Józsa István
FORGÓSZÍNPAD 2
INTERJÚK, BESZÉLGETÉSEK
Kolozsvár
2024
TARTALOMJEGYZÉK
"HA LEOLVASSUK"...
Dobriban Emil interjú
"Az irodalom és a művészet játék is."
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES GÁLFALVI ZSOLTOT!
"KÖZÉP-EURÓPA ALAKUL"
DR. HORVÁTH ISTVÁN INTERJÚ
"KÖZÉP-EURÓPAISÁG"
DR. HORVÁTH ISTVÁN INTERJÚ
„ ...közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték... ”
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
SZŐCS ISTVÁN KRITIKUS
A BABEȘ-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM DIÁKJAIVAL BESZÉLGET
Köszöntjük a 90 éves Szőcs Istvánt
Pócs Emőke
SZŐCS ISTVÁN ÉS A SECURITATE
Buzsa Klára Katalin
SZŐCS ISTVÁNRÓL
Dani Orsolya
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL A MÁRAI SÁNDORNÁL TETT LÁTOGATÁSÁRÓL
Moga Petra
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL
"HA LEOLVASSUK"...
Dobriban Emil interjú
"Az irodalom és a művészet játék is."
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES GÁLFALVI ZSOLTOT!
"KÖZÉP-EURÓPA ALAKUL"
DR. HORVÁTH ISTVÁN INTERJÚ
"KÖZÉP-EURÓPAISÁG"
DR. HORVÁTH ISTVÁN INTERJÚ
„ ...közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték... ”
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
SZŐCS ISTVÁN KRITIKUS
A BABEȘ-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM DIÁKJAIVAL BESZÉLGET
Köszöntjük a 90 éves Szőcs Istvánt
Pócs Emőke
SZŐCS ISTVÁN ÉS A SECURITATE
Buzsa Klára Katalin
SZŐCS ISTVÁNRÓL
Dani Orsolya
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL A MÁRAI SÁNDORNÁL TETT LÁTOGATÁSÁRÓL
Moga Petra
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL
"HA LEOLVASSUK"...
Dr. Dobriban Emil festőművész, a kolosvári Művészeti Akadémia docense a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
|
– Volt-e olyan esemény vagy periódus, amely meghatározó volt a stílusa számára? Hogyan fejlődött ki az ön stílusa az idők során?
– Hát, biztos volt ilyen periódus. Egy párszor megváltoztam művészként. Az első meghatározó periódus az egyetemi évek voltak és többek között volt egy tanárom, akit úgy hívtak, hogy … Viktor, nemrég halt meg szegény. Egy nagyon-nagy avantgárd kortárs művész volt, jól beszélt magyarul is és ő megadta pár lapnak a nevét, folyóiratnak a nevét, franciát, többek között a L'oeil A szem, ami kortárs képzőművészetről szólt és azokba belenézve, tanulmányozva, ezek határoztak meg, hogy én is egy ilyen expresszionista féle irányzatba dolgozzak, és ugyanakkor abban az időben volt ez a Biblioteca pentru toți, ez a román kiadás volt és több nagyon jó esztétikai könyvet fordítottak le románra. Így jutottam nagyon jó írókhoz, nagyon jó reprodukciókhoz, még ha fekete-fehérben is volt. Én mai napig azt mondom, hogy azokat a könyveket bármikor elő lehet venni és tanulmányozni, mert a kortárs képzőművészettel, kortárs esztétikával, a művészeknek az életével foglalkoztak és jelentek meg franciák, németek, és én ezeket olvasva ezekkel felteltem és így kezdtem dolgozni ebbe az irányzatba.
A második meghatározó időszak az volt mikor felfedeztem a land artot, körülbelül a 90'-es években és tíz évre rá kezdtem én is részt venni külföldön ilyen táborokban és kiállításokon. Az egyik ilyen táborban találkoztam több ilyen land art művésszel, akik dolgoztak a természetbe. Ez akkor nekem is olyan természetesnek, normálisnak tűnt, hogy tényleg lehet így is. Akkor kezdtem alkotni természetes anyagokkal, főleg ágakkal. Mai napig is szívesen dolgozok fával, csak sokkal nehezebb, mint a festészet, mert ott kell legyen egy hely, egy tér.
Én szívvel-lélekkel csináltam ezt a land artot, mai napig is csinálom, sőt szerveztem egy nemzetközi alkotótábort, ahova meghívtam egy jópár művészt, akit megismertem és alkottunk Kolozsvár mellett. Ez a land art változtatta még meg, hiszen ennek hatására kezdtem el festeni fekete-fehérben is. Itt Kolozsváron nagy szerencsém volt, hogy alkossak ilyen land artot, hisz pár évvel ezelőtt a Fellegvár aljába szerveztek egy fesztivált, hogy felhívják a figyelmet, hogy mennyire le van rombolva az a rész.
Többféle művészt hívtak meg: zenészeket, szavalókat, színházi embereket. Böngésztek az interneten és felfedezték, hogy van egy land art művész Kolozsváron, felkerestek és megkérdezték, hogy nem tudok-e csinálni egy alkotást, ők mindennel támogatnak. Ehhez nem csupán a hely kell, hanem az anyag is, amiből csináld. Ők biztosították az anyagot, elhozták nekem a követ és készítettem egy négy méter magas görbe tornyot kövekből. Azért lett görbe, mert ezzel akartam szuggerálni, hogy mennyire deformálva van a valóság, mennyire helyre kellene hozni a Fellegvárnál a helyet. Több, mint két évig ott volt.
Az ,,ex libris”-ről is kéne beszélni, ezekről a kis grafikákról. Vannak olyan emberek, akiknek nagyon fontos a könyv és meg akarják egyéniesíteni ezeket a könyveket. Nem írják bele a nevüket, ahogyan szokták, hiszen ez ,,inkultúrát” jelent, hanem rendelnek egy művésztől egy kis grafikát, ami szimbolizálja az ötletvilágát, többszörösíti ezt a grafikát és minden könyvnek az első oldalára beleteszik. Ez az ,,ex libris”, tehát ,,az én könyvem”.
Ez nálam úgy indult, hogy nyugaton ez nagyon elterjedt és nagy múzeumok rendszeresen szerveznek ilyen Biennálékat, s az egyik a Belgiumi Biennálé, ahol van egy múzeum is és minden két évben szervezik ezeket a kiállításokat és mindig lehet küldeni oda ,,ex libriseket”.
A forradalom előtt fantasztikus dolog volt, hogy részt veszel Nyugaton egy kiállításon és ezeket könnyű volt a cenzúra ellenére elküldeni, mert beletetted egy borítékba és elment úgy, mint egy levél. Így nekem nagyon jó volt, mert úgy éreztem, hogy én is valahogy ellen tudtok állni a rezsimnek. Ez inspirált az ,,ez librisbe”. Mai napig meg van a présem, amivel ezt a technikát kell használni, mert egy kicsi munka van vele: ki kell vésni a lemezbe, utána rá kell tenni a papírt és így átjön a festék a papírra.
– Mi alapján ítéli meg egy műnek a minőségét? Például én hogyha látok egy festményt, vagy egy bármiféle képzőművészeti alkotást én csak azt tudom eldönteni róla, hogy tetszik, nem tetszik, és esetleg tudom is, hogy miért. De ön mi alapján dönti el, hogy milyen a minősége? Most tekintsünk el a művésznek a technikai tudásától.
– Nem könnyű dolog. Nekem mondjuk könnyű, mert elsősorban én érzem belülről. Tehát ránézek valamire és érzem azt, hogy jól ért. De általánosan azt tanácsolnám, hogy elsősorba jóindulattal kell közelíteni egy alkotáshoz. Én azt mondanám, hogy kell bízzunk abba, hogy egy művész azért őszinte abban a munkában és valamit akar mondani, csak nekünk türelmesnek kell lennünk és bízzunk abba, hogy tényleg akar valami érdekeset nekünk szuggerálni. Kicsit álljunk meg a kép előtt és kicsit nézzük, próbáljuk boncolgatni, hogy mi van benne.
Ha leolvassuk, hogy milyen színekből áll, hogy a vonalak hogy vannak téve, hogy az ecsetkezelés milyen, hol mi van, ez fogja segíteni, hogy megértsük és akkor ezek alapján tudjuk eldönteni, hogy tetszik-e, akarunk-e maradni előtte, hogy nézzük, vagy megyünk tovább. Én ezt ajánlanám, hogy jóindulattal nézzük a képet. Azután, miután kezdtük megérteni sokszor van úgy, hogy például mész valakivel, nézed a képet és a másik mondja, hogy ,,nézd meg, itt még van egy virág, vagy egy fa”, s te mondod, hogy ,,hu, ezt észre sem vettem, hogy ott van”. Tehát ez azt jelenti, hogy nem könnyű komolyan megnézni egy képet. Meg kell jól nézni, türelemmel. Ha már eldöntöd, hogy mész és megnézel egy kiállítást, akkor szánj 5-10 percet egy festménynek, hogy nézd meg egy kicsit, próbáld megérteni. Olvasd el a címét, mert sokszor a cím is segít. Van olyan, hogy nem törődők ezzel, de azért kell.
Ha a Kortárs Képzőművészeti Kiállítást nézem meg, akkor olvasd el az alkotásnak az utasításait, mert sok galériában most már legalább egy fél oldalas szöveg van a munka mellett, hogy egy kicsit magyarázza a munkát. Amikor nézed a festményt föltétlenül azokat olvasd el, azután kezd el nézni a munkát és akkor sokkal több mindent veszel észre benne. Sőt, mielőtt megnézed a kiállítást nem ártana az interneten a művészről is megtudni pár dolgot. Tehát úgy kéne, hogy kicsit mintha családtag lenne az a munka, kerüljetek közelebbi viszonyba.
Egy embert is amikor meglátsz, akkor mi a neve, tudnod kell a nevét. A nevét amikor megtudtad, sokkal másképpen beszélsz vele. Én így csinálom és így ajánlom a diákoknak. Sőt, a művész diákoknak ajánlom, hogy másolatot csináljanak a munkáról. Rájöttem, hogy sokkal jobban megszerették a munkát, miután lemásolták. Akkor mindent észrevettek. Van olyan művész, mint például Salvador Dali, aki célként tűzte ki, hogy valamit elrejtsen a művében. Nem mindig válik be, de ez azt jelenti, hogy neked nem mond semmit. Nem minden művet kell szeretni, de kell adni egy esélyt.
– Hogyan hatott művészi pályafutására a pandémia? Voltak-e változások jó vagy rossz értelemben?
– Én azt mondanám, hogy jó értelemben voltak, mert többet kerestem az interneten lehetőségeket kiállítani, többet tudtam ezzel az elmélettel foglalkozni, sok virtuális dolgot fedeztem fel. Ilyen szempontból hatott. Viszont, gyakorlatilag nem tudtam elmenni több kiállításra. Nemrég volt kiállítva Rómába egy festményem és nem tudtam elmenni megnézni, mert olyan vírusos állapot van, meg karanténba tesznek, vagy ki tudja mi történt volna. Tehát voltak hátrányok is. Azért, ha mérlegbe tesszük több a hátránya ennek a helyzetnek. Én azért szeretném látni élőben másoknak a munkáit és így nem tudok elmenni megnézni a kiállítást, kiállításokat. Lett volna egy találkozásom a művész kollegákkal, amikor volt ez a megyei tárlat, de nem tudtam elmenni.
– Mindegyik művésznek van egy kedvenc műve, egy kedvenc alkotása. Önnek van-e?
– Igen, van egy festményem. Egy női akt, hátpozícióból van festve, áll, támaszkodik a falnak, szép, hosszú fekete haja van derékig és relax pozícióban áll. Ahogy mondják a katonaságban, egyik lábán támaszkodik. Csípőre van téve a keze és a feje így féloldalra van, fél profilból van festve. Még a forradalom előtt festettem és nem tudtam kiállítani sehol, hiszen addig nem volt szabad sehol kiállítani. Ez tabu téma volt, valamint a vallásos is, azt sem szabadott kiállítani. Ikonok egyáltalán nem voltak sehol. Se aktok.
Az enyém nagyon diszkrét, szerény volt. Hátulról semmi sem látszott. Mégsem tudtam kiállítani. Viszont a forradalom után több helyen kiállítottam, Németországban is. Meg is vették Németországban. Azután is festettem róla egy pár variációt. Ez volt az egyik fő festmény, ami tetszik a festészetbe. Az emberi testet nagyon szeretem festeni, sok festményembe találni fogsz ilyen emberi sziluettet, mert úgy vélem, hogy az emberi mozgás kifejezi az egész lelkivilágát, nem muszáj annyira az arca látszódjon, hanem ahogy ül egy ember, vagy ahogy áll, ahogy néz kifejezi az egész lelkivilágát, karakterét. Elmondják a keretét. Az emberi test és kompozícióimat szeretem a legjobban.
– Mit mondhatunk el az önarcképről?
– Voltam egyszer egy művésztelepen Nagybánya mellet és ott az volt a téma, hogy ,,önarckép”. Érdekes, addig ilyennel nem találkoztam. Ott minden művész kellett fessen egy önarcképet magáról. Én azt mondom, hogy jó dolog az önarckép. Sok gyűjtő van, aki önarcképeket gyűjt a művészektől.
Máskülönben kiállításokon ritkán látsz. Lehet a fénykép miatt. Én sem festek gyakran, 10 évben egyet esetleg, de ha lenne egy téma, vagy ha van valahol egy kiállítás ezzel a témával, akkor szívesen csinálok. Az egyetemen fő téma volt az emberi arc, tanulmányoztuk a görögöktől kezdve, hogy hogyan kell felosztani az emberi arcot, hiszen van egy arány és mi mindig a szép arányt kell választanunk.
A szem között a fülig mennyi, milyen távolságok vannak, akkor az orr bázisától a szájig megint mennyi kell legyen, a nyak milyen hosszú, tehát vannak bizonyos arányok. Különben a görögök a tökéletesre mentek. Általában modellek után dolgoztak, de nem egy után. Tehát az egyik művésznek több női modellje volt, s mindeniktől vette azt, ami a legszebb nála. Az önarckép az nagy dolog, az nagyon érdekes. Törvények vannak, szabályokat kell betartania a művészeknek.
2022
– Hát, biztos volt ilyen periódus. Egy párszor megváltoztam művészként. Az első meghatározó periódus az egyetemi évek voltak és többek között volt egy tanárom, akit úgy hívtak, hogy … Viktor, nemrég halt meg szegény. Egy nagyon-nagy avantgárd kortárs művész volt, jól beszélt magyarul is és ő megadta pár lapnak a nevét, folyóiratnak a nevét, franciát, többek között a L'oeil A szem, ami kortárs képzőművészetről szólt és azokba belenézve, tanulmányozva, ezek határoztak meg, hogy én is egy ilyen expresszionista féle irányzatba dolgozzak, és ugyanakkor abban az időben volt ez a Biblioteca pentru toți, ez a román kiadás volt és több nagyon jó esztétikai könyvet fordítottak le románra. Így jutottam nagyon jó írókhoz, nagyon jó reprodukciókhoz, még ha fekete-fehérben is volt. Én mai napig azt mondom, hogy azokat a könyveket bármikor elő lehet venni és tanulmányozni, mert a kortárs képzőművészettel, kortárs esztétikával, a művészeknek az életével foglalkoztak és jelentek meg franciák, németek, és én ezeket olvasva ezekkel felteltem és így kezdtem dolgozni ebbe az irányzatba.
A második meghatározó időszak az volt mikor felfedeztem a land artot, körülbelül a 90'-es években és tíz évre rá kezdtem én is részt venni külföldön ilyen táborokban és kiállításokon. Az egyik ilyen táborban találkoztam több ilyen land art művésszel, akik dolgoztak a természetbe. Ez akkor nekem is olyan természetesnek, normálisnak tűnt, hogy tényleg lehet így is. Akkor kezdtem alkotni természetes anyagokkal, főleg ágakkal. Mai napig is szívesen dolgozok fával, csak sokkal nehezebb, mint a festészet, mert ott kell legyen egy hely, egy tér.
Én szívvel-lélekkel csináltam ezt a land artot, mai napig is csinálom, sőt szerveztem egy nemzetközi alkotótábort, ahova meghívtam egy jópár művészt, akit megismertem és alkottunk Kolozsvár mellett. Ez a land art változtatta még meg, hiszen ennek hatására kezdtem el festeni fekete-fehérben is. Itt Kolozsváron nagy szerencsém volt, hogy alkossak ilyen land artot, hisz pár évvel ezelőtt a Fellegvár aljába szerveztek egy fesztivált, hogy felhívják a figyelmet, hogy mennyire le van rombolva az a rész.
Többféle művészt hívtak meg: zenészeket, szavalókat, színházi embereket. Böngésztek az interneten és felfedezték, hogy van egy land art művész Kolozsváron, felkerestek és megkérdezték, hogy nem tudok-e csinálni egy alkotást, ők mindennel támogatnak. Ehhez nem csupán a hely kell, hanem az anyag is, amiből csináld. Ők biztosították az anyagot, elhozták nekem a követ és készítettem egy négy méter magas görbe tornyot kövekből. Azért lett görbe, mert ezzel akartam szuggerálni, hogy mennyire deformálva van a valóság, mennyire helyre kellene hozni a Fellegvárnál a helyet. Több, mint két évig ott volt.
Az ,,ex libris”-ről is kéne beszélni, ezekről a kis grafikákról. Vannak olyan emberek, akiknek nagyon fontos a könyv és meg akarják egyéniesíteni ezeket a könyveket. Nem írják bele a nevüket, ahogyan szokták, hiszen ez ,,inkultúrát” jelent, hanem rendelnek egy művésztől egy kis grafikát, ami szimbolizálja az ötletvilágát, többszörösíti ezt a grafikát és minden könyvnek az első oldalára beleteszik. Ez az ,,ex libris”, tehát ,,az én könyvem”.
Ez nálam úgy indult, hogy nyugaton ez nagyon elterjedt és nagy múzeumok rendszeresen szerveznek ilyen Biennálékat, s az egyik a Belgiumi Biennálé, ahol van egy múzeum is és minden két évben szervezik ezeket a kiállításokat és mindig lehet küldeni oda ,,ex libriseket”.
A forradalom előtt fantasztikus dolog volt, hogy részt veszel Nyugaton egy kiállításon és ezeket könnyű volt a cenzúra ellenére elküldeni, mert beletetted egy borítékba és elment úgy, mint egy levél. Így nekem nagyon jó volt, mert úgy éreztem, hogy én is valahogy ellen tudtok állni a rezsimnek. Ez inspirált az ,,ez librisbe”. Mai napig meg van a présem, amivel ezt a technikát kell használni, mert egy kicsi munka van vele: ki kell vésni a lemezbe, utána rá kell tenni a papírt és így átjön a festék a papírra.
– Mi alapján ítéli meg egy műnek a minőségét? Például én hogyha látok egy festményt, vagy egy bármiféle képzőművészeti alkotást én csak azt tudom eldönteni róla, hogy tetszik, nem tetszik, és esetleg tudom is, hogy miért. De ön mi alapján dönti el, hogy milyen a minősége? Most tekintsünk el a művésznek a technikai tudásától.
– Nem könnyű dolog. Nekem mondjuk könnyű, mert elsősorban én érzem belülről. Tehát ránézek valamire és érzem azt, hogy jól ért. De általánosan azt tanácsolnám, hogy elsősorba jóindulattal kell közelíteni egy alkotáshoz. Én azt mondanám, hogy kell bízzunk abba, hogy egy művész azért őszinte abban a munkában és valamit akar mondani, csak nekünk türelmesnek kell lennünk és bízzunk abba, hogy tényleg akar valami érdekeset nekünk szuggerálni. Kicsit álljunk meg a kép előtt és kicsit nézzük, próbáljuk boncolgatni, hogy mi van benne.
Ha leolvassuk, hogy milyen színekből áll, hogy a vonalak hogy vannak téve, hogy az ecsetkezelés milyen, hol mi van, ez fogja segíteni, hogy megértsük és akkor ezek alapján tudjuk eldönteni, hogy tetszik-e, akarunk-e maradni előtte, hogy nézzük, vagy megyünk tovább. Én ezt ajánlanám, hogy jóindulattal nézzük a képet. Azután, miután kezdtük megérteni sokszor van úgy, hogy például mész valakivel, nézed a képet és a másik mondja, hogy ,,nézd meg, itt még van egy virág, vagy egy fa”, s te mondod, hogy ,,hu, ezt észre sem vettem, hogy ott van”. Tehát ez azt jelenti, hogy nem könnyű komolyan megnézni egy képet. Meg kell jól nézni, türelemmel. Ha már eldöntöd, hogy mész és megnézel egy kiállítást, akkor szánj 5-10 percet egy festménynek, hogy nézd meg egy kicsit, próbáld megérteni. Olvasd el a címét, mert sokszor a cím is segít. Van olyan, hogy nem törődők ezzel, de azért kell.
Ha a Kortárs Képzőművészeti Kiállítást nézem meg, akkor olvasd el az alkotásnak az utasításait, mert sok galériában most már legalább egy fél oldalas szöveg van a munka mellett, hogy egy kicsit magyarázza a munkát. Amikor nézed a festményt föltétlenül azokat olvasd el, azután kezd el nézni a munkát és akkor sokkal több mindent veszel észre benne. Sőt, mielőtt megnézed a kiállítást nem ártana az interneten a művészről is megtudni pár dolgot. Tehát úgy kéne, hogy kicsit mintha családtag lenne az a munka, kerüljetek közelebbi viszonyba.
Egy embert is amikor meglátsz, akkor mi a neve, tudnod kell a nevét. A nevét amikor megtudtad, sokkal másképpen beszélsz vele. Én így csinálom és így ajánlom a diákoknak. Sőt, a művész diákoknak ajánlom, hogy másolatot csináljanak a munkáról. Rájöttem, hogy sokkal jobban megszerették a munkát, miután lemásolták. Akkor mindent észrevettek. Van olyan művész, mint például Salvador Dali, aki célként tűzte ki, hogy valamit elrejtsen a művében. Nem mindig válik be, de ez azt jelenti, hogy neked nem mond semmit. Nem minden művet kell szeretni, de kell adni egy esélyt.
– Hogyan hatott művészi pályafutására a pandémia? Voltak-e változások jó vagy rossz értelemben?
– Én azt mondanám, hogy jó értelemben voltak, mert többet kerestem az interneten lehetőségeket kiállítani, többet tudtam ezzel az elmélettel foglalkozni, sok virtuális dolgot fedeztem fel. Ilyen szempontból hatott. Viszont, gyakorlatilag nem tudtam elmenni több kiállításra. Nemrég volt kiállítva Rómába egy festményem és nem tudtam elmenni megnézni, mert olyan vírusos állapot van, meg karanténba tesznek, vagy ki tudja mi történt volna. Tehát voltak hátrányok is. Azért, ha mérlegbe tesszük több a hátránya ennek a helyzetnek. Én azért szeretném látni élőben másoknak a munkáit és így nem tudok elmenni megnézni a kiállítást, kiállításokat. Lett volna egy találkozásom a művész kollegákkal, amikor volt ez a megyei tárlat, de nem tudtam elmenni.
– Mindegyik művésznek van egy kedvenc műve, egy kedvenc alkotása. Önnek van-e?
– Igen, van egy festményem. Egy női akt, hátpozícióból van festve, áll, támaszkodik a falnak, szép, hosszú fekete haja van derékig és relax pozícióban áll. Ahogy mondják a katonaságban, egyik lábán támaszkodik. Csípőre van téve a keze és a feje így féloldalra van, fél profilból van festve. Még a forradalom előtt festettem és nem tudtam kiállítani sehol, hiszen addig nem volt szabad sehol kiállítani. Ez tabu téma volt, valamint a vallásos is, azt sem szabadott kiállítani. Ikonok egyáltalán nem voltak sehol. Se aktok.
Az enyém nagyon diszkrét, szerény volt. Hátulról semmi sem látszott. Mégsem tudtam kiállítani. Viszont a forradalom után több helyen kiállítottam, Németországban is. Meg is vették Németországban. Azután is festettem róla egy pár variációt. Ez volt az egyik fő festmény, ami tetszik a festészetbe. Az emberi testet nagyon szeretem festeni, sok festményembe találni fogsz ilyen emberi sziluettet, mert úgy vélem, hogy az emberi mozgás kifejezi az egész lelkivilágát, nem muszáj annyira az arca látszódjon, hanem ahogy ül egy ember, vagy ahogy áll, ahogy néz kifejezi az egész lelkivilágát, karakterét. Elmondják a keretét. Az emberi test és kompozícióimat szeretem a legjobban.
– Mit mondhatunk el az önarcképről?
– Voltam egyszer egy művésztelepen Nagybánya mellet és ott az volt a téma, hogy ,,önarckép”. Érdekes, addig ilyennel nem találkoztam. Ott minden művész kellett fessen egy önarcképet magáról. Én azt mondom, hogy jó dolog az önarckép. Sok gyűjtő van, aki önarcképeket gyűjt a művészektől.
Máskülönben kiállításokon ritkán látsz. Lehet a fénykép miatt. Én sem festek gyakran, 10 évben egyet esetleg, de ha lenne egy téma, vagy ha van valahol egy kiállítás ezzel a témával, akkor szívesen csinálok. Az egyetemen fő téma volt az emberi arc, tanulmányoztuk a görögöktől kezdve, hogy hogyan kell felosztani az emberi arcot, hiszen van egy arány és mi mindig a szép arányt kell választanunk.
A szem között a fülig mennyi, milyen távolságok vannak, akkor az orr bázisától a szájig megint mennyi kell legyen, a nyak milyen hosszú, tehát vannak bizonyos arányok. Különben a görögök a tökéletesre mentek. Általában modellek után dolgoztak, de nem egy után. Tehát az egyik művésznek több női modellje volt, s mindeniktől vette azt, ami a legszebb nála. Az önarckép az nagy dolog, az nagyon érdekes. Törvények vannak, szabályokat kell betartania a művészeknek.
2022
Ambrus Abigél, András Orsolya, Batiz Réka, Blaga Éva Stefánia, Csáki Erika, Dénes Gizella, Domokos Timea, Elekes Kalló Noémi,
Elekes Karola, Fábián Nóra, Gálfi Bea-Nikoletta, Glodan Andrea Cristina, Grad-Molnár-Deák Ákos, Hajdú Helén Adrienne, Kádár Gergő,
Kemenes Anna, Kiss Andrea, Kiss Ferenc Róbert, Kiss Izabella, Kolcsár Andrea, Koroknai Klarissza, Kovács Hanna, László Emőke,
Lázár Anna, Márton Andrea, Mihály Henrietta, Mihálydeák Imola, Molnár Veronika Réka, Nagy Renáta Ingrid, Nagy-Kovács Katalin,
Pap Nóra, Ráduly Eszter, Sánduly Anita, Sebestyén Erzsébet-Beáta, Sipos Anett Izabell, Soó Klementina, Szász Borbála,
Szász Tamara, Takács Szidónia, Uhelszki Krisztina, Vargha Csenge, Vincze Orsolya, Zsiga Szidónia
"Az irodalom és a művészet játék is."
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES GÁLFALVI ZSOLTOT!
Gálfalvi Zsolt kritikus a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget.
|
Kádár Gergő
Önnek volt az a szerencséje – igaz, bajosan találó nyelvi kifejezés ez, hisz természetesen: szerencsétlensége –, hogy megélje a második világháború kitörését, végelgyengülését. Tizenkettő éves körül volt, amikor befejeződött a háború. Hogyan élhette meg az ezt követő időszakot gyermekként? Milyen meghatározó eseményekre emlékszik még a gyermekkorából, a háború előtti időszakról? Illetve milyen hatással volt önre a háború, mik voltak az utóhatásai?
Gyerekként Marosvásárhelyen nőttem fel. A szüleimmel és a két testvéremmel. Volt egy meghatározó mozzanat az életemben, hogy fizikailag nem voltam különösképpen erős. Ahogy mondták rólam – gyenge eresztés. Engem a körülöttem lévő világ érdekelt.
Rendszeresen hallgattam 5-6 éves koromban a rádiót. És utána, ahogy megtanultam az ábécét elkezdtem olvasni és nagyon-nagyon sokat olvastam. Egyre inkább érdekelt az amit írnak és az írásnak a világa.
1944-ben apámat behívták katonának, de különben is nagy volt a távozási láz. Ugyanebben az évben vonultak ide be a szovjet csapatok. Akkor elfoglaltak. Mi pedig elmentünk először Magyarországra aztán onnan tovább kellett menni, mert a menekülteket vitték tovább Németországba. Egy táborban voltam. Itt kiderült, hogy változatlanul még mindig az olvasás érdekel és össze-vissza olvastam mindent, ami a kezembe került. Tudtam németül is. Német könyveket is, de magyart elsősorban, sok mindent olvastam. Közben élni is kellett, és ilyen módon a 40-es évek közepén, a háború befejezésekor abban a táborban, ahol voltam, cigaretta gyártással foglalkoztam. Szerencsésen be tudtunk szerezni egy kézi dohányvágó gépet és elkezdtük árusítani a cigarettát. Ami szerencsésen segített azon, hogy valahogy túl vészeljünk mindent. 46-ban aztán hazajöttünk Vásárhelyre és megkezdtem a diákéletet.
Blága Éva Stefánia
Mire emlékszik az iskolás és az egyetemi éveiből?
A középiskolát, 8 évet 5 év alatt végeztem el, mert az első 2 év kimaradt a háború miatt. Az első évet letettem, a másikat sikerült átugrani, mert tanügyi reform volt. S a harmadikat megint sikerült átugrani mert lecsökkent a kötelező osztályok száma. Néhány diáknak, akiknek nagyon jók voltak a jegyei, megengedték, hogy nyáron leérettségizzenek.
Én akkor már dolgoztam, egyrészt azért, mert szerettem dolgozni, másrészt pedig, hogy a szüleimet segítsem, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek, három gyerekkel.
Mentem felvételizni Kolozsvárra az egyetemre, oda felvettek az irodalom szakra. Akkor egy szak volt. S arra felvettek. Na de változatlanul ott volt a tény, hogy az pénzbe került, és akkor nekem megjelent már néhány irodalomkritikai cikkem. Nem tudták a szerkesztők, hogy hány éves vagyok, szerencsére, és közölték az írásaimat. Az Utunknál – az Írószövetség magyar nyelvű hetilapjánál éppen szükség volt szerkesztőre és felvettek. Az egyetemen kaptam 50 óralátogatás alóli felmentést, mert dolgoztam. A szerkesztőségben többen voltak, akik egyetemen is tanítottak, többek között az egyetem rektora s ezt mondta nekem: ha dolgozni kell, dolgozzon, s az egyetemet majd elintézzük.
Elekes Karola
Emlékszik még az első írására, amelyet a Népújság közölt 1949-ben? Hogyan írt akkor és hogy a későbbiekben? Milyen tapasztalatokat szerzett? Hol kezdett kezdett el dolgozni először?
Mivel az írás érdekelt, jelentkeztem a helyi lapnál, azt úgy hívták, hogy Népújság. Ennek a lapnak lettem az úgynevezett sordíjasa. Kultúra rovatnál dolgoztam rendszeresen és fizettek. Nyilván nem kerestem milliókat. Létrejött egy olyan életformám, hogy reggel bementem az iskolába, délben hazamentem, ettem valamit s utána bementem a szerkesztőségbe és estig ott ültem. A szerdai nap volt a legszebb napom. A szerkesztőség rájött hogy én filmekkel is foglalkozom, és én lettem a lap filmkritikusa. Nagy tapasztalat birtokában, már több voltam mint 16, érthető volt, hogy rám bízták a filmet. Minden szerdán jött az új film, 3-tól megnéztem az egyiket, 5-től a másikat, és estére le kellett adjam a két cikket, és megvolt a filmrovat. Írtam elég sokat, s hát figyeltek rám, mert lassan kezdtek kérni heti lapokhoz is. Az egyetlen probléma az volt, hogy le kellett érettségizzek. Ahhoz, hogy engedjék, hogy az ember nyáron érettségizzen, minden tantárgyból nagy jegyei kellett hogy legyenek. Nekem nagy jegyeim voltak irodalomból, történelemből, de az életmódom mellett, csak azt tanultam, ami érdekelt, például matematikából halvány fogalmam se volt. Abból csak épp hogy átmenő jegyem volt. Akkor elmentem az iskola igazgatójához, és mivel épp divatba jöttek az országos versenyek, olimpiászok, megmondtam az igazgatónak hogy “Nézze, én matematikából nem tanulok semmit, beszélje meg az igazgató elvtárs a matektanárral, hogy mondja meg nekem, hogy mit fog kérdezni, én pedig cserébe vállalom, hogy az országos tanügyi versenyen irodalomból fogok hozni egy díjat magának. “Megengedték, és megnyertem a versenyt.
Mi a véleménye az 50-es évekről? Milyen eseményekre emlékezik?
Az Utunknál voltam szerkesztő. Én voltam a legfiatalabb az egész szerkesztőségben. S ott volt néhány jó ember, akivel tudtam dolgozni, Gál Gábor, például. Akadémikus volt és tanár az egyetemen, a 19. századot tanította. Nemzetközi tekintély volt. Szerkesztette a Korunkat is, amelyik egy nagyon jelentős lap volt. Én vele egészen jól megértettem magam.
Az 52--54-es eseményeket nem szeretném részletezni. Jobboldali elhajlás, baloldali elhajlás, az embereket tartóztatták le, fogták el. Az egyetemről dobtak ki embereket, diákokat, tanárokat. A legnagyobb terror és diktatúra. Felfordult világ volt. Mostani is az, de nem ennyire. Engem is kidobtak az egyetemről, három napig. Mert aztán a szerkesztőségben a kollégáim közbeléptek, ragaszkodtak hozzá, hogy vegyenek vissza. Hallatlanul érdekes volt ez a világ, annak ellenére, hogy ijesztő is volt. Az embernek már nagyon fiatalon meg kellett oldania olyan problémákat, amihez még nem értett. Ültünk a könyvek előtt és olvastunk, hogy megoldhassuk a problémákat.
Blága Éva Stefánia
Milyen tapasztalatokat szerzett amikor 69-ben kinevezték Színházigazgatónak? Mi volt a legnehezebb feladata?
A 60-as években egyre több volt a vita-kérdés. Annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb színházi társulata volt a Vásárhelyi, a 60-as években megalakult a színháznak a román tagozata. Ez egy általános jelenség volt Romániában. Hat magyar színház volt akkoriban, és mivel ezeknek a színházaknak nem volt román társulatuk, létesítettek román szekciót is. Kezdetben elég sok vita és feszültség támadt különböző okokból, ami szinte elkerülhetetlen volt. A magyar társulatok egy része, a kolozsvári és a vásárhelyi, kialakult tapasztalt, ismert színészekből, rendezőkből, színházi emberekből. A román tagozatra pedig vagy akkor végzett fiatalembereket küldtek, vagy akiket a román színházakból kiutáltak, mert gyengék voltak. Akik jöttek azzal, hogy most megnyílik előttük minden lehetőség, nagy szerepeket fognak kapni, fontos funkciót töltenek be és létrehozzák ezekbe a városokba a román színjátszást.
Problémák voltak és a színház kezdett botladozni és kevésbé voltak jó előadások, annak ellenére, hogy a színház élén egészen kiváló, színházhoz értő ember, Tompa Miklós állt, de a két tagozaton belüli feszültségeket nem tudta kezelni és nagyon unta. Ilyen körülmények között új igazgatót akartak a színház élére. Az illetékes szervek, a pártbizottság és a néptanács, már amikor a problémák kezdődtek engem jelöltek ki, mivel én elég sokat foglalkoztam a színházzal. Tagja voltam a színház művészeti bizottságának. A művészeti bizottság néhány szakemberből álló társaság volt, akik megnézték az előadásokat még a bemutatók előtt és véleményt mondtak róluk. Még a műsorrendet is próbálták befolyásolni, ahogy csak lehetett. Amikor megtudtam, hogy kineveznek, egyáltalán nem voltam az ötlettől elragadtatva, és próbáltam kétségbeesetten tiltakozni. Annak idején nem volt szokás, hogy tiltakozzon, ha az embert ki akarták nevezni, és nem volt szokás, hogy nem fogadta el. Jöttek a klasszikus szöveggel, hogy pártfeladat és ezt el kell vállalni. De mivel nagyon határozott voltam, végül úgy nézett ki, hogy megszabadulok tőle és kerestek egy más kollégát, akit meggyőztek. Ő szívesen vállalta, mert műkedvelő volt, és be is iktatták igazgatónak. Néhány hónap múlva ideggyógyászatra került. Kitört a botrány, és megint elkezdődött a nyomás rám. Az világos volt, hogy a szerkesztőségbe is gondok lesznek. Én akkor a főszerkesztő helyettese voltam az Igaz Szónak, Az Írószövetség lapjának, és abba maradtunk, hogy főszerkesztő helyettes maradok fél normával s egész normával igazgató. Tiltakoztam ellene, de akkor behívtak a pártbizottsághoz s ott a propaganda titkár, aki a kultúrával foglalkozott, behívott és közölte, hogy mindenképp ki kell nevezzenek, mert a színházat rendbe kell hozni. Akkor javasoltam egy olyan embert, aki ért is hozzá, felkészült is, felvállalja is, és aki át akar költözni ide Vásárhelyre, azt nevezzék ki. Állandóan kötöttek bele az emberbe, hogy ki erkölcstelen, hogy nem úgy viselkedik, ahogy azt kell – Ceausescu idejében. Még le is toltak, hogy hogyan mertem ilyen embert javasolni. Utána közölték, hogy egy óra múlva beiktatnak.
A propaganda titkára a következőket mondta nekem: Ha mi magát ki akarjuk nevezni, akkor teljesen mindegy, hogy mit mondanak magáról, vagy hogy maga mit csinál. Egy óra múlva kineveztek igazgatónak és átvettem a színháznak a vezetését. Három év múlva otthagytam és el is mentem Vásárhelyről. Nagyon szerettem a színházat, igazgatónak viszont nem szerettem lenni. Próbáltam a színházból kihozni mindent, amit az adott időpontban lehetett, az adott feltételek, színészek között, s azt hiszem, hogy egy-két jó előadást sikerült összehozni.
A színház, irodalom, lapszerkesztés mindenekelőtt munka. Amihez kell érzék, tehetség érzékenység, de mindenekelőtt kell hozzáértés, és dolgozni kell. Igényesnek kell lenni, bánni kell tudni az emberekkel és nem kell félni. Az ember mindig fél, mindentől. Az embernek tudnia kell azt, ha valamit akar az életben, akkor ragaszkodnia kell ahhoz, hogy amit lehet, azt igyekezzen szakmai szeretettel és igényesen végezni.
Mik voltak azok a tényezők, amelyek miatt Bukarestbe kellett költöznie? Milyen szerepet/állást töltött be ebben az időszakban?
Elvégeztem az egyetemet s visszajöttem Vásárhelyre. Taszigáltak különböző munkahelyekre, és végül Bukarestbe kellett mennem. Akartam is, nem Bukarestbe feltétlenül, de Vásárhelyről akartam elmenni. Az itteni szellemi élet a 60-70-es évek végére meglehetősen zűrös lett.
Folytatódtak és erősebbek lettek a román-magyar ellentétek. Ott megint a visszavonulás, a feszültség, a különböző zűrök, és mind hívtak Bukarestbe. Arról volt szó, hogy egy lapot fogok néhány kollégával együtt szerkeszteni. De éppen akkor jött egy nagyon enyhüléses időszak. Így jött létre az, amit előzőleg éveken át követeltünk. A művelődési minisztériumban legyen egy magyar nemzetiségű ügyekkel foglalkozó osztály. S akkor a 60-as évek végére, jött az a nagy, úgy nevezte valaki, hogy “személyi kultusz elleni harc“. A lényeg az volt, hogy valamennyire tágultak a lehetőségek, és akkor létrehoztak a művelődési minisztériumban egy nemzetiségi igazgatóságot, és én, aki mindig is szerkesztő akartam lenni, észrevettem, hogy egyszer csak ott vagyok, igazgatóként. Nemcsak arról volt szó, hogy kineveztek, hanem azok a barátaim, akikkel együtt dolgoztam azt mondták, hogy nehogy ne vállaljam el, amikor együtt küzdöttünk, hogy legyen a romániai kulturális vezetésben magyar képviselet. Elvállaltam, én lettem a vezérigazgató. Négy évig csináltam. Néhány jogom volt és négy év múlva már látszott, hogy az első lendület az csökken, egyre nehezebb lett, zűrösebb, egyre több akadály, annyira, hogy végül le kellett mondjak. Nagy tekintélyt szereztem azzal, hogy lemondtam a színház igazgatásról, és utána a minisztériumba kerültem. Romániában nem volt szokás a lemondás. Az embert kinevezték, odatették és ő ragaszkodott foggal és körömmel a székhez.
Milyen programokat/projekteket sikerült vezérigazgatóként véghez vinni ?
Jó néhány színházi előadást sikerült engedélyeztetni, és még sok mindent. Külföldi kultúr kapcsolatokat is sikerült létesíteni, közben írtam is. Így lassan eltelt 30 néhány év.
Volt közben egy kicsi földrengés is, 77-ben, ami megviselt, enyhén szólva. Összetört minden a lakásban. Jöttek egyéb zűrök, és a minisztériumban is lehetetlenebb lett a helyzet. A piszokság és a hazugság és a gátlástalanság késztetett a lemondásomra inkább.
70-es években, mikor néhány “jó” intézkedés született, ami felszámolta a diktatórikus intézkedéseket, amelyek a kultúrát akadályozták és ennek következményeként Székelyföldön, Kézdivásárhelyen sikerült létesíteni egy múzeumot, “A Céhek múzeuma”.
Mikor már megnyílt, a kormányhivatal elnöke, Ceausescu-nak tartott egy nagy kirohanást, hogy is sikerült ezt elérni, hogy hova tettem a szememet, mert értesítettek, hogy ebben a múzeumban a feliratok magyarul voltak. Én leellenőriztem és a feliratok magyarul is, románul is és németül is voltak. Jött a nő és azt mondta, ez így van, hogy nem volt román felirat, ő nem erre gondolt, hanem a céh által termelt 17-18. századi ládákon, szövőszékeken nem volt román felirat. Amit a múzeum csinált, azon mind ott volt. Ládákon, csipkekendőkön, hogy legyen román felirat? Mikor a 17. században ott nem voltak románok? Aztán azt mondták, hogy “pardon”. Mikor ezek a jelenségek jöttek fel, én úgy gondoltam, hogy innen menni kell. Visszamentem a laphoz, ahol szerkesztettem, és 89-ig nem vállaltam el semmi vezető funkciót.
Blága Éva Stefánia
A Bukaresti televizíó magyar műsora. Mi ihlette ezt a műsort? Hogyan jött létre?
A bukaresti televízió, egyrészt, egészében, hogy magyar műsor jött létre, egy hosszú, évekig tartó vita volt, ami az itteni kulturális képviselők, írók, művészek és a propaganda között zajlott le.
68-ban mikor egy csomó jó dolog történt: folyóiratok alakultak például, akkor sikerült elérni, hogy legyen magyar adás.
A televízió akkor valóban rendkívül fontos kulturális tényező lett. Egy állomás volt minden országban, aztán később lett több. Azoknak a műsora valóban kulturális műsor volt és az emberekhez szólt. Hétfő volt az a nap, amikor a román tv szünetet tartott, és akkor csináltuk a magyar adást. Kiürültek az utcák a magyar városokban, egyszerre annyian voltak és nézték.
Mindenki a műsort nézte, egy műsor volt, és amit mondott annak volt súlya.
Persze, hogy voltak rossz műsorok, és semmitmondóak is. De az ami ma van, az olcsó, gyenge, nem azt mondom, hogy sok a humor, az nagyon jó. De gyakorlatilag csak a humor sorozatok és a zenei versenyek mennek állandóan. A televízió, amely a hatvanas években volt és az, ami most van, az nem ugyanaz.
Az elején a magyar adás nehezen, de megindult, és nagyon keményen dolgoztunk. Először egy órás volt, utána felnöveltük három órásra. Volt egy kollégám, aki elvállalta a szerkesztőséget, és vele együtt nagyon sok minden jót csináltunk.
Közben elkezdődött a visszafogás. Híre ment annak, hogy a magyar adás az jó, sikere van, hogy románok is nézik időnként. Mindig jött a probléma, hogy legyen felirat, román felirat. Ami azt jelentette volna, hogy nem lett volna direkt közvetítés. Mindig el kellett volna készíteni előre az adást. Technikailag nem lehetett megvalósítani, hogy direkt közvetítésben legyen felirat. És én ebben az időszakban vonultam vissza, minden funkcióról lemondtam. De a tévé érdekelt, és akkor egyeztünk meg abba a tévé vezetőivel, hogy lesz nekem egy egy órás műsorom, és ez az egy órás műsor volt a Sokszemközt. Aminek az egészét én terveztem, állítottam össze, munkatársakkal nyilvánvalóan, vezettem le, és aminek, most ne vegye dicsekvésnek, de óriási sikere volt. Magyarul, értelmes változatos dolgokról beszéltek, volt benne zene, volt beszélgetés írókkal, művészekkel, színház. Kitűnő munkatársaim voltak, én próbáltam ezt is jól, komolyan megcsinálni, és nagyon jól ment körülbelül két évig. Nagyon jó volt a sajtója is, és akkor elkezdtek beleszólni. Amikor első ízben fordult elő, hogy kivágtak valamit az adásból, egy mondatot. Nekem megvolt a feltételem, amiben megegyeztünk, hogy megcsinálom. Az pedig az volt, hogy én döntöm el mi kerül az adásba. És legszorosabb értelemben, mivel ott voltam a vágásnál is, nem csak a tartalmi kérdésekről, hanem a formáról is döntöttem. És egyszer kivágták azt a mondatot. Erre abbahagytam. Így megszűnt a Sokszemközt. Annak idején már mindent szedtek ki, ami a magyar kultúrával kapcsolatos volt. Súlya volt, értelme volt a műsornak. Én nem nagyon szoktam róla beszélni, mert dicsekvésnek hangzik, de tényleg jó volt.
Zsiga Szidónia
Az 1989-es váltás óta mi az, amihez a legnehezebben tudott alkalmazkodni a megújult, huszonegyedik századi társadalomban? Mivel azonosul legnehezebben? Van olyan érték, felfogás, szemlélet a háborús, illetve háború utáni korszakból, amely mai napig meghatározza élet- és gondolkodásmódját? Mi a véleménye a 89-es rendszerváltásról? Illetve, mivel foglalkozott 89 után?
89-ben volt lényegében a rendszerváltás. Más kérdés, hogy mi változott meg és mi nem. Sokminden változott. Akkor már Romániából is lehetett utazni, hivatalosan is. Én jártam Brazíliában, Mexikóban, de elsőnek Koreába küldtek, ami nagyon nagy élmény volt. Mert a merev, dogmatikus, leszűkített, elszegényített, diktatórikus, minden emberi vonásától megfosztott életformának egész klasszikus formája volt Korea, és még most is az.
Nagyon érdekes volt lényegében, ha az ember bírta idegekkel. Írószövetségi küldöttséggel voltam ott. Cirkuszba vittek és moziba. A színházat ők megszüntették teljesen. A moziban szörnyű propaganda filmeket gyártottak és minden nap meg kellet nézni két ilyen filmet. Ezeket az országokat bejártam, tárgyaltam, és ez jó volt.
Blága Éva Stefánia
Mi a feladata egy szerkesztőnek?
A szerkesztés és irodalom alakítás egy egészen sajátos munka, amivel egyaránt nagy szerepe van a tudásnak, a tanulásnak és a tehetségnek, képzettségnek, érzéknek.
Elsősorban, az ember egy adott területén egy lapnak, folyóiratnak, könyvsorozatnak egyrészt a tematikáját, az átfogási körét veszi számításba és megpróbál azon belül megteremteni minden lehetőséget ahhoz, hogy az ember megérthesse, hogy miről van szó, de nem csak ennyi. Az irodalomnak meg a művészetnek általában van egy ilyen szerepe, hogy segít minket, hogy fel tudjuk fogni azt, amit megélünk, hogy tudatosan tudjunk élni. Ami nem azt jelenti, hogy állandóan komolynak kell lenni. Hanem, hogy megértsük, hogy mi az élet, mi az emberi lehetőség, mi az emberi kapcsolat. Hogyan lehet az embert megérteni, hogyan lehet megerősíteni, hogy ő is megértsen engem. Lényegében a szellemi gazdagság, a szellemi életnek a feltételeit kell az irodalomban megteremteni. Akkor lehet jó irodalmat olvasni, ha jó könyvek kerülnek a kezünkbe, és van, aki segít, vezet. A szerkesztés azt a szerepet is játssza, hogy milyen esztétikai nézeteket képvisel az, aki szerkeszt. Fontosak a nézetei az irodalomról és a világról. Az irodalomról is rendkívül sok elképzelés létezik. Van, aki játéknak tartja, van, aki komolyan veszi. Van, aki az ideológiai nevelés eszközének tekinti. Sokféleség van, és ahhoz, hogy valaki az irodalmat művelni tudja és szeresse, érzéke kell legyen a sokféleség iránt.
Mennyire fontos az olvasás egy szerkesztőnek?
Őszintén megmondom magának, hogy döntően én mindazt, aminek alapján, 60-70 éven keresztül szerkeszteni tudtam, írni tudtam, könyveim jelentek meg, azzal szereztem, hogy olvastam. A tapasztalatot, amivel írni, szerkeszteni tudtam azt az olvasásnak köszönhetem. Olvasni, olvasni és színvonalasan. Olvastam sok szörnyűséget is. Nyilvánvalóan egy szerkesztőnek különösképpen el kell olvasni kéziratokat, dönteni kell kéziratok felett, ismernie kell az egész irodalmi légkört.
Ha utólag valamit sajnálok akkor azt sajnálom, hogy hány ezer oldalt olvastam végig, amihez oda se kellett volna nézzek. De nem dönthettem egy kézirat sorsáról anélkül, hogy elolvassam. Nagyon sokat olvastam, ez volt mindenem. Középiskolás koromban, ha valami olyan könyv akadt a kezembe, amit el akartam olvasni, akkor “megbetegedtem “, vagyis bejelentettem azt, hogy beteg vagyok, és olvastam és olvastam. Így olvastam el például a „Háború és béké”-t vagy a korabeli francia realistákat, angolokat, Shakespeare-t.
Közben jártuk a világot, a világ Erdély volt és Románia, mert külföldre nem lehetett egyáltalán menni. Így lettem szerkesztő, aztán az írószövetség tagja. Nagyon sok jó barátommal dolgoztam együtt. Egyik legjobbak közé tartozott Sütő András író, aki a romániai magyar irodalom legjelentősebb írói közé tartozott mindig.
Ön szerint mi számít irodalomnak?
Nagyon fontos, hogy az egyetemen az ember tanuljon, de irodalomban otthon lenni, ahhoz egyfolytában olvasni kell. Jó dolgokat kell olvasni, időnként rosszat is, de nem kell túlzásba vinni. És ez a döntő. Ettől függ, hogy az ember tud-e dolgozni, van-e ítélőképessége. Az nem úgy van, hogy tudom, hogy az esztétika szerint ilyen meg ilyen kritériumoknak kell megfelelni az irodalomnak. Ezen az alapon még nem tudok az irodalomról véleményt mondani és dönteni. Csak akkor tudok, ha ismerek műveket, hogy tudom azt, ami a lényege, hogy elér hozzám az, amit az író elmondott, megfogalmazott. A kínos magyarázkodás nem irodalom. Nem irodalom az se, ha bölcselkednek, és az se, ha vad történeteket mesélnek. Persze, krimit is el kell olvasni, én olvasok krimit is. De mindenütt a döntő a minőség.
Életünket végig kíséri, nekünk tudni kell, hogy akárhol élünk, akármilyen környezetben, a magyar irodalmat és magyar nyelvet kell közvetítsük, gazdagítsuk, eljuttassuk az emberekhez és megértessük. Az irodalom az nyelv, és nem abban az értelemben, hogy az ember nyelvtant tanul, az is fontos persze, de az irodalom az valami, ami az emberséghez tartozik. A tudathoz tartozik, ahhoz, hogy az ember tudjon élni normálisan, tudja értékelni, tudja a maga helyére tenni a dolgokat. Hogy abban a szörnyű zűrzavarban amelyikben élünk, az ellentmondások tengerébe, különböző konfliktusok fojtogató sorozatába, abból tudjunk megmenteni valamit, ami értelem. Olyan körülmények között élünk, amikor a legjobban hiányzik az értelem, az emberi értelem. Nagyon kevés van belőle és főleg azoknál, akik azzal próbálnak tevékenykedni.
Szász Borbála
Ön hogy élte/éli meg magyar kisebbségi voltát? Ez az élettapasztalat milyen módon befolyásolta az ön munkásságát? Meglátása szerint van-e kapcsolat a kortárs romániai magyar és a román irodalom között? Képes ez a kapcsolat a két közösség közötti viszonyokra hatni, azokon változtatni?
Blága Éva Stefánia
Mi a véleménye a romániai magyar irodalomról? Hogyan fejlődött ez az irodalom a kommunizmus idején? Mi volt a cenzúra szerepe és milyen volt az írók hozzáállása?
A mi irodalmunk, a romániai magyar irodalom, annak a korszaknak az irodalmával együtt, az 50-60-as évekre gondolok, nagyon leegyszerűsítette és elsematizálta az irodalom értékelésének szempontjait. Az irodalmat úgy tekintette, mint a valóság befolyásolásának, az emberek nevelésének eszközét. Az irodalom és a művészet általában valóban “neveli” az embert, de nem úgy, mint egy tanítónéni, és nem azzal, hogy példákat mutat fel.
Az élet valószínűtlen gazdagságát, sokszínűségét, árnyalatait, ami az embert mozgatja, előre viszi, az emberek közötti kapcsolatot létre hozza, ezt az érzéket segíti elő. Annak idején, az 50-60-as években, amikor elkezdtem az irodalmi munkámat én magam is, sok marhaságot írtam, amire biztattam az embereket, és próbáltam képviselni a nevelő elvű irodalmat. Szerencsére nagyon sokat olvastam, és tudtam, hogy nem ez az irodalom lényege. Annyira át voltunk hatva a nevelő szándékú propaganda hatásának...
Egy jó költőnek szemet szúrt, hogy nincsenek szerelmes versek. Hiányzott a szerelmi líra. Írt egy kedves verset, amiben arra biztatta a költőket, hogy írjanak szerelmes verseket – így fogalmazta meg: “minden költőt a szerelem hevítsen tizennyolc évtől egész nyolcvanig”. Írtak a költők szerelmi verseket is, de nem azokat közölték. Azt mondták, hogy intimisták, és nem a kor nagy kérdéseivel foglalkoznak. Aztán megpróbálták az írók, költők, szélesíteni a kört, és visszavezetni az irodalmat oda ahová való, az emberi élet gazdagságához. Ami nehezen ment, mert a kulturális élet irányítói szerették volna, hogy az irodalom egy agitációs beszéd legyen és akinek felolvasnak egy ilyen verset, az teljesítse a normáját és dolgozzon még keményebben. Ez szegénységet okozott az irodalomban.
Az írók megkezdték a küzdelmet, viták voltak, cirkuszok voltak. Nem volt veszélytelen, az is elhangzott, hogy “az irodalomnak a szocialista szellem építőjének kell lennie, a segítőjének“. Ilyen végletek voltak annak idején: hogy minden költőt a szerelem hevítsen, egészen addig amíg szörnyű verseket írtak, prózát is, amiben biztatták az embereket az agitációs irodalom művelésére.
Ellepték az irodalmat ezek a művek, és ezt próbálták erőszakkal is fenntartani.
András Orsolya
Írás közben figyelembe vette azt a tényt, hogy egy olyan rendszerben él, amely elsősorban nem az írás minőségének alapján publikál? Ha igen, ez miben nyilvánult meg? Működik az íróban egy belső cenzúra?
Sebestyén Erzsébet
Mit jelentett a kommunista diktatúra az irodalmi pályát kezdők számára? Érzett-e megszorításokat, korlátozásokat a munkásságára vonatkozóan?
1956-ban, általában az akkori szocialista országokban megindult a szembenézés ezekkel a leegyszerűsítő primitív törekvésekkel. Azok az írók és költők, akik csak azt tudtak írni, próbálták az embert visszaszorítani, mert egyszerűen kifogyott a világ előttük. Nagyon sokat ígérő időszak volt, de nemzetközileg is majdnem mindenütt ez volt. 56-ban, jöttek a különböző társadalmi mozgások, amelyekbe beletartoztak a szociális rendszer elleni tiltakozások, felkelések. Visszaszorították és meg akarták ijeszteni az írókat, és sok embert kidobtak a szerkesztőségekből. Megfélemlítették az embereket. Mi jelent meg a lapokban azt nem teljesen a szerkesztők döntötték el, mert beleszólt az úgynevezett cenzúra. Megvolt, hogy miről nem szabad írni, és amit túl élesnek és kritikainak tartottak, próbálták kivenni a lapokból.
De ha a szerkesztőnek volt magához való esze, tekintélye, és nem félt, akkor ezzel szembe lehetett fordulni. Nem sokan, de páran szembefordultunk.
Amikor az író olyan állapotba kerül, mikor az érzelmei felfokozódnak, az együtt jár néha az idegrendszer megviseltségével és túlérzékenységgel is.
Nem véletlen, hogy annyi író, művész töltött kisebb nagyobb időt olyan intézményekben, amelyeket általában a köznyelv “bolondok házának” nevez. Voltak olyan írók, akik jobban féltek a kelleténél ha eltérnek a hivatalos pártvonaltól, és akkor igazolni akarták hogy ők nem egészen “normálisak “, mert akkor nem lehetett felelősségre vonni. És akikkel ilyen baj volt, azoknak állítottak ki igazolványt, hogy az illető nem beszámítható teljesen. Furcsa sorsok voltak.
A mi irodalmunk azért is alakult nehezen, mert el voltunk zárva a világtól. Könyvek jutottak be, és az ember tudott szerezni is, annak ellenére, hogy a könyvesboltokból sok könyv hiányzott. A határőrök a könyveket a kéziratokat keresték, s azokat próbálták elvenni. Az elzártság nagyon leszorított. Én, kivéve mikor gyerekkoromban háborús menekült voltam, onnan kezdve 40-50 éves koromig egyáltalán nem voltam külföldön, mert nem adtak útlevelet. Az olyan embereket, akiknek a foglalkozásában benne volt, hogy gondolkoznak, azokat nagyon figyelték. Aztán kinyílt a világ.
Blága Éva Stefánia
Voltak tiltott írások, olyan témák, amelyeket semmiképp se lehetett publikálni? Mik voltak ezek pontosan?
Nem nagyon voltak. Az író/művész általában azt akarja, hogy az, amit ő közölni akar, az eljusson az emberekhez, és keresték mindig azokat a módokat, formákat, kifejezési megoldásokat, amiben el lehet mondani, amit akarnak, anélkül, hogy be lehessen kötni. A cenzúrának nem volt olyan szédítően nagy szerepe. Voltak könyvek amelyeket leállítottak teljesen, de mindenütt csak ilyen politikai időszerűségi dolgokat kerestek és azokat vették ki. És ha az ember végiggondolta, hogy mit akar mondani, akkor néha még pontosabban is sikerült kifejezni. Itt Romániában beleszóltak, s most is beleszólnak olyan témákba, amelyek kimondottan a nemzetiségi kisebbségi viszonyt érintik, és itt aztán vannak meg nem értések. De lényegében nincs cenzúra a szó szoros értelmében, de az azelőtti cenzúra sok bajt, nehézséget csinált. Sokkal nagyobb károkat okozott abban, hogy bizonyos embereknél lefékezte, hogy gondolkodjanak más dolgokról, más módon. Ha megtaláltad a megfelelő formát, akkor ki lehetett játszani a cenzúrát. Az irodalom célja nem az, hogy leleplezze ki milyen bűnt követett el. Az irodalom dolga arról beszélni, hogy milyenek az emberi létnek a feltételei és esélyei. Az, hogy ki mit lopott, ezek mind súlyos dolgok és szembe kell fordulni vele, de nem az irodalom dolga. Ha az ember nagyon határozottan lépett fel, akkor sok mindent keresztül lehetett vinni. Ilyen dolgokban volt cirkusz. A butaságnak is egy formája volt a cenzúra. Egy költő írt egy verset, ahol a következő sor is szerepelt “a pártban, néptanácsban, színpadon“. A cenzúra miatt “a pártban“ nem volt benne. Ki kellett venni belőle. A fiatalabb generációnak ezt nehéz felfogni így, de az én nemzedékem nagyon sokat kínlódott ilyen apróságokkal. Egy biztos, nem döntően a cenzúra határozta meg ezt. Nem maradtak el a nagy művek. Amik nem születtek meg azok azért nem születtek meg, mert az írók nem írták meg.
Vargha Csenge
Melyek azok az irodalmi művek, amelyeket Ön szerint mindenkinek el kellene olvasnia? Melyek azok, amelyek Önt a legszemélyesebben érintették?
Nincsenek ilyen művek. Az én felfogásom szerint az irodalomba nem fér bele az, hogy merev értékskálákat állapítsak meg. Egyszer van egy alapszint, és azon túl minden igazán jó és tartalmas művészi munka valamit mond, de sok minden azon múlik, hogy ki olvassa. Ellenzem a minőségi listák felállítását. Általában minden ország irodalmának az alapját a klasszikus művek képezik. De nem mindig. Egyre több olyan mű létezik, amelyeket már ritkán olvasnak el, az emberek felfogása, az idő viszonya miatt. Gyártják a rövidített változatokat. Én a magam részéről nem helyeslem ezt. Mert azokat a műveket a maga egészében kell értékelni. Az igazán nagy művekben, például a „Háború és béké”-ben, amely valóban alapmű, vannak fejezetek, ahol Tolsztoj, aki filozófus is volt, a filozófiai gondolatait fejti ki, és nincs köze a cselekményhez. Kéne jelezzék, hogy ez egy ilyen fejezet. Az emberek döntő többsége az Iliászt nem ismeri, de én nagyon jól el tudok képzelni olyan nagyon művelt, nagyon tájékozott embert, aki nem ismeri az Iliászt. Van, akit viszont ez érdekel elsősorban. Az irodalom elfogadása a léleknek a szabad honja kell legyen, és nem kell megkötni a dolgokat. De különböző művekre fel kell hívnunk a figyelmet. Olvasni kell sokat és jót. Aztán ha rossz könyv kerül az ember kezébe, abba kell hagyni. Szépirodalomról beszélek természetesen.
Sipos Anett Izabell
Az olvasás mellett milyen tanácsot tud adni a fiatalabb generációnak, akik írói/szerkesztői pályát szeretnének kezdeni?
Nagyon-nagyon sokat kell olvasni és gondolkodni, és hozzá kell szokni a rendszeres munkához, persze, ez mindegyik szakmában ott van. Valaki, aki kitartóan dolgozik, az nagyon fontos.
Az én nemzedékem tehertétele az volt, hogy állandó változások közegében éltünk. Állandóan váltani kellett munkahelyet, megélhetési lehetőséget keresni, és ez különösen a nemzeti kisebbségekre volt jellemző. Én irodalomkritikus és történész voltam és közben tankönyvekkel is kellett foglalkoznom, de ha azok a tankönyvek nem jelentek volna meg, a magyar gyerekek nem kaptak volna “magyar irodalmat“ a kezükbe. Mindannyian nagyon sokat dolgoztunk. Visszatérve, keményen és igényesen kell dolgozni.
Az unalmas írást én bűnnek tartom. Nem szabad unalmasan írni. Érdekesen, sokszínűen, változatosan, meghökkentően kell írni és játszani is kell.
Az irodalom és a művészet játék is. A szó legjobb értelmében vett játék. Az emberhez hozzátartozik a játékosság iránti hajlam és vonzódás, és ahhoz, hogy teljes ember legyen és úgy tudjon élni és szembenézni a világgal, hogy annak termékenyítő hatása legyen, az embernek tudnia kell játszani és mosolyogni. Anélkül nem lehet, akármilyen keserves az élet és akármennyire is nehéz. Az irodalom játék is kell legyen. Nagyon komoly játék. De játék is kell, hogy legyen.
Csáki Erika
Mint úgymondva túlélő és személyes megfigyelő milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ábrázolt önnek ez a korszak? Jövőbeli tervek? Dolgozik-e valamin most?
Abbahagytam az írást, most már több éve. Az életem úgy alakult, hogy egyszerűen megkérdőjeleződött bennem sok minden. Én nagyon sokat és keményen dolgoztam életemben és ritkán volt olyan, hogy ne töltöttem volna be két három hivatást. Ettől jött egy ilyen lelki fáradtság. Én mindent megtettem, hogy kollégáimmal, barátaimmal együtt az életet elviselhetővé próbáljuk alakítani az emberek számára. Az utolsó nagy reménységem az 89-90 volt és akkor is mindent megtettem ezért. Bukarestben voltam, tárgyaltam, beszéltem, írtam, utaztam. A kornak a jelentős politikai személyiségeivel nemzetközi kapcsolataim voltak, és hittem, hogy ha nem is változik meg a világ és nem is jön rendbe körülöttünk minden, de legalább értelmesebb lesz a lét. És megint tévedtem. És ez kiverte a kezemből az írógépet. Nekem ilyen terveim nincsenek. Nekem is van még mondanivalóm és még előfordulhat, hogy valamit még írok, de egészében nagyon nem olyannak érzem a világot, hogy ezt kihozza belőlem. Azt, hogy írjak, hogy folytassam. 75 éves koromban mentem nyugdíjba és még utána is rendszeresen dolgoztam, már visszaköltöztem Vásárhelyre annakidején. De még akkor is jártam repülőgéppel. Hétfő reggel a repülőtérre mentem. Csütörtökig Bukarestben voltam és akkor jöttem vissza, de belefáradtam. Nem fáradtam volna bele, ha valamivel többnek látszik az eredmény. Nem egyéni sikerről van szó. Az esélyek és lehetőségek, az emberi esélyek és lehetőségek valóra váltásának nem lett annyira se kedvezőbb talaj, mint amennyiben én reménykedtem, pedig én nagyon sokszor indultam neki 56-ban 68-ban és aztán 89-ben. Lehet fogok még valamit írni, de a világ nem biztat.
2020
Önnek volt az a szerencséje – igaz, bajosan találó nyelvi kifejezés ez, hisz természetesen: szerencsétlensége –, hogy megélje a második világháború kitörését, végelgyengülését. Tizenkettő éves körül volt, amikor befejeződött a háború. Hogyan élhette meg az ezt követő időszakot gyermekként? Milyen meghatározó eseményekre emlékszik még a gyermekkorából, a háború előtti időszakról? Illetve milyen hatással volt önre a háború, mik voltak az utóhatásai?
Gyerekként Marosvásárhelyen nőttem fel. A szüleimmel és a két testvéremmel. Volt egy meghatározó mozzanat az életemben, hogy fizikailag nem voltam különösképpen erős. Ahogy mondták rólam – gyenge eresztés. Engem a körülöttem lévő világ érdekelt.
Rendszeresen hallgattam 5-6 éves koromban a rádiót. És utána, ahogy megtanultam az ábécét elkezdtem olvasni és nagyon-nagyon sokat olvastam. Egyre inkább érdekelt az amit írnak és az írásnak a világa.
1944-ben apámat behívták katonának, de különben is nagy volt a távozási láz. Ugyanebben az évben vonultak ide be a szovjet csapatok. Akkor elfoglaltak. Mi pedig elmentünk először Magyarországra aztán onnan tovább kellett menni, mert a menekülteket vitték tovább Németországba. Egy táborban voltam. Itt kiderült, hogy változatlanul még mindig az olvasás érdekel és össze-vissza olvastam mindent, ami a kezembe került. Tudtam németül is. Német könyveket is, de magyart elsősorban, sok mindent olvastam. Közben élni is kellett, és ilyen módon a 40-es évek közepén, a háború befejezésekor abban a táborban, ahol voltam, cigaretta gyártással foglalkoztam. Szerencsésen be tudtunk szerezni egy kézi dohányvágó gépet és elkezdtük árusítani a cigarettát. Ami szerencsésen segített azon, hogy valahogy túl vészeljünk mindent. 46-ban aztán hazajöttünk Vásárhelyre és megkezdtem a diákéletet.
Blága Éva Stefánia
Mire emlékszik az iskolás és az egyetemi éveiből?
A középiskolát, 8 évet 5 év alatt végeztem el, mert az első 2 év kimaradt a háború miatt. Az első évet letettem, a másikat sikerült átugrani, mert tanügyi reform volt. S a harmadikat megint sikerült átugrani mert lecsökkent a kötelező osztályok száma. Néhány diáknak, akiknek nagyon jók voltak a jegyei, megengedték, hogy nyáron leérettségizzenek.
Én akkor már dolgoztam, egyrészt azért, mert szerettem dolgozni, másrészt pedig, hogy a szüleimet segítsem, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek, három gyerekkel.
Mentem felvételizni Kolozsvárra az egyetemre, oda felvettek az irodalom szakra. Akkor egy szak volt. S arra felvettek. Na de változatlanul ott volt a tény, hogy az pénzbe került, és akkor nekem megjelent már néhány irodalomkritikai cikkem. Nem tudták a szerkesztők, hogy hány éves vagyok, szerencsére, és közölték az írásaimat. Az Utunknál – az Írószövetség magyar nyelvű hetilapjánál éppen szükség volt szerkesztőre és felvettek. Az egyetemen kaptam 50 óralátogatás alóli felmentést, mert dolgoztam. A szerkesztőségben többen voltak, akik egyetemen is tanítottak, többek között az egyetem rektora s ezt mondta nekem: ha dolgozni kell, dolgozzon, s az egyetemet majd elintézzük.
Elekes Karola
Emlékszik még az első írására, amelyet a Népújság közölt 1949-ben? Hogyan írt akkor és hogy a későbbiekben? Milyen tapasztalatokat szerzett? Hol kezdett kezdett el dolgozni először?
Mivel az írás érdekelt, jelentkeztem a helyi lapnál, azt úgy hívták, hogy Népújság. Ennek a lapnak lettem az úgynevezett sordíjasa. Kultúra rovatnál dolgoztam rendszeresen és fizettek. Nyilván nem kerestem milliókat. Létrejött egy olyan életformám, hogy reggel bementem az iskolába, délben hazamentem, ettem valamit s utána bementem a szerkesztőségbe és estig ott ültem. A szerdai nap volt a legszebb napom. A szerkesztőség rájött hogy én filmekkel is foglalkozom, és én lettem a lap filmkritikusa. Nagy tapasztalat birtokában, már több voltam mint 16, érthető volt, hogy rám bízták a filmet. Minden szerdán jött az új film, 3-tól megnéztem az egyiket, 5-től a másikat, és estére le kellett adjam a két cikket, és megvolt a filmrovat. Írtam elég sokat, s hát figyeltek rám, mert lassan kezdtek kérni heti lapokhoz is. Az egyetlen probléma az volt, hogy le kellett érettségizzek. Ahhoz, hogy engedjék, hogy az ember nyáron érettségizzen, minden tantárgyból nagy jegyei kellett hogy legyenek. Nekem nagy jegyeim voltak irodalomból, történelemből, de az életmódom mellett, csak azt tanultam, ami érdekelt, például matematikából halvány fogalmam se volt. Abból csak épp hogy átmenő jegyem volt. Akkor elmentem az iskola igazgatójához, és mivel épp divatba jöttek az országos versenyek, olimpiászok, megmondtam az igazgatónak hogy “Nézze, én matematikából nem tanulok semmit, beszélje meg az igazgató elvtárs a matektanárral, hogy mondja meg nekem, hogy mit fog kérdezni, én pedig cserébe vállalom, hogy az országos tanügyi versenyen irodalomból fogok hozni egy díjat magának. “Megengedték, és megnyertem a versenyt.
Mi a véleménye az 50-es évekről? Milyen eseményekre emlékezik?
Az Utunknál voltam szerkesztő. Én voltam a legfiatalabb az egész szerkesztőségben. S ott volt néhány jó ember, akivel tudtam dolgozni, Gál Gábor, például. Akadémikus volt és tanár az egyetemen, a 19. századot tanította. Nemzetközi tekintély volt. Szerkesztette a Korunkat is, amelyik egy nagyon jelentős lap volt. Én vele egészen jól megértettem magam.
Az 52--54-es eseményeket nem szeretném részletezni. Jobboldali elhajlás, baloldali elhajlás, az embereket tartóztatták le, fogták el. Az egyetemről dobtak ki embereket, diákokat, tanárokat. A legnagyobb terror és diktatúra. Felfordult világ volt. Mostani is az, de nem ennyire. Engem is kidobtak az egyetemről, három napig. Mert aztán a szerkesztőségben a kollégáim közbeléptek, ragaszkodtak hozzá, hogy vegyenek vissza. Hallatlanul érdekes volt ez a világ, annak ellenére, hogy ijesztő is volt. Az embernek már nagyon fiatalon meg kellett oldania olyan problémákat, amihez még nem értett. Ültünk a könyvek előtt és olvastunk, hogy megoldhassuk a problémákat.
Blága Éva Stefánia
Milyen tapasztalatokat szerzett amikor 69-ben kinevezték Színházigazgatónak? Mi volt a legnehezebb feladata?
A 60-as években egyre több volt a vita-kérdés. Annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb színházi társulata volt a Vásárhelyi, a 60-as években megalakult a színháznak a román tagozata. Ez egy általános jelenség volt Romániában. Hat magyar színház volt akkoriban, és mivel ezeknek a színházaknak nem volt román társulatuk, létesítettek román szekciót is. Kezdetben elég sok vita és feszültség támadt különböző okokból, ami szinte elkerülhetetlen volt. A magyar társulatok egy része, a kolozsvári és a vásárhelyi, kialakult tapasztalt, ismert színészekből, rendezőkből, színházi emberekből. A román tagozatra pedig vagy akkor végzett fiatalembereket küldtek, vagy akiket a román színházakból kiutáltak, mert gyengék voltak. Akik jöttek azzal, hogy most megnyílik előttük minden lehetőség, nagy szerepeket fognak kapni, fontos funkciót töltenek be és létrehozzák ezekbe a városokba a román színjátszást.
Problémák voltak és a színház kezdett botladozni és kevésbé voltak jó előadások, annak ellenére, hogy a színház élén egészen kiváló, színházhoz értő ember, Tompa Miklós állt, de a két tagozaton belüli feszültségeket nem tudta kezelni és nagyon unta. Ilyen körülmények között új igazgatót akartak a színház élére. Az illetékes szervek, a pártbizottság és a néptanács, már amikor a problémák kezdődtek engem jelöltek ki, mivel én elég sokat foglalkoztam a színházzal. Tagja voltam a színház művészeti bizottságának. A művészeti bizottság néhány szakemberből álló társaság volt, akik megnézték az előadásokat még a bemutatók előtt és véleményt mondtak róluk. Még a műsorrendet is próbálták befolyásolni, ahogy csak lehetett. Amikor megtudtam, hogy kineveznek, egyáltalán nem voltam az ötlettől elragadtatva, és próbáltam kétségbeesetten tiltakozni. Annak idején nem volt szokás, hogy tiltakozzon, ha az embert ki akarták nevezni, és nem volt szokás, hogy nem fogadta el. Jöttek a klasszikus szöveggel, hogy pártfeladat és ezt el kell vállalni. De mivel nagyon határozott voltam, végül úgy nézett ki, hogy megszabadulok tőle és kerestek egy más kollégát, akit meggyőztek. Ő szívesen vállalta, mert műkedvelő volt, és be is iktatták igazgatónak. Néhány hónap múlva ideggyógyászatra került. Kitört a botrány, és megint elkezdődött a nyomás rám. Az világos volt, hogy a szerkesztőségbe is gondok lesznek. Én akkor a főszerkesztő helyettese voltam az Igaz Szónak, Az Írószövetség lapjának, és abba maradtunk, hogy főszerkesztő helyettes maradok fél normával s egész normával igazgató. Tiltakoztam ellene, de akkor behívtak a pártbizottsághoz s ott a propaganda titkár, aki a kultúrával foglalkozott, behívott és közölte, hogy mindenképp ki kell nevezzenek, mert a színházat rendbe kell hozni. Akkor javasoltam egy olyan embert, aki ért is hozzá, felkészült is, felvállalja is, és aki át akar költözni ide Vásárhelyre, azt nevezzék ki. Állandóan kötöttek bele az emberbe, hogy ki erkölcstelen, hogy nem úgy viselkedik, ahogy azt kell – Ceausescu idejében. Még le is toltak, hogy hogyan mertem ilyen embert javasolni. Utána közölték, hogy egy óra múlva beiktatnak.
A propaganda titkára a következőket mondta nekem: Ha mi magát ki akarjuk nevezni, akkor teljesen mindegy, hogy mit mondanak magáról, vagy hogy maga mit csinál. Egy óra múlva kineveztek igazgatónak és átvettem a színháznak a vezetését. Három év múlva otthagytam és el is mentem Vásárhelyről. Nagyon szerettem a színházat, igazgatónak viszont nem szerettem lenni. Próbáltam a színházból kihozni mindent, amit az adott időpontban lehetett, az adott feltételek, színészek között, s azt hiszem, hogy egy-két jó előadást sikerült összehozni.
A színház, irodalom, lapszerkesztés mindenekelőtt munka. Amihez kell érzék, tehetség érzékenység, de mindenekelőtt kell hozzáértés, és dolgozni kell. Igényesnek kell lenni, bánni kell tudni az emberekkel és nem kell félni. Az ember mindig fél, mindentől. Az embernek tudnia kell azt, ha valamit akar az életben, akkor ragaszkodnia kell ahhoz, hogy amit lehet, azt igyekezzen szakmai szeretettel és igényesen végezni.
Mik voltak azok a tényezők, amelyek miatt Bukarestbe kellett költöznie? Milyen szerepet/állást töltött be ebben az időszakban?
Elvégeztem az egyetemet s visszajöttem Vásárhelyre. Taszigáltak különböző munkahelyekre, és végül Bukarestbe kellett mennem. Akartam is, nem Bukarestbe feltétlenül, de Vásárhelyről akartam elmenni. Az itteni szellemi élet a 60-70-es évek végére meglehetősen zűrös lett.
Folytatódtak és erősebbek lettek a román-magyar ellentétek. Ott megint a visszavonulás, a feszültség, a különböző zűrök, és mind hívtak Bukarestbe. Arról volt szó, hogy egy lapot fogok néhány kollégával együtt szerkeszteni. De éppen akkor jött egy nagyon enyhüléses időszak. Így jött létre az, amit előzőleg éveken át követeltünk. A művelődési minisztériumban legyen egy magyar nemzetiségű ügyekkel foglalkozó osztály. S akkor a 60-as évek végére, jött az a nagy, úgy nevezte valaki, hogy “személyi kultusz elleni harc“. A lényeg az volt, hogy valamennyire tágultak a lehetőségek, és akkor létrehoztak a művelődési minisztériumban egy nemzetiségi igazgatóságot, és én, aki mindig is szerkesztő akartam lenni, észrevettem, hogy egyszer csak ott vagyok, igazgatóként. Nemcsak arról volt szó, hogy kineveztek, hanem azok a barátaim, akikkel együtt dolgoztam azt mondták, hogy nehogy ne vállaljam el, amikor együtt küzdöttünk, hogy legyen a romániai kulturális vezetésben magyar képviselet. Elvállaltam, én lettem a vezérigazgató. Négy évig csináltam. Néhány jogom volt és négy év múlva már látszott, hogy az első lendület az csökken, egyre nehezebb lett, zűrösebb, egyre több akadály, annyira, hogy végül le kellett mondjak. Nagy tekintélyt szereztem azzal, hogy lemondtam a színház igazgatásról, és utána a minisztériumba kerültem. Romániában nem volt szokás a lemondás. Az embert kinevezték, odatették és ő ragaszkodott foggal és körömmel a székhez.
Milyen programokat/projekteket sikerült vezérigazgatóként véghez vinni ?
Jó néhány színházi előadást sikerült engedélyeztetni, és még sok mindent. Külföldi kultúr kapcsolatokat is sikerült létesíteni, közben írtam is. Így lassan eltelt 30 néhány év.
Volt közben egy kicsi földrengés is, 77-ben, ami megviselt, enyhén szólva. Összetört minden a lakásban. Jöttek egyéb zűrök, és a minisztériumban is lehetetlenebb lett a helyzet. A piszokság és a hazugság és a gátlástalanság késztetett a lemondásomra inkább.
70-es években, mikor néhány “jó” intézkedés született, ami felszámolta a diktatórikus intézkedéseket, amelyek a kultúrát akadályozták és ennek következményeként Székelyföldön, Kézdivásárhelyen sikerült létesíteni egy múzeumot, “A Céhek múzeuma”.
Mikor már megnyílt, a kormányhivatal elnöke, Ceausescu-nak tartott egy nagy kirohanást, hogy is sikerült ezt elérni, hogy hova tettem a szememet, mert értesítettek, hogy ebben a múzeumban a feliratok magyarul voltak. Én leellenőriztem és a feliratok magyarul is, románul is és németül is voltak. Jött a nő és azt mondta, ez így van, hogy nem volt román felirat, ő nem erre gondolt, hanem a céh által termelt 17-18. századi ládákon, szövőszékeken nem volt román felirat. Amit a múzeum csinált, azon mind ott volt. Ládákon, csipkekendőkön, hogy legyen román felirat? Mikor a 17. században ott nem voltak románok? Aztán azt mondták, hogy “pardon”. Mikor ezek a jelenségek jöttek fel, én úgy gondoltam, hogy innen menni kell. Visszamentem a laphoz, ahol szerkesztettem, és 89-ig nem vállaltam el semmi vezető funkciót.
Blága Éva Stefánia
A Bukaresti televizíó magyar műsora. Mi ihlette ezt a műsort? Hogyan jött létre?
A bukaresti televízió, egyrészt, egészében, hogy magyar műsor jött létre, egy hosszú, évekig tartó vita volt, ami az itteni kulturális képviselők, írók, művészek és a propaganda között zajlott le.
68-ban mikor egy csomó jó dolog történt: folyóiratok alakultak például, akkor sikerült elérni, hogy legyen magyar adás.
A televízió akkor valóban rendkívül fontos kulturális tényező lett. Egy állomás volt minden országban, aztán később lett több. Azoknak a műsora valóban kulturális műsor volt és az emberekhez szólt. Hétfő volt az a nap, amikor a román tv szünetet tartott, és akkor csináltuk a magyar adást. Kiürültek az utcák a magyar városokban, egyszerre annyian voltak és nézték.
Mindenki a műsort nézte, egy műsor volt, és amit mondott annak volt súlya.
Persze, hogy voltak rossz műsorok, és semmitmondóak is. De az ami ma van, az olcsó, gyenge, nem azt mondom, hogy sok a humor, az nagyon jó. De gyakorlatilag csak a humor sorozatok és a zenei versenyek mennek állandóan. A televízió, amely a hatvanas években volt és az, ami most van, az nem ugyanaz.
Az elején a magyar adás nehezen, de megindult, és nagyon keményen dolgoztunk. Először egy órás volt, utána felnöveltük három órásra. Volt egy kollégám, aki elvállalta a szerkesztőséget, és vele együtt nagyon sok minden jót csináltunk.
Közben elkezdődött a visszafogás. Híre ment annak, hogy a magyar adás az jó, sikere van, hogy románok is nézik időnként. Mindig jött a probléma, hogy legyen felirat, román felirat. Ami azt jelentette volna, hogy nem lett volna direkt közvetítés. Mindig el kellett volna készíteni előre az adást. Technikailag nem lehetett megvalósítani, hogy direkt közvetítésben legyen felirat. És én ebben az időszakban vonultam vissza, minden funkcióról lemondtam. De a tévé érdekelt, és akkor egyeztünk meg abba a tévé vezetőivel, hogy lesz nekem egy egy órás műsorom, és ez az egy órás műsor volt a Sokszemközt. Aminek az egészét én terveztem, állítottam össze, munkatársakkal nyilvánvalóan, vezettem le, és aminek, most ne vegye dicsekvésnek, de óriási sikere volt. Magyarul, értelmes változatos dolgokról beszéltek, volt benne zene, volt beszélgetés írókkal, művészekkel, színház. Kitűnő munkatársaim voltak, én próbáltam ezt is jól, komolyan megcsinálni, és nagyon jól ment körülbelül két évig. Nagyon jó volt a sajtója is, és akkor elkezdtek beleszólni. Amikor első ízben fordult elő, hogy kivágtak valamit az adásból, egy mondatot. Nekem megvolt a feltételem, amiben megegyeztünk, hogy megcsinálom. Az pedig az volt, hogy én döntöm el mi kerül az adásba. És legszorosabb értelemben, mivel ott voltam a vágásnál is, nem csak a tartalmi kérdésekről, hanem a formáról is döntöttem. És egyszer kivágták azt a mondatot. Erre abbahagytam. Így megszűnt a Sokszemközt. Annak idején már mindent szedtek ki, ami a magyar kultúrával kapcsolatos volt. Súlya volt, értelme volt a műsornak. Én nem nagyon szoktam róla beszélni, mert dicsekvésnek hangzik, de tényleg jó volt.
Zsiga Szidónia
Az 1989-es váltás óta mi az, amihez a legnehezebben tudott alkalmazkodni a megújult, huszonegyedik századi társadalomban? Mivel azonosul legnehezebben? Van olyan érték, felfogás, szemlélet a háborús, illetve háború utáni korszakból, amely mai napig meghatározza élet- és gondolkodásmódját? Mi a véleménye a 89-es rendszerváltásról? Illetve, mivel foglalkozott 89 után?
89-ben volt lényegében a rendszerváltás. Más kérdés, hogy mi változott meg és mi nem. Sokminden változott. Akkor már Romániából is lehetett utazni, hivatalosan is. Én jártam Brazíliában, Mexikóban, de elsőnek Koreába küldtek, ami nagyon nagy élmény volt. Mert a merev, dogmatikus, leszűkített, elszegényített, diktatórikus, minden emberi vonásától megfosztott életformának egész klasszikus formája volt Korea, és még most is az.
Nagyon érdekes volt lényegében, ha az ember bírta idegekkel. Írószövetségi küldöttséggel voltam ott. Cirkuszba vittek és moziba. A színházat ők megszüntették teljesen. A moziban szörnyű propaganda filmeket gyártottak és minden nap meg kellet nézni két ilyen filmet. Ezeket az országokat bejártam, tárgyaltam, és ez jó volt.
Blága Éva Stefánia
Mi a feladata egy szerkesztőnek?
A szerkesztés és irodalom alakítás egy egészen sajátos munka, amivel egyaránt nagy szerepe van a tudásnak, a tanulásnak és a tehetségnek, képzettségnek, érzéknek.
Elsősorban, az ember egy adott területén egy lapnak, folyóiratnak, könyvsorozatnak egyrészt a tematikáját, az átfogási körét veszi számításba és megpróbál azon belül megteremteni minden lehetőséget ahhoz, hogy az ember megérthesse, hogy miről van szó, de nem csak ennyi. Az irodalomnak meg a művészetnek általában van egy ilyen szerepe, hogy segít minket, hogy fel tudjuk fogni azt, amit megélünk, hogy tudatosan tudjunk élni. Ami nem azt jelenti, hogy állandóan komolynak kell lenni. Hanem, hogy megértsük, hogy mi az élet, mi az emberi lehetőség, mi az emberi kapcsolat. Hogyan lehet az embert megérteni, hogyan lehet megerősíteni, hogy ő is megértsen engem. Lényegében a szellemi gazdagság, a szellemi életnek a feltételeit kell az irodalomban megteremteni. Akkor lehet jó irodalmat olvasni, ha jó könyvek kerülnek a kezünkbe, és van, aki segít, vezet. A szerkesztés azt a szerepet is játssza, hogy milyen esztétikai nézeteket képvisel az, aki szerkeszt. Fontosak a nézetei az irodalomról és a világról. Az irodalomról is rendkívül sok elképzelés létezik. Van, aki játéknak tartja, van, aki komolyan veszi. Van, aki az ideológiai nevelés eszközének tekinti. Sokféleség van, és ahhoz, hogy valaki az irodalmat művelni tudja és szeresse, érzéke kell legyen a sokféleség iránt.
Mennyire fontos az olvasás egy szerkesztőnek?
Őszintén megmondom magának, hogy döntően én mindazt, aminek alapján, 60-70 éven keresztül szerkeszteni tudtam, írni tudtam, könyveim jelentek meg, azzal szereztem, hogy olvastam. A tapasztalatot, amivel írni, szerkeszteni tudtam azt az olvasásnak köszönhetem. Olvasni, olvasni és színvonalasan. Olvastam sok szörnyűséget is. Nyilvánvalóan egy szerkesztőnek különösképpen el kell olvasni kéziratokat, dönteni kell kéziratok felett, ismernie kell az egész irodalmi légkört.
Ha utólag valamit sajnálok akkor azt sajnálom, hogy hány ezer oldalt olvastam végig, amihez oda se kellett volna nézzek. De nem dönthettem egy kézirat sorsáról anélkül, hogy elolvassam. Nagyon sokat olvastam, ez volt mindenem. Középiskolás koromban, ha valami olyan könyv akadt a kezembe, amit el akartam olvasni, akkor “megbetegedtem “, vagyis bejelentettem azt, hogy beteg vagyok, és olvastam és olvastam. Így olvastam el például a „Háború és béké”-t vagy a korabeli francia realistákat, angolokat, Shakespeare-t.
Közben jártuk a világot, a világ Erdély volt és Románia, mert külföldre nem lehetett egyáltalán menni. Így lettem szerkesztő, aztán az írószövetség tagja. Nagyon sok jó barátommal dolgoztam együtt. Egyik legjobbak közé tartozott Sütő András író, aki a romániai magyar irodalom legjelentősebb írói közé tartozott mindig.
Ön szerint mi számít irodalomnak?
Nagyon fontos, hogy az egyetemen az ember tanuljon, de irodalomban otthon lenni, ahhoz egyfolytában olvasni kell. Jó dolgokat kell olvasni, időnként rosszat is, de nem kell túlzásba vinni. És ez a döntő. Ettől függ, hogy az ember tud-e dolgozni, van-e ítélőképessége. Az nem úgy van, hogy tudom, hogy az esztétika szerint ilyen meg ilyen kritériumoknak kell megfelelni az irodalomnak. Ezen az alapon még nem tudok az irodalomról véleményt mondani és dönteni. Csak akkor tudok, ha ismerek műveket, hogy tudom azt, ami a lényege, hogy elér hozzám az, amit az író elmondott, megfogalmazott. A kínos magyarázkodás nem irodalom. Nem irodalom az se, ha bölcselkednek, és az se, ha vad történeteket mesélnek. Persze, krimit is el kell olvasni, én olvasok krimit is. De mindenütt a döntő a minőség.
Életünket végig kíséri, nekünk tudni kell, hogy akárhol élünk, akármilyen környezetben, a magyar irodalmat és magyar nyelvet kell közvetítsük, gazdagítsuk, eljuttassuk az emberekhez és megértessük. Az irodalom az nyelv, és nem abban az értelemben, hogy az ember nyelvtant tanul, az is fontos persze, de az irodalom az valami, ami az emberséghez tartozik. A tudathoz tartozik, ahhoz, hogy az ember tudjon élni normálisan, tudja értékelni, tudja a maga helyére tenni a dolgokat. Hogy abban a szörnyű zűrzavarban amelyikben élünk, az ellentmondások tengerébe, különböző konfliktusok fojtogató sorozatába, abból tudjunk megmenteni valamit, ami értelem. Olyan körülmények között élünk, amikor a legjobban hiányzik az értelem, az emberi értelem. Nagyon kevés van belőle és főleg azoknál, akik azzal próbálnak tevékenykedni.
Szász Borbála
Ön hogy élte/éli meg magyar kisebbségi voltát? Ez az élettapasztalat milyen módon befolyásolta az ön munkásságát? Meglátása szerint van-e kapcsolat a kortárs romániai magyar és a román irodalom között? Képes ez a kapcsolat a két közösség közötti viszonyokra hatni, azokon változtatni?
Blága Éva Stefánia
Mi a véleménye a romániai magyar irodalomról? Hogyan fejlődött ez az irodalom a kommunizmus idején? Mi volt a cenzúra szerepe és milyen volt az írók hozzáállása?
A mi irodalmunk, a romániai magyar irodalom, annak a korszaknak az irodalmával együtt, az 50-60-as évekre gondolok, nagyon leegyszerűsítette és elsematizálta az irodalom értékelésének szempontjait. Az irodalmat úgy tekintette, mint a valóság befolyásolásának, az emberek nevelésének eszközét. Az irodalom és a művészet általában valóban “neveli” az embert, de nem úgy, mint egy tanítónéni, és nem azzal, hogy példákat mutat fel.
Az élet valószínűtlen gazdagságát, sokszínűségét, árnyalatait, ami az embert mozgatja, előre viszi, az emberek közötti kapcsolatot létre hozza, ezt az érzéket segíti elő. Annak idején, az 50-60-as években, amikor elkezdtem az irodalmi munkámat én magam is, sok marhaságot írtam, amire biztattam az embereket, és próbáltam képviselni a nevelő elvű irodalmat. Szerencsére nagyon sokat olvastam, és tudtam, hogy nem ez az irodalom lényege. Annyira át voltunk hatva a nevelő szándékú propaganda hatásának...
Egy jó költőnek szemet szúrt, hogy nincsenek szerelmes versek. Hiányzott a szerelmi líra. Írt egy kedves verset, amiben arra biztatta a költőket, hogy írjanak szerelmes verseket – így fogalmazta meg: “minden költőt a szerelem hevítsen tizennyolc évtől egész nyolcvanig”. Írtak a költők szerelmi verseket is, de nem azokat közölték. Azt mondták, hogy intimisták, és nem a kor nagy kérdéseivel foglalkoznak. Aztán megpróbálták az írók, költők, szélesíteni a kört, és visszavezetni az irodalmat oda ahová való, az emberi élet gazdagságához. Ami nehezen ment, mert a kulturális élet irányítói szerették volna, hogy az irodalom egy agitációs beszéd legyen és akinek felolvasnak egy ilyen verset, az teljesítse a normáját és dolgozzon még keményebben. Ez szegénységet okozott az irodalomban.
Az írók megkezdték a küzdelmet, viták voltak, cirkuszok voltak. Nem volt veszélytelen, az is elhangzott, hogy “az irodalomnak a szocialista szellem építőjének kell lennie, a segítőjének“. Ilyen végletek voltak annak idején: hogy minden költőt a szerelem hevítsen, egészen addig amíg szörnyű verseket írtak, prózát is, amiben biztatták az embereket az agitációs irodalom művelésére.
Ellepték az irodalmat ezek a művek, és ezt próbálták erőszakkal is fenntartani.
András Orsolya
Írás közben figyelembe vette azt a tényt, hogy egy olyan rendszerben él, amely elsősorban nem az írás minőségének alapján publikál? Ha igen, ez miben nyilvánult meg? Működik az íróban egy belső cenzúra?
Sebestyén Erzsébet
Mit jelentett a kommunista diktatúra az irodalmi pályát kezdők számára? Érzett-e megszorításokat, korlátozásokat a munkásságára vonatkozóan?
1956-ban, általában az akkori szocialista országokban megindult a szembenézés ezekkel a leegyszerűsítő primitív törekvésekkel. Azok az írók és költők, akik csak azt tudtak írni, próbálták az embert visszaszorítani, mert egyszerűen kifogyott a világ előttük. Nagyon sokat ígérő időszak volt, de nemzetközileg is majdnem mindenütt ez volt. 56-ban, jöttek a különböző társadalmi mozgások, amelyekbe beletartoztak a szociális rendszer elleni tiltakozások, felkelések. Visszaszorították és meg akarták ijeszteni az írókat, és sok embert kidobtak a szerkesztőségekből. Megfélemlítették az embereket. Mi jelent meg a lapokban azt nem teljesen a szerkesztők döntötték el, mert beleszólt az úgynevezett cenzúra. Megvolt, hogy miről nem szabad írni, és amit túl élesnek és kritikainak tartottak, próbálták kivenni a lapokból.
De ha a szerkesztőnek volt magához való esze, tekintélye, és nem félt, akkor ezzel szembe lehetett fordulni. Nem sokan, de páran szembefordultunk.
Amikor az író olyan állapotba kerül, mikor az érzelmei felfokozódnak, az együtt jár néha az idegrendszer megviseltségével és túlérzékenységgel is.
Nem véletlen, hogy annyi író, művész töltött kisebb nagyobb időt olyan intézményekben, amelyeket általában a köznyelv “bolondok házának” nevez. Voltak olyan írók, akik jobban féltek a kelleténél ha eltérnek a hivatalos pártvonaltól, és akkor igazolni akarták hogy ők nem egészen “normálisak “, mert akkor nem lehetett felelősségre vonni. És akikkel ilyen baj volt, azoknak állítottak ki igazolványt, hogy az illető nem beszámítható teljesen. Furcsa sorsok voltak.
A mi irodalmunk azért is alakult nehezen, mert el voltunk zárva a világtól. Könyvek jutottak be, és az ember tudott szerezni is, annak ellenére, hogy a könyvesboltokból sok könyv hiányzott. A határőrök a könyveket a kéziratokat keresték, s azokat próbálták elvenni. Az elzártság nagyon leszorított. Én, kivéve mikor gyerekkoromban háborús menekült voltam, onnan kezdve 40-50 éves koromig egyáltalán nem voltam külföldön, mert nem adtak útlevelet. Az olyan embereket, akiknek a foglalkozásában benne volt, hogy gondolkoznak, azokat nagyon figyelték. Aztán kinyílt a világ.
Blága Éva Stefánia
Voltak tiltott írások, olyan témák, amelyeket semmiképp se lehetett publikálni? Mik voltak ezek pontosan?
Nem nagyon voltak. Az író/művész általában azt akarja, hogy az, amit ő közölni akar, az eljusson az emberekhez, és keresték mindig azokat a módokat, formákat, kifejezési megoldásokat, amiben el lehet mondani, amit akarnak, anélkül, hogy be lehessen kötni. A cenzúrának nem volt olyan szédítően nagy szerepe. Voltak könyvek amelyeket leállítottak teljesen, de mindenütt csak ilyen politikai időszerűségi dolgokat kerestek és azokat vették ki. És ha az ember végiggondolta, hogy mit akar mondani, akkor néha még pontosabban is sikerült kifejezni. Itt Romániában beleszóltak, s most is beleszólnak olyan témákba, amelyek kimondottan a nemzetiségi kisebbségi viszonyt érintik, és itt aztán vannak meg nem értések. De lényegében nincs cenzúra a szó szoros értelmében, de az azelőtti cenzúra sok bajt, nehézséget csinált. Sokkal nagyobb károkat okozott abban, hogy bizonyos embereknél lefékezte, hogy gondolkodjanak más dolgokról, más módon. Ha megtaláltad a megfelelő formát, akkor ki lehetett játszani a cenzúrát. Az irodalom célja nem az, hogy leleplezze ki milyen bűnt követett el. Az irodalom dolga arról beszélni, hogy milyenek az emberi létnek a feltételei és esélyei. Az, hogy ki mit lopott, ezek mind súlyos dolgok és szembe kell fordulni vele, de nem az irodalom dolga. Ha az ember nagyon határozottan lépett fel, akkor sok mindent keresztül lehetett vinni. Ilyen dolgokban volt cirkusz. A butaságnak is egy formája volt a cenzúra. Egy költő írt egy verset, ahol a következő sor is szerepelt “a pártban, néptanácsban, színpadon“. A cenzúra miatt “a pártban“ nem volt benne. Ki kellett venni belőle. A fiatalabb generációnak ezt nehéz felfogni így, de az én nemzedékem nagyon sokat kínlódott ilyen apróságokkal. Egy biztos, nem döntően a cenzúra határozta meg ezt. Nem maradtak el a nagy művek. Amik nem születtek meg azok azért nem születtek meg, mert az írók nem írták meg.
Vargha Csenge
Melyek azok az irodalmi művek, amelyeket Ön szerint mindenkinek el kellene olvasnia? Melyek azok, amelyek Önt a legszemélyesebben érintették?
Nincsenek ilyen művek. Az én felfogásom szerint az irodalomba nem fér bele az, hogy merev értékskálákat állapítsak meg. Egyszer van egy alapszint, és azon túl minden igazán jó és tartalmas művészi munka valamit mond, de sok minden azon múlik, hogy ki olvassa. Ellenzem a minőségi listák felállítását. Általában minden ország irodalmának az alapját a klasszikus művek képezik. De nem mindig. Egyre több olyan mű létezik, amelyeket már ritkán olvasnak el, az emberek felfogása, az idő viszonya miatt. Gyártják a rövidített változatokat. Én a magam részéről nem helyeslem ezt. Mert azokat a műveket a maga egészében kell értékelni. Az igazán nagy művekben, például a „Háború és béké”-ben, amely valóban alapmű, vannak fejezetek, ahol Tolsztoj, aki filozófus is volt, a filozófiai gondolatait fejti ki, és nincs köze a cselekményhez. Kéne jelezzék, hogy ez egy ilyen fejezet. Az emberek döntő többsége az Iliászt nem ismeri, de én nagyon jól el tudok képzelni olyan nagyon művelt, nagyon tájékozott embert, aki nem ismeri az Iliászt. Van, akit viszont ez érdekel elsősorban. Az irodalom elfogadása a léleknek a szabad honja kell legyen, és nem kell megkötni a dolgokat. De különböző művekre fel kell hívnunk a figyelmet. Olvasni kell sokat és jót. Aztán ha rossz könyv kerül az ember kezébe, abba kell hagyni. Szépirodalomról beszélek természetesen.
Sipos Anett Izabell
Az olvasás mellett milyen tanácsot tud adni a fiatalabb generációnak, akik írói/szerkesztői pályát szeretnének kezdeni?
Nagyon-nagyon sokat kell olvasni és gondolkodni, és hozzá kell szokni a rendszeres munkához, persze, ez mindegyik szakmában ott van. Valaki, aki kitartóan dolgozik, az nagyon fontos.
Az én nemzedékem tehertétele az volt, hogy állandó változások közegében éltünk. Állandóan váltani kellett munkahelyet, megélhetési lehetőséget keresni, és ez különösen a nemzeti kisebbségekre volt jellemző. Én irodalomkritikus és történész voltam és közben tankönyvekkel is kellett foglalkoznom, de ha azok a tankönyvek nem jelentek volna meg, a magyar gyerekek nem kaptak volna “magyar irodalmat“ a kezükbe. Mindannyian nagyon sokat dolgoztunk. Visszatérve, keményen és igényesen kell dolgozni.
Az unalmas írást én bűnnek tartom. Nem szabad unalmasan írni. Érdekesen, sokszínűen, változatosan, meghökkentően kell írni és játszani is kell.
Az irodalom és a művészet játék is. A szó legjobb értelmében vett játék. Az emberhez hozzátartozik a játékosság iránti hajlam és vonzódás, és ahhoz, hogy teljes ember legyen és úgy tudjon élni és szembenézni a világgal, hogy annak termékenyítő hatása legyen, az embernek tudnia kell játszani és mosolyogni. Anélkül nem lehet, akármilyen keserves az élet és akármennyire is nehéz. Az irodalom játék is kell legyen. Nagyon komoly játék. De játék is kell, hogy legyen.
Csáki Erika
Mint úgymondva túlélő és személyes megfigyelő milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ábrázolt önnek ez a korszak? Jövőbeli tervek? Dolgozik-e valamin most?
Abbahagytam az írást, most már több éve. Az életem úgy alakult, hogy egyszerűen megkérdőjeleződött bennem sok minden. Én nagyon sokat és keményen dolgoztam életemben és ritkán volt olyan, hogy ne töltöttem volna be két három hivatást. Ettől jött egy ilyen lelki fáradtság. Én mindent megtettem, hogy kollégáimmal, barátaimmal együtt az életet elviselhetővé próbáljuk alakítani az emberek számára. Az utolsó nagy reménységem az 89-90 volt és akkor is mindent megtettem ezért. Bukarestben voltam, tárgyaltam, beszéltem, írtam, utaztam. A kornak a jelentős politikai személyiségeivel nemzetközi kapcsolataim voltak, és hittem, hogy ha nem is változik meg a világ és nem is jön rendbe körülöttünk minden, de legalább értelmesebb lesz a lét. És megint tévedtem. És ez kiverte a kezemből az írógépet. Nekem ilyen terveim nincsenek. Nekem is van még mondanivalóm és még előfordulhat, hogy valamit még írok, de egészében nagyon nem olyannak érzem a világot, hogy ezt kihozza belőlem. Azt, hogy írjak, hogy folytassam. 75 éves koromban mentem nyugdíjba és még utána is rendszeresen dolgoztam, már visszaköltöztem Vásárhelyre annakidején. De még akkor is jártam repülőgéppel. Hétfő reggel a repülőtérre mentem. Csütörtökig Bukarestben voltam és akkor jöttem vissza, de belefáradtam. Nem fáradtam volna bele, ha valamivel többnek látszik az eredmény. Nem egyéni sikerről van szó. Az esélyek és lehetőségek, az emberi esélyek és lehetőségek valóra váltásának nem lett annyira se kedvezőbb talaj, mint amennyiben én reménykedtem, pedig én nagyon sokszor indultam neki 56-ban 68-ban és aztán 89-ben. Lehet fogok még valamit írni, de a világ nem biztat.
2020
"KÖZÉP-EURÓPA ALAKUL"
Dr. Horváth István, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szociológia karának docense a bölcsészkar diákjaival beszélget
|
– Ön szerint megvalósulhat Közép-Európa integrációja valaha?
– Hát, igazából már megvalósult olyan szempontból, hogy a visegrádi csoportosulás valamilyen szempontból politikai integrációt jelent, politikai csoportot. Kérdés az, hogy elmélyülhet-e ez a fajta integráció? Tehát, hogy egy sokkal nagyobb szerepet nyerjen, vagy esteleg átvegyen egy EU-s dolgot, ennek kevés az esélye. Nem viábilis Közép-Európa önmagával. Közép-Európa akármennyire periféria csakis az egész EU-s rendszeren belül előnyösebb helyzetben van, mint egy magára maradt periféria.
– Az Európai Egyesült Államok valóban be fog-e következni? Vagy, hogy széthullik-e az EU?
– Hát, igazából ha tudnám erre a választ, akkor nem itt ülnék önökkel, hanem valahol máshol egy nagyon fontos tanácsadó szerepbe. Szerintem nagyobb EU-s integráció irányába történő nyomások jelentések, kérdés az, hogy hogyan fogják ebbe partnerként belevonni a perifériát. Milyen fajta jó ajánlatot tudnak tenni. Szerintem nagyobb integráció fog megvalósulni és nem a széthullás, csak ezt nyilvánvaló, hogy nem a mostani Európai Uniós vezetőség és elit, egy alternatív elit kell legyen.
Egy krízisen kell keresztülmennünk ahhoz, hogy valami fajta elitváltás rájöjjön arra, hogy a perifériát meg kell győzze, be kell vonja abba, ami a nagyobb európai integrációt jelenti és ebből a szempontból egyelőre nem úgy tűnik, hogy ebbe az irányba mennénk. Tehát az EU-s vezetői elitnek, nekem az a benyomásom, mint hogyha továbbra is fegyelmezni akarná a perifériát és politikai taktikák által akarná elvenni a hatalmat a jelenleg hatalmon levő közép-európai elitektől.
Tehát egy fegyelmezési rendszer folyik és alapvetően ez egyelőre zsákutcának bizonyul. Vagy sikerül megfegyelmezni és politikailag a mostani közép-európai vezetői csoportokat sikerül kinyomni a hatalomból és egy sokkal engedékenyebb csoport kerül be Közép-Európában, aki az EU-s fejlesztésbe megy be, vagy egy újabb fajta nyelvezetet kitalál az EU-s vezetőség. Ez egyértelműen működik.
– Mi oka lehet, hogy Közép-Európa lassabb ütemben fejlődik a nyugati országokhoz képest?
– Ez azért nem igaz. Közép-Kelet-Európa fejlődési ritmusa gyorsabb, csak nyilvánvalóan a gazdasági különbségek jelentősebbek Nyugat-Európához képes. Tehát Közép-Kelet-Európának, beleértve Romániának is, nem csak a visegrádi országoknak, a fejlődési ritmusa az utóbbi években gyorsabb, mint a Mageurópáé, csak hát a távolságok nagyobbak és nyilvánvaló, hogy bármennyire gyorsan fejlődik ezt a távolságot nagyon nehéz lefedni.
Kicsit olyan, mint az Akhilleusz és a teknősbéka közötti különbség. Az egy klasszikus logikai paradoxon, hisz ha Akhilleusz kétszer olyan gyorsan fut, mint a 10 méter előnnyel haladó teknősbéka, akkor mégis egy ici-pici távolság lesz. Tehát ezt a paradoxon logikájában kell értelmezni. Viszonylag gyorsabban fejlődik, csak nyilvánvaló, hogy gazdaságilag be kell hoznia a lemaradást, amit nem csak a kommunizmus okozott. Hosszabb lemaradás, amit most nem tudok elmondani.
– Kinek a feladata kialakítani Közép-Európát?
– Közép-Európát kialakítani, mint történelmileg kialakult fogalom. Alapvetően ki van alakulva egy elképzelés erről, hogy mit jelent. Kérdés az, hogy kinek talán integrálni, jobban integrálni Közép-Európát, de éppen erről beszéltem. Alapvetően gondolom, hogy ez az előbbiekben már megválaszoltam, hogy Közép-Európa további intézményesülése lehetséges-e vagy nem?
Vagy kialakítani Közép-Európát, mint egy Közép Európai Köztársaságot? Mellesleg tisztázzuk, hogy a Közép-Európa képzete előtt pontosan a térség stabilizálása érdekében igen volt a Duna menti köztársaság, amely egy ilyen fajta dél-kelet-európai államegységet feltételezett, de voltak közép-európai föderációs elképzelések is, amelyben Erdély, Románia, Magyarország, Lengyelország és Ukrajna egyes részei stb.
Ezek egyfajta államközösséget képeztek volna. Tehát Közép-Európa projektek mint konföderációs vagy föderációs projektek léteztek a 19. századtól elkezdődően. Úgyhogy mint terv létezik, az, hogy kinek a feladata azt szokás mondani, hogy az ilyen radikális történelmi változások történeti katasztrófák vagy nehéz történelmi helyzetek után állnak be. Tehát krízishelyzetek hoznak mindig ilyen változásokat. Egyrészt szimpatikus volnék egy közép-európai integrációval, amely után lenne egy nagyobb európai konföderációs rendszer.
Viszont semmilyen krízis irányába nem volnék föltétlenül támogató, hisz a krízisnek a következményeit itt nehéz előlátni. Amikor krízisről beszélek, akkor nem arról beszélek, hogy drágább lesz a gáz, hanem olyan jellegű krízisekről beszélek, ami például az Európai Uniót létrehozta, tehát például a II. Világháború volt.
– Mennyire fog hasonlítani az Európai Egyesült Államok az Amerikaira?
– Egyrészt nyilvánvalóan mint államstruktúra valószínűleg igen, mert ezek a minták, azért jól bejáratott minták, és mint államstruktúra valószínűleg sok mindenben tud hasonlítani, hisz egy olyan típusú föderatív államstruktúra, amelyben valamilyen szintű közös igazságügy van, közös hadsereg van, külföld irányába közösen lépnek fel, valószínűleg lesz egy ilyen típusú hasonlóság. A most még érvényben lévő erkölcsi értékek megmaradnak-e?
Valószínűleg, és az erkölcsi értékek elvesztése terén alapvetően, ami érdekes az az, hogy hát a Kelet-Nyugat közötti értek különbség, vagy pontosabban a Közép-Európa és a Nyugat-Európa közötti értékrendszerek különbsége pontosabba a World Value Survey általa mérve az utóbbi 30 éveben valamilyen szinten konzerválódott és megmaradt, sőt, még el is mélyült.
Közép-Európa alakul, de még mindig van egy különbség Nyugat-Európához képest. A tradicionálisnak tekintett értékrendnek még mindig nagyobb a támogatottsága Közép-Európában. Valószínűleg ezek az értékek valamilyen irányba fognak irányulni, valahogy fognak különbözni. Hogy miként? Ez jó kérdés.
2023
– Hát, igazából már megvalósult olyan szempontból, hogy a visegrádi csoportosulás valamilyen szempontból politikai integrációt jelent, politikai csoportot. Kérdés az, hogy elmélyülhet-e ez a fajta integráció? Tehát, hogy egy sokkal nagyobb szerepet nyerjen, vagy esteleg átvegyen egy EU-s dolgot, ennek kevés az esélye. Nem viábilis Közép-Európa önmagával. Közép-Európa akármennyire periféria csakis az egész EU-s rendszeren belül előnyösebb helyzetben van, mint egy magára maradt periféria.
– Az Európai Egyesült Államok valóban be fog-e következni? Vagy, hogy széthullik-e az EU?
– Hát, igazából ha tudnám erre a választ, akkor nem itt ülnék önökkel, hanem valahol máshol egy nagyon fontos tanácsadó szerepbe. Szerintem nagyobb EU-s integráció irányába történő nyomások jelentések, kérdés az, hogy hogyan fogják ebbe partnerként belevonni a perifériát. Milyen fajta jó ajánlatot tudnak tenni. Szerintem nagyobb integráció fog megvalósulni és nem a széthullás, csak ezt nyilvánvaló, hogy nem a mostani Európai Uniós vezetőség és elit, egy alternatív elit kell legyen.
Egy krízisen kell keresztülmennünk ahhoz, hogy valami fajta elitváltás rájöjjön arra, hogy a perifériát meg kell győzze, be kell vonja abba, ami a nagyobb európai integrációt jelenti és ebből a szempontból egyelőre nem úgy tűnik, hogy ebbe az irányba mennénk. Tehát az EU-s vezetői elitnek, nekem az a benyomásom, mint hogyha továbbra is fegyelmezni akarná a perifériát és politikai taktikák által akarná elvenni a hatalmat a jelenleg hatalmon levő közép-európai elitektől.
Tehát egy fegyelmezési rendszer folyik és alapvetően ez egyelőre zsákutcának bizonyul. Vagy sikerül megfegyelmezni és politikailag a mostani közép-európai vezetői csoportokat sikerül kinyomni a hatalomból és egy sokkal engedékenyebb csoport kerül be Közép-Európában, aki az EU-s fejlesztésbe megy be, vagy egy újabb fajta nyelvezetet kitalál az EU-s vezetőség. Ez egyértelműen működik.
– Mi oka lehet, hogy Közép-Európa lassabb ütemben fejlődik a nyugati országokhoz képest?
– Ez azért nem igaz. Közép-Kelet-Európa fejlődési ritmusa gyorsabb, csak nyilvánvalóan a gazdasági különbségek jelentősebbek Nyugat-Európához képes. Tehát Közép-Kelet-Európának, beleértve Romániának is, nem csak a visegrádi országoknak, a fejlődési ritmusa az utóbbi években gyorsabb, mint a Mageurópáé, csak hát a távolságok nagyobbak és nyilvánvaló, hogy bármennyire gyorsan fejlődik ezt a távolságot nagyon nehéz lefedni.
Kicsit olyan, mint az Akhilleusz és a teknősbéka közötti különbség. Az egy klasszikus logikai paradoxon, hisz ha Akhilleusz kétszer olyan gyorsan fut, mint a 10 méter előnnyel haladó teknősbéka, akkor mégis egy ici-pici távolság lesz. Tehát ezt a paradoxon logikájában kell értelmezni. Viszonylag gyorsabban fejlődik, csak nyilvánvaló, hogy gazdaságilag be kell hoznia a lemaradást, amit nem csak a kommunizmus okozott. Hosszabb lemaradás, amit most nem tudok elmondani.
– Kinek a feladata kialakítani Közép-Európát?
– Közép-Európát kialakítani, mint történelmileg kialakult fogalom. Alapvetően ki van alakulva egy elképzelés erről, hogy mit jelent. Kérdés az, hogy kinek talán integrálni, jobban integrálni Közép-Európát, de éppen erről beszéltem. Alapvetően gondolom, hogy ez az előbbiekben már megválaszoltam, hogy Közép-Európa további intézményesülése lehetséges-e vagy nem?
Vagy kialakítani Közép-Európát, mint egy Közép Európai Köztársaságot? Mellesleg tisztázzuk, hogy a Közép-Európa képzete előtt pontosan a térség stabilizálása érdekében igen volt a Duna menti köztársaság, amely egy ilyen fajta dél-kelet-európai államegységet feltételezett, de voltak közép-európai föderációs elképzelések is, amelyben Erdély, Románia, Magyarország, Lengyelország és Ukrajna egyes részei stb.
Ezek egyfajta államközösséget képeztek volna. Tehát Közép-Európa projektek mint konföderációs vagy föderációs projektek léteztek a 19. századtól elkezdődően. Úgyhogy mint terv létezik, az, hogy kinek a feladata azt szokás mondani, hogy az ilyen radikális történelmi változások történeti katasztrófák vagy nehéz történelmi helyzetek után állnak be. Tehát krízishelyzetek hoznak mindig ilyen változásokat. Egyrészt szimpatikus volnék egy közép-európai integrációval, amely után lenne egy nagyobb európai konföderációs rendszer.
Viszont semmilyen krízis irányába nem volnék föltétlenül támogató, hisz a krízisnek a következményeit itt nehéz előlátni. Amikor krízisről beszélek, akkor nem arról beszélek, hogy drágább lesz a gáz, hanem olyan jellegű krízisekről beszélek, ami például az Európai Uniót létrehozta, tehát például a II. Világháború volt.
– Mennyire fog hasonlítani az Európai Egyesült Államok az Amerikaira?
– Egyrészt nyilvánvalóan mint államstruktúra valószínűleg igen, mert ezek a minták, azért jól bejáratott minták, és mint államstruktúra valószínűleg sok mindenben tud hasonlítani, hisz egy olyan típusú föderatív államstruktúra, amelyben valamilyen szintű közös igazságügy van, közös hadsereg van, külföld irányába közösen lépnek fel, valószínűleg lesz egy ilyen típusú hasonlóság. A most még érvényben lévő erkölcsi értékek megmaradnak-e?
Valószínűleg, és az erkölcsi értékek elvesztése terén alapvetően, ami érdekes az az, hogy hát a Kelet-Nyugat közötti értek különbség, vagy pontosabban a Közép-Európa és a Nyugat-Európa közötti értékrendszerek különbsége pontosabba a World Value Survey általa mérve az utóbbi 30 éveben valamilyen szinten konzerválódott és megmaradt, sőt, még el is mélyült.
Közép-Európa alakul, de még mindig van egy különbség Nyugat-Európához képest. A tradicionálisnak tekintett értékrendnek még mindig nagyobb a támogatottsága Közép-Európában. Valószínűleg ezek az értékek valamilyen irányba fognak irányulni, valahogy fognak különbözni. Hogy miként? Ez jó kérdés.
2023
Aszalos Hilda, Balázs Szilvia, Báthori Boglárka-Ágota, Besenyődi Judit-Klára, Bibó Helga, Bodor Viktória, Borbély Kinga-Tünde, Czofa Brigitta, Csécs Harmat-Naomi, Cseh Aliz Eszter, Dobos Csenge, Feleki Andrea-Gabriella, Forró Károly
Márk, Furus Zsolt, Jakab Ibolya-Anita, Kiss Dávid, László Ottilia, Lukács Zsuzsa, Nagy Ágota Réka, Nagy Anita Apollónia, Nagy Géza – Szabolcs, Ozsváth Orsolya, Pál Réka, Pető Ágnes, Szabó Henrietta, Szabó Mónika, Szikszai Ibolya- Tünde, Szilágyi Andrea-Beáta, Szőcs Renáta-Andrea, Tolnai Eszter, Tompa Anna-Andrea, Varga Orsolya, Vizi Nóra, Vorzsák Noémi, Józsa István
"KÖZÉP-EURÓPAISÁG"
Dr. Horváth István, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szociológia
karának docense a bölcsészkar diákjaival beszélget |
– Közös elhatározás, EU-tagállamai, gazdasági hierarchia, etnikai eloszlás, vagy csupán országmenti jelenlegi határok mentén tudnánk a legkorrektebben körvonalazni Európa határait? Az elszortságban élő, mondjuk ,,magyarok a nagyvilágban” titulálhatják magukat közép-európainak?
– Igen, az előbbi, és én ragaszkodok ehhez az Európa három történeti régiójának a megközelítéséhez. Eléggé pontosan követi azokat az államhatárokat, amelyeket ismerünk, ez a fajta közép-európaiságnak a része, és persze a közép-európaiság egy jogi hagyomány, egy mentalitási hagyomány, amely megnyilvánul a különböző intézményekben, különböző tradíciókban.
Nyilvánvaló, hogy valaki aki itt nőtt fel, ebben a régióban, egy magyar ember, aki Angliában él valamilyen értelemben ugyanolyan közép-európai, mint egy lengyel, aki Londonban él, hisz az intézményekhez való viszonya szempontjából, más szempontokból hasonló történelmi tapasztalatok mentén alakult ki egy valamilyen fajta sajátosság. Az már más kérdés, hogy ezeknek például egy londoni magyarnak vagy egy londoni lengyelnek a gyerekei közép-európaiak, hisz valószínűleg ez nem genetikai kérdés, hanem környezeti szocializációs kérdés.
De igen, a közép-európaiságnak van egy konkrét államtérségbeli meghatározhatósága, amely a mostani klasszikusan és politikailag Közép-Európaként értelmezett térségnek a határai mentén írható le és volt leírható például a második jobbágyság kialakulása, magyarán a jobbágyoknak a földhözkötöttsége, sokkal nehezebb sorsa versus nyugaton a jobbágyság intézményének, valamint valamilyen fajta racionálisan, jobban kiszámíthatóbb formájának, tehát ez a két eltérő irány alakulása.
Ez azt mondja tulajdonképpen Szűcs Jenő az Európa három történeti régiójában, ez megfelelt annak a határvonalnak, amelyet később a vasfüggönnyel húztak meg majdnem, megfelelt annak a határvonalnak, amelyet most Közép-Európának értelmezünk. Mondjuk Szűcs Jenőnek a cikke '89 előtt jelenik meg.
– Általánosan megállapítható, hogy az egyének szemében nincs kialakulva egy egységes kép Közép-Európáról. Az eltérő megközelítések között észre lehet-e venni azt a tendenciát, hogy az a személy mondja magát közép-európainak, aki nincs megelégedve helyzetével, de ennek ellenére érzi a fejlődés rögös útját?
– Hát igen is és nem is. Gyakorlatilag a közép-európaiságnak különböző jellegű…van egy szakmailag értelmezhető közép-európaiság. Tehát vitán felül én azt merem mondani, hogy igenis a közép-európaiságnak van egy nem spekulatív rendszere.
Az aki frusztrált, a nyugati fejlődési mintához kisebbrendűségi érzése van, valószínűleg a közép-európaiságot sokkal inkább tudja értelmezni, de, hogy egy nagyon aktuális kérdésben tudjam értelmezni, hát Kóbor Jánosnak a halálát a tegnap, hogyha megnézzük a különböző hozzászólásokat különböző fórumokon, akkor látható, hogy az Omega egy közép-európai tapasztalás volt és nagyon sokan azt hiszik, hogy a Scorpions , hogy tulajdonképpen az Omega lopta a Scorpions számot, s még a közép-európaiságban a lengyelek és a csehek, a szerbek között is, ettől függetlenül tudják, hogy ki volt az Omega.
Tehát a zenei fejlődés szempontjából eltudják helyezni ezt a dolgot. A közép-európaiságnak igenis volt egy olyan típusú tapasztalatisága, amelyik nem csak a frusztrációkra utal, a kelet-nyugat lejtőn valamifajta lemaradottság tapasztalására utal, hanem különböző történelmi mozzanatokban és pillanatokban kialakult valami. Az aztán más tál tészta, hogy különböző rétegek hogyan élik ezt meg, hogyan tudatosítják. Valószínűleg, és a migrációs irodalom azt mondja, hogy például a migráció kontextusában sokkal nagyobb mértékben döbbennek rá arra, hogy a közép-európai közösségi tudatra.
Tehát Londonban az emberek nagyobb eséllyel tudatos, és van ebben valami frusztrációs mechanizmus, hogy egyformán kezelnek, azt sem tudják kik vagyunk, de azért ugyanúgy lekezelnek. Tehát nyilvánvaló, hogy egy kisebbrendűségi tapasztalás, egy perifériás helyzet megtapasztalása nagyobb eséllyel felveti egy közép-európai sorsközösség öntudatosítását, felvállalását.
– Busa Ágnes Közép-Európát térként határozza meg, a tudósok viszont egy ,,Köztes-Európáról” is beszélnek és ide sorolják Romániát is. ,,Köztes-Európa annyit jelent, mint identitáskeresés, vívódás Kelet és Nyugat között, a történelem által rámért sorsát igyekszik elviselni és megfejteni, a Nyugat mintáját próbálja követni, viszont a politikai mentalitás Kelet fele irányul. Erdély minek nevezhető? Közép-Európának vagy Köztes-Európának? Vagy esetleg mindkettőnek?
– A Közép-Európa és Köztes-Európa fogalom rendszerét igazából önmagában mondom, az amit én próbálok történelmi értelmezésként felhasználni (Szűcs Jenő Köztes-Európa fogalmát használom). Ez a magyar fejlődési sajátosságok önértelmezése volt, amelyre például Bibó István rámutatott, hogy a magyar fejlődés nem egyedi. Bizonyos szempontokból az, mert nagy birodalmi aspirációi voltak Magyarországnak, míg a lehetőségei az európai köztességnek voltak az eszközei. Hát igen, Köztes-Európa vagyunk abból a szempontból, hogy ennek a térségnek a fejlődési lehetőségeit meghatározta a földrajzi behatároltság.
Tehát amíg Nyugat-Európa tudott gyarmatosítással terjeszkedni, ugyebár az atlanti óceánon keresztül, Földközi-tengeren keresztül, Oroszország tudott terjeszkedni a végtelen ázsiai sztyeppéken, akár távol-keleti irányba, gyakorlatilag ennek a térségnek a 18-19. században nem volt egy kifutási remekelési iránya és ilyen szempontból a földrajzi köztessége problémaként jelent meg. Tehát én a Közép- és a Köztes-Európa közötti megnevezést sokkal inkább úgy látnám, hogy különböző kontextusban használatos fogalmat nem látok a kettő között, jelentős különbségtételt, mondom Bibó István Köztes-Európát használt.
Közép-Európát mint a kelet- és a nyugati keresztyénség közötti sávvonalban elhelyezkedő saját fejlődési projektorját maga mögött tudó régiót értelmez Szűcs Jenő. De nem látok jelentős különbséget. Igen, Erdély egyértelműen ennek a Közép-Európának a része. Ne feledjük el, például a második jobbágyság kapcsán az ami kialakult, az a fajta társadalomfejlődési probléma, tehát Erdély sokkal inkább tipikus régiója ilyen szempontból az egész Köztes-Európának, történelmi régiója az egész Közép-Európának, mint bármelyik más.
Ennek a második fajta jobbágyságnak köze van a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkeléshez, az utána következő Verbőczy féle Tripartium (Házmaskönyvhöz), amely földhöz közti a jobbágyságot, amelyet a tipikus jogi kodifikáció a második jobbágyság kezdetének tett, tehát egy erősebb feudális megkötési rendszer, ami Köztes-Európára jellemző és tovább sorolhatnám, de alapvetően nagyon tipikus közép-európaiak vagyunk. Az, hogy közép-európa, vagy köztes-európai ez egy történelmi fejlődési fogalmat fedez magában és a kettőt szinonimaként használom én.
– A Közép-Európa fogalmat mindenki használja a közéletben és a tudományos szövegekben is. Közéleti és mindennapi szövegek egyszerűen úgy határozzák meg, hogy ,,Közép-Európa, Európának a kelet-, és a nyugat-európai része közé eső régiója, amelyhez bizonyos országok tartoznak, mások pedig nem”. Sok helyen úgy olvashatjuk, úgy találkozunk ezzel a fogalommal, hogy ,,Zwischen Europa”, ami annyit tesz, hogy Köztes-Európa, amely kb. 120 millió ember otthona a jól behatárolható Kelet és Nyugat között. Ez a Köztes-Európa nem egyeik meg Közép-Európa fogalmával. Köztes Európa azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyeket a németek és a keleti szlávok között találhatunk. Miért, vagy miből jött létre ez a kettős fogalmi párosítás? Mi váltotta ki? Miért volt szükség rá? Miért tekintjük ,,európaibbnak” azt a kultúrát, amely nyugatabbra helyezkedik el öreg kontinensünkön? Másszóval, mitől európaibb az Alpokon élő nép, földműves, mint a Visztula partján élő lengyel állatorvos?
– A kérdés első felére, a Közép-, és Köztes-Európa fogalmának a tisztázására azt hiszem az előbbiekben már válaszoltam. Egyrészt attól európaibb például, hogy gyakorlatilag határ régióként a történelmi Európa meghatározásban, ugyebár a Nagy Károlyi birodalomban gyakorlatilag az Európa fogalom a Német-római Birodalom határáig terjed ki és az a határvidék, ami itt volt, mi gyakorlatilag Lengyelország, az akkori történelmi Magyarország területénél volt hozzávetőleg, ami tulajdonképpen határvidékként volt értelmezve, és az európai fejlődési mintában Európa nyugati, a Német-római Birodalom nyugati része értelmezte önmagát Európának. Ettől, amit tulajdonképpen már mondtam a történelmi fejlődés sajátosságaiban ezekben a régiókban nem alakult ki az Európa történeti fejlődésében például egy nagyon árnyalt és nagyon átfogó polgárság.
Tehát például Közép-Kelet-Európában, akár Lengyelországban, akár Csehországban, akár Magyarországon a kisnemesek aránya messze nagyobb volt nemesi privilégiumokkal rendelkezők aránya az össznépességben nagyobb volt, mint Nyugaton. Míg a polgárság aránya, a városság aránya messze kisebb volt a 16. században. Ennek van összetett történelmi oka. Tehát társadalmi fejlődésileg az a fajta polgári réteg, amely városok köznyékén egyfajta jogainak és lehetőségeinek öntudatában élő réteg sokkal nagyobb volt, mint Kelet-Európában a nemesi előjogait tudatosító és azt valamilyen szempontból, azzal pöffeszkedő kisnemesi réteg.
Tehát ilyen szempontból, a társadalmi szerkezet szempontjából másképpen alakult ez a fejlődés, és mondom, ennek a fajta polgáriasult rétegnek az öntudata, a joghoz való viszonya stb. másképpen működött. Tehát Nyugaton az intézményfejlődés, a társadalmi szerkezetnek az alakulása olyan irányt vettek, hogy ezek a fajta polgári öntudat, jogállamiság, jogok és intézmények kölcsönös kötelezettségek alapján működő polgári állam.
Ezek fokozatosan inkább Nyugaton fejlődtek ki és egy olyan típusú politikailag aktív réteg hamarabb jelent meg nyugaton, mint keleten. Ilyen szempontból Nyugat-Európának az európai fejlődési mintában meghatározó szerepe volt, míg Közép-Kelet-Európában ezek a minták hellyel, közzel megjelentek, erre vonatkozóan aszpirációk vannak, csak ezek nem tudtak kifutni különböző történeti formák mentén.
Tehát maga a jobbágyságnak a sokkal nehezebb sorsa, jobbágyságra épülő kisnemesség fejlődő városi polgárság helyett stb. Ezek mind olyan társadalomtörténeti súlyok, nehezékek, amelyek egyértelműen kihatottak a fejlődés irányaira és az európai fejlődési mint inkább az volt, ahol polgáriasult városi rétegek értékrendje szerződésre, egyértelmű jogviszonyokra, inkább egyértelmű jogviszonyokra, mint valamifajta feudális gőgre és felsőbbrendűségi tudatra alapuló társadalom viszonyrendszerére alapoztak.
– Napjainkban a sokszor kiélezett politikai helyzet miatt Közép-Európa, de főleg Nyugat-Európa felől rengeteg inger, információ ér minket, melyekkel előítéleteinket manipulálják, főleg az anyaországiakat a kormányok ellen, de egész Európát is Magyarország ellen. Hogyan hat ez a magyarok nemzetfogalmára, és ennek milyen hatásai lesznek a jövőre nézve?
– Egyrészt önmagában ez az egész Közép-Európa, mint tünetfogalom, mint probléma, ez egy érdekes dolog, gyakorlatilag Közép-Európa fejlődésében az előbbiekhez képest azért sokkal inkább a konvergencia elemek számítanak, Közép-Európában azért volt egy polgáriasult réteg, volt egy elképzelés és volt egy olyan irány, amelyik nyugat fejlődésében iránymutató volt. Ennek ellenére, ugyebár egyértelmű például az értékrend, értékstruktúrák mentén megjelenő politikai opciók mentén egy jelentősen elkülönülő nyugat volt.
Tehát gyakorlatilag az itteni politikai döntések, akár Lengyelországról, akár Magyarországról, akár más típusú államokról beszélünk, nem kötelezően csak Magyarországról, ezek valamilyen értelemben véve tartalmilag eltérőek attól amit nyugat elvárt volna, hogy komfort viselkedés legyen a nyugat-európai logikák és értékek mentén.
Alapvetően az, hogy Magyarország politikailag perifériára szorul, én mindenekelőtt sokkal inkább politikai játéknak látom, alapvetően a mainstream Európa politikai normaként akarja definiálni magát, és ez a mainstream Európa tulajdonképpen abba az irányba megy el, amit az Európai Egyesült Államoknak nevezhetünk. Gyakorlatilag a nemzetállami feladások irányába. Míg a periféria Európa, amely tulajdonképpen az Európai Unió szempontjából a mostani Közép-Kelet-Európának egy jórésze az államoknak ide tartoznak.
A periféria Európa nem valamiféle történelmi nosztalgiából nem akarja feladni állami szuverenitást és átmenni egy államszervezeti szempontból olyan állammá, amelyben sokkal nagyobb a dominancia, gyakorlatilag azért, mert a központ és periféria rendszerének nincsenek garanciái arra, hogy a periférikus helyzetét feltudná számolni. Itt azért egy klasszikus centrum periféria feszültség is rátevődik erre, tulajdonképpen a gazdasági fejlődés során.
Tehát nem csupán egy eltérő értékrendbeli különbség alakult ki, hanem ez a fajta centrum periféria hierarchizálódás, ahol a periféria nem csak földrajzi értelemben határvidék, hanem gazdasági fejlődés értelmében is és amelyben nem látja magát biztosítottnak, hogy ez a fajta határvidékből fakadóan valamifajta előnyökre tehetne szert és úgy látja, hogy magasabb, de integrált Európai Unió az tulajdonképpen a centrum javát, a centrumot és a centrum államokat, a centrum térségeket erősítené meg. Míg a periféria tulajdonképpen addig tud helyzetben lenni, amíg a periférikus helyzetéből tud valamiféle előnyt kovácsolni.
Tehát például, hogy átmeneti régióként hogyan tud működni. Én azt látom, hogy itt sokkal inkább arról szól az egymásnak feszülés, hogy ,,lemaradott és inliberális demokráciák vannak itt ezen a keleten”, hanem tulajdonképpen ezen a vad keleten olyan típusú államok vannak, amelyek úgy látják, hogy a centrum előnyére hathat egy nagyobb integráció és a perifériának a fejlődési perspektíváit tulajdonképpen inkább hátráltatná.
Míg a centrum nagyobb integrációra törekszik, a periféria próbál ellenállni ennek, és akkor tulajdonképpen ezekben ilyen fegyelmezési technikákat látok a központ részéről, amelyben a perifériát hallgatásra próbálja ,,kényszeríteni”, fegyelmezni próbálja.
2023
– Igen, az előbbi, és én ragaszkodok ehhez az Európa három történeti régiójának a megközelítéséhez. Eléggé pontosan követi azokat az államhatárokat, amelyeket ismerünk, ez a fajta közép-európaiságnak a része, és persze a közép-európaiság egy jogi hagyomány, egy mentalitási hagyomány, amely megnyilvánul a különböző intézményekben, különböző tradíciókban.
Nyilvánvaló, hogy valaki aki itt nőtt fel, ebben a régióban, egy magyar ember, aki Angliában él valamilyen értelemben ugyanolyan közép-európai, mint egy lengyel, aki Londonban él, hisz az intézményekhez való viszonya szempontjából, más szempontokból hasonló történelmi tapasztalatok mentén alakult ki egy valamilyen fajta sajátosság. Az már más kérdés, hogy ezeknek például egy londoni magyarnak vagy egy londoni lengyelnek a gyerekei közép-európaiak, hisz valószínűleg ez nem genetikai kérdés, hanem környezeti szocializációs kérdés.
De igen, a közép-európaiságnak van egy konkrét államtérségbeli meghatározhatósága, amely a mostani klasszikusan és politikailag Közép-Európaként értelmezett térségnek a határai mentén írható le és volt leírható például a második jobbágyság kialakulása, magyarán a jobbágyoknak a földhözkötöttsége, sokkal nehezebb sorsa versus nyugaton a jobbágyság intézményének, valamint valamilyen fajta racionálisan, jobban kiszámíthatóbb formájának, tehát ez a két eltérő irány alakulása.
Ez azt mondja tulajdonképpen Szűcs Jenő az Európa három történeti régiójában, ez megfelelt annak a határvonalnak, amelyet később a vasfüggönnyel húztak meg majdnem, megfelelt annak a határvonalnak, amelyet most Közép-Európának értelmezünk. Mondjuk Szűcs Jenőnek a cikke '89 előtt jelenik meg.
– Általánosan megállapítható, hogy az egyének szemében nincs kialakulva egy egységes kép Közép-Európáról. Az eltérő megközelítések között észre lehet-e venni azt a tendenciát, hogy az a személy mondja magát közép-európainak, aki nincs megelégedve helyzetével, de ennek ellenére érzi a fejlődés rögös útját?
– Hát igen is és nem is. Gyakorlatilag a közép-európaiságnak különböző jellegű…van egy szakmailag értelmezhető közép-európaiság. Tehát vitán felül én azt merem mondani, hogy igenis a közép-európaiságnak van egy nem spekulatív rendszere.
Az aki frusztrált, a nyugati fejlődési mintához kisebbrendűségi érzése van, valószínűleg a közép-európaiságot sokkal inkább tudja értelmezni, de, hogy egy nagyon aktuális kérdésben tudjam értelmezni, hát Kóbor Jánosnak a halálát a tegnap, hogyha megnézzük a különböző hozzászólásokat különböző fórumokon, akkor látható, hogy az Omega egy közép-európai tapasztalás volt és nagyon sokan azt hiszik, hogy a Scorpions , hogy tulajdonképpen az Omega lopta a Scorpions számot, s még a közép-európaiságban a lengyelek és a csehek, a szerbek között is, ettől függetlenül tudják, hogy ki volt az Omega.
Tehát a zenei fejlődés szempontjából eltudják helyezni ezt a dolgot. A közép-európaiságnak igenis volt egy olyan típusú tapasztalatisága, amelyik nem csak a frusztrációkra utal, a kelet-nyugat lejtőn valamifajta lemaradottság tapasztalására utal, hanem különböző történelmi mozzanatokban és pillanatokban kialakult valami. Az aztán más tál tészta, hogy különböző rétegek hogyan élik ezt meg, hogyan tudatosítják. Valószínűleg, és a migrációs irodalom azt mondja, hogy például a migráció kontextusában sokkal nagyobb mértékben döbbennek rá arra, hogy a közép-európai közösségi tudatra.
Tehát Londonban az emberek nagyobb eséllyel tudatos, és van ebben valami frusztrációs mechanizmus, hogy egyformán kezelnek, azt sem tudják kik vagyunk, de azért ugyanúgy lekezelnek. Tehát nyilvánvaló, hogy egy kisebbrendűségi tapasztalás, egy perifériás helyzet megtapasztalása nagyobb eséllyel felveti egy közép-európai sorsközösség öntudatosítását, felvállalását.
– Busa Ágnes Közép-Európát térként határozza meg, a tudósok viszont egy ,,Köztes-Európáról” is beszélnek és ide sorolják Romániát is. ,,Köztes-Európa annyit jelent, mint identitáskeresés, vívódás Kelet és Nyugat között, a történelem által rámért sorsát igyekszik elviselni és megfejteni, a Nyugat mintáját próbálja követni, viszont a politikai mentalitás Kelet fele irányul. Erdély minek nevezhető? Közép-Európának vagy Köztes-Európának? Vagy esetleg mindkettőnek?
– A Közép-Európa és Köztes-Európa fogalom rendszerét igazából önmagában mondom, az amit én próbálok történelmi értelmezésként felhasználni (Szűcs Jenő Köztes-Európa fogalmát használom). Ez a magyar fejlődési sajátosságok önértelmezése volt, amelyre például Bibó István rámutatott, hogy a magyar fejlődés nem egyedi. Bizonyos szempontokból az, mert nagy birodalmi aspirációi voltak Magyarországnak, míg a lehetőségei az európai köztességnek voltak az eszközei. Hát igen, Köztes-Európa vagyunk abból a szempontból, hogy ennek a térségnek a fejlődési lehetőségeit meghatározta a földrajzi behatároltság.
Tehát amíg Nyugat-Európa tudott gyarmatosítással terjeszkedni, ugyebár az atlanti óceánon keresztül, Földközi-tengeren keresztül, Oroszország tudott terjeszkedni a végtelen ázsiai sztyeppéken, akár távol-keleti irányba, gyakorlatilag ennek a térségnek a 18-19. században nem volt egy kifutási remekelési iránya és ilyen szempontból a földrajzi köztessége problémaként jelent meg. Tehát én a Közép- és a Köztes-Európa közötti megnevezést sokkal inkább úgy látnám, hogy különböző kontextusban használatos fogalmat nem látok a kettő között, jelentős különbségtételt, mondom Bibó István Köztes-Európát használt.
Közép-Európát mint a kelet- és a nyugati keresztyénség közötti sávvonalban elhelyezkedő saját fejlődési projektorját maga mögött tudó régiót értelmez Szűcs Jenő. De nem látok jelentős különbséget. Igen, Erdély egyértelműen ennek a Közép-Európának a része. Ne feledjük el, például a második jobbágyság kapcsán az ami kialakult, az a fajta társadalomfejlődési probléma, tehát Erdély sokkal inkább tipikus régiója ilyen szempontból az egész Köztes-Európának, történelmi régiója az egész Közép-Európának, mint bármelyik más.
Ennek a második fajta jobbágyságnak köze van a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkeléshez, az utána következő Verbőczy féle Tripartium (Házmaskönyvhöz), amely földhöz közti a jobbágyságot, amelyet a tipikus jogi kodifikáció a második jobbágyság kezdetének tett, tehát egy erősebb feudális megkötési rendszer, ami Köztes-Európára jellemző és tovább sorolhatnám, de alapvetően nagyon tipikus közép-európaiak vagyunk. Az, hogy közép-európa, vagy köztes-európai ez egy történelmi fejlődési fogalmat fedez magában és a kettőt szinonimaként használom én.
– A Közép-Európa fogalmat mindenki használja a közéletben és a tudományos szövegekben is. Közéleti és mindennapi szövegek egyszerűen úgy határozzák meg, hogy ,,Közép-Európa, Európának a kelet-, és a nyugat-európai része közé eső régiója, amelyhez bizonyos országok tartoznak, mások pedig nem”. Sok helyen úgy olvashatjuk, úgy találkozunk ezzel a fogalommal, hogy ,,Zwischen Europa”, ami annyit tesz, hogy Köztes-Európa, amely kb. 120 millió ember otthona a jól behatárolható Kelet és Nyugat között. Ez a Köztes-Európa nem egyeik meg Közép-Európa fogalmával. Köztes Európa azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyeket a németek és a keleti szlávok között találhatunk. Miért, vagy miből jött létre ez a kettős fogalmi párosítás? Mi váltotta ki? Miért volt szükség rá? Miért tekintjük ,,európaibbnak” azt a kultúrát, amely nyugatabbra helyezkedik el öreg kontinensünkön? Másszóval, mitől európaibb az Alpokon élő nép, földműves, mint a Visztula partján élő lengyel állatorvos?
– A kérdés első felére, a Közép-, és Köztes-Európa fogalmának a tisztázására azt hiszem az előbbiekben már válaszoltam. Egyrészt attól európaibb például, hogy gyakorlatilag határ régióként a történelmi Európa meghatározásban, ugyebár a Nagy Károlyi birodalomban gyakorlatilag az Európa fogalom a Német-római Birodalom határáig terjed ki és az a határvidék, ami itt volt, mi gyakorlatilag Lengyelország, az akkori történelmi Magyarország területénél volt hozzávetőleg, ami tulajdonképpen határvidékként volt értelmezve, és az európai fejlődési mintában Európa nyugati, a Német-római Birodalom nyugati része értelmezte önmagát Európának. Ettől, amit tulajdonképpen már mondtam a történelmi fejlődés sajátosságaiban ezekben a régiókban nem alakult ki az Európa történeti fejlődésében például egy nagyon árnyalt és nagyon átfogó polgárság.
Tehát például Közép-Kelet-Európában, akár Lengyelországban, akár Csehországban, akár Magyarországon a kisnemesek aránya messze nagyobb volt nemesi privilégiumokkal rendelkezők aránya az össznépességben nagyobb volt, mint Nyugaton. Míg a polgárság aránya, a városság aránya messze kisebb volt a 16. században. Ennek van összetett történelmi oka. Tehát társadalmi fejlődésileg az a fajta polgári réteg, amely városok köznyékén egyfajta jogainak és lehetőségeinek öntudatában élő réteg sokkal nagyobb volt, mint Kelet-Európában a nemesi előjogait tudatosító és azt valamilyen szempontból, azzal pöffeszkedő kisnemesi réteg.
Tehát ilyen szempontból, a társadalmi szerkezet szempontjából másképpen alakult ez a fejlődés, és mondom, ennek a fajta polgáriasult rétegnek az öntudata, a joghoz való viszonya stb. másképpen működött. Tehát Nyugaton az intézményfejlődés, a társadalmi szerkezetnek az alakulása olyan irányt vettek, hogy ezek a fajta polgári öntudat, jogállamiság, jogok és intézmények kölcsönös kötelezettségek alapján működő polgári állam.
Ezek fokozatosan inkább Nyugaton fejlődtek ki és egy olyan típusú politikailag aktív réteg hamarabb jelent meg nyugaton, mint keleten. Ilyen szempontból Nyugat-Európának az európai fejlődési mintában meghatározó szerepe volt, míg Közép-Kelet-Európában ezek a minták hellyel, közzel megjelentek, erre vonatkozóan aszpirációk vannak, csak ezek nem tudtak kifutni különböző történeti formák mentén.
Tehát maga a jobbágyságnak a sokkal nehezebb sorsa, jobbágyságra épülő kisnemesség fejlődő városi polgárság helyett stb. Ezek mind olyan társadalomtörténeti súlyok, nehezékek, amelyek egyértelműen kihatottak a fejlődés irányaira és az európai fejlődési mint inkább az volt, ahol polgáriasult városi rétegek értékrendje szerződésre, egyértelmű jogviszonyokra, inkább egyértelmű jogviszonyokra, mint valamifajta feudális gőgre és felsőbbrendűségi tudatra alapuló társadalom viszonyrendszerére alapoztak.
– Napjainkban a sokszor kiélezett politikai helyzet miatt Közép-Európa, de főleg Nyugat-Európa felől rengeteg inger, információ ér minket, melyekkel előítéleteinket manipulálják, főleg az anyaországiakat a kormányok ellen, de egész Európát is Magyarország ellen. Hogyan hat ez a magyarok nemzetfogalmára, és ennek milyen hatásai lesznek a jövőre nézve?
– Egyrészt önmagában ez az egész Közép-Európa, mint tünetfogalom, mint probléma, ez egy érdekes dolog, gyakorlatilag Közép-Európa fejlődésében az előbbiekhez képest azért sokkal inkább a konvergencia elemek számítanak, Közép-Európában azért volt egy polgáriasult réteg, volt egy elképzelés és volt egy olyan irány, amelyik nyugat fejlődésében iránymutató volt. Ennek ellenére, ugyebár egyértelmű például az értékrend, értékstruktúrák mentén megjelenő politikai opciók mentén egy jelentősen elkülönülő nyugat volt.
Tehát gyakorlatilag az itteni politikai döntések, akár Lengyelországról, akár Magyarországról, akár más típusú államokról beszélünk, nem kötelezően csak Magyarországról, ezek valamilyen értelemben véve tartalmilag eltérőek attól amit nyugat elvárt volna, hogy komfort viselkedés legyen a nyugat-európai logikák és értékek mentén.
Alapvetően az, hogy Magyarország politikailag perifériára szorul, én mindenekelőtt sokkal inkább politikai játéknak látom, alapvetően a mainstream Európa politikai normaként akarja definiálni magát, és ez a mainstream Európa tulajdonképpen abba az irányba megy el, amit az Európai Egyesült Államoknak nevezhetünk. Gyakorlatilag a nemzetállami feladások irányába. Míg a periféria Európa, amely tulajdonképpen az Európai Unió szempontjából a mostani Közép-Kelet-Európának egy jórésze az államoknak ide tartoznak.
A periféria Európa nem valamiféle történelmi nosztalgiából nem akarja feladni állami szuverenitást és átmenni egy államszervezeti szempontból olyan állammá, amelyben sokkal nagyobb a dominancia, gyakorlatilag azért, mert a központ és periféria rendszerének nincsenek garanciái arra, hogy a periférikus helyzetét feltudná számolni. Itt azért egy klasszikus centrum periféria feszültség is rátevődik erre, tulajdonképpen a gazdasági fejlődés során.
Tehát nem csupán egy eltérő értékrendbeli különbség alakult ki, hanem ez a fajta centrum periféria hierarchizálódás, ahol a periféria nem csak földrajzi értelemben határvidék, hanem gazdasági fejlődés értelmében is és amelyben nem látja magát biztosítottnak, hogy ez a fajta határvidékből fakadóan valamifajta előnyökre tehetne szert és úgy látja, hogy magasabb, de integrált Európai Unió az tulajdonképpen a centrum javát, a centrumot és a centrum államokat, a centrum térségeket erősítené meg. Míg a periféria tulajdonképpen addig tud helyzetben lenni, amíg a periférikus helyzetéből tud valamiféle előnyt kovácsolni.
Tehát például, hogy átmeneti régióként hogyan tud működni. Én azt látom, hogy itt sokkal inkább arról szól az egymásnak feszülés, hogy ,,lemaradott és inliberális demokráciák vannak itt ezen a keleten”, hanem tulajdonképpen ezen a vad keleten olyan típusú államok vannak, amelyek úgy látják, hogy a centrum előnyére hathat egy nagyobb integráció és a perifériának a fejlődési perspektíváit tulajdonképpen inkább hátráltatná.
Míg a centrum nagyobb integrációra törekszik, a periféria próbál ellenállni ennek, és akkor tulajdonképpen ezekben ilyen fegyelmezési technikákat látok a központ részéről, amelyben a perifériát hallgatásra próbálja ,,kényszeríteni”, fegyelmezni próbálja.
2023
Benedek Karola-Erzsébet, Cine Előd, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia,
Kiss Csilla-Boglárka, Szász Anett, Szász Anita Barbara, Józsa István
„ ...közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték... ”
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KÁLI KIRÁLY ISTVÁNT
Káli Király István író, a volt Mentor könyvkiadó igagatója a kolozsvári egyetem bölcsészkarának diákjaival beszélget.
|
Szász Anita Barbara:
-- Hogyan indult írói pályafutása?
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.
Fülöp Zsuzsanna:
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
Gáti Júlia:
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
Kiss Csilla-Boglárka:
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
Benedek Karola-Erzsebet:
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.
2017
-- Hogyan indult írói pályafutása?
--Szerelmes kamaszként kontár és dilettáns, romantikus versfaragó voltam. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való foglalatosság. Egyetemista koromban, mások részsikerein felbuzdulva, újra versírással próbálkoztam. Adott volt a lehetőség, az 1968-as nyugati diáklázadások következményeként enyhült a diktatúra nyomása, akkor ősszel megalapítottuk a Temes megyei magyar nyelvű pártlap mellékleteként a Diákszót, amelynek egyik szerkesztője lettem, a temesvári Ady Endre irodalmi körbe járogattam, egy verspályázaton néhány kis lírai szösszenettel III. díjat, s azzal 300 leit nyertem. Hurrá-érzés volt, az összeg pedig majdnem egy egész hónapi fenntartásomra elégséges. Prózaibb szövegpróbálkozásaimra Huszár Sándor, az Utunk ügyeletese egy évvel később azt írta, jól fogalmazok, de a lerágott csontot még a kutya sem igazán szereti. Értettem a szóból, elkedvetlenedtem, de aztán, belecsöppenve az élet sűrűjébe, ismét írnom kellett, ez volt a biztonsági szelep, amelyen kifújt a nyomás, amit a környezettemel szembeni értetlenségem gerjesztett. A szerencse is hozzám társult: 1973 októberében találkoztam gyermekkori barátommal, Vári Attilával, aki akkor már befutott írónak számított, megtudta, hogy írogatok, eljött hozzám, elolvasta a szövegeimet, a hóna alá kapta a paksamétát, elvitte az Utunkhoz, Hornyák Józsefhez. 1975 júliusától aztán szokatlan gyakorisággal meg is jelentek az addig írt novelláim a folyóiratban.
--Milyen szinten tükrözik az írásai a személyes tapasztalatait?
--A szövegeimben elkerülhetetlenül benne van nagy része annak, amit tapasztaltam, megéltem vagy a környezetemben élőkkel megtörtént. Soha nem is tudtam igazán elvonatkoztatni attól, ami az életemmel volt összefüggésben. Ha lett is volna elég tehetségem hozzá, nem tartottam számomra érdekesnek. Nem a magam képességeit próbálgattam az írással, hanem önmagamnak fogalmaztam meg a véleményemet arról, amit a világból megérthetek. Azért adtam közre, mert reméltem, hogy az másokat is érdekelhet.
--Milyen gondolatok jutnak eszébe gyerekkorára gondolva (esetleg visszaemlékezve)?
--Egy gyermekkor, ha nem sanyargatnak, nem okoznak gyakori fájdalmat, csak szép lehet. Az enyém is az volt, mindentől függetlenül. Játszhattam, tanulhattam, olvashattam, focizhattam, tele volt az életem, jóval és kevésbé jóval. Most csak az tűnik furcsának, hogy mennyi minden fért bele. Mintha akkoriban tovább tartott volna egy nap!
-- Mekkora befolyással voltak az ‘50-es évek az írásaira?
--Csak érett koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy annak a kornak milyen befolyása volt az életemre. Amikor egy ember benne van egy folyamatban, akkor nem gondol rá, hogy ez mit jelent, mivel jár. Benne van, és kész. Igazából csak az utóbbi időben érzem azoknak az éveknek a súlyát, amikor elhatároztam, hogy el kell döntenem, miért vagyok az, aki és az, ami. És ebből kiindulva megértettem, hogy minden, ami akkoriban közvetlenül velem, körülöttem vagy tőlem, az érzékeléseimtől függetlenül történt, meghatározója, de legalább befolyásolója volt a személyes sorsom, a személyiségem alakulásának.
Fülöp Zsuzsanna:
-- Milyen hatással volt az irodalmi orientációjára a második világháború? Mennyiben befolyásolta a témaválasztást, a stílust, a világnézetet?
--Nagyon sok olvasmányélményem volt ezzel kapcsolatban. Természetesen eleinte csak az ‘50-es, ‘60-as évek évek hozzáférhető szovjet irodalma, később a más megközelítésből született regények. Nekem ezzel kapcsolatban nem volt, nem lehetett olyan mondanivalóm, amely újdonságként hatott volna, hiszen nem tapasztaltam meg közvetlenül a borzalmait, pedig fájt minden, a háborúban elveszett élet, lerombolt érték. Néhány novellámban próbálkoztam egy másfajta megközelítéssel, de nem mertem belemélyedni, hiszen hamar megértettem, hogy ami az egyik félnek csodált hős, az a másiknak galád gyilkos, és fordítva. Csak a magamkeresés útján jtottam el odáig, hogy kiderüljön, lényegében minden szál, ami önmagamhoz vezethet, onnan, a második nagy világégésből bontható ki.
-- Ön szerint miért volt nehéz az íróknak/költőknek hazai elismerésre szert tenni a kommunizmus alatt? Hogyan befolyásolta a rendszer a művészetét?
--A válaszhoz először is tisztáznunk kell, kinek az elismerésére gondolunk: a rendszert meghatározókéra vagy az olvasókéra. Aki egy bizonyos szintig nem alkalmazkodott a rendhez, éppen csak annyira, hogy legalább megtűrtté váljon, nem juthatott el az olvasókig. Akármit gondolt, akárhogy is vélekedett egy író/költő, működtetnie kellett magában valamennyi öncenzúrát, használnia kellett az agyi ollót, ha közöltetni szerette volna, amit írt. Ez elkerülhetetlenül meghasonuláshoz vezetett, sokszor önmagunk, az értékeink részleges vagy teljes elárulásához. De tudnék ennél durvább példát is mondani, tételesen a rendszert másképpen is kiszolgálókról. Abban a korban, amikor a tényleges cenzúra olyan kiválóan működött, az olvasók jó része elvárta az írótól, hogy a sorai között egyéb is olvasható legyen, mint amit nyilvánvalóan leírt. A módszer alól én sem lehettem kivétel. Ha lehet valamennyire is művészetnek nevezni, amit és ahogyan én akkoriban írtam, ez szinte minden szövegemre jellemző volt. Csúszott át közlésre közülük néhány, ami az adott időben tabunak számított, s ez maga volt a csoda.
-- Gyerekként mit jelentett az ‘56- os év önnek?
--Egyet a gyerekkorom évei közül. Kilencéves voltam. Azon év szeptemberében utaztunk először a szüleimmel Magyarországra, akkor lett a 2. számú „Rangheț Iosif” fiúlíceumból Bolyai Farkas Középiskola, ahol én is tanultam aztán érettségiig, abban az évben kezdtem el, három év zongoratanulás után, hegedülni, akkor költöztünk egy nagyobbacska, kétszobás lakásba, amely egy olyan térre nyílt, ahol késő estig játszani lehetett a szomszéd házak velem egykorú gyermekeivel, akkor éreztem először igazán vonzalmat egy kedves, sötét hajú osztálytársam iránt, és október végén sokat hallgattam a szüleim mellett a Kossuth Rádiót, majd november 4-e után a Szabad Európát, de úgy sem értettem meg, miért kellett kivágni a szívét a lábától felakasztott ávósnak, ahogyan a forradalomról kiadott propaganda-brosúrában láttam, olvastam.
-- Mit gondol, érdemes-e magyar irodalmárkent Erdélybe / Magyarországra visszatérni?
--Erre a kérdésre nem tudok érdemben válaszolni. Aki nem ment el, annak nem kell visszatérnie. Én pedig nem mentem el. Sem ténylegesen, sem képletesen. De ha elmentem volna, és máshol leszek befutott irodalmár, a mostani viszonyok ismeretében valószínűleg soha nem térnék vissza. Kicsi lenne az esélye, hogy bekerüljek a magyar irodalmi kánonba. Még így is kétséges, hogy benne levőnek számítok, hogy soha el nem mentem.
Gáti Júlia:
-- A Mentor Kiadó egyik alapítója- és igazgatójaként, mit gondol, mi volt a kiadó megszűnésének oka?
--Utólag értékelve és elemezve egyértelmű: a minden áron való értékteremtés szenvedélyétől fűtött személyes meggondolatlanságom. Úgy éreztem, feltételek nélkül közkinccsé kell tenni mindent, ami írott érték, hiszen mások szorgalmas munkája, tudása és főleg jövőbeli tudás van benne. Közre kell adni, még akkor is, ha erre nincs megfelelő anyagi fedezet, hiszen ha az értelmiség nem kap teret a közlésre, elkedvetlenedik, márpedig értelmiség nélkül nincs közösség. Mert majd csak... Hát nem. Ha egy piculád van, a könyvkiadásban sem költhetsz tízet, arra számítva, hogy „majd csak...”
-- Milyen emlékei vannak gyermekkorából, a második világháború utáni időszakból? Hogy érzi, miben és mennyiben határozta meg ez a szellemi fejlődését?
--Mint említettem, én szépnek találtam a gyerekkoromat. Azokat a korlátokat, amelyeket a rendszer állított a tényleges fejlődésünk útjába, akkoriban nem érzékeltem. Most nyilvánvaló, hogy a tudásgyarapodásunkat egyoldalú információk irányították, s ezen még a vallásórák sem sokat változtathattak, de ha nincs alternatíva, abból merítesz jót és szépet, amit ismersz. Majdnem ösztönöddé válik, hogy hittel valld, amit gyermekként beléd sulykoltak. Akkor kerülsz bajba, amikor odaérsz, hogy a felnőtté válás folyamán a hallottak és a tények közötti ellentmondás főbekólint. Meghasonulsz, és más szemmel kezded figyelni, látni magadat és a környezetedet. És majdnem belegebedsz, amiért nem kiálthatod világgá, hogy rájöttél: alaposan átvertek. Sunyítani kényszerülsz, mert élned kell, és mert már felelősséget vállaltál a saját és mások, például a megszületett gyermekeid életéért is, pedig tudod, más, több és jobb is lehetnél.
-- Ha lenne lehetősége, újraindítaná a Mentor Kiadót? Mit gondol, miben lenne más a működése?
--Ez gyakorlatilag megtörtént. 2014 augusztusában bejegyeztettük, 2015-től elindítottuk a Mentor Könyvek Kiadót, amelynek a fiam a tulajdonosa, az ügyvezetője és, egyelőre, én vagyok a felelős kiadója. Az új kiadó a réginek szellemi örököse, a szerzőgárdánk, a szakmai közreműködők csapata is nagyjából azonos. De a heti egy könyv helyett most csak havi egyre futja a szellemi és anyagi erőnkből. És csak annak a kéziratnak a kiadását vállaljuk fel, amelyikre összegyűlt a szükséges anyagi fedezet.
-- Hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idejére? Milyen volt felnőni abban az időszakban?
--Érdekes volt az apám nyakában ülve felvonulni a zászló- és jelszódús május elsejéken, augusztus huszonharmadikákon és november hetedikéken, aztán már teher, amikor ez később kényszerré vált. De jó iskolába jártam, akkoriban még nem tudtam, hogy amit és ahogy ott tanulunk, az része egy régebbről átörökölt szellemiségnek. A pionírnyakknedőmet még minden nap kivasaltattam édesanyámmal, később az IMSZ-ben már sok dorgálást, intést kaptam, de nem a politikai dizidenciám miatt, hanem a kamaszos lázadások okán. Közben csapatban futballoztam, sokak szerint nem is rosszul, kórusban énekeltem, beleszerettem a színházba, minden hozzáférhető előadást megnéztem, válogatás nélkül elolvastam mindent, ami irodalomként a kezembe került. Nem volt alternatíva. Ezért nem is emlékszem kínzó hiányérzetre, s ha volt is, azt bizonyára csak a saját bátortalanságomnak, olykori magatehetetlenségemnek köszönhettem. A korlátok adottak voltak, s ez a helyzet a felnőtté válás folyamatában legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy megtanuljuk, azokon belül kell boldogulni, mert aki nekifut, beveri, aztán fájlalhatja a fejét. Nem hiszem, hogy ezt megalkuvásnak, netán gyávaságnak kellene nevezni.
Kiss Csilla-Boglárka:
-- Milyen út vezette a vegyészmérnöki szakmától az írói pályáig?
--Diákként még almodoztam arról, hogy jó szakember lehetek, hiszen erre készített fel a temesvári műegyetem. Kiváló és nem szakbarbár tanáraink voltak, többségükben nagy műveltségű emberek, akik szájából hihető volt, hogy előttünk a jövő. Gyakorló mérnökként aztán naponta megtapasztaltam, hogyan léteznek mellettem, körülöttem az emberek, miként teljesedik ki vagy inkább nem az anyagi és lelki életük. Sorstársaim voltak, minden örömükkel, bajukkal, olykor kínjaikkal ott lüktettek mellettem. Gyakran beleképzeltem magam a helyükbe. És nem állhattam meg szó nélkül, amit ők tapasztaltak, éreztek, s ami azokból az énemen átszűrődött. A tényleges szókimondásnak nem volt helye. Kitalálható példázatokban voltam kénytelen gondolkodni. Ehhez kellett az írás, mint eszköz.
-- Ha pár szóban kellene jellemeznie pályakezdő írásait, melyek lennének azok?
--Szerencsére legtöbbször nem tudtam nem őszinte lenni. És sikerült nem túlokoskodni, túlfontoskodni azt, ami lecsapódott bennem a tapasztalások nyomán. Nincs a szavaim hátterében mögöttes értelmezés, minden az, aminek látszik. Egy kor, egy társadalom alulnézetből. Úgy gondoltam, ha ez elfogadható, már nem a „lerágott csont” határozza meg a szövegeimet. Ha meg nem, úgyis mindegy.
-- Melyik műfaj áll önhöz közelebb, a líra vagy a próza?
--Szeretek verset olvasni. Írni is próbáltam, főleg életem derekán, amikor a kiadói munka miatt nem maradt szellemi energiám a hosszabb szövegek megírására. De a prózát közelebbinek érzem, ezért szívesebben is művelem. Az én szempontjaim, meglátásaim, érzelmeim jobban érvényesíthetők a próza eszközeivel.
-- Mit gondol, miben fejlődhetne a korunkbeli magyar nyelvű könyvkiadás?
--Egyszerűen lépést kell tartania a világgal, az igényekkel az írott értékek közkinccsé tétele érdekében. De főleg arra kell figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a kötelezően befektetendő anyagi áldozat és annak újjáteremtési lehetősége között ahhoz, hogy ezek az értékek minél könnyebben eljussanak az őket érdeklőkhöz, fogyasztókhoz. Ez Erdélyben a piac szűk tere, a potenciális értékkeresők szétszórtsága miatt is igen nehéz, körülményes. És ezt még tetőzi újabban az anyaországi piac fityiszt-mutatása bizonyos értékek terjesztését illetően. Márpedig hiába minden törekvés, ha egy könyv kiadására fordított anyagi és szellemi áldozat nem térül meg. Nem tudtam, nem tudok elég okos lenni az itteni bajok, nehézségek orvoslására. Ami odaát, a „nagy piacon” van, azt nem kommentálhatom. De félek, a kevesek monopolhelyzete elferdíti, rossz irányba kényszeríti a sokak értékrendjét.
Benedek Karola-Erzsebet:
-- Hogyan tudta egyeztetni a vegyészmérnöki életét az irodalommal?
--Amikor úgy éreztem, a robbanás veszélye fenyeget az elviselhetetlen belső nyomástól, meg kellett nyitnom a szelepet: írnom kellett. Erre késő este, éjszaka volt időm, a napi munka, a család zsibongásának elcsitulta után, legtöbbször az alvás kárára, hiszen a kötött üzemi munkaidő miatt kénytelen voltam korán kelni. Ez a nyolcvanas évek második feléig működgetett, aztán amikor a hatalom arra kényszerített, hogy a hatnapos munkahetet követően vasárnap is bejárjunk dolgozni – 1987-ben például ez 33 vasárnapot jelentett – már semmire nem maradt erőm. Attól kezdve a létfenntartás és az írás összeegyeztethetetlenné vált. A közelmúlt történései – három év aktív munka az RMDSZ hőskorában, majd huszonhárom év a kiadó vezetésében – aztán tovább távolítottak az írástól. Lényegében negyedszázadnyi szünet után tértem vissza hozzá, 2010-ben, amikor a Bíbor avagy Hórusz szeme címen 2012-ben megjelent regényem írásába belekezdtem.
-- Romániában milyen nehézségekkel jár a magyar könyvek kiadásáért való harc?
--Minden harcnak megvannak ugyan a maga jellegzetes nehézségei, de nem érzem úgy, hogy Erdélyben a magyar könyvek kiadásáért az utolsó negyedszázadban harcot kellett volna vívni. A múlt század nyolcvanas éveiben igen, és annak a kornak megvoltak a maga hősei, itt elsősorban Domokos Gézára, a Kriterion Kiadó akkori igazgatójára gondolok. De az 1989-es fordulatot követően már nem magáért a kiadásért kellett harcolni, hanem a kiadás feltételeinek megteremtéséért. A kilencvenes évek elején, amikor az olvasáséhség nyilvánvaló volt, sok kiadvány az értékesítés nyomán kitermelte a megjelenéséhez befektetett összeget. S ha nem, ott voltak az ilyen-olyan támogatások. Ezek ma is léteznek, de legjobb esetben is csak a kiadással járó tervezett veszteséget fedezik, semmi befektethető többletet nem, azt is csak akkor, ha a kiadó a megjelent valamennyi példányt értékesíti. A mai erdélyi magyar könyvkiadásban semmilyen alap az előre tervezéshez nem létezik, ezért minden újabb kiadvány megjelentetése esetleges. Az apró kivételek ez esetben is csak az általános helyzetet erősítik. És nem látok semmi esélyt a változásra, ha csak valami csoda folytán azok, akik a támogatásokat kezelik, a jövőre tekintve át nem értékelik a rendszert.
-- Mi regényeinek fő megihletése? (Válaszomat annak reményében fogalmaztam, hogy az érdekli, mi ihleti a regényeimet.)
--Szeretném remélni, hogy minden esteben az élet maga. Ez késztet odafigyelésre, gondolkodásra, elmélkedésre, töprengésre, indulatokra, érzelmekre, értékelésekre. Ez segít megkülönböztetni a szépet a csúftól, a jót a rossztól, a hasznost a haszontalantól, az értékest az értéktelentől. És van valami belső késztetés is, de lehet, egyenesen kényszer, ami a tapasztaltak és az átgondoltak kimondását szükségszerűvé teszi.
-- A nemzetközi könyvvásárok milyen arányban keltettek olvasói vágyat a romániai magyarok körében?
--A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásárt 1995-ben az akkor még létező, erős olvasói vágy szülte. Ehhez kellett az Erdélyben kiadott könyveknek minőségben utána igazodniuk. A könyvszakma képviselői közös elhatározással, a vásárra hozott, európai minőségű könyvek felmutatásával, maguknak állítottak mércét az elérendő minőség érdekében. Így kívántunk esztétikai igényt támasztani az olvasókban nem csak a tartalom, de a forma iránt is. Mire egy évtized elteltével sikerült felzárkózni a kívánt minőségi igényekhez, megcsappant az olvasói vágy, megváltoztak az olvasói szokások. A vásár is kicsit rutinszerűvé vált, fokozatosan csökkent iránta az érdeklődés. Ez engem személyesen elkeserített, majdhogynem kétségbeejtett. Szerencsére volt bennünk tisztánlátás és kellő erő ahhoz, hogy 2012-től kezdődően újítsunk – szemléletben, arculatban, tartalomban is –, ettől minden egyre érdekesebbé vált, ismét megnőtt az érdeklődés, vetélkedőkkel, programokkal felkeltettük a fiatal nemzedék figyelmét a könyvek iránt, a kínálat változatosabbá tételével sikerült közelebb jutni a nemzedéki és képzettségi sokrétűség jellemezte olvasóközösség igényvilágának kielégítéséhez. A tavalyi, 23. vásár ebből a szempontból minden eddiginél jobb, hasznosabb volt, s ez önmagában is reményt, bizakodást keltő a könyvek jövőjét illetően.
2017
Pócs Emőke, Bertalan Timea, Vadász-Benedek Miklós, Bangyán Réka
SZŐCS ISTVÁN KRITIKUS
A BABEȘ-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM DIÁKJAIVAL BESZÉLGET
Köszöntjük a 90 éves Szőcs Istvánt
Pócs Emőke:
-- Kezdjük onnan, hogy Ön a Monarchia idejében született, végigkövette a II. világháborút, majd később a kommunizmusban is élt, s megélte utána a rendszerváltást. Hogyan reflektál ön ezekre az időszakokra?
-- Nem tudom, hogy egyáltalán maguknak milyen elképzelései vannak ezekről a dolgokról, de tény az, hogy ennek a kérdésnek - noha ez egy nagy kérdés – ha jól tudom, akkor ennek Romániában nincs irodalma. Még Józsa sem írt semmit, pedig neki volt személyes tapasztalata is ilyen ügyekben. Nem lehet tudni, hogy mit képzelnek maguk, hogy hogy zajlottak le ezek a dolgok. Vagyis hogyan befolyásolta a politikai rendőrség az irodalmi szervek – tehát szerkesztőségek, könyvkiadók – munkáját. Erről szinte semmit sem lehet tudni. Megmondom, hogy miért. Ez olyan kérdés volt, amiről annak idején az érintettek maguk sem nem nagyon szívesen beszéltek, sőt sokszor úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag nem is volt mit beszélniük. Én a szerkesztőségi kollégáim közül mindössze kettőt-hármat tudnék megnevezni, akik a szóban forgó 50 év alatt (be voltak szervezve?)… Szerkesztőségi kollégáim közül a minket is érintő kérdésekről egy-két kollégával beszéltem, például Bözödi Györggyel. Egy kitűnő költő volt már a háború előtti rendszerben, és nagyon jó író volt, és tanulmányokat írt a székelyföldi munkásság életéről. Ennek következtében aztán a háború után egy pár évig volt bezárva, de mint azt egy versében megírta mai napig nem tudja, hogy tulajdonképpen miért. Na, mondjam el egy ilyen találkozásomat vele. Én akkor az Utunknál dolgoztam, ti. három helyen dolgoztam: először az Ifjúsági Kiadónál 51-től 57-ig, 57-től 68-ig az Utunk szerkesztőségében voltam rovatvezető, 69-től pedig az Előre c. bukaresti napilapnak voltam a Kolozsvárra kihelyezett szerkesztője. Tehát ezeken a három helyeken dolgoztam. Nem tudom, ismerték-e a mostani Helikon c. folyóiratnak az Utunk elődjét…
-- Igen.
-- Voltak például ilyen szokásai, hogy szerkesztett szilveszteri számokat, amelyek humorosak voltak. Ezek általában elég jók voltak. Nem azért mondom, mert egy párat én szerkesztettem, de különben is. Na egyszer egy szilveszter előtt megyek Bözödi Györgyhöz – nagyon jó humoros verseket írt -, hogy „Adj valami humoros anyagot a szilveszteri számra!”. „Tessék, ott a szekrény, nyisd ki az ajtót!” – mondta ő. Kinyitom az ajtót, és így kifolyt egy csomó kézirat a padló közepére. Na mondom „ezekkel én mit csináljak most?”. Azt mondja „érdekes… a Securitate azonnal megkapta, hogy mi érdekli őt. Te miért nem kapod?”. Mondom „hát lehet, hogy a Securitate otthonosabb a te lakásodban, mint én. S akkor elkezdtünk erről beszélni, és mondta, hogy sokáig keresték a lakásban a mikrofont, amivel őket lehallgatják. Nem kapták, csak később jöttek rá, hogy a szomszéd lakónál a falra van tapasztva pontosan Gyurka bácsi ágyának a fejénél. Hát azt mondja „amikor ezt megtudtuk, akkor már nagyon vigyáztunk, hogy miről beszélünk. Csak közömbös dolgokról beszélgettünk. De ez nem számított. Csak az számított, amit addig mondtunk. És amikor bevittek aztán minket, elővették a felvételeket.” És volt egy nagyon jó mondása: „Tudod milyen rémes, amikor te ott bent hallod, hogy miket mondtál?” Hát én mondtam, hogy el tudom képzelni, hogy kellemetlen volt. Őt aztán akkor végül is kihúzták a szószból, mert semmi olyasmit nem mondott, amit nem mondott volna bárki más, vagy amivel érdemes lett volna a nyilvánosság elé állni. Bözödi különben egy nagyon jóhumorú, sőt, cinikus ember volt. Nagyon jók ezek a rövid versek, de vannak nagyon szép versei is, amiről azt hitték a szocializmus idején, hogy akkor írták, holott azelőtt húsz évvel íródtak. Na ő volt Gyurka bácsi.
Még egyszer, kétszer az Utunknál az egyik főszerkesztőmmel, Földes Lászlóval beszélgettünk azokról a dolgokról, amikor egyik idősebb írónkat, akit eredetileg Daday Lórándnak hívtak, de aztán Székely Mózes és más néven közölt különböző elbeszéléseket. Följelentették, hogy a magyar ifjúságot el akarja riasztani a szocializmustól. Egy olyan írásról volt szó, hogy egy traktorista bement a borbélyhoz, és a traktort kint hagyta a borbélyüzlet előtt. Jöttek valami gyerekek, fölmásztak a traktorra és ott piszkáltak. Erre az illető traktorista fölugrott, és úgy szappanosan kiment, és lekergette a gyerekeket a traktorról. Na most már ennek az esetnek a kapcsán egy lapban megjelent egy cikk, amelynek az volt a címe, hogy Ideológiai csempészárú az Utunk hasábjain. Amikor ezt a traktoristát, mint egy fenevad mutatják be, aki olyan szappanosan kimegy az utcára és úgy üvöltözik, ez a munkásosztály meggyalázása. Az egész történet pedig nem más, mint az ifjúság elriasztása a mezőgazdaság gépesítésétől. Na most már ezt a cikket egy kezdő újságírónő írta alá a mezőgazdasági rovattól, de valójában nem ő írta a cikket, hanem egy Pál Árpád (?) és egy Halász Anna nevű kollégáim. Biztos hallottak róluk. Mind a kettő nagyon tevékeny tagja volt az Előre szerkesztőségének, Halász Anna főleg színkritikus volt. Ők írták a cikket, de azt már nem vállalták, hogy aláírják. Ez a fiatal (cunci) lány pedig boldogan vállalta, hogy a neve már megjelenhet a lapban. Na most már mit kell tudni? Itten ez a cikk tulajdonképpen nem Daday Lóránd, illetve Székely Mózes ellen ment ki, hanem a főszerkesztő – Gál Gábor ellen. Gál Gábor egy régi kommunista volt, már az 1919-s kommünben is részt vett, mint népbiztos, onnan menekült át majd Romániában. A régi Korunknak volt titkos munkatásra, és természetesen mint ilyen kéretlen-kelletlen jó kapcsolatban volt a politikai rendőrséggel is. De hagyták, hogy működjön, működött. És akkor az ötvenes évek elején az irodalmon belül voltak állandó intrikák különböző pozíciókért, főleg a főszerkesztői pozíciók voltak értékesek. Gál Gábort meg akarták fúrni, mint ahogy ez aztán sikerült is éppen ennek az ügynek a kapcsán, holott Gál Gábornak még a felesége is bedolgozott a Secunak. Mégis sikerült megfúrni, és ez a Székely Mózes – pontosabban Daday Lóránd - egy pár hónapig letartóztatásban is volt a dézsi Securitatén. Ő Dézsen volt tanár. Elég durván bántak vele, de minden esetre a Kolozsvári Írószövetség is Földes Lászlóval az élen közbenjárt, és hamar kiengedték. Sajnos őneki volták már a két világháború között is voltak ilyen letartóztatásos börtönügyei. Nagyon megviselte ez a dolog, és nemsokára rá meg is halt.
Ezt a kérdést rendesen senki soha fel nem dolgozta. Volt valamilyen Ida, most nem jut eszembe. Egy brassói újságírónő, aki írt erről tanulmányt. Aztán a feleségem is írt valamit a Remény című lapban, ami talán még meg sem jelent. Na szóval minden esetre ez egy nagyon tragikus dolog volt, mert ez a Daday Lóránd egy nagyon tehetséges ember volt. Igaz, hogy írt gyenge dolgokat is, de van két regénye, amit Székely Mózes név alatt jelentetett meg. Különben ha nem tudnák, Székely Mózes egy erdélyi fejedelem volt nagyon rövid ideig a Basta-korszakban. Azért vette fel ő a Székely Mózes nevet. Az egyik regénye ez a Csütörtök. Egy nagyon jó regény. Erdélyi első világháborús román megtámadását és megszállását, aztán a román megszállás első éveit írja le egészen a grivicai lázadásig. Nagyon jó a könyv, de hiába volt teljesen baloldali a könyvnek az egyik szereplője, vagyis a főhős szerelme egy orosz trovszkista nő volt, aki rosszakat mondott Sztálinról: hogy Sztálin, a tervgazdálkodás piszkegombjáért eladta a világforradalmat. Ilyet akkoriban nem lehetett leírni, mert hát tudjuk Sztálin és a trovszkisták viszonyát. Nem tudom, hogy maguk tudják-e, de ez kegyetlen viszony volt. Szóval egyetlenegy fél sem volt, aki merte volna maradéktalanul a magáénak vállalni. Ti. ennek a Csütörtöknek a főhőse egy magyar fiatalember lett, akiből aztán később román újságíró lett.
A másik könyve, amiért be volt tulajdonképpen a régi román világba zárva és elítélve a Zátony című regény volt. Ez egy kutyának az emlékiratai, aminek nem tudom, ha tudják, milyen analógiája van a világirodalomban. Etienne Hoffmann-nak híres könyve (fantasztikus író és meseíró) van egy Murr kandúr emlékiratai, ahol egy macska a gazdája emlékiratainak a hátára írja a sajátját. Aztán ezek a lapok összekeverednek, és különböző bonyodalmak támadnak. Lehet, hogy innen vette az ötletet Daday, mert mondom, az ötlet nagyon hasonlít, de a tartalma egészen más, az első világháború utáni román megszállást és az azzal kapcsolatos törvénytelenségeket írja le. Akkor el is ítélték nem tudom hány hónapra, azt nem ülte le mind, de sok baja volt neki a hatóságokkal. Mint ahogy a négy év alatt az ún. bécsi döntéskorszakában is volt. Szóval ezen kívül most én hirtelen nem tudok magunknak olyan más írót megnevezni, akinek nyíltan problémái voltak a politikai rendőrséggel. Hát a valóságban azt hiszem, mindenkinek voltak.
Kolozsváron az ötvenes évek elején volt egy középiskolás csoport letartóztatva, akik Veress Zoltán meseíró(val álltak kapcsolatban?). Ebben a társaságban volt Bodor Ádám, most Magyarországon van. Van róla két szőrnyű festményem, mert egy szőrnyű ember volt, arról is majd beszélünk. Ezek azonban akkora, mikor én elkezdtem működni már jöttek kifele a börtönből.
Na most már kell tudni maguknak valamit az elvtárs felesége címszó alatt. Ti. a kommunista rendszerben az ilyen kényelmes és úgyszólván semmit nem igénylő posztokra mind a jobb elvtársak feleségeit nevezték ki (pl. az Irodalmi Könyvkiadónak ez a Fenyvesiné is egy ilyen valami nagy kádernek a felesége volt). De elmondom, hogy az Ifjúság Kiadónál, amikor én odakerültem 51-ben, mi volt a helyzet. 55-ben az Ifjúsági Kiadó, ami az UTM igazgatása alatt állot, elhatározta, hogy nemcsak politikai brosúrákat fog kiadni, mint addig, hanem irodalmat is.
Második hanganyag
Bertalan Timea:
… Bekerültem az ifjúsági kiadóhoz, mint aki akkor végeztem az egyetemet, ’51-ben, és a szovjet pedagógia szellemében államvizsgáztam, ami különben is … (0:16) volt, mert ez a szovjet pedagógia és lélektan, a Pavlov-féle lélektan nagyon hasonlított az amerikaira, a bihéviorizmushoz, és ezekhez a dolgokhoz, bár itt kellett szidni a bihéviorizmust. Valahol Pavlov egyszer azt írta, hogy ha van nyugati irányzat, amely közel áll hozzám, az a magyaruras viselkedéstan. Ezzel a kifejezéssel fordítottuk, hogy viselkedéstan. Szóval elhatároztuk, hogy adunk ki magyar képeskönyveket gyerekeknek, aztán magyar népmeséket, aztán a világirodalom nagy meseirodalmával kezdve Andersentől Hoffmannig, és aztán indítunk egy tanulókönyvtáras sorozatot, ahol Tolsztojtól kezdve (nem tudom) Balzacig adtunk ki ifjúságnak való kitűnő könyveket. Nagyon szép volt ez a sorozatunk. Igen ám, de kik? Én a kiadónál amikor odakerültem, egy szerkesztőt találtam, egy Szász Béla nevűt, aki eredetileg szabóinas volt. Később a kommunista ifjúsági szövetség aktivistája. Mikor az megszűnt, és megalakult az UTV, akkor odatették őt az UTV-nak a művelődési rovatához, hogy a magyar szerkesztőséget szervezze meg. Amikor odakerültem (na, most képzelje el) a főnöknő egy bizonyos Zibán Manci (a neveket ne írják le, legfeljebb a keresztnevét), egy varrónő volt. Formálisan volt ő a főszerkesztő, mert nagyon műveletlen volt, hanem a férje egy országos szervezetnek volt a kárerese. (Na, most szóval menjünk tovább). Volt egy művészeti tanácsadónk, egy bizonyos bácsi, aki azelőtt hosszú éveken át a moszkvai szovjet rádióállomás, orosz rádióállomás román nyelvű szerkesztőségének volt a tagja. Később egy unokaöccse itt, Romániában miniszterelnök lett, már a rendszerváltozás után (nem jut eszembe a neve, lehet, hogy valami Romulus, nem tudom, ki volt itt egy ilyen Romulus nevű miniszterelnök), na és a többiek. Az egyik korrektor lánynak, Rebekának a férje őrnagy a Securitaten. A másiknak, Áginak a férje, az úgynevezett tróger vajda, a kémelhárításnál dolgozott. Különben egy aranyos pofa volt. A gépírókisasszonynak a férje százados volt a határőrségnél. Engem beépítenek egy ilyen vonalas társaságban? Hát, én voltam ottan a félénk, ártatlan bárány, és ezek voltak az ideológiai hatalom. De ezenkívül volt egy másik dolog. Alá volt rendelve: volt egy kolozsvári fiókszerkesztőségünk azért, mert sok munkatárs kolozsvári volt, és főleg az itten nyomdával dolgoztattunk, meg a váradival, mert Bukarestben csak román szedők voltak, és szörnyű szövegeket szedtek nekünk. Szóval itten én bekerülök egy ilyen társaságba. Mindenkinek hozzám képest félelmetes összeköttetései vannak, ugye. A legérdekesebb az volt, a kolozsvári fiókszerkesztőségbe volt két nő. Az egyik egy Gál Manci nevű nő, aki az akkori rektornak, Gál Ernőnek volt az ideiglenes felesége. Eredetileg …művész (5:45) volt és óvónő, a férje egyetemi tanárt csinált belőle. A másik pedig egy roppant érdekes személyiség: Kertész néni. Ennek a Kertész néninek a férje egy illegálista vezető volt már a háború előtt. Emiatt ő 38-tól Moszkvában egy otthonban lakott sok más ilyen menekülttel (asszem, ilyesmiről nem is hallottak), akiknek a férje itthon nagy illegálista páter volt, de ők, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az itteni rendőrségen, Moszkvában laktak egy otthonban. Nagyon sok mindennel megismerkedett, többek között …val (6:46), a cseh kommunista párt főnökével. …ra (6:52) is emlékezett, hogy milyen kék pizsamája volt. Az ő férjét pedig itt a magyar csendőrök úgy megverték, hogy egész életére megbénult. Aztán egy éjszaka megszöktették a társai, egy pokrócon áthúzták Romániába. Na, mikor beértek az oroszok, annakidején ezt mindig megszoktuk, hogy úgy nevezzük, hogy a rendszerváltozás után, de miután azóta még egy rendszerváltozás volt, most már nem lehet. Akkor bejöttek az oroszok, hát, ez a Kertész elvtárs kapott egy gyönyörű lakást a feleségével együtt, aki hazajött Moszkvából. A Majális utcában van, pont szemben a Petőfi utca bejáratával, és kapott egy ápolónőt, aki éjjel-nappal ápolta, mert mondom, hogy mozgásképtelen volt, de szellemileg ép. És Kertész néni, miután ő is egy ügyesebb asszony volt, hát gyakran én mentem el a kéziratokért, amit elhozott a nyomdából, vagy elvitt nem tudom, a postára, hogy ugye ne mászkáljon annyit, és így bejáratos lettem hozzájuk a lakásba, aminek az volt az érdekessége, hogy sok régi illegális elvtárs, valamint Bukarestből fontos elvtársak és elvtársnők gyakran találkoztak ott. Én is megismerkedtem ott egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel, akik nem tudom, a két szikó közül Lőrincnek vagy Ferencnek (hallották a neveket, nem?) – nagy illegálista vezetők voltak Váradon –, valamelyiknek a lányát vette feleségül. Ez a fiatalember nagyon érdeklődő volt, amikor megtudta, hogy 48 és 54 között több barátomat is a Securitate letartóztatta, méghozzá összesen négyszer, és minden egyes alkalommal annyira ítélték, amennyi időt töltöttek vizsgálati fogságban. Ezeket kollegiális irigység folytán tartóztattak le, mert akkor volt itt egy Pataki Bálint nevű tanársegéd a magyar szakon, az egy szörnyű balesetben – a tengerparton fölrobbant a gyorsfőzője – meghalt, és akkor … (10:06) kilátásba helyezte, hogy Bustya Endrét, aki nekem iskolatársam volt első elemitől, őt fogja előbb gyakornoknak, és aztán tanársegédnek kineveztetni. Ne, ekkor négy évfolyamtársa, akik közül kettőt is Kovács Ferencnek hívtak, volt egy hosszú Kovács Ferenc és egy kurta Kovács Ferenc, aztán volt az Igazság főszerkesztőjének a felesége, a negyedik, az is valami gyakornok volt az egyetemen, valami Manci. Szörnyű dolgokkal följelentették. Hogy a feljelentések színvonaláról beszéljek, csak egyet mondok. Mikor a negyedik letartóztatása után ez a Bustya Bandi a brassói hadbíróság elé került, az elnök lapozgatta az iratcsomóját ott a tárgyaláson, és egyszer csak az kérdi: maga miért írta alá ezt a sok hülyeséget? Erre Bustya azt mondja: az őrnagy úr is aláírta volna. Na, itt aztán, itt lezáródott a tárgyalásnak ez a menete, őt szabadlábra helyezték. Dobri Andorról hallottak? Ő a négy év alatt az erdélyi cserkészkerületnek volt a vezető tisztje, különben református pap. Na, ez a Dobri itt volt református lelkész, az ilyesmikért zárták be, hogy rágalmazta a Szovjetuniót. Például egyszer megkérdezték, hogy a hadifogságban hol dolgozott, és mondta, hogy nem tudom melyik városban egy színháznál. Azt mondja: mit csináltál te a színháznál? Lapátoltam a tetejéről a havat, hogy ne szakadjon be a tető. Ez volt az egyik rágalmazás. A másik pedig, hogy elmesélt egy isteni történetet, hogy egy alkalommal, mikor a fogolytáborban úrvacsorát akart osztani, és nem kaptak az egész tartományban egy korty bort, a láger parancsnoka, egy kozák ezredes hogy oldotta meg a dolgot, aki hozott egy harminc literes … (13:10) vodkát. Ez is rágalmazás volt. (Na, ha lesz időnk, ezt még elmondom, mert jópofa történet.) Szóval ilyen perek voltak ezek, és ezért ezek az emberek szenvedtek éveken keresztül. Na, most akkor mondom ezt ennek a fiatal nőnek (?), mindezt elmeséltem, nagyon érdekelte őt, és még hasonló ismerőseim, hogy milyen történeteket tudok a Securól, elmeséltem neki.
-- A szerkesztőségben érte-e önöket olyan kérés, hogy propagandaszövegeket adjanak ki?
Nem a szerkesztőségben meséltem, hanem Kertészéknek a lakásán. Ezután ez volt, 54-55-ben. 57-ben fölhívatnak előbb a néptanácsra, onnan áthívatnak a Securitatera, hogy a … (14:34) a 6 szám alatt az ifjúsági kiadó szerkesztősége az állami irodalmi kiadó szerkesztőségével együtt, azelőtt pedig a Világosságnak volt ott a szerkesztősége, még azelőtt valami baloldali dolog, és Kun Béla itt sikkasztott. Arról majd külön beszélhetünk. Kun Béla tudják, ki volt. Na, itt volt neki egy nagy sikkasztása, ebben a 6 szám alatt. Szóval ennek a szerkesztőségnek tisztázni kell a tulajdonjogát. Mert nincs tisztázva, hogy annyi tulajdonosa volt az évek folyamán, és elmennek a néptanácsra, ott azonban van egy … (15:30) fiatalember, hogy nem itt van a tárgyalás, hanem a Securitaten. Beültünk egy …ba (15:36), mai napig emlékszem a rendszámára: 5794 volt. Elmegyünk a Securitatera, bevezetnek egy szobába, ahol ott ült egy pár szekus, akik közül kettőt már ismertem. Az egyiket onnan, hogy ő ellenőrizte a kolozsvári magyar szerkesztőséget havonta-kéthavonta, például, hogy az írógépeket nem tudja-e idegen használni, hogy be vannak-e zárva, amikor elmegyünk, hogy a cenzúra, vagyis ahogy akkor nevezték, a sajtóigazgatóság utasításai el vannak-e zárva és idegenek. Szóval nevezzük …nak (16:30), volt ez a főhadnagy, és egy másik főhadnagy, akit onnan ismertem, hogy azelőtt néhány nappal a szomszédból letartóztattak egy Bogdan Liviu nevű román orvost, és a házkutatásra én és egy másik szomszéd voltunk áthívva tanúnak. Az vezette, ez a másik, a házkutatást. És mindjárt volt két ismerős. Mondták, hogy kint várni kell, mert az elvtársak bent éppen gyűléseznek. És ideadtak nekem egy írást, amiben én vállalom, hogy ha bármi törvénytelenség, államellenes cselekedet jut tudomásomra, azt én a Securitate-val közlöm. Ezzel még nem volt baj, csak a végén az volt, hogy méghozzá ilyen s ilyen álnév alatt. Mondtam, hogy ha valamit közlök, azért én vállalom a felelősséget. … (17:45) Hát, nem írtam alá. Egyszer csak jönnek a belső szobába, ezek bekísérnek, hogy várnak az elvtársak. Hát, ott volt az az én fiatal barátom, aki engem annyit faggatott a Securitate-s ügyektől tábornoki egyenruhában, csizmában, szétvetett lábakkal hátradőlt az íróasztalnak, és mögötte legalább hat-hét ezredes és alezredes csupa arany gallérral. S erre a pasas megszólal nevetve, na jó, hogy itt vagyok én, aki annyira szeretem az őszinteséget, ők nekem alkalmat akarnak adni, hogy őszintén bármiről bármit tudok, azt nekik elmondjam. Hát, mondom, el van intézve, de miért kell ezt álnéven csinálni? Mert, azt mondja a pasas, hogy minden foglalkozásnak megvannak a maga műfogásai. A titkos szolgálatoknak ez az egyik műfogása, hogy senkise szerepel a saját nevén. Mint ahogy később megtudtam, ez annyira igaz volt, hogy a hivatalosan megyei vagy tartományi parancsnoknak kinevezett tábornok nem volt a parancsnok, hanem egy másik ezredes, amiről legfeljebb ötön tudtak az egész tiszti karból. Azonkívül ezek a megyei és városi Securitate-k egymással nem érintkezhettek, csak a bukaresti központon keresztül. Úgy, hogy például a kolozsvári Securitate nem tudhatta, hogy kik a vásárhelyi Secunak az emberei, és viszont, a vásárhelyiek nem tudhatták, hogy kik a kolozsvárinak. Ennek folytán és vásárhelyen többször voltam támadásnak is kitéve. Na, szóval, summa summarum, a végén aláírtam ezt a vacakot, de meg kell mondjam, hogy nagyon szerencsés voltam, mert soha senkit nem kellett feljelentenem, mert az ismerőseimnek nem volt géppisztolya, nem volt titkos rádióleadója, nem volt titkos nyomdája, nem kémkedtek az Amerikai Egyesült Államok számára. De több embert kiszedtem olyan vád alól, amiért börtönbe került volna. Az egyik volt egy Nemes István nevű ügyvéd, aki cikkeket is írt, és egy szép nap azért vádolták, hogy 1944 szeptemberében, amikor a magyarok bevonultak Tordára, akkor románellenes gyűlölködő cikkeket írt. … (21:28) hogy ez annyira nem igaz, és fölhoztam egy pár cikkét, amelyekben figyelmezteti a honvédeket, hogy nehogy személyes okokból valami bosszúakcióhoz folyamodjanak a román lakossággal szemben, mindenkivel szemben úgy viselkedjenek, mintha a saját szülei vagy testvérei volnának. Szóval ilyen cikkeket írt, és mégis úgy jelentették föl. Úgyhogy ez a pasas ezzel megszabadult. A másik pedig, volt egy Ágoston Vilmos, fiatal író, aztán elment Magyarországra. Őt följelentették, az egyik feljelentő Nagy István író volt, hogy december elsején itt az egyetemen az irodalmi körben egy olyan novellát olvasott fel, ami arról szólt, hogy a négerek meghódítják a világot, és a fehéreket arra kényszerítik, hogy az ő szórakozásukra táncoljanak – mondja az írás. És följelentették, egyrészt Nagy István, másrészt egy diák, hogy ezt azért olvasta föl december elsején, az egyesülés ünnepén, mert itten a négerekkel a románokat akarta jellemezni, a fehérekkel pedig a magyarokat. Hogy ez a románság elnyomását ábrázolja, és a magyarság kigúnyolását. Na, én erre írtam egy referátumot, amiben megírtam, hogy ez egy ismert, nemzetközi akadémia, a négerek világuralomra jutása… (Gyorsan elmondjam a történetet?)
Vadász-Benedek Miklós:
Sz.I. -- A fehér elvtársak kérdik az embereket, hogy hát most mi bajotok? Miért vagytok most olyan dühösek? Miért lázongtok, hiszen legyőztük a fehéreket. S erre az emberek azt mondják, igen, de a fehérek alatt vasárnap még húst is ettünk. Na, jön a következő sztáció, a vörös elvtársakat fölváltják a sárga elvtársak és akkor azok jönnek megint a parasztoknak, hogy hát most mit elégedetlenkedtek? Hát megszabadítottunk benneteket a vörös elvtársaktól. Erre mondják a parasztok: igen, de a vörös elvtársak alatt még ettünk. Akkor jönnek a fekete elvtársak, a sárga elvtársak után. S azt mondják, hogy hát megint lázongtok? Hát nem örvendtek, hogy a sárga elvtársaktól megszabadultatok? Erre a parasztok azt mondják: hogy igen, de a sárga elvtársak alatt még nem minket ettek. Na, szóval ezt az őrnagy elvtárs, akinek előadtam, nagyon szívta a fogát, de végül is bevette a jelentésbe. ? is volt tárgyalása és fölmentették. Utána elment Magyarországra, nagy hetykén szerepelt, aztán nem tudom merre, de elsüllyedt. Na, Bodor Ádámmal is volt annyi esetem. Ez a Bodor Ádám egy nagyon sötét alak. Kért útlevelet külföldre és jött a szekus hozzá, hogy vajon meg lehet neki adni az útlevelet, nem fogja ez külföldön románellenes ellenpolitikát folytatni? Mondom, hogy szó sincs róla, ez csak a saját érdekeit nézi, csakis azzal törődik, és semmi érzelmi kötődése semmiféle közösséghez nincs, csak a saját karrierjéhez. Erre a szekus azt mondja: sajnos ez igaz, ismerte ő is. Úgy jártam vele, festettem róla egy arcképet, amit jelenleg egy bukaresti nőnél vannak, a bukaresti egyetem magyar tanszékén valami lektor, nem jut eszembe a nőnek a neve. Ez szerelmes volt Bodor Ádámba, elcsalta tőlem a képeket. Egyszer ennek a (Velasta?) nevű úszóbajnoknak itt volt az anyja nálam, nézi a Bodor Ádám festményét. Tessék mondani ez ugye ez az illető egy nagyon rosszindulatú ember? Hát igen végignézte, hogy a mennyasszonya, hogy lesz öngyilkos, itten a, hogy hívják ezt a völgyet? A nádas völgyében, a törökvágáson túl, volt neki egy gyönyörű menyasszonya, akiről Vásárhelyen a református temetőben Húszár Béla készített egy nagyon szép szobrot a sírjára, akit mindenki ostromolt, például a Miklósi Gábor a festőművész, Bodor Ádám, és egy László Ferenc nevű zenekritikus is szerelmes volt belé, és mindegyik vádolta, hogy a másiknak fekszik le. Kimentek sétálni Bodor Ádámmal a vasútvonalhoz, túl a Törökvágáson és azt mondta a nő, hogy ha nem hagytok nekem békét, én odafekszem a vonat elé. Azt mondja Bodor Ádám: tessék, éppen jön, feküdj oda. Oda feküdt a nő, fölkaszabolta a vonat, na szóval ilyen volt ez az Ádám. De szóval, ezt mivel kapcsolatban is említettem, jaj igen. (…) kihúztam a kellemetlen helyzetből, de az se sokat. Veres Zoliékkal pedig, akik akkor be voltak zárva, és Palocsai Zsigával, nagyon jó barátságba kerültem, amit részben akadályozott Veres Zoltán felesége, aki egy nagyon ambiciózus nő volt, írónő akart lenni, írt is egy rossz regény, meg egy gombaszerű könyvet. Na én avval rosszul voltam, de Veress Zolival jóba, aztán elmentek, megloptak Svédországba az unokáikkal, a lányukat a Marikát egyelőre itthon hagyták, és ottan Veres Zoli a postánál dolgozott. Na most már, szörnyű volt ez, mert volt itten egy homoszexuális barátunk, úgy hívták, hogy Schuller Rudolf, nem hallottak róla? Tanársegéd volt az egyetemen, előbb a francia szakon, aztán később kitették, de nem e miatt, hanem mert földbirtokos származású volt. Na evvel jóba voltunk ezzel a Schuller Rudolffal, mert nem kezdett ki velünk. Volt neki egy barátnője egy szász fiú, a Paul, és avval éltek együtt. De reám egyszer irtózatosan megharagudott, a … palota udvarán még megvolt a mozi, ment valami szovjet film, valami dosztojevszkij darab, talán a Félkegyelmű, nem tudom. Nagyon nehéz volt jegyet kapni rá. És én mentem valahova gyorsan a főtéren keresztül és jött szembe a Rudi és azt mondja: tata gyere moziba, van két jegyem, erre én siettem és nem álltam vitatkozni erre azt mondtam, hogy kapok én fiatalabbat is. Erre úgy megsértődött, hogy egy évig a köszönésemet sem fogadta, de sohase tudott megbarátkozni velem. Na ő azért kerül a történetbe, mert amikor meghallotta, hogy Veres Zoli Svédországban és a postán a külföldi levelezések osztályán dolgozott, elkezdett sírni: azt mondja: szegény, ott sem tudott megszabadulni tőle. És valóban ez volt a helyzet. Volt neki egy Bíborka nevű lánya, és egy másik egy orvosnő, akit (…). Ez a Bíborkának volt egy férje, egy Kis János nevű biológus a Duna (…) egy külön érdekes történet, nem tartozik ide, csak ahhoz, hogy ennek a (…)Dudinak, az volt a kedvenc vicce, hogy a buzi elmegy a katolikus templomba, és amikor látja, hogy előtte megy a ministráns a füstölővel, oda szól, hogy sziszababa kigyulladt a ridikülöd. Szóval ilyen viccei voltak neki, de egyébként egy jópofa fiú volt, és én különben amiről ő maga nem tudott, ki tudtam mutatni, hogy rokona, anyai ágon a Bolyai családnak. Sokat dolgoztam levéltárban Vásárhelyen is a Teleki Tékában, meg az itteni Kollégiumi Levéltálban is, az Erdélyi Múzeumban is. Jóban voltam a könyvtárosokkal is, levéltárosokkal, és ott érdekes adatokat kaptam, amivel bizony kiderült, hogy ennek a Schuller Rudinak az anyja egy Pávai nevű rokonságban volt a Bolyai családban. Na szóval ezek voltak azok a körülmények, amik közé én beépültem, inkább azt lehet mondani, hogy rám épültek. Én dolgoztam együtt ezzel a Szász Bélával, rettenetesen nehezen szereztük a szerzőket, a munkás írókat, rábeszélni, hogy írjanak az ifjúságnak, meg az ilyen egyetemi tanárokat, mint Nagy Jenő, hogy írjon előszót, ilyenekkel dolgoztunk. Például voltak érdekes történeteink, mikor először mentünk Kós Károlyhoz, itt lakott ő is a (…)elején, (…) az udvarba, azt mondja: fiúk nekem mondhatjátok, hogy Kós elvtárs, de a feleségemet szólítsátok méltóságos asszonynak. Sok ilyen érdekes történetem volt. (…)szépen olvastunk így az Ifjúság kiadónál a tanulók könyvtárában mondom, sok érdekes dolgot adtunk ki, s aztán később ez a Földes László, átment az Irodalmi kiadótól, (…) főszerkesztőnek, (…) Pál helyett, aki Gál Gábor után volt, hallottak Szőnyi ? Pálról? ő is egyetemi tanárt volt, nagyon érdekes előadásai voltak, Karácsonyi Benő. Tudják ki volt Karácsonyi Benő? Nagyon jó író volt, egy Gyulafehérvári zsidó családból származott, eredetileg Klaus Bernátnak hívták, és Karácsonyi Benő néven ír nagyon jó dolgokat: A szürke folyó, a legismertebb könyve: A napos oldal, nagyon szép idillista regény, és Balogh Edgárnak köszönhető, hogy a deportálásban elpusztult. Több évig (?), mikor volt a deportálás ez a Karácsonyi Benő elment, Balogh Edgárhoz. Tudják ki volt Balogh Edgárd? Nem? Szörnyű alak volt, na akkor majd el kell mondjam, ők kinevezték magát magyar írónak. Soha egyetlen egy anekdotát nem írt, csak politikai beszédeket tartott, és ő volt itt a főíró. (?) Elment és monda, hogy a kegyelmes úr, ezt Bánffy Miklós volt. Ezért hívták kegyelmes úrnak mert, tudja, hogy azelőtt miniszter volt, az író Bánffy Miklós, ezt tudják. A Horthy rendszerben 1920-21-ben külügyminiszter volt, hogy a kegyelmes úr fölajánlotta, hogy ha akarok bájak el nála. Több évig. Innen Kolozsvárról egy rabbi összeállított egy 150 főből álló zsidó csoportot, nem tudom milyen alapon, mireföl, kiegyezett a Gestapóval és ezt a 150 embert kivitték külön vonaton Svájcba. Ismerőst, egyet tudok mondani, aki köztük volt, a Kovács György a színészt. És egy citrom nevű bácsi és a felesége, akik az olasz-magyar banknak voltak a tisztviselői. Karácsonyi Benőt nem vitték ki, és miért? Mert ez a rabbi összeállította ezt a menekültcsoportot, Karácsonyi Benőtől kért egy írásbeli vallomást, amiben kijelenti, hogy ő nem magyar író, ő zsidó író csak magyarul ír, de semmi köze a magyarokhoz, Karácsonyi Benő nem adta meg az írást, ezért a rabbi nem vette föl a különvonatra. Na most azt mondja Balogh Edgárd neked nem kell a hely ahol a többinek? Be kell menned a lágerbe, a téglagyárba. Mert ott gyűjtötték össze a kolozsvári magyarokat a téglagyárban. Itt lakott (?) a szomszéd lakásba: be kell menned, mert annál nagyobb lesz a botrány és annál hamarabb vége lesz. Hát persze ő nem volt olyan hülye, hogy azt képzelje, hogy Hitler amikor megtudta, hogy Karácsonyi Benőt is bevitték a lágerbe és azonnal abbahagyja és (?...) hanem irigy volt, hogy Bánffy Miklós megint szerez magának egy jó pontot a jövendő számára szerez magának egy jó pontot, és vele szemben, aki itten kinevezte magát kissebségi vezetőnek, megint háttérbe marad. Szóval ezért vitték el szegény Karácsonyi Benőt és meghalt. Aztán később megkérdeztem tőle, hogy, hogyhogy annyi idő után, nem volt alkalmad, hogy a Karácsony Benő írásairól szóló tanulmányokat, Szőnyi Pál adott elő az egyetemeken, ezt kötetbe foglald és kiadd? Vagy a házára, ahol lakott Kolozsvárt, tegyetek egy ekkora emléktáblát? Vagy amikor Szatmárról bemutatták ezt a darabját Karácsony Benőnek, a Rút kis kacsa, nagyon jó vidám ki darab. Kérdem a Szakmáriaktól, hogy Edgárd eljött? hát miért jött volna el? Mondom: táviratot küldött? hát miért küldött volna? Aztán többet nem érdekelte Karácsony Benő, aztán elpusztult a lágerben. Utoljára egy kolozsvári zsidó (?) ismerősöm, Salamon László találkozott vele Auschwitzban vele, akkor már ürítették ki az auschwitzi lágert. Ott állt az eresz alatt, s kérdezte ez a Salamon, hogy mit csinálsz te itt most? Írom az Árnyékos oldalt, a Napos oldal ellentéte, aztán soha többet nem hallottunk semmit a Karácsony Benőről, de mondom, hogy egy tehetséges jó író volt, de nem akarta megtagadni, hogy ő magyar. Na szóval ilyen dolgok voltak ezzel a Balogh Egdárral is, de ezek hosszú históriák. Ő is volt letartoztatva és aztán (?) amiről néhány hónap múlva kiderült, hogy nem követte el, de ha elkövette volna, akkor sem lett volna bűn. Szóval egy nagyon sötét alak volt ez a Balogh Edgár. Nekem például ilyen konfliktusom volt vele, mondtam, hogy adtam ki Kosztolányit az Ifjúsági kiadónál, egy kötetet, furcsa dolgok (…) és volt még egy másik kötetem is, amibe Kosztolányi versek és novellák is voltak, és ahhoz írtam meg előszót, amiben írtam a Kosztolányi nagy szociális érzékenységéről, hogy mennyire foglalkoztatta őt a szegény emberek sorsa. S erre Balogh Edgár írt egy ellen (reparátumot?), amibe azt írta, hogy én büdösre akarom mázolni ezt a fehér gárdistát. (?) De Móricz Zsigmond is megmondta, mikor Móricz Zsigmond 41-ben Kolozsváron járt, akkor Edgár egyből odasündörgött hozzá, és közölte, hogy ő az itteni irodalomban az ellenzék vezére. Me akkor jött ide Csehszlovákiából. Amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, megszállt és idejött Kolozsvárra. Na erre (?) Móricz Zsigmond azt mondja: csak tudod mi a baj fiam? Hogy kopasz vagy. Egy ellenzék legyen torzonborz, egy kopasz ellenzéknek nincs semmi értéke. Na én pedig büszkén elmondhatom, hogy én 13 éves koromban Móricz Zsigmondnak utat mutattam. Tudniillik, mikor legott vásárhelyen, én ott jártam kollégiumban, egy szép nap a tanári folyosón találkoztam, jött szembe velem, és azt mondja: kisfiam, merre van a könyvtár? És én mutattam, hogy ott. Na de szóval még nem beszéltem maguknak egy nagyon fontos emberről, aki nekem ennek a szekuritáté ügyekkel kapcsolatban érdekes értesüléseim és vitáim voltak. Volt itt Kolozsváron egy (Weise?) Ferdinánd nevű zongoraművész és főiskolai zenetanár. Ő kísérte mindig a Romániából, főleg Kolozsvárról a művészek mentek külföldre. Zongorán is kísérte, és másképp is. És ő mesélt két nagyon érdekes történetet, az egyik az volt, hogy, amikor Belgrádban hangversenyeztek, Tito elnök, ahogyan ezt szokás, odakérdte őket az igazgatói szalonba. Elől jön (?) és kezdi, hogy: (……), beszéljen fiam, csak nyugodtan magyarul, és ez nekem egy adott vitában, nagyon fontos lett, hogy Tito tudta, hogy (Ruha?) Pista magyar. A másik pedig az volt, hogy ez a Weise Ferdinand annyi mindent tudott, hogy a rendszerváltozás után, a mostani rendszerváltozás után, a feleségét és a lányát kiengedték Angliába, őt pedig, aki azelőtt külföldre volt küldve, több mint egy évig nem engedték ki külföldre. Én gyakran találkoztam vele, egyszer a kolozsvári korzón, ami valaha egy nagyon jó hely volt, és megállít, azt mondja: Maga aztat tudta, hogy a román írószövetség kolozsvári fiókjának tagjai és a munkatársai, románok és magyarok összesen 94 személy közül csak 5 nem volt beszervezve a szekuritáténak? Há mondom (?) én meg sem kérdem, hogy maga tudja ilyen pontosan, biztos igaz, de mit szolnak az illetők, a paciensek, amikor erről beszél neki? Azt mondja: Tudja, kettőféle van, az egyik mindjárt azt kérdi, ki volt a másik négy. A másik csapat pedig mérges és azt mondja, igen, mert mindig vannak olyanok, akik mindenből ki akarják húzni magukat. Na szóval, ez volt a (?)…
Bangyán Réka:
-- Politikai rendőrség beszervezése nem a szociális korba kezdődott. Molter Károly, aki egy marosvásárhelyi jó író volt, az I. világháborútól, egészen a 80-as évekig. Amikor meghalt, nagyon jó novellista és regényíró, Marosvásárhelyen volt tanár, nekem kollégiumi tanárom volt. Van egy jó regénye, a Metánia RT. A fia, Marosi Péter, egyik főirodalmár, az Útunk főszerkesztő-helyettese, az ő sorsa az volt, mint hadifogságban és mindenütt, ő mesélte nekem, talán 1932-ben történt, amikor ő 12 éves volt. S nagyobbik öccse, Pali már meg volt, a kisebbik öccse még nem volt megszületve. Egy nap megkapták a vásárhelyi Bolyai házat, a Köteles Sámuel utcában, Sényi László báróval társbérletbe költözött. (kíváncsi vagyok, hogy kié lett az a lakás, csodálatos berendezéssel). Egy vasárnap készülnek kirándulni, keresi a hátizsákot Molter (előző nap szabadságra küldték), nincs sehol a hátizsák, „Na nem baj, megyünk kosárral.” – mondták. Hazajönnek délután, fáradtan, nemsokára később beállít egy hadnagy egy katonával, és mutatja a házkutatási-parancsot. Molterék meg mondták, hogy „Csak tessék, csak tessék, csak vigyázzanak, mert ez az ágy nagyon poros és minden olyan poros az ágyak alatt, ne piszkolják össze magukat. A hadnagy bólint, félrehúzza az ágyat, és ott van a hátizsák és tele van műszerrel, hadipuskába való töltényekkel. Molter teljesen meg van döbbenve. A hadnagy tovább húzza az ágyat, és ott van a fal mellett öt puska, katonai fegyver. Nahát ilyenkor mit csinál az ember? Aláír, mert volt már Vásárhelyen, a húszas években olyan eset, amikor valakit azért, mert nem írt alá, a főtéren halálra motoztak, különböző váddal. Nem amiatt, hogy nem írt alá, hanem mert ezt csinálta, vagy azt csinálta. Molter aláír, és attól kezdve, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, amelyiknek Sényi László báró volt az elnőke, Molter a titkára, a szigorálcának (mert akkor úgy hívták a politikai rendőrséget), egy hírszerző központja volt. Oda a szobába be volt szerelve mikrofon, ott tartották a vásárhelyi értelmiségek a gyűléseket, ott fogadták a külföldi vendégeket. Erre először Kosztolányi Dezső jött rá. Hogy jött rá, hogy nem, Péter mesélte, hogy ottan tárgyalnak erről-arról, sokan voltak, tízen valahányan a szobába. Egyszer csak Kosztolányi felugrott, elsápad, végignéz a társaságon és kirohan. Hát erre mennek utána, Péter és egy fiatal férfi, és ott találták meg Kosztolányit a sáros Tiszába. Az a kollégium másik oldalán megy le, ott volt egy könyvkötő műhely, annak a kapujához támasztotta a fejét Kosztolányi és sírt. Odamennek hozzá, hogy „Mester, mi van? Tessék visszajönni!” Erre Kosztolányi azt mondta, hogy „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!” Erre a többiek: „De hát tessék visszajönni!” Kosztolányi erre felkiáltott: „Én oda többet nem teszem be a lábam. Hogy ott mi folyik! Rettenetes! Inkább hozzatok egy fiákert, mert még elérem az éjféli vonatot.” És tényleg az történt: lekísérték a tranzit szállóba, összecsomagolt, hoztak egy fiákert, lekísérték az állomásra. Mikor Kosztolányi felült a vonatra, megint el kezdett sírni, megsimogatta Péternek a fejét és bement a vagonba. Soha többet nem jött Vásárhelyre, ez vagy négy évvel a halála előtt lehetett, levelekre nem válaszolt, ha felhívták telefonon, lecsapta a telefont. Hogy miből jött rá? Nem lehet tudni, de nagyon rájött. Na szóval, akkor így zajlott le egy beavatás, egy beszervezés.
-- Köszönjük szépen a beszélgetést!
-- És Molter ezt csinálta egy életen át.
2020
Pócs Emőke
SZŐCS ISTVÁN ÉS A SECURITATE
Bevezetés
Dolgozatomban Szőcs István emlékeit, tapasztalatait szeretném feldolgozni a kommunizmus idejéből, beszervezését a Securitatéba, illetve az irodalmi életre való hatását az irodalomkritikus szemszögéből. Minderre egy általunk készített interjú szolgál alapul[1], amelyet 2019 őszén sikerült elkészítenünk egy szaktársammal a bölcsészettudományi karról. Azonban mindezek mellett fontosnak tartom bevezetni a titkosrendőrségbe való beépítésének nyilvánosságra hozását, amely nem kis port kavart a kortárs közéletben.
Háttéranyag, körülmények és „előítéletek”
Szőcs István 1928-ban született Marosvásárhelyen. Életpályáját a sokszínűség jellemzi leginkább, Aranytoll díjas erdélyi magyar író, volt szerkesztő több irodalmi folyóiratnál, illetve közérdemű irodalom- és drámakritikus, akinek írásaira az egész összmagyarság figyelt. Személyes kapcsolatot ápolt Bodor Ádámmal, Karácsony Benővel, az interjú során büszkén mesélte, hogy kisgyerekként találkozhatott Móricz Zsigmonddal, utat mutatva neki egy egyetemi karon.
Interjúnk tematikája leginkább a titkosrendőrséggel való kapcsolatát érintette, a beszervezése körülményeit, illetve ismereteit az akkori besúgórendszerről. Megérkezésünk után feltett Szőcs egy kérdést, amely arra irányult, hogy egyetemi tanulmányaink során találkoztunk-e olyan tanulmánnyal vagy írással, amely azt bizonyítja, hogy ő igenis a Securitate besúgója volt.
Váratlanul érintett minket ez a kérdés, hiszen azt hittük, hogy ez után a kérdés után nem lesz hajlandó velünk beszélgetni. Előzetes ismereteink alapján tisztában voltunk azzal, hogy 2012 novemberében kapott lábra az a hír, hogy bizonyítékok támasztják alá a műkritikus kapcsolatát a titkosrendőrséggel. Illetve arról is tudomásunk volt, hogy erről ő maga sem beszélt szívesen nyilvánosan. Ez valamelyest érthető is, mivel a köztudatban lévő – olykor fals, kissé torzított − információk alapján rányomta volna bélyegét az egész munkásságára, illetve személyére.
Ugyanakkor fontos azt megemlíteni, hogy ez hír biztos forrásokból ered. A Babeș─Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, dr. Könczei Csilla tárta fel az erdélyi magyar elit köreiből Szőcs István mellett még számos emberről azt, hogy jelentettek a román kommunista titkosszolgálatnak. Édesapja, dr. Könczei Ádám megfigyelési dossziéjának alapján derítette ki mindezt. Erre bizonyítékként számos dokumentum szolgál, amelyek mindegyike a CNSAS-tól származó jelentés, amelyek digitalizált formában megtalálhatóak az interneten.[2] Mindezek tudatában 2012-ben Szőcs István azt nyilatkozta, hogy nem hajlandó erről beszélni a nyilvánosság előtt. A Krónika napilap is többször próbálta elérni a műkritikust, de mind hiába. Sőt, a napilap hasábjain azzal is szembesítették Szőcsöt, hogy egy könyv második fele alapján kiderült róla, hogy Rusz Péter álnéven jelentett a Tőkés családról.[3]
A nyilvánosság kerülése miatt félelem támadt bennünk, hogy a mi kérdéseinkre sem fog válaszolni, illetve okosan kiaknázva azokat megkerüli őket, és más mederbe tereli észrevétlenül a beszélgetést. Ezt az előfeltevésünket az is megerősítette, hogy már a beszélgetés elején feltette a fentiekben említett kérdést. Azonban a beszélgetés folyamán arra kellett rádöbbenjünk, hogy elsőkézből hallhatunk nagyon sok értékes történetet, emléket, az író nem zárkózott el a kínosabb témáktól sem, sőt, kendőzetlenül válaszolt minden kérdésünkre.
Beszervezés
Szőcs István beszervezése a Securitatéba igazából egy tulajdonjogi perrel indult, amely két kiadót érintett. Ez a per a Securitate épületében zajlott Kolozsváron, ahol interjúalanyunknak is meg kellett jelennie. A váróteremben négy hadnagy volt, akik közül kettőt már ismert Szőcs. Az egyiket onnan, hogy ő volt az ún. Sajtóigazgatóság egyik embere, aki havonta vagy kéthavonta ment a szerkesztőségbe ellenőrizni az írógépeket, hogy azok kellően el vannak-e zárva az idegenektől, és nem használják azokat jogtalanul, illetve a cenzúrával kapcsolatos dolgokról is ő érdeklődött. A másik főhadnagy pedig részt vett egy néhány nappal korábbi letartóztatáson, amikor is egy Bogdan Liviu nevű orvost tartóztattak le. Ez a román orvos szomszédja volt Szőcs Istvánnak, éppen ezért kellett neki és egy másik szomszédjának tanúskodnia, hogy a házkutatás és letartóztatás legálisan folyik.
Tehát az előbb említett négy főhadnagy közül kettő ismerőse volt Szőcsnek. Amíg kint várakoztak, Szőcs kezébe nyomtak egy papírt, amit alá kellet írnia, amíg a szobában az elvtársak üléseznek. Abban az állt, hogyha bármi törvénytelenséget, törvényellenességet észlel, azt maradéktalanul közli a Securitatéval. Interjúalanyunk szerint ez még nem volt gond, viszont a szerződés végén az állt, hogy mindezt álnéven kell tennie. Ő azonban azon a véleményen volt, hogy amit közöl, azt vállalja, minek kell fedőnév ehhez. Épp ezért nem írta alá.
Mindezek után közölték velük, hogy bemehetnek az elvtársakhoz, befejezték a tárgyalást. Amikor Szőcs belépett az ajtón, észrevette az egyik régi barátját „csupa aranygallérban, szétvetett lábakkal, tábornoki ruhában a széken ülve, a hátánál pedig vagy hat-hét ezredessel és alezredessel”. Ti. ez a barát nagyon sokat érdeklődött arról, hogy interjúalanyunk milyen információkkal rendelkezik a Securitate működéséről, ügyeiről, pereiről, kilakoltatásairól és zsarolásairól. Ezeknek a beszélgetéseknek egy Kertész nevezetű úr lakása adott otthont, aki hazatelepedett Moszkvából és a lakásán sok illegális elvtárs, bukaresti nagy elvtársak, elvtársnők fordultak meg. Itt találkozott ezzel az úriemberrel, aki egy váradi illegalista vezető lányát vette el. A férfi sokat érdeklődött Szőcs barátai után, akiket a Securitate többször is letartóztatott, de sosem ítélte el, a büntetésük mindig annyi időt vett fel, mint a vallatás ideje. Semmit sem sejtve beszélt ezekről az ügyekről a férfinak, akit a per színhelyén most tábori egyenruhában pillantott meg.
A fiatalember elnevetve magát, közölte interjúalanyunkkal, hogy milyen jó, hogy itt van egy ilyen ember, aki szereti az őszinteséget, most alkalmat adnak neki, hogy bármiről bármit is tud, azt jelentse a Securitaténak. Ebbe bele is ment Szőcs, ám ismét érdeklődött afelől, hogy miért álnéven kell jelentenie. Erre azt a választ kapta, hogy minden szakterületnek megvannak a műfogásai, ennek éppen a fedőnév az. Ezután azt is megtudta Szőcs István, hogy ezt annyira betartották, hogy a megyei parancsnoknak kinevezett tiszt nem az igazi parancsnok volt, hanem a tiszti gárdából egy másik ember volt az, akiről legfeljebb csak öt ember tudhatott. Sőt mi több, a megyei parancsnokságok csak a bukaresti parancsnoksággal érintkezhettetek, így még a szomszéd megye titkosszolgálatának emberei sem ismerhették egymást, a kommunikáció csak közvetve működhetett. Éppen ezért lett támadásnak kitéve Szőcs a vásárhelyi titkosszolgálat által.
„Munkakör” a titkosszolgálat berkein belül
Úgy gondolom, hogy az én tollamból nem hangozna sem hitelesen, sem eredetien a munkaköri leírás, amelyet Szőcs Istvánnak kellett végeznie. Éppen ezért az ide kapcsolódó részt az interjúanyagból fogom kimásolni.
„ … a végén aláírtam ezt a vacakot, de meg kell mondjam, hogy nagyon szerencsés voltam, mert soha senkit nem kellett feljelentenem, mert az ismerőseimnek nem volt géppisztolya, nem volt titkos rádiójeladója, nem volt titkos nyomdája, nem kémkedtek az Amerikai Egyesült Államok számára.
De több embert kiszedtem olyan vád alól, amiért börtönbe került volna. Az egyik volt egy Nemes István nevű ügyvéd, aki cikkeket is írt, és egy szép nap azért vádolták, hogy 1944 szeptemberében, amikor a magyarok bevonultak Tordára, akkor románellenes gyűlölködő cikkeket írt. Ez annyira nem igaz, és fölhoztam egy pár cikkét, amelyekben figyelmezteti a honvédeket, hogy nehogy személyes okokból valami bosszúakcióhoz folyamodjanak a román lakossággal szemben, mindenkivel szemben úgy viselkedjenek, mintha a saját szülei vagy testvérei volnának. Szóval ilyen cikkeket írt, és mégis úgy jelentették föl. Úgyhogy ez a pasas ezzel megszabadult.
A másik pedig, volt egy Ágoston Vilmos, fiatal író, aztán elment Magyarországra. Őt följelentették. Az egyik feljelentő Nagy István író volt, hogy december elsején itt az egyetemen az irodalmi körben egy olyan novellát olvasott fel, ami arról szólt, hogy a négerek meghódítják a világot, és a fehéreket arra kényszerítik, hogy az ő szórakozásukra táncoljanak – mondja az írás. És följelentették, egyrészt Nagy István, másrészt egy diák, hogy ezt azért olvasta föl december elsején, az egyesülés ünnepén, mert itten a négerekkel a románokat akarta jellemezni, a fehérekkel pedig a magyarokat. Hogy ez a románság elnyomását ábrázolja, és a magyarság kigúnyolását.”[4] Erre válaszként egy referátumot írt, amely megmentette Ágoston Vilmost.
Összegzés
Befejezésként arra kell felhívnom a figyelmet, hogy arra a kérdésünkre, hogy érkezett-e olyan kérés a szerkesztőségbe, hogy egy megírandó cikkben propagandaszöveg szerepeljen vagy sem, nem kaptunk választ. Azonban Szőcs elmesélte azt, hogy a nagy posztok betöltését igyekeztek elvtárfeleségekkel betöltetni, amely a hatalom és titkosszolgálat „észrevétlen” működését segítették. Információval és személyes tapasztalattal szolgált arról is, hogy sokkal nagyobb veszélyt jelentett a szerkesztőkben kialakult „belső cenzúra”, mint maga az előírás. Ez azért alakult így, mert már féltek leírni az emberek azt is, ami egyébként nem lett volna tilos, ám attól tartottak, hogy egy szerencsétlen egybeesés miatt vita tárgyává válik a szövegük. Ebből az okból kifolyólag pedig meghurcoltatásnak lesznek kitéve.
Szőcs István szavaiból kivéve kegyetlen volt a román titkosszolgálat, ám az emberek tudatalatti félelmei még inkább erősebbé tették annak fenntarthatóságát és működését. Szerinte szinte elképzelhetetlen volt az, hogy az elithez tartozó értelmiségi legnagyobb része (akár román, akár pedig magyar) ne lett volna beépítve. Az azonban, hogy ki mennyire vette ki a részét a munkából már teljesen más lapra tartozik.
Jegyzetek
[1] https://www.kortarsmuveszet.com/szocs-istvan-interju.html, (2020. 01. 25.)
[2] https://index.hu/kultur/2012/11/28/szocs_geza_apja_a_securitate_besugoja_volt/, (2020. 01. 25.)
https://parameter.sk/rovat/kulfold/2012/11/28/szocs-geza-apja-jelentett-komunista-titkosszolgalatnak (2020. 01. 25.)
[3] Uo.
[4] Megjelent interjú: https://www.kortarsmuveszet.com/szocs-istvan-interju.html (2020. 01. 25.)
Bibliográfia
https://www.kortarsmuveszet.com/szocs-istvan-interju.html, (2020. 01. 25.)
https://index.hu/kultur/2012/11/28/szocs_geza_apja_a_securitate_besugoja_volt/, (2020. 01. 25.)
https://parameter.sk/rovat/kulfold/2012/11/28/szocs-geza-apja-jelentett-komunista-titkosszolgalatnak (2020. 01. 25.)
2020
Dolgozatomban Szőcs István emlékeit, tapasztalatait szeretném feldolgozni a kommunizmus idejéből, beszervezését a Securitatéba, illetve az irodalmi életre való hatását az irodalomkritikus szemszögéből. Minderre egy általunk készített interjú szolgál alapul[1], amelyet 2019 őszén sikerült elkészítenünk egy szaktársammal a bölcsészettudományi karról. Azonban mindezek mellett fontosnak tartom bevezetni a titkosrendőrségbe való beépítésének nyilvánosságra hozását, amely nem kis port kavart a kortárs közéletben.
Háttéranyag, körülmények és „előítéletek”
Szőcs István 1928-ban született Marosvásárhelyen. Életpályáját a sokszínűség jellemzi leginkább, Aranytoll díjas erdélyi magyar író, volt szerkesztő több irodalmi folyóiratnál, illetve közérdemű irodalom- és drámakritikus, akinek írásaira az egész összmagyarság figyelt. Személyes kapcsolatot ápolt Bodor Ádámmal, Karácsony Benővel, az interjú során büszkén mesélte, hogy kisgyerekként találkozhatott Móricz Zsigmonddal, utat mutatva neki egy egyetemi karon.
Interjúnk tematikája leginkább a titkosrendőrséggel való kapcsolatát érintette, a beszervezése körülményeit, illetve ismereteit az akkori besúgórendszerről. Megérkezésünk után feltett Szőcs egy kérdést, amely arra irányult, hogy egyetemi tanulmányaink során találkoztunk-e olyan tanulmánnyal vagy írással, amely azt bizonyítja, hogy ő igenis a Securitate besúgója volt.
Váratlanul érintett minket ez a kérdés, hiszen azt hittük, hogy ez után a kérdés után nem lesz hajlandó velünk beszélgetni. Előzetes ismereteink alapján tisztában voltunk azzal, hogy 2012 novemberében kapott lábra az a hír, hogy bizonyítékok támasztják alá a műkritikus kapcsolatát a titkosrendőrséggel. Illetve arról is tudomásunk volt, hogy erről ő maga sem beszélt szívesen nyilvánosan. Ez valamelyest érthető is, mivel a köztudatban lévő – olykor fals, kissé torzított − információk alapján rányomta volna bélyegét az egész munkásságára, illetve személyére.
Ugyanakkor fontos azt megemlíteni, hogy ez hír biztos forrásokból ered. A Babeș─Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, dr. Könczei Csilla tárta fel az erdélyi magyar elit köreiből Szőcs István mellett még számos emberről azt, hogy jelentettek a román kommunista titkosszolgálatnak. Édesapja, dr. Könczei Ádám megfigyelési dossziéjának alapján derítette ki mindezt. Erre bizonyítékként számos dokumentum szolgál, amelyek mindegyike a CNSAS-tól származó jelentés, amelyek digitalizált formában megtalálhatóak az interneten.[2] Mindezek tudatában 2012-ben Szőcs István azt nyilatkozta, hogy nem hajlandó erről beszélni a nyilvánosság előtt. A Krónika napilap is többször próbálta elérni a műkritikust, de mind hiába. Sőt, a napilap hasábjain azzal is szembesítették Szőcsöt, hogy egy könyv második fele alapján kiderült róla, hogy Rusz Péter álnéven jelentett a Tőkés családról.[3]
A nyilvánosság kerülése miatt félelem támadt bennünk, hogy a mi kérdéseinkre sem fog válaszolni, illetve okosan kiaknázva azokat megkerüli őket, és más mederbe tereli észrevétlenül a beszélgetést. Ezt az előfeltevésünket az is megerősítette, hogy már a beszélgetés elején feltette a fentiekben említett kérdést. Azonban a beszélgetés folyamán arra kellett rádöbbenjünk, hogy elsőkézből hallhatunk nagyon sok értékes történetet, emléket, az író nem zárkózott el a kínosabb témáktól sem, sőt, kendőzetlenül válaszolt minden kérdésünkre.
Beszervezés
Szőcs István beszervezése a Securitatéba igazából egy tulajdonjogi perrel indult, amely két kiadót érintett. Ez a per a Securitate épületében zajlott Kolozsváron, ahol interjúalanyunknak is meg kellett jelennie. A váróteremben négy hadnagy volt, akik közül kettőt már ismert Szőcs. Az egyiket onnan, hogy ő volt az ún. Sajtóigazgatóság egyik embere, aki havonta vagy kéthavonta ment a szerkesztőségbe ellenőrizni az írógépeket, hogy azok kellően el vannak-e zárva az idegenektől, és nem használják azokat jogtalanul, illetve a cenzúrával kapcsolatos dolgokról is ő érdeklődött. A másik főhadnagy pedig részt vett egy néhány nappal korábbi letartóztatáson, amikor is egy Bogdan Liviu nevű orvost tartóztattak le. Ez a román orvos szomszédja volt Szőcs Istvánnak, éppen ezért kellett neki és egy másik szomszédjának tanúskodnia, hogy a házkutatás és letartóztatás legálisan folyik.
Tehát az előbb említett négy főhadnagy közül kettő ismerőse volt Szőcsnek. Amíg kint várakoztak, Szőcs kezébe nyomtak egy papírt, amit alá kellet írnia, amíg a szobában az elvtársak üléseznek. Abban az állt, hogyha bármi törvénytelenséget, törvényellenességet észlel, azt maradéktalanul közli a Securitatéval. Interjúalanyunk szerint ez még nem volt gond, viszont a szerződés végén az állt, hogy mindezt álnéven kell tennie. Ő azonban azon a véleményen volt, hogy amit közöl, azt vállalja, minek kell fedőnév ehhez. Épp ezért nem írta alá.
Mindezek után közölték velük, hogy bemehetnek az elvtársakhoz, befejezték a tárgyalást. Amikor Szőcs belépett az ajtón, észrevette az egyik régi barátját „csupa aranygallérban, szétvetett lábakkal, tábornoki ruhában a széken ülve, a hátánál pedig vagy hat-hét ezredessel és alezredessel”. Ti. ez a barát nagyon sokat érdeklődött arról, hogy interjúalanyunk milyen információkkal rendelkezik a Securitate működéséről, ügyeiről, pereiről, kilakoltatásairól és zsarolásairól. Ezeknek a beszélgetéseknek egy Kertész nevezetű úr lakása adott otthont, aki hazatelepedett Moszkvából és a lakásán sok illegális elvtárs, bukaresti nagy elvtársak, elvtársnők fordultak meg. Itt találkozott ezzel az úriemberrel, aki egy váradi illegalista vezető lányát vette el. A férfi sokat érdeklődött Szőcs barátai után, akiket a Securitate többször is letartóztatott, de sosem ítélte el, a büntetésük mindig annyi időt vett fel, mint a vallatás ideje. Semmit sem sejtve beszélt ezekről az ügyekről a férfinak, akit a per színhelyén most tábori egyenruhában pillantott meg.
A fiatalember elnevetve magát, közölte interjúalanyunkkal, hogy milyen jó, hogy itt van egy ilyen ember, aki szereti az őszinteséget, most alkalmat adnak neki, hogy bármiről bármit is tud, azt jelentse a Securitaténak. Ebbe bele is ment Szőcs, ám ismét érdeklődött afelől, hogy miért álnéven kell jelentenie. Erre azt a választ kapta, hogy minden szakterületnek megvannak a műfogásai, ennek éppen a fedőnév az. Ezután azt is megtudta Szőcs István, hogy ezt annyira betartották, hogy a megyei parancsnoknak kinevezett tiszt nem az igazi parancsnok volt, hanem a tiszti gárdából egy másik ember volt az, akiről legfeljebb csak öt ember tudhatott. Sőt mi több, a megyei parancsnokságok csak a bukaresti parancsnoksággal érintkezhettetek, így még a szomszéd megye titkosszolgálatának emberei sem ismerhették egymást, a kommunikáció csak közvetve működhetett. Éppen ezért lett támadásnak kitéve Szőcs a vásárhelyi titkosszolgálat által.
„Munkakör” a titkosszolgálat berkein belül
Úgy gondolom, hogy az én tollamból nem hangozna sem hitelesen, sem eredetien a munkaköri leírás, amelyet Szőcs Istvánnak kellett végeznie. Éppen ezért az ide kapcsolódó részt az interjúanyagból fogom kimásolni.
„ … a végén aláírtam ezt a vacakot, de meg kell mondjam, hogy nagyon szerencsés voltam, mert soha senkit nem kellett feljelentenem, mert az ismerőseimnek nem volt géppisztolya, nem volt titkos rádiójeladója, nem volt titkos nyomdája, nem kémkedtek az Amerikai Egyesült Államok számára.
De több embert kiszedtem olyan vád alól, amiért börtönbe került volna. Az egyik volt egy Nemes István nevű ügyvéd, aki cikkeket is írt, és egy szép nap azért vádolták, hogy 1944 szeptemberében, amikor a magyarok bevonultak Tordára, akkor románellenes gyűlölködő cikkeket írt. Ez annyira nem igaz, és fölhoztam egy pár cikkét, amelyekben figyelmezteti a honvédeket, hogy nehogy személyes okokból valami bosszúakcióhoz folyamodjanak a román lakossággal szemben, mindenkivel szemben úgy viselkedjenek, mintha a saját szülei vagy testvérei volnának. Szóval ilyen cikkeket írt, és mégis úgy jelentették föl. Úgyhogy ez a pasas ezzel megszabadult.
A másik pedig, volt egy Ágoston Vilmos, fiatal író, aztán elment Magyarországra. Őt följelentették. Az egyik feljelentő Nagy István író volt, hogy december elsején itt az egyetemen az irodalmi körben egy olyan novellát olvasott fel, ami arról szólt, hogy a négerek meghódítják a világot, és a fehéreket arra kényszerítik, hogy az ő szórakozásukra táncoljanak – mondja az írás. És följelentették, egyrészt Nagy István, másrészt egy diák, hogy ezt azért olvasta föl december elsején, az egyesülés ünnepén, mert itten a négerekkel a románokat akarta jellemezni, a fehérekkel pedig a magyarokat. Hogy ez a románság elnyomását ábrázolja, és a magyarság kigúnyolását.”[4] Erre válaszként egy referátumot írt, amely megmentette Ágoston Vilmost.
Összegzés
Befejezésként arra kell felhívnom a figyelmet, hogy arra a kérdésünkre, hogy érkezett-e olyan kérés a szerkesztőségbe, hogy egy megírandó cikkben propagandaszöveg szerepeljen vagy sem, nem kaptunk választ. Azonban Szőcs elmesélte azt, hogy a nagy posztok betöltését igyekeztek elvtárfeleségekkel betöltetni, amely a hatalom és titkosszolgálat „észrevétlen” működését segítették. Információval és személyes tapasztalattal szolgált arról is, hogy sokkal nagyobb veszélyt jelentett a szerkesztőkben kialakult „belső cenzúra”, mint maga az előírás. Ez azért alakult így, mert már féltek leírni az emberek azt is, ami egyébként nem lett volna tilos, ám attól tartottak, hogy egy szerencsétlen egybeesés miatt vita tárgyává válik a szövegük. Ebből az okból kifolyólag pedig meghurcoltatásnak lesznek kitéve.
Szőcs István szavaiból kivéve kegyetlen volt a román titkosszolgálat, ám az emberek tudatalatti félelmei még inkább erősebbé tették annak fenntarthatóságát és működését. Szerinte szinte elképzelhetetlen volt az, hogy az elithez tartozó értelmiségi legnagyobb része (akár román, akár pedig magyar) ne lett volna beépítve. Az azonban, hogy ki mennyire vette ki a részét a munkából már teljesen más lapra tartozik.
Jegyzetek
[1] https://www.kortarsmuveszet.com/szocs-istvan-interju.html, (2020. 01. 25.)
[2] https://index.hu/kultur/2012/11/28/szocs_geza_apja_a_securitate_besugoja_volt/, (2020. 01. 25.)
https://parameter.sk/rovat/kulfold/2012/11/28/szocs-geza-apja-jelentett-komunista-titkosszolgalatnak (2020. 01. 25.)
[3] Uo.
[4] Megjelent interjú: https://www.kortarsmuveszet.com/szocs-istvan-interju.html (2020. 01. 25.)
Bibliográfia
https://www.kortarsmuveszet.com/szocs-istvan-interju.html, (2020. 01. 25.)
https://index.hu/kultur/2012/11/28/szocs_geza_apja_a_securitate_besugoja_volt/, (2020. 01. 25.)
https://parameter.sk/rovat/kulfold/2012/11/28/szocs-geza-apja-jelentett-komunista-titkosszolgalatnak (2020. 01. 25.)
2020
Buzsa Klára Katalin
SZŐCS ISTVÁNRÓL
Bevezetés
Dolgozatomban szeretném bemutatni Szőcs Istvánt, aki Aranytoll- díjas erdélyi magyar író, kritikus, műfordító, festő.
Élete, munkái
Szőcs István 1928 augusztus 2- án született Marosvásárhelyen. Az érettségit a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákjaként szerezte, majd Kolozsváron folytatta tovább tanulmányait. 1993- ban a budapesti Székely Kör első díját neki ítélik. 7 éven át szerkesztő az Ifjúsági Könyvkiadónál. Harcias természetét sokan nem szerették, „Szőcs Istvánt kevesen szeretik, de mindenki olvassa.”[1] Nehéz természete és kritikus, senkit sem kímélő gondolatmenete mellett szeretett szóba állni a fiatalok, szerette segíteni, felkarolta őket, ha úgy látta elbizonytalanodtak, nem találták helyüket az irodalom világában. Számos munkája visszhangot kavart a köztudatban. Ilyen pl.a Gazdátlan sajtótörténelmi lecke és a Kolozsvári hiedelmek hatalma című vitacikkei. Egész életét írással töltötte, kiadott könyveinek száma mégis elég kevés. Három regénnyel gazdagította a magyar irodalmat, amelyek közül a legjelentősebb a Selyemsárhalyót, amit 1979- ben adtak ki. Munkáira nagy hatással volt a háború, az ott megélt kamaszkor. Gondolkozásában gyakran megelőzte az akkori gondolkodást, ez azonban gyakran konfliktusokhoz, vitákhoz vezetett. Bár gondolkozásában megelőzte a korszakot, életmódját régi beállítottságú, puritán módon élte, mivel sem autót, sem biciklit nem használt. Szeretett mindent, ami természetes. Mindent félretéve, nagyon érdekelte az ember, az emberi elme, az emberi gondolkodás, így beiratkozott a kolozsvári Babes Bolyai Egyetem pedagógia- lélektan szakára. Sokoldalúságát a filozófiában való jártassága is bizonyítja.
Család vagy karrier?
Felesége orosz tanárnő volt, azonban sajnos amikor Kolozsvárra költöztek csak István talált munkát. Kis idő elteltével Székre ingázott, hogy egy óvodában fordítson oroszról magyarra könyveket, így István dolga volt a gyerekeket óvodába, iskolába vinni, illetve az otthoni teendők, ezáltal megtanult főzni. Mindezek mellett, jutott ideje saját dolgaival is foglalkozni és az élet úgy hozta, hogy ő lett a romániai magyar irodalom legrettegettebb kritikusa, „Inkább húzzon le a sárga földig Szőcs, semhogy valami dilettáns az égig magasztaljon!”[2] (mondta egy jó nevű színésznő).
Legjelentősebb munkája, a Selyemsárhajó címét egy magyar(kisalföldi) ballada, Magyar Ilona nevéről kapta. Magyar Ilonát Selyemsárhajú Ilonának is nevezték és ehhez a névhez kapcsolódott egy Körös vidéki Sárhajó közlekedési eszköz neve is, amelyből megszületett a Selyemsárhajú elnevezés.
Gondolatai a nyelvészettel kapcsolatban
Szőcs Istvánnal való találkozásunk alkalmával regeteg téma felvetődött, de talán a magyarság, a magyar nyelv helyzete az, amit mindközül kiemelnék. „Az őstörténelem a levegőben lóg”- mondta István és utána erőteljesen kifejtette saját nézetét a nyelvészettel kapcsolatban. Szerinte a magyar nyelv nem keveréknyelv. A nyelvészek tévednek abban, hogy a finnugor nyelv keveredett a germánnal, majd az altáji nyelvekkel, mivel mai napig nincsenek tisztázva a nyelvek eredet és egymással való viszonyuk politikai és világnézeti okokból el lette torzítva. A magyar nyelv nem csak egyetlen népnek a nyelve. Magyarul beszéltek a székelyek, palócok, szkíták, jászok, besenyők, valamint a kunok egy része is. A magyar szókincsnek ven egy olyan jellegzetessége, ami a magyar ősnek tekintett nyelvek egyikében sem található meg, ez pedig az egytagúság. Egytagú szavaink pl. Testrészek nevei: a haj, fej, szem, kéz, de ott vannak az ég, föld, víz, tűz szavaink is. A nyelvészetben egy olyan etimológiai rendszer van felállítva, ahol ezek mind uráli, török többtagú rendszerből származnak. Az egytagúság mellett megemlíthetjük a gyökelméletet is, ami alapján létrejött az első magyar, 6 kötetes szótár, Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztése által, A magyar nyelv nagy szótára.
E hatalmas tisztázatlanságban, zűrzavarban említettünk már altáji, török, uráli, stb nyelveket, de mi a helyzet a franciával? A franciáknak erős kelta beütései vannak a gallok által. A gallok húszas számrendszert használtak, amit a franciák a mai napig használnak. A Közép Amerikában élő maják is ezt a rendszert használták, tehát kellett legyen valamilyen kapcsolat Amerika és az óvilág között nyelvi síkon még Kolumbusz felfedezései előtt is.
Az európai arany
Mint tudjuk a magyarok sosem voltak teljes biztonságban. Az idők során számos háború, csata, vita szólt a magyarok ellen. Gyűlölték Magyarországot többek között az arany miatt is. Az európai arany kb 90%- a Észak- Magyarországon, a mai Szlovákia területén, a másik része pedig Erdélyben volt. A pénz és a vallás mindig hatalmas erővel uralták a világot. Az arany mellett Szőcs Istvántól megtudtuk azt is, hogy vallási téren milyen helyzetbe kerültek a magyarok. Szerinte Luther Márton mindig is gyűlölte a magyarokat. Az idei 500 éves évfordulón pedig kifejezetten hiányolta azt, hogy a tv-ben, az újságokban, egy szóval is megemlítsék a tényt, hogy Luther mit is gondolt igazából róluk: „a magyarokat nem szabad segíteni, mert rosszabbak, mint a törökök.” 2 kötet is készült arról, hogy a törökök vallásosabbak, mint a magyarok.
Összegezésképpen
Számomra nagy élmény volt Szőcs Istvánnal találkozni és az életéről, munkásságáról kérdezni. Rengeteg tapasztalatot és tudást próbált átadni, elmesélni nekünk, amiből most egy nagyobb, átfogóbb részt próbáltam ismertetni. Nagyon meglepett az a tény, hogy a városban, sőt majdnem az egyetem mellett egy ilyen nagytudású, sok tapasztalattal rendelkező, híres kritikus lakik, akiről még nem is hallottam. Amellett, hogy sokat tett az irodalomért, lakásában a falait saját festményeivel díszíti, amelyek kedves feleségéről , vagy épp egy tájról készültek. Összegzésként örülök, hogy vele dolgozhattam és, hogy ő volt a kutatásom alanya, hiszen ilyen sokoldalú és nagy tudással rendelkező emberrel megtiszteltetés a találkozás.
Jegyzetek
[1] Szőcs Géza, Szőcs István Album Amicorum, 5 old., Arad: Irodalmi Jelen Könyvek, 2008.
[2] Uo.
2020
Dolgozatomban szeretném bemutatni Szőcs Istvánt, aki Aranytoll- díjas erdélyi magyar író, kritikus, műfordító, festő.
Élete, munkái
Szőcs István 1928 augusztus 2- án született Marosvásárhelyen. Az érettségit a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákjaként szerezte, majd Kolozsváron folytatta tovább tanulmányait. 1993- ban a budapesti Székely Kör első díját neki ítélik. 7 éven át szerkesztő az Ifjúsági Könyvkiadónál. Harcias természetét sokan nem szerették, „Szőcs Istvánt kevesen szeretik, de mindenki olvassa.”[1] Nehéz természete és kritikus, senkit sem kímélő gondolatmenete mellett szeretett szóba állni a fiatalok, szerette segíteni, felkarolta őket, ha úgy látta elbizonytalanodtak, nem találták helyüket az irodalom világában. Számos munkája visszhangot kavart a köztudatban. Ilyen pl.a Gazdátlan sajtótörténelmi lecke és a Kolozsvári hiedelmek hatalma című vitacikkei. Egész életét írással töltötte, kiadott könyveinek száma mégis elég kevés. Három regénnyel gazdagította a magyar irodalmat, amelyek közül a legjelentősebb a Selyemsárhalyót, amit 1979- ben adtak ki. Munkáira nagy hatással volt a háború, az ott megélt kamaszkor. Gondolkozásában gyakran megelőzte az akkori gondolkodást, ez azonban gyakran konfliktusokhoz, vitákhoz vezetett. Bár gondolkozásában megelőzte a korszakot, életmódját régi beállítottságú, puritán módon élte, mivel sem autót, sem biciklit nem használt. Szeretett mindent, ami természetes. Mindent félretéve, nagyon érdekelte az ember, az emberi elme, az emberi gondolkodás, így beiratkozott a kolozsvári Babes Bolyai Egyetem pedagógia- lélektan szakára. Sokoldalúságát a filozófiában való jártassága is bizonyítja.
Család vagy karrier?
Felesége orosz tanárnő volt, azonban sajnos amikor Kolozsvárra költöztek csak István talált munkát. Kis idő elteltével Székre ingázott, hogy egy óvodában fordítson oroszról magyarra könyveket, így István dolga volt a gyerekeket óvodába, iskolába vinni, illetve az otthoni teendők, ezáltal megtanult főzni. Mindezek mellett, jutott ideje saját dolgaival is foglalkozni és az élet úgy hozta, hogy ő lett a romániai magyar irodalom legrettegettebb kritikusa, „Inkább húzzon le a sárga földig Szőcs, semhogy valami dilettáns az égig magasztaljon!”[2] (mondta egy jó nevű színésznő).
Legjelentősebb munkája, a Selyemsárhajó címét egy magyar(kisalföldi) ballada, Magyar Ilona nevéről kapta. Magyar Ilonát Selyemsárhajú Ilonának is nevezték és ehhez a névhez kapcsolódott egy Körös vidéki Sárhajó közlekedési eszköz neve is, amelyből megszületett a Selyemsárhajú elnevezés.
Gondolatai a nyelvészettel kapcsolatban
Szőcs Istvánnal való találkozásunk alkalmával regeteg téma felvetődött, de talán a magyarság, a magyar nyelv helyzete az, amit mindközül kiemelnék. „Az őstörténelem a levegőben lóg”- mondta István és utána erőteljesen kifejtette saját nézetét a nyelvészettel kapcsolatban. Szerinte a magyar nyelv nem keveréknyelv. A nyelvészek tévednek abban, hogy a finnugor nyelv keveredett a germánnal, majd az altáji nyelvekkel, mivel mai napig nincsenek tisztázva a nyelvek eredet és egymással való viszonyuk politikai és világnézeti okokból el lette torzítva. A magyar nyelv nem csak egyetlen népnek a nyelve. Magyarul beszéltek a székelyek, palócok, szkíták, jászok, besenyők, valamint a kunok egy része is. A magyar szókincsnek ven egy olyan jellegzetessége, ami a magyar ősnek tekintett nyelvek egyikében sem található meg, ez pedig az egytagúság. Egytagú szavaink pl. Testrészek nevei: a haj, fej, szem, kéz, de ott vannak az ég, föld, víz, tűz szavaink is. A nyelvészetben egy olyan etimológiai rendszer van felállítva, ahol ezek mind uráli, török többtagú rendszerből származnak. Az egytagúság mellett megemlíthetjük a gyökelméletet is, ami alapján létrejött az első magyar, 6 kötetes szótár, Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztése által, A magyar nyelv nagy szótára.
E hatalmas tisztázatlanságban, zűrzavarban említettünk már altáji, török, uráli, stb nyelveket, de mi a helyzet a franciával? A franciáknak erős kelta beütései vannak a gallok által. A gallok húszas számrendszert használtak, amit a franciák a mai napig használnak. A Közép Amerikában élő maják is ezt a rendszert használták, tehát kellett legyen valamilyen kapcsolat Amerika és az óvilág között nyelvi síkon még Kolumbusz felfedezései előtt is.
Az európai arany
Mint tudjuk a magyarok sosem voltak teljes biztonságban. Az idők során számos háború, csata, vita szólt a magyarok ellen. Gyűlölték Magyarországot többek között az arany miatt is. Az európai arany kb 90%- a Észak- Magyarországon, a mai Szlovákia területén, a másik része pedig Erdélyben volt. A pénz és a vallás mindig hatalmas erővel uralták a világot. Az arany mellett Szőcs Istvántól megtudtuk azt is, hogy vallási téren milyen helyzetbe kerültek a magyarok. Szerinte Luther Márton mindig is gyűlölte a magyarokat. Az idei 500 éves évfordulón pedig kifejezetten hiányolta azt, hogy a tv-ben, az újságokban, egy szóval is megemlítsék a tényt, hogy Luther mit is gondolt igazából róluk: „a magyarokat nem szabad segíteni, mert rosszabbak, mint a törökök.” 2 kötet is készült arról, hogy a törökök vallásosabbak, mint a magyarok.
Összegezésképpen
Számomra nagy élmény volt Szőcs Istvánnal találkozni és az életéről, munkásságáról kérdezni. Rengeteg tapasztalatot és tudást próbált átadni, elmesélni nekünk, amiből most egy nagyobb, átfogóbb részt próbáltam ismertetni. Nagyon meglepett az a tény, hogy a városban, sőt majdnem az egyetem mellett egy ilyen nagytudású, sok tapasztalattal rendelkező, híres kritikus lakik, akiről még nem is hallottam. Amellett, hogy sokat tett az irodalomért, lakásában a falait saját festményeivel díszíti, amelyek kedves feleségéről , vagy épp egy tájról készültek. Összegzésként örülök, hogy vele dolgozhattam és, hogy ő volt a kutatásom alanya, hiszen ilyen sokoldalú és nagy tudással rendelkező emberrel megtiszteltetés a találkozás.
Jegyzetek
[1] Szőcs Géza, Szőcs István Album Amicorum, 5 old., Arad: Irodalmi Jelen Könyvek, 2008.
[2] Uo.
2020
Dani Orsolya
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL A MÁRAI SÁNDORNÁL TETT LÁTOGATÁSÁRÓL
Szőcs Géza Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi magyar költő és politikus szívélyesen fogadta kezdeményezésünket, a kolozsvári Babeș‒Bolyai Tudományegyetem bölcsészkaros diákjai részéről, hogy találkozzon velünk és válaszoljon néhány kérdésünkre. (Kérdezett: Dani Orsolya magyar önálló szakos bölcsészhallgató.)
|
Az Irodalmi Jelen-ben tették közzé önnek egy írását, amelyben a Márai Sándornál tett látogatásáról számol be.[1] Ennek előzményeként említi, hogy 1986-ban el kellett hagynia szülőhazáját Erdélyt, a szekuritáté nyomására. Hogyan történt ez?
Igen ez egy összefüggő kérdés halmaz, illetve folyamat. Hát maguk még nagyon fiatalok, így nyilván azt sem érték meg, hogy akkor a nyolcvanas évek elején elkezdődött egy földalattinak nevezett politikai ellenállás (most az erdélyi magyar a világra gondolok). Szellemi ellenállás korábban is volt, sőt az ötvenes években politikai is volt, amelynek még később is voltak egyéni leágazásai: A legismertebb talán Király Károly levele volt. De ezek soha nem öltöttek szervezett formát, inkább elszigetelt egyéni hangok voltak.
Azonban 1981 végétől megindult Ellenpontok néven egy földalatti mozgalom, de úgy is szokás nevezni, hogy számizdat, az akkori Szovjetunióból kölcsönvett szóval, ami azt jelenti, hogy független, a pártállamtól nem irányított és nem is tolerált, tehát magát azzal szemben pozicionáló, ha úgy tetszik ellenzéki mozgalom. A hatalom úgy fogta fel, hogy ellenséges, felforgató, szubverzív, a társadalmi rend megváltoztatására, megbontására irányuló mozgalom ez, tehát már a hazaárulás határát súrolta. Én ebben a mozgalomban tevékenyem részt vettem és bekövetkezett az, aminek óhatatlanul meg kellett történnie: a lebukás. A résztvevők ellehetetlenültek, de mi még így is jól jártunk akkoriban. Másokat, gondolok itt a csíkszeredai kis csoportra, Borbély Ernő Buzás László és Bíró Katalin személyére, akiket súlyos börtön évekre ítéltek. Ez bennünket is fenyegetett és csak amiatt úszhattuk meg viszonylag szelídebb megtorlás formájában, hogy nagyon nagy ismertséget szerzett az Ellenpontok, és vezető hatalmak, köztük nagyhatalmak kormányzata foglalkozott az érintettek sorsával. Emiatt a rendőrségen ultimátummal zárták le az ügyet, és mindenkinek megmondták, hogy nincs mit keresnie az országban, takarodni kell innen.
Ez gyakorlatilag egy száműzés volt?
Mindenképp kényszerű távozás. Mindegyikünk részéről, én pedig miután a bajtársaim, szövetségeseim távoztak, egyedül folytattam egy bizonyos jogvédelmi aktivitást, továbbra is az ország határain belűről memorandumok kiáltványok nyíltlevelek formájában. Ezek többnyire ebben az Amikor fordul az ezred[2] című kötetben majdnem mind benne vannak. A hatalom képviselői nem azt látták, hogy bűnbánó módon meghúzom magam, örvendve, hogy életben és szabadlábon maradtam. Hanem tovább folytattam most már nem kollektíven, szervezett csoporttal, hanem egyedül ezt, a már tényleg reménytelennek, Don Quijote-inek tűnő küzdelmet.
Volt egy olyan előzmény is, hogy 1986 májusában valamilyen nemzetközi konferencián, ami magas európai szintű találkozó volt, Svájc politikai menedékjogot ajánlott nekem. Azt mondták a romániai küldöttnek: ha nem tudják lenyelni egy ellenzéki ember működését Romániában, akkor ők ezt az embert befogadják. Így kaptam politikai menedékjogot Svájcban és párhuzamosan Németországban – pontosabban az akkoriban Nyugat Németországnak nevezett államban. Ezt követően otthon már direkt felszólítást kaptam: mostmár van hova menned, tehát sipirc innen! Ne is lássuk többet, ez az utolsó esélye. Volt mindenféle fenyegetés is, ennek nincs jelentősége.
Nem azért következett be a kényszerű távozásom pillanata, mert nem tudtam volna továbbra is elképzelni magamat itt Erdélyben, hanem mert annyira be voltak szűkítve a lehetőségeim. Most például a kommunikációra gondolok: ellehetetlenítették, hogy kijuttassak bármilyen további szöveget, barátaimat családomat állandóan figyelték, folyamatosak voltak a házkutatások. A helyzetem ekkor nem volt több mint háziőrizetben való lét. Emiatt én úgy ítéltem meg, hogy bár innen soha nem akartam elmenni, és most sem akarok, de miután az egész amúgy is a végét járja - értem értettem ezalatt a világ kommunizmust -, én most elmegyek és úgy fogom fel a távollétem, mint egy nyugati tanulmányutat. Tudjuk, hogy évszázadok óta erdélyi ifjak mindig jártak nyugati egyetemekre ismereteket szerezni és most én is az élet nyugati iskolájával ismerkedem meg. Végül is pontosan ez történt.
Nos ahogy mondtam ennek a mi „szabadságharcunknak” nagy híre ment a nemzetközi sajtóban is A politikában is meg a médiában ez eljutott Márai Sándor hoz is. Akihez egyébként elég kevés hír jutott el, borzasztó magányos körülmények között élt.
Valóban, a korábbi írásában is említette, hogy Márai a 60-70 évek után már elvesztette a fonalat a magyarországi és erdélyi kortárs irodalommal. Önre mégis hogyan figyelt fel?
Igen, elszakadt a film neki... Mondom, az ellen pontokkal sokat foglalkozott az amerikai sajtó is. Meg volt az a szervezet, aminek az volt a neve, hogy HHRF (Hungarian Human Rights Foundation), ma is létezik egyébként, amit Hámos László vezetett. Ez a szervezet sok akcióval felhívta magára a figyelmet és kivívta Ceaușescuék haragját. Például amikor ott járt a Ceaușescu házaspár New York-ban egy olyan tüntetést szervezet a HHRF, amibe valószínűleg belébetegedettek: megdobálták őket és az egész helyzetben nagyon rossz színben tűnt fel a házaspár.
Szóval ezek a Hámos Lászlóék kiadták egy könyvemet, emiatt én 87 tavaszán Amerikában jártam az ők meghívásuk alapján egy felolvasó körúton. Az az igazság, hogy a könyv akkorra még nem készült el, de a kézirata egyben volt. Legalább tíz amerikai városban olvastam fel a könyvemből a magyar közönség előtt. Ezidőben a magyar irodalom három jelentős figurájával ismerkedtem meg közelebbről: Márai Sándorral, Faludy Györggyel, akivel korábban már találkoztam, és Wass Alberttel. Mindhármukkal az otthonukban tudtam találkozni és személyes beszélgetések által képet nyerni arról, hogy hogyan élnek a klasszikusnak számító magyar emigráns költők, írók.
Tehát Márai Sándor úgy szerzett rólam tudomást, hogy ő a nagyvilággal a kapcsolatot egy régi kamaszkori barátján keresztül tartotta, akit Tátray Gábornak hívtak. Tátray Gábor tagja volt ennek az alapítványnak, amit az előbb is említettem, a HHRF-nek. Tátray a hírlevelekből tudomást szerzett róla, mert mindenki, aki támogatta az alapítványt értesítve lett a megszervezendő programokról, az akciókról. Így tudta meg Tátray, hogy én Kaliforniában fogok felolvasni és erről tájékoztatta Márait, aki felkapta a fejét és azt mondta „ő az az erdélyi szabadságharcos… Nahát szívesen megnézném őt közelebbről.
Amikor megkapta ezt a meghívást, akkor milyen érzések voltak önben? Egyáltalán mire számított?
Én akkor el voltam kényeztetve, sokak érdeklődtek irántam: kongresszusi képviselők, szenátorok és külügyi vezető emberek. Sokak kívántak élőben meggyőződni arról, hogy van egy ilyen hús vér ember és nem csak egy fantom. Úgyhogy én a meghívást jólesve, de természetesnek vettem, érthetőnek tűnt, hogy van benne egy ilyen kíváncsiság. Most hozzá kell főznöm, hogy nemrégiben sikerült a Márai naplóknak a teljes szövegéhez hozzájutnom, persze kíváncsi voltam, hogy megjelenik-e a találkozásunk. De nem, akkora már nagyon szűkszavúan és nagyon keveset írt. Ő továbbra is annak a hatása alatt állt, hogy meghalt a számára két legkedvesebb ember, már ő is búcsúzott az élettől. Tehát ez még csak olyan ráadás volt, igazából készült a halálra ez a meggyőződésem. Mi ‘87-ben találkoztunk, szűk két évvel később már úgy érezte, hogy feladja.
Igen az életrajzi adataiból tudjuk, hogy sok-sok tragédia érted őt: előbb a testvérei halála majd valamivel később a felesége és a fogadott fiának a halála is bekövetkezett.
Persze depressziós volt. Határozottan állíthatom, hogy már, akkor, a találkozásunkkor.
Visszaemlékezéseiben ön hosszasan mesél Márai lehangoló környezetéről. Valóban az író életkörülményeit a pénzhiánynak lehet be tudni, vagy itt már a depresszív, rezignált embernek az igénytelenségéről lehetet szó?
Van egy természetes igény és egy puritánság, ne mondjam egy remetei hajlam. Na de azért vannak a komfort minimumok is. Az elesettsége, szegényessége az akkor is szíven üti az embert, ha tudja, hogy egy puritán emberről van szó, aki nem luxus körülmények között akar élni. Én megírtam, hogy szóvá tettem ezt itthon és rám förmedtek, hogy: igenis nem nyomorog Márai. Ugyanis a torontói kiadója, Vörösváry István restellte, hogy nem fizeti meg eléggé. Nyilván nem is volt, amiből megfizetnie, hiszen - ez egy nagyon érdekes paradoxon – Márainak meg kellett ahhoz halnia, hogy sikeres legyen. Értem a sikerességet előbb az idegen nyelvekre való fordítása révén és ebből kifolyólag a magyar kiadások révén.
Mi volt ekkor a ’80-as évek végén Márai irodalmi fogadtatása, vagy a politikai érdeklődés mennyire fordult irányába Erdélyben, illetve Magyarországon?
Néhányan, nagyon kevesen, ismerték a műveit. Főleg a Naplókat, meg a két háború közötti regényeit: az Eszter hagyatékát, A kassai polgárokat, meg ilyeneket. De igazán nem volt benne a köztudatban.
Volt néhány olyan irodalom politikus vagy irodalomtörténész, akik tudták, vagyis tisztában voltak az értékével. Ezek közül sokan - nagyon tiszteletre méltó módon - meg is keresték Márait. Levelekben szólították meg, hogy kiadnák a műveit a mai magyar publikumnak. De ő nagyon következetesen ragaszkodott, ahhoz az álláspontjához, hogy amíg Magyarország idegen megszállás alatt áll, vagyis amíg orosz-szovjet katonák vannak, addig ő semmilyen művének a publikációjához nem járul hozzá. A vége fele, mintha meg is érezte volna, hogy itthon a dolgok fellazultak: recsegett-ropogott a rendszer, és az írók majdnem azt írhatnak amit akarnak. Már nem volt cenzúra, olyan dolgok jelentek meg, hogy az ember ma sem hisz a szemének. Ő ezt nem tudta pontosan, viszont érezte, hogy a végórája van annak, ami ellen megfogalmazta magát, és azt mondta, hogy „amíg ez fennáll, addig én nem”.
Visszaemlékezéséből úgy tűnik, hogy Mária Sándort inkább politikai hírek érdekelték itthonról. Ezzel kapcsolatos kérdéseket tett fel önnek?
Igen, ez a folyamat érdekelte. Nyilván, az, ami a Budapesten történtekből San Diegóban látszott az távoli volt, az kevés volt és valószínűleg torz volt. Egy képet szeretett volna egy élő tanútól, akinek valamelyest bízhat a meglátásaiban. Hallani akarta, hogy hogyan látja egy harmincas éveiben lévő tollforgató költő az ország közeljövőjét. Tehát, hogy lesz itt tényleges változás, tényleges átmenet, tényleges fordulat? Vagy az egész egy kozmetika a legvidámabb barakk falai között?
Mit tolmácsolt az emigrált írónak pontosan az otthoni helyzetről? Írásából az derül ki, hogy fellelkesülten mesélt.
Igen, akkor úgy láttam, hogy itt már olyan folyamatok vannak, amelyeket már nem lehet visszafordítani. Persze nem számítható ki a tényleges fordulat időpontja, sem a mikéntje. Azt, hogy öt éven belül vagy tíz éven belül, nem tudtam volna megmondani, talán inkább az öt évet gondoltam közelebbinek. De arra, hogy két éven belül történik mindez, nem hiszem, hogy gondoltam volna. Tehát nem is ezt kommunikáltak neki.
Hogyan látta, milyen hatással voltak Máraira az ön által mondottak?
Azt hiszem, megnyugtatta. Feltéve, ha valóban elhitte, hogy ez így lesz, ahogy én gondolom és ha leszámította, ebből a wishful thinking-et, vagyis, hogy arról beszélek, amit én magam is remélek.
Említette írásában, hogy találkozásukkor kérdezte Márait a kortársairól, az emigrált írók nagyjairól, mint például Wass Albertről és Faludy Györgyről. Úgy érződött, hogy nem szívesen beszélt róluk az író, inkább egy lemondó, kiábrándult attitűddel volt irántuk. Mivel magyarázható ez?
Sok mindennel. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy nagyon hiú ember volt, nagyon rátarti. Nem akarta sem a nevét, sem a részvételét adni olyan dolgokhoz, olyan emberekkel együtt, amelyekkel nem tudott százszázalékosan azonosulni. Ezért sokan úgy tekintettek rá, hogy öntelt ember. Nem volt az, csak tényleg vigyázott arra, hogy az elvei sértetlenek maradjanak. Nagyon érdekes, Faludy György mesélte később, így nem tudtam őt személyesen erről kérdezni, hogy mikor indult az Irodalmi Újság című kiadvány (először Londonban, aztán Párizsban szerkesztették) az első szerkesztői között ott volt Faludi is. Ez egy nyugati magyar folyóirat volt, amely folytatta a korábban Budapesten létező periodikát. Szóval, Faludy írt egy levelet Márainak, hogy legyen a munkatársa a lapnak. Márai pedig azt válaszolta, hogy gratulál és legyenek sikeresek. De ő sajnos nem tud ebben közvetlenül részt venni, mert neki az a fogadalma, hogy ő semmilyen politikai természetű vállalkozásban nem vesz részt. Az újságról nem mondta senki, hogy politikai. De nyilvánvalóan az volt hiszen, a Kádár-rezsim ellen foglalt állást nem hiába kellett külföldön megjelennie. Ugyanakkor ez az újság egy nemes cél szolgált, különben nem is politikai inkább történelmi célt. De amire Faludy felkapta a fejét, és nekem is elmesélte, hogy ebben a levélváltásban az volt az elképesztő és a paradoxális, hogy a válaszlevelet Márai a Szabad Európa Rádió fejléces papírjára írta. Hát, ha volt akkor politikai vállalkozás, akkor ez volt az, de őt ez nem zavarta. Tehát, ha egy kicsit cinikusok vagyunk, arról is beszélhetünk, hogy lehet, hogy volt egyfajta féltékenység is klasszikusok között. Pedig nem volt ugyanaz a publikumuk. A háború előtt sem árultak egy gyékényen, képletesen szólva a három klasszikusról beszélek (Márai, Wass Albert, Kisfaludy). Nem lehet arról beszélni, hogy később sem kívántak egy tálból cseresznyézni. Én persze távolról, Erdélyből ezt nem tudhattam, tehát egy kicsit belehályogkovácskodtam a dologba.
Akkor nem tudott meg semmi érdekességet a többiekről? Mondott valamit egyáltalán Wass Albertről?
Nem, nem, semmit. Csak távolságtartó volt.
A 2012-ben megjelent írásában mondta, hogy a Tátray családdal a kapcsolat elveszett, és a HHRF sem tudott útbaigazítást adni önnek. Azóta, esetleg, valami derült ki az esetleges Tátray hagyatékról, illetve a Márai dokumentumokról van valami hír?
A Petőfi Múzeumnál is próbáltam előmozdítani ezt a hagyaték feltárást. Bár Tátray Gábor nem élhet már, de feltehetőleg vannak örökösei és azok a dokumentumok levelek, amelyek Máraihoz kötődtek lehet, hogy a család birtokában még megvannak. Bár egy magyarul nem beszélő, amerikai, felnőtt örökösnek ezek az írások nem mondanak sokat, az is lehet, hogy kidobták. Nem tudhatjuk. Mindenesetre a Petőfi Múzeum azóta megszerezte Lolának a naplóit. Ezel a kéziratok éppen kiadás előtt állnak, elég izgalmas kiadvány lesz ez.
Jegyzetek
[1] Szőcs Géza: Látogatásom Márai Sándornál, In: Irodalmi Jelen, 2012, november 12. https://irodalmijelen.hu/2012-nov-12-0838/szocs-geza-latogatasom-marai-sandornal
[2] Farkas Wellmann Endre‒Szőcs Géza: Amikor fordul az ezred, k. n. Budapest, 2009.
Igen ez egy összefüggő kérdés halmaz, illetve folyamat. Hát maguk még nagyon fiatalok, így nyilván azt sem érték meg, hogy akkor a nyolcvanas évek elején elkezdődött egy földalattinak nevezett politikai ellenállás (most az erdélyi magyar a világra gondolok). Szellemi ellenállás korábban is volt, sőt az ötvenes években politikai is volt, amelynek még később is voltak egyéni leágazásai: A legismertebb talán Király Károly levele volt. De ezek soha nem öltöttek szervezett formát, inkább elszigetelt egyéni hangok voltak.
Azonban 1981 végétől megindult Ellenpontok néven egy földalatti mozgalom, de úgy is szokás nevezni, hogy számizdat, az akkori Szovjetunióból kölcsönvett szóval, ami azt jelenti, hogy független, a pártállamtól nem irányított és nem is tolerált, tehát magát azzal szemben pozicionáló, ha úgy tetszik ellenzéki mozgalom. A hatalom úgy fogta fel, hogy ellenséges, felforgató, szubverzív, a társadalmi rend megváltoztatására, megbontására irányuló mozgalom ez, tehát már a hazaárulás határát súrolta. Én ebben a mozgalomban tevékenyem részt vettem és bekövetkezett az, aminek óhatatlanul meg kellett történnie: a lebukás. A résztvevők ellehetetlenültek, de mi még így is jól jártunk akkoriban. Másokat, gondolok itt a csíkszeredai kis csoportra, Borbély Ernő Buzás László és Bíró Katalin személyére, akiket súlyos börtön évekre ítéltek. Ez bennünket is fenyegetett és csak amiatt úszhattuk meg viszonylag szelídebb megtorlás formájában, hogy nagyon nagy ismertséget szerzett az Ellenpontok, és vezető hatalmak, köztük nagyhatalmak kormányzata foglalkozott az érintettek sorsával. Emiatt a rendőrségen ultimátummal zárták le az ügyet, és mindenkinek megmondták, hogy nincs mit keresnie az országban, takarodni kell innen.
Ez gyakorlatilag egy száműzés volt?
Mindenképp kényszerű távozás. Mindegyikünk részéről, én pedig miután a bajtársaim, szövetségeseim távoztak, egyedül folytattam egy bizonyos jogvédelmi aktivitást, továbbra is az ország határain belűről memorandumok kiáltványok nyíltlevelek formájában. Ezek többnyire ebben az Amikor fordul az ezred[2] című kötetben majdnem mind benne vannak. A hatalom képviselői nem azt látták, hogy bűnbánó módon meghúzom magam, örvendve, hogy életben és szabadlábon maradtam. Hanem tovább folytattam most már nem kollektíven, szervezett csoporttal, hanem egyedül ezt, a már tényleg reménytelennek, Don Quijote-inek tűnő küzdelmet.
Volt egy olyan előzmény is, hogy 1986 májusában valamilyen nemzetközi konferencián, ami magas európai szintű találkozó volt, Svájc politikai menedékjogot ajánlott nekem. Azt mondták a romániai küldöttnek: ha nem tudják lenyelni egy ellenzéki ember működését Romániában, akkor ők ezt az embert befogadják. Így kaptam politikai menedékjogot Svájcban és párhuzamosan Németországban – pontosabban az akkoriban Nyugat Németországnak nevezett államban. Ezt követően otthon már direkt felszólítást kaptam: mostmár van hova menned, tehát sipirc innen! Ne is lássuk többet, ez az utolsó esélye. Volt mindenféle fenyegetés is, ennek nincs jelentősége.
Nem azért következett be a kényszerű távozásom pillanata, mert nem tudtam volna továbbra is elképzelni magamat itt Erdélyben, hanem mert annyira be voltak szűkítve a lehetőségeim. Most például a kommunikációra gondolok: ellehetetlenítették, hogy kijuttassak bármilyen további szöveget, barátaimat családomat állandóan figyelték, folyamatosak voltak a házkutatások. A helyzetem ekkor nem volt több mint háziőrizetben való lét. Emiatt én úgy ítéltem meg, hogy bár innen soha nem akartam elmenni, és most sem akarok, de miután az egész amúgy is a végét járja - értem értettem ezalatt a világ kommunizmust -, én most elmegyek és úgy fogom fel a távollétem, mint egy nyugati tanulmányutat. Tudjuk, hogy évszázadok óta erdélyi ifjak mindig jártak nyugati egyetemekre ismereteket szerezni és most én is az élet nyugati iskolájával ismerkedem meg. Végül is pontosan ez történt.
Nos ahogy mondtam ennek a mi „szabadságharcunknak” nagy híre ment a nemzetközi sajtóban is A politikában is meg a médiában ez eljutott Márai Sándor hoz is. Akihez egyébként elég kevés hír jutott el, borzasztó magányos körülmények között élt.
Valóban, a korábbi írásában is említette, hogy Márai a 60-70 évek után már elvesztette a fonalat a magyarországi és erdélyi kortárs irodalommal. Önre mégis hogyan figyelt fel?
Igen, elszakadt a film neki... Mondom, az ellen pontokkal sokat foglalkozott az amerikai sajtó is. Meg volt az a szervezet, aminek az volt a neve, hogy HHRF (Hungarian Human Rights Foundation), ma is létezik egyébként, amit Hámos László vezetett. Ez a szervezet sok akcióval felhívta magára a figyelmet és kivívta Ceaușescuék haragját. Például amikor ott járt a Ceaușescu házaspár New York-ban egy olyan tüntetést szervezet a HHRF, amibe valószínűleg belébetegedettek: megdobálták őket és az egész helyzetben nagyon rossz színben tűnt fel a házaspár.
Szóval ezek a Hámos Lászlóék kiadták egy könyvemet, emiatt én 87 tavaszán Amerikában jártam az ők meghívásuk alapján egy felolvasó körúton. Az az igazság, hogy a könyv akkorra még nem készült el, de a kézirata egyben volt. Legalább tíz amerikai városban olvastam fel a könyvemből a magyar közönség előtt. Ezidőben a magyar irodalom három jelentős figurájával ismerkedtem meg közelebbről: Márai Sándorral, Faludy Györggyel, akivel korábban már találkoztam, és Wass Alberttel. Mindhármukkal az otthonukban tudtam találkozni és személyes beszélgetések által képet nyerni arról, hogy hogyan élnek a klasszikusnak számító magyar emigráns költők, írók.
Tehát Márai Sándor úgy szerzett rólam tudomást, hogy ő a nagyvilággal a kapcsolatot egy régi kamaszkori barátján keresztül tartotta, akit Tátray Gábornak hívtak. Tátray Gábor tagja volt ennek az alapítványnak, amit az előbb is említettem, a HHRF-nek. Tátray a hírlevelekből tudomást szerzett róla, mert mindenki, aki támogatta az alapítványt értesítve lett a megszervezendő programokról, az akciókról. Így tudta meg Tátray, hogy én Kaliforniában fogok felolvasni és erről tájékoztatta Márait, aki felkapta a fejét és azt mondta „ő az az erdélyi szabadságharcos… Nahát szívesen megnézném őt közelebbről.
Amikor megkapta ezt a meghívást, akkor milyen érzések voltak önben? Egyáltalán mire számított?
Én akkor el voltam kényeztetve, sokak érdeklődtek irántam: kongresszusi képviselők, szenátorok és külügyi vezető emberek. Sokak kívántak élőben meggyőződni arról, hogy van egy ilyen hús vér ember és nem csak egy fantom. Úgyhogy én a meghívást jólesve, de természetesnek vettem, érthetőnek tűnt, hogy van benne egy ilyen kíváncsiság. Most hozzá kell főznöm, hogy nemrégiben sikerült a Márai naplóknak a teljes szövegéhez hozzájutnom, persze kíváncsi voltam, hogy megjelenik-e a találkozásunk. De nem, akkora már nagyon szűkszavúan és nagyon keveset írt. Ő továbbra is annak a hatása alatt állt, hogy meghalt a számára két legkedvesebb ember, már ő is búcsúzott az élettől. Tehát ez még csak olyan ráadás volt, igazából készült a halálra ez a meggyőződésem. Mi ‘87-ben találkoztunk, szűk két évvel később már úgy érezte, hogy feladja.
Igen az életrajzi adataiból tudjuk, hogy sok-sok tragédia érted őt: előbb a testvérei halála majd valamivel később a felesége és a fogadott fiának a halála is bekövetkezett.
Persze depressziós volt. Határozottan állíthatom, hogy már, akkor, a találkozásunkkor.
Visszaemlékezéseiben ön hosszasan mesél Márai lehangoló környezetéről. Valóban az író életkörülményeit a pénzhiánynak lehet be tudni, vagy itt már a depresszív, rezignált embernek az igénytelenségéről lehetet szó?
Van egy természetes igény és egy puritánság, ne mondjam egy remetei hajlam. Na de azért vannak a komfort minimumok is. Az elesettsége, szegényessége az akkor is szíven üti az embert, ha tudja, hogy egy puritán emberről van szó, aki nem luxus körülmények között akar élni. Én megírtam, hogy szóvá tettem ezt itthon és rám förmedtek, hogy: igenis nem nyomorog Márai. Ugyanis a torontói kiadója, Vörösváry István restellte, hogy nem fizeti meg eléggé. Nyilván nem is volt, amiből megfizetnie, hiszen - ez egy nagyon érdekes paradoxon – Márainak meg kellett ahhoz halnia, hogy sikeres legyen. Értem a sikerességet előbb az idegen nyelvekre való fordítása révén és ebből kifolyólag a magyar kiadások révén.
Mi volt ekkor a ’80-as évek végén Márai irodalmi fogadtatása, vagy a politikai érdeklődés mennyire fordult irányába Erdélyben, illetve Magyarországon?
Néhányan, nagyon kevesen, ismerték a műveit. Főleg a Naplókat, meg a két háború közötti regényeit: az Eszter hagyatékát, A kassai polgárokat, meg ilyeneket. De igazán nem volt benne a köztudatban.
Volt néhány olyan irodalom politikus vagy irodalomtörténész, akik tudták, vagyis tisztában voltak az értékével. Ezek közül sokan - nagyon tiszteletre méltó módon - meg is keresték Márait. Levelekben szólították meg, hogy kiadnák a műveit a mai magyar publikumnak. De ő nagyon következetesen ragaszkodott, ahhoz az álláspontjához, hogy amíg Magyarország idegen megszállás alatt áll, vagyis amíg orosz-szovjet katonák vannak, addig ő semmilyen művének a publikációjához nem járul hozzá. A vége fele, mintha meg is érezte volna, hogy itthon a dolgok fellazultak: recsegett-ropogott a rendszer, és az írók majdnem azt írhatnak amit akarnak. Már nem volt cenzúra, olyan dolgok jelentek meg, hogy az ember ma sem hisz a szemének. Ő ezt nem tudta pontosan, viszont érezte, hogy a végórája van annak, ami ellen megfogalmazta magát, és azt mondta, hogy „amíg ez fennáll, addig én nem”.
Visszaemlékezéséből úgy tűnik, hogy Mária Sándort inkább politikai hírek érdekelték itthonról. Ezzel kapcsolatos kérdéseket tett fel önnek?
Igen, ez a folyamat érdekelte. Nyilván, az, ami a Budapesten történtekből San Diegóban látszott az távoli volt, az kevés volt és valószínűleg torz volt. Egy képet szeretett volna egy élő tanútól, akinek valamelyest bízhat a meglátásaiban. Hallani akarta, hogy hogyan látja egy harmincas éveiben lévő tollforgató költő az ország közeljövőjét. Tehát, hogy lesz itt tényleges változás, tényleges átmenet, tényleges fordulat? Vagy az egész egy kozmetika a legvidámabb barakk falai között?
Mit tolmácsolt az emigrált írónak pontosan az otthoni helyzetről? Írásából az derül ki, hogy fellelkesülten mesélt.
Igen, akkor úgy láttam, hogy itt már olyan folyamatok vannak, amelyeket már nem lehet visszafordítani. Persze nem számítható ki a tényleges fordulat időpontja, sem a mikéntje. Azt, hogy öt éven belül vagy tíz éven belül, nem tudtam volna megmondani, talán inkább az öt évet gondoltam közelebbinek. De arra, hogy két éven belül történik mindez, nem hiszem, hogy gondoltam volna. Tehát nem is ezt kommunikáltak neki.
Hogyan látta, milyen hatással voltak Máraira az ön által mondottak?
Azt hiszem, megnyugtatta. Feltéve, ha valóban elhitte, hogy ez így lesz, ahogy én gondolom és ha leszámította, ebből a wishful thinking-et, vagyis, hogy arról beszélek, amit én magam is remélek.
Említette írásában, hogy találkozásukkor kérdezte Márait a kortársairól, az emigrált írók nagyjairól, mint például Wass Albertről és Faludy Györgyről. Úgy érződött, hogy nem szívesen beszélt róluk az író, inkább egy lemondó, kiábrándult attitűddel volt irántuk. Mivel magyarázható ez?
Sok mindennel. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy nagyon hiú ember volt, nagyon rátarti. Nem akarta sem a nevét, sem a részvételét adni olyan dolgokhoz, olyan emberekkel együtt, amelyekkel nem tudott százszázalékosan azonosulni. Ezért sokan úgy tekintettek rá, hogy öntelt ember. Nem volt az, csak tényleg vigyázott arra, hogy az elvei sértetlenek maradjanak. Nagyon érdekes, Faludy György mesélte később, így nem tudtam őt személyesen erről kérdezni, hogy mikor indult az Irodalmi Újság című kiadvány (először Londonban, aztán Párizsban szerkesztették) az első szerkesztői között ott volt Faludi is. Ez egy nyugati magyar folyóirat volt, amely folytatta a korábban Budapesten létező periodikát. Szóval, Faludy írt egy levelet Márainak, hogy legyen a munkatársa a lapnak. Márai pedig azt válaszolta, hogy gratulál és legyenek sikeresek. De ő sajnos nem tud ebben közvetlenül részt venni, mert neki az a fogadalma, hogy ő semmilyen politikai természetű vállalkozásban nem vesz részt. Az újságról nem mondta senki, hogy politikai. De nyilvánvalóan az volt hiszen, a Kádár-rezsim ellen foglalt állást nem hiába kellett külföldön megjelennie. Ugyanakkor ez az újság egy nemes cél szolgált, különben nem is politikai inkább történelmi célt. De amire Faludy felkapta a fejét, és nekem is elmesélte, hogy ebben a levélváltásban az volt az elképesztő és a paradoxális, hogy a válaszlevelet Márai a Szabad Európa Rádió fejléces papírjára írta. Hát, ha volt akkor politikai vállalkozás, akkor ez volt az, de őt ez nem zavarta. Tehát, ha egy kicsit cinikusok vagyunk, arról is beszélhetünk, hogy lehet, hogy volt egyfajta féltékenység is klasszikusok között. Pedig nem volt ugyanaz a publikumuk. A háború előtt sem árultak egy gyékényen, képletesen szólva a három klasszikusról beszélek (Márai, Wass Albert, Kisfaludy). Nem lehet arról beszélni, hogy később sem kívántak egy tálból cseresznyézni. Én persze távolról, Erdélyből ezt nem tudhattam, tehát egy kicsit belehályogkovácskodtam a dologba.
Akkor nem tudott meg semmi érdekességet a többiekről? Mondott valamit egyáltalán Wass Albertről?
Nem, nem, semmit. Csak távolságtartó volt.
A 2012-ben megjelent írásában mondta, hogy a Tátray családdal a kapcsolat elveszett, és a HHRF sem tudott útbaigazítást adni önnek. Azóta, esetleg, valami derült ki az esetleges Tátray hagyatékról, illetve a Márai dokumentumokról van valami hír?
A Petőfi Múzeumnál is próbáltam előmozdítani ezt a hagyaték feltárást. Bár Tátray Gábor nem élhet már, de feltehetőleg vannak örökösei és azok a dokumentumok levelek, amelyek Máraihoz kötődtek lehet, hogy a család birtokában még megvannak. Bár egy magyarul nem beszélő, amerikai, felnőtt örökösnek ezek az írások nem mondanak sokat, az is lehet, hogy kidobták. Nem tudhatjuk. Mindenesetre a Petőfi Múzeum azóta megszerezte Lolának a naplóit. Ezel a kéziratok éppen kiadás előtt állnak, elég izgalmas kiadvány lesz ez.
Jegyzetek
[1] Szőcs Géza: Látogatásom Márai Sándornál, In: Irodalmi Jelen, 2012, november 12. https://irodalmijelen.hu/2012-nov-12-0838/szocs-geza-latogatasom-marai-sandornal
[2] Farkas Wellmann Endre‒Szőcs Géza: Amikor fordul az ezred, k. n. Budapest, 2009.
Moga Petra
INTERJÚ SZŐCS GÉZÁVAL
Moga Petra: Sok helyen olvashatunk arról, hogy lehetőségeihez mérten próbált lázadni a rezsim ellen (pl. az Ellenpontok). Mik voltak a kommunizmus legfelháborítóbb megnyilvánulásai ön számára?
Szőcs Géza: Az autónómia teljes felszámolása – értve ezen az egyéni és kollektív autonómiát: teljes ellenőrzöttség és irányítottság, kiszolgáltatottság, büntetés terhe alatti állandó fenyegetettség, amely nem engedte kibontakozni sem az embernek sem a közösségnek azt, ami önmaga megvalósítása lett volna saját értékei és célja szerint. Ez a beleszólás tényleg átfogta a teljes életszférát bölcsőtől a koporsóig.
Ennek két ennél tökéletesebb megfogalmazása van, mint amit én most némileg improvizálva elmondtam. Az egyik George Orwell 1985 című regénye. Szinte fölfoghatatlan, hogy hogy volt képes a ’40-es évek közepén, Angliából megírni annak a kommunizmusnak a természetrajzát, amit mi Erdélyben megéltünk három-négy évtizeddel később. Persze neki voltak közvetett ismeretei. A másik ennél tömörebb líraibb, drámaibb összefoglaló Ilyés Gyulának Az egy mondat a zsarnokságról.
Az én személyes életkörülményeim nem voltak drámai rosszak, egzisztenciálisan sem, nem nyomorogtam, mint sokan. Mi némiképp szerencsésebbek voltunk. Még olyan szempontból sem panaszkodhatom, hogy ne végezhettem volna megfelelő iskolákat. Voltak kisebb-nagyobb kalandok, de én direkt konfruntációba a rezsimmel nem kerültem.
Miután a bécsi Herder ösztöndíjjal egy évig nyugaton tartózkodtam, a visszatérés ebbe a börtönvilágba elviselhetetlennek tűnt. Nem voltam kibékülve ezekkel a kis kompromisszumokkal és hátsólépcsős megoldásokkal. Valahol túlélünk, és valahol megnyomorítjuk magunkat – én ezt már nem akarom. Ez a nyugaton eltöltött néhány hónap érlelte bennem azt a meggyőződést, hogy vállalom a konfruntációt a rezsimmel, a pártállammal.
MP: Ismert, hogy többször összetűzésbe keveredett a Securitatéval, és menekülésre kényszerült. Ez tervszerűen működött? Hogyan találta meg azokat az embereket, akik segítettek?
SzG: Előre eltervezett menekülési útvonalam nem volt. Nem voltak búvóhelyeim, de volt egyfajta háló, egy háttér, amire támaszkodhatok. Ez gyakorlatilag ugyanaz a háló volt, ami az Ellenpontok olvasókörét felvette. Bizalmi alapon – merő emberismereti alapon, intuitív alapon, azt mondtam, hogy ebben az emberben én bízom, és oda merem adni az Ellenpontokat. Ebbe már borítékolva volt a lebukás, hogy valaki visszaél ezzel a bizalommal. Az is benne volt, hogy én bekopogtam olyan emberekhez, akiket lehet, hogy csak egyszer láttam. De megvolt az a meggyőződés, hogy az az ember nem árulhat el. Ez nem volt egy stratégiailag kiépített háttér tartalékokkal, hanem csak a barátság és a konfidencialiatás határozta meg, hogy éppen most Bárányi Ferenchez vagy Kesztenbaum doktorhoz kopogok be, akivel csak egyszer találkoztam.
MP: A különböző helyszínek között hogyan tudott észrevétlenül mozogni?
SzG: Némileg kalandor jellememhez tartozott, hogy mindig szerettem stoppal utazni. A véletlen hozott mindent, amit egyébként nem ismertem addig. Tudtam, hogy hol érdemes, hol lehet autostoppolni. Volt, hogy kénytelen voltam vonatozni – rá is fáztam. S volt, hogy kénytelen voltam mutatkozni olyan helyeken, mint pl. posta – erre is ráfáztam. Sokszor volt magyarországi autó, amely megállt, s akkor rá is bíztam egy-egy ilyen magyarországi emberre pár soros küldemények, üzenetek eljuttatását.
MP: Elmesélne egy olyan esetet, amikor „ráfázott”, mert nyilvános helyen mutatkozott?
SzG: A maroshévízi posta épületében fogtak el, bujkálásomat követően. Valószínűleg nem kellett volna ott mutatkoznom. Egyébként egy Farkas György nevű filmes ezelőtt néhány évvel elindult néhány ilyen helyszínét ezeknek a kalandoknak fölkeresni, azonosítani. Készült egy fél–háromnegyed óra felvétel belőle. Elmentünk a maroshévízi postára is – persze az már nem ott volt (a belügyminisztérium épületénél). Azt sem találtam meg, pedig félig romos, félig újjáépített ház volt. Bementünk oda. S egyszer csak jött a szomszéd, hogy mit keresnek itt. Nézelődünk. – Azért mert, tudják, ez volt a Securitate kínzókamrája. Véletleneket hozott ez a filmezés.
MP: A egyik megjelent kötetében olvashatunk arról, hogy a gyergyótölgyesi elmegyógyintézetben rejtőzött el huzamosabban. Hogy találta meg ezt a helyet? Mesélne nekem egy kicsit az ott töltött időről?
Elmegyógyintézet – ahol a legeslegnyilvánvalóbb olt a szolidaritás, és az hogy az emberek nagy kockázatot válnak értem. Voltak, akik egy-két éjszakára befogadtak, de hosszabban Tölgyesen voltam. Ténylegesen menedék volt. Krisán Zoltán pszichiáter vállalta a kockázatot, hogy fölvesz betegként – papírok nélkül. Ez szabályellenes volt. Azzal, hogy beutalt, eltakarta a személyemet a rutinellenőrzések elől.
Az az orvos, aki a maroshévízi kórház ambulanciáján a törött lábamat gondozásba vette és begipszelte Dr. Décsei István sebész, őneki sem lett volna szabad papírok nélkül ellátnia engem, mégis megtette. Tudta, kiről van szó, s ezzel megszegi az érvényes rendelkezéseket. Mikor távoztam a járógipsszel bicegve, azt mondta, hogy „Hallottuk a rádióban, hogy valakit halálra ítéltek, és halálra keresik”. Már nem tudtam felidézni, hogy mondta-e vagy gondolta, hogy „Ugye, maga az?”.
Bárányi Ferenc temesvári orvos barátunk, aki ugyancsak befogadott, sőt megszervezte, hogy ha akarok, átjuttat a határon Jugoszláviába, de én ezt nem fogadtam el.
MP: Hogyan törött el a lába?
SzG: Sokan azt hiszik, hogy valamilyen különlegesebb oka van – például a Securitate. De nem. Leugrottam a vonatról, mert razzia volt. A szeretfalvi állomáson a rendőr látta, hogy fölszállok, s láttam, hogy ő is a lassan meginduló vonatra fölkapaszkodott néhány vagonnal arrébb. Miután mereven nézett engem, látható volt, hogy kiszúrt. Szeretfalva után van egy rész, ahol a vonat egész közel volt az országúthoz. Lassan ment a vonat valamiért, és láttam, hogy az országúton van egy teherkocsi-parkoló szélsáv, s abban áll egy teherkocsi. Gondoltam, hogy most le tudok ugrani, de szerencsétlenül estem, úgyhogy csak négykézláb tudtam eljutni az országútig. Ez a sofőr el is vitt Maroshévízig.
MP: Volt olyan, h nem fogadták be valahol, vagy nem akarták kockáztatni? Esetleg szabadban éjszakázott?
SzG: Volt olyan is, de nem ez volt a jellemző. Egy barátomékhoz mehettem volna, de a barátom nem volt otthon, csak a felesége és a gyereke. Arra hivatkozott, hogy ő most egyedül van, és egy pasast nem tud befogadni. Igazából nem tudta, csak gyanította, hogy valami nem tiszta.
Szőcs Géza: Az autónómia teljes felszámolása – értve ezen az egyéni és kollektív autonómiát: teljes ellenőrzöttség és irányítottság, kiszolgáltatottság, büntetés terhe alatti állandó fenyegetettség, amely nem engedte kibontakozni sem az embernek sem a közösségnek azt, ami önmaga megvalósítása lett volna saját értékei és célja szerint. Ez a beleszólás tényleg átfogta a teljes életszférát bölcsőtől a koporsóig.
Ennek két ennél tökéletesebb megfogalmazása van, mint amit én most némileg improvizálva elmondtam. Az egyik George Orwell 1985 című regénye. Szinte fölfoghatatlan, hogy hogy volt képes a ’40-es évek közepén, Angliából megírni annak a kommunizmusnak a természetrajzát, amit mi Erdélyben megéltünk három-négy évtizeddel később. Persze neki voltak közvetett ismeretei. A másik ennél tömörebb líraibb, drámaibb összefoglaló Ilyés Gyulának Az egy mondat a zsarnokságról.
Az én személyes életkörülményeim nem voltak drámai rosszak, egzisztenciálisan sem, nem nyomorogtam, mint sokan. Mi némiképp szerencsésebbek voltunk. Még olyan szempontból sem panaszkodhatom, hogy ne végezhettem volna megfelelő iskolákat. Voltak kisebb-nagyobb kalandok, de én direkt konfruntációba a rezsimmel nem kerültem.
Miután a bécsi Herder ösztöndíjjal egy évig nyugaton tartózkodtam, a visszatérés ebbe a börtönvilágba elviselhetetlennek tűnt. Nem voltam kibékülve ezekkel a kis kompromisszumokkal és hátsólépcsős megoldásokkal. Valahol túlélünk, és valahol megnyomorítjuk magunkat – én ezt már nem akarom. Ez a nyugaton eltöltött néhány hónap érlelte bennem azt a meggyőződést, hogy vállalom a konfruntációt a rezsimmel, a pártállammal.
MP: Ismert, hogy többször összetűzésbe keveredett a Securitatéval, és menekülésre kényszerült. Ez tervszerűen működött? Hogyan találta meg azokat az embereket, akik segítettek?
SzG: Előre eltervezett menekülési útvonalam nem volt. Nem voltak búvóhelyeim, de volt egyfajta háló, egy háttér, amire támaszkodhatok. Ez gyakorlatilag ugyanaz a háló volt, ami az Ellenpontok olvasókörét felvette. Bizalmi alapon – merő emberismereti alapon, intuitív alapon, azt mondtam, hogy ebben az emberben én bízom, és oda merem adni az Ellenpontokat. Ebbe már borítékolva volt a lebukás, hogy valaki visszaél ezzel a bizalommal. Az is benne volt, hogy én bekopogtam olyan emberekhez, akiket lehet, hogy csak egyszer láttam. De megvolt az a meggyőződés, hogy az az ember nem árulhat el. Ez nem volt egy stratégiailag kiépített háttér tartalékokkal, hanem csak a barátság és a konfidencialiatás határozta meg, hogy éppen most Bárányi Ferenchez vagy Kesztenbaum doktorhoz kopogok be, akivel csak egyszer találkoztam.
MP: A különböző helyszínek között hogyan tudott észrevétlenül mozogni?
SzG: Némileg kalandor jellememhez tartozott, hogy mindig szerettem stoppal utazni. A véletlen hozott mindent, amit egyébként nem ismertem addig. Tudtam, hogy hol érdemes, hol lehet autostoppolni. Volt, hogy kénytelen voltam vonatozni – rá is fáztam. S volt, hogy kénytelen voltam mutatkozni olyan helyeken, mint pl. posta – erre is ráfáztam. Sokszor volt magyarországi autó, amely megállt, s akkor rá is bíztam egy-egy ilyen magyarországi emberre pár soros küldemények, üzenetek eljuttatását.
MP: Elmesélne egy olyan esetet, amikor „ráfázott”, mert nyilvános helyen mutatkozott?
SzG: A maroshévízi posta épületében fogtak el, bujkálásomat követően. Valószínűleg nem kellett volna ott mutatkoznom. Egyébként egy Farkas György nevű filmes ezelőtt néhány évvel elindult néhány ilyen helyszínét ezeknek a kalandoknak fölkeresni, azonosítani. Készült egy fél–háromnegyed óra felvétel belőle. Elmentünk a maroshévízi postára is – persze az már nem ott volt (a belügyminisztérium épületénél). Azt sem találtam meg, pedig félig romos, félig újjáépített ház volt. Bementünk oda. S egyszer csak jött a szomszéd, hogy mit keresnek itt. Nézelődünk. – Azért mert, tudják, ez volt a Securitate kínzókamrája. Véletleneket hozott ez a filmezés.
MP: A egyik megjelent kötetében olvashatunk arról, hogy a gyergyótölgyesi elmegyógyintézetben rejtőzött el huzamosabban. Hogy találta meg ezt a helyet? Mesélne nekem egy kicsit az ott töltött időről?
Elmegyógyintézet – ahol a legeslegnyilvánvalóbb olt a szolidaritás, és az hogy az emberek nagy kockázatot válnak értem. Voltak, akik egy-két éjszakára befogadtak, de hosszabban Tölgyesen voltam. Ténylegesen menedék volt. Krisán Zoltán pszichiáter vállalta a kockázatot, hogy fölvesz betegként – papírok nélkül. Ez szabályellenes volt. Azzal, hogy beutalt, eltakarta a személyemet a rutinellenőrzések elől.
Az az orvos, aki a maroshévízi kórház ambulanciáján a törött lábamat gondozásba vette és begipszelte Dr. Décsei István sebész, őneki sem lett volna szabad papírok nélkül ellátnia engem, mégis megtette. Tudta, kiről van szó, s ezzel megszegi az érvényes rendelkezéseket. Mikor távoztam a járógipsszel bicegve, azt mondta, hogy „Hallottuk a rádióban, hogy valakit halálra ítéltek, és halálra keresik”. Már nem tudtam felidézni, hogy mondta-e vagy gondolta, hogy „Ugye, maga az?”.
Bárányi Ferenc temesvári orvos barátunk, aki ugyancsak befogadott, sőt megszervezte, hogy ha akarok, átjuttat a határon Jugoszláviába, de én ezt nem fogadtam el.
MP: Hogyan törött el a lába?
SzG: Sokan azt hiszik, hogy valamilyen különlegesebb oka van – például a Securitate. De nem. Leugrottam a vonatról, mert razzia volt. A szeretfalvi állomáson a rendőr látta, hogy fölszállok, s láttam, hogy ő is a lassan meginduló vonatra fölkapaszkodott néhány vagonnal arrébb. Miután mereven nézett engem, látható volt, hogy kiszúrt. Szeretfalva után van egy rész, ahol a vonat egész közel volt az országúthoz. Lassan ment a vonat valamiért, és láttam, hogy az országúton van egy teherkocsi-parkoló szélsáv, s abban áll egy teherkocsi. Gondoltam, hogy most le tudok ugrani, de szerencsétlenül estem, úgyhogy csak négykézláb tudtam eljutni az országútig. Ez a sofőr el is vitt Maroshévízig.
MP: Volt olyan, h nem fogadták be valahol, vagy nem akarták kockáztatni? Esetleg szabadban éjszakázott?
SzG: Volt olyan is, de nem ez volt a jellemző. Egy barátomékhoz mehettem volna, de a barátom nem volt otthon, csak a felesége és a gyereke. Arra hivatkozott, hogy ő most egyedül van, és egy pasast nem tud befogadni. Igazából nem tudta, csak gyanította, hogy valami nem tiszta.