció, ami zárt kompozíció.
           
Itt lehetne boncolgatni, hogy mi ez a négy tény, amit említettem, mit jelent mind a négy. Tehát elsősorba dinamikus azt jelenti, hogy a struktúrája olyan, mint a sport, a háború, vagy a dinamika, amikor mozog az ember. Ezt úgy kell ábrázolni, olyan típusú vonalakat kell tartalmazzon. Elsősorban nem vízszintes vonalakat, hanem oldalra döltve. S így már a rajzolt vonalban benne van az az instabil valami, vagyis mozog. Ad egy olyan impressziót, mintha mozogna. Erre alapszik a mozgás. Egy másik vonal tovább növeli a mozgást. Így kell válogatni a tényeket ahhoz, hogy mit akarsz te ábrázolni, hiszen, ha egy mozgást szeretnél ábrázolni, akkor ezeket a típusú vonalakat kell használni.
           
A következő lépés az, amikor a színeket is kell választani. Ha nekem adták azt a témát, hogy ,,az olimpiai bajnokság”, akkor a színeket is alá kell rendeljem erre a mozgásra. Meg kell kérdezni, hogy melyik színek adják azt a hatást, hogy mozgás van benne, és melyek azt, hogy nincs mozgás. (Szerintetek melyik szín kelti az a hatást, hogy vibrál?) Az olyan színekkel, mint a piros, lila, talán a rózsaszín sikerül az, hogy egységesen szuggeráljad a dinamikát. Minden lépés meg van gondolva a művészetbe. Ha nem is látszik egyből, de ha nekiálltok és tanulmányozzátok ezeket a festményeket, akkor meglátjátok, hogy minden lépésnél van egy kapcsolat. A vonal, a szín, azután van egye a forma is. A forma is kapcsolatban kell legyen. Tehát mozgás kell legyen valahogy. S akkor így próbálod elérni ezeket. Kell mindenből tudni valamit, kell ez csomó tanulmány. Még van Gogh is, akiről azt mondják, hogy ösztönből dolgozott, ő is sokat tanulmányozta a művészeket. Nem járt annyit egyetemre, csak egy pár hónapot, hiszen nem egyezett a gondolkodásokkal. Végül amikor megismerte a francia impresszionalistákat, akkor kirobbant belőle ez a szín, amit nagyon tudományosan használt. Ezt bizonyítják a levelei.
           
Mindezek mellett kell nézni magát az optikai viszonyt, kontrasztot, hiszen nem minden szín megy mindenhez, fizikailag is nem bírja a szemed, hogyha bizonyos színt odateszel bizonyos szín mellé. Például egy kék egy zöld mellett nem nagyon megy, nagyon nehéz a szemnek elfogadni. Ha egymás mellé is teszed kell egy hideg-meleg viszony. Vagy egy másik kontraszt, a komplementáris, tehát ez azt jelenti, hogy optikailag kiegészítik. Ha látunk egy kéket, vagy egy lilát, akkor szükségét érezzük egy másik színnek, hogy legyen mellette valami. Így kialakul hét kontraszt. Tehát egy híres festő is és ugyanakkor kromatikai szövegeket író tudós és tanár úgy tartotta, hogy hét kontraszt van és erre alapszik minden munka. Többé-kevésbé ez a hét kontraszt meg van minden vásznon. Ezt a hét kontrasztot nem lehet kikerülni, olyan, mintha hét szabály lenne.
           
Voltak olyan művészek, akik a zenét akarták szuggerálni a képzőművészettel, a zenének a hatását. A leghíresebb egy Kandinsky képzőművész, akiről azt tartják, hogy ő találta ki az absztrakt művészetet, (habár vannak más vélemények), ő a leghíresebb. Még volt egy Hans Hartung nevezetű is, valamint egy harmadik, Malevich, akik közel ugyanabban az időben absztrakt művészet foglalkoztak. Jött az ötletük, hogy nem kell figuratívon festeni, nem kell illusztrálni, nem kell fényképezőgépnek a folytatása legyen a festmény, hanem maradjon csak az idea. Tehát a vonal, a folt, a szín, ezeknek a segítségével ábrázoljuk a lelkivilágunkat.
           

-- Lebontod a formákat, töredezetted ábrázolód a formákat, az ,,örök expresszionizmus”. Végülis Picasso vonalán határozható meg, már amennyire meghatározható, az, amit te csinálsz. ,,Örök expresszionizmus”. Mennyire megtervezett, spontán az alkotás? Munkaközben hogy alakul?
           
-- Változik, hiszen nem akarok úgy dolgozni, mint egy fényképezőgép, habár közben próbáltam, és főleg egyetemistaként bizonyítottam is, hogy tudtam csinálni eléggé hithű portrékat a modellekről, de próbálok valahogy annál többet elérni. Tehát mondjuk a kezét tudnám egy kicsit nyújtani, torzítok még valamiket hogyha érzem, hogy így kéri a kompozíció. Ahogy említettem Picassot például, nála van egy jellegzetes munka, egy nő, aki szalad és a kezét előre nyújtja, és hosszabb a keze, mint a normális. Azt mondják a kritikusok és a művészek, hogy ez akarattal van alkotva így, nem azért mert ő nem használ szemüveget, hanem azért, mert így tudta kifejezni azt az előre haladást, azt, hogy megy előre a képe, a mozgást. Ilyen szempontból én is (sőt) muszálynak tartom, hogy bizonyos torzításokat a valódi színlettekhez viszonyítva csináljak, mert elsősorban én is próbáok egy hatást elérni. Én eléggé próbálok a széppel törődni, de új elemeket is bevinni. Ez a munkám is, ami ki van állítva Szentgyörgyön, ahol torzított sziluettek jellenek meg, mert abban az időben nagy hatással volt rám a barlangfestészet (a kiállítás neve Itt más). Lascaux-ban és Altamiraba van két híres barlang, ott vannak eredeti barlangfestészeti maradványok és csodálatos, hogy mennyire tele vannak energiával, egyáltalán nem portréképszerűen vannak lefestve a falra, viszont nagyon jól kifejezik azt az erőt, ami például a híres bölény képekben vannak. Látszik, hogy mennyire alá voltak rendelve ezeknek a vadállatoknak, és érezték, hogy kell ábrázolják őket. Lehet, hogy próbálták így uralni, vagy megérteni őket. Annyira tökéletesen megvannak festve energia és erő szempontjából, tökéletesíve vannak, tehát semmi plusz nincs rajtuk, csak az a forma mozgásban, és a legjobb szögből nézve. Engem nagyon meghatottak azok az ábrázolások, volt egy csomó könyv a könyvtárban, azokból nagyon sok másolatot csináltam és próbáltam megérteni ezt a nagy energiát, lendületet, amivel ez az egyszerű ember, primitív, hiszen a kőkorszakban voltka, ilyen jól kitudta fejezni a dolgokat. Én ezt próbáltam átvinni, sziluetteket ábrázoltam, de próbáltam ilyen típusú energia, dinamikai szempontból festeni őket, és úgy látszik, hogy valamennyire sikerült, mert több helyen ki volt már állítva ez a munkám, Debrecenben a Kortárs Képzőművészeti Múzeumban és most megkértek itt is Szentgyörgyön, hogy állítsam ki ott. Tehát így is leehet ábrázolni. Nem muszáj fényképszerűen, az is jó, ugyebár vesszük Salvador Dalí fényképszerűen csinálja, de ott mégis más, hiszen mindig van egy legenda a hátánál. Az óra például folyik, mint egy sajt, ezt ő úgy magyarázta a könyvében, hogy egyik nap ebédeltek a barátai gondolták, hogy elmennek egy moziba, ő azt mondja, hogy marad még az asztalnál, meleg volt a házban és a sajt kezdett úgy folyni, olvadni. Akkor egyből jött az ötlete és volt a munkája, amely már el volt indítva, s az órát olvadva festette le, mint a sajt. Így magyarázza ő. Ennyit tudnék erre a kérdésre válaszolni.
           

-- Szóval felbontani a formákat és így ábrázolni őket. Van ebben valami vállalás, mert legutóbb Mondo cane címmel rendeztél kiállítást? Tudni kell, hogy az olasz ,,Mondo cane” 1967-ből. A botrány a mai napig tart. A ,,Kutya világ” című dokumentumfilm arról beszél, hogy ez a földi élet milyen igazságtalan, ez a világ milyen igazságtalan. Amerikában a felső tízezer ilyen olajokkal és olyan krémekkel készített bogarakat eszik, mert unják a húst és a hagyományos ételeket, és Afrikában alig jut egy-egy bogár sokaknak és éheznek. Összevetik ezt a kettőt.
Afrikában vannak olyan helyek, olyan törzsek, ahol nem ismerik a fémeket. Az emberiség törzsfejlődésében a pattintott és a csiszolt kőkorszak után következik a vaskor. Ezeken a helyeken még nem jött el a vaskor sem. A szó szoros értelmében a kőkorszak szintjén élnek. Úgyhogy a ,,Mondo cane” dokumentumfilm sokakat felháborított. Tehát mikor a harmóniának ezt a hiányát ábrázolod, akkor van ebben valami vállalás? Milyen gondolattal közeledsz a témákhoz?
           
-- Mindenesetre több mindent lehetne itt mondani. Nálam egy kicsi menedzsment is volt ebben a dologban, habár szívből egyetértek ezzel a filmmel, de nálam volt egy kicsi olyasmi is, hogy kicsit vonzzam a közönséget is. Tehát ezzel is kellett törődjek: hogy jöjjenek be a látogatók, legyen egy érdekes cím. Ne adjam mind azt, hogy ,,szép tavasz”, meg ilyesmi, hanem legyen egy kicsit érdekesebb. Ugyanakkor volt is okom rá, mert a festményeimnek nagy része, körülbelül fele, fekete-fehér volt. Én abban az időszakban, 2015-16-17 körül fekete-fehérben dolgoztam. Csak szürkékkel és fekete-fehérrel, mert láttam, hogy ezeket is nagyon gazdagon lehetett kifejezővé tenni és nem volt eléggé explorálva ez. Kiindultam abból, hogy ha tavasszal kimész az erdőbe milyen kellemes sétálni, amikor még nem zöldültek be a fák, nincsenek még falevelek, hanem még az a nedves, sötét, majdnem fekete, kékes, lilás árnyalatban vannak azok az ágak, és abban az időben kezdtem el festeni ezeket a képeket. Tájképekből indultam ki akkor, azután festettem ilyen kompozíciókat, a sziluetteket. Tehát ez volt az egyik magyarázata ennek a címnek, mert abban az időben olvastam ilyen könyveket is és ott is azt írják, hogy a kutya állatvilág, ,,mondo cane”, a kutyákról, hogy nem látják a színeket. Akkor jött nekem az ötletem, hogy legyen ez az első kiállítás, ahol a kutyák is tudják élvezni valódiba a színeket, tehát a fekete-fehért. Már voltak olyan koncertek, ahol a kutyáknak, vagy más állatoknak csinálták, de ilyenről még nem hallottam, hogy legyen olyan kiállítás, ami direkt kutyáknak is van csinálva. Tehát itt ezt a képet egy állat is tudta élvezni.
           
Ugyanakkor, mivel nagyon nehéz a sorsa a képzőművésznek itt Romániában (és a világban) is, ezt is próbáltam ábrázolni. Tehát majdnem kutya sorsa van a művésznek. Én sem tudok nagyon árulni, nincs annyi gazdag ember, aki vásárolna annyi képet, plusz nagyon nagy a kínálat. Mindenki fest és akkor szegény vevő nem tud dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz. Megvesz valamit, odateszi a falra, kész. Tehát nincs tanácsadó, nincs annyi galéria, aki tanítsa ezeket az újgazdagokat, hogy ez a jó művész, nem ez; ezt kell venni, nem azt. Ha bemész ezekbe a nagy szupermarketekbe, akkor az tele van, fillérért árulják ezeket a kézi, ,,hand made”, olaj vászonra. A kínaiak sorozatban gyártják, 20-30-at sorozatban festenek, mert egy nagy borkán zöld, egy nagy borkán kék, egy nagy borkán lila és akkor minden vászonra tesznek egy-egy foltot, s akkor lesz 100 darab egyforma virág prédául, vagy sziluett, vagy vulkán. S akkor mindenkire ráírják, hogy ,,hand made”. Igen, kézzel van csinálva, de nem fejjel van készítve. Tehát ezt a vevő nem látja, nem jön rá és megveszi. Akkor ezt is próbáltam ábrázolni ezzel a címmel, milyen nehéz sorsa van a művésznek, hogy nincs lehetőség kiállítani, nincs lehetőség eladni a munkát és ezt is próbáltam ábrázolni. Nincs érdeklődés, ha elmész egy kiállításra alig látsz egy-két embert ott, de azok szerintem a művészek, akik festették a képeket, még mennek és megnézik a kiállítást. Kevés a látogató, közben még akad, hiszen én is néha eladok egyet-egyet, de nem tudok abból megélni, nekem is az egyetemi, tanári posztom biztosítja a lehetőséget.
           
Ha összeadjátok ezeket, amiket mondtam, akkor így alakul ki ez a cím.
           

-- Előzetes megrendelésre dolgoztál már, dolgozol?
           
-- Nem.
           

-- A Parajdi Sóbányában van egy nagy képed, az mégiscsak előzetes megrendelés lehetett.
           
-- Nem. Az úgy volt, hogy volt egy tábor. Még ez ad egy lehetőséget a művészeknek, hogy alkossanak ingyen, megfizetve a táborokban. Nálunk úgy hívják tábor, Magyarországon művésztelepnek mondják. Az a hely, ahova egy szervező, akinek van pénze és van helye, meghív 10-15 művészt. Oda te meg vagy hívva, neked ott vannak körülmények teremtve, festéktől elkezdve vásznak, alapozó, tehát mindenféle, hely, ahol fessél. Akkor te ott részt veszel abban az akcióban úgy, hogy festesz valamit. Abból, amit festesz egy munkát adsz a meghívónak. S akkor így született az a munka, ami a sóbányában van, egy Ádám és Éva stílusú falfestmény. Ott van mai napig, nagyon jó állapotban még mindig. Már több mint 10 éve meg van festve.
           
Ilyen szempontból rendelés még volt, hiszen ilyen táborban vettem részt. Művésztelepen, ahol alkottam valami és ott maradott. Vagy más kiállításokon, amikor részt vettem, Belgiumban volt több ilyen grafikai munkám, amit úgy neveznek, hogy ,,ex libris”, tehát a nyomtatás. Nyomtatva van, préselve van. Ilyen grafikai nyomtatvány, olyan volt több Belgiumban, máshol is van. Van ez a land-art, amit már említettem, ami Japánban van, más irányzat, ahol természetes dolgokkal dolgozok, ágakkal, kövekkel, bambusszal, vagy bármivel, ami ilyen természetes forma. Azokkal dolgoztam.
           
Ilyen szempontból vannak megrendelések, de úgy, hogy jöjjön valaki és kérjen tőlem egy festményt, úgy nem volt még. Van egy siteom is, de még nem jelentkezett senki erre.
           

-- Akcióművészettel is foglalkozol, méghozzá úgy, hogy az országban az első művelője vagy. Hogy jelentkezett ez?
           
-- 1989 előtt történt és akkor úgy vettük, mint egy kifejezési forma és nálam olyan természetes volt, hogy ezt csináljam, úgy éreztem, mintha festenék. Tehát én a testemmel fejeztem ki azt, amit máskor mentem a műterembe és vászonra festettem. Itt Szentgyörgyön is ki van állítva három fénykép az egyik ilyen performanceból, amit Váradom alkottam, egy ilyen mozgás jelenet. A téma akkor az volt, hogy egy verset illusztráltam. Van a híres román költő, Eminescu, és neki van a verse A tó, és az nagyon meghatott abban az időben, próbáltam illusztrálni új mozgásokkal és egy csomó spárgával.
           
Elsősorban vettem két nagy gomolyag spárgát és azt a terembe szétdobáltam. Olyan jó hatása volt annak, mintha víz lenne. Aztán bementem a közepébe, vettem a spárgát és tettem a fejemre, mintha úsznék a vízbe. Ilyen mozgásokat csinálta. Tetszett nagyon a kollegáknak, lefotózták, van egy elég híres, ismert fotóművész itt Váradon, mostmár Kolozsváron is él, aki abban az időben Váradon volt és ő fotózta le és így eljutott aztán Újvárosi Lászlóhoz, váradi képzőművész és tanár ott az egyetemen, ő aztán eljuttatta tovább Szentgyörgyre és így vannak kiállítva ezek a fotók.
           
Másik akciómban te is segítettél, hogy egy performanceot alkottam a híres görög legendáról, Pügmalionról. Ő egy görög szobrász volt, aki egy ideális női szobrot alkotott márványból és annyira tökéletes volt, hogy beleszeretett. Akkor kezdte kérni az isteneket, hogy adjanak életet, lelket öntsenek ebbe a szoborba, mert ő nem tud élni nélküle, öngyilkos lesz. Szerencséje volt, mert így történt. Boldogan éltek örökre, ha meg nem haltak. Én átvettem ezt a legendát, mert engem is meghatott ez az ötlet, hogy egy művész alkosson egy tökéletes munkát, amit szeret. Általában ugye a művészek szeretik saját munkáikat, de ez normális, hiszen kell bízni benne, hogy te jól fested, amit festesz, mert ha nem bízol te, akkor más se fog bízni, más sem hiszi el, hogy te jó művész vagy. Írtam egy rövid szöveget, hogy hogyan is kéne ezt lejátszani. Első jelenet az volt, hogy én festek egy női sziluettet, eddig hasonlít a legendához, azután ez a sziluett átváltozik egy valódi nővé (ezért meghívtunk két balerinát), tehát életre kelt. De nekem a többi része a legendának már nem tetszett, mert én tudtam, hogy minden csoda csak három napig tart. Akkor megbeszéltem ezekkel a balerinákkal, hogy lépjenek vissza a vászonba, tehát ne tartson sokat ez a boldogság, mert így a valódi. Akkor, amikor visszabújtak ők a papír mögé, így fejeződött be. Visszamentek a képdimenzióba. A Korunk galériánál mutattuk be, még Kántor Lajos volt a főszerkesztő, kétszer is megkértek, hogy bemutassam, annyira tetszett.
           
Ez volt az egyik nagyobb performanceom, ami sikeres volt és még volt egy pár. Ezeket mind dokumentáltam, a Romániai Képzőművészeti Lapnál egyszer megkérdezte valaki, hogy ezeket hogy tudod bizonyítani. Meg van az a lap, ami akkor megjelent Bukarestbe, és benne van illusztrációval, valamint szóval is, hogy én ezt a performanceot akkor csináltam, 89-ben.
           

-- Mik a terveid?
           
-- Aktiválni, minél többet, részt venni kiállításokon, ez az első. Keresem, bemutatom magam, interneten keresek kiállításokat, hogy részt vegyek, és ezek a célok. El akarok menni Szentgyörgyre a kiállításra. Ilyen kiállítások, ennyi egyelőre.
           

Igen, légy jelen a világon sokfelé. Sok sikert hozzá! Köszönjük Dobriban Emil festőművésznek, hogy elfogadta a meghívásunkat, reméljük, hogy még sokszor lesz vendégünk.
 
 


​
2023

​

 

Józsa István
DOHNÁNYI ERNŐ ZENESZERZŐRŐL

​

Wass Albertet olvasunk -- az erdélyi származású író státusza tisztázatlan – a fasiszta szimpátia miatt.  Ebben az összefüggésben merült fel Dohnányi Ernő neve.

Szabó Lőrinc költőt és Dohnányi Ernő zeneszerzőt fasiszta szimpátiával vádolták – vádolják.
           
​Horthy Miklós kormányfő és Adolf Hitler kancellár hat alkalommal találkozott és folytatott tárgyalásokat.[1] Ezek közül, egyik alkalommal Dohnányi Ernő zeneszerző az 1938-as találkozó tiszteletére a Budapesti Operaházban ünnepi koncertet vezényelt.[2]

1944 novemberében Budapest ostroma idején az akkor a Német Birodalomhoz tartozó Ausztriába költözött.[3] Dohnányi Ernő zeneszerzőt 1945-ben háborús bűnösnek nyilvánították, aztán évtizedekig tilos volt kiejteni a nevét is.
​
És akkor kezdjük csak kutatni, urambocsá’ magyarázni, hogy is van az, mért is van az, hogy egy kultúra az egyiküknek megbocsát – Szabó Lőrincet a nagy klasszikusok között tiszteljük, életműve régóta a kötelező oktatás része, Dohnányi Ernőt viszont – fuj, fasiszta szimpátia – ugyanaz a kultúra ki akarta – akarja? – törölni emlékezetéből.

​

Laskai Annát, a Zeneakadémia doktoranduszát, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének 20‑21. századi Magyar Zenei Archívumának munkatársát kérdeztük.


            – A zenetudósok szerint Dohnányi Ernő Bartók-kaliberű zenei tehetség, alkotóember volt, nagyformátumú életművet alkotott. Wass Albert a „Wehrmacht” tisztje volt – innen a vádak –, Dohnányi esetében pontosan mit jelent a „fasiszta szimpátia”?

Dohnányi esetében – azt hiszem – nem beszélhetünk egyértelműen fasiszta szimpátiáról. Ugyan a Horthy-korszakban Dohnányi a hazai kulturális és zenei élet megkerülhetetlen irányítója volt – bár mint a Zeneakadémia igazgatója, 1934-től hivatalból ő maga képviselte a zeneész-társadalmat a Felsőház ülésein –, de a szó szoros értelmében „nem politizált”. Keveset nyilatkozott, s ennek következtében igen keveset tudunk a zeneszerző politikai meggyőződéséről és a hatalomhoz fűződő viszonyáról. Azt sem vehetjük készpénznek – bár később egyértelműen politikai nézeteivel hozták összefüggésbe –, hogy 1943-ban a nyilas Összetartás[4] című lapnak nyilatkozott, ugyanis az elmondottakban politikáról egyáltalán nem esik szó, sőt Dohnányi már az interjú elején hangsúlyozza, hogy nem szokott nyilatkozni. Visszatérve a fasiszta szimpátia kérdéséhez: Breuer János, „Dohnányi meghurcoltatása”[5] című írásában a zeneszerző kulturális életben betöltött pozíciói mellett néhány olyan kompozíciót is szemügyre vesz, melyek valamilyen politikai konnotációval bírhattak. A művek közül a szerző kiemeli az 1933-ban Gömbös Gyulának dedikált Nemzeti egység indulóját, mely, noha sem szövegét tekintve, sem zeneileg nem tartalmaz semmilyen politikai – sem fasiszta sem pedig náci – utalást 1945-ben – minden bizonnyal az ajánlás személyére való tekintettel – indexre került. Hogy Dohnányi vajon mi célból írhatott ilyesfajta kompozíciót, annak magyarázatára Breuer a komponista első monográfusa, Vázsonyi Bálint egyik szóbeli közlésére hivatkozik.[6] Vázsonyi szerint ugyanis Dohnányi családi indíttatásból komponált indulót az éppen akkoriban miniszterelnökké kinevezett Gömbösnek, hiszen a zeneszerző második házasságából származó fiúgyermekből ludovikás tisztet kívánt nevelni a komponista felesége, Galafrés Elsa. Dohnányi tehát ezzel a kompozícióval kívánta elősegíteni – legalábbis Vázsonyi feltételezése szerint – fia felvételét az akadémiára. Mindezek alapján, úgy tűnik, hogy habár Dohnányi nem egy reprezentatív alkotást – csupán egy egyszólamú indulót (tömegdalt) – ajánlott az akkor még nagy népszerűségnek örvendő államférfinek, később, a háborús bűnösség vádjai során ezt mégis a zeneszerző politikai nézeteivel kapcsolták össze.

További vizsgálódást igényelnek ugyanakkor azok a külföldi turnék is, melyeket Dohnányi, a Filharmóniai Társaság zenekara élén a fasiszta Olaszországban tett. Ugyan ezek a koncertkörutak, az 1927-ben megkötött olasz-magyar barátsági szerződést követően zajlottak le – elsőként 1928-ban, majd 1936-ban –, egyelőre azonban nem sikerült kideríteni, hogy ezek az események bírhattak-e valamiféle külpolitikai jelentéssel (vagy célkitűzéssel).
 

            – Hitler pályája elején elkápráztatta a világot. Ösztöndíjíkkal, konferenciákon többször jártam Németországban, a rokonaim nagy része ott él, a németek ma is azt mondják: “Er hat auch gute Sachen gemacht” – „Jó dolgokat is csinált.” Igen, kezdetben, látva az egész útját: mondjuk inkább így: pályája elején. Meggyőzte az országot-világot, hogy amit ő hirdet, szervez, az a „szebb jövő”. És ország-világ rajongott érte. Dohnányi Ernő is ennek a kezdeti felbuzdulásnak volt része? Ahogy Bukarestben vasgárdista volt a fiatal Mircea Eliade. Az Antonescu-kormány ösztöndíjával jutott el Indiába – és aztán soha többé nem jött haza. Végül a chicagói egyetem tanára lett.

Nem hiszem, hogy Dohnányi része lett volna ennek a felbuzdulásnak. Ismét a már említett külföldi koncertkörutakra hivatkoznék, hiszen 1937-ben Dohnányi a hitleri Németországban is megfordult a Filharmóniai Társaság zenekarával. Sajnos jelenleg még erről a koncertkörútról is keveset tudunk. Viszont a már említett Breuer-tanulmány szerint – bár nem tudható, hogy információi honnan származhatnak – ekkor Dohnányi magával Hitlerrel is találkozott.[7] Mindenesetre Breuer szerint a turné hivatalos kiküldetés lehetett, s így Dohnányinak – nem beszélve a zenekar tagjairól – nem volt és nem is lehetett választási lehetősége sem a koncertkörút, sem a kancellárral való magánkihallgatás teljesítését illetően.
 

            – Évek teltek el, mire a világ felismerte, hogy Hitler ideológiájával valami nagy szörnyűség készül – Dohnányi Ernő pályáján mi volt a fordulat? 1934-től a Zeneakadémia főigazgatója volt – de a „zsidó-törvény” bevezetésekor azonban lemondott.

Valóban, a zsidótörvények bevezetésének következtében mondott le Dohnányi zeneakadémiai főigazgatói állásáról: 1941-ben, amikor egyik kedves egykori növendékét, Faragó Györgyöt eltávolították állásából, a tanítást azonban még 1943-ig folytatta az intézményben. De más vezető pozícióiról is sorban lemondott – például a Magyar Rádió zenei osztályának igazgatásáról – a nácizmus előrenyomulásával párhuzamosan. Dohnányi azonban már korábban – az első zsidótörvény bevezetését követően, 1938-ban – a zeneélet árjásítását céljául kitűző zenekamara felállításának tervébe is beleavatkozott, mégpedig úgy, hogy ő maga készítette el a kamara tervezetét, mely azonban nem felelt meg az elvárt követelményeknek. Nem véletlenül írta 1948-ban Weiner Leó a következőket: „Dohnányin múlott, hogy az annak idején annyira szorgalmazott »zenei kamara«, melynek célja lett volna a zsidók kizárása a zenei életből (per analogiam Kiss Ferenc és színész-kamara) nem jött létre, mert Dohnányi elszabotálta.”[8] Az azonban nem teljesen érthető, hogy Dohnányi miben, vagy mennyiben „szabotálta el” a kamara létrejöttét: ennek a kérdésnek a megválaszolása is további vizsgálódást igényel.[9]
 

            – Mik voltak a vádak Dohnányi Ernő ellen? Mik lehettek? Hisz koncertezett, oktatott és komponált. 1939–41-ben, éppen a pusztítás idején például Cantus vitae – „Az élet dala” címmel írt kantátát. Ki vádolt? Miért?

A háborús bűnösséggel kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat elsőként Vázsonyi Bálint közölte Dohnányi életrajzában.[10] E kötetben a forrásmegjelölés nélkül közölt háborús bűnösök nevét tartalmazó listán az alábbi szerepel: „Magyar háborús bűnösök első és második listája, ismeretlen forrásból. (…) Vád: intellektuális munka a nyilasok és a háború folytatása mellett.”[11] Vázsonyi szerint a felsorolásban nyolcadikként szerepel Dohnányi neve, csakúgy, mint Magyar Nemzeti Levéltár internetes felületén is hozzáférhető dokumentumában. Ez utóbbit a Debrecenben ülésező ideiglenes kormány 1945. február 16-i datálással készítette el, melyben – a Vázsonyi által idézett forrás tartalmával csaknem megegyezik – a következő áll: „Háborús bűnös, mert a háború fokozottabb mértékben való folytatására és a nyilas /fasiszta/ mozgalomnak segítségében szellemi tevékenységet fejtett ki.”[12]

A Dohnányit ért háborús bűnösség vádjainak tisztázása a Dohnányi-kutatás egyik nagy hiányossága. Aktuális feladatnak tekinthető, hiszen a zeneszerző Egyesült Államokban eltöltött utolsó évtizedéről a kutatás az utóbbi években jelentős irodalommal gazdagodott.[13] Annak megválaszolása azonban, hogy a hazai zeneélet milyen okokból ignorálta személyét több évtizeden keresztül, további vizsgálódást igényel. Hogy vajon mik lehettek a Dohnányi ellen felhozott vádak, arra Breuer János már említett tanulmánya próbál válaszokat adni, ám ahogy a szerző írása elején hangsúlyozza: alapkutatások elvégzése hiányában fiction-formában próbálja felvázolni, hogy milyen vádak hangozhattak el a zenei igazoló bizottság ülésén. Két politikai jelentéstartalommal rendelkező kompozíció (Magyar hiszekegy, Nemzeti egység indulója) értelmezése mellett a szerző szerint a már említett 1937-es németországi turné, a Rádió zeneigazgatói posztja, valamint a nyugatra menekülés ténye lehettek olyan vádpontok, ami miatt az igazolóbizottság elmarasztalta Dohnányit. A szóban forgó zenei igazolóbizottságról és arról, hogy az ülésekről maradt-e fenn valamiféle dokumentáció, jelenleg nincs tudomásunk.

Arról sincs egyelőre nincs tudomásunk, hogy pontosan ki vádolt. Az viszont nyilvánvaló, hogy az általa betöltött sokoldalú tevékenyégi körökben való működése, megkerülhetetlen zeneélet-szervező tevékenysége miatt nem csak szimpatizánsokat, de sok ellenséget is szerzett magának. Egy Dohnányiról készült dokumentumfilmben Ujfalussy József érzékletesen világított rá arra, hogy a zeneszerző vajon milyen okokból kerülhetett fel a háborús bűnösök listájára. Gondolatmenetében Ujfalussy arra is rámutatott, hogy Dohnányi viselkedésében és szerepvállalásában milyen támadható tényezők voltak. De Ujfalussy azt is próbálja megválaszolni, hogy ezek közrejátszhattak-e abban, hogy később megvádolták.

„Ő politikus volt abban a tekintetben, hogy ő neki a magyar zene és kultúra ügye volt a fontos, tekintet nélkül arra, hogy egyéb mi minden történik körülötte, és ő erre tette rá az életét. (…) De [Dohnányit] egész életmódja, egész neveltetése, egész habitusa egy más generációhoz kapcsolta. (…) A nemzetközi hangversenyező karrierje őt abba a helyzetbe hozta, hogy nem vett részt azokban az itthoni, művészek által kezdeményezett politikai mozgalmakban és irányzatokban, amelyek akár az I. világháború idején, akár a két háború között a 30-as években jellemezték Magyarországot. Ő megmaradt a muzsikus gentlemennek, aki mindent elkövetett azért, hogy jól szolgálja a magyar zenekultúra ügyét.”[14]

Ujfalussy idézett szavaiból úgy tűnik tehát, hogy Dohnányi valójában nem „politikus”, hanem apolitikus volt, hiszen aligha volt körültekintő a körülötte zajló politikai berendezkedések változásait illetően. Nyilvánvaló, hogy ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy később megvádolták.
 

            – Dohnányi Ernő / Ernst von Dohnányi rehabilitációjáról kell beszélnünk? Az a rehabilitáció mára már teljes mértékben megtörtént?

Nyilvánvalóan ilyen célból készült el Vázsonyi Bálint 1971-ben napvilágot látott Dohnányi-életrajza,[15] mely azonban mégsem indította el hazánkban a várt érdeklődést a zeneszerzővel kapcsolatban. Dohnányi rehabilitációja Magyarországon csak az 1990-es években kezdődött el. Intézményes keretek között azonban csak egy évtizeddel később, 2002-ben indulhatott meg a zeneszerző életművét feldolgozó tudományos munka a Zenetudományi Intézetben létrehozott és 2002-től 2009-ig működő Dohnányi Archívumban. Az archívum munkásságának eredményeit a 2007-ig évenként megjelent Dohnányi Évkönyvek sorozata dokumentálja.[16] Habár az archívum 2009-ben megszűnt, a gyűjtemény feldolgozása és kutatás nem maradt abba: jelenleg a Dohnányi-gyűjtemény a Zenetudományi Intézet 20-21. Századi Magyar Zenei Archívumában kapott otthont. A közelmúltban ráadásul jelentős dokumentumokkal gyarapodott a gyűjtemény, mely újabb fellendülést eredményezett a kutatásban. Itt kerültek ugyanis elhelyezésre azok a dokumentumok, melyek 2014-ben és 2015-ben érkeztek Magyarországra a zeneszerző utolsó tartózkodási helyéről, az Egyesült Államokból.[17] A kutatás mérföldkövének tekinthető Kusz Veronika erről az időszakról, Dohnányi amerikai éveiről szóló doktori disszertációja, mely könyv formájában 2015-ben látott napvilágot.[18] Továbbá ebben az évben indult útjára a Dohnányi Évkönyvek folytatásának tekinthető, de immár Dohnányi-tanulmányok 2015[19] címet viselő kiadvány, mely a Dohnányi évfordulóra, 2017-ben új kötettel jelentkezett.[20] A kutatás azonban mindeddig adós maradt egy, a Vázsonyi könyvét felváltó tudományos igényű Dohnányi-monográfia megírásával. De adós a Dohnányit ért háborús bűnösség vádjainak tisztázásával és következményeivel, vagyis annak megválaszolásával, hogy életművét milyen okokból és milyen eszközökkel némították el életművét több évtizeden keresztül a magyar zeneéletben. A kutatás jövőbeli feladata ugyanakkor a háborús bűnösség előzményeinek, a zeneszerző magyarországi, a két háború között betöltött vezető pozícióinak, zeneélet-szervező tevékenységének és a hatalomhoz fűződő viszonyának a vizsgálata is.
 

            – Hogyan lehet ma szakszerűen összefoglalni a Dohnányi-életmű státuszát, helyét, rangját?

Habár a Dohnányi-életmű reneszánsza csaknem három évtizede elkezdődött, Dohnányi neve mégsem foglalta el méltó helyét sem a zenetudományi diskurzusokban, sem pedig a hazai zenei életben. Jóllehet a Dohnányi-kutatás az utóbbi két évtizedben jelentős irodalommal gazdagodott – dokumentumközlések, forráskiadások formájában –, az életmű-feldolgozás azonban még korántsem tekinthető teljesnek. A kutatás már korábban említett aktuális feladatain kívül ugyanakkor elsődleges feladata az oeuvre kritikus szemléletű értelmezése volna. Ezen belül is elsősorban a háborús bűnösség következményeinek, az életmű mellőzöttségének és nem utolsó sorban a hazai zeneélet kirekesztő magatartásának értelmezése – és még számos fontos kérdés megválaszolása – után talán nem csupán a tudományos érdeklődés, de az előadóművészet is intenzívebben foglalkozna az életművel.


            – Magyarországon már intézmények veszik fel Dohnányi Ernő nevét, fesztiválokat, versenyeket stb. szerveznek nevével. És Dohnányi a „határon túlinak” mondott magyarság köreiben? Az összmagyar recepció... Művei hol szerepelnek koncertek, zenekarok stb. műsorában? Életműve él? Erdélyben többnyire olyanokkal beszéltem, akik annyit tudtak, „Nem tiszta történet”...
 
A Dohnányi-kutatás egyelőre nincs olyan helyzetben, hogy a napjainkban lezajló recepcióval is foglalkozzon, így sajnos arról sincs elég tudomásunk, hogy a határon túli magyarság körében hogyan él Dohnányi életműve.
 

            – És a nagyvilágban? Hol a helye ma a nagyvilágban?

A zeneszerző iránti tudományos érdeklődés csaknem egyszerre indult meg Magyarországon és Dohnányi utolsó éveinek helyszínén, az Egyesült Államokban. Érdekesség, hogy Dohnányi halála után mindössze két évvel, Marion Ursula Rueth szakdolgozatában a zeneszerző amerikai éveinek egy kis szeletével, az egyetemen folytatott tevékenységével foglalkozott.[21] Később, az ezredfordulón James A. Grymes a Florida State University Dohnányi-gyűjteményének forrásait használva írta meg szakdolgozatát, majd disszertációját. Szintén az ő nevéhez köthető a 2001-ben napvilágot látott, s a nemzetközi Dohnányi-kutatás mérföldkövének tekinthető kötet megírása is.[22] Ugyancsak az ő szerkesztésében jelent meg 2002-ben a Dohnányi harmadik felesége által írt „Song of Life”[23] című kötet, melyet előszeretettel használ a kutatás.
​
A zenetörténészeken kívül a nemzetközi előadóművészet figyelmét is felkeltette a zeneszerző életműve: erről nem csupán a világ számos országában már megjelent lemezfelvételek tanúskodnak, hanem a Dohnányi-művek folyamatos jelenléte például olyan rangos nemzetközi fesztiválokon, mint az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál. A Dohnányi életműve iránti nemzetközi tudományos és előadóművészi érdeklődésre jó példa a tavalyi évforduló kapcsán, 2017-ben, az MTA BTK Zenetudományi Intézetben megrendezett nemzetközi Dohnányi-nap (Dohnányi Day), melynek népszerűsége az előadók és közönség számában is megmutatkozott. Az egynapos konferencia keretein belül nem csupán zenetörténészek, de gyakorlati muzsikusok is tartottak zenei példákkal illusztrált előadásokat. Reméljük, hogy az ilyen jellegű eseményeknek köszönhetően a nemzetközi és a hazai zeneéltben egyaránt méltó helyére kerül majd Dohnányi neve.
 
 
 
 
 
Jegyzetek

[1] Murányi Gábor, „A Horthy—Hitler-találkozók históriája”, Múlt-kor (2014 tél), 98‑104. Internetes forrása: https://mult-kor.hu/-20141105 (Utolsó megtekintés: 2018.04.10.)

[2] Lásd a Magyar Távirati Iroda 1938. augusztus 13-i közleményét (https://library.hungaricana.hu/hu/view/NapiHirek_1938_08_1/?query=Horthy%20n%C3%A9metorsz%C3%A1gi%20l%C3%A1togat%C3%A1sa%20Dohn%C3%A1nyi&pg=428&layout=s, utolsó megtekintés: 2018. április), továbbá a Magyarország című lap ingyenes vasárnapi lapjában megjelent híradásokat. Szerz. nélk., „A kormányzó németországi útja a Magyar Rádióban” és „Magyar díszhangverseny több német állomás részére”, Magyarország Rádiója 45/187 (1938. augusztus 21‑27), 1.

[3] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő (Budapest: Nap Kiadó2, 2002), 261‑262.

[4] Taksonyi Pál, „A mai népi magyar zene nem hozott ujat a modern zeneszerzés szempontjából. Dohnányi Ernő nyilatkozik az Összetartásnak”, Összetartás 1/45 (1943. november 12.), 5.

[5] Breuer János, „Dohnányi meghurcoltatása”, in Sz. Farkas Márta (szerk.), Dohnányi Évkönyv 2002 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2002), 67−76.

[6] Uott., 72.

[7] Uott., 73.

[8] Weiner Leó levele Sugár Jenőnek (1948. augusztus 12.). Az eredeti levél megtalálható az MTA BTK Zenetudományi Intézet 20−21. Századi Magyar Zenei Archívumának Dohnányi-gyűjteményében („Politikai mappa”, MZA-DE-Ta-Script 5.025/31)

[9] A témával kapcsolatban lásd még Breuer János cikkét. Breuer János, „Töredékek Dohnányiról. 3. A Zenei Kamara körül”, Muzsika XLI/11 (1998. november): 19−21.

[10] Vázsonyi, i.m., 271−291.

[11] Vázsonyi, i.m., 272.

[12] A szóban forgó listát lásd a Magyar Nemzeti Levéltár internetes oldalán. https://www.eleveltar.hu/web/guest/bongeszo?ref=TypeDeliverableUnit_6f25153e-ec8e-45f3-a37d-fdcdede07bb0&tenant=MNL&parenthierarchy=6f25153e-ec8e-45f3-a37d-fdcdede07bb0%205e82fd86-340f-4461-a88f-cce35ec645e8%20MNL_3935006%20MNL_3935005%20MNL_3935004%20MNL_733339%20MNL_14660%20MNL_49%20MNL_1 (Utolsó megtekintés: 2018. május 29.)

[13] Az amerikai periódussal Kusz Veronika foglalkozott elsőként, aki doktori disszertációját (PhD) Dohnányi amerikai éveiről írta, mely mostanára könyv formájában is olvasható. Kusz Veronika, Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi, 2015).

[14] A „Dohnányi Ernő emlékére” című 1993-ban készített dokumentumfilmet Mérei Anna rendezte.

[15] Vázsonyi Bálint, i.m.

[16] A nyomtatásban is megjelent Évkönyvek tanulmányai az MTA BTK Zenetudományi Intézet Dohnányi-honlapján digitális formában is elérhetőek. http://www.zti.hu/mza-dohnanyi/index.asp?pg=h22 (Utolsó megtekintés: 2018. május 28.).

[17] A hagyaték felépítéséről és a dokumentumok kutatásban való lehetséges felhasználásáról lásd Kusz Veronika tanulmányát a Zenetudományi Intézet honlapján. http://www.zti.hu/mza-dohnanyi/docs/DE_amerikai_hagyateka_a_ZTI-ben.pdf (Utolsó megtekintés: 2018. május 28.) 

[18] Kusz Veronika, Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi, 2015).

[19] Kusz Veronika, Ránki András (szerk.): Dohnányi-tanulmányok 2015 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, 2016).

[20] Kusz Veronika, Ránki András (szerk.): Dohnányi-tanulmányok 2017 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, 2017).

[21] Rueth, Marion Ursula, „The Tallahassee Years of Ernst von Dohnányi”. M.A. thesis. Florida State University, Tallahassee, 1962.

[22] James A. Grymes, Ernst von Dohnányi. A Bio-Biography (Westport, Connecticut‒London: Greenwood Press, 2001).

[23] Ilona von Dohnányi, Ernst von Dohnányi. A Song of Life. James A. Grymes (szerk.). (Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press, 2002). A kutatás előszeretettel használja Dohnányi második felesége, Galafrés Elsa éltrajzi regényét is. Galafrès Elsa, Lives…Loves…Losses (Vancouver: Versatile, 1973).





​2018

​

 

Józsa István 
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL

​          ​A fenti címben a Költőt parafrazálva arról az új korszakról kívánunk szólni, amely immár több éve dűl a világ történelmében, politikájában és persze művészetében. Elsősorban és mindenekfelett megszűnt az a bizonyos ideológiai nyomás, hát akár tükör a művészet, akár egyfajta idealizálás végállapota a műalkotás, az alkotóknak a „helyzetre” való reagálása is változott. Változnia kellett. Az új esztétikai magatartás, alkotói és/vagy befogadói viszonyulásrendszer elismerése vagy tagadása egyetlen központi fogalom változásában-változatai- ban vizsgálható igazán: a művészi szabadságéban.
​
          Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.

​
          ​Dobribán Emil, festő: A művészet semmiképpen sem szabad cselekvés. A mai művész esetében, aki műve funkcióját saját művészi hitvallásának hajtóerejében hiszi és véli felfedezni, és aki mentesnek tekinti magát minden társadalmi kötelezettség alól, bizonyos századjellemző korlátokba ütközik. A művészi munka eredményét – az önkifejezés heve mellett – azon új kifejezési eszközök használatára való törekvés adja, melyek elősegítik a mű könnyebb kereskedelmi forgalmazását. Az alkotás művészeten kívüli céloknak való alárendelése pedig újra a tartalom kiüresedéséhez, az esztétikai alapok elvesztéséhez vezethet. Azok az alkotások, amelyek nem komplex művészi megrendüléseket követnek és tárgyiasítanak, magát a művész nevet kérdőjelezik meg, és egyfajta kisipari termelés névtelensége felé mutatnak. Ezeknek az alkotásoknak a hamis, „művészi” kritériumok szerinti értékelése végső soron a művészi cselekvés individualizáló erejének szabad kinyilvánítását korlátozzák.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.

          Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.

          Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.

          Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.

          A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.

          Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.

          Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?

          ​Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
​




​1996

​

 

Józsa István
ISKOLA AFRIKÁBAN

​

Methot (ejtsd: Méto) Franklin a Közép Afrika Köztársaságból jött, arról beszél, hogy milyen is az oktatási rendszer hazájában.

- 5 éves korban kezdünk óvodába járni – mondja. – 11 körül uzsonnát kapunk, és 12 körül a szülők mindig elviszik gyerekeiket. Nagyon meglepett, hogy itt d.u. 5-ig, 6-ig is ott kell hagyniuk őket, mert dolgoznak.


- Mikor és hogy kezdődik az iskola?

- Két év múlva, vagyis 7 éves korban kezdjük tanulni az ábécét, az elemi számtant. Két, egyenként egy éves előkészítő kurzus következik, cours preparatoire 1 et 2 – mondja franciául, az ország hivatalos nyelvén -, majd két elemi kurzus, cours elementaire. Szinte ugyanazokat a tárgyakat tanulják, mint európában. A következő két lépcsőfok, “osztály” – mondanánk mi, a 2 cour moyen, két középfok. Ezek után a diáknak vizsgáznia kell, hogy továbbjusson, sikertelenség esetén akárhányszor próbálkozhat.


- Ezután újabb két éves ciklus következik...

- 6-tól 0-ig számozva újabb két év. Az első, vagyis a 6. évben angolt, franciát, mateket tanulnak, a “líceum” – így mondjátok, ugye? – szóval a “líceum” profiljától függően biológiát, kémiát. Sok keresztény missziónarius dolgozik ezekben az intézményekben, vallási oktatásban is részesülünk. A negyedik évben a csoportunk kiemelten egy nyelvvel kezd foglalkozni, a 2. Évben már szakosodunk – építészetre, matekre, közgazdaságtanra stb. -, az 1.-ben pedig az előbbi tárgyak mellett már érettségire készülünk. Az utolsó, a 0. Év, a “terminál”. Aki leteszi az érettségit, bejut az egyetemre.


- Tehát nem 2 külön egy érettségi, s aztán egy felvételi vizsgát kell tennetek?
​
- Nem, nálunk a kettő ugyanaz. A diákoknak mindössze kb. 30%-a nem végez, mégis kevesen jutnak tovább. Kevés az egyetem: egyetlenegy van Banguiban, a fővárosban, kevés a hely. Ezért tanulunk sokan külföldön.


- Mi történik, ha a gyerek az iskola mellé jár?

- Utcai bandita lesz, zsebtolvaj, a fővárosban ez a helyzet. Falun segít a szüleinek, tehenekre vigyáz, mezei munkát végez.


- Mit tervezel, miután végzel?

- Ha elégedett leszek az eredményeimmel, két évig tovább szeretnék szakosodni Franciaországban. Ha eredményes lesz, még tovább maradok.





Megj.:  Methot Franklin orvos lett Párizsban.



1992

​

 

Kiss Simonfi Erzsébet, Sugár Timea, Jimon Claudia, Vincze Emese Boglárka, Márton Szilvia, Keresztes Krisztina,
​Rápolti-Szálenkó Márk, Dósa Ágnes, Péter Abigail-Boglárka, Tamás Orsolya, Bíró Brigitta, Tóth Imola,
Tempfli Zsófia, Sánta Miriám Gabriella, Bede Emőke, Bálint Aliz-Kamilla, Tamás István, Fekete Ágota,
Máthé Nóra, Bereczki Szende, Codău Annamária, Józsa István


“ALAPFORMÁK  &  ALAPSZÍNEK  MOZGÁSA  A  TÉRBEN”

​

​Köszöntjük  a  75  éves  Ingo  Glasst 
Ingo Glass szobrász  a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem diákjaival  beszélget

​

Ingo Glass  Temesváron született 1941-ben, képzőművészetit, szobrászatot végzett Kolozsváron,. 1979 –ban Németországhba települt át.  Monumentális fémszobtai a világ nagyvárosainek terein találhatók. Látványos  térkonstrukciói, kisplasztikája  a BAUHAUS művészi, építészeti gondolkodását folytatják és újítják meg.

​

​Sugár Tímea:
 
  --Hogyan írná le a munkáját három szóban  annak,  aki az Ön művészetét most szeretné megismerni?
 
  --ALAPFORMÁK & ALAPSZÍNEK MOZGÁSA A TÉRBEN.

 
 
Jimon Claudia:
 
  --Mit hozna ki egy zöld téglalapból?
 
  --Ha egy Picasso volnék, talán az ön arcát.
 
  
 
Vincze Emese–Boglárka:
 
  --Milyen anyagokat használ Ön a szobrai elkészítéséhez?
 
  --Ezek nem szobrok, hanem TÉRKONSTRUKCIÓK.
 
  --Piros, sárga, kék, miért választotta Ön ezt a három színt?
 
  --KÉREM MÉG EGYSZER A KÖNYVEIMET ÁTOLVASNI. TÖBBSZÖR LEÍRTAM, MINDEN SZÍNEK ALAPJAIT KERESEM.
 

 
Keresztes Krisztina:

  --Releváns, hogy a három szín  Románia zászlajának színeit képviseli? Ha igen, gondolhatjuk azt, hogy az Ön első művét az országunk ihlette?
 
  --VÉLETLEN AZ EGYBEESÉS ROMÁNIA ZÁSZLAJÁNAK SZÍNEIVEL! Gratulálok a designernek!
 
 
 
Tamás Orsolya:
 
  --Miért használ Ön mindig harsány színeket?
 
  --MINDENIK ALAPSZÍNNEK VAN EGY MÁSIK VÁLTOZATA. KÉREM, A KÖNYVEIMET ÖNÁLLÓAN ÁTOLVASNI ÉS MEGTALÁLNI A VÁLASZT !!!
 
  --Miért használ mindig geometriai alakzatokat?
 
  --KÉRDEM ÖNT: VAN MÁS ALAPFORMA ?
 
  --Az Ön kettős identitása (német–magyar) tükröződik műveiben?
 
  --IGEN, MONDOM ÉN AZ EURÓPAI IDENTITÁSOMRA !!!
 
  --Mit alktott , mióta Magyarországon él? Az új környezet befolyásolta a munkáját?
 
  --AZ ÉN FELFEDEZÉSEM SZERINT BUDAPEST EURÓPA EGYIK LEGSZEBB DUNA-MENTI VÁROSA. MINDENIK TÉRSZOBROM A DUNA MENTÉN KÉSZÜLT, ÉS BELETARTOZIK AZ ÉN DUNAPROJEKTEMBE. A DUNA SZÁMOMRA EURÓPA LEGSZEBB FOLYÓJA, ÖSSZEKAPCSOLJA KELETET ÉS NYUGATOT!!!

​
Tóth Imola:
 
  --Mit jelent Önnek a művészet? Mit szeretne Ön a műveivel közölni?
 
  --Válasz: a könyveimet újra és újra átolvasni.
 
“Das Erbe Abrahams” (Ábrahám öröksége) című szobrommal a három ábrahámi vallást a hit erejével és világosságában  szeretném EGGYÉ  hívni és összekötni.
          Ábrahám öröksége. (Józsa István fordítása)
 

 
Sánta Miriám-Gabriella:
 
  --Mai szemszögből nézve, melyek az avantgárd nézetei?

  --MINDEN ÉVTIZED ÚJ LÉPÉST JELENT A JÖVŐ FELE, AMI KIS IDŐ MÚLVA MÁR A MÚLTAT JELENTI. MINDKETTŐ JEGYÉBEN AKÁR AZ ALFA ÉS OMEGA ESETÉBEN VAN EGY KEZDET ÉS EGY MÚLT! A FILOZÓFUS SZÁMÁRA AZ ALFA ÉS OMEGA AZ AVANTGÁRDHOZ TARTOZIK!
 


Máthé Nóra:
 
  --Az ön szobrai megtörnek nyitott tereket és újat határoznak meg. Honnan inspirálódik Ön? Önt az üres helyek kitöltése inspirálja, vagy egyébről szól?
 
  --KÖSZÖNÖM, szép és intelligens kérdés. Én az üres helyeket nem kitöltésre keresem, hanem, hogy a szemlélő a TÉRSZOBRÁSZATOMMAL azonosulni tudjon, és keresgéljen mintha egy székesegyházban lenne.
 


Codău Annamária:
 
  --Hogyan látja Ön a szobrászat jövőjét? Például, ha a technika vívmányaira gondolunk, mint a 3D nyomtató?
 
  --JÓ és INTERKATÍV…Mert egy intelligens művész a technika legújabb vívmányait be tudja építeni a saját művészi eszközeibe. Például Nicolas Schöffer munkássága a fénydinamikus oszlopaival.
 
 
 

​
Dósa Ágnes és Józsa István fordítása


2017

​

 

EDUARD GLISSANT

​

Volt 1989. március 13-23, között a kétévenként tartott Puterbaugh Conference 1989-es meghívottja az Oklahomai Egyetemen; A martinicai író öt szemináriumban világította meg több műnemet, műfajt felölelő életművének különböző aspektusait – írja a teljes egészében ennek az eseménynek szentelt World Literature Today 1984. 4. száma. A lap kiadója, Igor Ivask bevezetőjében / Listening to Glissant/ a következőkről számol be: az első ülés tárgy Glissant bizonyára leghíresebb regénye, a La Lézarde, melyet a szerző “a gyarmati övezet” irodalmi hagyományaiban gyökereztetett így elemezte a világszemléletbeli párhuzamokat Guimaraes Rosa, Carpantier Marquez, Faulkner és közte. A másodikon Les Indes című költeményének kapcsán annak koordinátáit ugyancsak tágabb kontextusba helyezve, az európai és amerikai kultúra közötti alapvető különbségeket taglalta: az amerikai táj nyitott, a természet uralja és nem a műemlékek, akkor is, ha a történelem integrálódni igyekszik abba, míg az európai zárt, műemlékekre központosított, hisz itt cask egy lineárisan felfogott történelem létezik, melyben egyaránt hitt Bossuet, Hegel és Marx. A harmadikon irodalomkritikáról, elméleti tevékenységéről beszél, melyet Intention poetique című kötete fémjelez. A negyediken Monsieur Toussaint című színdarabját elemezve, az epikum és tragikum közötti különbségek taglalására tért át az antik görög drámában és Shakespeare életművében. Az ötödik tárgya Le discourse matillais című esszékötete volt, melynek tárgya a kreol nyelv sajátossága. A lap fő helyen hozza Guissant – George Steinert idéző – Beyand Babel/ Bábel után/ című esszéjét, melyben kifejti, hogy az általa “az amerikai kontinens előszavának” felfogott karibi térségben a végbemenő kereszteződés/ cross-breeding, Metissage/, azaz kulturák összerobbanása következtében születő többnyelvűség és kreol nyelv géniusza a változásra való örökös nyitottságban áll. Ilyen körülmények között az írásművészet halála már előrejeleztetett. A költészet már nem elválaszthatatlan az írásbeliségtől: a szóbeliség és írásbeliség már dialektikusan kiegészítik egymást. Gyakran hangoztatják – írja Glissant -, minden nép joga arra, hogy saját nyelvét használja, összegeződik abban a nyílt választásban, mely tulajdonképpen a százados uralom hagyományaiból örökölt premisszákat hitelesít: vagy beszélsz egy “egyetemes” vagy azzá váló nyelvet, és résztvehetsz a nagyvilág életében, vagy visszavonulsz a saját nyelvi világodba, mely oly kevéssé alkalmas arra, hogy egyenrangú legyen a többivel, és nyelvileg elszigetelve, az ún. identitásodba, kizárod magad  a világból. Mindazonáltal, máig oly sok felszabadult nép foglalta el helyét a világ színpadán, megőrízve kulturális önazonosságának legfőbb vektorát, a közösségi nyelvet. Ez a “kulturalizmus” kétesnek bélygezetett, ugyanakkor minden haladó irányzat leszűkült egyetlen technológiafajtára, melyet megkerülhetetlennek neveztek. “Mit akarsz még, ha egyetlen nyelv kínálja neked a haladás kulcsát?” – kérdi Glissant részkövetkeztetésként összegezve nyelv és kultúra viszonyát. A nyelvek közötti kapcsolatok legfőbb kortárs jellemzője a sokszerűség robbanásszerű fokozódása folytatja –, melyből egyes nyelvek elsándolták magukat az írás transzcendenciájába, mások leereszkedtek a szóbeliség szintjére, s ezáltal többet nem mondtak el a társadalmi, gazdasági elnyomás gyakorlatáról. Viszonyaik egyik formája az egymás fölötti uralom, illetve megbűvölése. Alapulhatnak fertőzésben, /upon contagion/: a nyelvi olvasztótégelyek felrobbannak és nem várt formákat eredményeznek a puristák megrökönyődésére –, önelégültségen és gúnyolódáson – a mindennapos alárendeltség által –, vagy érintkezésen; romboló viszonyok születnek, ha egy közösség kritikátlanul egy új nyelv használatára tér át, intolerancián alapulók pedig különösen a többség nyelvének oktatásával. A következő kortárs  nyelvi szituáció-típusokat sorakoztatja fel: 1. egynyelvű országok “külső” problémákkal: ez estben a nemzeti nyelv gazdaságilag és kulturálisan fenyegetett az “idegen” nyelv által; 2. a kétnyelvű országok belső problémákkal: összeütközés van a két használt nyelv között; 3. hasonló eset: a többség nyelve uralni és sokszor kihalásig visszaszorítani igyekszik egy vagy több nemzeti nyelvet; 4. többnyelvű országok látható problémák nélkül: föderatív elvek kormányozzák a leghasználtabb nyelvek közötti viszonyokat egy nemzeten belül; 5. többnyelvű országok, ahol nehéz egyetlen hivatalos nyelv kiválasztása. Ezek a helyzetek átfedik egymást, együttélnek, újratermelve a nyílt ellentétet az írás- és szóbeliség között. Ráadásul minden kultúra perspektívabeli egyesülésésnek tendenciája elszabadítja a folyton a megosztás és szabványosítás előmozdításával gyanúsított lehetőségeket, ami nem jelenti azt, hogy a hagyományos szóbeliségre alapuló nyelvek a priori hátrányban lennének, hisz sokkal rugalmasabban alkalmazdkodnak, mint a hagyományos írott nyelvek. Végkövetkezetése: a gazdasági uralom elleni ádáz harc “nem a preapokaliptikus szédülés, mely a Bábel tornyának leomlását előzi meg, hanem inkább a kreativítás remegése ezen határtalan lehetőségek előtt. A Tornyot fel lehet építeni, minden nyelven.”
           
A továbbiakban a lap egészében közölt fotókkal hűségesen illusztrálva, Glissant részletes életrajza áll, melynek fontosabb állomásai: 1928. szeptember 21-én született Martinican, Saint-Marieban, 1946-1953 filozófiai doktorátust szerez a Sorbonne-egyetemen és etnológiát tanul a Musée de L'Home-ban, 1953-ban megjelenik első verskötete /Un champ d'iles, Paris/, 1953-1959 között a Societe Africaine de Culture és különböző nyugat-indiai politikai szervezetek munkatársa Párizsban, a Függetlenség Antillo-Guayanai Frontjának igazgatója, évente kötetet ad ki, 1964-ben Charles Veillan-díjjal tüntetik ki Le quatrieme siècle című kötetéért, 1989-ben két hétre a Peterbaugh Cenferance meghívottja, a Glendon College díszdoktorává avatják. Alain Baudot, a Glendon College, York University /Toronto/ francia tanára a Glissant-életmű válogatott könyvészetét közli.

Ugyancsak az ő tanulmánya/ Edouard Glissant: A Poet in Search of His Landscape/ “For what the tree tells”/. A marinikai író/ történész, az Időnek a Történelemnek ugyanúgy zsonglőre, mint a ritmusnak és a narratív formának. Elmélkedése során fizikai földrajza emberi, pszichológiai földrajzzá válik – írja -, regényei vagy több tételes zenei invencióhoz hasonlítanak, basso continuóval és kötelező ismétlésekkel. A föld/ világ/ szó, táj/ szöveg analógia a tökéletes identitás mértékét adja önmaga kivetítésében. Bernadette Cailler Glissant nyugati történelemfelfogásról írott kritikáját elemzi ki annak regényeiből, Frederick Ivor Case pedig kulturális marginalizációról vallott elveit a költészetéből és esszéiből. Beatrice Stith Clark Glissantnak az Antillák epikus és tragikus viszonyáról írott beszámolóját veszi nagyító alá: az író a rabszolgák, a maroon/ e: marún; nyugat-indiai szökevény rabszolga vagy annak leszármazottja/ lázadó küzdelmét a túlélésért tragédiájának minősítette, mely megelőzte az Antillák irodalmának epikus korszakát. Ezen, az Institute Martiniquais d’Etudes/ IME/ 1974-es szemináriumán elhangzott beszámoló óta jelentős társadalmi változások voltak a Francia Antillákon, és azok irodalma is elmozdult a holtpontról - írja./ IME Revisited: Lectures by Eduard Glissant on Sociocultural Realities in the Francophone Antilles/. Diva Barbaro Damato tanulmányának alapgondolata: a kifosztottság a Le discourse antillais című elemzés egyik kulcsfogalma; eszerint tárgyalja a hely kifosztását majd a történelmét, illetve a nyelvét/ The Poetics of the Dispossesed/. J. Michael Dash abból kiindulva, hogy az író alkotó képzeletének fókuszában a különböző élethelyzetekben vizsgált karibi ember all, azt követi, ahogy ő az egyéni tudta lebontásával visszaállíthatta a test és szellem közötti egységet. S hogy a szellem a testen keresztül fogja fel a külső valóságot, a test nem más, mint az egyéni és kozösségi interakciójának élettere/ Writing the Dody: Eduard Glissant’s Poetics of Re-membering/. Priska Degras szerint Glissant műveiben a név ugyanúgy metaforikus funkcióval bír, mint a megnevezés aktusa, ez utóbbi pedig maga a rendteremtés a gyarmati történelmekben/ Name of the Fathers, History of the Name: Odono as Memory/. A martinikai író kulturális önazonossága/ Antilleanity/ - írja Daniel Racine -, egyfajta karibi föderáció földrajzában gyökerezik. Eszerint interpretálja a Nap, a tenger, a táj, a flora – elsősorban fák -, a fauna motívumainak szimbólumrendszerré épülését, összhangba állítva persze a térség hagyományaival, kultúrájával/ The Antilleanity of Eduard Glissant/. Wilbert J. Roget már Glissant korai írásaitól körvonalazódni lát egy esztétikát, mely szoros kapcsolatot teremt Martinica, a karibi térség ideje, tere, földje, legendái és az élet, a nyelv, az irodalmi kifejezés sajátosságát célzó keresés között /Land and Myth in the Writings of Eduard Glissant/. Juris Silenieks, tanulmányával az eddig szerkesztett gondolatmenetet folytatva, a tér és idő kapcsolatát /chronotope/ elemzi a már említett regényekben; “ a tér felforgatott, az idő töredezett” – írja/ Pays reve, pays reel: The Martinican chronotope in Eduard Glissant’s Oeuvre/.  Martinica francia gyarmatnak a földrajzi, gazdasági stb. helyzete, mely Glissant életútját irányította az Egyesült Államok és a francia tengerészeti fennhatóság között: - vázolja rövid bevezetőjében Sylvia Wynter, egzisztenciális alapot teremtve a Glissant életművében központi helyet elfoglaló őskép részletes elemzéséhez: a gyökér-metaforáéhoz. Az író pszichokulturális imperatívuszt: “az elrohanó és meg nem örökített történelem megragadásának igényét” mutatta fel – írja, majd identitás és egyetemes létezés viszonyának tárgyalása után a hangsúlynak az ontogenézisről a szociogenézisre való áttevődésére mutat rá Glissant műveiben.

A lap világdimenziójú szemléjében két Magyarországon megjelent kötetet ismertet. Tóbiás Áron az In memoriam Nagy Imre Emlékezés egy miniszterelnökre/ Bp., Szabad tér Könyvkiadó, 1989/ című antológiájában a reformista politikusról írt memoárokat, szépirodalmi műveket közöl, melyek vége helyes képet mutatnak fel annak személyiségéről, munkásságáról – írja George Gömöri. Örkény István Búcsú című kötetét/ Bp., Szépirodalmi könyvkiadó, 1989/ Clara Györgyey recenzálja: az “Addendum: kiadatlan novellák” alcím alatt megjelent gyűjtemény összes műveinek XII. Kötete – írja. Örkény nyolc korai munkáját jellemezve, az éles megfigyelőképességre, keserű iróniára, a tragikomédiára, a groteszkhez való vonzódásra mutat rá. A továbbiakban az egyperceseket nevezi Örkény legjelentősebb műveinek, “technikájuk” leírása után: azok az ironikus allegirák sűrítik magukba filozófiáját, és hű képet nyújtanak az egész korszakról.

Elméleti berkekben pedig a World Literature Today válik korszerű képévé a kortárs irodalmi törekvéseknek, eseményeknek.





1990

Károlyi István

​

 

Józsa István
GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT

​„Az én művészetem nem kiagyalt művészet"

​

Beszélgetés Györkös Mányi Albert festőművésszel

    -- Ha egy rövid összefoglalót kérek, hogyan írná le Berci bácsi eddigi pályáját?

    -- Úgy érzem, hogy úgy indultam, mint ahogyan sokan szeretnének alkotni:  egy olyan szürrealista képpel, amelyet ha akarsz, nem tudsz megfesteni. Az a kép egyszerűen ösztönszerűleg volt műalkotás . Az alap egy falusi téma --  egy kollégám megkérdezte egyszer: „Hogy is tudod te ezt csinálni...?”, majd a képeken elmeditálva, így szólt: „Most már tudom, te ezzel születtél!” -, a témát pedig úgy értelmezem, hogy uralkodóvá válik a sokat és joggal emlegetett szürrelaizmus.     


      -- Miként él és jut  érvényre a születéssel magával hozott népi szellem mellett ez a szürrelaizmus?

      -- Úti élményeim, egy bizonyos hangulatot keltő  épület megpillantása, irodalom, zene, bármi befolyásol, egy adott lelkiállapotot kelt bennem. A Szabók bástyáján ennek kifejezése mellett sikerült megragadnom, megelevenítenem a kort, amely a kolozsvári vagy  általában a bástyát megpillantó embereknek egy olyan emléket sugall, hogy a Farkas utcai útvonalon már nem felejtik el. Jobb példa mégis a Hiroshima a képen nem az iszonyatot, a vért ábrázoltam, hanem egy komplex metaforát alkottam: a felkelő Nap országában a napkorong előtt egy szál elfeketedett tulipán maradt csak. Mindezt anélkül, hogy kalkuláltam volna. Egy 2O. századi, világ dimenziöjú  témát úgy fogtam fel, ahogy az ottani témáknak a maguk ősi formájában a 2O. századba  való  átültetése  történik. A Vízizenén -- mély vízben kardhal,  szájában hegedűt tart  -- ezt az  érzelmi pluszt úgy fogtam fel, ahogy Chagall tette volna, de Erdélyben. Lehet, hogy muzsikál, de az is lehet, hogy keresztülfűrészeli azt a piros szerszámot.


       --Hogyan nyilvánul meg a fenti kettősség a tájképeken?

       -- A tájról úgy érzem, hogy megint csak valami új született; íme, szokatlan képben jelentkezik az évszakok közül az ősz. Kleenél előfordul, hogy még a fa is muzsikál. Az éln képeimen vékonyka, sötét faágakon a csókák irreálisan üldögélnek, mint valami esernyők, alattuk a piros avar drapériaszerűen vonul.


       -- Miért hajlanak  össze gótikusan a fák?

       -- Hadd kezdjem ott, hogyha a parton végigmegyünk, úgy tűnik: fölöttünk így ívelnek a fák. De ha visszaemlékszem gyermekkoromra, mikor epret vagy gombát szedtem az erdőben, mintha mindig boltívek alatt jártam volna. Ebben az ábrázolásmódban a fák mintha nem is lennének fák, a kerítések pedig úgy jönnek elő a kertek alatt, mintha fúga szólalna meg. Úgy igyekszem, hogy a metaforáim mindazonáltal egyszerűek és közvetlenek legyenek; az én művészetem nem kiagyalt művészet és nem ragaszkodom különböző iskolákhoz sem. Európ t járva, meggyőződtem arról, hogy igazam volt, mikor nem siettettem művészetem kialakulását. Láttam eredeti Chagallt, Van Gogh-ot, Picassót, Rembradtot. Elsősorban Modiglianira voltam kíváncsi: valóban olyan-e, mint amilyennek reprodukciókon láttam? Főként azokat a képeket figyeltem, ahol igen nagy eltéréseket mutattak a különböző színekben nyomtatott reprók. Dali  és Rembrandt esetében megbizonyosodtam: mindegy milyen színben kapjuk a reprót -- nincs szemfényvesztés.


       -- De hát szinte sohasem adják vissza hűen a síneket, csak nagyon-nagyon jó nyomdatechnikával lehet esetleg megközelítően jól reproduűálni azokat...

       -- De lényegében tartom a véleményemet, mert művész szemmel bírálva, akár közelről, nagyítóval, akár távolról, az ember le tudja vonni a következtetést. Ha például Rembrandtot így elemezzük,  csak azt és annyit mondhatunk: ez a repró kevésbé sikerült. Mint minden téren, a mellébeszéléseknek itt is nagy szerepe van, de valójában csak jó és kevésbé  jó reprodukció létezhet. Színbeli torzítások adódnak ugyan, de azok nem változtatnak a kép  értelmezésén. Az igazán jó műalkotás esetében nem történhet ilyesmi.


       --Berci bácsi fenntartja tehát, hogy a színbeli változások-változatok nem módosítják egy kép értelmezését...

       -- Igen.


        -- Még mindig a képek folklorizmusánál maradva, szóljunk néhány szót arról, hogy már a népművészetek világából ismerünk egy bizonyos népi szürrealizmust, ezeken a képeken viszont a népművészeti elem -- jelentse azt maga a téma, egyetlen alak, tárgy, vagy ezek megformázása -- inkább afféle anyagi alap. Ennek az alapnak a jelentésmezői egybeolvadnak aztán egy 2O. századi, helyenként erősen absztrakt jellegű  szürrealizmus lehetőségmezőivel, vagyis ötözésük úgy történik, hogy bár az egyikben a konkretizáló  tendencia uralkodik, a másikban épp ellenkezőleg, az elvonatkozatás. A kész képen végül szerves egészként élnek...

         --Csontváry megfestette a pusztát, a panaszfalat, a cédrust  --  ezért mondom, „otthon volt” a pusztán, a panaszfalnál, a cédrus előtt, mindenütt. Az én törekvésem nem kiagyalt, hanem bárhol is tartózkodjam, tájékozódás, valóságos élmények gyűjtése révén igyekszem közelebb kerülni más népek -- esetenként magasabb -- kultúrájához, a világmindenséghez. Chagall. Pélául Chagall „elvitte” Vityebszket Párizsba. Amíg élt, művészete életének korai élményeiből táplálkozott, és a párizsi szellemi környezet hatása alatt formázta azokat.


         -- A népművészethez való viszonyulás elvi alapja tehát --  hogy magyar irodalmi párhuzamok mondják --  a Kölcsey‚: magasabb színvonalra emelni és így kifejezni azokat a témákat, érzelmeket, gondolatokat, melyek a választott létszféra részei. Erről a festészetről írva sokanű elemezték már azok látomásos és mesei jellegét. A sajátos világű nyilvánvaló építése mellett miért és milyen irányban történik ez a továbbfejlesztés?

         -- Itt van ez a kép: A szentlászlói lányok kórusa. Ami kezdettől fogva inspirált, az az újévi  köszöntés, a lányok gyülekezője a falu végén. Vagy a templom előtt. Az emberi viszonyokban a tisztaság, a szeretet uralkodik, a képen ez az uralkodó  érzelem. Itt ez a másik festmény: két falusi ház, egy kicsi utca elnémul, amikor hirtelen, sokkszerűen megjelenik ez a piros ökör -- hát ez jellemzi, kifejezi a kép születési idején a falu lelki bénulását. Ez már Párizsban is felfogható és elfogadható. Ugyanígy a Széki lányoknál is: megjelenik a hold a széki tó fölött, egy külön  álló lányalakkal az elhagyatottságot érzékeltetem. ősi, eposzszerű modorban, stílusban megalkotva, ez már Amszterdamban is kép. Falusi madonna -- a háttér sötét, mint sok reneszánsz portré: ha ilyen képek közé állítanánk ezt a festményt, nagyon eltne tőlük, művészileg mégis megállná  a helyét. Sajátos hazai témákon, ha úgy tetszik, plasztikai alapokon igyekszem egyetemes emberi  érzelmeket kifejezni. Az én világom úgy viszonyul az őseim szelleméhez, ugyanakkor pedig valami nem készakarva, hanem ösztönszerűleg ösztökél arra, hogy az alkotásom kultúrvárosokban is mondjon valamit. Németh Lajos műtörténész egy beszélgetés alkalmával mondta el, hogy az én utam Nagy István művészetének modernebb formában való továbbvitele. Szerintem van igazság ebben és talán nemcsak azért, mert a témáink többsége szülőföldem világában gyökerezik.


         -- Milyen formában él ez a párhuzam? Vagy folytonosság?

         -- A téli bozót cókákkal, az erdőben kereszt, a kerűítések fúgaszerű előrelépése nem hasonlít Nagy István képeinek egyetlen eleméhez sem, mégis érződik, hogy erdélyi festő festette.


         -- Ez így eléggé tág és körvonalatalan, érez-e Berci bácsi közelebbi szemléletbeli-lélekbeli rokonságot?

         -- Igen. Mélység és komolyság szempontjából igen. Az én képeimben van egy vallásos  áhítat, Nagy István kis kucsmás fedelű  házaiban vagy az emberalakjaiban is lelki mélység  és az annak megragadására ir nyuló igyekezet tükröződik. A színvilágunk már eltéréseket látok: az én színeim világosabbak, az én fehér képeim kékes-szürkés variánsai világosabb tónusúak. ő inább a pasztellnek volt mestere, én inkább olajjal dolgozom, és ha nem akarja a kép, akkor is megszelídítem. Ami az  állatábrázolást illeti, ugyanazon erdélyi falusi világ tartozékai, a tehenek, a juhok stb. Nagy Istvánnál valóságos formában jelennek meg, nálam a szürrelaista és absztrakt megoldások érvényesülnek. Hát ez lenne a Németh Lajos  által mondottak továbbvitele.


         -- A képek szürrealizmusa -- és ősmagyar szelleme, mondanám -- tulajdonképpen egyfajta redukción alapul, aféleképpen ábrázoltatnak itt az állat- és emberalakok, mint például hajdan a nyírfakéregre rajzolt képeken...

         -- Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva, igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegeiig, minél  általánosabb érzelmekig merülni és emelkedni. Ezért sikerült ilyen felszabadultan alkotnom, még akkor is, ha feleségemmel egy műteremben dolgoztunk, és a műterem ma is tele van albumokkal. Az igazság persze az, hogy nehéz, nehéz erre pontos és kieégítő választ adni, talán alkati kérdés, talán így születtem. Nagy példaképem, Van Gogh példájára alapoztam, mert robusztus lelki állapotát mélységes tisztasággal adta vissza munkáin. Hallatlan tisztelettel Rembradt-ot figyeltem, mert óriási mesterségbeli tudással alkotta képpé érzelmeit. Chagall költészete és líraisága, Csontváry kozmikus dimenziójú festészete, mellyel magasra emelte a magyar művészetet, meggyőztek arról, hogy jó  úton járok.


         -- Már az eddigiekben is felmerült több név, klasszikusok nevei, a velük való rokonság: művészetük a példa erejével, de valójában nem befolyásoló módon hatott erre a képvilágra. Tisztáznunk kellene a Berci bácsi hozzájuk fűző viszonyát.

         -- Itt van három kép, három napraforgó. Egyik sem hasonlít Van Gogh festményeihez, sem kivitelezésben, sem szerkesztésben. Az egyik egy száraz virág, a kép elvontabb, a másikban több élet van, a kép színskálája gazdagabb, és összetettebbé teszi a kompozíciót, hogy a virág mellett  áll egy már kialudt gyertya. A harmadik világosabb, a lírai absztrakt felé hajlik, de úgy érzem, talán nem tévedek, --, hogy az a fajta lelkiállapot, nyugtalanság fűti a képet, mint Van Gogh esetében. Volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az erdélyi Chagall. A képeimben tényleg van líraiság, a témavilágom is az övének megfelelő élményszférában gyökerezik, de ezek valahogy olyan hasonlatosságok, mint ahogy nagy zeneszerzők műveiben is közel  áll egy-egy futam, egy-egy motívum a kortárs művekben fellelhetőkhöz,  és mégis megmarad mindegyik határozottan egyéninek. Csontváryt is említettem, a Vihar a pusztánt, az ő esetében is az alkotásmódbeli rokonság a lélnyeg. Egy itthoni témát ügy kell feldolgozni, hogy a kész mű végül világszintű érték legyen.


         -- Berci bácsi hova helyezné magát hazai és európai kontextusban?

         -- Nem nagyon lehet ehhez hozzászólni, mert végső soron a kor a kegyetlen, ami szelektál. Lautrec adott erre egy elfogadható választ, akkort jöt, amikor kidobták a párizsi főiskoláról. A függetlenek kiállításra készültek, a tagok felugráltak és javasolták, hogy vezessék be a zsűrizést. Lautrec kérte, hogy hallagassák meg, és így szólt:  De uraim, ki az közülünk, aki el tudja dönteni, hogy ki lesz nagy művész, ki lesz halhatatlan vagy nem? Nos, én a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, szeretem a munkáimat,  és bízom abban, hogy... talán bekerülnek egyszer a képeim a nagy múzeumokba. Újabb idézettel válaszolnék: a vámos Reausseaunál vidám, elegáns, frakkos társaság -- köztük több kritikus -- kacarászott, ott volt Van Gogh is. Nagy hangoskodással mentek el, aprópénzeket dobáltak Reausseau asztalon levő cilinderébe, és vitték a képeit. Van Gogh halkan jegyezte meg: Hagyjátok csak, majd meglátjátok, nagyképűek, hogy lesz még nekünk nagy múzeumokban képünk. De hivatkozhatok egy másik jó példára is. Egy kritikustól megkérdezték, hogy hova helyezné Csontváryt a huszadik század művészetének történetében. Azt felelte, hogy először is tisztázandó, honnan indulnak ki a kritikus vagy a kritikus társadalom. A festő szerintem is, szerinte is a század egyik legnagyobb alkotója volt, de ha onnan kezdjük az elemzést, hogy Csontváry gyógyszerészként kezdte  karrierjét, kezdte pályáját, akkor már egy bizonyos késleltető dilemma akadályoz bennünket, és nem közelíünk, nem közelíthetünk adekvát módon ehhez a nagy szellemhez. Hogy hova helyezném magam? Lássam... Borzasztó nehéz kérdés ez. És az én utam is szintén ilyen... Ilyenszerű elbír álás alá  kerül:  40 éves koromban robbanászserűen jött a fordulat  hisz én zenei pályára készültem, de a lelkem mélyén azért valami másat vártam. Azt viszont, hogy hol is lesz a helyem, azt mások, azt majd az idő dönti el.


          -- De egy bizonyos munkásságnak a helyét meghatározni nem, vagy nem föltétlenül jelenti azt is egyben, hogy korszerű szempontjaink szerint felmérjük annak rangját is. Illetve annyiban jelenti azt, hogy a művészettörténetben eleve a kimagasló, a rangos munkásságok helyeztetnek el. Most egy értékítélet nélküli, illetve a fenti módon beleértendő és kimondatlan értékeléssel járó, vallomásos formájú elhelyezést szeretnék.

          -- Végső soron mégsem tudom besorolni magam sehova a kortárs képzőmővészet terén. Teljességgel lehetetlen. Van Gogh és Cezanne úgy újították meg a reneszánsz szemléletet, és egyáltalán, a művészettörténetben úgy léptek fel az újítók, hogy semmiféple érvényes normarendszert nem tartottak tiszteletben. Mit itt ma is körül vagyunk véve gyávákkal. Sokan most is megrendelés szerint festenek. és azt sem hallgathatjuk el, hogy sok baráti kör nem engedett meg semmiféle kiugrást, a fiatalok vagy nem voltak elég erős egyéniségek, vagy ha igen, egyéniségük nem párosult tehetséggel úgy, hogy –- hát hogy is mondjam -- megbírkózzanak egy kitörés akadályaival. Hova helyezem magam? Már csak azért sem tudom, mert sohasem törődtem azzal, hogy vásárol-e tőlem az  állam, vagy sem, nem befolyásolt, hogy tilos volt például templomokat festeni, és a tipikus szocialista művészet sem volt képes megérinteni. Az egy vulgáris dolog. Zsákutca. Oda akarok kilyukadni, hogy képeket  állítottam ki, amilyeneket mások nem mertek, például 89 tavaszán a főtéri kisgalériabeli tárlatomat az akkori társadalmi  állapotok között úttörőnek lehet nevezni. Ahogy 1977-ben, egy vásárhelyi tárlatomat is, ahol egy templomsorozatot állítottam ki. Szóval Kolozsváron az Őszt, az Esti itatást -- a piros ökör bevonulása -- addig vagy elviek miatt nem engedték, vagy nem merték kiállítani. A szervezők reszkettek, hogy na most, hányukat fogják kidobni. Ez a kiállításom is erősen elhatárolta magát az úgynevezett... úgynevezett.. szocialista realista szemlélettől, ahhoz képest a tárlat fordulatot jelentett. Hadd fogalmazzak meg hát végülis egy választ a kérdésre: úgy látom, azoknak a sorában foglalok el egy egyéni helyet, akiknek a művészete számára a szülőföld, Erdély az életadó anyagi alap, és akik elsősorban és közvetlenül az erdélyi népművészethez kötődnek.
​



​
1993

​

 

Józsa István
​ „EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK"

Eljön az idő, mikor az Atlanti Óceán fölött kezet nyújt egymásnak az
Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok
– mondta Victor Hugo 1849-ben (!).
Dr. Horváth Istvánnal, a Babeș-Bolyai Tudományegyegyetem szociológia
​ karának docensével impozáns fogalom jelentéseinek
​a kialakulásáról, változásairól beszélgetünk.

1.
​
„Európa”
         
-- Régóta keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre.
     
Az ókori Rómában egy császár halála után, a következő uralkodó trónra kerüléséig, az úgynevezett „interregnum”-ban a szenátus egy „interrex”-et választott, aki „dictator” lett – vagyis teljhatalmat kapott azért, hogy az átmeneti periódusban a birodalomnak legyen vezetője,  megóvja azt a fejetlenséggel járó zűrzavartól.
         
A „dictator” funkció, rang, a név és minden származéka így kezdte a történetét. Egyértelműen pozitív jelentéssel.
  
Most nagyot lépünk a történetben.
         
Az „Egyesült Európa” gondolata Bonaparte Napóleontól származik, aki úgy képzelte, tervezte, hogy az ő uralkodása alatt kezd majd működni az új birodalom. A hódítani akarással minden idők egyik legnagyobb rombolását, pusztítását érte el, és amit őcsászári felsége elképzelt, azt Európa, illetve az egész világ egy paranoiás ember fantazmagóriájaként, nemkívánt diktatúrájaként utasította el. Borogyino, Waterloo, Elba szigete, ismerjük a történetet, a történetírás a munkáját elvégezte.
         
A „diktátor”, „diktatúra” funkció, rang, nevek negatív, gyűlölt és elutasított jelentést kaptak. Így ismerjük őket a mai napig.
               
És az „Egyesült Európa” név jelentése hogy változott? Milyen örökséggel lépett tovább a kontinens?
         
​Az 1848-1849-es forradalmakat legyőzték. Petőfi szavaival: „Európa csendes, elcsendesült, / szabadságát nem vívta ki.” Ebben a „csendben” mondja ki Victor Hugo: „Eljön az idő, amikor az Atlanti óceán fölött kezet nyújt egymásnak az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok.” – Profetikus erejű kijelentés, ezt ma már tudjuk. Az új egység itt a forradalom bukása után vigasztalás. Vágykép. Nagyszerű terv! Utópia?

Ezek tehát azok az előzmények, amelyekkel akár tetszik, akár nem, mindenképpen számolnunk kell, ez az örökség, amellyel indulunk, súlypontokban ez a történet, amelyben a használt fogalmaink jelentése kialakul. Ezekből a fogalmakból nézünk ki a világba, abban a tudatban, hogy tudunk, ismerünk valamit, és ezekkel a fogalmakkal ragadjuk meg, vesszük birtokba és alakítjuk azt a valóságot, amelyben élünk. Amelybe beleszülettünk, amelyben élnünk adatott, és amelyet fejleszteni, nemesíteni szeretnénk.  Minden utánunk következő generáció hasznára.  Most érkeztünk a nagy válaszadáshoz. Az emberiség történelmében az egyik legnagyobbhoz. A 21. század elejének az embere először is azt tudatosítja, hogy alapfogalmainknak nincs metafizikájuk, olyan jelentés él bennük, amilyet egy-egy kor beleél.

„Európai Egyesült Államok” – a nevet mindenki ismeri. Használja, mert vágyik rá. Bitorolja, mert azt hiszi, hogy tud róla valamit.  Idézi, parafrazálja, parodizálja – és így tovább, a sor még nyitott. Szabad vadászterület mindenki számára.  Ez az aktuálpolitikától elválasztott beszélgetés fogalomtisztázó jellegű, arra a kérdésre keresi a választ, hogy a 21. század embere milyen jelentést él, élhet, éljen vagy ne éljen ebbe a vágyott, vagy tagadott fogalomba.

Fogalomtisztázó kérdés már régóta „Páneurópa” – mint korprobléma.   Európa soha nem volt egységes, Ön szerint bármiféle globalizáció helyett mi lehet az alternatíva? A sajátosságokat megőrző   Európai Egyesült Államok?


– Az  Európai Egyesült Államok és az egyesült Európa fogalmának több történelmi gyökere van, amelynek az egyik momentuma valóban a felidézett napóleoni helyzet, de azért ennek több momentuma van, tehát hogy ha megnézzük az egész egyesült Európa vízióját, vagy valamifajta Európa egységes vízióját, akkor ennek az első formáját maga a Római Birodalom alakítja ki, amely impériummá gyúrja a kontinensként ismert Európának igazából 30%-át. Még annyit se hogy ha a kontinensként ismert Európának az orosz részét is beleértjük, tehát a mediterrán körüli résznek a nagyrészét, és aztán utána ugye ez a fajta egység amelyik előjön az első Német-római Birodalomban, kialakítja azt a fajta nyugat-európai képet, amely a ,,sötét középkor” után kialakul, és amely első történelmi Európának a képe, amely tulajdonképpen visszajön a történelem során.

Többek között Napóleon esetében is, és különböző határelképzelésekkel, különböző más víziókkal, tehát: a nagy impérium, amely magába foglalja az egész kontinenst, amely valamiféle értékességben tudja önmagát strukturálni. Ez visszajön a Karoling, és fokozatosan a történelemben különböző elképzelések mentén, tehát ez a fajta európai egyesítés és hol valamennyire zsarnoki elképzelési logikában ugyebár Napóleon, vagy egy nagyobb fajta, más fajta birodalmi, akár egyfajta rasszista birodalmi elképzelés formájában, lásd Hitler.

Tehát mindenképpen valamifajta nagy térség, amely a kontinensnek jórészét önmagába foglalja. Ez tulajdonképpen vissza-visszaköszön. Tehát a Római Birodalomnak az örököseként vissza-visszaköszön a történelemben az az elképzelés, hogy ezt a birodalmat újra kell építeni, kül9nb9ző formában, különböző elképzelésekben. Nos ettől a birodalomépítéstől az egész Európai Unió, vagy nevezzük Európai Egyesült Államoknak, mostani víziója egyértelműen táplálkozik ezekből a gyökerekből, egyértelműen köze van a Római Birodalomhoz, majd később a Német-római császárságnak a víziójához és próbálkozásához, amikor valamilyen fajta kulturált államegységben működjön Európa térségének a jó része, nagy része: Német-római Birodalom, Karoling Birodalom esetében főleg azt amit ma Nyugat-Európának neveznénk, körülbelül hozzávetőleg a Magyar Királyságnak a térségéig értelmezték ezt. Tehát Nyugat Európa egészen Lengyelország, Magyar Királyságnak a térségéig.

Következik a modernitás, amely más szempontokból, és nem a történelmi tradíció szempontjából építi újra európai egység vízióját, tulajdonképpen ez a különböző beidézett 19. századi írók. Ott egy másfajta megalapozása van az Európai Uniónak, tulajdonképpen a 20. századi utópiák és 19. századi társadalmi reformer elképzelésekről beszélünk.

Tulajdonképpen amikor kezdik tapasztalni a globalizáció első jeleit a kapitalizmusnak a társadalom alakító formáját és szerepét, akkor megjelenik számos társadalmi reformer elképzelés, mely társadalmi reformer elképzelések között olyanok vannak, amiket például Auguste Comte nevéhez köthetünk, amelyek lényegében azt mondják, hogy a kapitalizmus és a tudomány modern formái, ezek radikálisan át fogják alakítani a világot.

Tehát egy tradícióra épített államrendet is át fognak alakítani radikálisan, és ez a fajta új rend újfajta államformát fog feltételezni, mely államformának a kiterjedtsége az akkor középkorból megalakult államformáknak a határait egyértelműen szét fogja feszíteni és gyakorlatilag a piac, az önmaga modernizáló logikájával ezt túl fog lépni azokon az államkereteken, amelyek így-úgy történelmileg kialakultak, amelyek túl picinyek, amelyek gazdaságilag nem viábilisek, és mindenképpen egy másfajta államrend fog kialakítani.

És például Auguste Comte a 19. század első felében a nagy társadalmi reformerek között van, akik nem csak azt próbálják meg, hogy rendet vigyenek a kapitalizmusba, hanem azt is, hogy előre lássák, hogy a kapitalizmus merre fog alakulni, például többek között megjósolják, hogy a nyugati tudományosság formájában kialakuló tudomány lesz a domináns, a világot ez fogja dominálni.

A világot az fogja dominálni ahogyan gazdaságilag megszervezik a kommunizmust, és hát azt fogják mondani, hogy tulajdonképpen a gazdaságszervezési logikák felül fognak kerekedni a történelmi hajszállgyökereken és az úgy kialakult államrenden, és a politika tulajdonképpen alá fog rendelődni ennek a fajta szervezési racionalitásnak és előre vetítik, hát Comte-ot tartják az elsőnek, aki előre vetíti az Európai Unió (nagyobbfajta államtérség) megalapítását.

A különböző más gyökerektől eltérően, tehát a Német-római Birodalom vagy a Római Birodalomra visszautaló történelmi gyökerektől eltérően ő azt mondja, hogy ez a térségnek a racionális és nem tradicionális szervezői, valamilyen fajta tradícióra, tradicionális megalapozó pillanatra visszautaló szervezési formájából vezetheti le, hanem azt mondja, hogy ennek a gazdaság szervezés racionális keretei nagyobb térséget, integrációt feltételezik, és ő az aki azt mondja, a racionális gazdaság szervezésnek ezek a keretei és ez a racionalitása egyfajta, akár úgy nevezett gazdasági racionalitási kényszerként kifogja kényszeríteni azt, hogy ha ez egy nagyobb térség szerveződjön, nem csak egységes gazdasági térséggé, hanem egységesen adminisztrált és koordinált térséggé is.

Tehát, azt lehet mondani, hogy ez a kétfajta eltérő háttér van mögötte, amit úgy nevezünk, hogy Európai Egyszült Államok (Egyesült Európa), a lényeg tulajdonképpen a kontinentális európi térség zömét valamilyen szempontból egymásba integráló politikai térség kialakítására, létezik ez a fajta ókorra visszamenő Római Birodalom, amelyet a korai középkorban átveszi a Német-római Birodalom eszménye, melyet felelevenítenek különböző logikákban. Tehát az imperiális eszmény, amelyben Európát többé-kevésbé a földrajzilag értelmezett Európának több-kevesebb részét egy egyfajta impériumként értelmezi, illetve van a modernizációs európai egység elképzelés, amely azt feltételezi, hogy Európának az államtérségként való feltételezése, értelmezése, reprezentációja egyszerűen abból ered, hogy a modernitás sokkal nagyobb térségeket tud helyzetbe hozni és alakít ki, mely modern gazdaságfejlődés az gyakorlatilag a tradicionális politikai-állami kereteket szétfeszíti és egy nagyobb egységbe gyúrja őket át és a modern gazdaságfejlődés, gazdaságfejlődési logika alakítja így az európai képzetet.

Tehát két nagyon eltérő racionalitás mentén beszélhetünk arról, amit átörököltünk és valamilyen szinten vizionálja a földrajzi Európa fogalmát, mint politikailag egységbe gyúrt fogalmat. Az egyik a tradicionális, az ókori Római Birodalom egyfajta utódlás igényével fellépő és különböző kontextusokba fellángoló politikai egységalkotás, a keresztyén Európa Német-római Birodalomra visszautaló Európa, amely inkább kevésbé, mint többé fedi a földrajzi Európa fogalmát. A másik a racionális Európa, amely a gazdasági fejlődés maga alá gyűri a történelmi partikularizmusokat és egy más, ezenfajta gazdasági racionalitás mentén alakít ki egy egységesen kormányzott, egységesen értelmezett politikai térséget.
 

2.
       
– Európai szemszögből, pontosabban magaslatról Közép-Kelet-Európa „új világának" eseményei hasonló kiváltó okaik, közös vonásaik, sőt átfedéseik révén egyazon stratégia szerint látszanak rendeződni — no persze nem közösnek mondható politikai-gazdasági. vagy más elméleti megfontolások alapján. E közös jelleg spontán, azaz természetes voltában gyökerezik a nagyobb távlatokban gondolkodók bátorsága, hogy a történések erővonalainak vélt fókuszában közös célt fedezzenek fel.

Otto von Habsburg „Zurück zur Mitte” című kötetében  (Amalthea, Wien – München, 1991)  e cél perspektívájából pásztázza végig kontinensünk radikálisabb változásokat felmutató „felét", esszéi nemzetek, korproblémák, történelmi alternatívák és az újabban kialakult politikai metanyelv alapfogalmai, illetve — függőlegesen — a megújuló társadalmi rendszerek szerkezete szerint rendeződnek. A kötet végül is olyan szintézis, amely egyszerre látlelet a nagy fordulatok utáni Kelet-Közép-Európáról, ugyanakkor tisztázó jellegénél fogva hozzájárul az elvont fogalomnak, a vágyott célnak: Páneurópának az egyre valóságosabbá tételéhez.

Európa évszázadokkal ezelőtt két részre tagolódott – ma új Európa születik. Sokat beszélünk az „Egyesült” Európáról.  Először is történelmi alternatívaként kell tárgyalnunk: olyan élettapasztalat, melynek nincs előzménye.  Nincs előzetes tudás, amelyre alapozhatnánk. Elsőre azt mondanánk.  Amerika példája vezethet. Ők az új államszövetség kialakításakor a római jogra, Montesquieu-re stb., európai gondolatokra alapoztak. Európában ma mennyiben alapozhatunk mi az ő példájukra? Ön szerint mi vezeti eredményesen a hosszútávú koncepciókat?
         
– Egyrészt az, hogy nem alapozhatunk különböző előzményekre, ez részben igaz, a kontinentális Európának azért modern államegység formájában nem volt egysége, még akkor is, ha a Karoling Birodalmat valamilyen szempontból, vagy a tradicionális Európában gondolkozunk, akkor azt mondjuk, hogy Nagy Károly Német-római Birodalma működött, az egy dinasztikus logikában működő ráfogóbb államegység volt, és Európa kisebb-nagyobb részét magában taglaló rendszerek dinasztikus logikában működtek, ami azt jelentette, hogy tulajdonképpen a hierarchiák, (a hűbéresség), rendszerébe strukturálódtak és integrálódtak egymásba.

Tehát Európának az egysége tulajdonképpen, mint projektum volt a dinasztikus államszerveződésben, aminek a lényege az volt, hogy a közjogi egység önállóságát megőrző különböző térségek. Ezek azáltal integrálódtak, hogy különböző hierarchikus struktúrálódásokon keresztül elismertek egy adott vezetőt. Persze a demokratikus államszervezési keretekben és formákban ez a fajta dinasztikus logika egyértelműen már nem működik, és nem is lehet mintaként tekinteni erre a fajta dinasztikus logikára. De hogy Európának valamiféle államegységként milyen fajta mintákat tudna követni, persze ott van az Egyesült Államoknak a példája, illetve bármilyen más föderatív vagy konföderatív mintáknak a rendszere.

Föderatív vagy konföderatív minták tulajdonképpen arról szólnak, mint az Egyesült Államok esete is. Tehát viszonylag önálló közjogi államisága, közjogilag elismert és nemzetközileg elismert államisággal létező és működő területi egységek, azáltal, hogy feladják részben, különböző mértékekben és formákban ezt a fajta teljes közjogi önállóságot, valamilyen fajta felettes struktúrákat hoznak létre és ilyen szempontból az Egyesült Államok területileg talán a legátfogóbb modell, amely valamelyest sikerrel működik, hisz gyakorlatilag mintegy jól sikerült konföderáció vagy föderációként lehet nyilvántartani, és nyilvánvaló, hogy területi átfogás szempontjából ez egy nagyon nagy.

Az Európai Egyesült Államok elképzelése nyilvánvaló, hogy ez valami fajta konföderáció vagy föderáció kialakítását feltételezi. Kettő közötti különbségek például az egész volt brit korona, pontosabban Nagy Britaniának az elképzelését látjuk, furcsának tartjuk amikor az egésznek van egy alkotmányos egysége és mégsincsen, a futballcsapatok, Skócia, Írország és Anglia a világbajnokságon külön-külön csapatként vesznek részt, tehát a különböző alkotóállamok nem adják fel annak a teljes mértékben a nemzetközi porondon történő képviseletnek az önállóságát.

Egyfajta konföderatív logikában van egy közös törvényalkotási szint, amit elfogadnak, van egy közös monetáris politika, amit elfogadnak, de nemzetközi szinten fenntartják még a jogot arra is, hogy valami fajta önállóságot képviselnek és itt létezik egy olyan típusú laza egység, amelyen belül megőrzik a különböző államok a nemzetközi egységüket, de jórészét a szuverenitásuknak feladják azáltal, hogy közös intézményekbe lépnek be, míg az Egyesült Államok esetében például különböző államok, Wisconsin, Wyoming, Idaho, Utah stb., ezek mint nemzetközi szereplők nem lépnek fel.

Tehát a foci világbajnokságon ezek nem tartanak igényt külön önálló nemzetközi elismertségre, és persze nem csak a foci világbajnokságon. Tehát, ott már az egység sokkal nagyobb, feladják a különböző típusú alkotó államok azt az elképzelést is, hogy ők olyan típusú elismerésre tegyenek szert, ami nemzetközi szinten különböző helyzetekben különálló szereplőként tudjanak fellépni.

Tehát ezekben a mintákban ugyebár két példa között (Nagy Britannia és Egysült Államok) különböző formulák léteznek, amelyet államszövetségként fel lehet idézni és alapvetően az Európai Egyesült Államok bármelyik ilyen formula irányába elmozdulhat.

Tehát lehet egy konföderációs jellege, amelyben az államok megőrzik a nemzetközi képviseletnek bizonyos jellegzetességeit, kivéve talán katonai helyzetek képviseletét vagy különböző típusú nemzetközi szerződések aláírása esetében nem működve a szimbolikus különállásukat a nemzetközi téren megőrzik, vagy éppenséggel lemondanak teljesen erről, ez a fajta föderatív jelleg. Tehát a minták léteznek. Az Európai Unió egy integrációs forma, ezt az integrációt sokan csak úgy értelmezik, mint szuverén nemzetállamok megegyeznek abban, hogy nagyon konkrét célokat megvalósítanak.

Az Európai Egyesült államok a már említett komtei vagy modernizációs Egyesült Európa szellemlében, nem a tradicionális Egyesült Európa szellemében, ugyebár gyakorlatilag, ami miatt a legnagyobb konfliktusok voltak a megelőző évszázadokban az iparosítás során nagyon fontossá vált szén és acél kiaknázása, és szén és acélnak az egységes piacát hozták létre.

A II. Világháború után ez a szén és acél kitermelésének és egységes piacának a megvalósítását tűzték ki célul, és a különböző államok, amelyek részt vettek ezekben a szövetségekben azt mondták, hogy ez nem kéne csupán nemzetállami hatású legyen, hanem közösen próbálják megoldani a szén és acél, az iparosításnak ugyebár meghatározó nyersanyagainak a piaci egységét megoldani, hogy ez ne legyen államközi kompetíciónak, versenynek a tárgya. Ilyen szempontból az iparosítás, a nehézipar fejlesztését mindannyian együttesen tudják megvalósítani pusztán tiszta piaci terminusokba, úgy, hogy kizárják az állami protekcionalizmust, kizárjanak más logikákat, amelyek korlátoznák a piaci ipari fejlődésnek a menetét.

Természetesen ez a fajta államközi szövetség fokozatosan kiterjedt a szónak abban az értelmében, hogy akkor nem csak e két árucsoport, hanem más áruk, termékek, szolgáltatások közös piacára is. Fokozatos az államközi szerződés egyre több egyre több termékre, egyre több viszonyrendszerbe működött, egyre komplexebb módon, egyre több állam részvételével, amelyek alapvetően azt mondták, hogy közösen próbálunk fenntartani ilyen és ilyen típusú politikákat.

Gyakorlatilag ez már egy új út abba az irányba, ami egy egyfajta közös irányba mutatnak. Ahhoz, hogy ez a föderáció létrejöjjön kellene legyen egy közös alkotmány, egy konföderáció, tehát egy államegység létrejöjjön. Tulajdonképpen a szerződéseken kívül, amelyek jegyében belépnek egyes államok (amelyek azt mondják, hogy céljuk fenntartani az acél, a kereskedelem, a munkaerő szabad áramlását stb.), tehát egy nagyon komplex rendszer. Azt mondjuk, hogy építsünk ki egy jogegységet, mely egy közös jogi korpuszra vonatkozik, közös alkotmányra, onnantól kezdve beszélhetnénk konföderációról vagy föderációról, az Európai Egyesült Államok kialakulásáról.

Amikor tehát már nem egyedi államok bevételekor kötünk szerződéseket, és nem bővítjük a szerződéseket, hanem már van egy közös jogi keret, és amely jegyében mi már együttműködünk, vannak közös intézmények, amelyeket közösen hoztunk létre, tehát lemondunk a szuverenitásunknak egy részéről, ezeknek a közös intézményeknek a jegyében állami, államfilozófiai szempontból fontos az átmenetek között, hisz nagyon bonyolult.

A brexit kapcsán láthattuk, hogy nagyon bonyolult rendszere van annak ahogyan ezek az államok beléptek az Európai Unióba. Komplex szerződések, a szerződések szétszedése. A brexit több ezer (kb. 12000 oldalas) szerződésről szól, amelyben pontosítják, hogy mit nem fognak csinálni, hogy mi nem érvényes a britekre ezeknek a jegyében. Ez olyan, mint hogyha egy férfi és egy nő a házasság intézménye helyett komplex módon, komplex szerződéseket hozott volna létre, hogy a közös együttélést hogyan tartják meg.

De hogyha van egy házasságlevél és közösen egy intézmény részesei, akkor ez azt jelenti, hogy nem kell minden részét leszerződni ennek, hanem maga a házasság intézményének az egésze alatt élik az életüket, amely sokszor szerződésileg nem rögzített formákban is kötelezettségeket ró ki egyik a másikra. Tehát ilyen volna egy alkotmány, amely az együttélésnek egy olyan típusú kerete volna, amelyben nem kell pontosan rögzíteni az együttélésnek minden formáját, mert az alkotmány általános jellege folyamán azt mondja, hogy ezekben az életviszonyokban egység van.

A kérdésre röviden és pontosan válaszolva azt mondom, hogy modellek és minták vannak. Olyan típusú fogalmak és elgondolások, államfilozófiai elképzelések és előzetes példák, nem csak az Egyesült Államokban, hanem még elég sokban, és ezeknek az elméleti része is jól kidolgozott, hogy akkor mit jelent nagyobb államegységeket létrehozni, milyen formái vannak ennek, milyen mintái vannak ennek, milyen következményei vannak ezeknek, ez már létezik.

Tehát alapvetően itt nem egy állami, jogi gondolkodás hiánya, minták hiánya az, amely egy ilyen típusú egység létrehozását eredményezné, hanem tulajdonképpen egy politikai akarat hiánya, hisz nincsen konszenzus annak kapcsán, hogy például az Eurómai Unió szerződési keretei helyett egy európai alkotmányt hozzanak létre, mely európai alkotmány, ahogy mondtam, olyan, mint a házasság.

Tehát lehet, hogy mi meg tudunk egyezni abban, hogy összeköltözünk és nagyon aprólékos szerződések formájában leírjuk, hogy reggel mi történik, ha valamit nem teszel meg, vagy nem kapcsolod le a villanyt az előszobában, valamint, hogy milyen szankciókkal jár és nagyon részletesen leírjuk ezeket a dolgokat miután házastársak lettünk, és mi történik szerződésszegés esetében stb., és nagyon komplex módon tudjuk szabályozni.

Miután már házastársak lettünk arról van szó, hogy akkor ezeket az életviszonyokban valahogy meg kell oldjuk ezeket anélkül, hogy már előzetesen rögzítettük őket. Azt akarom rögzíteni, hogy az Európai Uniónál nem a jogi vagy államfilozófiai előzmények vagy formális elképzelések hiánya az ami kihat arra, hogy nincsen Európai Unió, hanem a politikai akarat hiánya, hisz gyakorlatilag voltak olyan momentumok, amikor felvetették egy alkotmány kérdését, egy házassági levél kérdését, egy államunió kérdését, mely államunió azt jelentette volna, hogy a résztvevő államok nem csak szerződéses alapon jól meghatározott terminusokban vannak egymással viszonyban, hanem közös intézményeket hoznak létre, mely közös intézmények működtetésében és mely közös intézményeknek alávetik magukat alávetik magukat teljes mértékben, és együtt működtetik ezeket a közös intézményeket.  
 

​
3.
​
„Közép-Európa”

– „Közép—Európa” – a fogalmat mindenki ismeri, mindenki használja – tulajdonképpen senki nem érti.  Nem politikai realitás, nem azonosítható a V4-ekkel, nem gazdasági, nem is földrajzi jelentésekkel használjuk. Kulturális értelemben tehát? Csak elméleteink vannak? Csak véleményeink, amelyek nyilván folytatják vagy tagadják egymást? Egy lengyel vázlat megpróbálta körülrajzolni – és nemzetközi botrány lett belőle. Mi az Őn meghatározása?   Hol van „Közép—Európa” és mi az?  

– Itt eléggé szerencsés helyzetben vagyunk. Szűcs Jenő és Bibó István eléggé sikerrel tudta a közép-európaiság fogalmát körüljárni számunkra (legalábbis az én számomra meggyőzőek tudtak lenni).

Tehát Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról  az egyik kedvenc olvasmányom volt, amely tulajdonképpen magát Közép-Európát különböző fejlődési nyomvonalakon próbálja beazonosítani a már említett Német-római Birodalom határai, határvidékének kezdi értelmezni, amely még szimbolikus Közép-Európaként kezdi értelmezni, hogy az elején maga a Német-római Birodalom, tehát a keresztyénség jegyében újjáépített Római-Birodalom határmezsgyéje kezdett a későbbi Közép-Európaként kialakulni, és ez a határmezsgye, határállapot az érdekes módon alakult ki, mert később ugyebár hogyha az európaiságat, a modern európai feudális viszonyok és városfejlődés túlzott vonatkozásában nézzük, akkor tulajdonképpen attól lesz közép- vagy köztes Európa, hogy ez maga az Orosz Birodalom is a keleti keresztyénségnek a legerősebb állami kifejeződési formája alakul ki, mint Kelet-Európa, mert európai keresztyéntartalmába egyértelműen és bizonyos civilizációs vonatkozásaiban is az.

Tehát érdekes módon van a nyugati impérium, a Karoling impérium, amely a Római Birodalom egyfajta keresztyén alapokon történő újjáépítéséről szól, a perifériája az elkövetkezendő Közép-Európa, utána erre még ráépül fokozatosan az úgynevezett második Rómának (Konstantinopolynak) a politikai örököse, az egész orosz impérium, amely ugyancsak keresztyén, keleti keresztyénség mintájára alapul és ugyancsak európai, hisz az európai városrendezete is az európai hűbéri logikákhoz hasonló logikák szerint épül. Ez az első lépés.

Utána alakul maga, egy Közép-Európa fogalom, amely pontosan ebből a keleti és nyugati keresztyénségnek a közép sávjában elhelyezkedő sávról beszél, de amelynek a társadalomfejlődése sajátos. Tehát például amíg a nyugat-európai részen, amelyik konvencionális nyugat-európai részen maga a jobbágyság fejlődése egy olyan típusú rendszerbe megy, amely jobbágysági tervek racionálisabbá, átláthatóbbá, kiszámíthatóbbakká válnak, addig például Közép-Európában, amit ma Közép-Európának nevezünk gazdasági, politikai és főleg katonai okok miatt, tehát a tatárjárás után és a török fenyegetés okán kialakul az, amit úgy hívunk, második jobbágyság.

Tehát egy földhöz kötés, egy megerősödése a feudális alárendelési rendszereknek. Ez a fajta történet mindenekelőtt Közép-Európára jellemző. A közép-európaiságnak így van egy társadalomtörténeti fejlődési vonulata, amely arról szól, hogy tulajdonképpen a tatárjárás után kipusztított régiókban, Lengyelországtól egészen Balkánig.

Utána a törökkel való konfrontácóknak betudható katonai költségek után stb., a régióban a feudális fejlődés nem egy racionalizációs irányba megy át, hanem sokkal inkább egy szigorúbb megkötések erősebb rendi fejlődés irányába.

Utána jön a polgári fejlődés, amely Nyugat-Európában a városok logikája okán és tulajdonképpen az egész nyugat-európai fejlődés sajátossága okán egy sokkal másabb, nagyobb szabadságkörökkel rendelkező polgári fejlődést eredményez, míg a hatalom Közép-Európában már abba az irányba megy el, hogy sok apró kisnemes jelenik meg, addig Nyugat-Európában sokkal inkább a fejlődés, a társadalmi differenciálódás abba az irányba megy, hogy sokkal több polgári szféra jelenik meg (a városoknak, a városi szabadságnak a szférái), ezek fokozatosan terjednek ki.

Utána a modern kapitalista fejlődésben mind Nyugat-Európa, mind Oroszországnak a fejlődésében az expanzív fejlődésnek a lehetősége nyílik meg. Nyugat-Európa bekolonizálja Észak-Amerikát, Afrikát stb., az Orosz Birodalom fejlődésében ugyebár Ázsiának a különböző, távoli vidékeit fokozatosan kezdi bekebelezni. Közép-Európa az, amelyik nem tud terjedni semerre, és amely esetében ugyebár ez a fejlődési mintában a modern kapitalista rendszer kialakulásában nincs ahonnan felhalmozza.

Tehát a közép-európaiság ilyen szempontból eléggé érdekes alakulás, amely alapvető mintáiban hasonlít ahhoz, amit általános európai fejlődéshez veszünk. Az elején közel volt ahhoz, ami a nyugat-európai fejlődési mintának nevezünk, aztán utána fokozatosan közelített a kelet európaihoz, de köztességében, társadalmi fejlődésében viszonylag lemaradt, mert gyakorlatilag a fejlődés autonómiáját korlátozták a sajátos késő középkori történelmi fejlemények, kialakult, amit a második jobbágyságnak nevezünk, a városfejlődés lelassult, aztán utána a modern kapitalista fejlődés során nem tudott elegendő teret szerezni a felhalmozáshoz.

Míg Nyugat-Európa kolonizált és hódított, a világot maga alá hajtotta, Oroszország ugyebár a tipikus Kelet-Európa kiterjesztette Szibériára és más doméniumokra az uralmát, gyakorlatilag Közép—Kelet-Európának a saját erőforrásaiból kellett élni. Tehát a primitív felhalmozódás, ha Marx szavaival élünk, nem volt lehetősége. Tehát Közép-, és Köztes Európának a társadalomfejlődési és történelemfejlődési sajátosságait szerintem legjobban (és részrehajló vagyok, mivel nyilvánvalóan magyar írókat idézek legjobban) Szűcs Jenő vázlata Európa három történelmi régiójáról (könnyen elérhető mindenki számára) munkájában írja le.

Szerintem ez még mindig jellemzi a közép-európaiságot. Gyakorlatilag ezek a fajta történelmi fejlődési sajátosságai, amire még később rájött a kommunizmus öröksége is, az államszocializmus öröksége is, ez egy egyfajta történelmileg sajátos identitással rendelkező, sajátos fejlődési minták mentén alakuló térsége Európának, amely nyilvánvaló, hogy radikálisan különbözik, különbözővé vált a 15. századtól Európa más régióihoz viszonyítva, tehát a nyugati régióhoz viszonyítva. Lehetőségek és erőforrások szempontjából radikálisan eltért az orosz régiótól.

Tehát a tipikus kelet európai régiótól. Ebben a fejlődési sajátosságban igenis beszélhetünk történetileg kialakult, nem föltétlen könnyen körülírható Közép-Európáról, de ha megnézzük a World Values Survey, vagyis a Világértékek felmérésének a kutatásait, akkor látszik, hogy itt másfajta értékrendek mentén strukturálódó társadalmakról van szó, ahol a közösségiség, a kommunitárius értékek, a tradicionalitásnak, a stabilitásnak sokkal nagyobb értéke van, mint az individualista értékeknek, mint a változást támogató értékeknek.

Tehát különböző szociológiai mintákon is látszik, hogy ha összehasonlítjuk ezeket a részeket, sokkal nagyobb fontossága van például az egyháznak, a vallásosságnak, kevésbé támogatják a különböző más, teljes liberális értékeket (legyen szó azonos nemúek házasságáról, vagy más olyan tímusú mérésekről, amelyek így próbálják megragadni azt, hogy az egyének mennyire támogatják az egyéni szabdságot, az egyéni szuveranitást, az egyéni autonómiát versus a közösségi formákat.

Tehát ilyen szempontból igenis Közép-Európa nem csak arról szól, hogy most volna ennek politikai kifejeződése, a visegrádi négyek, tehát nem csak arról szól, hogy politikai célkereszteb kerül Nyugat-Európa részéről, hanem olyan típusú társadalomtörténeti fejlődési útvonalakról szól, amely ezeket a társadalmaknak a jelenlegi gondolkodásmódját, viszonyulását, önértékelését meghatásrozta.

Úgyhogy igenis Közép-Európa egy, akár történelmi fejlődés szempontjából jól közülírható régió, lásd Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról, vagy akár a modern eszköztárak szempontjából leírható a társadalmi arcér szempontjából, lásd az alőbb idézett World Values Survey.

Mindez jelzi, hogy igenis a közép-európaiság, még akkor is ha politikailag nem föltétlenül könnyen lenyelhető, de egy alapvetően tényként működő társadalmi értékstruktúra, kultirális örökség, és nyilvánvaló ennek a történetisége sem érdektelen, de viszont mindez jól leírt és körvonalazott.
 
 
​
4.
         
– Otto von Habsburg  „Zurück zur Mitte”  (Vissza a középpontba) címmel esszékötetet adott ki (Amalthea, Wien – München, 1991). .  „Nem olyan régen az utazó, aki Münchentől kelet felé indult, útján végig ugyanazt a képet látta maga előtt – írja.  A bajor fővárosból való elutazáskor a vonat még tele volt, útközben egyre többen szálltak ki és egyre kevesebben be. Salzburg és Linz között a fülkék már félig üresek voltak, Bécsbe már többnyire vagononként kettő—négy utassal érkezett meg a vonat. Az embernek az volt az érzése, ez itt a végállomás; mögötte áthatolhatatlan fal van, amely azt, ami a Duna térségének népeit annak idején összekötötte, most könyörtelenül szétválasztja. Bécs éppolyan kihalásra ítéltnek tűnt, mint Németországban Berlin a maga Falával.” (Közép—Európa, Páneurópa. Korunk, 1992.7.,  Józsa István fordítása.)
Ön 1989 előtt utazott rendszeresen – Bécsen túl?  Mi volt az Ön hozzáállása? A nyugatiak nagy része nem is akar foglalkozni a „történelemsújtotta, ronda Kelet-Európával” …?

– Egyrészt tisztázzuk, hogy nem mutattam rendszeresen egyetlenegy utamat 1994-ben és az pontosan Közép-Európát utaztam végig, és Közép-Európa nagyon élő volt. Ha az egyéni tapasztalatomat firtatjuk arra a vonatkozásra talán Közép-Európának a legkellemesebb fiatalkori tapasztalata az, Berlin, Prága, vagy akár Budapest, Pozsonynak az állomásain és főterein majdnem randalírozó, de mindenképpen nagyon jókedvű lengyel, cseh, cseh-szlovák, kelet-német fiataljai volt ez a tapasztalat.

Nyilvánvalóan a Kelet-Nyugat tengelyen nézve, a vasfüggöny rendszerében nézve nyilvánvaló, hogy a vasfüggönynek a határvidéke az egy ,,no-go-zone”-ként, ,,fehér zónaként”, térképen nem létező, értelmezhető zónaként lehetett elképzelni. Persze ez tény és való volt, hisz Európának a Nyugat-Európának a pezsgése, a vasfüggönyön túl levő Európának a pezsgése, vagy akkoriban már nyugatként definiált Európának a pezsgése tulajdonképpen egy dél-észak tengelyen lehetett értelmezni, és csak a vasfüggöny leesése után indult be jelentős kelet-nyugat irányú mozgás és ozmózis.

A kép, a vázolt kép egyértelmű volt, hogy Európának tulajdonképpen a földrajzi közepe és afféle alakban, amit ,,Mittel Európának” nevezünk, ez a fajta rendszer nagyjából tényleg egy picit az a tipikus határsáv volt, amelyben biztonsági szempintokból nem volt érdemes járni, és amely még lehet, hogy egy darabig megmaradt annak, és nem volt biztonságos járni.

Tehát Ausztria és Ausztriának azok a részei, amelyek, manapság, amit tapasztalunk az tulajdonképpen Ausztriának a centralitása, Bécsnek a centralitása, vonzereje, az már radikálisan átalakult. Tehát ez a fajta kelet-nyugat lejtőn azért már felértékelődött Bécsnek a szerepe is.
 


5.
​
– Fejér Ádám, a Szegedi Egyetem tanára szerint Közép-Európa: Goethe Ady, Tolsztoj. Tegyük rá ezt a három nagy nevet Európa térképére  – és már nem találjuk a hagyományos értelemben vett, régi Kelet-Európát.
​
A kolozsvári egyetem (ISSN 2734- 7818, ISSN-L 2734 – 7818) weboldalon közli kutatásaink eredményeit „Az én Közép-Európám” címmel.
​
Az E-kötet szerzői – erdélyi és más egyetemek diákjai, illetve szerzők itthonról és a nagyvilágból.   Abból indulnak ki, hogy „Közép-Európa” csak az elméletírásban létezik, „működik”, ezért a témában bármely szerzőnek interpretációkat kell nyújtania. Gondolati tér meghatározását keressük. Ön szerint melyik az a fogalomrendszer, amelyik a témával együtt fejlődik, és amelyik változatlanul eredményesen működhet?

– Nem tudom. Én igazából irodalmi kifejeződési formák kapcsán egyre kevésbé vagyok otthonos. Egyértelműen biztos, hogy vannak irodalmi önértelmezési formái is a közép-európaiságnak, de amennyire én ismerem, ebben én inkább nem foglalnék állást és nem tudok sokat mondani erről. Tehát inkább picit úgymond átlépném ezt a fajta kérdést.  
 


6.

– Magától adódik a kérdés: és az új európai kontextusban, a nagy történetben a   magyar történet? Pontosabban történetek, mivel nincs egységes magyar történet…
Való   és kellő -- a két értékelméleti alapfogalom. E két alapérték k9özötti feszültség élteti, motiválja az embert, amióta világ a világ.  Sokan használják és   boldog öntudatlansággal pengetik ezeket a fogalmakat -- saját hatalmi céljaikért.  Démosz, demokrácia – az ógörög, az őseredeti népfogalom, népakarat. A nagyközösség és a nagyon nagy közösség akarata. Akart céljai. Soha nem voltak egységesek. Most? Hogyan tovább Európa?
Arról kérdezném, kérdeznénk az Ön, illetve "A XXI. század" intézet véleményét, hogy az "Európai Egyesült Államok" impozáns fogalomnak milyen létezéstechnikákkal milyen újabb jelentéseit alakítja ki a 21. század?

– Nos, ez egy nagyon átfogó kérdés. Valószínűleg erre lehetne okosabban is válaszolni.
Alapvetően az európai egység a demokráciának a különböző formáinak a vitáját nem tudnám részletesen vázolni, de tapasztalatból láthatjuk, hogy tulajdonképpen az európai, ha az európaiságot megtestesítő politikai intézményrendszer és demokráciáról beszélünk, akkor ez egy eléggé bonyolult konstrukció.

Vegyünk egy egyszerű példát, amely nemrég egy picit zavaros helyzeteket okozott: az Európa Tanács és az Európa Parlament közötti viszonyt. Az Európa Parlament az elvben, az európai vélemények, démosznak a sokszínűségének a kifejezésére létrehozott fórum.

Míg az Európa Tanács egy olyan típusú racionális, bürokratikus szervezű rendszer, amely nem az Európai Unió kormánya, mert nem föltétlen a parlament választja meg, jelöli ki, és nem tükrözi ennek a parlamentnek a kötelező összetételét, hanem mintegy racionális testület, amely kormányozza Európát, és amely nem föltétlenül tükrözi az európai vélemények sokszínűségét, hanem az európai projektnek valamilyen fajta koherenciáját próbálja fenntartani. Most miről beszélek?

Arról, amiről biztosan már többen is olvastak, miszerint az Európa Tanács új beszélgetési formákat próbált érvényesíteni az európai tanács elrendelésében működő hivatalnokok esetében és egyáltalán az európai intézményrendszer keretein belül, amely minél több semlegességet kellett volna felmutasson, kerülje a karácsonyra, a keresztyén ünnepekre, a keresztyénségre történő utalást, kerülje a tradicionális családi formákra történő utalást.Tehát gyakorlatilag inkluzív nyelvezetként működjön, ami peresze, (elnézést a kifejezésért), ,,kiborította a bilit”.

Tehát a demokrácia deficit azért érdekes, mivel, ha az Európai Parlamentet megnézzük, nehéz lett volna, hogy az Európai Parlament egy ilyen típusú kezdeményezéssel jöjjön. Az Európai Parlament végsősorban a démosz kifejeződése, hiszen az ott jelenlevő különböző pártok, frakciók rendszere. Az, amelyik tükrözi Európának az összetettségét, sokrétűségét, sokszínűségét, és hát ilyen szempontból nyilvánvalóan az érdekes az az lett volna hogyha ez a fajta parlamentnek van valami elképzelése ezekről a dolgokról. Ehelyett a racionális, az Európát úgymond racionálisan mérnökként építő, és nem föltétlenül az Európai Parlament kontrollja, ellenőrzése alatt levő, tehát nem a démosznak az összetettségét kifejező rendszer jegyében és ellenőrzése alatt működő, vagy valamilyen szempontból kifejezni akaró testület hozta meg, és testület próbálta érvényesíteni ezt az új beszéd, ezt az új nyelvezeti formát, amely semlegességében volt bántó pontosan az európai sokszínűségnek a jegyében.

A konkrét történet csak példa volt, jelzi azt, hogy tulajdonképpen egyfajta démoszra való hivatkozás, demokratikus deficit hogyan működik egy ilyen komplex rendszerben a racionális, a koherens vezetési szándék sokkal nagyobb fontossággal bír, mint egy a demokratikus kifejeződés mentén kialakított irányfelvállalások.

Tehát mindenképpen azt lehet mondani, hogy van egy állandó demokratikus deficit, végsősoron az európai parlamenti választások, az Európai Parlament működése stb. Ez nem a klasszikus görög demokrácia logikájában fejez ki valamifajta népakaratot, hanem ez egy megszokott ritualizált formája annak a folyamatnak, amelynek során lejátszódjuk azt, hogy végsősoron a népszuveranitás, a népi megerősítés szükséges egy ilyen intézményrendszer működtetéséhez. De alapvetően ennek az intézményrendszer működése nem föltétlenül tükrözi azt a fajta összetettségét annak a népi szuverenitásnak, amely mögöttesen ott van (egy liberális-demokratikus filozófiát tükröz például az Európa Tanácsnak a hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, anélkül, hogy a különböző kommunitariánus, vagy akár önmagukat liberális demokráciaként értelmező rendszerek és szavazóknak a véleményének tere legyen).

Tehát tulajdonképpen ideológiailag a végrehajtó Európa egy eléggé aszerint megy, míg megválasztott Európa egy összetett, komplex ideológia. Tehát egy picit olyan, mintha Európában a demokratikus arról szólna, minthogyha a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy választott politikusokra bízzuk. Megmarad valamilyen fajta elit számára egy tevékenységként, amelynek a legitimitása stb. vitatható. E szempontból a démosz kérdése és az Európa építés kérdése picit ilyen ellentmondásokkal tűzdelt.

Hosszú ideje, nagyon sokan keressük a válaszokat ezekre a kérdésekre.
​




2023

​

 

Józsa István
AZ ÚJSZÖVETSÉGRŐL

​

Jakubinyi György érsekkel a Biblia szerkezetéről, az Újszövetség szövegének szerkesztéséről, értelmezéséről beszélgetünk.

​

1

​

​          — Az Ószövetség kialakulása több mint ezer évig tartott. Az Újszövetség könyveit az időszámításunk szerinti első évszázadokban írták. Az Újszövetség -- nem annyira értelmezéséről, hanem inkább szerkesztéséről most. Neves íróval beszélgettem -- „Az Újszövetség  tákolmány!” – fakadt ki. Aztán még sokáig kiabálva magyarázott. Nekem: egy sor kérdésem van és válaszom alig. 

          — „Az Újszövetség tákolmány” -- fakadt ki egy neves író. Nem bírálom. A Szentírás hivő ember számára – és az  vagyok – Isten Igéje, kinyilatkoztatás, a Szentlélek sugallta, és ezért tisztelettel kell kezelnünk róla.

 

          -- Angyali üdvözlet, Háromkirályok, József és Mária a gyermek Jézussal, a Madonna az újszülöttel – a művészet, az irodalom gyakori témája évezredeken át, sokszor megfilmesített helyzetek. Aztán már a Megváltót követhetjük. A kettő között -- óriási kihagyás, a Jézusról szóló könyvészetben, a műalkotásokban egyaránt. Jézus tanulóéveiről... hát nem tudunk semmit. Miért? Senki nem írta meg? Miért? Mit tudhatunk? Mit kell vagy kellene tudnunk?      
 
          -- Jézus tanulóéveiről. A négy evangélium között csak Mt és Lk ír Jézus gyermekkoráról, „gyermekségi evangélium” a szakirodalomban a nevük. Azért nem írnak a „tanuló évekről” – nevelő apja, Szent József mellett kitanulta az ácsmesterséget és gyakorolta -, mert a megváltásban nem volt szerepe. Az egyiptomi menekülés, a 12 éves Jézus a templomban az egyetlen, amit a két evangélista megemlít.

            Érthető, hogy az őskeresztényeket – és talán minket is – minden érdekelne az Úr Jézus ifjú korára vonatkozólag. Ezért keletkeztek azok a szentíráshoz hasonló „evangéliumok, cselekedetek, levelek stb.”, amelyek ezt a hiányt pótolták, de az Egyház nem fogadta el. Mivel olykor rejtegetni kellett ezeket az őskeresztény „lelkiolvasmányokat”, ezért görögül apokrifeknek (rejtett) nevezzük. Leghíresebb pl. a Protoevangelium Iacobi vagyis Jakab ősevangéliuma, amely a Szűzanya születését, leánykorát stb. hozza. Annak ellenére, hogy az Egyház nem ismerte el Szentírásnak, mégis hatására még egyházi ünnepeket is bevezettek apokrif és nem bibliai alapon: pl. a Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban november 21, Szűz Mária szülei, Szent Joakim és Szent Anna ünnepe július 26 stb.
 
 

          -- Az Újszövetség négy evangéliumból áll, Máté, Márk, Lukács, János evangéliumából. Mind a négy  Jézus történetét mondja el, illetve mondja újra. Miért kell ugyanazt a történetet  négyszer elmondani? Miért nem elég egyszer? Miért éppen négyszer? Miért nem kétszer, háromszor, ötször, tizenötször, vagy mondjuk  huszonkétszer? Több mint húsz evangéliumot ismerünk – miért éppen ez a négy?

          -- Kispap koromban kifigurázták a szónoki fogást, a fokozást: „Miért választott az Úr Jézus 12 apostolt? Választhatott volna kettőt, hármat, vagy akár 40-t! Ó, mily csodálatos, ő csak 12-t választott.” Hát igy vagyunk a négy evangéliummal is. Sok evangélium volt az ősegyházban, de a Szentlélek vezetésével csak ezt a négyet ismerték el, mint sugalmazott Szentírást. Különben a 4 szent szám vö. előbb a szent számoknál. A Jelenések könyvében is négy élőlény szerepel Isten trónjánál (Jel 4,6-8) és megfeleltek az őskeresztény szimbolikában a négy evangéliumnak:  oroszlán    bika,  ember,  sas. Az ember Máté evangéliumát jelképezi, mert a második Isteni Személy emberré levésével kezdi, a nemzetségtáblával. Az oroszlán Márk jelképe, mert a feltámadást jelenti. A bika Lukács evangéliumát jelképezi, mert áldozatbemutatással kezdi. A sas János, mert evangéliumát sasszárnyon Jézus isteni eredetéhez szárnyalva kezdi. Ennek a hagyományos keresztény magyarázatnak először Szent Iréneusz, vértanú lyoni püspök (140-202),  majd Nagy Szent Gergely pápa (540-604) adott hangot.  



          -- Ki választotta, kik választották ki éppen ezt a négy szöveget? Kinek, kiknek volt ehhez joga? Lehetősége? Vagy ahogy az Ószövetség kialakulása több mint ezer évig tartott, az Újszövetség is évszázadokon át?

          -- Mi Szentírás és mi nem Szentírás, azt az Anyaszentegyház Tanítóhivatala dönti el. Amikor tisztázni kellett hitkérdéseket, egyetemes zsinatokat hívtak össze. A zsinati döntéseket a pápa hagyta jóvá. Az I. vatikáni zsinat 1870-ben kimondta – hittétel, dogma rangra emelte – a pápa hit és erkölcs dolgában döntő csalatkozhatatlanságát és primátusát az egyetemes egyház fölött.

          A Szentírással kapcsolatban megkülönböztetjük: a kanonicitást, sugalmazottságot (inspiratio) és hitelességet (authenticitas). A kanonicitás azt jelenti, hogy egy szentkönyv része a Szentírásnak (a Bibliának) vagyis benne van a Szentírás kánonjában (a szentkönyvek listája). A sugalmazottság azt jelenti, hogy a kánonba foglat szentkönyvet a Szentlélek sugallta, és hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen (tehát lehetnek a Szentírásban nyelvi vagy történelmi tévedések!) A hitelesség azt jelenti, hogy a szentkönyvet az írta, akinek a nevét viseli, pl. Szent Máté az evangéliumát.
​
          Kezdetben csak helyi zsinatok foglalkoztak a kánonnal. Amit nem ismertek el, apokrif kategóriába került. Hittételként, dogma rangban csak a Tridenti Zsinat határozta meg a kánont 1546.04.08-án „Határozat a szent könyvek és a hagyományok elfogadásáról” címen. Miután felsorolja a Szentírás 72 könyvét: 45 ószövetségit és 27 újszövetségit, kijelenti: „Ha pedig valaki a könyveket egészükben összes részeikkel úgy, ahogy a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin „Vulgata” kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb mondott hagyományokat tudva és megfontoltan megveti: legyen kiközösítve.” (DS 1502-1504,  in: Heinrich Denzinger – Peter Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai,  szerk. Burger Ferenc, Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye – Szent István Társulat – Budapest 2004,372-373). Ebből következik, hogy csak a kánon és a sugalmazottság hittétel (dogma), a hitelesség nem! Tehát ha valaki azt mondja, hogy egyik szentkönyvet sem az írta, akinek ma a nevét hordja, nem eretnek, nincs kiközösítve, csak éppen szélsőséges nézetet vall. Eretnek azonban az, aki valamelyik szentkönyv kanonicitását vagy sugalmazottságát tagadja. Ez is csak a tridenti zsinat döntése óta. Pl. Szent Jeromos (347-420) csak a zsidó Ószövetséget és a görög Újszövetséget tekintette szentkönyvnek, az ószövetségi hét görögnyelvű (az ún. „deuterokanonikus”) szentkönyvet nem. Nem volt eretnek, mert akkor még a kánon nem volt hittétel!



          -- Mik voltak a válogatás kritériumai?
 
          -- A tridenti zsinat világosan meghatározza: A szentkönyvek listájába azokat a könyveket veszik be, amelyeket „mindenkor és mindenhol” szentírásként olvastak és olvasnak az Egyházban.



          -- És a néhány válasz: Az evangéliumok kiegészítik egymást. Mindegyik elmond olyan részeseményeket, amelyeket a többi nem. Négyszeri ismétléssel egyre jobban látjuk, érthetjük Jézus történetét.

​
​
2
​
​
          -- A National Geographic 2006. 4-es száma meglepte a világot azzal, hogy közölte Júdás evangéliumát. A lap szakterülete a természettudományok – de egy ilyen témát, úgy látszik, nem adtak ki a kezükből. Júdás másat ír, mint az évezredek óta ismert evangéliumok. Évezredek alatt bizony sok támadás érte a kereszténységet – Júdás evangéliumának mássága sem kérdőjelezte meg. A múló szenzációk szintjén maradt. Az Újszövetség szerkesztése idején ismerték a szöveget? Már akkor tudatosan hagyták ki?

          -- Az apokrifekről már volt szó. Ilyen apokrif a Júdás evangélium is, amely kopt nyelven maradt fenn és az eretnek gnosztikus hitet tükrözi. Már Szent Iréneusz, vértanú lyoni püspök (140-202) is említi, és eretnek könyvnek tartja. A szenzáció abban állt, hogy eddig csak utalásokat találtak, de a könyv csak az 1970-es években került elő máig nem tisztázott körülmények között. A tudósók a II-III. századra teszik keletkezését. A kanonikus evangéliumok megírásakor még nem létezett.


​
3


          -- A befejezés: János evangéliuma a Jelenések könyvével zárul. A görög „apokalypsis” jelentése „megmutatkozás”. A teremtő istenség megmutatkozása egyben a világ végét jelenti. Az Apokalipszis könyve lezárja a Bibliát, az egész kozmikus ívet.  A sokmilliárd év történetét. A Biblia azzal kezdődik, hogy: „Kezdetben” --  miben állt a teremtés. És zárul: az apokalipszis leírásával. A szerkesztésről. Hogyan született az Ószövetség és Újszövetség egysége? Ki, kik, hol, mikor, miért, hogyan szerkesztették egybe a két – kettő? – szöveget? Mik voltak az összeállítás szempontjai, kritériumai? Egyéb meghatározó körülményei?
 
          -- A teljes Szentírás (és benne az Újszövetség) az Apokalipszissel zárul, vagyis a Jelenések könyvével. A hagyomány öt könyvet tulajdonít Szent Jánosnak: az evangéliumát, három „katolikus” levelet és a Jelenések könyvét (Jn, 1-3Jn és Jel). Arra kérdésre, hogy „Hogyan született az Ószövetség és Újszövetség egysége? Hogyan szerkesztették egybe a két szöveget?”, a Szentírás kánonja tanulmányban találunk bőséges magyarázatot (in: Magyar Katolikus Lexikon, XII. kt. SzIT Budapest, 2007,984-989). Egész röviden: A zsidó Ószövetség három része: Mózes 5 könyve = Tóra vagy Törvény, Próféták (a történelmik könyvek és a próféták) és Írások közül az Úr Jézus idején már az első kettő lezárt gyűjtemény volt. Az Úr Jézus is így utal a Szentírásra: „a Törvény és a Próféták”. A keresztények a görög Hetvenes fordításban vették át a zsidó Szentírást, amely bővebb a zsidó ószövetségi kánonnál. Az Újszövetség iratai lassan gyűjteményekbe tömörültek: a négy evangélium, Szent Pál leveleit pl. hosszúság szerint állították sorba. Az Újszövetség 27 könyvből álló gyűjteményét először Szent Atanáz sorolta föl 367-ben (a 39. húsvéti körlevelében). Nyugaton ezt fogadták el 382-ben a római zsinaton, 393, 397 és 419-ben az afrikai zsinatokon. Azt csak találgathatjuk, hogy milyen kritériumok alapján állították össze a Szentírás könyveinek mai sorrendjét. 



          -- Szent Biblia – Isten igéje szent. Írott és szerkesztett változatát, a könyvek könyvét ki, hol, mikor, hogyan, miért nyilvánította egy és megváltoztathatatlannak? Szentnek? 

          -- Erre a kérdésre már válaszoltam: a Tridenti zsinat. 
 




Gyulafehérvár, 2019.10.06.

​

 

Józsa István
„​KRISZTUS UTÁN"

​

Jakubinyi György katolikus érsek „Éveid nem érnek véget – rövid  időszámítástan” címmel adott ki könyvet (Gyulafehérvár, 1998) – a könyv kapcsán időszámításunk kezdeteiről beszélgetünk. ’Krisztus után” –  mit is jelent ez a két szó?

​

 -- A Krisztus szerinti időszámítás nem Jézus születésével kezdődik – hanem mikor? Nem is Jézus életének 32-33 éve alatt, az élettörténet keresztre feszítéssel végződik -- mikor tehát? Jézus megalapította a kereszténységet úgy, hogy felkészített tizenkét embert, és azt a tizenkét embert elküldte a világba. Ezután keresztényüldözés évszázadai következnek. A krisztus szerinti időszámítás nyilván nem ebben az időszakban kezdődik — hanem mikor? Diocletianus császár uralkodása után  megszűnik a keresztényüldözés.

„Caius Aurelius Valerius Diocletianus, általánosan elterjedt néven Diocletianus császár (Salona, 244. december 22. – Spalato, 311. december 3.), eredeti nevén Διοκλής (Dioklész) 284. november 20. és 305. május 1. között római császár. Diocletianus uralkodása jelentette a történészek által gyakran a „harmadik évszázad válságaként” emlegetett, 235-től 284-ig tartó periódus végét. [1]

„Diocletianus császár rendelte el az utolsó keresztényüldözést (303-313), amelyet a legvéresebbnek tartanak a birodalom történetében. Halálát követően nem sokkal a kereszténység egyenlő jogokat kapott a többi vallással (I. Constantinus alatt), majd hamarosan már a kereszténység volt a birodalom legfőbb vallása. A Diocletianus alatti keresztényüldözésről pontos adatok csak gyéren állnak rendelkezésre. A számszerűségek többsége a kortárs vagy az utókor keresztény történetíróitól származik.” [2]
 
          -- Sajnos az Újszövetség nem ad pontos adatot arra vonatkozólag, hogy mikor született az Úr Jézus. Viszont az akkori szokás szerint megadja a történelmi koordinátákat: Augusztus császár idején születik a népszámlálás idején. Kb. 30 éves Tiberius császár 15. évében. Betlehemi „Aprószentek” Kr. e. 6-tól keltezni kell. Eszerint a hagyományos születésnap, Kr. u  1. karácsony és halála 33 évesen Kr. u. 33. nagypéntek nem áll. Mivel az Úr Jézus életkorára vonatkozólag nincs dogma/hittétel, bízzuk a tudósokra az időpont vitatását. Mindenesetre jelenleg a legvalószínűbb, hogy Kr.e. 6-4 között született, és Kr. u. 30. április 5-én nagypénteken halt meg a kereszten. Harmadnapra feltámadott.

          Sajnos kezdetben a keresztények is az éveket a Diocletianus féle keresztény üldözéstől számították (284.08.29-től). Dionysius Exiguus (Törpe Dénes) római szittya szerzetes apát (sz. Dobrudzsa, 470 kr. †Róma 550 után) volt az első, aki javasolta, hogy az éveket ne a keresztény üldöző római császár Diocletianus után számozzák, hanem az Úr Jézus születése után. Mivel Dobrudzsa Kis-Szittyaország (Scythia Minor) volt a IV-V. században, és a jelenlegi román hivatalos államtörténelem 2500 évet állít román jelenlétnek, Dionysius Exiguust a Román Ortodox Egyház (BOR) román szentté avatta Sfântul Cuviosul Dionisie Exiguul (Smeritul) (Szent Tiszteletreméltó szerzetes Törpe Dénes, az alázatos) néven 2008.07.09-én. Ő vezette be tehát a Kr. u . évszámokat, de lassan fogadták el a keresztény világban a X. századtól. Jelenleg ez az általános, de a zsidók, a muzulmánok és a kommunisták „időszámításunk évének” nevezik, hogy elkerüljék az Úr Jézus neve említését!
Hagyományosan a Római birodalom idején tíz nagy keresztényüldözést tartunk számon. A legnagyobb – és legismertebb – a Diocletianus császár idején (303-314) rendezett keresztényüldözés volt. Meg kell azonban említenünk, hogy – Ferenc szentatyánk többszöri bejelentése szerint is – korunkban folyik a legnagyobb keresztényüldözés!!!

​ 
 
          -- A római birodalom I. Constantinus császár uralkodása idején tért át a keresztény hitre, i.sz. 313-ban.
„Constantinus vagy Nagy Konstantin, teljes nevén: Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus; a keleti katolikus egyházakban és ortodox egyházban: Szent Konstantin (Naissus, kb. 272. február 27. – Nicomedia, 337. május 22.), a Római Birodalom császára.” [3] 

„Európában ma leginkább a - keresztény egyház vezető püspökei és a császár között lezajlott tárgyalásoknak és kiegyezéseknek köszönhetően - 313-ban kiadott Mediolanumi, ismertebb nevén milánói ediktumról, (amely a Római Birodalomban elsőként engedélyezte a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum elnevezésű keresztény hitvallásról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Kaiszareiai Euszebiosztól kezdve napjainkig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán - vagy még ott sem - vette fel a kereszténységet.” [4]

          -- Nagy Konstantin császár az első keresztény római császár. Igaz, hogy csak halálos  ágyán keresztelkedett meg, mert akkor ez volt a szokás: teljes keresztségi bűnbocsánattal azonnal a mennyországba jut! Addig katechumen = hittujjonc volt, tehát keresztény! Bizánc szentként tisztelti, mi katolikusok csak édesanyját, Szent Ilonát, a szent kereszt megtalálóját tiszteljük szentként. Sőt Kelet (Bizánc) megadja mindazoknak a szent uralkodóknak az „isapostolos” (görög), „ravnoaposztolicseszkij” (ószláv), „întocmai cu Apostolii„ (román), „apostolegyenlő” címet, akik népükkel együtt vették fel a keresztséget, Szent Konstantin, Szent Vladimir kijevi nagyfejedelem stb.

          De tegyünk különbséget: Nagy Szent Konstantin császár a 313-ban  kiadott milánói ediktummal türelmi rendeletet adott ki: A keresztény vallás bevett vallás lett, egyenlő a többi eddigi gyakorolt elismert pogány vallással. Tehát ezzel még a Római Birodalom nem lett keresztény állam. Csak azért említem, mert a milánói türelmi rendelet előtt 12 évvel, Világosító Szent Gergely pártus herceg, 301-ben megkeresztelte III. Trdát örmény királyt népével együtt, aki a keresztény vallást államvallássá emelte – tehát más vallást kizárt -, és ezzel Örményország lett a világtörténelemben az első keresztény állam 301-ben!

          Sajnos javítanom kell: „a 325-ben tartott első nikaiai zsinaton kiadott „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” csak a nagy Hiszekegy első részét, amely a Fiúra vonatkozik, határozta meg, míg a Szentlélekre vonatkozó részt a II. egyetemes zsinat (I. Konstantinápolyi 381) határozta meg, és adta ki a „hitvallást”, amelyet most niceo-konstantinápolyi vagy nagy Hiszekegynek nevezzünk és ünnepélyes alkalmakkor énekeljük a szentmisében.


​
          -- „Időszámításunk szerint”, vagyis „Krisztus szerint”  a 313. év  –  hát ki, hol, mikor, hogyan számította ki azt, hogy a… honnan számítva?...  pontosan a 313. évben vannak? Onnan kezdve követhetőnek, világosnak tűnik az időmérés – de csak onnan. Hogyan tehát?
 
          -- „Időszámításunk szerint” azok szóhasználata, akik nem tűrik Jézus Krisztus nevét. Akik elfogadják, azok „Kr. e. és Kr. u.” vagyis Krisztus előtt és Krisztus után jelölést használnak. Az előbb már rámutattam, hogy Dionysius Exiguus római szittya szerzetes vezette be a keresztényüldöző Diocletianus helyett az új időszámítást. Az előbb már kifejtettem röviden, hogy lehetetlen pontos időszámítást vezetni Kr. u.-tól. Tehát a mai időszámításunk közmegegyezés, konvenció.
 

​ 
          -- Jézust mikortól nevezhetik hivatalosan is „a Krisztusnak”, a kereszt által megváltónak?
 
          -- Szent Pál szerint a legrövidebb hitvallás: Jézus a Krisztus  (Fil 2,11) . Jézus héberül Jöhosuá = magyarosan Józsué, többen viselték ezt a nevet, jelentése = Isten a megváltó.  A Krisztus görög = felkent, héberül Másiách = az Ószövetségben Izrael királyát felkenték, tehát Messiás volt. A próféták jövendölése szerint a Megváltó ó lesz az igazi Fölkent, Messiás = Krisztus. Ezért a hitvallás Jézus Krisztus = azt jelenti, hogy elismerjük és hisszük, hogy a názáreti Jézus a megígért Megváltó, Fölkent = Messiás, Krisztus.


​​
          -- Hol, mikor, hogyan történt az új időszámítás bevezetése? Hivatalossá avatása…

          -- Az új időszámítás hivatalos bevezetése elmaradt. Egyszerűen a Dionysius Exiguus    féle  javaslat átment a köztudatba, és a X. századtól keresztény körökben általánossá lett. 


​
          -- I. Constantinus császár az Első Nicaeai Zsinaton az egyházatyákkal közösen elfogadta a „Symbolum Nicaeano-Constantinopolitanum” elnevezésű keresztény hitvallást -- a szöveg foglalkozik Krisztus időbeli elhelyezésével?  Az azutáni zsinatok? Valamely egyházi szinódus, értekezlet…?
 
          -- A 2. pontban már említettem, hogy az I. egyetemes zsinat 325-ben Nikaia-ban nem a „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” nagy Hiszekegyet fogadta el, csak annak első részét, a Fiúra vonatkozólag. A nagy Hiszekegyben az Úr Jézusra időmeghatározó vonatkozás csak ez: „szenvedett Pontius Pilatus alatt”. Ez a római lovag, Iudaea római tartomány helytartója Kr. u. 26-36 (prokurátor, nem proconsul), közismert antiszemita, csak a zsidó nagytanács nyomására egyezik bele Jézus Krisztus keresztre feszítésébe. Kezet mos, ártatlanságát igazolva. Tiberius császár száműzi. A hagyomány eltér: Egyesek szerint Svájcban halt meg (Pilatusberg) száműzetésben, de megtért, keresztény lett. Mások szerint pl. a kopt egyház szentként tiszteli.

          Tudtommal a nagy Hiszekegy időmeghatározásán kívül (Pontius Pilátus alatt) egyházi zsinatok stb. nem foglalkoztak az Úr Jézus életének időbeli meghatározásával.
 

​
          -- A Biblia azt írja, hogy az  özönvíz negyven napig és negyven éjjel tartott. Mózes negyven éves, mikor  Istentől a nagy feladatot megkapta. A zsidók vándorlása negyven évig tartott. Mózes a Sinai hegyen negyven napot és negyven éjszakát töltött – utána hozta le a kőtáblákat, a tízparancsolatot. Jézus a pusztában negyven napot töltött. A keresztre feszítés után negyven nappal következik a mennybemenetel. És a „negyven” egész biztosan más fontos szöveghelyeken is szerepel. -- Ön hogyan értelmezi a „negyven”-et mint szimbólumot? Az ember mindent a tízes számrendszerben mér – súlyt, távolságot stb. --, egyetlen kivételünk van: az idő. 60, 60, 24, 7, 4, 12 – próbálkozások sora, hogy megragadjuk, mérhetővé tegyük az időt. A Biblia tiszta sora mintha másat mondana. Ön hogyan értelmezi a „negyven”-et mint időmérő egységet?
 
          -- Közismert, hogy a Szentírásban vannak „szent számok”. A három szent, mert a Szentháromság száma: Atya, Fiú és Szentlélek. A négy is szent: a földi teljesség, a négy égtáj: észak, dél, kelet, nyugat. Akkor megértjük, hogy 3+4=7 a hét is szent szám: A Miatyánk 7 kérése: 3 Istent dicsőíti, 4 pedig a földi szükségletért könyörög. Az Úr Jézus 7 szentséget alapít, a bérmáláskor a Szentlélek 7 ajándékát adja. Vagyis: Az emberi természet rászorul a természetfölötti segítségre, hogy teljesítse a szeretet nagy parancsát, és ezért a 7 szentség, a Szentlélek 7 ajándéka teljesen megsegíti, hogy tudja a nagy parancsot teljesíteni. Különösen Máté evangéliumában gyakori a 7: az Úr Jézusnak 7 beszéde, nemzetségtáblájának 3x2x7 = 3x14 = 52 tagja van, és a szám kedvéért kihagy királyi őst! Ugyanakkor a 3x14 jelzi, hogy Dávid számértéke a héber ábécében DVD = 4+6+4 = 14, tehát Szent József, Dávid fia ősei számában Dávid király neve számértéke háromszorosan fordul elő!
A negyven nem jelent különösebben semmit. Igaz, gyakran a próbatétel ideje: a v álaszott nép 40 évi pusztai vándorlása, Mózes 40 nap és 40 éjjel készül a Sinai hegyen a Törvény átvételére, Illés  40 nap és 40 éjjel menekül a Hórebre, Jónás prédikációjára 40 nap marad Ninivének a megtérésre stb. Sőt az Újszövetségben is az Úr Jézus 40 napig böjtöl, amelynek nyoma Egyházunkban a Nagyböjt 40 napja. A bibliai alapon kívül nincs nyoma annak, hogy a 40 miért lett ilyen szent szám, ráadásul vezeklő, büntető előjelű.




​
Jegyzetek

[1] http:/ www.wikipédia.org/wiki/Diocletianus_római_császár

[2] I.m.

[3] http:/www.wikipédia.org/wiki/I._Constantinus_római_császár
​
[4] I.m.





Gyulafehérvár, 2019.10.06.

​

 

Józsa István
JANCSÓ MIKLÓS INTERJÚ

A VILÁGÁLOM PUSZTÍTÓ HATALMÁRÓL

​

​Jancsó Miklós filmrendező egyik védnöke volt az East Central European Festivalnak, amely Szom­bathelyen, 1995. május 26--28. között, a Center for European Studies, a HCA Liaison Office for East Central European Cooperation, illetve a szombathelyi tanárképző főiskola szervezésében került megrendezésre. Az előadások, majd az azokat követő kerekasztal-beszélgetés témája az emigráció volt, értve ezen a ki- és bevándorlást csakúgy, mint Közép-és Kelet-Európa értelmiségének “belső emigrációját’. A régió mintegy tucatnyi országából írók, újságírók, művészek, politikusok, társadalomtudósok találkoztak itt, és számoltak be saját tapasztalataikról. Jancsó Miklós filmrendezővel a régió határain belüli és azokon túli alkotói lehetőségekről, azok változásairól beszélgettünk -- természetesen a film kapcsán.
​
​

Józsa István: Abból kell kiindulnunk, hogy Közép- és Kelet-Európábán politika és művészet viszonya a század második felében, de tulajdonképpen a fasiszta ideológia uralmától kezdve tisztázatlan maradt; ez egyfelől egy bizonyos politikai kényszert jelentett, másrészt sokszor valóban heroikus vállalást az írók, művészek részéről. Az egyik következmény a kultúra berkeiben, magukban a műalkotásokban egy ingázás erkölcs és esztétikum között, amely országonként változó formájú volt ugyan, de elvi alapjaiban ugyanaz. Másrészt — és ez valahol természetes — megjelent az úgynevezett “tiszta”, politikai ideológiától nem szennyezett esztétikai értéknek a... vágyálma. Jancsó Miklós, Andrej Tarkovszkij, Szabó István. Néhány olyan — filmtörténeti jelentőségű — név, akik nem emigrációban kifejtett munkásságukban mégis közelítettek ezen eszmény felé.
 
Jancsó Miklós: Ez a három ember olyan korban dolgozott, mikor a nyílt állásfoglalás lehetetlen volt. Nemcsak megalkuvást jelent ez, magáról a film természetéről is szólnunk kell itt. A film ugyanis ritkán érinti a művészet határait, a film, amelyet a közönség néz, egyetlen és folyamatosan ugyanazon gonddal küzd. A pénz. A filmcsináló, a forgalmazó mindig ki van szolgáltatva valakinek, ha tisztességes, megkerüli a problémát. Tarkovszkij, Szabó, Jancsó, Ciulei, Pintilie — az ő filmjeikben a dolog természete miatt ilyen. Ha szerencsés volt a közeg, az ember nemcsak állásfoglalását, hanem világnézetét is kifejezésre juttathatta; arról a fajta filmről beszélek, amelyet mi ezen az égtájon forgattunk, amely elbeszélésben, formában más. Egy virágnyelvet használtunk. Az utolsó amerikai hullám előtt az volt a fontos, hogy a film realista legyen. A Csillagok háborúja óta ez a művészet a mese, az álom felé fejlődött. Ha addig a “valóság”, a szájbarágás volt a fontos — és nélkülözhetetlen — , ez a filmnyelv fölösleges lett, halott, akkor volt rá szükség, mikor a közvetlen politikai ráhatást kellett kikerülni. A régión kívüli befogadó oldaláról... Kitűnő példaként hozhatom fel Jörg Donner barátom esetét: finnországi, mellesleg svéd. Megnézte a Szegénylegényeket — hát ez egy történelmi film, mondta. 0 , a kívülálló már nem ismeri a nyelvezetét, a kódját. És ugyanez a helyzet a formával.
 

JI: A ''helyzetben'', a sokat emlegetett "helyzetben ’' határozott alternatívák kínálkoztak az alkotó számára: hogy behódol, hogy ellenáll, és vállalja ellenállása következményeit, hogy a hagyományba, a múltba menekül — lásd a történelmi regény “divatját” Erdélyben, a történelmi filmek számát a régió más kultúráiban —, hogy “belső emigrációba" vonul. Ezeket azonban tekintsük "csak" típusoknak, akadt ugyanis, aki másból is élt. Guido Aristarco azt írja Jancsó Miklósról, Szabó Istvánról, hogy a "rendszerben” tiltakoztak a "rendszer" ellen...
 
JM: Ugyanígy jó példa Ciulei és Pintilie is. Magamról... Hát nem volt más lehetőségem. Meg kellett teremtenem a magam nyelvezetét. Kitűnő ebben a tekintetben Szabó István. Megérdemelte az Oscar-dijat, és ne feledjük, hogy azután sem hagyta el Magyarországot. Tisztában volt, van azzal, hogy nemcsak politikai nyomással kell harcolni, hanem gazdaságival is. A klasszikus hollywoodi film esetében a rendező nem szerző, ő csak leforgatja az egészet, az ún. utolsó vágás joga nem az övé. A producer odaadja a művet az “editor”-nak, az vágja végül a felvett anyagot. Nálunk ez a rendezővel együtt történik — ott nem. Ez a fajta korlátozás erőteljesen megszabja, hogy ki marad felszínen. Itt most Szabó István az egyetlen, aki m indig minden bizalmat megkap; foglalkoztat, hogy írok róla egy könyvet.


JI:  "Magyar filmgyártás ’’ — él-e ez a fogalom, és ha igen, milyen értelemben?
 
JM: Van ilyesmi, de óriási nehézségekkel küzd. A közönségnek nem kell. Bacsó Péter Újra tan ú című filmje 80 000 nézőt vonzott, egy közepes amerikai film helyből 150— 200 000 nézőt jelent. Az amerikaiak lenyúlták a magyar piacot, nem tudom, ismerős-e már Kolozsváron ez a nagyon kifejező, új pesti szleng; “lenyúlni” valamit, az azt jelenti, hogy fe n trö l, könnyedén elkapni, elvinni, elcsípni. Nos, az amerikai film Közép- és Kelet-Európának ebben az átmeneti, ebben a gazdasági gondokkal küszködő korszakában különösebb ellenállás nélkül lenyúlta a piacot. A tény azonban nemcsak ezt a régiót minősíti, ez a “helyzet” világszerte.
 

JI: Siófokon idén május 12— 15. között zajlott a Határon Túli Magyar Filmesek 1. Fesztiválja és Vására. A tapasztalatok igen fontosak voltak mind a szervezők, mind a résztvevők számára. Ön szerint milyen szerepet tölthetnek be a határon túli magyarfilmesek?
 
JM: Először is a mozgókép természetéről. A filmesnek el kell döntenie, hogy profi-e vagy sem. A mozgókép mint kifejezési eszköz akkor él igazán, ha úgy használják, mint a tollat a jegyzeteléshez. Régi alapigazság ez. A mozgókép a kommunikáció egy lehetősége, és nem feltétlenül profi. Egyfajta beszéd magamnak, barátaimnak, a jövőnek. Bostonban, Cambridge-ben, a Harvardon filmet tanítottam két évig — ha lehet azt tanítani — , összesen hárman voltak, akik profik akartak lenni. Az ilyen filmeket nevezem én diákfilmeknek. Olyan kommunikációs termékeknek, amelyek elsősorban az alkotói önkifejezés céljából születtek. Hát ezért gondolom, hogy a határon túli magyar filmnek ma először is el kell döntenie, hogy profi akar-e lenni. Ha ma rákérdezünk, hogy milyen filmeket is vetítenek a mozikban, mire jutunk? Hát ezért mondom, nem biztos, hogy profinak kell lennie, alkotójának nem kell okvetlenül ebből élnie. Sokan azt hiszik, hogy igen, pedig ez ma egyszerűen nem feltétel az alkotáshoz.
 

JI: Tekintve a keretet, a "helyzetet", a feltételrendszert, amelyben az alkotó — azt mondtuk, film es — dolgozik, a művészet — filmművészet — mint kommunikációs lehetőség a szó szoros értelmében az egész világot átfogó hálózat révén terjedhet, egyáltalán élhet. Gondolok itt elsősorban az Internetre, de m ég inkább a napjainkban ugrásszerűen felfejlődött Video On Line-ra. Ez utóbbi már megalkotta az ún. hipertextuális újságot, a hipermediális újságstandot — az ember a világon bárhol, otthon, a számítógép előtt ülve megrendelheti az aznap reggeli New York Times címoldalát, kinagyíthatja a lap bármelyik cikkét —, a Video On Line segítségével bevásárolhat — a képernyőn megjelenik a bekapcsolt üzletek felkínált áruinak listája, számítógépen megrendelhetők, majd hazaszállíttathatók —, postai szolgáltatás, filmek megrendelése, tájékoztató az időjárásról, utazások megtervezése, videojáték stb., stb. válik lehetővé számára. Még az Internetet is felváltani látszik, mert az elsősorban angol nyelvű, bonyolult és technicizált, nem föltétlenül megbízható és lassú. A Video On Line bármely nyelven képes működni, alkalmazkodik a használójához, megkönnyíti a szolgáltatások igénybevételét, megbízható és gyors. És mindezt a helyi telefonköltség szintjén. Évi 300 százalékos fejlődést mutat, tíz percenként születik egy-egy új hálózat. Idén május 5-én került sor a cég európai bemutatkozó sorozatának budapesti rendezvényére. Óriási lehetőségek — mennyiben lehetnek ezek a filmgyártás, esetleg a határon túli magyarfilmgyártásfejlődésének elősegítői?
 
JM: Ez a világméretű kapcsolat, már maga az Internet először is ahhoz vezetett, hogy kiemelkedett egy új elit. Ez már helyből nemzetközi szinten képes kifejezni magát, pénze van, információs korlátái egyszerűen nincsenek, ma tehát ez a korszerű kommunikációs lehetőség. Ma az amerikai filmek uralják a világpiacot, a mindenféle “helyzetet”, ők minden politikai elnyomás nélkül és óriási gazdasági lehetőségekkel közelítenek ahhoz a “tiszta” esztétikai értékhez, amely ebben a régióban általában távoli vágykép volt csupán. Az amerikai filmek álomfilmek. Olyan álomról van szó, amelyről eddig el sem lehetett képzelni, hogy megvalósítható. Ha ez módomban áll, akkor már csak dolgozni kell, ha nem, akkora hendikeppel küszködöm, hogy energiáim nagy, sőt legnagyobb részét arra kell fordítanom. Most is van egy forgatókönyvem, amely a technika miatt nagyon sokba kerülne. Ha elektronika segítségével meg tudnám oldani, rendben lenne. Tudom, hogy primitíven hogyan lehet megcsinálni, de még így is rengeteg korlát áll előttem.
 

JI: Politikai, gazdasági? Más? "Helyzet” ma is van...
 
JM: Hát ma már tényleg nem lehet olyan egyszerűen meghatározni azt. Mikor az ország már a harmadik, sőt a negyedik világba csúszik át, banánköztársaság leszünk, mikor tudjuk a politikusokról, ki mennyit lopott, melyiküknek miért lenne börtönben a helye, hát a “helyzetet" tényleg nehezen lehet megragadni. A képzőművész számára ez a zűrzavar nem hendikep, a költő számára szintén, a filmes számára azonban nagyon is az. A legfőbb korlátom az, hogy nem is ismerhetem ki a korlátokat. Tizenöt évvel ezelőtt tudtam, hogy legfeljebb húszmillióból meg lehet csinálni egy filmet. Most...


JI: Az elektronika mennyiben segíthet? Megszületett a "virtuális valóság", a "második valóság ", és az a félelmetes, hogy beavatkozik az eddig egyetlennek hitt valóságos világba. Hogy az élet utánozza a művészetet, az a hetvenes-nyolcvanas években született és felfejlődött gondolat. Ma az első és '‘második'’ valóság együttélésében lenyűgöző az újabb technikai stb., stb. lehetőség, de az a döbbenetes, hogy már ma alig lehet megkülönböztetni-elkülöníteni az egyiket a másiktól. Michael Douglas legújabb filmje, a Disclosure már elsősorban az információ, a komputerekben tárolt információ dimenziójában játszódik. "Ott" — élet és halál kérdései dőlnek el, “Itt ” — a mindennapi élet, a látszólag barátságos párbeszédek szintjén nyoma sincs az egésznek... Hozzáteszem, semmiképp sem a művet igyekszem minősíteni itt, hanem a két valóság viszonyáról beszélek, mert hál annak a film hű elvi modellje.
 
JM: Maga a film végül is tennék, áru. Méghozzá nagyon is jövedelmező. Ma “ a” film, és itt elsősorban és mindenekfelett az amerikai filmet kell értenünk, a három legvirágzóbb illegális kereskedelem, a lány-, a kábítószer- és a fegyverkereskedelem után a negyedik helyen áll. Ma az amerikai filmen nem is lehet pénzt veszíteni. És míg más, hasonló volumenű befektetés hosszú lejáratú, ez nem. És ez ma már olyan iparág, ahova már befektetni is nehéz. Kialakult hálózatok vannak, azok egyrészt felosztották egymás között a piacot, másrészt azoknak a nagyságoknak a konkurenciájába kicsik nem tudnak beleszólni. Roppant jövedelmező üzletág. Nemcsak filmet készíteni nehéz, utána még következik az, hogy a zsúfolt piacon el is kell tudni adni. Standardizálni kell; ez a tornacipő itt rajtam Reebok, Dél-Koreában vettem, a világon bárhol megvehetem — ez jelenti azt, hogy standardizálva van. Nos, Amerikában az élvonal tudja, hogy kísérleteznie kell, eljátszik a “valóságokkal", számára ez nem jelent nehézséget. És ezt bele is plántálják a világ közönségébe. Hogy “mit kér a közönség...” Bennünket sokáig ez érdekelt, és odajutottunk, hogy nem kellünk neki. Ez az amerikai Ilim kialakítja, sőt neveli a maga közönségét! Minden szofisztikáit technika a rendelkezésére áll, hogy — álomból valósággá változtasson bármit. Hova vezet ez az út? Az ember nem tudja. Nézőként olyanok vagyunk, mint a viccbeli ember, aki az úton találkozik Jézussal. És a kérdésre — “Hova mész, fiam?” — nem képes egyetlen szónyi választ sem adni. Nos, ez a film tudja a választ. A győztesek, az erősek oldalán áll, a harmadik, a legkisebb fiú pártján. És a néző le is fordítja a maga életvitelében, amit ez a film akar; csak egyetlen példát: a volt Jugoszláviában, a harcok kezdetekor az emberek Sylvester Stallone hősének, Rambo jelmezének utánzataiba öltözve kezdték gyilkolni egymást... Szóval a világálom megvalósulva már nem olyan egyszerű. A fehér ember kultúrájának ez a vége. A világ nyolcvan százaléka ugyanis nem a szerencsés oldalon áll. Völgyessy Iván példáját hoznám fel arra, hogy hogyan is kell az egyszerű embereket öntudatra ébreszteni. Kaposváron egy gyár vezetősége az összehívott munkások elé állt, bejelentették, hogy a gyárat be fogják zárni. Egy munkás kérdéssel felelt: jó-jó, hogy most át kell képezniük magukat, de mondják meg neki, mire. Völgyessy válasza: uram, ön felnőtt, gondolkodó ember, ezt saját magának kell eldöntenie. — És itt megint az anyagi korlátokba ütközünk. Legkisebb fiam egy kitűnő amerikai iskolába jár; mikor kérték az iskolai étkeztetésért a díjat, napi egy dollárt, a szülőknek csak harminc százaléka tudott fizetni. Hova vezet az átképzés?
 

JI: Van-e olyan értékrendszerünk, amellyel védekezhetünk az ilyen típusú manipuláció ellen?
 
JM: Nincs. Nincs. És ez hatalmi kérdés. Esetleg akkor lesz, ha az a szűk elit újra és még inkább beavatkozik az emberek életébe. Ahhoz, persze, magas fokú képzettség és technikai lehetőségek kellenek. Egyelőre azonban ez a hálózat nem enged engem tágabb körben kommunikálni. És itt nem Közép- és Kelet-Európáról van szó, hanem a hatmilliárd emberből ötmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió... kilencszázezer elzárt emberről.





1995​

​

 

Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István

„ ...közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték... ” 
​
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT

​

Káli Király István író,  a volt Mentor könyvkiadó igagatója a kolozsvári egyetem bölcsészkarának diákjaival beszélget.

​

​​Szász Anita Barbara:
 
-- Hogyan indult írói pályafutása?
 
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.

 
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
 
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
 

--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
 
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az  enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
 

-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
 
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.

 
 
Fülöp Zsuzsanna:
 
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
 
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
 

-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
 
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.

 
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
 
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
 

-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
 
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
 
 
 
Gáti Júlia:
 
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
 
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
 

-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
 
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
 

-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
 
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
 

-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
 
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
 

 
Kiss Csilla-Boglárka:
 
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
 
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
 

-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
 
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
 

-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
 
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
 
  
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
 
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
 
 

Benedek Karola-Erzsebet:
 
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
 
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
 

-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
 
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
 
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
 
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
 

-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
 
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.




​2017

​

 

Tankó Anna
Csősz Enikő
Józsa István
​
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES KÁNYÁDI SÁNDORT

​

Kányádi Sándor Herder- és Kossuth-díjas költő, idén nyolcvanöt éves. Generációk nőttek fel a versein. Kolozsvárról Budapestre kényszerült – hát Budai otthonában kerestük meg. Életművéről, a megélt történelmi korszakváltásokról, gyermekverseiről, illetve további terveiről beszélgettünk. 

​​

Kányádi Sándor történetekből kifogyhatatlan és fiatalos lendülettel beszél.

            --Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?

            --Általában én dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném - nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály -, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon gazdaságosan fogalmazó költő, Ungaretti versét, melynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam - hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát s aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.

            Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból  adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? És azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikus, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, aki ’68-ban, Zürichben ezt mondta: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.

            A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak és bár kétnyelvűek voltak, de az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz, mert az a rész, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak találkozót. És egy szép udmurt - magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”  

            Aztán ezen mindig összeráncolják a szemöldöküket, mint egy bolsevik duma, tényleg az… akik elmentünk vacsorázni, diákok, tanárok meg nemzetiségi képviselők jöttek, mindegyiküknek ott volt Lenin elvtárs a hajtókáján. S kérdeztem, hogy miért. „Azért, mert neki köszönhetően matematikát, fizikát is anyanyelven tanultunk.” 

            Kuzebaj Gerdnek - aki az udmurtiak Kós Károlya, Kodály Zoltánja s Cseh Tamása volt, építész volt, folklór-gyűjtő, valamint gitáros és költő -, volt egy szerelme, Oki Asalcsi. Oki Asalcsi orvostanhallgató volt Moszkvában, nyilván oroszul tanult. És amikor Kuzebaj Gerdet letartóztatták, akkor Oki Asalcsi, aki addig verseket is írt, összesen harminchatot, letette a tollat és többet nem írt, hanem gyógyította az ő népét a traumából, az egyiptomi szembajból. Amikor Oki Asalcsi múzeumában jártam, ami a rendelőjéből van kialakítva - az orvosi hagyatéka nagyobb, mint a költői-, arra gondoltam, hogy milyen nagy bátorság kellett egy olyan lánynak, akinek szerelme le van tartóztatva ahhoz, hogy elhallgasson.

            Mert én is, amikor ’52-ben kezdtem rájönni, amint mondtam, hogy nagy különbség van aközött, amit tanulunk, és ami a gyakorlatban van, abbahagytam az úgynevezett proletár verseket, mert egyszerűen nem tudtam írni. S mindegyre felhívattak a pártbizottsághoz, hogy „Az elvtárs miért nem ír? Az elvtárs írjon! Az elvtárs tehetséges.” – én azóta úgy számítom, mondhat akárki, akármit, hogy én tehetséges vagyok. „Írjon – mondták –, mert az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni.”  És én nem nagyon tudtam írni. Én is elhallgattam, de aztán megjött a hangom.

            És akkor én írtam egy ilyen verset is, hogy Oki Asalcsi balladája: „vannak vidékek kietlen/
messziségekbe veszetten / vidéki az őshitnek / ahová utak nem visznek / de eltalál visszaréved / behunyt szemmel is a lélek / nyomra lel a szó a dallam / kötése köt oldhatatlan / csángónál is / csángóbb éren / oki asalcsi nővérem / véremmel egy vér ki verset / két megyényi népnek szerzett / két megyének két kötelnyi / verset s utána letenni / váltani a tollat késre / sztetoszkópra és szikére / megmaradni néma társnak / híven ahhoz kit bezártak / kuzebáj gerd csöndjét önként / vállalni de nem az önkényt / életen át hallgatással / dacolni az elnyomással / köldök-néző európa / honnan is tudhatta volna / nem lett belőle botránykő / mért nem dalol a votják nő  csak ki érte csak ki élte / s két megyényi kicsi népe / csak ők tudják csak mi tudjuk / még álmunkban is motyogjuk / el mert hallgatni s gyógyított / meghódoltat és hódítót / életen át hallgatással / szembeszállt az elnyomással / csángónál is csángóbb áron / oki asalcsi nővérem / két fényképed csokor versed / ennyid maradt rám s a merszed / hogy legalább a családnak / elmondjam a balladádat.”
            Ebben benne van a változásokhoz való viszonyom.


            --Mi hozta meg aztán újra a hangját?

            --A történelem történt úgy. Lassan eljött az ’56, amikor is nagy szerencsém volt. ’56-ban több mint 50 barátom és ismerősöm került börtönbe. Én ezt úgy úsztam meg, hogy ’56 nyarán a központi bizottság előtt azt mondtam, hogy nem írhatok addig európai verset – mondtam ilyen nagyképűen -, míg nem jártam Párizsban és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. ’56 őszén aztán elküldtek engem egy romániai íródelegációval a Szovjetunióba. Úgyhogy én október 26-án Moszkvában szálltam le a vonatról és ott voltam egy hónapig. Nem csak Moszkvában, hanem Örményországban is jártam, így kimaradtam az otthoni eseményekből és nem kerülhettem börtönbe.


            --Mi történt azalatt az egy hónap alatt?

            --Rengeteg gyönyörű helyen jártam. Jártam Jasznaja Poljanában, Tolsztoj házában, voltam Péterváron, akkor a Majakovszkij Múzeumban, Moszkvát megnéztem, Örményországban voltam.

            Aztán a repülőgépen, mikor mentem Jereván felé, találkoztam a fiatal Guliával, aki írt egy ilyen regényt, hogy Tavasszal. És ott kiderült, hogy az ő apja, Dmitry Gulia a legnagyobb abház író. De a fia is, ő oroszul írt, mert úgy jobban lehet érvényesülni. Én a kevéske orosz szókincsemmel összevesztem ott vele.  

            Ekkor az történt, hogy a repülőgéppel ott kellet éjszakázni Szuhumiban, és mi már be is rendezkedtünk egy kaszárnyába éjszakára, amikor jött a hír, hogy az egész társaság, egy négytagú bolgár és egy négytagú romániai meg van hívva az öreg Dmitry-hez. És ott állt, egy olyan idős, mint én most, az öreg Dmitry és a felesége és sírtak. „Drága rokon!” – mondták, ugyanis ők tartják a rokonságot. Mert egyetlen haza a nyelv, egyetlen hazánk ez a magyar nyelv. Több tízezer éven át jöttünk, a megtanulhatatlan saját nyelvünkkel, amit gyarapítottunk s mindig saját képünkre, hasonlatosságunkra formáltuk azt, amit átvettünk. Nem voltunk soha tulajdonképpen nagyhatalom. Még az Árpádok idején sem. István király intelmeiben az van, hogy az egynyelvű ország erőtlen. Tehát egy toleráns, minden más nyelvet megtűrő volt a Magyar Királyság. Most legyünk egy kicsit antiklerikálisak, nagyon érdekes, hogy a Szentkeresztúr- és a kolozsmonostori apátság az Árpádok alatt több pápai tizedet fizetett, mint Franciaország. Mert Európa soha nem szeretett minket, mindig kilógtunk Európából. Cserébe elláttak szentekkel, olyan dicsőségesen mondjuk, hogy egyetlen egy uralkodói családban a világon nincs annyi szent, mint az Árpádoknál.  Nem voltunk nagyhatalom, szolgáltunk szinte minden birodalomnak, de mindig volt annyi képességünk - mert hol vannak ezek a nagy birodalmak? -, hogy a képviselőnk benne legyen a központi bizottságban. Egyetlen hazánk van, és ez a haza van Dél-Amerikában is.

             Voltam aztán egy „turnén” ’81-ben, 35 találkozót tartottam Vancouvertől egészen Buenos Airesig, de egyre vagyok büszke: egy cent adósság utánam nem maradt, amit adakoztak az esteken, abból futotta repülőjegyre. Egy ballonkabátot vettem három hónapi keresetből a gazdag Amerikában, de annyit láttunk, hogy ha angolul tudtunk volna, spanyolul tudtunk volna, és milliomosok lettünk volna, akkor se láthattunk volna ennyit. Mikor hazajöttem az otthoni tévében azt is mondtam, hogy erre a meghívólevélre én akkor is elmentem volna, ha gyalog kelek át az Atlanti-óceánon.
            Én összekötöttem őket Székelyfölddel.

            Vancouverben, fönn északon, Kanadában, az indián rezervátumban kétszintes házakban laknak. Sohasem láttam annyi szomorú embert, mint abban a rezervátumban. Ők nem is tudják, hogy szomorúak. A rezervátum tisztviselőnői nem tudtak a nagymamával beszélni, mert a nagymama nem tudott angolul, és ők főiskolát végeztek, de angolul. Kérdeztem, hogy a törzs nem nehezményezi, hogy a rezervátum vezetői nem beszélnek az anyanyelvükön? - De igen. És akkor mit csinálnak? – kérdeztem. Azt mondta, hogy esti tanfolyamon tanulnak. Kértem, hogy számoljon el tízig! Hatig tudott. Amerikában a szerzetesek verték a gyerekeket szünetben, ha törzsi nyelven beszéltek. Ugyanúgy - ezt a volt finnországi nagykövetünk, Jávorszky Béla mondta, hogy Finnmarkban van a finn Csángóföld. Ott is verték a gyerekeket a tanárok, ha szünetben finnül beszéltek. Meg kell mondanom, hogy Moldovában nagylelkűek voltak, egy lejt kellett fizetni, abból kávéztak a tanárok. (nevet)


            --Ön hogyan osztaná szakaszokra életútját?

            --Először is: én nem korszakolnám. Ott van a dátum mindegyik versem alatt, kivéve az úgynevezett gyermekversek alatt, habár a Napsugárnál nem volt ilyen, hogy gyermekvers, felnőtt vers, csak vers. És azon kívül az volt a szempont világéletemben, hogy az én négy elemis, de nagyon művelt, olvasott édesapám is megértse nagyjából azt, amit én írok. Nem szoktam korszakolni. Egyszer azt kérdezték Kolozsváron a diákok, hogy a mai modern magyar költészetből kit tartok én mintaképemnek. Akkor már majdnem azt mondtam, hogy Weöres Sándort, mert ő tényleg nagy költő és nagyon is lehet példakép, de ilyenkor, amikor nem őszintét mondok, akkor valaki meghúzza a kabátomat, vagy az ördög, vagy az angyal, és azt mondtam, hogy Petőfi Sándor. Mert azt írta 19 éves korában „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! / Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött mig őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt;” S kicsit később, ugyanebben a versben írja, hogy: „Ezt én tudom – mikép nem tudja más –/ Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!” Na, ilyet csak a nagy Shakespeare Vilmos szokott írni jobb óráiban, s ezt Petőfi 19 évesen írta. Jártam úgy is egy piarista kollégiumban, hogy arra kértek engem, szerettessem meg Arany Jánost a gyerekekkel. S most már nekik is igazuk van. Mert azt mondom, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;” Kiröhögtek. Egy szót sem értettek belőle. És akkor elmagyaráztam, és azt mondták, hogy tök király, zsír. Tudomásul kell venni, hogy a nyelv is változik. Az Arany János-i komótosabb, tradicionálisabb, Petőfié ma is modern. El kell olvasni az Úti jegyzeteit, sokat tanulhatnának belőle  ma is.


            --Mint említette, a Napsugárnál nem tettek különbséget   felnőtt- és gyermekvers között.   El lehet-e egyáltalán különíteni a kettőt?

            --Nálunk az volt, hogy vers, vagy nem vers. Én még soha azt magamról, hogy költő, nem mondtam. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes biztonsággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor ő is magát. Ha majd az utódok, az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, nem is azt mondom, hogy elolvasni, hanem meghallgatni, mert akkor már nem írnak talán, valószínűleg lesz egy analfabéta magaskultúra, hangos és látványos. És a vers visszahelyeződik homéroszi, Balassi Bálint-i jogaiba, mert a könyvnyomtatással úgymond száműzték a verset a könyvbe, és ennek meg is kellett történnie. Mert mi lett volna, ha a szerzetesek azt mondják, hogy mi továbbra is kódexeket másolunk? Nem. Most ennek is, a gutenbergi korszaknak is vége van.

            Visszatérve a gyermekversekre… itt van például az „Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. / Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerteszét, / S hallgatom a fák lehulló /Levelének lágy neszét.” Döntse el leányom, hogy ez felnőtt vers vagy gyerekvers! De egy dolog biztos, hogy ezt mindenütt mondták egész Amerikában, a harmadik generáció is.

            Én egyszer azt mondtam a gyermekeknek, hogy tanuljunk meg egy verset.

            A Napsugárban József Attilára emlékeztünk és azt ajánlottam, hogy tanuljunk meg az ő emlékezetére négy sort. Ez pedig az volt, hogy „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok”.  Erre jött egy tudós, és azt kérdezte tőlem, hogy „Sándor bátyám, nem tudod ki volt az, aki a legnagyobb magyar egzisztencialista verset elbagatellizálta gyerekeknek?” Hát – mondtam - ez én voltam. Téged József Attila két lábbal billentene fenéken – mondta. Elhiszem, hogy ez a legnagyobb magyar egzisztencialista vers, de ha azt mondod a felnőttnek, hogy rajzolja le a semmit, az azt mondja, hogy a semmit nem lehet lerajzolni. A gyermek azonnal kitalál valamit, és rajzolja. A jó vers pedig olyan, mint a jó lábbeli. És amikor az édesanya jó anyagból vesz cipőt, akkor egy-két számmal nagyobbat vesz, hogy nőjenek belé a gyermekek. Hát ez egy olyan lábbeli, hogy öregasszony, öregember korotokig nőhetnek belé.  Ez is gyermekvers, ha akarjuk. Csak bele kell nőni.


            --Elek Apó Kútját már több helyen is felállították, határon innen és túl. Mesélne erről a kezdeményezésről?

            --Kinéztem a Döbrentei térre és arra gondoltam, hogy ennek a magyar nemzetnek két apója volt: Bem apó és Elek apó. Az egyik a szabadság jelképe, a másik az igazságé, mert igazság csak a mesékben van. És a polgármesternek mondtam, hogy én ide szeretnék egy kutat. Elek apó kútját. Ne ijedj meg – mondtam -, nem kerül a magyar adófizetőknek semmibe. És aztán mentem az iskolákba, óvodákba, ahol találkozó volt, és azt mondtam, hogy aki lemond egy gombóc fagyiról, egy üdítőről és beteszi az árát a tanárnő tányérjába, az részvényese a kútnak. Fél év alatt összeszedtem a kútra valót, négy évbe telt, mire engedélyezték. Tudtam, hogy ebből járvány lesz. Melocco Miklós barátom, aki szobrász vállalta, hogy ő megadja az arculatát, és az is van a kútra írva, hogy Elek Apó Kútja, ott van egy plakett, amit Gergely István készített, mellette van egy kis gyíkocska, és ha megnyomják a pedált, akkor a gyík szájából folyik a víz. A vállában pedig van egy klasszikus oszlop, amely a szobrász szerint azt hivatott közölni, hogy a népköltészet is csak a klasszikus költészet segítségével juthat érvényre. Volt még annyi hely, és oda felírtuk, hogy „Azok emlékére, akik nem lehettek Elek apó olvasói: az 1956-os forradalom gyermekáldozatainak hargitai kőből, óvodások, iskolások ezreinek adakozásából.”  Amikor 33 éves koromban először Budapesten jártam, a Kerepesi temetőben láttam egy elég nagy parcellát, ahol csupa ilyen név volt, hogy Kis Jánoska, élt hat évet, meghalt a hazáért 1956-ban, október, november… Mind áldozatai a forradalomnak, akiket vagy a gondatlan, felelőtlen felnőttek küldtek ki, hogy tank elé vessenek egy molotov koktélt, vagy egyszerűen rájuk omlott a szétlőtt ház… Akik soha nem járhattak iskolába, és nem lehettek Elek apó olvasói. Az ő emlékükre.  Van Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen és Nyársapáton is. Mindenhova küldtem a plakettet, azt mondtam: „Gyerekek, ezt a  követ a Hargitáról hoztuk, a soproni is a Hargitáról van és lesz egy a Nógrád megyei Bercelen, azt már a kápolnásfalviak és a Nógrád-Berceliek (ez testvér település) hozzák létre, én csak a plakettet fogom adni és ha minden jól megy, akkor lesz Déván, Csaba testvér gyermekeinek Gyimesfelsőlokon is.”

            ​S egy kutat szeretnék még Homoródfürdőn. Ez egy nagyobb vállalkozás, már megbeszéltem az otthoniakkal. Homoródfürdőn van a régi, a Mária forrás. Petőfi Sándor halála előtt kb. egy héttel ott ebédelt. Egressy Gáborral színészbarátjával onnan ment Marosvásárhelyre, aztán Marosvásárhelyről Keresztúrra, Keresztúrról Fehéregyházára. Itt vége. Tamási Áronnak én csorgattam tele a poharát 1956 szeptemberében, föl is van írva, hogy ott volt megszállva, a hatos villában Tamási Áron. És Tudor Arghezi, a nagy román költő nem tudta, hogy ki volt. A 19. században született és a 20. század nagy román költője. Amikor 82 éves volt, szerencsém volt meglátogatni, s kérdezte, jött reszketve felém, hogy tudok-e románul. Mondtam, hogy tudok. Azt mondta „én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást”. S akkor elmondta nekem Ákostófalvától föl a Homoród mentén az össze falunevet magyarul, mert ő gyerekkorában három boldog nyarat töltött Szentegyházán. Azt szeretném, ha lenne egy ilyen a Mária forrásnál, fölírni, hogy Tamási Áron mikor járt ott, egy vers magyarul, németül, románul; Arghezit, mikor járt ott, egy vers, románul, magyarul, németül, mert ez a három nyelv volt Erdélyben. Az Arghezi-vers így van: Szomjas vagyok. „Tengődöm lassacskán, Ehetném, ihatnám, / De nem mondhatom mégse meg / Akárkinek, / Milyen étel, milyen manna / Táplálhatna. / Van kenyerem és van borom, / Telt kas az udvaron. / Gyümölccsel a kertem / Roskadásig telten, / Szinte nem fér a fán. / Tehenem csordaszám / S nehéz tőgyekkel: / Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell. / És az árva méhes / Sem éppen szegényes. / Még tavalyi mézem / Is van, ha megnézem, / Tele kamráimban. / Mindenből elegem van. / Jóból és rosszból: kazlak. / éhes, téged szomjazlak.”  Tamásitól pedig ezt: „Az irodalom, a művészet embereinek mindenkor, minden körülmények között, akár a politika hóna alatt is, a népeket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük.” S ezt is három nyelven felírni. Nyáron szeretném ezt megcsinálni.
                                                                                       



​2014​

​

 

Rill Izolda Krisztina
Sárosi Renáta
Józsa István

A BARABÁS MIKLÓS CÉH 20 ÉVE
Beszélgetés Kolozsi Tibor elnökkel és Sipos László alelnökkel
​
​

 --A Barabás Miklós Céh, a hazai magyar művészek szövetsége történetét  1929-től  2009-ig    feldolgozta Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című könyvében (Barabás Miklós Céh, Kolozsvár, 2009).  Ki beszél ma a második, 1944, vagy inkább 1948 – 1989-es  szakaszról? Tetszik vagy nem tetszik,  milyen örökséget hagyott maga után? 
 
Kolozsi Tibor: Ebben nem igazán tudok állást foglalni, mivel 1944 - 1989 között a Barabás Miklós Céhintézményesen nem működött. Fontosnak tartom kiemelni, hogy annak a hagyománynak vagyunk a folytatói, melyet Kós Károly, Bánffy Miklós és Szolnay Sándor neve fémjelez. Még mindig a helikoni munkaközösség hagyományainak folytatásában vagyunk érdekeltek. Azok az irányelvek és szükségletek, amelyek 1929 -ben mozgósitani tudták az akkori művésztársadalmat, ugyanúgy érvényben maradtak. Az erdélyi, magyar képzőművészeknek az egyetemes értékekhez való felzárkozásának egyetlen módja,  ha folytatják elődeik munkáját. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a művészetet is importálható áruként kezeljük.
Sipos László: Ez nem igazán az én tisztem, hogy elmondjam. Tulajdonképpen annyit tudok mondani, hogy legyen erdélyi, legyen magyar művész, s igazodjon az elődeinek a munkáihoz, használja fel, illetve folytassa azokat. Az ’50-es évek után jött a szocialista realizmus, amely kissé kisiklás volt, de azért állíthatom- és az Irodalomtörténet is azt mondja- hogy az erdélyi művészet van olyan nívós, mint az erdélyi irodalom, csak nincs annyira a platzon. Nyílvánvaló, hogy néhány papírlapot könnyebb lenyomtatni mint festményeket, szobrokat, grafikákat. Fontosnak tartom, hogy  alkotó módon felhasználni ezeket a munkákat. Ebben a korban, az internet korában, hamarabb eljut az emberhez egy amerikai vagy francia művész, mint az ami például Székelyföldön történik. S ez a legrosszabb. A divat. Ami a leghamarabb megy ki a divatból. De ez nagyon közel van még hozzánk. De tudnék mondani olyan erdélyi művészeket akik  igazán az erdélyi, illetve európai művészetben ott vannak, és nem azok akik a divatos trendhez igazodnak, hanem akik valójában a szakma ismeretével és tiszteletével gondolkodásra és állásfoglalásra késztetnek. 

 
          --1994-től új szakasz kezdődik a BMC történetében is  -- húsz év eltelt, lezárult, ezzel értékelhető, sőt értékelendő.  Kolozsi Tibor  szobrászt, a  BMC elnökét   és  Sipos László festőművészt,  a BMC alelnökét ezért kérdezem. 
          --Az új BMC- elnök Jakobovits Miklós. Jó szervező, akinek tulajdonképpen a nullától kellett indulnia. Mik voltak a kezdeti nehézségek? Hogyan oldották meg azokat?     

K.T:A céhet meg kellett alapítani mint jogi személyt, be kellett jegyezni, statutumot kellett neki kitalálni, vezetőséget  kellett választani,  több éven keresztül arra törekedtünk, hogy székházat is szerezzünk a céhnek, ami végülis sikerült, mert most van székháza, galériája, és mondhatni, mindez működik. Igaz, hogy önkéntes munkával, hiszen még nem tudtuk azt elérni, hogy fizetett alkalmazottaink legyenek, tehát mindenki, aki a céhnek dolgozik, az önkéntesként teszi.  Szükséges megemlitenem, hogy az 1994-ben  újraalakult Céh első elnöke Kancsura István, 1997-től  2012-ig azaz haláláig Jakabovits Miklós elnöklete alatt zajlottak az emlitett események. Az egyik legfontosabb mozzanat a 5005-ös november 18-án zajló székházavatás. Innen kezdődően már Németh Júlia szervezésében havi rendszerességgel nyiltak kiállitások székházunkban. Ha a neveknél tartunk akkor föltétlen ki kell egészitenem a listát a kezdeti erőfeszitések szereplőinek felsorolásával. nem szabad megfeledkeznünk, az emlitett Kancsura István, Jakabovits Miklós és Németh Júlia mellett Simon Endre, Murádin Jenő, Károly Zöld Gyöngyi,Veress Pál, Novák Ildikó, Dobribán Emil nevéről sem. A kezdeményezésekben nagyon fontos szerep jutott a hajdani Barabás Miklós Céh tagjainak, akik átmentették a céh szellemiségét, itt elsősorban Abodi Nagy Béla, Anrásy Zoltán, Kós András személyére gondolok.
S.L:A kezdeti nehézségek máig tartanak. Elsősorban nagy dolognak tartom azt, hogy van egy székházunk, mert van egy központja, ami bár nem nagy, de mégiscsak egy Céh. A két világháború között a BMC székháza a mai Képzőművészeti Egyetem festészeti műterme volt, amelyet Szolnai Sándor, Kós András, és Szervátiusz Jenő hoztak létre. Ezt sajnost  sajnos a város eltulajdonította és nem lehet visszakapni. Érdekes hogy a két világháború között létrejöhetett egy ilyen építmény, központ, és most adott a Református Egyház kölcsön egy épületet kijavítani, és itt kiemelném Dávid Ibolyát, aki a székházavató ünnepség díszvendége volt és nagyon sokat segített nekünk. Anyagilag, viszont, gyengén áll a céh, például időnként nincs fűtés, illetve van egy réteg, amely támadja is.
 

          --Kik támadják? Miért? Mik voltak ennek a szakasznak a kiemelkedő fontosságú  eseményei?

K.T: A dolgok fokozatosan történtek. Előbb a céhet be kellett jegyezni, székházat szerezni, aztán időnként kiállításokat szerveztünk, illetve fontos mozzanat az is, amikor a székház abba a stádumba került, hogy betudtunk költözni -- ennek pontosan tíz éve. A felsorolt eredményeket nagyon küzdelmes munkával sikerült megvalósitani,  az érdemeket a több rendbéli vezetőség, az űgyünkben szorgoskodó tagság, valamint a minket támogató intézmények és magánszemélyek közös érőfeszitése között lehetne szétosztani. Nem szándékom felsorolásban bocsátkozni,  mivel a szóban forgó periódust felidéző részletek fellapozhatók a Murádin Jenő művészettörténész „A Barabás Miklós Céh 1929 – 2009” című, a céhünk 80-dik évforduló alkalmából megjelent kiállitási albumában.
S.L: A legkiemelkedőbb a sepsziszentgyörgyi ünnepi kiállítás 2009-ben, ami nagy öröm volt, hiszen ebben az évben a BMC 80 éves volt. Fontosnak tartom, hogy ne azt nézzük, hogy mi a divat mondjuk Velencében vagy  Berlinben, hanem hogy mi az az állandó, maradandó értékrend amihez a két világháború között sikerült igazodnia az erdélyi magyar képzőművészetnek. A mai fiatalok, és nemcsak ők, hamar megtalálják az interneten keresztül a munkákat, illetve ezen keresztül fejlesztik is magukat, viszont nem ezek- vagyis nem mindig ezek- a legértékesebbek, legmozgékonyabbak és leghatékonyabbak.
 

          --Miket tartanak legfőbb eredményeiknek?  

K.T: A BMC kolozsvári tagsága évente szervez kiállítást, de a céh összes tagja többnyire 3-4 évente szervez közös kiállítást, ha engedi a lehetőség, ami fontosnak mozzanatnak mondható, hiszen bele tartozik a céh fenntartásába, tovább működtetésébe, és végülis ez a célja a céhnek, hogy a tagjaival közösen szerepeljen a különböző kiállító termekben, fórumokon. Fontos, hogy tudjanak rólunk. Minden megnyilvánulás fontos számunkra és ugyanakkor eredményes, mivel jelenleg több mint 100 tagot számolunk és a teljes tagságot felölelő kiállitások szervezése komoly erőfeszitéseket feltételez.
Nagyon fontos mozzanat a Céh életében, hogy jelen vagyunk a világhálón, nem vagyunk elszigetelődve, van Facebookk oldalunk és honlapunk www.bmceh.ronéven ahol megtalálhat bárki érdeklődő.
S.L: Legfőbb eredmény az hogy vagyunk, hogy egyáltalán létezünk. Én már régóta pályán vagyok, nagyon sok rajzom jelent meg, de ezekből és a festészetből nehezen lehet megélni, s többek között dolgoztam a budapesti Európa Kiadónak, a Dacia Kiadónak, Creanga Kiadónak, a Kritérionnak, Élet és Irodalomnak, Utunknak, Korunknak, Helikonnak. Angi István zeneesztéta  írt egy tanulmányt a munkáimról a Keresztény Szóban, a Szent Jeromos oltárképnek kapcsán boncolgatta munkáimat. Egy másik komoly tanulmány Józsa István monográfiája. A művészet alapja az élmény és a hit, legyen az vallásos hit vagy emberi értékekbe vetett hit.  Sok mai képzőművész menekül a széptől. Michelangelo egyik szonettjében azt mondta „Hivatásomhoz példaképpen, mikor megszülettem, a szépet kaptam”. Én a mesterségbeli tudást fontosnak tartom. Mesterségnek tartom a: rajz szentségét, az anatómiát, színek szimbolikáját, a távlattant, az anyagismeretet, a felületek rejtett geometriáját.
 

         --Budapesten   2011. november 5-én megalakult  a Magyar Művészeti  Akadémia köztestület --  a köztestületté válás milyen jogi, adminisztratív stb. változásokat jelent a BMC számára?  Ma milyen a  MMA és a BMC viszonya?

K.T: Mióta az Akadémia vezeti a műcsarnokot, alkalmunk adódott tagságunk fiatal művészeivel a budapesti műcsarnokban kiállítani. Ez nagyon fontos esemény számunkra, mivel a Műcsarnok Budapest első számú kiállitóhelye. Tudomásom szerint a BMC az1944-es, a Nemzeti Szalonban való kiállitását követően nem szerepelt a magyar fővárosban mostanáig, 2015-ig. A tény magáért beszél, jelzésértékű és komoly előrelépésként értékelhető a BMC életében, ez által megkérdőjelezhetetlenné téve helyünket az összmagyar képzőművészetben.
Az Akadémiával  intézményes kapcsolat konkrétan nem alakult még ki, attól függetlenül, hogy több tagunk az Akadémia tagja. Tőlük viszont elvárjuk, hogy képviseljék a céh érdekeit az akadémián belül.
S.L: A két intézmény között nem túl szoros a kapcsolat, de mégis azért az Akadémiának köszönhetjük, hogy kiállítást szervezhettünk meg Budapesten a műcsarnokban.
 

         --A BMC állami támogatást kért, kapott  valaha, itthonról vagy Magyarországról?

K.T: Kaptunk, hiszen a szekházat is magyarországi állami támogatásból sikerült tatarozni és rendbehozni, a Képzőművészeti Társaságok Szövetségétől is részesülünk anyagi támogatásban, a Bethlen Gábor Alap is támogat bennünket. Talán, az RMDSZ részéről történt a legnagyobb odafigyelés a céh irányába, de nem szabad elfelejtenünk a Minerva allapitvány támogatását, kiállitótermük ingyenes biztositásával, ahol a kolozsvári tagság éves tárlatait meg tudja szervezni.
S.L: Amennyire én tudom a legnagyobb és legtetemesebb támogatást Dávid Ibolyától kaptuk, időnként pdig az RMDSZ is támogat.Évek óta javasolom, hogy mind, akik a BMC tagságát vállalják határrozuk el és szavazzuk meg, hogy egy-két munkát adjunk át a céh részére eladás szempontjábol. Ezt űgy képzelem el, hogy lenne egy internetes galériára ahova feltehetnénk mindazokat a munkákat amiket eladásra szánnánk. Jó lenne egy gazdasági igazgató, aki nem művész, hanem valaki aki megpróbálja értékesíteni, piaccá tenni. Ez most ellent mond annak amit előbb mondtam, hogy ne azt nézzük, hogy mit lehet eladni, de egyre erősebb a megérzésem, hogy az európai képzőművészeti piac mintha kicsit ketté vált volna: van egy olyan, hogy mit lehet divatként eladni, de ugyanakor kezd kialakulni a maradandó értékek piaca. Ott van az angol királyi gyűjtemény, amely Európában az egyik legmeghatározóbb, ott vannak a svájci és washingtoni gyűjtemények, s ezek mindig nagyon értékálló műveket vesznek meg. Tehát nem az a maradandó értékrend amit a divat képvisel: „egyik nap van, másik nap nincs”. Tehát beszélhetünk egyféle értékválságról, ami nem csak a képzőművészeben van jelen, hanem például a filművészetben, zenében is. Az értékrend, ha nem akarjuk  megölni a művészetet, akkor vissza kell álljon. Tehát, pillanatnyilag a piac az, ami diktál. A művészettörténetben, a művészek megalkoták munkájukat, s utána jött a teória. Most először van a teória és utána a munkák, tehát nem izmusok vannak. Ha izmusokról beszélnék, akkor azt mondanám, hogy „galériánizmus”, a maga áttételes értelmében ugyanis a galériák diktálják, hogy mit alkosson a művész. Ezt nevezném galériánizmusnak a maga hátso gondolatával.
 
 
          --Szponzoraik vannak?

S.L: Mondhatjuk, hogy vannak.
K.T: Manapság nehéz elérni, hogy egy szervezetnek szponzorai legyenek, mindenki ezután vadászik, minden civil szervezet, alapítványok, minden egyesület szponzorakat akar szerezni magának, ami rendjén is van csak nagy a kereslet és nehéz szponzorokhoz jutni ilyen formában. Úgy gondolom, hogy amit mi képviselünk, abba érdemes lenne befektetni. Magánszemélyektől vagy jogi személyektől, cégektől ritkábban érkezik támogatás. Nem tudom, hogy ez a hiányosság  kit terhel, ki felelős érte, lehet hogy nem lépünk mi sem kellőképpen ebben az irányban, bizonyosan vannak kiaknázatlan lehetőségek, de ez történik  minden kisebb szervezet esetében, szponzorok után keresnek, ez nehéz dolog, meg kell győzni az embereket, de kevesen szórják a pénzüket.
Valamikor az arisztokrácia kötelességének tartotta a kultúra ügyét felkarolni, úgy, ahogy Bánffy Miklós és Kemény János is tette. Sajnos a napjaink újgazdag rétege nem érez semmilyen felelősséget a kultúra iránt, de meggyőződésem, a történelem számonkér minden mulasztást.
 

          --A BMC székháza Andrássy Zoltán adománya. Vannak állandó támogatóik, van rendszeres jövedelmük?

K.T:  A tagságdijak mellett állandó támogatóink a Communitas Allapitvány, és a Bethlen Gábor Alap, kapunk támogatást a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége részéről is, más jövedelmünk nincs. 
 

          --Van a  BMC-székháznak állandó programja?

K.T:  A BMC-székháznak van programja, de ez a kiállitások függvényében változik. Az órarendet rendszerint  kifüggesztjük a székház ajtajára de a megnyitókat követően a Szabadság napilapban is szoktunk erről információt közölni.
 
 
          --Művészetet művelni, teremteni  kivétel nélkül minden korban nehéz volt, ma is az. Csoda, hogy van erdélyi magyar művészet.  Szervezésében ma  mit jelent a BMC jelenléte, tevékenysége?    Milyen területeken, szinteken  valósul  meg?  Kiállítások, sajtó, oktatás, alapítványok, kuratóriumok, egyéb?

K.T:  Erdélyi művészet van, ez az emberi minőség része, egy érzelmi késztetés eredménye, egy kifejezési forma, hozzánk tartozik, attól függetlenül, hogy tudomást akarunk venni róla, vagy nem. A probléma gyökere az odafigyelésben keresendő.
 A BMC igyekszik tagjai érdekeit képviselni és minél több helyen megnyilvánulni, részt venni kiállításokon, hiszen mindenképp példaértékű és megtisztelő, amikor BMC-ről írnak a sajtóban, ha konferenciákon hallatunk magunkról, akkor az egy másfajta keret, próbálunk a civil szférában is hallatni magunkról, elfoglalni helyünket a köztudatban de ezeket az utakat  ki kell épiteni.  Ha olyasmi történik, hogy valamelyik városba egyik tagunknak a munkáját mgbecstelenítik-ez egy kicsit éles fogalmazás, de történhet ilyen- akkor a Céh mint szakmai szervezet mellé kell álljon és bizonyos fórumokon kell a hangjának nyomatékot adjon. Ilyen téren még van tenni való,  teljes érdekképviseletet kellene biztosítunk a tagok számára, itt sok a tennivaló, ki kel épitsük a Céh tekintélyét és befolyását. Köztéri szobrok kerülnek városainkba, és ez is több éven keresztül a BMC tagjaiból válogatott bizottság jóváhagyásával történt.  Sajnos hogy a befektetéseket szorgalmazók, beruházoként vesznek részt és nem minden esetben figyelnek a szakmára, nem minden esetben kérik kivéleményünket, ami  a minőség kárára megy, mivel nem mindegy hogy milyen alkotásokat teszünk köztérre. Az utólagos eltávolitásukat nem lehet megoldani. Ez is rólunk szól, a szobraink jellemeznek minket és számot adnak a közösség izléséről, úgy lenne jó ha jobban odadfigyelünk,  megkérdezzük a szakmát azokat akik értenek hozzá.
S.L: Igazán nehéz kérdés. Beszélnék most a kolozsváriakról. Három-négy éve már, hogy tradicionálisan minden anuárban megrendezésre kerül a BMC kolozsvári szakosztályának kiállítása a Minerva házban. Ezt azért tartom fontosnak, mert a BMC szervezetten tud fellépni, ami nem mindig sikerül. Például a nyáron volt a BMC fiatal tagjainak kiállítása, amibe nekünk szinte nem volt beleszólásunk, mert egy „kinti” kurátor választottak ki a munkákat, de nem  a műtermekből hanem az inernetről. Ezt nem tartottam a legjobb ötletnek, hiszen, az eredetibe látott festmény az egy, és a reprodukciós, főleg az interneten megnézett kép az egy másik dolog. Akárcsak a zenében: egy az amit lemezről hallgatsz, és más amit élőben. Jövőben a Magyar Napokon lesz a Céhnek egy nagyobb kiállítása Kolozsváron. Kolozsi Tiborral együtt tagja vagyunk az ösztöndíj bizottságnak. Ezt azért említeném meg, mert úgy vélem, hogy van némi rálátásunk arra, hogy megbíráljuk a pályamunkákat. Vissza kellene térni a szakmához és itt kellene nagyobb felelősséget vállaljon a BMC, hogy csak a szakma szerint bíráljuk, válasszuk meg a tagokat. A művészet emberi teremtmény, s minden korszakban a képzőművészet pedig nemcsak tükröt tart arról a világról, amelyben élük, hanem ítélkezik is. Tehát a BMC-nek  az értékrend megőrzésében, és nem a galériánizmusban  kellene még nagyobb felelősséget vállalnia.




​

​

 

Józsa István
​INTERJÚ DR. ROBERT HAMERTON-KELLYVEL

​ETNIKUMKÖZI VISZONYAINK, EURÓPÁINK – AMERIKAI SZEMMEL

​

​Dr. Robert Hamerton-Kelly, a Center for International Security and Arms Control (Nemzetközi Biztonsági S Fegyverkezést Ellenőrző Központ) tagja, a kaliforniai Stanford Egyetem védelmi politikát előadó professzora dr. Matus János és dr. Vogel Sándor, a budapesti Magyar Külügyi Intézet politológusainak kíséretében tapasztalatszerző körutat tett Erdélyben. Szeptember 7-tól Kolozsváron folytatták a hazai, illetve a helyi biztonsági viszonyokat elemző munkájukat. Mint dr. Matus János tudományos főmunkatárs, a politikatudományok kandidátusa elmondta, az általuk képviselt intézmény független kutatóintézet, a Teleki Alapítvány keretei között működik, az elemzéseik eredményeként kialakítandó vélemény pedig a kutatóé, és nem valamely kormány hivatalos álláspontja. 1990 decembere óta működnek együtt a Stanford Egyetemmel. Mivel a különböző nemzetiségek együttélésének, az etnikumközi feszültségeknek a kérdését ma már világszerte nemzetközi biztonsági kérdésnek tekintik, Erdélyben az utóbbi hónapokban egyre feszültebb magyar—román etnikumközi viszonyokat vizsgálták, hiszen azoknak egyre nagyobb figyelmet kell szentelni — a nemzetközi leszerelés általános kategóriájának keretében. A választások előtti helyzetet vizsgálva a Demokratikus Konvenció esélyeit igyekeztek tisztázni, tárgyalásaik során találkoztak az RMDSZ, a görög katolikus egyház képviselőivel, Csiha Kálmán püspökkel, Czirják Árpád kanonokkal, Ion Rațiuval, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt egyik vezető egyéniségével és Petru Litiuval, a Demokratikus Konvenció — vesztes — kolozsvári polgármesterjelöltjével. Gheorghe Funar polgármester nem tartózkodott a városban. Dr. Robert Hamerton-Kellyvel eddigi tárgyalásaik, vizsgálataik (várt) eredményeiről, illetve a délkelet- és kelet-európai védelmi rendszerek jelenéről és jövőjéről beszélgettünk, arról, hogy miként látják az Egyesült Államokban a délkelet-európai biztonság jövőjét — a nacionalizmusok szította feszültségpotenciál katonai erővé válásának idején? Mi lehet az egyén szerepe a béke és biztonság előmozdításában — a manipuláció korában? Végezetül arról, hogy szerinte utópia-e még az Európai Egyesült Államok gondolata? Valójában csak Európák vannak, a régi sztálinista határok valamilyen formában túlélnek, marad hát a megosztottság? Amerikai szemszögből tekintve, érdekében áll-e Nyugatnak, hogy Közép- és Kelet-Európa felzárkózzék, „Európává" váljék? Egyenrangúvá váljék? A legvalószínűbb, és a jelenlegi állapotokat, illetve tendenciákat tekintve, a legtermészetesebb: a nagy földrajzi Európán és a kisebb politikaira belül létrejön egy még kisebb közös Európa, spiritualizált határokkal stb. Ehhez a demokrácia bizonyos fejlettségi foka szükségeltetik, ez a jövőben Nyugaton lehetséges. Hogyan viszonyulhat ez az új, ez a minden eddiginél, a többinél igazibb Európa a másikhoz? Az összes többihez?
 
DR. ROBERT HAMERTON-KELLY „ÚJ, TELJESEN MÁSKÉNT NEVELT GENERÁCIÓKNAK KELL FELNŐNIÜK"
​
          --Délkelet- és Kelet-Európában, e nemzetiségi összecsapásoktól zaklatott környezetben a magyar—román viszonyt minősíthetjük egyelőre a legreményteljesebbnek, legbiztatóbbnak, noha a feszültség bármikor kész nyílt, erőszakos cselekményekben tetőzni. Az esélyek itt sajnos a néhai Jugoszláviáéhoz hasonlóak, elsősorban azért, mert belügyeken jóval túlmutató következményekkel kell számolnunk. Egy sajnos már létező példán levezetve: a horvátok harca maga után vonta a boszniai törekvéseket, ha Bosznia küzd, ez érinti Koszovót, ha pedig Koszovót, akkor már Albániát is. Ezzel érdekelt Törökország, Macedónia, Görögország, Bulgária... Munkatársaim és intézményeink célja tehát az, hogy modelleket építsünk fel a kormányok számára a többség és kisebbség interakciójának megértéséért. Ezek alapján építhető ki aztán a szükséges védelmi rendszer, ez pedig, bár természeténél fogva nem irányítja programszerűen egy társadalom politikai-kulturális stb. életét, igyekszik megelőzni bármiféle konfliktus kitörését és terjedését. Hogy diplomáciai úton megállítsuk a nacionalista erők katonai erővé válását, arra a legnagyobb esélyt a magyar—román viszonyok esetében látom. A néhai Jugoszláviáéban már nem bízom abban, hogy tárgyalások útján megállíthatnánk a harcokat. A szerbek szerintem sem érik be eddigi „eredményeikkel", és nem tudok olyan nyugat-európai vagy óceánon túli biztonsági rendszerről, amely szükséges és elégséges módon és mértékben közbe kívánna lépni, hogy megállítsa a vérengzést. Ezek a csoportfeszültségek nagyon mélyen gyökereznek az egyéni pszichében. Családi örökségként hozzuk magunkkal, kit kell gyűlölnünk, kit kell szeretnünk, és szinte automatikusan reagálunk a bennünket körülvevő környezeti, nyelvi, viselkedésbeli stb. jelekre. Mit tehet hát az egyén? Rá kell irányítani a figyelmét az e régióban egyre vitatott, de végre becsületesen felfedett történelmi stb. igazságokra — és ehhez elsősorban a nevelés, az elemi iskolai évekkel kezdődő nevelés a legreményteljesebb út. Nem az egyén gondolkodásmódját kell megváltoztatni, az nem sokat ígérő megoldás, hanem új, teljesen másként nevelt generációknak kell felnőniük, akiket az oktatás hozzásegít ahhoz, hogy elszakadjanak a nagyszülők szülők rossz nevelésétől. Az emberi viszonyulásmódok tudatosan helyes megválasztása egyének között kell hogy elkezdődjék, egyének közötti megértéshez kell vezetnie – majd csak ezután beszélhetünk etnikumközi toleranciáról. Ma még távol állunk ettől, de ha sokan sokáig vitatták is, részeredménynek tekinthetjük, hogy három, relatíve jól körvonalazódott Európáról beszélhetünk. Ez már lépcsőfoknak tekinthető a biztos közeledéshez — ha ugyanakkor vitathatatlan a tagozódás is. Sajnos, azt kell hinnem, Nyugat-Európa késlekedése fontossággal bírna. Azt hiszem, a jelenlegi álláspontjaiknak lehetséges köze van ahhoz, hogy már jól látják, miként léphetnének közbe és miként gyakorolhatnának nyomást a Balkánra. És nem szeretnék abban a helyzetben lenni, amelyben belerángatják Őket efféle interakciókba. Tisztázandó, hogy melyik út, a nemzetek Európája, a régiók Európája vagy az Európai Egyesült Államok megszületése vezet az arany megoldáshoz. Egyelőre az bír elsődleges fontossággal, hogy a nyugat-európai egységesülés valami többet eredményezzen, mint gazdasági összefogást. Közép- és Nyugat-Európa viszonyát ezután országonként kell elemeznünk, mert sajnos minden eshetőség kedvéért a már említett feszültségek miatt szemmel kell tartanunk ezen országok Közép-Európa többi államaihoz, Illetve a Balkánhoz fűző viszonyait is. És sajnos, e vonal nagy részének mentén Románia terül el. Csehország és Magyarország esélyei a legjobbak, esetükben tíz év alatt megvalósítható a teljes integráció. Lengyelország még távol áll ettől. Románia? Nem látok valós lehetőséget, az Európához való elzárkózáshoz: kezdetleges a demokrácia ebben az országban. Eddigi benyomásaim szerint még mindig valami átmeneti periódus tart, és nagyon-nagyon sok függ a szeptember 27-i választásoktól. A Demokratikus Konvenció tevékenységét tartom a legnagyobb távlatokkal kecsegtetőnek, mivel olyan demokratikus elveket képvisel, melyeket Nyugaton és az Óceánon túl elismerünk. A másik két szervezet nagyon... különös, politikai tevékenységük jellege kísértetiesen hasonlít a régi rezsim munkastílusára. Az még nem meglepő, hogy változatlanul vannak olyanok, akiket a régi módszerekkel irányítani, befolyásolni lehet, ezeknek az eljárásoknak a használata viszont nem kívánatos. Az így elért közvetlen, rövid távú, belföldi sikerek szemben állnak a kontinentális integráció lehetőségeivel.
 

​
1992

​

 

Józsa István
MŰVÉSZI SZABADSÁGOK 
BESZÉGETÉS KISS SZABOLCCSAL

​

-       Végzős hallgatóként mire alapul még vagy már a tevékenységed?

-       Rövidebb-hosszabb idő alatt, de óhatatlanul belekényszerülsz az autodidaktizmusba, melynek kizárólagossá válásától szinte csak az ment meg. Ha kis csoportban, illetve ezzel együtt informálódsz. Én mindeddig a kollegáimtól tanultam a legtöbbet. Már tudjuk az amatorizmusnak van egy egészséges vonása, s a hagyományos értelemben használt „amatör” jelző már szinte teljesen elesztette jelentőségét.


-       Mert hát ki volt akkor Van Gogh?

-       Hogy amatör vagy naiv, az ma a műalkotáshoz való viszonyulásban: egy tudatosan vállalt alkotói naivitásban nyilvánul meg. Nem igazán hiszem, hogy az alkotói szférát, mint a „magasan lebegőt, netán elvontat” az emberi fölé lehet helyezni. De megkülönböztetem a naiv művészt, aki azt rajzolja, festi meg, ami történik körülötte, attól, akit élethez és művászethez mélyebb, érzelmi szinten élő kapcsolat fűz.


-       Nos hogyan jellemzed azt, amit te művelsz?

-       Egy őszinte, mély párbeszédet folytatok a környezetem arcaival, önmagammal, a témáimmal, a papírral - - hogy folytassam. Már csak a nehézségek miatt is szeretek folyton keresgélni; nem tartom érdemnek azt sem, ha valaki „beérett művész”. A beérést negatívumnak érzem, s ez minden létszférámra, de elsősorban a képeimre vonatkozik; nem szeretem a prekoncepciós alkotásmódot.


-       Ahogy például Van Gogh festett sok előtanulmányt a Krumplievőkhöz?

-       Igen, nálam egyazon felületen élnek az előtanulmányok, a fejlődés állapotai a befejezésig. A kép tehát nem a kép valójában, hanem az addig megtett út kerül kiállításra.


-       Ennélfogva van-e köze távolról a te tevékenységednek a performance-hoz? Hova helyezed Kiss Syabolcsot hazai illetve európai kontextusban?

-       Voltak beatek, hippik nálunk is. Nem tudom helyes-e, de itt hamisnak érzem egyáltalán a létezésüket, mert ezek a mozgalmak egy olyan infrastrukturális viszonyból nőttek ki, mely itt nem létezett. Ha nem él az ember abban a valódi áramlatban, ugyanakkor kapcsolódni akar a szinkronért, felfelé vagy lefelé kell mozdulnia. Ha lehetőségem lenne, hogy más magas kultúrájú ország szellemi kincseit elsajátítsam, akkor mozdulnék felfelé. A fordított irányulásnak a lényege az, hogy lelked legmélyebb rétegeiben hogyan viszonyulsz a saját kultúrádhoz. Fölösleges Jungot parafrazálnom; ebben az irányban ereszkedsz le az általános emberi rétegbe, ahol a két irány között szellemi hidat lehet kovácsolni, melyen már nem fontos, hogy Olaszországról vagy Romániáról van szó.


-       Egyébként biztos, hogy a két lehetőség kizárja egymást?

-       Nem látsz naponta happeningeket, de annak is lehet értékteremtő ereje, ha egyet nézel meg egy félévben. Egy árnyalt, sőt itthonra vonatkoztatott benyomás kialakításáért  szükségszerűen általánosítanod kell, csak így tanulhatsz.


-       Végeredményben te is kiábrándultságon túli értékteremtés híve vagy?

-       Én még nem jutottam el a kiábrándultságig. Az értékteremtés a kifelé irányuló munka gyümölcse, de ha a fordított irányúé, eredménye hangsúlyozottan szubjektív. Ha ezt az utat választod és ezen alkotod meg képeidet, nincs értelme például annak, hogy néhány képem Chagalles után érzés – mint írták nemrég. Hinned kell, hogy szabadságodban áll Chagallesnak lenni, átvehetsz, idézhetsz, de ez már nem azonos az eredetivel! Szabadságodban áll, hogy megfesd Goya Mayaját! A valódi szabadságnak persze egész máshol a helye, de ezen a visszafelé tartó vektoron is lehet teremtő. Van, aki fél, mert jaj, ezt már megcsinálták – ezek a fenntartások már kezdik erejüket veszteni. Ma jogos a neoeklektikus hozzáállás; nincsenek kompromitált formák. De – ez a nagy szabadság tulajdonképpen kis szabadság, mert befelé éljük ki.


-       Végezetül, filmezel is – kapcsolódnak-e a filmjeid, s ha igen, miben és hogyan a grafikusi munkádhoz?
​
-       No igen expresszionista film létezett, de koncept film már nincs! Továbbá, nagyon meghatároz, hogy csak kisfilmet készíthetek. A kamera, a tárgy, a filmes egymáshoz viszonyított mozgásait tanulmányozom. Az amatörfilm keretei között a magastechnika irónikus utánzatát szeretném nyújtani.
 
 
 
 
1992

​

 

Józsa István
PETŐFI SÁNDOR KÖTETEIRŐL


INTERJÚ KISS ENDRE JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL

​

Petőfi Sándor alakjáról és történetéről beszélgetünk Kiss Endre József művelődéstörténésszel, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárának ny. igazgatójával, a Magyarok Világszövetsége Petőfi Bizottságának tagjával a magyar irodalom jó másfél évszázada megválaszolatlan kérdéseiről.

A Petőfi-recepcióval foglalkozunk, a költő verseinek akadémiai fogadtatásával, ill. a nagyközönség kritikai tudatában elfoglalt helyükkel.

​

Józsa István: Mikszáth Kálmán „A Noszty-fiú esete Tóth Marival” c. regényében (1906 -1907) azt írja, hogy a 19. század végén jelent meg az első Petőfi – kötet.


"TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az olvasó visszavitetik a régi időbe, mikor még a méz is édesebb volt

​
Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis[53]; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni."

 
Kiss Endre József: Az 1840-es évek első felétől jelentek meg Petőfi - kötetek. Ha az összes műveit, kritikai kiadásait keressük, akkor igazat adhatunk Mikszáthnak, amennyiben már az 1870-es éveket tekinti a 19. század végének és nem pusztán az utolsó évtizedét, melyben napvilágot láttak a Petőfi Múzeum, a Petőfi Almanach és a Petőfi Könyvtár sorozatainak kötetei a Petőfi Albummal együtt.
 
​
JI: Milyen volt a publikált Petőfi fogadtatása a magyar közgondolkodásban?
 
KEJ: Rendhagyó módon, Petőfit előbb fogadta be a közönség, mint a szakma, amely kezdetben idegenkedett a népies stílusától, műfajteremtő kísérleteitől. A közönségnek arra sem volt szüksége, hogy a teljes életművét megismerje, annak töredéke alapján is a magyar líra koronázatlan királyának tekintette a költőt.

A szakma a közönség fogadókészsége mellett kénytelen volt átértékelni kritikáját, s ebben azok a szakmabeliek is segítettek, akik - kezdettől vagy később - már pozitívan méltatták. A kortárs értelmiség köreiből számosan publikálták "Petőfi - élményeiket". A hatása a szakmabelieken is mély nyomott hagyott, amit jól mutat, hogy hányan örökítették meg alakját szépirodalmi műveikben, hány szerzőt ihletett meg verseinek anyaga saját versek írásához, hányan írták tovább az ő verseit vagy feleltek egyik - másik művére, vagy használták tudatosan egy-egy versének címét, vagy írtak paródiákat költeményeire. A szakirodalom közben szinte beláthatatlan mennyiségűvé növekedett az életével, családjával, sorsával, munkásságával, közéleti szerepével, emlékhelyeivel foglalkozó műveken keresztül.

A 20. század elején már bármilyen irodalmár - de minden értelmiségi és egy jelentős olvasóközönség - számára  is megkerülhetetlen Petőfi életműve.
 

JI: Van-e fogadtatása Petőfinek a Magyar Tudományos Akadémián?
 
KEJ: Az 1876-tól működő Petőfi Társaság a felolvasásait a Tudományos Akadémia dísztermében tarthatja Lónyay Menyhértnek (1822-1884), az Akadémia elnökének jóvoltából. Későbbi elnök - társa - Berzeviczy Albert (1853-1936) maga is publikált Petőfi - tanulmányt. A Petőfit elsőként pozitívan értékelő irodalmárok - kevés kivétellel - valamennyien a Kisfaludy Társaság és a Tudományos Akadémia levelező vagy rendes tagjai voltak, annak a nyelv - és széptudományi osztályában tevékenykedve.
 

JI: Kikkel, hogyan kezdődik a Petőfi - recepció?
 
KEJ: Akik írtak kifejezetten Petőfiről még a 19. században, fölidézve személyes emlékeiket : Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra. 1879., Csernátoni Gyula: Két  kortárs Petőfiről.1889, 1890., Egervári P. Ödön: Visszaemlékezés a Petőfivel való találkozásra. 1882., Frankenburg Adolf: Emlékezések Petőfi Sándorra.  1883., Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854., Jámbor Pál: Petőfiről, Vörösmartyról és műveikről. 1880., Jókai Mór: Tarka élet. Esetek Petőfi életéből. 1855., Klapka György: Találkozásom Petőfivel. 1882., Medgyes Lajos: Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban. 1888., Nagy György 1884., Prielle Kornélia 1879., Sass István: Petőfi gyermekkorából. 1883., Szász Károly: Első találkozásom Petőfivel. 1899., Vachott Sándorné: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral. 187., 1889., Vahot Gyula: Petőfi Sándor emlékezete. 1880., Vahot Imre: Petőfi Sándor. 1856., Vadnai Károly: Régi emlékek. 1877. – És száznál többen foglalták alakját és munkásságát a műveikbe - ahogy föntebb utaltunk rá. A 20. században a Petőfi-irodalom a sokszorosára bővült itthon és külföldön.
 

JI: Petőfi eltűnése 1849-ben hogyan befolyásolta műveinek fogadtatását?
 
KEJ: Olaj volt a tűzre. A szabadságharc leverése után és az önkényuralom évei alatt sem felejtette el az olvasóközönség a kedvenc szerzőjét. A Kiegyezést követően a század végéig a szakma is megtette a magáét, hogy kiderítse eltűnésének, esetleges száműzetésének, halálának a helyét idejét, körülményeit: Barabás Károly 1897., Csernátoni Gyula 1888, 1889, 1890., Eötvös Károly 1882., Farnos Dezső 1889., Ferenczi György 1888., Ferenczi Zoltán 1894., Gárdonyi Géza 1898., Imreh Sándor 1892., Jókai Mór 1874., 1879., Kertbeny Károly 1880., Kőváry László 1888., Lengyel József 1860., 1877., Mikszáth Kálmán 1885., Váli Béla 1885.
Petőfi életének és halálának nyitott kérdései valójában minden nemzedékben napirendre kerültek, bár a hivatalosok ezeket megpróbálták elhallgatni. - De a kérdésre visszatérve: elmondhatjuk, hogy a Petőfi - ügy folyamatos felszínen tartása segített abban, hogy gyakorlatilag minden könyvtárral rendelkező intézmény - sőt, család - könyvespolcára odakerültek a munkái. A rejtélyek Petőfi - mítosza pedig nem tűnt el, hanem egyre-másra gazdagodott.
 

JI: Mi volt Mikszáth véleménye Petőfi hamvainak kutatásáról?
 
KEJ: Szerkesztőségét pusztán Pető