MAGYAR ALKOTÓK A NAGYVILÁGBAN 4
Előszó
Nekünk, magyaroknak, nemzetünk történelméből fakadóan fokozottan szükségünk van arra, hogy újra meg újra emlékeztessenek kultúránk sokszínűségére, múltjára, jelen esetben annak elterjedésére a nagyvilágban. Hajlamosak vagyunk abba a tévhitbe esni, hogy a magyar kultúra egy jól meghatározott, konkrét területen él Kelet-Európában, és a világ többi részén csak felületesen tudnak bármit is rólunk embertársaink. Nem egészen így van ez, és erre kiváló bizonyíték ez a gyűjtemény, melyet az olvasó most a kezében tart, illetve az ezt megelőző három kötet ugyanebben a témában.
Lehet, hogy valakiben felmerül a kérdés, mégis miért van szükség egy negyedik gyűjteményes kötetre is? Nem volt talán elég az előző három? Bizony szükség van rá, nem is kicsi; sőt azt is mondhatnánk, hogy még sok kötetre van szükség ahhoz, hogy ezt a gyűjteményt valamelyest egésznek, kereknek tarthassuk. Hiszen annyi neves alkotónk van, akiknek köszönhetően kultúránk kiszabadult a földrajzi korlátai közül, és az évek során számos földrészen élt tovább és él a mai napig. A jelen kötet is példa rá, hogy milyen csekély részét tudjuk egyszerre megragadni a világ különböző országaiban élő magyar alkotóknak. A lista pedig csak bővül és bővül napjainkban is, és így lesz ez a továbbiakban is. Életben kell tartanunk a lángot ott, ahol alkotó elődeink meggyújtották, és emlékeznünk kell rájuk, nem szabad elfelejtenünk őket.
Ebben a kötetben felelevenítjük olyan neves magyar alkotók emlékét, mint Wass Albert, Márai Sándor, Kőrösi Csoma Sándor vagy Faludy György. Egyes alkotókról több dolgozat is született, amelynek köszönhetően mélyebben és több szempontból ismerhetjük meg egyazon szerző történetét, illetve munkásságát. Két norvégiai magyar képviselővel, Sulyok Vinczével és Lisztes Istvánnal is megismerkedhetünk, továbbá néhány kevésbé emlegetett alkotóval, mint például A. Túri Zsuzsa, André Kertész, Szabó Zoltán és Kristóf Ágota.
Antal Áron
Nekünk, magyaroknak, nemzetünk történelméből fakadóan fokozottan szükségünk van arra, hogy újra meg újra emlékeztessenek kultúránk sokszínűségére, múltjára, jelen esetben annak elterjedésére a nagyvilágban. Hajlamosak vagyunk abba a tévhitbe esni, hogy a magyar kultúra egy jól meghatározott, konkrét területen él Kelet-Európában, és a világ többi részén csak felületesen tudnak bármit is rólunk embertársaink. Nem egészen így van ez, és erre kiváló bizonyíték ez a gyűjtemény, melyet az olvasó most a kezében tart, illetve az ezt megelőző három kötet ugyanebben a témában.
Lehet, hogy valakiben felmerül a kérdés, mégis miért van szükség egy negyedik gyűjteményes kötetre is? Nem volt talán elég az előző három? Bizony szükség van rá, nem is kicsi; sőt azt is mondhatnánk, hogy még sok kötetre van szükség ahhoz, hogy ezt a gyűjteményt valamelyest egésznek, kereknek tarthassuk. Hiszen annyi neves alkotónk van, akiknek köszönhetően kultúránk kiszabadult a földrajzi korlátai közül, és az évek során számos földrészen élt tovább és él a mai napig. A jelen kötet is példa rá, hogy milyen csekély részét tudjuk egyszerre megragadni a világ különböző országaiban élő magyar alkotóknak. A lista pedig csak bővül és bővül napjainkban is, és így lesz ez a továbbiakban is. Életben kell tartanunk a lángot ott, ahol alkotó elődeink meggyújtották, és emlékeznünk kell rájuk, nem szabad elfelejtenünk őket.
Ebben a kötetben felelevenítjük olyan neves magyar alkotók emlékét, mint Wass Albert, Márai Sándor, Kőrösi Csoma Sándor vagy Faludy György. Egyes alkotókról több dolgozat is született, amelynek köszönhetően mélyebben és több szempontból ismerhetjük meg egyazon szerző történetét, illetve munkásságát. Két norvégiai magyar képviselővel, Sulyok Vinczével és Lisztes Istvánnal is megismerkedhetünk, továbbá néhány kevésbé emlegetett alkotóval, mint például A. Túri Zsuzsa, André Kertész, Szabó Zoltán és Kristóf Ágota.
Antal Áron
Antal Áron
SULYOK VINCE KÖZVETÍTŐ SZEREPE
A MAGYAR ÉS A NORVÉG KULTÚRÁBAN
Antal Eszter
FALUDY GYÖRGY (1910-2006)
Ballai Ottilia
MÁRAI SÁNDOR ELBESZÉLŐI STÁTUSA ÉS VISZONYULÁSMÓDJA MŰVEIBEN
Benedek Ida
MAGYAR ALKOTÓK SVÁJCBAN - A.TÚRI ZSUZSA MŰVÉSZETE
Demeter Boglárka
KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR – „A MAGYAR NEMZET BÖLCSŐJE”
Kis Szeréna
MAGYAR ALKOTÓK A NAGYVILÁGBAN
Kiss Pálma-Bernadett
WASS ALBERT, MINT MAGYAR ALKOTÓ A NAGYVILÁGBAN
Mihály Mátyás
SZABÓ ZOLTÁN
Szalma Krisztina-Renáta
SZABÓ ZOLTÁN
Szalma Krisztina-Renáta
ÉN FRANCIÁUL ÍROK, DE MÉGIS MAGYAR VAGYOK. [11]
KRISTÓF ÁGOTA
Valki Ingrid-Anikó
WASS ALBERT KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGA
Vincze Melinda-Judith
MAGYAR MŰVÉSZEK NORVÉGIÁBAN
LISZTES ISTVÁN SZOBRÁSZ MŰVÉSZETE
Antal Áron
SULYOK VINCE KÖZVETÍTŐ SZEREPE
A MAGYAR ÉS A NORVÉG KULTÚRÁBAN
Bevezetés
Sulyok Vince költő, műfordító, könyvtáros 1932. július 7-én született Ménfőn, Győr vármegyében. Eredetileg jogot, majd később bölcsészetet tanult Budapesten, magyar-orosz szakon. Sulyok Vincét a kivándorolt alkotóink közé soroljuk, ugyanis az 56-os forradalmat követően nyugatra menekült és Norvégiában telepedett le.[1] Ennek a sorsfordító eseménynek aztán nemcsak a költő életében lettek jelentős következményei, hanem a régi és új hazájának kultúrájában is. Sikerült közelebb hoznia egymáshoz a magyar és norvég kultúrát, valamint kölcsönösen gazdagította mindkettőt, műfordításaival, egyéni alkotásaival és sok más egyéb kapcsolatteremtő tevékenységével maradandó nyomot hagyott maga után hazájában és az új földön egyaránt.
Az Oslói Egyetemen tanult, ahol 1963-ban „candidatus philologiae“ címmel tüntették ki, majd fokozatosan haladt egyre magasabb címek és kitüntetések felé. A tudományos munka mellett ez idő tájt saját versei is jelentek már meg. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak magyarra fordított, hanem a befogadó állam nyelvére is, amelyet sikeresen elsajátított és aminek köszönhetően minőségi fordítását adhatta vissza olyan neves költőink műveinek, mint Petőfi Sándor, Pilinszky János és József Attila.[2]
Pályafutása egyik legjelentősebb teljesítménye az volt, amikor megalkotta az Ungarns historie og kultur-t, azaz a „Magyarország története és kultúrája” című átfogó történelmi monográfiát, amely norvég nyelven mutatja be Magyarország történetét hétszáz oldalon keresztül.[3] A monográfia 1994-ben jelent meg Oslóban.[4]
A kulturális mediáció szerepe
A modern világ egyik elmaradhatatlan velejárója – vagy akár követelménye – a kultúrák közti eszmecsere és érintkezés. Ez a csere sok minden mellett az irodalmat is érinti. Szegedy-Maszák Mihály éles hangon szólal meg a magyar honi irodalom és a külföldi irodalom kapcsolatáról:
Nekünk magyaroknak, nyelvünk viszonylagos elszigeteltsége miatt, különösen fontos föltenni a kérdést, mennyiben válhat nemzeti kultúránk az európai örökség szerves részévé. Noha joggal kérhetjük számon más nemzetektől, miért nem vesznek jobban tudomást a magyar irodalomról, aligha állíthatjuk magunkról, hogy egységben látjuk a saját irodalmunkat a másokéval.[5]
A hazai és nem hazai irodalom között tehát jelentős különbséget szoktunk tenni, amit bizonyos mértékben még napjainkban is megfigyelhetünk. A kulturális mediátornak – vagy hagyományosabb kifejezéssel élve közvetítőnek pontosan ezen téren feladata és kötelessége javítani a körülményeken. Ez még abban az esetben is megvalósulhat, amikor az ember nem ezt a célt látja maga előtt az életben, ahogyan Sulyok Vince is az 56-os forradalom hatására hagyta el hazáját; hogy ennek pozitív következményei is lettek a kultúraközvetítés szempontjából, az csak később derült ki, a költő kitartó, élethosszig tartó munkásságának köszönhetően.
A hovatartozás dilemmája
Nem könnyű feladat egyezményesen meghatározni azoknak a hovatartozását, akik életük során el kellett hagyják hazájukat, és idegen földön kellett megvalósítsák önmagukat, vagy új életet kezdjenek. Sulyok Vince esetében sem teljesen egyértelmű a kérdés, holott magyarként azt hinnénk, ezen nincs mit vitatni: a költő új hazájában sem adta fel korábbi mivoltát, sőt magával vitte mindazt a szellemi értéket, amit tudott, hogy aztán abból építkezzen és dolgozzon továbbra is régi és új hazájának egyaránt. Ellenben ha idegen nyelvű cikkeket vizsgálunk meg a költőről, észrevesszük, hogy teljesen eltérő nézeteket vallanak a nem magyar ajkú szerzők.
Joggal állíthatjuk, hogy Sulyok Vince magyar volt, hiszen magyarnak született, élete legmeghatározóbb éveit Magyarországon töltötte, itt nőtt fel, és csak huszonévesen vándorolt ki. Nyelvét és identitását sem adta fel, tehát úgyszólván mindvégig megmaradt magyarnak. Érdekes megfigyelni ezzel párhuzamosan a befogadó állam álláspontját. Erre a célra legalkalmasabb a Nagy Norvég Lexikon, amelyben Sulyok Vincéről természetesen külön cikk található; a bejegyzés első mondata pedig a következő: „Sulyok Vince norvég-magyar szerző és fordító volt.”[6] Ugyan a megnevezés nem kelt éppen akkora felháborodást, mint ha az állna ott, hogy „norvég szerző és fordító volt”, de meglehetősen sokan kifogásolnák még a „norvég-magyar” jelzőt is.
Ez a fajta megközelítés tipikusan nyugati felfogásról árulkodik, és arra enged következtetni, hogy nyugaton általánosan szólva fontosabbnak tartják azt, hogy az ember hol él jelenleg, kevésbé számottevő a szülőföld vagy a korábbi lakhelyek. Ha jobban meggondoljuk, Kelet-Európában pont az ellenkezőjét valljuk: ha valaki Magyarországon született és ott is nőtt fel, az az ember számunkra akkor is magyar marad, ha élete későbbi szakaszaiban külföldre sodorja a sors, bármennyit éljen is távol szülőföldjétől.
Hogyan vélekedik erről Borbándi Gyula, a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia szerkesztője? „Magyarnak tekintek mindenkit, aki a történelmi Magyarország területén magyarként született, vagy ha külföldön született, magyar mivoltának vagy eredetének tanújelét adta.”[7] Borbándi tehát egy, az előzőnél is tágabb értelemben kezeli a magyar hovatartozást; nem korlátozza a születés helyére, hanem kibővíti a felmenők eredetére. Egy másik lényeges fogalom, amelyet Borbándinak a lexikon összeállítása előtt tisztáznia kellett, a nyugat fogalma. A lexikonban megjelenő neveket tanulmányozva feltűnnek olyan irodalmi alkotók is, akiknek kivándorlásukat követően sem volt közük a nyugathoz. Borbándi felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a „nyugati jelző nem földrajzi megjelölés”[8], hanem egy általánosítása azoknak az országoknak, ahol egy jelentős magyar kisebbség van jelen[9], illetve „Találóbb megjelölés hiányában került a címbe.”[10] Ezek az országok rendszerint földrajzilag is nyugatra fekszenek Magyarországtól, de nagyon kritikus szemmel nézve Norvégia sem mondható nyugatnak, sokkal inkább északnak; a nyugati jelzőnek ezen ország esetében inkább politikai és gazdasági töltete van.
Természetesen Sulyok Vince maga is foglalkozott ezzel a témával, őt személyesen is érintette, és mint olyan, meg is ihlette. Messziről hazaérkezett című verséből például tisztán kiolvashatók a költő gondolatai és érzelmei, amelyek hazájához fűzték: „Én vagyok ez a messziről jött, / ez a messziről hazaérkezett. / Mert a haza ott van, ott van a haza, / ahol elillant éveink emlékei / sejlenek elő a rájuk rakódott / por rétegei alól [...]”[11] Hazájának tehát a múltat tekinti, semmiképpen sem a kivándorlását követő évek helyszíneit. A vers a következő sorokkal folytatódik tovább és fejeződik be: „[...] és ahol anyánk / szavait véljük még hallani egyre, / a mindennél kedvesebb anyanyelvet.”[12] Ebben a néhány befejező sorban a haza egy új vetülete villan fel, mégpedig az anya motívuma, amelynek kezdeti jelentését többletjelentéssé fokozza az anyanyelv által. Ez a kép egyértelműsíti Sulyok Vince anyanyelve iránti szeretetét, amely feltehetőleg fontos szerepet játszott abban, hogy mindvégig erőt adjon neki munkásságában.
Sulyok Vince munkássága
Az objektív körülmények ismertetése után már könnyebben tudjuk kontextualizálni a költő munkásságának egyes állomásait.
Alkotásai elsősorban olyan neves lapokban jelentek meg, mint az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság és a Katolikus Szemle. Kultúraközvetítési szempontból legjelentősebbek mégis a műfordításai voltak, mindkét irányban: magyar alkotók műveit fordítja norvégra, norvég alkotókét pedig magyarra. Neki köszönhetően jutott el Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Pilinszky János, József Attila, Kányádi Sándor és egyéb magyar költők neve is norvég nyelvterületre, valamennyien a 70-es és 80-as évek folyamán. Oslo főváros reakciója erre egy irodalmi díj volt, amelyet 1975-ben adott át a költőnek.[13]
A líra műnemén kívül az epikával is megpróbálkozott; magyarra és norvégra fordított regényeket is hagyott maga után. Magyar publikációi között számon tartják például a Rámdöntött világ című verseskötetet, amely eredetileg Rómában jelent meg a Katolikus Szemle gondozásában 1958-ban, a Céltalan ég alatt (1961), a Karácsonyi csillag (1965), Borisz Leonyidovics Paszternák kései versei, melyeket Gömöri Györggyel együtt fordított orosz nyelvről, illetve a Budapesten kiadott Téli levél 1976-ból, amely a kulturális mediáció másik felét, tehát a norvég kultúra magyar nyelvterületre való közvetítését képezi. A Téli levél ugyanis egy magyar nyelvű antológia több norvég alkotó művéből, többek között Rolf Jacobsen, Olav H. Hauge és Harald Sverdrup verseiből.[14]
Hasonló antológiát adott ki Oslóban 1975-ben, csakhogy ellenkező irányban: magyar alkotók verseit fordította norvégra és adta ki a Moderne ungarsk lyrikk [Modern magyar líra] című lírai antológiában.[15] Ugyancsak a magyar kultúrát és történelmet hozta közelebb a norvégokhoz az erről szóló, Ungarns historie og kultur (1994) címmel ellátott átfogó művében.[16] A monográfia mai napig alapműként szolgál a tanításban különböző norvég egyetemeken.[17]
Az oslói irodalmi díjat számos más díj is követte: Petőfi-emlékérem (1975), Ady-emlékérem (1978), Bethlen Gábor-díj (1994), Pro Cultura Hungarica-díj (1996), Nagy Imre-emlékplakett (1999), Év könyve díj (2003), a Partiumi Írótábor díja (2006), valamint a Hollandiai Mikes Kelemen Kör Irodalmi Figyelő Díja (2008).[18] A költő, műfordító, könyvtáros és művelődéstörténész Sulyok Vince 77 éves korában, 2009-ben hunyt el oslói otthonában. Emlékére a Sulyok Vince Irodalmi Emlékhelyet nyitották meg két évvel halálát követően a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban.[19]
Bibliográfia
Borbándi, Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. Hága, Mikes International, 2006.
Kaiser, Ottó: Kaiser Ottó fotónaplója 5. 2013.03.22. Online elérhető: https://litera.hu/irodalom/netnaplo/kaiser-otto-fotonaploja-5.html (2020.12.01.)
Sulyok, Vince: Messziről hazaérkezett. In: Sulyok Vince: Tegnapodban élsz. Versek 1997–2001. Hága, Mikes International, 2005. 67-68. old. Online elérhető: http://www.federatio.org/mi_bibl/SulyokVince_TegnapodbanElsz.pdf (2020.12.01.)
Szegedy-Maszák, Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In: Uő: Minta a szőnyegen. Budapest, Balassi, 1995. 84. old.
„Vince Sulyok” a Nagy Norvég Lexikonban (norvég nyelven): https://snl.no/Vince_Sulyok (2020.12.01.)
http://www.bezeredj-kastely.hu/hun/sulyok-vince-emlekhely.html (2020.12.01.)
Jegyzetek
[1]vö. Borbándi, Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. Hága, Mikes International, 2006. 233. old.
[2]vö. uo.
[3]vö. Kaiser, Ottó: Kaiser Ottó fotónaplója 5. 2013.03.22.
[4]https://snl.no/Vince_Sulyok (2020.12.01.)
[5]Szegedy-Maszák, Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In: Uő: Minta a szőnyegen. Budapest, Balassi, 1995. 84. old.
[6]vö: „Vince Sulyok var en norsk-ungarsk forfatter og oversetter.” – saját fordítás. Forrás: https://snl.no/Vince_Sulyok (2020.12.01.)
[7]Borbándi, Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. 1. old.
[8]uo.
[9]vö. uo.
[10]uo.
[11]Sulyok, Vince: Messziről hazaérkezett. In: Sulyok Vince: Tegnapodban élsz. Versek 1997–2001. Hága, Mikes International, 2005. 67-68. old.
[12]uo.
[13]vö. Borbándi, Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. 233. old.
[14]uo.
[15]uo.
[16]https://snl.no/Vince_Sulyok (2020.12.01.)
[17]http://www.bezeredj-kastely.hu/hun/sulyok-vince-emlekhely.html (2020.12.01.)
[18]uo.
[19]uo.
Antal Eszter
FALUDY GYÖRGY (1910-2006)
Budapesten, Erzsébervárosban született zsidó polgári családban Leimdörfer György Bernát József néven 1910 szeptember 22-én. Édesapja Leimdörfer Joachim vegyész, édesanyja Biringer Erzsébet Katalin volt. 1928-ban érettségizett, majd a bécsi, a berlini, a párizsi és a grazi egyetemen tanult. 1933-34-ben katonai szolgálatot teljesített zászlósi rendfokozatban, amelytől később megfosztották. 1937-ben jelentette meg a Villon-átkötéseket, mely jó időre meghatározta pályáját.
1938-ban elhagyta Magyarországot. Erre többek között az kényszerítette, hogy úgy érezte, hazájának az a legrosszabb, ha a háborút a hitleri Németország nyeri meg, így a németek oldalán semmiképp sem akart volna harcolni. Párizsig menekült, itt találkozott az emigráns magyar művészek közösségével. Később a német megszállás miatt innen is távozni kényszerült. Havas Endrével és Lorsy Ernővel együtt Franciaország német megszállása után Marokkóba menekült, majd áthajózott az Amerikai Egyesült Államokba. Ott a Szabad Magyar Mozgalom titkára és lapszereksztője lett. Ezután szolgált az amerikai hadseregben is.
1946-ban tért haza, a Népszavánál helyezkedett el. 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete, illetve a Villon balladák már a 14. kiadásnál tartottak. A rasszizmust megvetette, az ő vezetésével döntötték le 1947. április 26-áról 27-ére virradó éjjel Prohászka Ottokár Károlyi-kertbéli szobrát. A kommunista hatalom mégis kezdettől fogva ellenségesen viszonyult hozzá, további művei nem jelenhettek meg. 1949-ben hamis vádak alapján letartóztatták, s Gábori Györggyel és Egri Györggyel Kistarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták. Az ÁVH börtöneiben, illetve a táborokban írt versei 1983-ban Münchenben jelenhettek meg először Börtönversek 1950–1953 címmel. Szabadulása után fordításokkal kereste kenyerét, majd 1956-ban ismét elmenekült az országból.
Életének menete mindig rendkívüli események és baljós csillagzatok vonzásában haladt, az igazi alkotó nyugalmat, amelyre fiatal költőként egykoron vágyott, talán csak második amerikai emigrációjában, majd végleges hazatérése után sikerült megszereznie. Máskülönben szüntelen üldöztetés és menekülés volt a sorsa: zaklatott életpályája során négy kontinensen is megfordult: Európán kívül Afrikában, Észak-Amerikában és Óceániában, Budapesten kívül huzamosabb időt töltött el Bécsben, Párizsban, Londonban, Firenzében, Málta szigetén, New Yorkban és Torontóban, emellett a kistarcsai és a recski kényszermunkatáborban, az Egyesült Államok hadseregében, volt újságíró, egyetemi tanár és munkanélküli, szembefordult a huszadik század mindkét totalitárius diktatúrájával: a fasizmussal és a kommunizmussal. Ha a modern magyar költészetnek van Odysseusa, az minden bizonnyal ő, aki nemcsak a messze tengereket járta be, hanem a huszadik századi történelem mitologikus szörnyetegeivel is találkozott.
Faludyra a „hazaáruló-kommunista-buzeráns-zsidó” bélyegtől a „nacionalista-náci-osztályellenség” jelzőig mindent ráakasztottak ellenségei, s magától az élettől is iszonyatos dolgokat kapott: emigrálnia kellett a harmincas évek végén, a húgát a Dunába lőtték a nyilasok, hazatérve pár év múlva a Rákosi-rendszer híres büntetőtáborában, a recski andezitbányában találta magát, 1956-ban újra emigrált, többek között Londonban, Máltán, Torontóban élt, 1989. évi végleges hazatelepedéséig.
1963 és 1967 között Firenzében és Máltán élt. 1967-ben költözött át Torontóba. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadást. New Yorkban akkor igen sok magyar emigráns élt, ők Amerika védelmében kívánták kivárni, hogy a hitleri birodalom vereséget szenvedjen, és Magyarországon létrejöjjön a demokratikus berendezkedés. Közben Magyarországon betiltott költő volt, a könyvtárakban még a katalógusból is kiszedték azokat a cédulákat, amelyeken a neve szerepelt. Megjegyzendő azonban, hogy a pártállam idején kiadott A magyar irodalom története több helyen említi, sőt bővebben is tárgyalja és idéz tőle.
Hazatérése után Budapesten telepedett le. Személyét többnyire érdeklődés övezte, bár 90 éves kora felett sem szűnt meg polgárpukkasztónak, meghökkentőnek lenni. Új verskötetei és fordításai is megjelentek. Faludy 1994-ben a Kossuth-díjat is megkapta. A költőt 2006. szeptember 1-jén otthonában érte a halál.
1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsanna újságírót, a házasságból egy gyerek született: András. 1966-ban Máltán ismerkedett meg a nála 28 évvel fiatalabb amerikai fiatalemberrel, Eric Johnsonnal, akivel ezután 36 éven keresztül éltek élettársi kapcsolatban. Bár soha nem titkolta biszexualitását, egy 2002-es tévés interjú, melyben erről vall, mégis csak halála után, 2006-ban került adásba. 2002 júliusában vette feleségül Kovács Fannyt, aki 65 évvel volt fiatalabb nála. A párt a halál választotta el egymástól.
Alkotásai
A szerelmi balladában Faludy György költészetének két jellegzetes karakterjegye is megjelenik. Az első a műveltséganyag, és ennek vitalista értelmezése, amely során a filozófiai, az irodalmi és a művészeti élmények minduntalan összeszövődnek a személyes tapasztalatokkal, mi több, az erotikával. Például ezekben a többször is idézett híres sorokban: „Ez a szerelem is éppen / úgy kezdődik, mint minden szerelem: / most két hétig Einsteinről beszélsz nekem / és két hét múlva lefekszel velem.“ A másik jellegzetes lírai karakterjegyet az érzékletes, nem egyszer expresszív szóképek, hasonlatok alkotják, például: „haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta / a firenzei dóm összes gyertyáit“, vagy: „rászegezte kihívó szemét, / mely olyan kék volt, mintha a sarkában / egy ibolyát préseltek volna szét“. Ezek az erőteljes színélményekre alapozott hasonlatok a későromantikus költészet hatására vallanak, ezt mutatja különben a ballada dallamának alakítása, strófaszerkezete, költői eszköztára is, mi több, maga a ballada műfaja.
A portréversek sorába tartozik a József Attila temetése is. Faludy György mindig ragaszkodó szeretettel és megbecsüléssel idézte fel József Attila alakját, ebben az első neki szentelt versében éppenséggel a gyász személyes fájdalmát szólaltatta meg. A dantei terzinákban írott siratóban (ennek már a klasszikus versforma is ünnepélyességet adott) keserű szavakkal beszélt arról a mostoha sorsról, amely a kor egyik legnagyobb magyar költőjének jutott.
Faludy független költői egyéniségétől meglehetősen távol állott a katonáskodás, mégis úgy gondolta, hogy nem maradhat ki a fasizmus ellen viselt küzdelemből. Mint önéletrajzában később írta:
„Nem azért jelentkeztem önként, mert tehetséges katonának képzeltem magamat, hanem pusztán életrajzi meggondolásokból. Folyton az járt eszemben: lehetetlen, hogy éppen én, aki a demokráciáért folytatott küzdelmet a magaménak, tulajdon erkölcsi kötelességemnek tartottam, aki versben és prózában, de még élőszóban is a szabadság eszméit hirdettem, aki a nácik esküdt ellensége vagyok, elannyira, hogy irántuk érzett gyűlöletemet csak tőlük való utálatom múlja felül, és ráadásul főtitkára a szabad magyar mozgalomnak, nem tehetem, hogy a szabadságért és a hazám felszabadításáért folyó küzdelemből kivonjam magamat. Végül pedig azért is jelentkeztem, mert úgy éreztem, hogy nékem kell képviselnem emigráns barátaimat, akik valamennyien húsz, harminc, sőt negyven évvel voltak idősebbek nálamnál.“
Faludy György jól tudta, hogy a meneküléssel életét és szabadságát menti meg, a honvágy fájdalmával azonban így is meg kellett küzdenie. Ennek a küzdelemnek a nyomán talált (igen sok akkori és későbbi magyar emigránshoz hasonlóan) szellemi hazát a magyar nyelvben és kultúrában – ragaszkodását irántuk sohasem adta fel. Emigrációjának egyik legfontosabb költői dokumentuma, egyszersmind a kor magyar költészetének egyik igen fontos (azóta is sokat idézett) alkotása az 1940-ben Párizsban írott (az emigráns Kéri Pálnak ajánlott) Óda a magyar nyelvhez című költemény. Ez a vers, amely nyelvünk karakteres tulajdonságait (a névszóragok rendszerét, az ikes igéket, a szógyököket, az igeragozást) poétizálja át és emeli ódai magasságába, a költő személyes vallomása, mondhatnám így is: hűségnyilatkozata az anyanyelv és az anyanyelvi hagyomány mellett. A magyar nyelvhez írott óda egyszersmind Faludy György politikai elkötelezettségének megvallása. A költő természetesen elítélte és megvetette azt az uralmi rendszert, amely Magyarországot elmaradottságban tartotta, majd igazságtalan és nemzetgyilkos háborúba vitte, ugyanakkor kifejezte együttérzését és szeretetét a magyar nép iránt.
1961–62-ben írta a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéseit, eredetileg angolul (My Happy Days in Hell, 1962). A könyv 1987-ben jelent meg először magyarul az AB Független Kiadónál – a kommunista cenzúrát megkerülve szamizdat kötetként.
Faludyék a munkatábor szögesdróttal övezett barakkjaiban, poloskás pokrócokban, egész napos kőtörés után, a brutális, az államhatalom által osztályidegennek bélyegzett fogva tartottakkal szembeni gyűlölet légkörében voltak képesek Platónról, Stendhalról, Montaigne-ről beszélgetni. Regények történetét folytatásokban elmesélni. Művészetről vitatkozni. Életben maradni.
A ma ugyanez a feladat, igaz, hangsúlyozom, nem a fizikai erőszak közvetlen árnyékában. De legalább annyira, dacosan, makacsul, széllel szemben beszélni; amíg van ki odafordul a szóra, nem halhatunk meg.
Jánossy Lajos
Regényének megírásával Faludy jóval megelőzte kortársa, Szolzsenyicin A Gulág szigetcsoport c. regénye keletkezésének idejét (1973). Ezt követően még több angol, német, francia és dán nyelvű kiadást is megért a regény, amelyek meghozták Faludy számára az ismertséget egész Nyugat-Európában, sőt a világirodalom egyik legjobb memoárírójának kijáró elismerésként kétszer is Nobel-díjra jelölték. Magyarországon hivatalosan először 1989-ben jelenhetett meg a Magyar Világ Kiadó gondozásában. A rendszerváltást követő években pedig, az emigrációból végleg hazatérve, Faludy folytatta az életútjáról szóló megemlékezéseit. A Pokolbeli napjaim után 2000-ben, míg a Pokol tornácán c. műve már posztumusz kötetként jelent meg 2006-ban, ám alkotói teljesítmény tekintetében mindkettő elmaradt a Pokolbeli víg napjaimtól. Faludy önéletrajzi regényében az 1938 és 1953 közötti időszakban átélt élményeire emlékezik vissza. Az emlékek felidézése önmagában is fontos eljárás az író számára, afféle alkotói eszközként sokrétű szerepet töltött be a személyes életében is: ezzel próbálta megőrizni lelki egyensúlyát a magánzárkában, ahogy a negyedik fejezetben írja. A regény Franciaország c. első fejezete a fasiszta erők elől való menekülés, az első emigráció történetét írja le. Az Afrika c. második fejezet a marokkói kalandokról, a sivatagi létben megtapasztalt boldogság forrásairól és arab szerelméről, Amarról szól; a harmadik, az Egyesült Államok – Magyarország az amerikai emigrációt, majd a hazatérés utáni élményeit rögzíti. Az Andrássy út 60. – Kistarcsa c. negyedik fejezet a letartóztatásról és fogsága első hónapjairól szól. Az utolsó, a Recsk c. fejezet a szerző életének legdrámaibb szakaszáról számol be, a recski kőbánya kényszermunkatáboráról, ahol enni ugyan alig kaptak, de napestig dolgoztatták, ütötték-verték a rabokat. Eközben Faludy, papír hiányában, fejben írta a verseit, melyeket rabtársai memorizáltak, szabadulásukkor pedig rekonstruáltak. A versek megírásakor, a fogságban tartott szemináriumokon Faludyt az a szándék vezérelte, hogy értelmet adjon a kibírhatatlan létnek, és segítse megőrizni a saját integritását. Ez a hozzáállás nagyban segítette rabtársait is a túlélésben. A versek kötetté álltak össze, s 1983-ban Münchenben Börtönversek 1949–1952. Az ÁVO pincéjében és Recsken címmel a Recski Szövetség gondozásában, később pedig azonos címmel 1989-ben a Magyar Világ kiadásában, Budapesten jelentek meg.
Bibliográfia/Webográfia
https://hu.wikipedia.org/wiki/Faludy_György
https://liget.ro/studio/a-legendak-koden-tul-faludy-mitosztalanitott-elete#
http://www.forrasfolyoirat.hu/0009/pomogats.html
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-prozaja-faludy-gyorgy-pokolbeli-vig-napjaim.html
Ballai Ottilia
MÁRAI SÁNDOR ELBESZÉLŐI STÁTUSA ÉS VISZONYULÁSMÓDJA MŰVEIBEN
Tartalom
Bevezető
Márai Sándor munkássága és elbeszélői pozíciója
Bevezetés
A két világháború közötti időszak a magyar irodalomban az egyik legjelentősebb irodalmi korszakot teremtette meg. A különböző történelmi események (Hitler hatalomra kerülése, az ezt követő 1933-as könyvégetés), a külső viszontagságok, a cenzúra, és a politikai tényezők mind hátráltatták és nehezítették világszerte az ebben az időszakban alkotó írók munkásságát.
Márai Sándor már a két világháború közötti időszakban is kiemelkedő írónak minősül, viszont életműve jelentős részét 1945 után írta meg, Illyés Gyulához hasonlóan. Bár Márai Sándor munkásságában élesebb kanyarokkal, és nem töretlen folytonossággal találkozunk,[1] addig Illyés Gyula írói munkásságában az állandóság, folytonos alkotás dominál a kor történelmi eseményeinek befolyása ellenére is. Márai Sándor alkotásai e meghatározó időszak lecsengése után sem kerültek nyilvánosságra, legtöbb műve posztumusz írás, halála után adatik ki. E tény betudható annak is, hogy ugyebár 1948-ban emigrál, hazáját elhagyja és külföldön; többek között Bécsben él és ír, viszont leginkább Párizsban hatja át az emigrációs létforma.[2] Továbbá a másik fontos tényező, hogy művei kiadását és előadását is teljesen elutasította az 1980-as években, amikoris lehetővé válhatott volna ezek publikálása. Feltevődik a kérdés bennünk, hogy miért tanusította Márai ezt a magatartást és miért ellenkezett művei kiadását illetően?
Az író és a fennálló politikai rendszer szembenállásában gyökerezik mindez. Emigrációját követően Márai folyamatosan támadta a népi demokratikus rendszert. Ezzel összhangban a történelemben való állásfoglalást is teljesen elutasítja, és az irodalmi harcokból is igyekszik maximálisan kivonni magát.[3] Nézeteiben a társadalmi renddel való szembenállás honosodik meg, viszont emigrációjának legfőbb kiváltó oka a nácizmus magyar vetületével való éles szembefordulásban keresendő. [4]
Fontosnak tartottam mindenekelőtt ezeket a szempontokat megemlíteni Márai Sándor műveinek értelmezése, vizsgálata előtt, mivel, mint minden író esetében nem tudunk elvonatkoztatni Márainál sem az életét meghatározó történésektől, sem a személyiségét formáló jelenségektől. Bizonnyal ezek a tényezők befolyásolták alkotó munkásságát, és reflektálódnak azokban.
Műveiben tehát a legfontosabb tényezőknek számítanak, hiszen vetületeik fellelhetőek munkásságában, valamint írói státusza; az ellenzéki író pozíciója a másik fontos elemnek tudható be, hiszen ez is nagyban hozzájárult alkotásai megírásához.
Márai Sándor munkássága és elbeszélői pozíciója
Ahogyan már a bevezető részből is megtudhattuk, Márai legjellegzetesebb és sokak által ismert vonása a független, ellenzéki író mivoltában keresendő.
Sokszor elbeszélői magatartása a művészi iróniával párosul, mivel írásaiban: a groteszk, és a rejtett humor jegyei is megtalálhatók. Vatai László [5] tanulmányában Márai ideális létállapotaként a közönyt említi meg. Szerinte egy kettősség jelentkezik az író mivolta és jelleme között, ami skizofréniára utal.[6] Mindezt azzal alapozza, hogy Márai a szubjektív élettapasztalatokat másként vetíti ki regényeiben, egyfajta objektív elbeszélői látásmódban részesül az olvasó.
Az objektivitás, ahogyan a modern irodalomban Babits Mihálynál már ezt megelőzően jelentkezik, hasonlóképpen tudnám Márai Sándor műveihez is kötni. Később látni is fogjuk, hogy Babits Mihály, több más író mellett hatással is volt Máraira. Babitshoz híven, Márai műveiben is a mindennapi életben felbukkanó jelenségek, dolgok filozófikus szinten való felvetése, a szubjektivitásból való kimozdulás az objektív szintű életmozzanatok bemutatásában érhető tetten. Egyfajta távolság érzékelhető az én és a jelenségek között, melyet a Vatai által emlegetett közöny, mint írói létállapot összefüggésében tárgyalható. Ugyanakkor a társadalmi rendszerrel való szembenállás, és az állásfoglalás elutasítása úgy a történelmi események kapcsán, mint az irodalomban lejátszódóakban eredményezhette ezt a fajta távolságtartó szerzői pozíciót és kettősséget.
Tüzetesebben ezt a novellái kapcsán figyeltem meg, melyet a későbbiekben szeretnék boncolgatni.
Márai fő művei között meg kell említenünk: az Egy polgár vallomásait 1934-ből, rövidebb lírai cikkeinek gyűjteményét: a Kabala című kötetet, ezek mellett fontosnak tartom még megemlíteni a naplóbejegyzéseiből összeállított Naplóját, melyet 1945–1957 között írt; ebben utazási, emigrációs élményei mellett, olvasmányélményeiből is ízelítőt kapunk.
Ugyanakkor Márai Sándor kapcsán a Halotti beszéd című, emigrációja első éveiben megírt versét mindenképp meg kell említenünk, mint legkiemelkedőbb alkotását, valamint ismertebbek még: Márai Füveskönyve; különböző bölcseleti tanításaival, vagy az 1942-ben megjelent A gyertyák csonkig égnek című regény.
Dolgozatomban áthatóan a novelláival szeretnék foglalkozni, ámbár ezzel összefüggésben elengedhetetlennek tartom regényvilága néhány jellemzőjét is felsorolni. Mielőtt ezt megtenném, mindenképp ki szeretném emelni azt a tényt, hogy Márai Magyarországról való kivándorlását illetően, Kassa mellett Bécset tekintette másik otthonának[7], mindezek mellett Svájcban is járt, valamint Olaszországban, New Yorkban, majd amerikai állampolgárként az Egyesült Államokbeli San Diegoban telepedett le, ahol öngyilkossága előtti utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte.
Az utazásaiból szerzett élmények és külső hatások, valamint Márainak a világ különböző jelenségeit magába foglaló olvasmányélményei személyes megvilágításban tükröződnek vissza írásaiban.
Sajátos stílusa van, mely nagy népszerűséget hozott az író számára, és mind a mai napig szinte utánozhatatlannak számít.
“ A régi, új és fölújított olvasmányaiban, környezete élesszemű megfigyelésében, valamint utazásaiban élő, eszmélő és szemlélődő Mester számára alkati, lélektani törvényei és lényegében soha meg nem változtatott értékelméleti állásfoglalásai szerint — aforizmaszerű konklúziók születnek, amelyek bizonyos ellentétpárokban, néha humoros, néha meghökkentő, néha szinte az egész emberiség jövőjét érintő félelmes csattanókban fejeződnek ki, nyernek művészi formát. ” [8]
A Szinbád hazamegy című regényében elsődlegesen az előzőleg megjelent irodalmi forrásból: Krúdy Gyula: Szindbád című regényéből inspirálódó élményvilágra épít Márai Sándor. A mesterének tartott Krúdy Gyulát tiszteli meg, és állít neki emléket ezáltal. A Krúdy-próza impresszionista hangulata áthatja a művet[9], ez alapul szolgál annak, hogy alkotásaiban olykor a szerző olvasmányélményeinek hatása érződik.
Regényeinek alapmotívumaként jelenik meg például: a polgár menekülése, gondolhatunk itt az emigráció hatásának következményeire (ilyenek: a haza iránti vágyódás, vagy az oly gyakran jelentkező magány érzése). E fő motívum ugyanakkor metaforikus jelentéssel is telítődik, így a hős helyzete az író helyzetével is azonosítható.
Tudnunk kell azt is, hogy Márai Sándort mélyen érintette a kisebbségi író státusza és feladatköre.
Mint kiderült, ő is a kisebbségi írók táborába tartozott, 1930-ig a szlovenszkói magyar irodalmat képviselte, és annak írói között tartották számon. [10] Magyarul írt, magyar szellemmel és identitásérzéssel rendelkezett, így jogosan tekinthető a magyar polgári regény megalkotójának is.
Egy új regénytípust teremtett meg, melyben a gyónás és a belső monológ átveszi az elbeszélés és a párbeszéd helyét.[11] Mindazonáltal kisebbségi, emigrált íróként a haza iránti vágy, az írói pálya, s az abban rejlő értékek olyan fölbukkanó témák regényeiben, melyeket szívén hordoz.
Ilyen regény például az írói pályáját meghatározó: Egy polgár vallomásai című könyve, ugyanakkor A Mágia c. novelláskötete, mely 1941-ben jelent meg. Az író szerepkörében megjelenő elbeszélői én megszólalásával indul a címadó rész, aki egy kávéházi asztalnál különös témát boncolgat beszélgetőtársával; mégpedig az írói státusz fontosságát, valamint maga az írás varázslatos erejét. Ahogyan már a novella címe is hangsúlyozza, a mágia kitüntetett szerepet nyer, maga az írás és élet jelképévé válik a szöveg folyamán. Figyeljük csak meg az alábbi sorok elolvasását követően, mennyire érzékletes és pontos leírást kapunk a fogalmak egyeztetése révén:
” Az írás mágia. Mi a mágia...? Hát igézet, varázslat. Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogyan az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van. Az élet nem csak anyagot és energiát termel szünetlenül, hanem álmot és jelzőt is, továbbá szent számokat, melyeknek önmagukban van csak értelmük, szavakat, melyek értéktelenek egy gyárban vagy egy irodában, de sorsdöntően alakítanak egy életet, egy jellemet... Az írás varázslat, ha nem tudnád.
Ezenfelül természetesen más is. Mesterséges is, gyakorlat, nevelés, önkívület, derű, szórakozás, készség a nagyságra, a dagályra, az élet kóros önkívületének kifejezése, valami kongó és hörgő s ugyanakkor valami egészen szűkszavú, csendes és végzetes, mint mikor valaki a vérpadon azt mondja: „Igen” vagy: „Tessék”.”
„... Nem tudják, nem is tudhatják, mi van mögötte, miféle anyagból készült, s mifajta varázslat az, mely írót és írást egybefűz az élettel, a kifejezés millió esélyét hozzáigazítja az élet millió esélyéhez, nem tudják, milyen sorsszerű író és könyv számára mindaz, ami a téma körül van, lappang, ólálkodik, s néha előtör és megelevenedik.”[12]
Az eszmei tartalmat sugárzó Márai mondatai, a sokszínű, fordulatokkal teli novellái, precíz ábrázolásmódja összességében írásainak mágikus erejét tárja fel. Legfőképp az ragad meg minket novelláiban, hogy az élet igazságait nem eltusolva, hanem valódi kegyetlenségükben ábrázolja (ott van például Valér író öngyilkosságának híre). Feltehetően vissza lehet ezt vezetni az akkori kor kegyetlen helyzetére és a háború hatásának érződésére. Márai mondatait olvasva megalkotottságuknak precizitását és a tökéletességét érezzük, igazából valóságot és igazságot tudósítanak látomás képeibe burkoltan. A Mágia című alkotását is egyfajta titokzatosság szövi át, mely az alkotás és az élet kölcsönhatásának kettőssége körül fogalmazódik meg. Csabai István[13] úgy fogalmazza ezt meg, hogy Márai novellái az élmény és mű összeszövődésének eredményeként jönnek létre. A bennük rejlő titokzatos hívás bizsergeti meg az olvasó ingereit, témájuk inkább ürügy, és másodlagos ennek viszonylatában. Az olvasóban keltett érzelmek a fontosak, a téma pedig kissé háttérbe szorul, vagy csak másodlagos szerepet kap.
Három óriási novellatípust különít el a tanulmány szerzője: a Babits, Karinthy, és a Kosztolányi típusú novellákat. Márai novelláit a Kosztolányi féle novellatípussal rokonítja [14], jóllehet ez következtetni enged, hogy Kosztolányit is követendő példának tartotta Márai. További híres írók, akik megjelennek még novellakötetében: Kazinczy és Shakespeare.
Mindenképp elgondolkodtatásra ösztönöz és gyakoroltatja is ezt velünk a mély filozófiai témákkal átszőtt Márai elbeszélés-, és novellavilága. Központi és bölcseleti tartalmakkal rendelkeznek művei: az elmúlás, az öregedés, a halál és átértékelődés fő témái.
Eszmei tanítást nyújt ugyanakkor a novelláskötetet követő, 1943-ban megírt Füveskönyv is, mely egyszerű példák által és az író személyes életéből vett tapasztalatokból merítve tanít az élet igazságaira.
Összegzésképpen megállapítható, hogy a Márai művek tanítanak az élet dolgait és kegyetlen igazságait objektív szemmel vizsgálni, ésszerű és reális valójukban megélni, s ehhez nagyban hozzájárul magának az írói álláspontnak az objektív viszonyulása.
Bibliográfia
Primérszöveg
Márai Sándor: Mágia, in: Mágia; Bp., Helikon, 2001., Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap. Utolsó változtatás: 2005. október 30., 1996-2005.
https://webzone.ee/aurin/proza/MSmagia.html
Felhasznált szakirodalom
1. Csabai István, Ferdinandy Mihály: Mi magyarok, Protestáns Szemle, 1941.
2. Fried István: Márai Sándor a kisebbségi irodalomról, Irodalmi Szemle, 2001, 5.
3. Hevesi András: In: A magyar irodalom a két világháború között (1919-1945). Műfajok és műfaji törekvések. Próza 29. A Nyugat második és harmadik nemzedéke. Márai Sándor, 719-722.o.
4. Kenyeres Imre: Márai Sándor és új könyvei, Diárium, 1941, 8.szám
5. Rónay László: A függetlenség paradoxona, Márai Sándor "második pályakezdése", Új írás, 1988, 28. évfolyam, 4.szám
6. Tóth László: Márai Sándor naplója 1968–1975, Eszmék és művek, Katolikus Szemle 29. ,1977, Róma,4. szám, 376.old
7. Vatai László: Márai Sándor Naplói - Az ember és az író, Új Látóhatár, 1984, 35. évfolyam, 1. szám, 12-15.o.
Jegyzetek
[1] Vatai László: Márai Sándor Naplói - Az ember és az író, Új Látóhatár, 1984, 35. évfolyam, 1. szám, 12.old
[2] Rónay László: A függetlenség paradoxona, Márai Sándor "második pályakezdése", Új írás, 1988, 28. évfolyam, 4.szám
[3] u.o, 98.old.
[4] Vatai László: i.m, 13.old
[5] u.o.
[6] u.o.
[7] Tóth László: Márai Sándor naplója 1968–1975, Eszmék és művek, Katolikus Szemle 29. ,1977, Róma,4. szám, 376.old
[8] u.o, 375.old
[9] Hevesi András: In: A magyar irodalom a két világháború között (1919-1945). Műfajok és műfaji törekvések. Próza 29. A Nyugat második és harmadik nemzedéke. Márai Sándor, 719.old
[10] Fried István: Márai Sándor a kisebbségi irodalomról, Irodalmi Szemle, 2001, 5., 21.old
[11] Vatai László: i.m.
[12] Márai Sándor: Mágia, in: Mágia; Bp., Helikon, 2001. 237-244. o.
[13] Csabai István, Ferdinandy Mihály: Mi magyarok, Protestáns Szemle, 1941
[14] u.o, 318.o.
Benedek Ida
MAGYAR ALKOTÓK SVÁJCBAN - A.TÚRI ZSUZSA MŰVÉSZETE
Bevezetés
Dolgozatom témája egy külföldön élő magyar írónő munkáin alapszik, egy verseskötetét és egy epikai alkotását vizsgálom. Két külön részben világítok rá, A. Turi Zsuzsa alkotásainak eszenciájára.
Az első részben a „Sivatagi szél” című regénye alapján igyekszem, az önkeresés folyamatát illetve a hazától való távollét okozta életérzést bemutatni.
A dolgozat második részében a költőnő lírai alkotásait elemzem a „Tűztündértánc” című verses kötet, illetve a különböző internetes fórumok által publikált alkotások alapján.
2020 nyarán huzamosabb időt töltöttem el Svájcban, Genf városban. Az említett város Svájc második legnépesebb városa és lakosságának majdnem fele külföldi. Ottlétem során egy virágzó magyar közösséggel találkoztam akik, bár távol élnek mégis pótolhatatlan kincsként őrzik magyarságukat. Massziv, összetartó közösség ez, amelyet nem csak a mindenki által beszélt magyar nyelv tart össze, hanem az egymás iránt érzett szeretet, összefogás a jó érdekében.
Genfbe működik a „Genfi Magyar Egyesület” amely tagjainak száma becsülhetően 200 fő. Az egyesületet az 1956-ban emigráltak alapították, főként azért, hogy közössgéként tevékenykedhessenek és az idegenben is otthon érezhessék magukat. Elkötelezettségük a magyar nyelv és gyökerek mellett rendithetetlen. A magyar anya, magyarul, magyarnak neveli gyermekét, az egyházközösség magyarul imádkozik, misézik, a magyar kőltő magyarul írja verseit. Tapasztaltam, hogy missziójuk sikeres, hiszen azóta már felnőtt több generáció és már az alapítók unokái is tovább viszik, éltetik ezt a hagyományt.
A.Túri Zsuzsa kőltőnő 1971 július 30.án született Budapesten. Saját állitása szerint versei élete „leegyszerűsitett, tömöritett formái”; „Ott vagyok én és az általam látott, átölelt Világmindenség.”1 A költőnő verseinek szavai a csontig hatolnak, az olvasó átérzi a versszakokban rejtőző érzelmeket, indulatokat. Lírai alkotásaiban és regényeiben is jól meghatározható nyomot hagy az idegenben élők életérzése. Verseiben erőteljesen érzékelhető az érzelmi, a tapasztalati befolyásoltság.
Egy interjúban mesélte a költőnő, hogy genfi tartózkodása alatt egy onkológus mellett dolgozott, az akkori tapasztalatai számos versét ihlették. Verseit olvasva valóban érzékelhető az onkológiai intézet nyomasztó, halálközeli, már-már félelmet keltő hangulat.
1 [Online]: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/6113.html------- „Próbáltam minél több embert és tárgyat elengedni, otthagyni, kidobni, de még így is maradtak könyvek, amikhez ragaszkodtam...”2
A Svájcban élő, egyébként költőként tevékenykedő magyar írónő és főként lírai alkotásairól ismert, regényével sikerült értéket hozzáadnia a magyar modern kortárs irodalomhoz. Ebben a regényben a modern ember által igen jól ismert hazától való elidegenedés illetve útkeresés motívumai játszanak központi szerepet.
A.Túri Zsuzsa „Sivatagi szél” című regénye 2019-ben jelent meg, Budapesten a K.u.K. kiadó publikálásában. A regény a fiatal Anna és a nála idősebb szerelmének hullámzó történetével indul. Miklós azonban nem bizonyul annak az embernek akinek Anna gondolta a szerelmi fellángolás idején, ugyanis hamarosan kiderül, hogy amit a főhős látott az elején, látni vélt szerelméből az csupán egy álarc. Ez az álarc rövidesen Svájcba költőzésük után lehull a férfiról és kiderül, hogy Anna, személyében nem találja meg azt a menedéket, amelyet az új hazába költözéstől remélt. A kudarcba fulladt menekvési próbálkozás után Anna Afrikába indul ahol kezdetét veszi az út, amely végén önmaga várja. A fejezet elején levő mottó is ezt az új kezdetet jelöli, mely a kötet végére mégiscsak beteljesül, és úgy tűnik a főhősnő álmai valamelyest teljesülnek, mondhatni újjá születik. A regényben olvasható monologok és dialógusok mélyre hatóak már-már filozófikus hatással bírnak. Szóhasználata egyszerű és öszinte. A kötet hangnemében fellelhető önírónia és humoros megfogalmazások teszik a közvetített mély gondolatokat emészhetővé az olvasó számára. Mondanivalója tulajdonképpen három kulcsszó köré írható: „utazás”, „elvonulás”, „keresés”. Az önmegtalálás első lépése az elvonulás, a második pedig az, hogy nem másokban vagy mások szemén keresztül kell önmagunkat keresnünk, hanem a csendet kell felkutatnunk. Mindenkinek van egy belső csendje, és ehhez úgy juthat el, hogyha rászánja magát az elvonulásra, távol a civilizáció zajától – Anna éppen ezért vág neki a sivatagnak, hogy tapasztalatot gyűjtsön és megtalálja a magányt, a csendjét.
Véleményem szerint a magány nem feltétlenül hordoz negatív töltetet, mert ahhoz, hogy valahová eljussunk lelki szinten, szükséges elválnunk, leszakadnunk is. Olykor az ember fél egyedül lenni, fél a magánytól, hiszen ez hordozhat olyan fajta felismeréseket, amelyekre még nem készült fel. A magány illetve a csend azonban útat mutat ezek felé és fontos ezközként szolgál azok számára akik eldöntötték magukban, hogy felkészültek.
2. A.TÚRI ZSUZSA: Sivatagi szél. Részlet a Prélude fejezetből 7. oldal megismerni igazi önmagunkat. Ez a folyamat ijesztő mivel csak úgy mint a sivatag ismeretlen, útvesztős, olykor tébolyító azok számára akik nem tudják mit keresnek ha gondolataink cikáznak a csend sivatagában soha nem jutunk el a megismerés oázisába. A magány megteremti az önismerethez szükséges csendet. Anna megismer egy német származású férfit afrikai útja során, aki rávilágít arra, hogy valójában mi is a felnőtté válás – s mintha ez lenne a nő vesszőparipája a továbblépése során. Az útkeresés és felnőttség státuszát így fogalmazza meg: „írni kell egy könyvet, ültetni egy fát és csinálni egy gyereket.” Azonban ezek nem szükségszerű megvalósítások, így ahhoz vezettett a férfi tanácsa, hogy a főhős ráébred, neki a csendre van szüksége, ezt kell felkutassa a belső békéje érdekében.
Nem véletlen a címadás sem, hiszen maga a sivatag mint hely igencsak kies, szikár, tikkasztó, kihívás a testnek ezáltal kihívás a léleknek egyaránt. A szél pedig természeti jelenségként valami felkavaró általában a változást szimbolizálja, néha kellemes, néha zavaró érzetet kelt akár olvasunk róla, akár tapasztaljuk. Számos olyan irodalmi példát ismerünk, ahol a szél változást hoz – itt Mary Poppinst említeném, Pamela Lyndon Travers könyvét, akinek a főhősnője a keleti széllel utazik.
A költőnő által leírtak alapján, arra következtethetünk, hogy a fizikai távollét sokszor megoldást jelent az önmagunktól való lelki eltávolódásra és leggyakrabban az idegenben, a csendben találjuk meg azon kerdésekre a választ amelyekre oly régóta megoldást keresünk, de nem találunk. Az elvonulás és a magány olyan talányokra is fényt deríthet, amelyekre még rá se ismertünk. Rá kell döbbenünk, hogy a boldogságot magunkban kell keresnünk, maguknak kell megteremtenünk hiszen a boldogság egy választás, amelyet mi kell meghoznunk „Tulajdonképpen boldog is lehettem volna, de az ember mindig elégedetlen”
3. A mű végére pontosan nem jövünk rá, hogy az mennyire életrajzi befolyásoltságú azonban ez a végkimenete szempontjából lényegtelen. Személyes véleményem szerint az írónőt igenis befolyásolták a leírtakhoz hasonló saját tapasztalatai, ugyanis ő is fiatal lányként 20 évesen ment ki Svájcba. Ezt a szempontot alátámasztja a tény, hogy a karakterek hitelességét pontosan a belülről kifele áramló érzelmi töltés adja.
3 A.TURI ZSUZSA:Sivatagi szél, 6. oldal „A költő – még ha művelt is – nem föltétlenül a verseiben akar okos lenni. Azokban érzelmeinek, indulatainak enged szabad folyást elsősorban. Nem valami féle természetfölötti lény, nem proféta, még csak nem is néptribunus – épp olyan esendő ember, mint az őt körülvevő köznapi figurák, csak éppen az általánosnál érzékenyebb idegrendszerrel megáldva (vagy megverve)...”
4 A.Turi Zsuzsa költészete az egyéni, legsajátabb létezésélményt úgy tágítja egyetemessé, hogy játszi könnyedséggel szól bárkihez.
5 Gyurkovics Tibor, Kosuth-díjas író, pszihológus és költő szerint a vers „Éteri magány, amit mégis meg lehet osztani...”. Pontosan ebben nyilvánul meg a költőnő lírájának eszenciája is. A költőnő számos műve került publikálásra "A Hetedik" című irodalmi folyóirat által. Egy vele készült interjúban eképpen nyilatkozott: „Kalandos életem leegyszerűsített, tömörített vallomásai ezek, melyekben ott vagyok én és az általam látott, átölelt Világmindenség...”.
A Svájcban élő magyar írónő antológiái számos irodalmi folyóiratban jelennek meg mint: A Hetedik, Montázs, Genfhun mind külhonban, mind Magyarországon.
6 . 2015-ben jelent meg első önálló verskötete "Befejezetlen szimfónia" címmel. A.Turi Zsuzsa verseskötete alapján érdemes beszélni a cím szimbolikájáról. A tűz-tünder szókapcsolat misztikumot és megtisztulást sugároz. A tűz, számos kultúrában jelenti a megtisztulás folyamatát illetve az újrakezdést; a kereszténységben tisztítótűz formájában, illetve különböző mitólogiai vonatkozásban, például az önmagát lángra lobbantó, majd hamvaiból ujjászülető főnixmadárként. A tánc egy ősi formája az önkifejezésnek, olyan dolgokat hívatott kifejezni amelyeket a szavak már nem tudnak. Ritmikussága okán a verseléshez legközelebb álló művészeti forma. A lírai alkotásokhoz hasonlóan, a muzikalitáson alapszik. Ezen a ponton utalnék Anton Pavlovici Csehov négy felvonásos színművére amely előszőr 1987-ben került színpadra. A színdarab, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, Andrei Șerban rendezésében, a második felvonás egy táncjelenettel ér véget. Ez a jelenet pontosan arra hivatott, hogy kifejezze a karakterek jellemét és egymáshoz való viszonyulását. A verseskötet hat alfejezetből áll, címszerint: , Szómadarak, La lidia, Nem azért, Tánc az öröklét felé, Semmitológia, Színpad.
Elemzésem alapjául az utóbbi két fejezet egy-egy verse szolgál. 4 Idézett: Baranyi Ferenc 5 Nagy Zita könyvjelző 2020 ősz Utal léleg legszéléig(esszé) 274. oldal 6 Online: A Hetedik(http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/3015-odaatra.html)
A Semmitológia című fejezet Megvilágosodás című versére azért esett a választásom mivel kiegészítő módon ábrázolja a fennebb említett regény központi gondalatait. A költőnőtől megszokottá vált motívum lelhető fel benne: az útkeresés, azonban ez nem a fizikai, földi létben elérhető önmegvalosításra irányul, nem az a fajta útkeresés, amelyen Anna jár, regénye főhőse. A cím is ezt támasztja alá, miszerint a vers útkeresést ír le, út a megvilágosodás felé. A vers a hit általi fejlődés útját írja le a lelki kiteljesedés felé ezt nyomatékosítja a különböző eukarisztikus elemekkel való operálás: Szentbiblia, ima, Éden.
A vers hangvétele egyértelműen meghatározza a vers modernségbe való besorolását, a költönő hozzáillően, direkt módon, bátran intézi magához az Úrhoz szavait. A 2016-ban írt, Egyszer talán... című vers a kötetből első látásra egy egyszerű szerelmi költeménynek tűnhet, azonban töbszörös újraolvasás után érzékelhetővé válnak a mélységei és a magasságai. A versben ellentétek fedezhetők fel: lét - nemlét, ezek az ellentétek az olvasó kezére bízzák a döntést, megengedi számára, hogy eldöntse, hogy ez egy beteljesült idilli szerelem vagy egy be nem teljesedett vágyakozás.
~ la fin ~ A svájci közösségben élő magyarságtudat példaértékű. Hihetetlen számomra, hogy oly szépen megőrizték a magyar öntudatot a hosszú idők alatt. A költőnő életművét tanulmányozva elémtárult egyéniségének egy szelete, aktuális korképet kaphatunk a modern embert körülvevő világról, vágyakozásokról, keresésekről. Bár fiatalon hagyta el Magyarországot, sikerült világszínvonalút alkotnia, magyar nyelven. Az írónő kiérdemelte helyét a modern kortás irodalom „csarnokában”. A. Túri Zsuzsa alkotásai elegánsak, a hétköznapi olvasó számára emészthető, azonban mély művészi üzenettel bírnak.
Jegyzetek
Demeter Boglárka
KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR – „A MAGYAR NEMZET BÖLCSŐJE”
Bevezető
Kőrösi Csoma Sándor munkásságát minden magyar embernek ismernie kellene, nem csupán azért, mert elsődleges célja a magyarság őseinek megismerése, felderítése volt, hanem azért is, mert olyan dolgot vitt véghez, amit előtte még senkinek sem sikerült: megírta az első tibeti-angol szótárt és nyelvtankönyvet, amelyekkel feltárta Tibet kultúráját az egész világ előtt.
„Tartása, tudása, szerénysége és becsületessége példakép lehet minden magyar számára” írja Aradi Éva (Aradi, 2019). Ezen tulajdonságai szembetűnővé válnak bárkinek, aki ismeri útját: hosszú évek során nélkülözésben élt, hogy tanulhasson Nagyenyeden, csupán teából tartotta fenn magát Zanglában, amikor a tibeti nyelvet és irodalmat tanulmányozta a Lámakolostorban. Nem számított neki a pénz, csupán tanítóit fizette ki, és könyveket vásárolt (Agárdy, 1954), az egyik szabáthui levelében így fogalmaz: „Az én becsületem sokkal drágább előttem, mint a meggazdagodás” (Terjék 1984, In: Aradi, 2019), ezzel kifejezve, hogy nem vár el senkitől pénzbeli segítséget, de nem is lehet őt pénzzel megfenyegetni vagy elhallgattatni. Még halálos ágyán is a magyarokról, hunokról, ujgurokról beszélt, ebből is látszik, hogy mennyire fontos volt számára a magyar nép és a kitűzött célja. Az ő hagyományát, hagyatékát kötelezően ismerni és folytatni kellene.
Fiatalkor és Tanulmányai
Kőrösi Csoma Sándor egyes források szerint 1784-ben (Agárdy, 1954), újabb kutatások szerint vagy 1787-ben, vagy 1788-ban született (2), a háromszéki Kőrös nevű faluban. Szülei, Csoma Sándor és Gecse Krisztina, saját kezükkel készítettek szitákat, melyeket faluról-falura szállítottak, ezáltal keresték meg a mindennapi kenyerüket. Olykor-olykor Oroszország területéig is elszekereztek árujukkal.
Kőrösi atyja korán elhunyt, ezért ő folytatta a házalgást édesanyjával pár évig, tizenöt éves korában viszont őt is elveszítette. Erős tanulásvágya arra késztette, hogy jelentkezzen a nagyenyedi kollégiumba (Agárdy, 1954). Ez a kollégium a híres protestáns Bethlenianum volt, Kőröstől körülbelül háromszáz kilométerre található. (2) Azzal a feltétellel vették fel, hogy „surgyé” legyen – a jobbmódú tanulófiúk után kellet takarítania, elhozta nekik az ételt a konyháról, letisztította cipőiket, ésatöbbi. Ezen munkásságáért hallgathatta az előadásokat, maradhatott a kollégiumban szalmaágyon, és napi két kis cipót is kapott. Tudásvágya oly erőteljes volt, hogy nyolc éven keresztül folytatta a szolgai teendőket szorgalmasan, hogy tanulhasson, bármilyen megaláztások is jártak vele. Kollégiumi évei során megtanult görögül, latinul, németül és héberül is (Agárdy, 1954). A szolgai munkán kívül szünidőben Szászvárosban különórákat tartott, így tudta magát fenntartani. (2)
A kollégium egyik előadásán hallotta egyik professzorát, Herepei Ádámot a magyarok ázsiai eredetéről beszélni – Csoma és két diáktársa ezután maguk közt megfogadták, hogy igenis elutaznak Ázsiába, hogy felkutassák a magyarok testvérnépét. Hármuk közül végül ezt az óriási lépést egyedül ő tette meg.
Kollégiumi évei után segédtanárként még nyolc évet töltött el Nagyenyeden, továbbtanulása során elsajátította még az angolt és a franciát, továbbfejlesztette nyelvi készségeit (Agárdy, 1954) – ezen a pontot tehát már hét nyelven beszélt, tehetsége letagadhatatlan volt.
1815-ben elnyerte az úgynevezett „angol ösztöndíjat” (2), ennek keretein belül Göttingenben folytathatta tanulmányait, ahol keleti nyelveket sajátított el. Olyan professzorok könyveit olvasta, mint például Szekér Joakim, Pray György és Budai Ézsalás. Ezen könyvek alapján úgy gondolta, hogy a magyarok ősei a „kínai, keletturkesztáni, egykori ujgur” nép kell hogy legyen. Ő maga így fogalmazott: „Kétségtelenül a chinai Tatár országnak beljebb eső részei azok, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell.” (Agárdy, 1954).
Göttingenben több olyan professzora volt, akik keleti tudományokkal foglalkoztak – noha maga a tudományág még elég fiatal volt. Többek közt megemlítendő Johann Gotfried Eichhorn, orientalista és bibliakutató, akitől arabul és törökül tanult meg. Julius Heinrich Klaproth, szintén híres orientalista volt az, aki által Kőrösi újra találkozott a Nagyenyeden megismert ujgur elmélettel. Az elmélet új változatát ez a professzora fejlesztette ki, szerinte minden ogur/ugor nép rokon az ujgurokkal – ezekhez pedig a magyar nép is hozzátartozik (2).
1818-ban visszatért Nagyenyedre, ahol tanári állást ajánlottak neki, amelyet ő visszautasított (Baktay, 1954). Sokan szkeptikusan fogadták az ötletét, hogy Ázsiába utazzon, megpróbálták lebeszélni róla. Két professzora viszont, név szerint Kenderesi Mihály (a finnugor nyelvrokonság híve) és Gyarmathi Sámuel támogatták őt. Gyarmathi Sámuel miatt kezd szláv nyelveket tanulni, később Zágrábban az ószlávot is elsajátítja, szótár nélkül beszéli, és érti dialektusait is (2). A szláv nyelvek elsajátításának elsődleges oka az volt, hogy tervei szerint Oroszországon keresztül akart majd átutazni Ázsiába. Ugyanebben az évben orosz tudósok kimutatták, hogy az ujgur nem török nép, hanem tangur, a tangur népek pedig a tibetiek rokonai (Agárdy, 1954).
Utazásai és halála
1819 késő őszén indul megkeresni a magyar nemzet őshazáját, összesen 200 forintot tudva magáénak. Vállán bottal, tarisznyával indult meg, egyszerű öltözékben (Agárdy, 1954).
Az első írott dokumentum az utazásáról 1825-ben készült, amikor Kőrösi beszámolót írt Charles Pratt Kennedy századosnak. Ebből megtudhatjuk, hogy Bukarestből Szófiába utazott, onnan Plovdivba (2). Konstantinápolyon és Odesszán keresztül akart eljutni Moszkváig, de ebben megakadályozta a Konstantinápolyban terjedő pestisjárvány. Énoszban hajóra szállt, csónakon jutott el Bagdadig. Innen Teheránba egy karavánhoz csatlakozva ért el, ahol négy hónapig a perzsa nyelvet tanulta. Bucharába 1821 novemberében érkezett. A Kína fele vezető út járhatatlan volt a turkomán háború miatt, ezért India fele indult. Indián átutazva megérkezett Lehbe, Tibet fővárosába (Agárdy, 1954). Három évébe telt megtenni ezt a hosszú, kihívásokkal teli utazást.
Lehből visszaindult Lahorba, a maharadzsa fővárosába, útközben találkozott William Moorcrofttal, aki elállta útját, és összebarátkoztak. Ő Ázsia-utazó volt, de egyben a brit titkosszolgálat ügynöke is – erről Kőrösi mit sem tudott. Moorcroft adott egy tibeti ábécéskönyvet Kőrösinek, „Alphabetum Tibetum” címmel, amely elég kidolgozatlannak és silánynak bizonyult. Moorcroft arra kérte Kőrösit, hogy az „emberiség szolgálatára vállalja el a tibeti nyelv és kultúra feltárását” (Agárdy, 1954). Mivel a Kelet-Ázsiai utak kevés reménnyel nyílnának meg előtte, Kőrösi azzal a reménnyel, hogy az ismeretlen tibeti irodalomban találhat olyan forrásokat, amelyek a magyar nép eredetére vonatkoznak, Lehben maradt, és a perzsa nyelvvel kommunikálva, mint közvetítőnyelv, kutatómunkába állt (2).
Moorcroft havi ötven rúpiát ajánlott fel munkájáért cserébe Kőrösinek, amit egy idő után már nem is kapott meg, de emiatt nem bánkódott, mert kiadásai soha nem haladták meg a havi négy rúpiát. Kőrösi nem volt tisztában azzal, hogy az angoloknak célja Tibet meghódítása volt, ő csak annyit tudott, hogy a tibetiek és az ujgurok rokonok, ezért remélte, hogy gazdag könyvtáraikban talál információt a belsőázsiai lovasnépekről (Agárdy, 1954).
1823. június 20.-án megérkezett Zanglába, ahol a Lámakolostor hideg cellájában 320 fóliáns tibeti könyvet olvasott el. -15 fokos hidegben, sós, jak-vajas teán élve tanulta a tibeti nyelvet Szangé Put Szong lámától, és tanulmányozta a tibeti irodalmat (Agárdy, 1954). 1825. május 5.-én újabb beszámolót írt Kennedynek, amelyben három szanszkrit könyvet is megemlít. Zanglában való tartózkodása alatt már összeállított egy harmincezer szavas szójegyzéket (2).
Kőrösi elkellett hagyja Zanglát ismeretlen okok miatt. A tanítójával megbeszélték, hogy pár nap múlva Szultánpurban találkoznak, de csalódottsága ellenére lámája nem jelent meg, ezért Szabáthuba indult, ahol Kennedy századosnál jelentkezett, abban reménykedve, hogy Moorcroft már tudatta a britekkel, hogy mi az ő célja és ottlétének oka. Mégis, váratlanul C. P. Kennedy százados 1824-ben letartóztatta Kőrösit, mert orosz kémnek hitte. Pár hónapig fogságban tartották, majd olyan hirtelen engedték el, mint amilyen hirtelen elfogták. Két hónapra elfogása után felkérést kapott, hogy számoljon be személyéről és tartózkodásának okairól, ekkor írta meg az eddig említett beszámolót Magyarországról elindult útjával kapcsolatosan (2).
Kőrösi soha nem tudta meg letartóztatásának okát, de ma már tudni lehet, hogy amíg Kőrösi nehéz körülmények közt, fáradhatatlanul tanulmányozott, készítette a szótárát, addig a britek már kiadtak egy tibeti szótárt Indiában. Azért siettek, mert minél hamarabb Lehben katonai erődöt, állomást akartak rendezni. Ez a szótár viszont „fércmunkának” bizonyult, ezért újból Kőrösihez fordultak, elengedték, és a hónapi ötven rúpiát megint megkapta. Szótára, a negyvenezer szavas „Első tibeti szótár és nyelvtan” 1834-ben jelent meg, hiszen a letartóztatása késleltette a folyamatot. Ez egy óriási fontossággal bíró mű, amely még a mai napig is használatban van, és többször is átvolt már dolgozva (Agárdy, 1954). A könyv nem csupán egy tibeti-angol szótár, hanem a tibeti nyelvtant is magyarázza benne (Baktay, 1954).
1836-ban Észak-Bengálban folytatja útját, ahol a helyi nyelvjárásokat kezdte tanulmányozni. A Bengáli Ázsiai Társaság, vagy „Asiatic Society of Bengal” (Agárdy, 1954), könyvtári állást ajánlott fel neki, amelyet el is fogadott. Ő volt az egyetlen, aki boldogulni tudott a sok-sok keleti nyelvvel. De csakhamar megint útra kelt, elsődleges célját megvalósításának érdekében: hogy eljusson az ismeretlen Belső-Ázsiába és fényt derítsen a magyar nép őseire. 1842-ben újra kézbe vette vándorbotját, miután végre engedélyt kapott a britindiai kormánytól (Baktay, 1954).
Ötvennyolc évesen, húsz évvel azután, hogy először átlépte az Indiai határt, ugyanolyan lelkesedéssel a szívében indult felkutatni a magyarok társnépét. Tervei szerint Nagy-Tibeten keresztül jutott volna el Közép-Ázsiába, de sajnos csak Dardzsilingig jutott, hiszen a mocsaras Terai-vidéken maláriát kapott. Útját nem tudta folytatni, a brit kormány biztosított neki pihenő helyet, magas láza alatt pedig a magyarokat, ujgurokat, hunokat emlegette (Baktay, 1954).
A Himalája hegyeinek oldalában ma is áll a síremléke (2). Sírja fölé a Bengáli Ázsai Társaság Széchenyi István szavait véste rá: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt hazafiságtól lelkesítve, hazáját kereste a magyarnak és végül összeroskadt fáradalmai alatt…” (Baktay, 1954).
„Keressetek, kutassatok!” (Kőrösi, In: Csáji László Koppány) mondta Kőrösi. Odaadással, független gondolkodóként, nem hajolva meg az aktuálpolitikai irányelvek előtt, kitartóan kutatott Kőrösi Csoma Sándor. Ő meghajolt, tisztelettel fordult az ismeretlen tibeti kultúra felé, feltárta annak szellemi örökségét, és az általuk őrzött irodalmi forrásokat elérhetővé tette az egész világ számára (Csáji, 2020). Kőrösi Csoma Sándor munkája „nagy nyeresége volt a tudománynak” (Agárdy, 1954), sajnos nem érte el a kitűzött célját, a halálos ágyán „már csak gondolatban törhetett előre az ismeretlen tájak felé” (Baktay, 1954). Hagyatéka ennek ellenére óriási előrelépés volt a keletkutatók számára (és nem csak), kitartása pedig példaként szolgálhat minden magyarlelkű ember számára, hiszen húsz év kemény munka, utazás és nélkülözés után is fogta a vándorbotot és ismét elindult a magyarok őseinek felkutatására. Nem veszett el benne a nemzeti tudat, sőt, tovább erősödött. Kilehet jelenteni tehát, hogy az egész életét feláldozta a magyarság érdekében.
KÖNYVÉSZET
Agárdy Ferenc, Kőrösi Csoma Sándor, In: Élet és Tudomány c. folyóirat, IX. Évfolyam, 16. szám, 1954, 227-232 old.
Aki Könyv 217, Kőrösi Csoma Sándor 1784-1842, Külföldi Magyar Cserkészszövetség, 2020: http://www.kmcssz.org/contents/ajovo/taborok/2017/Aki%20Konyv%20217%20-%20Korosi%20Csoma%20Sandor%20-%20v1.pdf,
Aradi Éva, A szabáthui levelek igazsága, In: Ferenczné Szőcs Éva, Gazda József, Kőrösi Csoma Sándor – Tegnapi és Mai Magyarság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelési Egyesület, 2019
Baktay Ervin, Kőrösi Csoma Sándor, In: Élet és Tudomány c. folyóirat, IX. Évfolyam, 16. szám, 1954, 483-489 old.
Csáji László Koppány, „Keressetek, kutassatok!” – Kőrösi Csoma Sándor Szellemi hagyatéka és a Magyar Tudományos Akadémia, In: Ferenczné Szőcs Éva, Gazda József, Kőrösi Csoma Sándor – A Magyarság Rétegei, Kőrösi Csoma Sándor Közművelési Egyesület, 2020
Kis Szeréna
MAGYAR ALKOTÓK A NAGYVILÁGBAN
Mi a művészet? Mit jelent művésznek lenni? Amennyiben ezeket a kérdéseket teszi fel számunkra valaki, rögtön híres emberek nevei jutnak az eszünkbe. Vannak akik, külföldi művészek neveit sorolnák fel a kérdés hallatán, mint például Leonardo da Vinci, Shakespeare, Edgar Allan Poe, Pablo Picasso, Mozart, a listát pedig több oldalon keresztül folytathatnám. A válaszolók másik része nagy valószínűséggel hazai művészeket sorolna fel, mint például Petőfi Sándor, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Ady Endre, Bartók Béla, stb. Már ezekből a rövid kis válaszokból kitűnhet, hogy a világ minden táján éltek, s jelenleg is vannak más –más művészeti ágakban tehetséges emberek, akiket kisebb –nagyobb mértékben megismert a világ. A témában egy másik érdekes kérdés is felvetődik, mégpedig, hogy mitől művész egy művész, milyen környezeti tényezők és hatások befolyásolják, valamint szükség van –e hozzá örökölt génekre? „A művészet kikerülhetetlen, mivel folyvást reprodukálva egyszerűen állandóan jelen van.”[1] A művészet fogalma nem újkeletű, régóta a világ egyik fontos részét képezi, akár úgy tekinthetünk rá, mint az emberiség egy nélkülözhetetlen tulajdonsága, ugyanis mi emberek, az állatokkal ellentétben képesek vagyunk tudatosan egy örökké fennmaradó dolgot alkotni, egyszóval az alkotás egy specifikus emberi képesség. „Mert hiszen a műalkotás valóság, létrehozása valóságos okozás. És pedig nem csak a mi valóságmeghatározásunk szerint valóság a műalkotás, de senkinek sem jut eszébe, hogy az anyagba vésett művet ne tartsa valóságnak.”[2] A művészet nemcsak maradandó, hanem emlékfenntartó tulajdonsággal is bír, elég megfigyelnünk egy festményt, egy építészeti remekművet, vagy akár egy irodalmi szöveget elolvasni, máris olyan tartalmakkal tudunk általuk gazdagodni, melyeket semmi más nem pótolhatja. Általa megismerhetjük elődeink múltját, sőt az egész világ kultúrájába és történelmébe betekintést nyerhetünk.
Művészetet szinte bárki művelhet, azonban ez még nem biztosíték arra, hogy elismert lesz a személy, az adott területen. Léteznek olyan művészek is, akik többnyire saját maguk szórakoztatására, tetszésére alkotnak valami különlegeset, ahhoz azonban, hogy ez a megalkotott tárgy/dolog elismerést szerezzen, egy nagyobb társdalami és társasági csoporthoz kell eljusson, és azok tetszését is el kell nyerje. Tehát a művészet nagyban összefügg a társadalmi csoporttal is. Az, hogy melyik alkotás vagy művészeti ág lesz elismert, a korszaktól is függ, ugyanis ami kétszáz éve népszerűnek számított, nem feltétlenül lesz felkapott a 21. században is. Nagyon jól bizonyítja ezt Leonardo da Vinci által írt Traktátus a festészetről, melyben különböző érveket hoz fel amellett, hogy a festészet ki van szorítva a művészetek sorából, holott ugyanolyan elismerést érdemelne. Viták mindig is voltak a művészetek hierarchiai rangsorolását illetően, mivel minden művész igyekszik saját szakterülete népszerűsítésére, ugyanakkor minden művészeti ágnak megvan a maga szépsége és fontossága társadalmunkban, ezért sem szabad egyiket előbbre tartani a másiknál, hanem sokkal inkább igyekezzünk mindegyikben megtalálni a tetszésünkre valót.
Művészek nélkül nincs művészet sem, épp ezért szükséges, hogy őket is közelebbről szemügyre vegyük. Vannak művészek, akik otthonuk melegében találtak rá az aranyútra. Hazájuk jelenti számukra azt a környezetet, ahol ki tudnak teljesedni, ahol jól érzik magukat, s innen nyerik az ihletet. A művészek többsége ebbe a kategóriába tartozik, azonban említést kell tennünk egy második művészeti csoportról is, akik születésük helyét szűknek és nem megfelelőnek érezték ahhoz, hogy kibontakozásuk teljes legyen. Ezek azok a művészek, akik batyut fogtak és útnak indultak a nagyvilágba. Természetesen különböző okokat lehetne itt felsorolni, amiért határokon kívülre indultak ezek az emberek, ilyen ok lehet például egy tanulmányi út, felfedezés, kíváncsiság, munkaajánlat, rokonlátogatás, stb. Itt rögtön újabb kérdések vetődnek fel, mégpedig, hogy hogyan viszonyuljunk ezekhez az alkotókhoz, illetve, hogy mi az a plusz, amit külföld adott számukra? Ugyanolyan elismertek lettek volna az évek folyamán, akkor is, ha hazájukban maradnak? Elérték volna mindazt a sikert, ki tudtak volna lépni saját korlátjaik alól, hogy megalkossák azt a dolgot, ami népszerűséget szerzett nekik? Dolgozatom következő részében mindezekre a kérdésekre igyekszem választ keresni, mégpedig egy konkrét példa, pontosabban művész megemlítése által.
Dolgozatom középpontjában a híres, magyar származású fotográfus, André Kertész, magyar nevén Kertész Andor áll. André Kertész 1894. július 2.-án született Budapesten egy kiskereskedő fiaként, majd 1985. szeptember 28.-án, 91 évesen New Yorkban halt meg. Hosszú életet tudhat maga után, melyben megjárta Franciaországot és az Amerikai Egyesült Államokat. Elsőként egy kisebb biográfiai kitérőt teszek, melyben bemutatom családját és azt, hogy honnan származik, hol töltötte gyermekkorát, milyen környezetben nőtt fel. Édesapja Kohn Lipót, édesanyja pedig Hoffmann Ernesztina volt. Kertész már gyerekként elhatározta, hogy ő fotóművész szeretne lenni. Édesapja ennek az álomnak kezdeményezőjeként, megajándékozta 14 éves fiát egy fényképezőgéppel, amit Kertész nagy becsben tartott, vigyázott rá, mint saját szemefényére. Ekkor mégjobban kezdte Kertészt a fotográfia művészete érdekelni. Igaz, hogy első gépe nagy és nehéz volt, melyet csak állvánnyal együtt lehetett használni, viszont Kertész fiatal fiúként is rajongott érte, s szerette megörökíteni a körülötte kibontakozó világot. Édesapját fiatalon elvesztette, alig volt 15 éves. Ennek következtében idejének nagy részét rokonoknál töltötte Szigetbecsén. A környezetváltozás, a rokonok közti családi hangulat, nagy befolyást gyakorolt rá, nemcsak gyerekkorára nézve, hanem az elkövetkező fotográfiai karrierjén is megérződött a hatása. Néhány évvel később önkéntesként jelentkezett a hadseregbe, és részt vett az első Világháborúban a Monarchia hadseregét erősítve. Ekkora már egy második fényképezőgép tulajdonosa volt, melyet állvány nélkül is használni lehetett. A csatatéren több pillanatot is megörökített új gépével. 1915-ben megsebesült, ezért két évig Esztergomban ápolásra szorult. Miután véget ért a háború és beköszöntött a béke, mégnagyobb lendülettel kezdett fotózni Kertész, itt megemlíthetjük példaként a Brassóban lencsevégre kapott hazainduló katonavonatokat. Rövidebb ideig egy hivatalnoki szerepet is betöltött, azonban ebben a munkakörben nem érezte jól magát. Pár év után álma beteljesedni látszott, mivel hivatalnoki életét a párizsi művészvilágra cserélhette. Párizs volt számára az a hely, ahol élete kiteljesedni látszott. Szabadon jött –ment, kedve és igénye szerint fotózott. Több híresség is tartozott baráti köréhez, mint például Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall, stb. Itt készítette el, egyik legismertebb fotóját, a Szatirikus táncosnőt (926), a kép modellje Förstner Magda volt, aki kabarétáncosként dolgozott. Párizsi élete nemcsak művészeti szempontból volt Kertész számára termékeny, hanem feleségével is itt házasodott össze 1928. október 27.-én. Feleségét Salamon Erzsébetnek hívták, akivel már fiatalkorában megismerkedett. A harmadik fényképezőjét Párizsban szerezte be, ami nem volt más, mint egy 35 mm-es Leica. Ezzel a fényképezőgéppel egyszerűbben tudott fotókat készíteni, szinte észrevétlenül lekapott embereket, pillanatokat, tájakat. Sokszor kezdő fotográfusok is elmentek hozzá, hogy tanácsot kérjenek azért, hogy még jobb fotókat készíthessenek. Érdekes központnak bizonyult Párizs, ugyanis amennyiben irodalmi szempontból kicsit visszatekintünk, Ady Endre szintén ebben a városban találta meg önmagát, teljesedett ki és vitte haza az új tapasztalatokat és szemléletet. Kertész és Ady azonban mégsem hasonlítanak teljes mértékben. Ady miután megtapasztalta az új világot, igyekezett ezt versekbe önteni, s általa a nép szemét felnyitni a változtatásra, akkor is, ha ez sokszor negatív megnyilvánulásnak tűnt. Ellenben Kertésznek Párizs csupán egy ugródeszka volt a nagybetűs élet fele. 1936-ban feleségével együtt New Yorkba költöztek, mivel egy képügynökségtől meghívást kaptak. A külföldi tartózkodásuk egy évnek indult, azonban ez teljesen másként alakult, hátralévő életüket itt töltötték el, csupán látogatóba, kiállításra jártak haza feleségével együtt.
Élettörténete nagytávlatban ennyit foglal össze. Fontos volt erre is kitérni, mivel munkásságát, stílusát nagyban meghatározta a lakhelyek változtatása. Pontosan miben és milyen mértékben érezhetünk változást művészetében, az elkövetkezőkben igyekszem megvizsgálni. Kertész sok művésztársával ellentétben, nem érezte jól magát a 20. századi Magyarországán. A parancsra fotózás, a műtermi kiállítás nem az ő világa volt, annak ellenére, hogy szeretett fotózni. Ezért is döntött úgy, hogy Párizsba utazik, mint egyik nagy példaképe, Ady Endre. Kertész egy párizsi kávézóban ülve megörökítette azt a pillanatot, azzal a címmel, hogy Ady –kézirat. „A kávéházi terasz asztalára tett Ady –kézirat fényképe tizennégy másik Kertész –felvétellel együtt Bölöni György Az igazi Ady című, 1934-ben Párizsban megjelent kötetéhez készült.”[3] Egy érdekes emléket őriz ez a fotó mindkét fél szempontjából. Kertész még Ady életében készítette ezt a fényképet, felfedezte benne az örökérvényű művészi lelket, s az utókor számára egy csodás emléket hagyott hátra. „André Kertész fotói megörökítették a századforduló utáni Magyarországot.”[4] Nézőpontjai azonban távol álltak a kortárs fotóművészektől, perspektívája egy új nézőpontba állítja környezetét. Személyiségében a szerénység tükröződött a legjobban, egy egyszerű, rokonszenves ember volt, aki emberközeli képeket készített, sokat tanult tőle a világ és fotográfus társai.[5] Milyen fotográfusnak is számított valójában Kertész? Az eddig tárgyaltak alapján a portréfotózást említhetnénk meg, azonban ez nem egy kimerítő válasz. „Kertész mindent fényképezőfotográfus volt. Mindig mindenütt mindent. Fényképezett megbízásból, fényképezett barátságból, és a saját örömére. Párizsban megtalálta azt a lehetőséget, amit mindig keresett a fotográfiában. Azt a teret. Megtalálta a megélhetést, megtalálta a munkát, az alkotást, és a lehetőségekben megtalálta a kiteljesedést.” –mondta Korniss Péter Kossuth –díjas fotóművész az André Kertész -A kamera poétája című megnyitóján, amelyet a fotográfus születésének százhuszonötödik évfordulója alkalmából rendeztek meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban.”[6] Amint ebből az idézetből is kiderül, Kertészt minden érdekelte, úgy az emberek, mint a társadalom, táj, környezet, esemény. Kertész a legapróbb tárgyban is meglátta a művészit és nemcsak a nagy eseményeket fotózta, mint sok művésztársa. „Nem tartozott eredendően a riporter –alkatú fotósok közé, mint mondjuk –hogy egy másik világhírességgé lett fotográfust említsünk –Robert Capa. Kertész számára az izgalmas feladat –a kor emberi arcának megörökítése.”[7] Talán épp ebben rejlik Kertész titka, próbált egy olyan dolgot, eseményt megörökíteni, ami nemcsak saját tetszésére, vagy korabeli parancsra készült, hanem egy egész utókor számára kincset és emléket őriz. Ugyanebben az újságcikkben az író, egy másik érdekes kijelentést is tesz Kertész fotóstílusáról: „Nem annyira az esemény érdekelte, mint amennyire a cselekvés eredménye.”[8] A fotósnak oda kell figyelnie az eseményekre, melyekben a tökéletes pillanatok rejlenek, azonban a hangsúly az eredményen van, amit ha a fényképsz egy jó pontban és jó időben fotóz le, akkor tükrözi az egész hosszú folyamatot, amin keresztül ment, azért, hogy egy olyan eredménnyé legyen, mint amilyent abban a pillanatban is ábrázol. Pályája láthatóan ívelt felfele, Párizsba költözésekor egyre több felkérést kapott, ott folytathatta munkáját, ahol Magyarországon abbahagyta. Fotóit közölték a nagy és híres francia és német lapok. Mindene megvolt, ami csak egy boldog élethez kellett, fotózás, mukaszeretet, feleség. Majd 1936-ban New Yorkba költözik feleségével. New Yorkba érkezését követően fényképezőgépét ismét kezébe ragadta, és fotókat készített. Kertész érezte fotói stílusában azt a különbséget, ami Európa és Amerika között felmerült. Megbízásra fotózott, melyben Kertész elidegenedést érzett, ez nem volt kedvére való, az ő álma nem az volt, hogy parancsra fotózzon, hanem pillanatokat, történéséket igyekezett lencsevégre kapni. Ezalatt az idő alatt sikerült kiállításokat rendeznie, azonban elismerő sikert egyikkel sem aratott. Kezdte elveszíteni a fotózás iránti szeretetét és szenvedélyét. Nemsokra rá 1964-ben egy John Szarkowski nevezetű ember felkarolta, s egy olyan kiállítást rendezett André számára, mellyel valódi elismért nyert és az amerikai művészvilág is befogadta őt. Az elismerést követően világszerte rendezett kiállításokat fotóiból, ezáltal pedig neve is egyre ismertebb lett. Felesége is szép pályát alakított ki magának, több üzleti sikert is aratott. Ettől kezdve nem kellett anyagi gondok miatt aggódjanak, épp ezért felhagyott azzal a fotózással, amit mindeddig pénzért vagy megbízásból tett.
Itt felvetődik dolgozatom utolsó és talán legfontosabb kérdése. Hozott –e Párizs vagy, Amerika valami többet Kertész munkáját illetően? Ki tudott volna –e úgy teljesedni otthon, Magyarországon, úgy, mint ahogy azt Párizsban és Amerikába tette? Korniss Péter fotográfus érthetően megfogalmazza a kérdésre a választ: „Ha Párizsban marad, nem tudott volna úgy kiteljesedni, ahogyan azt a nagybetűs Amerikában tette.”[9] Ez a mondat válasz lehet a dolgozatom címének is: Magyar alkotók a nagyvilágban. Kertész és minden művésztársa, aki külföldre utazott, bármilyen okok végett, igenis nagyban befolyásolta az ő művészi pályájukat a határokon kívüli élet. Kertészben már az elején megfogant az a gondolat, hogy ő valami többre vágyik, egyszerű pénzért való fotózástól, benne több rejlik, s mindez csak akkor tud a felszínre törni, ha kiszakad saját korlátai közül, vagyis ha külföldöt választja hazája helyett. Amennyiben jobban szemügyre vesszük Kornis Péter gondolatát, az is feltűnhet, hogy ő Párizst sem tartja annak a helynek, ahol az a Kertész csiszolódott volna ki, akire ma is, 21. századi szemmel visszatekintünk. Amerika már korábban is nagyhatalom volt a világon, talán ezért is alakult ott máshogy Kertész művészi pályája. Mindezekből érdemes egy olyan következtetést levonni. miszerint egy művészt nagyban meghatároz az, hogy hol él és milyen környezetben tölti életének kisebb vagy akár nagyobb részét. Ugyanabból a személyiségből más és más bontakozhat ki, a lakhely, a környezet, a társadalom, a baráti kör befolyása szerint. Kertész mindannyiunk számára egy örök emléket hagyott hátra nemcsak fotóival, hanem fotográfiai stílusával és nyelvezetével.
Bibliográfia
Hannes Böhringer: Későpolgári művészeti ipar, In: 2000, 1935, 5. évfolyam, augusztus. 52.
Brandenstein Béla: Első fejezet: Történeti és kritikai áttekintés. In: Művészetfilozófia, Budapest. 1930. 43.
Petőfi Irodalmi Múzeum: Ady –kézirat, André Kertész felvétele, 1934., online elérhető: https://pim.hu/hu/muzeum/mutargyak/ady-kezirat-andre-kertesz-felvetele-1934 (17.02.2021.)
F.: André Kertész köszöntése, Kritika. 1984. 9. szám, 38.
Riportfilm: Emlékeink Kertészről (60 perc), online elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=Ajpd0-HJvjo&feature=emb_title (17.02.2021.)
André Kertész mindnyájunké, online elérhető: https://nepszava.hu/3041985_andre-kertesz-mindnyajunke (17.02.2021)
Jegyzetek
[1] Hannes Böhringer: Későpolgári művészeti ipar, In: 2000, 1935, 5. évfolyam, augusztus. 52.
[2] Brandenstein Béla: Első fejezet: Történeti és kritikai áttekintés. In: Művészetfilozófia, Budapest. 1930. 43.
[3] Petőfi Irodalmi Múzeum: Ady –kézirat, André Kertész felvétele, 1934., online elérhető: https://pim.hu/hu/muzeum/mutargyak/ady-kezirat-andre-kertesz-felvetele-1934 (17.02.2021.)
[4] F.: André Kertész köszöntése, Kritika. 1984. 9. szám, 38.
[5] Riportfilm: Emlékeink Kertészről (60 perc), online elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=Ajpd0-HJvjo&feature=emb_title (17.02.2021.)
[6] André Kertész mindnyájunké, online elérhető: https://nepszava.hu/3041985_andre-kertesz-mindnyajunke (17.02.2021)
[7] F. i.m. 38.
[8] Uo.
[9] Riportfilm: Emlékeink Kertészről (60 perc), 5:43-11:30, online elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=Ajpd0-HJvjo&feature=emb_title (17.02.2021.)
Kiss Pálma-Bernadett
WASS ALBERT, MINT MAGYAR ALKOTÓ A NAGYVILÁGBAN
Talán nincs olyan magyar ember, aki nem hallott volna a kisebbségi elnyomásról, Wass Albertről és ennek történetéről. Sokak számára még kételyek és kérdések állnak a neve mellett, de elmondható, hogy igen példaértékű és tiszta lelkű ember volt. Wass Albert 1908. január 8-án született Válaszúton arisztokrata családban. Gróf Wass Endre és a Bánffy család bárói ágából származó Bánffy Ilona gyermeke.[1]
Már gyerekkorában megérezhette a félelmet és a kisebbségi érzetet, amely élete során egyre inkább hangsúlyozódott. Első ilyen élménye már tíz éves korában volt, ahogy egy riportból is kiderül, elmondja, miképp vett részt az 1919 január 19-dikei kolozsvári tüntetésen, ahol még ha gyerek is volt, erősítette a magyar tábort és azt, hogy a magyarok önrendelkezési jogukat kérték ahogy annak idején az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta.[2] Ennek következménye persze az volt, hogy ellen álltak a román haderők és lövöldözni kezdtek. A tíz éves gyermek elméjében mindez megmaradt, miként hullottak el az emberek körülötte. Határozott lépésekkel és viszonylag gyorsan, a románok tehát elfoglalták Erdélyt és kényszerítették a magyarokat, hogy megtanuljanak románul és megtiltották nekik, hogy anyanyelvükön megszólaljanak. Emellett pedig folytonos visszaszorítás érte őket. Wass Albert így nyilatkozik: „Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg és 8OO acre mocsaras és erdős területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát.”[3] Ebben az időszakban, nemcsak Wass Albert családi birtoka szenvedett sérülést, hanem más alacsonyabb rendű parasztoktól is elvették földjeiket. Nagyon sokan mai napig sem kapták vissza területeiket.
Nemcsak családi vagyonuk sérült, hanem az oktatásban is nehézségekbe ütközött, ugyanis elmondása szerint: „Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet „Cluj” névre kereszteltek a románok. Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheim-ban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam.”[4] Első könyve, ami egy verseskötet volt, 1927-ben jelent meg Virágteremtés cím alatt majd ezt követte a második is Fenyő a hegytetőn cím alatt, ami 1928-ban jelent meg. „1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabot.”[5] Apja betegsége miatt haza tért majd egy évig katonáskodott, majd megnősült elvéve unokahúgát, Siemers Évát, megvédve így családi birtokukat. A házassági évében jelent meg első regénye is, mely A farkasverem címet viselte. Ez a híres regény hozta a Baumgarten-díjat. Hírességét talán ennek köszönhette, de ez mind oda vezetett, hogy felvették a Kisfaludy Társaságba és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatába. Nagyapja halála után, 1936-ban „az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka”[6] lett, ekkora is érezhette a kisebbségi visszaszorításokat, amiket már gyermekkora óta tapasztalt. Románia szoros kapcsolatba került a hitleri vezetési renddel és mikor megalakult a Vasgárda számos hihetetlen dolgok történtek, amit akkor nem tudtak megmagyarázni, mint például számos ember egyik napról a másikra eltűnt, vagy az utcán megverték ok nélkül vagy a vonatból kilökték. Wass Albert elmondása szerint, mindig rettegve és félelmek között kellett élje életét, még ebben az időszakban is.
Az új határ kirajzolásával, melyet Bécsben tettek meg, mely Wass Albert vallomása szerint nagyon sok következménnyel járt, ami érintette a birtokát: „1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határmenti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat.”[7]
Emellett nagyon sok politikai intézkedésbe belekeveredett és különböző tisztségeket elfoglalt, mint például vadászmester volt (saját fia halálakor sem tudott otthon lenni emiatt), szárnysegéd és jelenteni kellett a kisebbségben élőknek valamilyen hátrányhelyzetüket: „Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.”[8] Ekkor történt Wass Albert nevének megpecsételése is, hiszen nevéhez a háborús bűnöző jelzőt kötöttek apjával együtt. Azt állították a román hatóságok, hogy „több ezer ember kivégzésére buzdította fel 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereget”[9], emellett meg két zsidó lányt és két román nemzetiségű embert lőtt le. Amikor a gyilkosságok történtek akkor ő a hegyekben tartózkodott, pontosabban a Kelemen havasokban, hiszen az erdőbiztos feladatkörét intézte. Wass Albert halála előtti riportjából kiderül, hogy elítélése után, melyet a kolozsvári népbíróság határozott meg 1946 január 13-án, többször megakarták ölni.[10] Mosollyal meséli el a riportban, hogy egy nap, mikor a kertben volt, háza előtt megállt egy kocsi és lövöldözni kezdtek, persze találat nélkül. A golyók mai napig láthatóak a birtokon lévő kerítésben. Elmondása szerint csak kettőt tudtak lőni, hiszen a töltény kiürült és menekülni kezdtek, eljutva húsz km-ig, ahol kocsijuk lerobbant.[11]
Wass Albert és családja kiköltöztek Németországba, pontosabban felesége szüleihez Hamburgba majd ügyeit úgy intézte, hogy kijuthasson Amerikába. Felesége folytonosan akadályozta abban, hogy Amerikába menjen és végül ő Hamburgba maradt. Moldován Ágnes nevezetű nővel ment ki Amerikába Wass Albert és fiai. Moldován Ágnes elvállalta, hogy anyukként mondja magát és végig gondozza őket. Wass Albert egy évre rá benyújtotta a válópert, melyet folytonos perek követtek, ugyanis a felesége elvált tőle, de Amerikába utazva kérte a közös vagyon részét és folytonosan perelte, amiatt, hogy ok nélkül elhagyta. Wass Albertnek és a fiúknak nehéz periódus volt, de végül minden tisztázódott és az író megkapta lelki békéjét egy másik nő mellett, akit később elvett feleségül. Egy új környezetbe érkezve nagyon nehéz volt a beilleszkedés úgy Wass Albertnek, mint a fiainak. Múltjától itt sem tudott szabadulni, hiszen az Amerikai Egyesült Államokba költözve a román kommunisták sokszor kikérték a halálra ítélt bűnőst, de Amerika csak akkor adta ki a bűnősöket, ha meggyőződött, hogy igazán bőnős.[12] Számos munkát végzett annak érdekében, hogy fiait és önmagát eltarthassa és persze fiainak kellő oktatást biztosítson. Végül tanárként dolgozott a Floridai Egyetem Idegen Nyelv Tanszékén, ahol egy ideig francia, német nyelvet, európai irodalmat és történelmet tanít megalakítva egyidőben az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, az erdélyi mintájára.[13] Mind ezalatt fiait taníttatta és fejlesztette őket teljes erejéből, amelyről így nyilatkozott: „Az egyetemen eltöltött évek lehetővé tették, hogy taníttathassam fiaimat. Egyikük a West Point-i katonai akadémián tanult, színjelessel végzett, és miután kétszer megjárta Vietnamot, majd néhány évet oktatóként dolgozott a West Point-on, most a Washington állambeli Fort Lewis főhadnagyaként szolgál.”[14] Wass Albert ártatlanságát fia pályája is bizonyítja, ugyanis nem kerülhetett volna be a katonai akadémiára, ha a családban volt bűnös előjáratú családtag. Emellett érvel még az író csatlakozása a PEN Klubba, de ennek a Klubnak az volt a feltétele, hogy ne legyen bűnös előéletű a csatlakozó. Átvizsgálva adatait nem találták annak, sőt még a Klub vezetőségébe is választották.[15]
Igazán írói pályájával keveset foglalkozott. A riportban bevallja, hogy szülei nem biztatták ezen a pályán és neki az irodalom csak egy kikapcsolódási forma volt, ahol gondolatait, félelmeit érzéseit ki tudta adni. Felnőttként egyre kevesebb ideje maradt az irodalomra és az alkotásra, de semmiképp sem hagyta el. Talán a legszürkébb periódusa, mikor nem alkotott, az az volt, mikor Amerikába érkezett és számos munkát bevállalt. Egyetemen tanítva rengeteg időt fordított az irodalomra és az alkotásra, melybe mindig szívét lelkét beletette. Ahogy a szakirodalmak is említik „mélyen az erdélyi hagyományokban gyökerező szellem”[16] volt. Várady Imre Wass Albert című munkájában nagyon szépen fogalmazva határozza meg művészi stílusát és sajátosságait: „Mese, leírás, elmélkedés hatásosságát dicsérni annyi, mint elismerni, hogy művészi stílussal van dolgunk. Ennek nem annyira szembeszökő egyéni vonások adják jellegét, mint inkább a modern erdélyi irodalom stiláris vívmányainak biztos kezelése, az erdélyi« hangnem » a teljes érettség fokán. Ezen belül fegyelem, mértéktartás, egyensúly Wass Albert írói temperamentumának sajátos jegyei. Finom ízlése élesen megkülönbözteti az eredetiséget az eredetieskedéstől, a kivételes helyett az általánosan jellegzetest részesíti előnyben, idegenkedik minden túlzástól, rikító színfolttól. Sokhúrú hangszeren játszik, de szinte állandóan hangfogót használ, ami dinamikáját lefékezi, de fokozza a hang melegségét, intimitását.”[17] Kovács Ferenc saját munkájában ne hagyja ki azt a lehetőséget, hogy meghatározza ki is volt Wass Albert számára: „Ha meg kellene határoznom, hogy ki volt Wass Albert, a következőket mondanám: először is: romantikus-idealista eszményeket őrzött élete végéig, melyekből nem hiányoztak a liberális nézetek sem. Másodszor: moralista volt, aki az egyén felelősségében hitt, nem általánosítva csoportokra, népfajokra. A tíz- parancsolat normáját tartotta alapnak, melynek a felrúgása tragikus következményeket hoz az egyének életébe. Volt egy emberi magatartásforma, amit szívből utált: az opportunizmus.”[18]
Miután nyugdíjba vonult, így nyilatkozott: „Egyetemi munkásságom idején magyar és angol könyvek kiadása mellett a nácizmusról és kommunizmusról szóló előadásokat tartottam Amerika- és Kanada-szerte, tanácsadója voltam a Fiatal Amerikaiak A Szabadságért elnevezésű egyetemi mozgalomnak, létrehoztam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot. Miután visszavonultam az egyetemről, egész életemet ennek a három szervezetnek szenteltem. Ezek azt a célt szolgálták, hogy nyilvánosságra hozzák az igazságot a Duna-menti országok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági problémáiról. Szívügyemnek tekintettem a Románia Szocialista Köztársaságban élő elnyomott kisebbségek helyzetének bemutatását. A velük szemben megnyilvánuló brutális bánásmódra világszerte felfigyeltek az utóbbi években. Az Erdélyi Világszövetség első elnöke voltam. (Ez a szervezet a világ 134 erdélyi csoportosulását és társaságát foglalja magába.) Az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója vagyok, tagja az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendjének.”[19]
Halála váratlan volt, hiszen 1998. február 17-én öngyilkos lett. Halála előtti éveiben elzárkozott a nyilvánosság elől, megszakítva mindennel a kapcsolatot. Emiatt öngyilkosságáról számos vélemény és elképzelés született. Halála előtti riportból nem látszik, hogy valami lelki gondok miatt tette volna meg. Még boldogan mutatta az első feleségéről a képet, melyet kabátja zsebébe őrzött. Tudniillik ugyan, hogy egészségügyi problémái is voltak meg a megélt időszak sem volt könnyű feldolgozni. Sokak szerint a magány késztette az öngyilkosságra, míg mások azt állítják oknak, hogy „reá és életművére változatlanul tekintettek az államhatalmak, hiába követték egymást különböző politikai rendszerek”.[20] Halála után egyik fia elindított egy pert édesapja érdekében, de „perújrafelvételi kérését a román legfelsőbb bíróság 2008-ban jogerősen elutasította.”[21]
Végezetül, a tanulmányt, Wass Albert utolsó nyilvánosság előtti mondataival zárnám: „Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.”[22]
Bibliográfia
https://vates.hu/blogs/publikaciok/kicsoda-valojaban-wass-albert (02.15.2021)
https://www.youtube.com/watch?v=l3SBFKB_qH4&feature=emb_rel_pause (02.15.2021)
https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021)
Gidro Emőke: Wass Albert élete és munkássága. In: https://www.kortarsmuveszet.com/magyar-alkotok-a-nagyvilagban-3.html#gidroemoke (02.15.2021).
Zsehránszky István: Amikor az ártatlanságot bizonyítani kell? In: Romániai Magyar Szó, 2003, 15 évfolyam.
Kovács Ferenc: Wass Albert-90 esztendővel a vállán. In: Művelődés, 1998, 51 évfolyam.
Várady Imre: Wass Albert. In: Katolikus Szemle, 1954, 6 évfolyam.
Jegyzetek
[1] https://vates.hu/blogs/publikaciok/kicsoda-valojaban-wass-albert (02.15.2021).
[2] https://www.youtube.com/watch?v=l3SBFKB_qH4&feature=emb_rel_pause (02.15.2021).
[3] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021)
[4] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[5] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[6] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[7] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[8]https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[9] Gidro Emőke: Wass Albert élete és munkássága. In: https://www.kortarsmuveszet.com/magyar-alkotok-a-nagyvilagban-3.html#gidroemoke (02.15.2021).
[10]Zsehránszky István: Amikor az ártatlanságot bizonyítani kell? In: Romániai Magyar Szó, 2003, 15 évfolyam.
[11] https://www.youtube.com/watch?v=l3SBFKB_qH4&feature=emb_rel_pause (02.15.2021).
[12] Zsehránszky István: Amikor az ártatlanságot bizonyítani kell? In: Romániai Magyar Szó, 2003, 15 évfolyam.
[13] Kovács Ferenc: Wass Albert-90 esztendővel a vállán. In: Művelődés, 1998, 51 évfolyam.
[14] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[15] Zsehránszky István: Amikor az ártatlanságot bizonyítani kell? In: Romániai Magyar Szó, 2003, 15 évfolyam.
[16] Várady Imre: Wass Albert. In: Katolikus Szemle, 1954, 6 évfolyam.
[17] Uo.
[18] Kovács Ferenc: Wass Albert-90 esztendővel a vállán. In: Művelődés, 1998, 51 évfolyam.
[19] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
[20] Gidro Emőke: Wass Albert élete és munkássága. In: https://www.kortarsmuveszet.com/magyar-alkotok-a-nagyvilagban-3.html#gidroemoke (02.15.2021).
[21] Uo.
[22] https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/koezoes-ertekeink/20187-wass-albert-eletrajza (02.13.2021).
Mihály Mátyás
SZABÓ ZOLTÁN
Mentes Tamás a MANDA egy cikkében úgy nyilatkozik róla, hogy: „Ha a harmincas évek elején körkérdést tesznek fel fiatal bölcsészeknek Budapesten arról, vajon kik lesznek a magyar irodalom meghatározó figurái néhány évtized múlva, Szabó Zoltán biztosan az első helyek egyikén végzett volna.”[1]
Szabó Zoltán képes volt az igazat mondani, nem csak a valódit, az izmusokon felülemelkedve, megtartani az ingát középen, egyensúlyban. Az ő életműve az, ami bizonyítja, hogy igenis ilyen volt.[2]
Baumgarten-díjas magyar író, falukutató, publicista és a szociográfiai irodalom kiemelkedő alakja. 1912. június 5-én született Budapesten. Legendásnak mondható köteteiben A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság bemutatja a harmincas évek szegénységét, ahogy ő látta, annak ellenére, hogy abban a korszakban a hivatalos álláspont, épp az ellenkezője volt ennek a szemléletnek. A Magyar Nemzet politikai napilap munkatársaként, 1939 nyarán „Szellemi Honvédelem” elnevezéssel mozgalmat hirdetett a nemzetiszocialista és nyilas befolyás ellen. Ez a mozgalom az egyre inkább növekvő szélsőjobb befolyás ellen volt. A II. Világháború után aktívan részt vett a politikában és 1949-ben emigrált Londonba, ahol 30 évig élt.
Hamar rögzült benne a táj és a haza/föld szeretete, mivel fiatalon sokat vakációzott vidéki rokonainál és az anyaföld volt a mindennapi társa. A bérház és a föld együttese volt az, ami hamar kialakította benne a szociális empátiát. Ezt az érzését és a tájat, ami az érzéseket létrehozta először aztán felerősítette sok helyen megemlíti és taglalja műveiben, viszont a legjobban a Szerelmes földrajz c. könyvében jelenik meg ez: „Lakóhelyünk földrajzi helyzete pontos kifejezője volt társadalmi helyzetünknek, apám üzemi mérnök lévén, hivatása a külváros, jövedelme a polgárság felé húzta. […] Szülőföldemnek földrajzi helyzeténél fogva egyetlen határozott mondanivalója volt: az ember társadalmi helyzetének különbözőségéről. Még a szaga is más volt az utcának házunktól északra, mint házunktól délre s a belvárosi iskola és a külvárosi kölcsönkönyvtár szagkülönbségein közvetlenül észlelhettem szinte naponta, hogy az emberi egyenlőség csak valamivel a halál után kezdődhetik.”[3] Nagyon szerette azt, ahol élt és a fent említett részletben azt is megfigyelhetjük, hogy nagyon részletesen meg is figyelte és kicsi kritikával is illette hazáját, de ez nem mondható durva és negatív kritikának.
Középiskolai tanulmányait a Budapesti Kegyestanítórendi Főiskolában végezte, ahol a magyar irodalom későbbi nagy nevei voltak osztálytársai vagy évfolyamtársai, mint például Ottlik Géza, Örkény István, Thurzó Gábor. Tanára Sík Sándor, Kossuth-díjas költő volt. Későbbiekben diplomát nem szerezvén először a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára, később a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, majd az Állami- és Jogtudományi fakultásra iratkozott be, viszont tanulmányait soha nem fejezte be.[4]
Egyetemi évei alatt Boldizsár Ivánnal, Hegedüs Gézával és Rónai Mihály Andrással Névtelen Jegyző címmel keményen ellenzékinek tekinthető diáklapot szerkesztett. Ebből öt számot raktak össze, és olyan szerzők első megjelenéseire lehettek akkoriban büszkék, mint például Weöres Sándor, Örkény István, de olykor megjelentek Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula írásai is.[5]
1933-ban tanára, Sík Sándor, támogatásával és Boldizsár Ivánnal együtt megalapította a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségét és annak saját folyóiratát Fiatal Magyarság címmel. 1934-ben szociográfiai tanulmányúton vett részt a sziléziai Kesseldorfban és Bécs mellett Marienthalban. Számos előadást tartott Budapesten, Egerben és szociográfiai felméréseket szervezett Tardon. Ezután elkészült A tardi helyzet című szociográfiai eredmény és az ebből létrejött mű. Óriási hírnevet szerzett ezzel és egy pillanat alatt elismertté vált. 1935-ben Romániában is járt és szemlélte, tanulmányozta az itt folyó falukutatási módszereket.
1937-ben megjelent a második szociográfiája, aminek a Cifra nyomorúság lett a címe. Tükröt állított az akkor MO igazságtalan szociális berendezkedése elé. Ez a mű a „Magyarország felfedezése” sorozatban jelent meg, Féja Géza Viharsarokjával egyetemben. Az imént említett szerzőt nemzetgyalázási perbe fogták, sok más íróval együtt, viszont Szabó Zoltán, az akkor szellemi elittel egyszerre, határozottan kiállt mellettük. 1938-ban sok arisztokrata, író, művész és tudóssal egyetemben, szám szerint 59-en, tiltakozott az első zsidótörvény ellen.
Miután megkapta a Baumgarten-díjat és a Magyar Nemzet munkatársa lett, 1939 áprilisától önálló rovata lett. A kezdetektől fogva a nemzet „szellemi honvédelmét” és ellenállását próbálta erősíteni. 1940-ben a Magyar Nemzet általa vezetett rovatát a cenzúra ellehetetlenítette. Ez miatt Szabónak többször is bíróság elé kellett álljon, mivel bemutatta a hazai valóságot, mindenféle ferdítés nélkül.[6]
1939-ben a Francia Köztársaságtól ösztöndíjat kapott és miután decemberben kiutazott Párizsba itt érte a június eleji német támadás. Nem maradt a megszállt Párizsban, hanem egy hosszú úton, ahol Bordeaux-ot, Svájcot, Olaszországot érintvén, Jugoszlávián át ért haza Magyarországra. Erről az útjáról írt és Összeomlás címmel a Nyugat meg is jelentette ennek számos részletét.[7]
A háború alatt tagja lett egy antifasiszta ellenállásnak, amelyben sok más ismerős, barátja is részt vett. Magyarország 1944-es német megszállásakor illegalitásba vonult, elhagyta Gül Baba utcai lakását és a Mátra erdeiben bujdosott. Ezután hosszas politikai és társadalmi problémák végeláthatatlan sorával küzdött. Végül 1949. június 24-én lemondott valamennyi tisztségéről és július 1-én beadta a politikai menedékjogért folyamodó kérelmét a brit belügyminisztériumhoz és sokáig ingázott Britannia és Franciaország között, miután 1951-ben Londonba költözött.[8]
Tudván mit vállal, úgy is egy döntésével le kellett mondjon a földről, a tájról és az egyetlen szilárd pontról, „melyen megállhat a láb, melyről körültekinthet a szem”. Ő átélte a „mikesi állapotot”. Le kellett mondjon többek közt a magyar szellemi életben kivívott és jól megérdemelt helyéről. A későbbiekben, sajnos, az emigráció azt hozta neki is, mint többi emigrált írótársának, a feledést. Elfeledték, elfeledtük. Hegedüs Géza annyit mondott erről, hogy: „Lehetséges, hogy irodalmunk egyik halhatatlan klasszikusa, de már most – halála után néhány évvel – is alig tudnak róla az olvasók.”[9]
1951 és 74 között a Szabad Európa Rádió angliai szerkesztőségén, mint vezérpublicista dolgozott és éveken át a BBC magyar adását vezette. Londoni lakásának címét is megtudjuk Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka című írásából, ami a város déli részén fekvő Richmond kerületben, a Temze partján a Thetys-Terras utca 5. volt. Ennek a helynek az ajtója mindig nyitva állt az odalátogató magyar írók előtt.
Az ’56-os forradalom alatt, naponta tudósított a budapesti történésekről. Nem hagyta elragadtatni magát, mindig tárgyilagos maradt és tömören ennyit mondott: „Budapesten vér folyik, odaát szó, itt tinta.” Az „odaát” az a müncheni Szabad Európa Rádióra értendő és az „itt” az Londonra. A bukás után letartóztatták Bibó Istvánt, egy jó barátját, amikor is Nehru indiai elnök közbenjárását kérte, sikeresen. Ezután még az indiai vezetők szolidaritásának köszönhetően sok magyar megmenekült a halálos ítélettől.[10]
A forradalom után, részt vett a „Magyar Írók Kongresszusán” és az ott megalakított Magyar Írók Szövetsége Külföldön vezetőségében dolgozott. Miután emigrált, már nem írt, nem jelentkezett semmilyen nagyszabású művel, viszont rendszeresen tartott előadásokat francia és angol nyelven a magyar irodalomról, és annak a neves alakjairól. Csupán antológiákat szerkesztett verses és prózai művekből, megjelentetett pár könyvet a magyar irodalomból és olyan szerzők könyveit és műveit is publikálta, amelyek Magyarországon el voltak hallgattatva. Olykor publikált a nyugat-európai emigráns magyar sajtóban és politikai esszéit, kritikáit és emlékezéseit számos magyar újság jelentette meg. A magyar irodalom fáradhatatlan terjesztője volt külföldön. Ennek ellenére soha többé nem tért vissza Magyarországra, de folyamatosan azon dolgozott, hogy a világ minél szélesebb körben megismerje a magyar kultúrát és szépirodalmat.
Egyike azon nyugat-európai emigráns tanárainak, akik az úgynevezett „repülő egyetemen” tanítottak. 1951-től rendszeresen tartott előadásokat a nyugati magyar egyetemi ifjúságnak a Hollandiai Mikes Kelemen Kör éves konferenciáján. Meghívottja volt a németországi Magyar Főiskola Hétnek és az 56-os menekült fiatal értelmiségiek kezdeményezésére alapított londoni Szepsi Csombor Körnek.
1974-ben végleg lemondott a Szabad Európa Rádió szerkesztői posztjáról és nyugalomba vonult. 1976-ban kapta meg végre a brit állampolgárságot.
1979-ben visszament Franciaországba és Josselinben, Bretagne-ban telepedett le. Vannes-ben hunyt el 72 éves korában.
Annak ellenére, hogy sokan nem ismerik és nem is hallottak egyáltalán róla, emlékét sok helyen őrzik. 1989-ben az OSZK életének dokumentumairól rendezett kiállítást. 1998-ban Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke avatta fel mellszobrát Tardon, és ugyanebben az évben Josselinben emléktáblát kapott. 2001-ben alakult meg a Szabó Zoltán-díj, ami azoknak jár, akik nagyot alkotnak a szociográfia és az irodalomban. 2009-ben lánya, Szabó Ágnes diplomamunkája az volt, hogy készített egy 46 perces kisfilmet, amit Párizsban mutatott be és óriási sikert aratott.[11]
Jegyzetek
[1] Mentes Tamás, 100 éve született Szabó Zoltán, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, 2012. 06. 05 , http://mandarchiv.hu/cikk/516/100_eve_szuletett_Szabo_Zoltan (hozzáférés: 2021/1/5)
[2] Szabó Zoltán életmű-kiállítás OSZK-ban, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, http://mandarchiv.hu/cikk/498/Szabo_Zoltan_eletmukiallitas_OSZKban (hozzáférés: 2021/1/5)
[3] U.o.
[4] Varga Katalin, Szabó Zoltán életrajza, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012. Július, http://archive.wikiwix.com/cache/index2.php?url=http%3A%2F%2Fwww.pim.hu%2Fobject.388903ea-fe8b-4ff5-8c0b-d3fb406f6230.ivy (hozzáférés: 2021/1/12)
[5] Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/01100/01149/html/szaboz.htm (hozzáférés: 2021/1/29)
[6] U.o.
[7] Szabó Zoltán, A francia útinaplóból, Nyugat, 1940, december 1., XXXIII évf., 12. Szám, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00659/21107.htm (hozzáférés: 2021/1/29)
[8] Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/01100/01149/html/szaboz.htm (hozzáférés: 2021/1/29)
[9] Szabó Zoltán életmű-kiállítás OSZK-ban, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, http://mandarchiv.hu/cikk/498/Szabo_Zoltan_eletmukiallitas_OSZKban (hozzáférés: 2021/1/5)
[10] Noszkai Gábor, Barátok közt II, Bibó István és Szabó Zoltán barátságának története – II. rész, Beszélő, XV évf., 1. szám, http://beszelo.c3.hu/cikkek/baratok-kozt-0 (hozzáférés: 2021/1/29)
[11] Wikipédia, Szabó Zoltán (író), https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Zolt%C3%A1n_(%C3%ADr%C3%B3)#back:Noszkai_G%C3%A1bor:_Bar%C3%A1tok_k%C3%B6zt_II. (hozzáférés: 2021/1/31)
Szalma Krisztina-Renáta
SZABÓ ZOLTÁN
Mentes Tamás a MANDA egy cikkében úgy nyilatkozik róla, hogy: „Ha a harmincas évek elején körkérdést tesznek fel fiatal bölcsészeknek Budapesten arról, vajon kik lesznek a magyar irodalom meghatározó figurái néhány évtized múlva, Szabó Zoltán biztosan az első helyek egyikén végzett volna.”[1]
Szabó Zoltán képes volt az igazat mondani, nem csak a valódit, az izmusokon felülemelkedve, megtartani az ingát középen, egyensúlyban. Az ő életműve az, ami bizonyítja, hogy igenis ilyen volt.[2]
Baumgarten-díjas magyar író, falukutató, publicista és a szociográfiai irodalom kiemelkedő alakja. 1912. június 5-én született Budapesten. Legendásnak mondható köteteiben A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság bemutatja a harmincas évek szegénységét, ahogy ő látta, annak ellenére, hogy abban a korszakban a hivatalos álláspont, épp az ellenkezője volt ennek a szemléletnek. A Magyar Nemzet politikai napilap munkatársaként, 1939 nyarán „Szellemi Honvédelem” elnevezéssel mozgalmat hirdetett a nemzetiszocialista és nyilas befolyás ellen. Ez a mozgalom az egyre inkább növekvő szélsőjobb befolyás ellen volt. A II. Világháború után aktívan részt vett a politikában és 1949-ben emigrált Londonba, ahol 30 évig élt.
Hamar rögzült benne a táj és a haza/föld szeretete, mivel fiatalon sokat vakációzott vidéki rokonainál és az anyaföld volt a mindennapi társa. A bérház és a föld együttese volt az, ami hamar kialakította benne a szociális empátiát. Ezt az érzését és a tájat, ami az érzéseket létrehozta először aztán felerősítette sok helyen megemlíti és taglalja műveiben, viszont a legjobban a Szerelmes földrajz c. könyvében jelenik meg ez: „Lakóhelyünk földrajzi helyzete pontos kifejezője volt társadalmi helyzetünknek, apám üzemi mérnök lévén, hivatása a külváros, jövedelme a polgárság felé húzta. […] Szülőföldemnek földrajzi helyzeténél fogva egyetlen határozott mondanivalója volt: az ember társadalmi helyzetének különbözőségéről. Még a szaga is más volt az utcának házunktól északra, mint házunktól délre s a belvárosi iskola és a külvárosi kölcsönkönyvtár szagkülönbségein közvetlenül észlelhettem szinte naponta, hogy az emberi egyenlőség csak valamivel a halál után kezdődhetik.”[3] Nagyon szerette azt, ahol élt és a fent említett részletben azt is megfigyelhetjük, hogy nagyon részletesen meg is figyelte és kicsi kritikával is illette hazáját, de ez nem mondható durva és negatív kritikának.
Középiskolai tanulmányait a Budapesti Kegyestanítórendi Főiskolában végezte, ahol a magyar irodalom későbbi nagy nevei voltak osztálytársai vagy évfolyamtársai, mint például Ottlik Géza, Örkény István, Thurzó Gábor. Tanára Sík Sándor, Kossuth-díjas költő volt. Későbbiekben diplomát nem szerezvén először a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára, később a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, majd az Állami- és Jogtudományi fakultásra iratkozott be, viszont tanulmányait soha nem fejezte be.[4]
Egyetemi évei alatt Boldizsár Ivánnal, Hegedüs Gézával és Rónai Mihály Andrással Névtelen Jegyző címmel keményen ellenzékinek tekinthető diáklapot szerkesztett. Ebből öt számot raktak össze, és olyan szerzők első megjelenéseire lehettek akkoriban büszkék, mint például Weöres Sándor, Örkény István, de olykor megjelentek Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula írásai is.[5]
1933-ban tanára, Sík Sándor, támogatásával és Boldizsár Ivánnal együtt megalapította a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségét és annak saját folyóiratát Fiatal Magyarság címmel. 1934-ben szociográfiai tanulmányúton vett részt a sziléziai Kesseldorfban és Bécs mellett Marienthalban. Számos előadást tartott Budapesten, Egerben és szociográfiai felméréseket szervezett Tardon. Ezután elkészült A tardi helyzet című szociográfiai eredmény és az ebből létrejött mű. Óriási hírnevet szerzett ezzel és egy pillanat alatt elismertté vált. 1935-ben Romániában is járt és szemlélte, tanulmányozta az itt folyó falukutatási módszereket.
1937-ben megjelent a második szociográfiája, aminek a Cifra nyomorúság lett a címe. Tükröt állított az akkor MO igazságtalan szociális berendezkedése elé. Ez a mű a „Magyarország felfedezése” sorozatban jelent meg, Féja Géza Viharsarokjával egyetemben. Az imént említett szerzőt nemzetgyalázási perbe fogták, sok más íróval együtt, viszont Szabó Zoltán, az akkor szellemi elittel egyszerre, határozottan kiállt mellettük. 1938-ban sok arisztokrata, író, művész és tudóssal egyetemben, szám szerint 59-en, tiltakozott az első zsidótörvény ellen.
Miután megkapta a Baumgarten-díjat és a Magyar Nemzet munkatársa lett, 1939 áprilisától önálló rovata lett. A kezdetektől fogva a nemzet „szellemi honvédelmét” és ellenállását próbálta erősíteni. 1940-ben a Magyar Nemzet általa vezetett rovatát a cenzúra ellehetetlenítette. Ez miatt Szabónak többször is bíróság elé kellett álljon, mivel bemutatta a hazai valóságot, mindenféle ferdítés nélkül.[6]
1939-ben a Francia Köztársaságtól ösztöndíjat kapott és miután decemberben kiutazott Párizsba itt érte a június eleji német támadás. Nem maradt a megszállt Párizsban, hanem egy hosszú úton, ahol Bordeaux-ot, Svájcot, Olaszországot érintvén, Jugoszlávián át ért haza Magyarországra. Erről az útjáról írt és Összeomlás címmel a Nyugat meg is jelentette ennek számos részletét.[7]
A háború alatt tagja lett egy antifasiszta ellenállásnak, amelyben sok más ismerős, barátja is részt vett. Magyarország 1944-es német megszállásakor illegalitásba vonult, elhagyta Gül Baba utcai lakását és a Mátra erdeiben bujdosott. Ezután hosszas politikai és társadalmi problémák végeláthatatlan sorával küzdött. Végül 1949. június 24-én lemondott valamennyi tisztségéről és július 1-én beadta a politikai menedékjogért folyamodó kérelmét a brit belügyminisztériumhoz és sokáig ingázott Britannia és Franciaország között, miután 1951-ben Londonba költözött.[8]
Tudván mit vállal, úgy is egy döntésével le kellett mondjon a földről, a tájról és az egyetlen szilárd pontról, „melyen megállhat a láb, melyről körültekinthet a szem”. Ő átélte a „mikesi állapotot”. Le kellett mondjon többek közt a magyar szellemi életben kivívott és jól megérdemelt helyéről. A későbbiekben, sajnos, az emigráció azt hozta neki is, mint többi emigrált írótársának, a feledést. Elfeledték, elfeledtük. Hegedüs Géza annyit mondott erről, hogy: „Lehetséges, hogy irodalmunk egyik halhatatlan klasszikusa, de már most – halála után néhány évvel – is alig tudnak róla az olvasók.”[9]
1951 és 74 között a Szabad Európa Rádió angliai szerkesztőségén, mint vezérpublicista dolgozott és éveken át a BBC magyar adását vezette. Londoni lakásának címét is megtudjuk Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka című írásából, ami a város déli részén fekvő Richmond kerületben, a Temze partján a Thetys-Terras utca 5. volt. Ennek a helynek az ajtója mindig nyitva állt az odalátogató magyar írók előtt.
Az ’56-os forradalom alatt, naponta tudósított a budapesti történésekről. Nem hagyta elragadtatni magát, mindig tárgyilagos maradt és tömören ennyit mondott: „Budapesten vér folyik, odaát szó, itt tinta.” Az „odaát” az a müncheni Szabad Európa Rádióra értendő és az „itt” az Londonra. A bukás után letartóztatták Bibó Istvánt, egy jó barátját, amikor is Nehru indiai elnök közbenjárását kérte, sikeresen. Ezután még az indiai vezetők szolidaritásának köszönhetően sok magyar megmenekült a halálos ítélettől.[10]
A forradalom után, részt vett a „Magyar Írók Kongresszusán” és az ott megalakított Magyar Írók Szövetsége Külföldön vezetőségében dolgozott. Miután emigrált, már nem írt, nem jelentkezett semmilyen nagyszabású művel, viszont rendszeresen tartott előadásokat francia és angol nyelven a magyar irodalomról, és annak a neves alakjairól. Csupán antológiákat szerkesztett verses és prózai művekből, megjelentetett pár könyvet a magyar irodalomból és olyan szerzők könyveit és műveit is publikálta, amelyek Magyarországon el voltak hallgattatva. Olykor publikált a nyugat-európai emigráns magyar sajtóban és politikai esszéit, kritikáit és emlékezéseit számos magyar újság jelentette meg. A magyar irodalom fáradhatatlan terjesztője volt külföldön. Ennek ellenére soha többé nem tért vissza Magyarországra, de folyamatosan azon dolgozott, hogy a világ minél szélesebb körben megismerje a magyar kultúrát és szépirodalmat.
Egyike azon nyugat-európai emigráns tanárainak, akik az úgynevezett „repülő egyetemen” tanítottak. 1951-től rendszeresen tartott előadásokat a nyugati magyar egyetemi ifjúságnak a Hollandiai Mikes Kelemen Kör éves konferenciáján. Meghívottja volt a németországi Magyar Főiskola Hétnek és az 56-os menekült fiatal értelmiségiek kezdeményezésére alapított londoni Szepsi Csombor Körnek.
1974-ben végleg lemondott a Szabad Európa Rádió szerkesztői posztjáról és nyugalomba vonult. 1976-ban kapta meg végre a brit állampolgárságot.
1979-ben visszament Franciaországba és Josselinben, Bretagne-ban telepedett le. Vannes-ben hunyt el 72 éves korában.
Annak ellenére, hogy sokan nem ismerik és nem is hallottak egyáltalán róla, emlékét sok helyen őrzik. 1989-ben az OSZK életének dokumentumairól rendezett kiállítást. 1998-ban Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke avatta fel mellszobrát Tardon, és ugyanebben az évben Josselinben emléktáblát kapott. 2001-ben alakult meg a Szabó Zoltán-díj, ami azoknak jár, akik nagyot alkotnak a szociográfia és az irodalomban. 2009-ben lánya, Szabó Ágnes diplomamunkája az volt, hogy készített egy 46 perces kisfilmet, amit Párizsban mutatott be és óriási sikert aratott.[11]
Jegyzetek
[1] Mentes Tamás, 100 éve született Szabó Zoltán, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, 2012. 06. 05 , http://mandarchiv.hu/cikk/516/100_eve_szuletett_Szabo_Zoltan (hozzáférés: 2021/1/5)
[2] Szabó Zoltán életmű-kiállítás OSZK-ban, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, http://mandarchiv.hu/cikk/498/Szabo_Zoltan_eletmukiallitas_OSZKban (hozzáférés: 2021/1/5)
[3] U.o.
[4] Varga Katalin, Szabó Zoltán életrajza, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012. Július, http://archive.wikiwix.com/cache/index2.php?url=http%3A%2F%2Fwww.pim.hu%2Fobject.388903ea-fe8b-4ff5-8c0b-d3fb406f6230.ivy (hozzáférés: 2021/1/12)
[5] Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/01100/01149/html/szaboz.htm (hozzáférés: 2021/1/29)
[6] U.o.
[7] Szabó Zoltán, A francia útinaplóból, Nyugat, 1940, december 1., XXXIII évf., 12. Szám, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00659/21107.htm (hozzáférés: 2021/1/29)
[8] Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/01100/01149/html/szaboz.htm (hozzáférés: 2021/1/29)
[9] Szabó Zoltán életmű-kiállítás OSZK-ban, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, http://mandarchiv.hu/cikk/498/Szabo_Zoltan_eletmukiallitas_OSZKban (hozzáférés: 2021/1/5)
[10] Noszkai Gábor, Barátok közt II, Bibó István és Szabó Zoltán barátságának története – II. rész, Beszélő, XV évf., 1. szám, http://beszelo.c3.hu/cikkek/baratok-kozt-0 (hozzáférés: 2021/1/29)
[11] Wikipédia, Szabó Zoltán (író), https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Zolt%C3%A1n_(%C3%ADr%C3%B3)#back:Noszkai_G%C3%A1bor:_Bar%C3%A1tok_k%C3%B6zt_II. (hozzáférés: 2021/1/31)
Szalma Krisztina-Renáta
ÉN FRANCIÁUL ÍROK, DE MÉGIS MAGYAR VAGYOK. [1]
KRISTÓF ÁGOTA
Élete
Kristóf Ágota 1935-ben született a Veszprém megyei Csikvándon.[2] Tanulmányait a Szombathelyi Kanizsai Dorottya Gimnáziumban végezte, ahol 1954-ben leérettségizett,[3] ám gyermekéveinek jelentős részét Kőszegen töltötte.[4] A Vas megyei város azonban Kristóf Ágota felnőtt éveit tekintve is meghatározó, hiszen 1956-ban,[5] a forradalom leverése után az itteni osztrák – magyar zöld határon menekült el hazájából[6] férjével és négyhónapos kisbabájával.[7] Ugyanakkor Kőszeg, és az ott megélt háborús emlékek az Analfabéta című könyvében is fontos szerepet kapnak. Erről az írónő a Szekeres Dórának adott interjúban a következőt nyilatkozta: „Azt akartam megírni, hogy a Jenő bátyámmal, hogyan éltük át a háborút Kőszegen. Eleinte úgy kezdtem el írni a regényt, hogy a bátyám meg én voltunk az elbeszélők, de ez olyan nehézkesen hangzott franciául, hogy én meg ő, hogy aztán összetettem őket, és csináltam belőle mi-t, ami franciául nous, és így nem kellett bejelenteni, hogy ki beszél. Aztán így lett ebből ez a stílus.
Nem teljesen önéletrajzi ez a könyv, de nagyon sok igazság van benne. A zsidók kitelepítése Kőszegen például. Azt én láttam. Volt egy zsidó tábor Kőszegen, láttuk őket elvonulni a ház előtt, a cselédlányunk meg odanyújtotta a kenyeret és aztán visszavette. Ilyesmik tűntek fel nekem gyerekkoromban, tíz éves voltam ekkor. Még sok mindent beletettem a könyvbe, amit nem én éltem meg, hanem egy barátnőm. Volt, hogy kimentünk a hegyekbe, mikor jöttek az oroszok. A barátnőm anyukájának a karjában egy kisbaba volt, és az asszony ráesett a gyerekre, a barátnőm pedig látta ezt. Ilyeneket is beletettem a könyvbe, nem vigyáztam arra, hogy önéletrajzi írás legyen. Sok minden van benne Kőszegről.”[8]
Kristóf Ágota élettörténetét végigtekintve kijelenthető, hogy van még egy város Kőszeg mellett, amelyik meghatározó szerepet töltött be az írónő magán- és irodalmi életében egyaránt, ez pedig nem ás, mint a svájci Neuchâtel. Ha úgy tekintünk Kőszegre, mint arra a városra, ami tartalmi szempontból meghatározó Kristóf Ágota írásaiban, akkor Neuchâtelt is meg kell említnünk, mint azt a várost, ami jelentős hatással volt az írónő szövegeinek nyelvezetére.
Neuchâtel volt az a város, ahol Kristóf Ágota 1956-ban férjével és kislányával letelepedett. Itt öt évig óragyári munkásként dolgozott.[9] „Családi életének rövid válsága után másodszor is férjhez ment. Második férjével és az új házasságából származó gyerekeivel már franciául beszélt.”[10]
Habár már 14 éves korától ír verseket, első szövegei az emigrációban jelentek meg a párizsi emigráns Magyar Irodalmi Újságban, magyar nyelven.[11] Ugyanakkor, ebben az időszakban már franciául is ír.[12] A helyi városi színházi társulatnak irt kisebb, francia nyelvű színdarabokat. Tizenkét év elteltével azonban franciára vált. Előbb magyar versei francia fordításával próbálkozik, később prózaírásra vált. A nyelvváltás, minden nehézsége ellenére szükségszerű volt, hiszen, ahogyan Ágota Kristóf fogalmaz a Nagy Gergelynek adott interjúban: „Ha magyarul írok, nem is lett volna esélyem.”[13]
„1987-ben jelent meg első regénye, A nagy füzet, amellyel hatalmas sikert aratott: Európai Könyv-díjban részesült. Ezt 1988-ban a A bizonyíték, 1991-ben A harmadik hazugság, 1995-ben pedig a Tegnap című regénye követte. 1998-ban Alberto Moravia-díjban, 2001-ben Gottfried Keller-díjban részesült. 2005-ben életművéért Schiller-díjat kapott. 2006-ben jelent meg a Trilógia című alkotása. 2011-ben Kossuth-díjat kapott.”[14]
A Szekeres Dórának adott interjújában a Kossuth-díj fogadásával kapcsolatos kérdésre Kristóf Ágota szerényen megjegyezte, hogy már nem nagyon érdeklik a díjak, kapott eleget.[15] Kiemelte ugyanakkor, hogy a Kossuth-díj azért fontos a számára, mert magyar díj. Továbbá anekdotikusan elmesélte, hogy évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapja a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor felhívta az öccse, hogy kap, rögtön azt kérdezte: Megint?[16]
Kristóf Ágota 201-ben, 76 évesen hunyt el.[17]
Nyelvváltás és nemzeti identitás
A Nagy Gergelynek adott interjújában Kristóf Ágota megbánással emlékezett vissza kivándorlására. Hazavágyódása az idő előrehaladtával egyre csak fokozódott. Az interjú során mesél az emigráns élet árnyoldaláról is: „Kezdetben minden nagyon nehéz és rossz volt ott. Abban a városban, ahol éltünk, négy magyar emigráns lett öngyilkos. Nem volt semmi reménység semmire.” [18]
A versírást (amit még egy éves korában kezdett el) Svájcban is anyanyelvén folytatta, ám hamar rá kellett ébrednie arra, hogy ha magyarul ír, nem is lett volna esélye. Azért állt át a francia nyelvre, hogy valami értelme legyen.
Ám a nyelvváltás sem egyik napról a másikra következett be. Az elhatározását követően, hogy ezután franciául ír, még öt évig irt magyarul. Sőt, a későbbiekben a Tegnap című regényének álomleírásaiba számos magyar költeményt beledolgozott.[19]
A nyelvváltás nem változtatta meg Kristóf Ágota nemzeti identitását. „Én franciául írok, de mégis magyar vagyok.”[20] Petőcz András nagyon is találó hasonlatával élve, amiért nem magyarul ír, még magyar író, akárcsak nemzeti irodalmunk első költője, Janus Pannonius.[21]
Ugyanakkor a nyelvváltás nem volt könnyű. Először az óragyárban, a munkatársai segítségével tanult meg franciául beszélni, majd tizenkét év elteltével[22] a kisfia iskolai füzetei segítségével franciául is írni kezdett.[23] Először a magyar verseit fordította le franciára, később színdarabokat írt. Egy ismerőse tanácsára küldte be színdarabjait a rádióhoz.[24]
Habár konkrétan nem beszél a körülmények miatti kényszerű nyelvváltás érzelmi terheiről, de az ezzel kapcsolatos megbánásairól való meséléséből nyilvánvalóvá válik, hogy mekkora áldozattal járt ez a számára. „Nem sokáig beszéltem vele [az első gyermekével] sem [magyarul]. Most inkább a fiam beszél magyarul, mert egy magyar lánynak udvarol, így elég sok dolgot mondunk magyarul mostanában egymásnak, de már ő is harmincnyolc éves, a barátnőjével azért angolul beszélnek.
Nem is döntés volt ez, hogy nem tanultak meg a gyerekek magyarul, hanem így alakult. A környezet miatt. A második férjem is franciául beszélt, úgy is lehet mondani, hogy nem akartam őket megzavarni. Pedig lehet, jobb lett volna. Bánom egy kicsit. De most a legkisebb, kétéves unokámmal a lányom akarja, hogy beszéljek magyarul. De úgy félek, hogy nem érti meg, hogy elidegenedik tőlem. Viszont azt már tudja mondani, hogy igen meg hogy nem; vettem neki egy mackót, ami nálam van, ami várja, ha hozzám jön, arról is tudja, hogy mackónak hívják magyarul. De mindig úgy érzem, hogy furcsának találja, ha magyarul beszélek hozzá.”[25]
Ezt az áldozatot pedig, az anyanyelvtől való elszakadást és a Kristóf Ágota által virágzónak és túl érzelmesnek[26] titulált, anyanyelven írt verseket még az idegen nyelven kikristályosodott „száraz, tárgyszerű” stílusa,[27] „szenvtelenül kimért, mondhatni férfiasan szikár prózanyelve”[28] és a Beckettéhez valamint Ionescoéhoz hasonló nyelvi újdonsága[29] miatti sikerek sem kompenzálhatták. A kezdeti lendületet idővel eltűnt. „Mikor elkezdtem írni, három gyerekem volt, és csak akkor tudtam dolgozni, amikor iskolában voltak. Kézzel írtam, nem volt írógépem. Mikor benne vagyok egy regényben, állandóan az van a fejemben, még háztartási munka közben is. Mindent végiggondolok, mikor leülök írni, már készen vannak a mondatok. Hogy most hogyan és mikor dolgozom, azt nem tudom megmondani, mert egyáltalán nem írok.[…] Valahogy megundorodtam az irodalomtól. Az az érdekes, hogy mikor sok munkám volt, gyárban dolgoztam, vagy eladóként, három gyerek mellett, jobban találtam időt. Most, hogy nem kell dolgoznom, még bejárónőm is van, nem tudok hozzáfogni.”[30] Könyvei magyar fordításait sohasem olvasta. Félt, hogy rosszak. [31] Ám régi magyar verseinek kiadása örömmel töltötte el.[32]
Véleményem szerint a nyelvváltás okozta érzelmi megpróbáltatások a stílusváltásban érhetőek a leginkább tetten. A virágzó és túl érzelmes[33] anyanyelvű szöveg elszáradása[34] még nehezebbé tehette Kristóf Ágota emigrációjának megpróbáltatásait, annak ellenére is, hogy feltételezhetőleg örömét lelte az alkotásban. Ugyanakkor ez az irodalom volt az, s az irodalomalkotás gesztusa, ami átsegítette az emigráció nehézségein.
Az analfabéta
Az analfabéta című rövid gondolat-füzérszerű elbeszélésekből összeálló, önéletrajzi írásait tartalmazó könyvecske lapjain dolgozza fel nyelvről való gondolatait és a nyelvhez való viszonyát.[35] „Agota Kristof egészen kora gyermekkorától követi végig a nyelvhez, mint az emberi kifejezés eszközéhez való viszonyát, az alkotás folyamatához és az íráshoz fűződő érzéseit. Mint minden művész és alkotó, végtelen érzékenységgel rezonál a világ történéseire, amelyet ez az írása, csakúgy, mint korábbi regényei is egyértelmű pontossággal tükröznek.”[36]
A könyv magyar fordítását Peőcz András készítette el.[37]
Az analfabéta egy részlete a [email protected]-n is elolvasható.[38] Könyörtelen egyenességgel és lényegretörő tömörséggel számol be az emigráció nehézségeinek nyelvi aspektusáról. Az anyanyelv hiányáról, a hallható és az írott anyanyelvű szövegek minimálisra csökkenéséről, és az idegen nyelv elsajátításának nehézségeiről, először a munkahelyén, a gyári cigiszünetek alatt, majd intézményes keretek között, valamint otthon a gyerekeivel. Előbb beszélni. Majd írni és olvasni.
Az őszinte, pontos szavak, a tömör mondatok és a szikár prózaszerkezet feszülten fogja össze a gazdag, eseménydús és időben és térben szerteágazó eseményeket. S habár Kristóf Ágota nem beszél érzelmekről, hangulatokról, prózája mégis élő, lélegző. Mélyen felkavarja az érzéseket, kimozdít a komfortzónából. Akárcsak Hemingway hatszavas novellája.[39]
Bibliográfia
Krausz Vera (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. ekultura, 2007. 10. 18.
http://ekultura.hu/2007/10/18/agota-kristof-az-analfabeta (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2.)
Merklin Ferenc: Elindultam szép hazámból… Kristóf Ágota-emlékkönyv. Kortárs, 2016/ 9, 91 – 92.
Móricz Zsolt (2011): Nyelv és száműzetés. Vasi Szemle, 2011. január
http://www.vasiszemle.hu/2011/01/morocz.htm (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2.)
Nagy Gergely (2006): „Nem akartam megnevezni semmit”. hvg.hu, 2006. szeptember 19.
https://hvg.hu/kultura/20060915agotakristof (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
Szekeres Dóra (2011): Agota Kristof: Sose tudjuk teljesen kifejezni, amit elgondolunk. liter@, 2011. március 18.
https://litera.hu/magazin/interju/agota-kristof-sosem-tudjuk-teljesen-kifejezni-amit-elgondoltunk.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
Sz. N. (2011): Meghalt Agota Kristof írónő. origo, 2011. 07. 27.
https://www.origo.hu/kultura/20110727-meghalt-agota-kristof-irono.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
Sz. N. (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. A Palatinus Kiadó ajánlata. liter@, 2007. szeptember 3.
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/agota-kristof-az-analfabeta.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
Jegyzetek
[1] Nagy Gergely (2006): „Nem akartam megnevezni semmit”. hvg.hu, 2006. szeptember 19.
https://hvg.hu/kultura/20060915agotakristof (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[2] Móricz Zsolt (2011): Nyelv és száműzetés. Vasi Szemle, 2011. január
[3] Merklin Ferenc: Elindultam szép hazámból…Kristóf Ágota-emlékkönyv. Kortárs, 2016/ 9, 91.
[4] Móricz i. m.
[5] Szekeres Dóra (2011): Agota Kristof: Sose tudjuk teljesen kifejezni, amit elgondolunk. liter@, 2011. március 18.
https://litera.hu/magazin/interju/agota-kristof-sosem-tudjuk-teljesen-kifejezni-amit-elgondoltunk.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[6] Sz. N. (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. A Palatinus Kiadó ajánlata. liter@, 2007. szeptember 3.
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/agota-kristof-az-analfabeta.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[7] Nagy i. m.
[8] Szekeres i. m.
[9] Uo.
[10] Sz. N. (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. A Palatinus Kiadó ajánlata. liter@, 2007. szeptember 3.
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/agota-kristof-az-analfabeta.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[11] Nagy i. m.
[12] Sz. N. (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. A Palatinus Kiadó ajánlata. liter@, 2007. szeptember 3.
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/agota-kristof-az-analfabeta.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[13] Nagy i. m.
[14] Szekeres i. m.
[15] Uo.
[16] Uo.
[17] Sz. N. (2011): Meghalt Agota Kristof írónő. origo, 2011. 07. 27.
https://www.origo.hu/kultura/20110727-meghalt-agota-kristof-irono.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[18] Nagy i. m.
[19] Szekeres i. m.
[20] Nagy i. m.
[21] Merklin i. m.
[22] Szekeres i. m.
[23] Nagy i. m.
[24] Szekeres i. m.
[25] Uo.
[26] Nagy i. m.
[27] Uo.
[28] Szekeres i. m.
[29] Merklin i. m.
[30] Nagy i. m.
[31] Uo.
[32] Szekeres i. m.
[33] Nagy i. m .
[34] Uo.
[35] Krausz Vera (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. ekultura, 2007. 10. 18.
http://ekultura.hu/2007/10/18/agota-kristof-az-analfabeta (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2.)
[36] Uo.
[37] Uo.
[38] Sz. N. (2007): Agota Kristof: Az analfabéta. A Palatinus Kiadó ajánlata. liter@, 2007. szeptember 3.
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/agota-kristof-az-analfabeta.html (Utolsó letöltés: 2020. 11. 2)
[39] For sale: baby shoes, never worn.
Valki Ingrid-Anikó
WASS ALBERT KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGA
Bevezető
Dolgozatom témájaként Wass Albert közéleti munkásságát választottam, hiszen ő is egyike mindazoknak a magyar szerzőknek, akik külföldre vándoroltak, ezzel számos problematikus és máig bizonytalan, megválaszolatlan kérdést hagyva maguk után. Wass Albert életútja ellentmondásosnak mondható, így a magyar irodalomtörténet egyik legbotrányosabb írók között foglal helyet. Dolgozatomban a munkásságának és az említett botrányos, ellentmondásos közéletének felvázolására törekszem.
Wass Albertről keveset tudunk meg a magyar irodalomtörténeti szövegekből, hiszen a szakmabeliek szinte tudomást sem vettek róla, mégis érdekes módón voltak, akik éppen ellenkezőleg a nagy magyar írók közé helyezték. Írói tevékenysége olyan értelemben volt korlátozott, hogy a második világháború után Ceausescu vezetése alatt művei betiltásra kényszerültek. Ez idő alatt szülőföldjének búcsút kényszerül inteni. 1985-ben azonban művei fellélegeznek és kiadásra kerülnek, öt év elteltével pedig szerzői munkásságának jelentőségére is egyre inkább kezdenek felfigyelni a kortársak és az olvasók.
Sárközy Péter egyik tanulmányában arról értekezik, hogy a magyar íróink közül, köztük a Wass Albert is, a világháború miatt külföldre menekült. Tanulmánya Márai Sándor esetére tér ki, ám a tanulmány érdekes felvázolása miatt hasznosnak találom, hogy néhány szót említsek azokról a lehetőségekről, amelyekkel az emigrált írók rendelkezhettek abban az időben. Sárközy szerint három opció közül választhattak magyar íróink: 1. felhagyni az írással és „polgári” állást vállalni, ami legtöbbször az újságírást jelentette, ez biztosította a legtöbb magyar emigráns író megélhetését; 2. nyelvváltás: azaz a befogadó ország nyelvén való írása és ezek megjelentetése; 3. magyar írónak maradni és magyarul írni az egyre inkább fogyó magyar olvasóközönségnek.[11]
Wass Albert megmaradt magyar írónak, kitartott identitása mellett, tehát a Sárközy által megfogalmazott harmadik lehetőséget választotta. Emigrálása után megtartotta bár a nyelvét, ugyancsak magyarul írt, megélhetés szükségessége miatt elkezdett a Floridai Egyetem nyelvi laboratóriumában dolgozni, technikai segédszemélyzet pozícióban.
Műveiben a szülőföldjéhez való ragaszkodása kap főszerepet, hiszen legtöbb alkotása szülőföldjének helyszíneit eleveníti meg. Szembetűnő, hogy vissza szeretett volna menni hazájába, amit oly annyira szeretett.
Wass Albert élete és munkássága
Wass Albert, nemesi család szülötte, 1908. január 8-án született a ma Erdélyben, Románia területén található Válaszúton. Irodalmi munkásságát tekintve író, költő, irodalomszervező, egyetemi professzor, egyetemi végzettségét tekintve erdőmérnök. A kolozsvári Református Gimnázium diákja, majd Magyarországon, Debrecenben végez a Gazdasági Akadémián, később Stuttgartban tanul, és Franciaországban, a Sorbone-n erdőmérnöki és vadgazdasági diplomát szerez[11]. Tanulmányai befejezésével hazatér családjának erdélyi birtokára, ahol gazdálkodással foglalkozik, emellett pedig foglalkozik az irodalommal is, verseket, regényeket ír.
Legnagyobb változást az életében emigrálása okozta, aminek oka a második világháború kirobbanása. Először Németországba vonul el, 1945 táján, majd az USA-ban talál új otthont 1951-ben. Külföldön való tartózkodása és elmenekülése az emberek ellenszenvét váltotta ki, sokan elítélték, botrányos élete akkor vette kezdetét. A róla kialakított elítélő-kép révén Románia betiltotta műveit a kommunizmus alatt, ám a rendszerváltás felszabadította munkásságának korlátait és újra kiadásra kerültek írásai. Az Egyesült Államokban való tartózkodása alatt három merénylet indult ellene, mely indoklása csupán annak a véleménynek a kialakulása, hogy talán náci volt. Erre biztos válaszuk persze nem volt, mégis bűnösnek vélték, talán ennek okául volt képtelen befogadni őt a magyar irodalmi kánon is.
Életének jelentős részét az erdélyi magyarság sorsának igazgatásával és figyelemmel követésével töltötte, szülőföldjéhez való ragaszkodása áthatja az egész életét és munkásságát. Legkisebbik fia, Wass Endre így ír apjának a szülőfölddel való viszonyáról és az emigrációban töltött otthontalanság érzéséről: „kimondhatatlan fájdalmat jelentett távol élni a szülőföldtől”[11]
1964-től megalapítja az Amerikai Szépmíves Céhet és a Danubian Press kiadóvállalatot.[11] Ezekben az években feladatának érzi a szülőföld, az anyanyelv és a magyarság ügyének képviseletét, melyek regényeiben is megjelennek, ezek mellett pedig előadói körutakra jár, ahol a hasonló helyzetben levő, emigrált sorstársait serkenti a magyarság közép-európai történelméről kialakított hamis kép szétoszlatására[11].
Eközben rájön arra, hogy az Államokban milyen hiányos az erdélyi történetismeret. Kötelességének érezte, hogy ezt a hiányt pótolja az emberekben ezért kutatásba fogott, azaz felkereste mindazokat a magyarokat, akik ugyanazt az álláspontot követik, mint ő és szintén az USA területén tartózkodnak.
Megkezdi publicisztikai munkásságát és folyóiratot indít[11] előbb 1979-ben Transylvanian Quarterly névvel, majd Hungarian Quarterly névvel. Ennek oka csupán annyi, hogy abban bízott az utóbbi név jobban bevonzza a magyar olvasókat. Elképzelései viszont még így sem mutatkoztak sikeresnek.
Úgy a regényei, versei, mint publikációi témája a romániai magyar, erdélyi magyar politika köré fonódik, amely egyik legnagyobb támadást kiváltó ok vele szemben. Ennek ellenére életében megszakítás nélkül publikál, harcol a nacionalista erőkkel szemben. Idős korában rádöbben, hogy az emigrációs magyarság[11] tevékenysége nem megfelelő, ennek az ellenérzésének pedig hangot is ad a Kivénült harcos leteszi a fegyvert című művében. Életének utolsó évtizedeiben valamelyest eltávolodik a közéleti szerepektől, de szülőföldjéhez való viszonya szépirodalmi műveiben megmarad.
Összegzés
A magyar irodalom történetében kialakult Wass-kép máig problematikus. Személyiségének, munkásságának megítélése fölött napjainkban is ellentétes véleményeket állít egymással szembe, melynek függvényében a Wass Albert ábrázolás fő ismertetőjegye a botrányosság lett, a magyar irodalomtörténet leginkább vitatott és a legbotrányosabb írójaként maradt meg az emberek megemlékezésében. Emigrálása után az USA-ban telepedett le, ott kezdete el új pályafutását. Ott léte alatt egy percre sem feledkezett meg identitásáról, gyökereiről, szülőföldjéről, hiába vette őt körül az új környezet, az idegen kultúra.
Egész életében aktív irodalmi és közéleti életet élt. Ragaszkodott a magyarsághoz, éppen ezért olyan tevékenységeket indított, mely biztosította a magyarság történetének és kultúrájának fennmaradását, illetve ismeretterjesztését az idegen földön is. Kitűzte céljául az amerikaiak szemében téves információk által kialakított valótlan magyarság-kép eltörlését. A folyóiratokban megjelenő publikációit, az általa és társai által szerkesztett köteteket angol és magyar nyelven is írta, illetve szépirodalmi művei, versek, novellák, regények is jelentek meg mind angol, mind magyar nyelven.
A magyar irodalmi kánon mégis kiszorította őt, melynek következtében munkásságának jelentősége nem kapott elég figyelmet. A negatív Wass-kép miatt úgy a közéleti, mint az irodalmi élete háttérbe szorult. Mindezek ellenére életműve felér akármelyik másik magyar szerzőnk életművével, mégis oly erős az ellene irányult negatív megítélés, hogy még a magyar irodalom tantervében sem kapja meg a kellő figyelmet és jelentőséget 1990-ig. Onnantól kezdve viszont egyre inkább oszlanak meg a vélemények vele kapcsolatban, neve pedig több és több érdeklődőre, kutatni vágyóra talál.
Könyvészet
Balázs Ildikó, „Látható az Isten” Wass Albert hitvilága, Cypress Nyomdai Szolgáltató Kft., Budapest, 2018.
Sárközy Péter, Márai Sándor olaszországi írói magánya, Magyar Napló, 14. évf., 2012 (On-line: http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_10.p
Turcsány Péter, Ki volt Wass Albert (Mű és életrajz – előtanulmányok), (On-line: http://krater.hu/wass-albert/bemutatasa/turcsany-peter-ki-volt-wass-albert-mu-es-eletrajz-elotanulmanyok
Turcsány Péter, Wass Albert, a nemzetféltő, in. Polísz (2007), 105. sz.
Vincze Melinda-Judith
MAGYAR MŰVÉSZEK NORVÉGIÁBAN
LISZTES ISTVÁN SZOBRÁSZ MŰVÉSZETE
Lisztes István magyar szobrászművész 1942-ben született Kecskeméten. Szülei: Lisztes István szabó és textil nagykereskedő (1912–2003) és Prikkel Lidia (1914–). 1970-ben házasságot kötött Budapesten, Wenche Gulbransen (1947–).grafikus és szobrászművésszel. Lisztes István 1977 óta él Norvégiában, és először úgynevezett "megbízás nélküli érmeivel" és domborműveivel vált ismertté. Mesés figurái a magyar hagyományból eredtek, de Lisztes a klasszikus példaképekre is hivatkozott.
Magyarországon nőtt fel, és a budapesti Művészeti Gimnáziumban és a Képzőművészeti Akadémián tanult. 1969–77 között a budapesti Képzőművészeti Akadémián dolgozott, 1996–2002 között az Állami Képzőművészeti Akadémia professzora volt. Filozófiát és esztétikát tanult Budapesten 1971-73 között.
Művészete a magány és a szabadság utáni vágyakozásban gyökerező aktuális téma felé terelődött. A Nordahl Grieg poliészterből készült kétrészes domborműve felhívta a figyelmet az 1981-es őszi kiállításra. A következő évben Lisztes az antik utánzat formájával hivta fel a figyelmet a Házasság kettős alakra.
Később más kultúrákban keresett impulzusokat, bronz figurákat alkotott, amelyek stilizált formában utaltak mind az ókori egyiptomi szobrokra, mind az ázsiai szobrászatra. Az ikertükör-pozíciók mellett Lisztes ötvözte a bronz nyugalmát a videóval, amelyben egy sötét, patinás, jobb kar nélküli női alak hiányzó testrészének forgó gipsz változatát megfigyelte egy fehérre festett monitoron,. Ennek a szobrászati reflexiónak bizonyos közös vonásai vannak a koreai Nam June Pajks híres TV Buddhájával.
Lisztes ötvözte a Kelet figuráit a minimalista struktúrával. Szobrászati projektje mind a formátum, mind a halk mozdulatok révén antiretorikussá válik. 1995-ben Oslóban, a Kunstnernes Hus-ben gipszmintákból kiállitást szervezett. A klasszikus, "időtlen" karakterek megsokszorozódott bábukként viselkedtek egy abszurd játékban, emlékeztetve az 1920-as évek innovatív manökenfiguráira és a szürrealizmus karaktereire.
Ugyanakkor Lisztes - aki elsajátítja az ősi vakolatkészítési folyamat minden szakaszát - szemléltette rugalmas munkamódszerének szakaszait. Széles körű technikai ismerete volt az egyik oka annak, hogy a Statens Kunstakademi 1996 szobrász professzorává választották.
Filozófus szobrászként jellemzik, és ez jellemzi 2001-es Sculpture projektet is. Ebben az installációban egy óriási gipszbevonattal ellátott hungarocell fej feküdt a földön, és visszatükröződött a tükörfolyosón. Ebben a vizuális töredezettségben az antiretorika volt az alapgondolat. De nem gondolhatunk másra, mint a budapesti Sztálin-emlékmű lebontására az 1956-os magyar forradalom során. A tükrös játékot Lisztes egy európai hagyományhoz is kötötte, Velazquez és Vermeer festőktől Giulio Paolini és Michelangelo Pistolettoig igy alkottak. Lisztes István a Norvég Szobrászszövetség tagja.
Egyéni kiállítások
1969 • Szigetszentmiklós
1971 • Madách Színház
1972 • Savoyai-kastély, Ráckeve
1973 • Stúdió Galéria, Budapest
1979 • G. Tanum, Oslo
1980 • G. Fokus, Lilleström
1982 • Molde
1984 • G. BKRF, Stavanger
1988, 1993 • Kunsnerforbundet, Oslo
1994 • Fővárosi Képtár, Budapest
1995 • Kunstnernes Hus.
Válogatott csoportos kiállítások
1976 óta • Norvég Állami Őszi Tárlat
1983 • Sesjon, Kunstnernes Hus, Oslo
1985 • Norvég szobrászok és grafikusok, Willebadessen
1987 • Norvég szobrászat, Göteborg
1988 • SPOR, Kristianssand
1989 • SPOR, Frondhjen.
Művek közgyűjteményekben
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
Riksg.
Samtidsmuseum, Oslo
Néhány köztéri műve
József Attila (bronz, 1972, Szigetszentmiklós)
Kovácsoltvas díszkút (1973, Mágocs)
Petőfi (bronzportré, 1974, Sopron, Petőfi tér)
Csontváry (bronz dombormű, 1975, Budapest, XI. ker., Bartók Béla út)
Radnóti (bronz dombormű, 1980, Mohács)
Nordahl Grieg-dombormű (1981, Oslo, Kongens Garde)
Férfi-figura (1986, Rykkin, KI-centrum)
Kis férfi-figura (1987, Majorstua-öregek otthona)
Női figura (1988, Tromsø, Kultúrház)
Nő (fafigura, 1989, Vest-Sadger női klinika)
Nő nyitott kézzel (Ringsaker, 1990)
Férfi kézmozdulattal (három bronzfigura, 1993, Lillehammer)
Három grácia (három bronzfigura, 1998, Országos Kórház)
A legjelentősebb alkotásai közül ki lehetne emelne a következőket:
Dupla asztal
|
|
Mell és földgömb
Charon csónakjában
Befelé tekint
SZAKIRODALOM
http://istvanlisztes.blogspot.com/
https://artportal.hu/lexikon-muvesz/lisztes-istvan-803/
https://budapestaukcio.hu/lisztes-istvan/festo
https://www.kozterkep.hu/alkotok/megtekintes/996/lisztes-istvan.html
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kortars-magyar-muveszeti/ch19s85.html
https://www.magyarnorvegforum.no/l/lisztes-istvan-szobraszmuvesz/
